Balladák kategória // Verscsokor a természetről

Balladák bejegyzései

Oscar Wilde: A Readingi fegyház balladája

1.

Skárlátszínű fegyverkabát
Nincs rajta, mint előbb,
Mert vér és bor csorgott kezén,
Úgy is fogták el őt,
Az ágyában gyilkolta meg,
Kit szeretett, a nőt.

Fegyencek közt járt, szürke-rossz
Darócruhát kapott;
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott;
De nem láttam embert, ki igy
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely ezüst
Vitorlával halad.

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit;
Töprengtem ép, miért lehet,
Mit tett e bűnös itt
S mögöttem így szólt valaki?
"Ezt itt ni felkötik."

Jézus! Forgott az udvar is,
Azt hittem, elesem,
Mint izzó érc-sisak az ég
Kigyulladt sebesen;
S nem fájt, mi eddig fájt belül,
A lelkem sebe sem.

Csak most tudtam, mért sietett
Oly lázzal ez az egy,
Mért nézte a máglyás napot,
Mért volt arcán a jegy;
Megölte azt, kit szeretett
S most majd utána megy.

*

De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

Sok akkor öl, hogy ifjú még,
Sok őszen, vénen és
A Mámor is fojt, az Arany,
Mind kéjes cselvetés:
De ki irgalmas, késsel öl,
Mert leggyorsabb a kés.

Ez hosszan, az kurtán szeret,
Ad-vesz s az életé;
Ez sír, hogy megteszi, amaz
Nem is tekint felé:
Mert mind megöljük kedvesünk
S nem mind halunk belé.

És az ilyen szégyenhalált
Nem is hal, nem bizony
Zsebkendő nincs szemén, hurok
Nem fojtja kábítón,
Nem rántja lábát a pribék
Előre a bitón.

*

S ez néma őrei között
Lassan nem senyved el;
Nem őrzik folyton őt, ha sír
S Istenhez esdekel;
Nem őrzik, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rémes reggelre nem riad,
Hogy jönnek érte már,
A Pap fehérbe didereg,
A Bíró zordan áll
Éjszín palást az Igazgatón
S az arcán sárga Halál.

Nem ölt kapkodva rabruhát,
Míg lelkét marja a láng,
Nem nézi durva Doktor őt,
Amint idegje ráng,
Zsebórájával, mely zuhog,
Pörölycsapás gyanánt.

Nem pörzsöli föl karcoló
Torkát a szomjuság.
Ha kesztyűsen jön a bakó
A néma kapun át
S hármas szíjjal megszünteti
Szomját meg a tusát.

Nem hallja a Halotti Imát
Főhajtva, mereven,
Míg borzalommal ocsudik,
Hogy hisz még eleven,
Koporsóját se látja künn
A vad vesztőhelyen.

Nem nézi az üvegtetőt,
Mint annyi-annyi más:
Nem mond imát, hogy gyors legyen
A végső-bús csapás;
Nem érzi, hogy csókolja meg
Az arcát Kajafás.

2.

Hat hétig sétált ő velünk,
Darócruhát kapott:
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott,
De nem láttam embert, ki így
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely fodor
Fehér gyolccsal halad.

Nem is tördelte a kezét,
Mint bárgyú vakmerő,
Ki a Halálból is Reményt
Csiholna még elő:
Csak egyre nézte a napot
S a reggelt itta ő.

Nem is tördelte a kezét,
Nem volt ijedt, se zord,
Csak itta a levegőt, miben
Jó medicina forrt;
Nyilt szájjal itta napot,
Úgy itta, mint a bort!

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit,
El is feledtük, mért vagyunk
Mi sok-sok bűnös itt,
Csak őreá meredt szemünk,
Mivelhogy felkötik.

És furcsa volt most nézni, hogy
Ment fürgén, vígan ott,
És furcsa volt figyelni, hogy
Bámulta a napot,
És furcsa volt gondolni, hogy
Milyen sorsot kapott.

*

Mert szép a szil, a tölgy, ha nyíl
Tavasszal csábítók:
De szörnyű fák, miket a viperák
Rágnak ki, a bitók,
Gyümölcsük mindig megterem,
Ha rajtuk hulla lóg!

Fönn-fönn van a polc, érette loholsz,
Magas cél integet,
De ösztökél-e, mondd, a kötél
Hóhérzsámoly felett,
S egy hurkon át bámulni a tág,
Elsápadó eget?

És nagyszerű táncolni is
A lánnyal, aki hű,
Ha nóta hív és szól a síp
És rí a hegedű:
De mint tetem bokázni fenn,
Az már nem nagyszerű!

Hideglelősen lestük őt,
Ki köztünk bandukolt,
Mindig tűnődtünk, hátha mi
Folytatjuk ezt a sort,
Mert, jaj, ki tudja, mit hoz a vég,
Milyen vörös Pokolt.

Majd a halott nem járt tovább
A többi rab között
A Siralomház nyelte el,
mely gyászba öltözött
S én tudtam, nem látom soha
Többé a földön őt.

Egymás mellett mentünk mi el,
Viharba két hajó:
De jelt nem adtunk, nem riadt
Szájunkon soha szó;
Nem szent éj volt ez, csúnya nap,
Beszédre nem való.

Voltunk mi a börtönbe két
Akasztófavirág:
Az isten minket elhagyott
S kilökött a világ:
A Bűn konok vaspántja fogott
Minket, két páriát.

3.

A Siralomház udvarán
Nyirkos, kemény a kő,
Az ég azon, akár az ón,
Itt jár sétára ő,
S hogy meg ne ölje önmagát
Két őr nyomába jő.

Egyébként őrei között
Bánatba senyved el;
Őrzik-lesik mindig, ha sír
S Istenhez esdekel;
Őrzik őt, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rendet tart az Igazgató,
Fegyelmet, rémeset:
A Doktorunk szerint a Halál
Egy faktum, egy eset:
A Pap szent könyvet vitt neki
S hozzá be-belesett.

Naponta kétszer szítt pipát
És egy pint sört ivott:
A lelke elszánt és a félsz
Minden cselén kifog;
Azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.

Hogy mért beszélt ő így, az őr
Sosem kérdezte azt:
Mert aki foglár, porkoláb,
Ne hallja a panaszt,
Az ajkain legyen lakat,
Arcát takarja maszk.

Máskép ellágyul és talán
Reményt, vigaszt ígér:
A Gyilkosok Vackán pedig
Az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
Egy ily testvérszivér?

*

Mentünk sután, egymás után
Cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
Az ördögi brigád:
Megannyi hős, ólomcipős,
Kopasz farsangi báb.

Téptünk kátrányos kötelet,
Vérző körmünk hasadt:
A másik állt, ajtót sikált,
Dörzsölt fényes vasat:
Sok rongyos ott padlót mosott
S csörgött a csajka-csat.

Varrtunk zsákot, törtünk követ,
Fúrtunk, zörgött a cink:
Izzadva vad malom alatt
Bőgtük zsoltáraink:
S szívünkbe csak a Rettegést
Hordoztuk csöndbe mink.

Napunk sivár, mint a hinár
Lep lomha ársíkot;
Hogy vár komor tébolyda-sor,
Az is elfásított,
De egyszer munkából jövet
Ránk egy sír ásított.

Élőre várt a sárga száj,
A szomjazó rög itt;
A föld halált, vért kiabált,
Föl az aszfalt-övig
S tudtuk, alig vár hajnalig,
Egy társunk felkötik.

Mentünk be és Kétségbeesés
Hullt ránk, a Bűn, a Bú:
Jött a homályban a bakó,
Kezébe kis batyú,
Minden rab fél és számozott,
Sötét sírjába bú.

*

Ez éjszakán a folyosón
Rém szállt, fölebb-alább,
Mély és magas nesz kelt a vas-
Várban suhant a láb,
Sok halovány arc tétován
Bámulta ablakát.

Ő úgy feküdt és álmodott,
Mint réten szunnyadó,
Az őrök nézték, mint aludt
Ez a börtön-lakó
S nem értették, hisz holnap őt
Kivégzi a bakó.

De nem aluszik, könnyekben uszik,
Virraszt ma itt a gaz,
Sír a csaló, alávaló,
Bár nem sírt soha az,
Agyába más gyötrelme ás
És nincs neki vigasz.

Jaj! megsiratni iszonyú
Más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
Vadul hasít beléd,
Nem mocskol a vér, de könnyed azér
Mint forró ólom ég.

Bélelt mamuszba jő az őr,
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
A sok-sok átkozott
Az égre felnéz, térdepel,
Mind-mind imádkozott.

Imádkoztunk érette mind,
Ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
Titáni ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bűnbánatunk fanyar.

*

Vörös kakas szól, szürke szól,
De az éj mégse múl:
Csak körbe mén a görbe Rém,
Vackunkra rálapul:
Kísértetek kísértenek,
Viháncolnak vadul.

Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
Mint ködbe karaván:
Fönn bolyganak a hold alatt
Gavotte lágy dallamán,
Mind lengve fut, de bája rút,
Úgy járja valahány.

Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
Libeg a romokon:
És sorba lép, boszorka-nép,
Tapossa kopogón,
Rak figurát, cifrát-furát,
Mint szél a homokon!

Mint fababa úgy halad a
Tipegő, sunyi had:
Csöng a fülünk, megrémülünk
Csúf álarcuk miatt
És zeng a dal és reng a dal
A holt is felriad.

"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
De a rab béklyóba hever!
Kockázni jó uri passzió,
No játssz, szerencse fel,
De aki a Bünt kergette künt,
Itt rothad és sose nyer."

Nem babonás lidércnyomás
Dévaj tréfája ring:
Mert van, mi nincs, ha a bilincs
Csikarja lábaink
S mind ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!

Cikáz-cicáz a síri váz,
Illegnek némelyek;
Az, mint szokott a rossz kokott,
Sunnyogva tévelyeg:
Mosolya lágy s a sanda vágy
Imánkba émelyeg.

A reggeli szél jajgatott
S nem tűnt az éjszaka:
Nem szőtte még meg szőttesét
Gigászi guzsalya:
De jobb az éj, a Nap a kevély
Igaztevés maga.

Síró börtönfalak között
Sírt a szél s a fegyenc:
Kerékagyon zökkent nagyon
Lomhán tovább a perc:
Mért sírsz te szél! mi a bűnünk,
Hogy egyre keseregsz?

Majd a meszelt falon a rács
Árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
Mint ónrúd sápatag
S tudtam, kívül vérben fogant
A szörnyű virradat.

Hatkor söpörtünk, hétre már
Cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
Érezzük zordonul,
Mert ölni jő a rémítő
Halál, a zordon Úr.

Nem jő bibor palástba se,
Holdszín lovon se lép
Léc és kötél sokkal fölér,
Akasztani elég:
Orvul jövő, csúf Hírnök ő,
Alattomos cseléd.

Félünk, mint vándor éjszaka
Az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
És görcsösen-kemény:
Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.

Mert az Igazság megy tovább,
Nem hátrál semmikor:
Gyöngét megöl, erőst is öl,
Kegyetlen és bitor:
Apagyilkos ő, erőst is öl,
Vas-sarkkal rátipor.

Vártuk, hogy verje a nyolcat el
S tűz hullt nyelvünkre most:
Mert hogyha ver, a Sors felel,
Szörnyű igazat oszt,
Dehát a Sors vad hurka gyors,
Elcsíp jót és gonoszt.

Lestük, mikor adják a jelt,
Megállt a bús robot:
Mint kőhalom völgyoldalon
Mindenünk gubbaszkodott:
De bordánkat úgy verte szívünk,
Mint őrült a dobot!

Az óra kong s e szóra zsong
A légben a zsivaj,
És fölhörög a börtönök
Mélyén egy síri jaj,
Minthogyha rémes rejtekén
A bélpoklos rivall.

És mint ki szörnyű dolgokat
Álom tükrébe át:
Láttunk faggyús kenderkötélt,
Hurkos, fekete fát
S hallottuk a hörgő, csúnya,
Elnyekkenő imát.

És hogy mi volt, mi ily sikolt
Szájára kényszerít,
S izzadt fején a kínt, csak én
Éreztem szívemig:
Mert aki sok-sok életet él,
Sok-sok halált hal itt.

4.

Nincs aznap istentisztelet,
Hogy a hóhér akaszt:
Sápadt a Pap, a lelke fáj,
Ő is könnyet fakaszt,
Szemébe van beírva az,
Ami szivet szakaszt.

Délig ki sem eresztenek,
Majd a harang dörög,
Nyitják az őrök ajtaink,
A kulcs-csomó csörög,
Külön Poklából jő a rab,
A vaslépcső zörög.

Isten szabad ege alatt
Mind máskép baktatott,
Az egyik arca falfehér,
Azé meg szürke ott,
De nem láttam népet, mely így
Bámulta a napot.

Nem láttam bús népet, mely így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S miden futó felhőre, mely
Boldog, vidám, szabad.

De sok lesunyta a fejét
Keresve, hol a föld,
Mert tudta, néki is kijár,
Mi most ezen betölt:
Hisz élőt ölt, ki meglakolt,
De ő halottat ölt.

Mert aki újra vétkezik,
Holt lelkét rázza föl
A régi-régi szemfedő
Mocskos redőiből
És vért fakaszt belőle, vért
S megint hiába öl!

*

Nyilas ruhánkba viccesen,
Mint a bohóc s majom
Kocogtunk körbe szótlanul
Az aszfaltudvaron:
Kocogtunk körbe szótlanul,
Fásulva hallgatón.

Kocogtunk körbe szótlanul,
Kábult fejünk lohadt,
Emlékezés fütyült belé
Iszonyú dolgokat,
Előttünk járt a borzalom,
Hátul az iszonyat.

*

Tereltek hetyke Őreink,
Mint csordát sebtiben,
Díszes mundért viseltek ők,
Kiöltöztek igen,
De hogy hol jártak, tudtuk azt,
Mész volt cipőiken.

Mert már a sír nem volt sehol,
Eltűnt már az egész:
Csak a börtön undok falán
Sár s egy maroknyi mész
A homokon, mint szemfedő
Annak, ki ott enyész.

Mert szörnyű takarót kapott
Az árva szenvedő:
A börtönudvarban hever,
Mezítlen, szennyben ő,
Két lábán két nehéz bilincs
És rajt lángszemfedő!

S csontját, húsát eszi a mész,
Az oltott mész kapar,
Éjjel-nappal eszi-eszi,
Megrágja csakhamar,
Mindent beszí s eszi-eszi
Főkép szívébe mar.

*

Három évig nem vetnek itt,
Nem nyit virágkehely:
Három évig elátkozott,
Meddő, kopár e hely,
Tompán mered a vádoló
És kérdő égre fel.

A gyilkos szíve a magot,
Mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
És mindegy őneki,
Itt rózsa nyílna s pirosabb,
Fehérebb nőne ki.

Szájából nyílna a piros!
Szívéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
Csodás jellel beszél,
Tannhäuser botja nem kihajt,
Hogy a Pápához ér?

De nincs itt rózsa, tejfehér
És nincsen itt piros,
Csupán cserép, kemény kavics,
Szennytől befent zsíros:
Mert tudják, a virág vigasz
És az nekünk tilos.

Tilos a bor-piros, fehér
Sziromnak hullnia
A fal mögé, a sárra, hol
Pihen egy pária,
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
Meghalt Isten Fia.

*

De bár a csúf fegyház fala
Folyton szorítja majd
S nem járhat vissza szelleme,
Hisz a bilincse rajt
Csak sír, mert érzi lelke is
Az áldatlan talajt.

Békébe lesz a nyomorult,
Ki annyit kóborolt:
Nem űzi téboly, délbe sem
Rémítgeti Kobold,
A lámpátlan Föld fekete,
Nincs ott se Nap, se Hold.

Úgy húzták föl, mint egy dögöt:
És nem volt semmise,
Lélekharang se, háborult
Lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
Belökték gödribe.

Csupaszra vetkőztették őt,
Légy-rajtól lett setét:
Röhögték felpöffedt nyakát,
Dülledt, meredt szemét:
Viccelve míg leplül a híg
Mész fröccsent rajta szét.

Sírjánál nem térdelt a Pap,
Ki az Istenbe hisz,
Nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
Bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
Meghalt érette is.

De jól van így: már véget ért
Egy Élet valahol:
A Részvét tört könnyvödribe
Sok bús szem könnye foly,
Minden bitang érette sír
S ők tudnak sírni jól.

5.

Én nem tudom, hogy jó-e, rossz
A Törvény idelenn;
Csak azt tudom, börtönfalak
Zárnak be ridegen;
S hogy minden nap egy hosszú év,
Hosszú és idegen.

És azt tudom, hogy iszonyú,
Mit az ember kiró,
Mióta vért ontott Káin,
A legelső bíró,
A pelyva rossz rostán marad
S kihull a mag, mi jó.

Azt is tudom - és vajha így
Tudná mindenki itt -
A börtönt csak gyalázaton,
Ráccsal építhetik,
Hogy Krisztus meg se lássa ott
Tiport testvéreit.

A rács itt méla holdsugárt,
Nyájas verőt rekeszt:
De jól teszik, Pokol ez itt,
Rácsot reá, reteszt,
Isten Fia, Ember Fia
Sohase lássa ezt!

*

A Bűn tenyész, mint gyom, penész
Börtön-kövek közül:
Minden, mi az Emberbe jó,
Hervad megüszkösül:
Strázsánk a halvány Kín s a Jaj
Rossz fekhelyünkhöz ül.

Éheztetnek kisgyermeket,
Ki sír és egyre fél:
Az együgyűt bot, seprű üt,
A gyönge, az agg a cél,
Sok bamba lesz, vagy senyvedez,
Elzüllik s nem beszél.

Sötét árnyékszék az odúnk,
Nincsen csömörletesb,
Halál maga büdös szaga,
Mikor leszáll az est,
Csupán a Kéj él, mint fekély,
Máskép halott a test.

Sós a vizünk, amit iszunk,
Émelygő, rút iszap,
Gipszes, fanyar, szűk a kenyér,
Amit a pék kiszab,
Tág szemmel jár az Álom itt
S az Órát nézi csak.

*

De bár zöld Szomj és vézna Éh
Kígyói körülünk,
Élnénk komisz kosztunkon is,
De jaj, a kő, mi künt
Nappal csak terhünk, robotunk,
Az éjjel: a szívünk.

Szívünkben éj van s vaksi fény
Cellánk mélyén, alant,
Poklunkba tépjük kötelünk,
Gép kattogása zajg,
És benn a csönd irtóztatóbb,
Mint künn a rézharang.

Jó szó nem is deríti föl
Soha a rabokat:
Mely ajtónkon benéz, a szem,
Zord, mint a kárhozat:
Felejtenek, elejtenek,
Testünk, lelkünk rohad.

Az Élet rozsdás láncait
Így nyőjük, örökig:
Ez sír, az meg káromkodik,
És ez közönyös itt:
De az isten Törvénye jó,
Minden szív megtörik.

*

És minden szív, mi megtörik,
Sírban, vagy börtönön,
Tört, illatos szelence lesz,
Jézusnak is öröm
Nárdus az léprás házban is,
Öröktől-örökön.

Ó, kinek szíve megtörik,
Békét nyer érte túl!
Bűnös miként kap égi fényt,
Máskép hogy szabadul?
Hiszen csupán tört szívbe száll,
Tört szíven át az Úr.

*

S ő, a pöffedt, meredt szemű
Igaz hittel teli,
Rá vár, aki a Bal Latort
Az égbe emeli;
Az Úrnak édes tört szívünk
S a bánat könnyei.

E rabnak a véres Biró
Adott három hetet,
Bomlott szívét gyógyítani,
Mely bútól volt beteg,
Lemosni vérmocskolt kezét,
Mely karddal vétkezett.

És véres könnyel mosta kezét,
Vétkes kezét a jó:
Mert csak könny tud gyógyítani,
Vér vérrel mosható:
S bíbor nyomán most halovány
Kereszt van, mint a hó.

6.

Readingbe már tűzingbe vár
Egy árva szenvedő,
A porba hullt a nyomorult
És rajt láng-szemfedő,
Izzó-tüzes pólyába vár
Bitangul, szennyben ő.

S míg Krisztus fel nem költi őt,
Csak fekszik csöndbe lent:
Ne sóhajts érte hát, ne onts
Könnyet se, esztelent:
Megölte azt, kit szeretett
És most utána ment.

De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

írta: jazsoli5, 2012. febr. 19. 8:15 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Ilyés Bálint: Bánkbán

Sötét felhő kerekedik
A magyar hazára...
Endre király a szent földet,
Hejh nem jó hogy járja!

Gertrud asszony, kevély asszony,
Idegen is hozzá...
A németet mind egy szálig
A nyakunkra hozná!

Fényben uszik, kéjben uszik
Özvegy palotája...
Jaj, hogy e királyi fénynek
Oly sötét az árnya!

Künn foly a nép drága vére,
Benn pusztul az ország...
Endre király, nem pirul-e
Érte tisztes arczád?

Gertrud asszony, jaj beh olcsó
E hazának zsirja...
Hogy nem bánod, Berthold, Ekbert
Ha cseppig kiszivja!...

Szegény hazánk, édes hazánk
Nem sokára váz lesz! -
S szól Peturbán, szól Simonbán:
"Nem lehet tovább ez!"

Magyar urak, pártos urak
Gyülekeznek, forrnak...
"Bukni kell a - veszni kell a
Vérszopó bitornak!"

"Jobb lesz Béla!" - "Jobb lesz Bánkbán!" -
S hallja ezt a nádor:
""Szent a trón, - illetni szentjét
Vajh, ki volna bátor?...

Nem magyar az, áruló az!
Én mondom ezt nektek, -
Magyarország helytartója,
Kit királylyá tesztek!""

Lankad a vér, csügged a sziv,
Száll beléje kétség...
Széledez a - oszladoz a
Lázadó népség. -

"Nádorispán, meg ne bánjad
Ezt a nagy hűséget! -
Nádorispán, hajh, ne érjen
Érte bánat téged!...

Meg ne lásd te, meg ne nézd te
A pohárt, a melybe
Gertrud asszony a szerelem
Italát keverte...

Meg ne lásd te azt a nagy pirt
Szép Melinda arczán, -
Melyet reá a szerelem -
Vagy a mámor - csalt tán?...

S meg ne lásd ott azt a csókot,
A mit Ekbert ejte,
S feleséged égő arczát
Két kezébe rejtve!"

Jaj mi haszna? - Szép Melinda
Szörnyet halna inkább,
Mint a Bántól rejtegesse
A gyalázat titkát. -

És mi haszna? - Ekbert urnak
Vesztesége volna,
Ha a világ nem beszélne
Ily kalandot róla!

"Nádorispán, mi bajod van?
Beh iszonyun nézel!...
Királynéhoz miért rohansz
Fegyverkezett kézzel? -

Szent a trón, feledted-e tán?" -
""Szentebb a becsület! -
Jaj, hogy a kik elrabolták
Hazám trónján ülnek!""

...S szép királyné drága vére
Festi kardja élit...
S fut az Ekbert, - meg sem áll a
Német határszélig.

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1865/

írta: jazsoli5, 2011. dec. 1. 4:11 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Tóth Endre: Ronow Ágnes

Mindjárt pirosabb lesz László király trónja:
Bárdot emeltek már Hunyady Lászlóra.
Térden vára Ronow Ágnes
A kegyelemszóra.

A kegyelemszóra mindhiába vára. -
Ne ölesd meg László, az egek urára!
Áldjon meg az igaz Isten,
Két szemem láttára! -

- Két szemem láttára patakzott el vére.
Oda borul Ágnes a király szivére...
Szeretője könyét László
Mért ne törülné le?

Mért ne törülné le, mért ne ölelné meg?
Rányilik az ajtó...követi belépnek:
Jó szerencse László király,
Köszöntenek téged.

Köszöntenek téged, a franczia császár
S ékes hajadonja, ki kezed után vár.
Akkor áll fel Ronow Ágnes,
Mint egy liliomszál.

Mint egy liliomszál, ki reszket a széltül,
Kiesik kis keze a király kezébül:
Kitántorog a szobából
S pamlagára szédül.

Jaj Istenem!, jaj, jaj, oda van hát minden!
Leszakasztott virág...csalva reményimben:
Más osztja meg a koronát,
Mit fejemen hittem.

Mit fejemen hittem, amit neki szántam:
Hunyady Lászlónak...kit titkon imádtam!
...Csillapulj köny: föl ne keljen
A gyanu irántam.

A gyanu irántam kebeledben László!
(Benyitott a király, hallatszott a zárszó.)
Téged hílak, téged várlak,
Gyer ölembe László!

Gyer ölembe László, szivem reszket, félek:
Jaj millyen hirt hoztak, ha elvesztenélek! -
- Ne remegjen galambszived
Ollyan nagyon ,kérlek!

Ne olly nagyon, kérlek, csak kezem lesz másé:
Tied marad szivem, tied lesz a nászéj. -
László király szava, hangja,
A szivdobogásé.

A szivdobogásé arcza pirulása,
Megjelenik erre Ágnes mosolygása...
Angyalé lesz, sátáné lesz
Forró karolása.

Forró karolása mint az inda rá foly,
Melly csak a fa hunytán hull alá a fáról...
Ki gyanitná, hogy fáj neki
Trón helyett a zsámoly?

Trón helyett a zsámoly, mégis csupa gyönyör.
- Jer közelebb Ágnes! a forró láz gyötör...
Idébb...idébb...ajkimhoz...
Szomjuságom megöl!

Nem, nem, édes László! szomjadat eloltom,
So'se vádolhassad az én gondos voltom:
Nézd ez almát...piros almát...
A számodra tartom.

Elébb hát az almát: azután meg ajkad. -
Ágnes ajkán elhal egy fojtott sohajtat.
Éj borul a palotára,
Minden csendes, hallgat.

Minden csendes, hallgat a királyudvarba':
Lelik Lászlót másnap vetett ágyon...halva...
Ronow Ágnes, Ronow Ágnes!
Rosz volt az az alma.

írta: jazsoli5, 2011. aug. 25. 7:56 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Ír ballada: Kilencven mérföld Dublintól

Kilencven mérföld Dublintól
Cellám, ahol vagyok,
Látni abból, mit elmondok,
Kínjaim mily nagyok.
Ha szólok mindez ellen,
Erőm el nem hagyhat,
Hisz férfi, nő e börtönben
Mind-mind velem tart csak.

Egy reggelen kezdődött.
Vittek Castlereagh-be,
Mintha tegnap lett volna,
De már három éve.
Három nap vertek-rugtak,
Míg el nem vállaltam
Ama bűnöket,melyeknek
Árnyéka sincs rajtam.

Diplockban elítélve
Tiltakozni kezdtem,
Hogy is hordhatnék rab-ruhát?
Pokróc-ember lettem.
A rám osztott szerepet
Nem fogadhattam el,
A börtön törvénye ez,
Védjük életünkkel.

Fönt, London városában
Ó, hogy nevetnének,
Ha hordanánk a rab-ruhát,
Melyről szól az ének.
Háború rabjai vagyunk,
S mindig azok leszünk.
Tiltakozásunk egyre tart,
Míg újra nem nyerünk.

Ütöttek-vertek, mert nem mondtam
Nekik azt, hogy: "uram",
lökdöstek a lépcsőn,
És rángatták hajam.
Lealacsonyítottak,
Megaláztak engem,
Ám a brit kínzás hasztalan,
Meg nem törik lelkem.

Forró vízben tartottak,
És megkorbácsoltak,
Testem tetőtől talpig seb,
S a padlóra dobtak.
E durva, részeg állatok
Kutattak, megmotoztak:
Üvöltöttek bajtársaim,
S hiába imádkoztak.

De most már el nem bukhatunk:
Más lett a helyzetünk,
Hisz Armagh-ból harminc nő
Együtt harcol velünk.
Figyeljetek, ír férfiak
És ír nők egyaránt:
Megmutatjuk: a kormányzó
Nem szabhat törvényt ránk.

Kilencven mérföld Dublintól,
S oly messzinek tűnik.
Helyzetünket az Államokban
Jobban figyelik.
Most, hogy meghallgattátok a
Pokol történetét,
Ne feledjétek: ott vagyok
A börtönben ma még.

/Ford.: Képes Júlia/

írta: jazsoli5, 2011. aug. 23. 6:26 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Nyilas Samu: Móré Mihály

Szörnyű elszánt vakmerőség!...
- A város már ég is:
S daczol a vár...benn az őrség
Tartja magát még is.
Török császárnak bizonnyal
Nagy leend haragja:
Móré Mihály Nándorvárát
Hogy ha föl nem adja.

Ennyi vér és veszteségnek
Nagy leend az ára,
S a próféta minden átka
Száll a büszke várra.
" Tornyodról a lobogókat
A vihar lefújja:
Halomba dönt, összelövet
Szolimán boszúja!"

S alólrúl mind fölhallatszik
A zúgás, az átok.
- Móré Mihály szól magában -
Még nehány nap várok:
Ez ős fészket fel nem adom,
S ha lehet megvédem.
- Török császár csodálkozik
E vakmerőségen.

És körülte összegyülnek
Mind a főbb vezérek,
Fél éjszaka fölvirasztva
Tanácskozik vélek:
S hogy megvirad - más nap reggel
Követ megy a várba.
Szól a követ...gúnyos hangot
Elegyit szavába:

"Török császár azt izeni
Móré Mihály néked,
Hogy megrontja, letapodja
Kevély büszkeséged:
És ha Nándort fel nem adod,
Rád nem látja jónak...
Azért még ma csak határozz
Mert késő lesz holnap."

Móré viszont a követnek
Im ezeket mondja:
"Tudom hogy török császárnak
Én rám nagy a gondja,
De azért még nem adom fel
Holnap se a várat:
Mond meg neki: azt izenem
Még tovább is várhat."

A arczára fut Szolimánnak
Harag és a szégyen,
Csodálkozván, tünödvén ez
Új vakmerőségen.
És megszólal minden ágyu
Megrendül a bástya...
De az őrség elszántabb lesz
Minden rohanásra.

Magas fal, alatta meg
Nagyon mély az árok
Egymást törve hullanak le
A vitéz janicsárok.
Látva mind ezt - Szolimánnak
Alább száll a kedve:
S bizza dolgát - izenetét
Egy másik követre.

"Török császár azt izeni
Móré Mihály néked,
Elismeri már csakugyan
Derék vitézséged:
Feladnod a várat mégis
Tanácsosnak látja:
S veled együtt az őrséget
Szabadon bocsátja.

Móré Mihály a vett hírre
Jár kel a szobában,
Nincsen-e hazug ámitás
A követ szavában?
Gondolatját hányja veti
Valjon mit csináljon,
Engedjen-e, vagy talán még
Segitségre várjon?

Gondolkodik, tanakodik
Soká eleinte.
...Fogyó félen van a lőszer,
Az eleség szinte...
S akármeddig töri fejét
Csak az lesz a vége,
Hogy a várat előbb utóbb
Föl kell adni végre.

" Eredj tehát - igy szól aztán
A váró követnek -
Császárodnak katonái
Mostan már jöhetnek:
Fölnyittatom a kapukat,
Mond meg neki szóval...
S kivonúlok még ma innen
Fehér lobogóval. "

S hogy Szolimán értesül a
Dolog mivoltárul
Már másként kezd gondolkodni
Magyarok sorsárul:
Kapják tőle a parancsot
Jancsárok és spáhik
"Hogy le kell a várőrséget
Ölni mind egy lábig..."

Dobog a föld...piros az ég,
Alkonyat van épen:
Lobog a szép fehér zászló
Az alkonyi szélben...
Visszanéz a bucsuzó nap
Még egyszer a várra:
S magyar vértől pirosabb lesz
Utolsó sugára.

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1858./

írta: jazsoli5, 2011. aug. 13. 7:08 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Csengei Gusztáv: Forgács Balázs

Nyiladozik rózsabimbó levele,
Kiviritja, kipiritja kikeletnek melege.

Szép királylány rózsa mellé települ,
Gyöngyharmattal, könyeivel öntözgeti egyedül.

Könyeivel öntözgeti a rózsát,
Megsiratja édes anyja rettenetes parancsát:

"Ha megölel azt mondjam én Mária:
Szerelmedért Kis-Károlynak még ma meg kell halnia...

Édes anyán nem tehetem - nem lehet:
Forgács Balázs tiszta lelke meggyűlölne engemet."

Palotakert ölében sir Mária,
Kedvesére, jó Balázsra be soká kell várnia!...

...Palotába Forgács Balázs belépett:
"Mért hivattál? Gyanakodva mért vizsgálgatsz, Erzsébet?"

"Azért nézek gyanakodva orczádba:
Kettő közül ki legyen hát Magyarország királya?"

" Te rajtad áll és a király Mária:
Durazzói Kis-Károlynak még ma meg kell halnia."

...Palotakert ölében sir Mária -
Kedvesére, jó Balázsra be soká kell várnia!

Palotakert rácsajtaján ki lép be?
Forgács Balázs, Magyarország legdélczegebb vitéze:

"Nedves arczod, harmatos a virágod?
Kit sirattál? engemet-e? vagy a vesztett országot?"

"Hogy siratna kivüled mást virágod?
Szerelmedért elfeledtem egész Magyarországot."

Gyönge leány, ingatag lány - mi haszna?
Királyasszony nagy parancsát szerelmes szív halasztja.

Harangoznak. Forgács Balázs elmegyen -
Feltekint a királyasszony ablakára hidegen:

"Nem kell az én Máriámnak korona:
Nem leszek én királygyilkos Erzsébetért - nem, soha!"

II.

Vigan, vigan szerelmes pár!
Királyasszony vendéget vár.
Reszket a lány, keble piheg,
A levente nyugodt, hideg.

Im' a vendég megérkezik -
Szép nyájasan körülveszik,
Dolgot adnak bölcs fejének,
Édes szókat jó szivének:

"Országos ügy, jó királyunk!
Válaszodra hárman várunk."
Nagy sora van a levélnek,
Magyar király belemélyed.

Int Erzsébet, suttog ajka:
"Hű vitézem rajta, rajta!"
Hallja a szót Balázs vitéz,
Meg se' mozdul, oda se' néz.

"Vágd csak fiam, vágd csak, Forgács!
Tid leszen Gimes és Gács."
"Se' Gimesért, se' nem Gácsért,
Nem a kerek nagy világért."

"Mit fogadtál szép leányom?!...
Még nem késő...Tedd!...Kivánom!...
Szeme villan, átok ajkán -
Megriad az ingatag lány:

"Forgács Balázs, csak egy szóra:
Szerelmemért...Itt az óra."...
Arcza bűvös, hangja mézes,
Soha-sem volt ilyen édes...

Egy pillanat...kard kiillan...
Egyet csillan...egyet villan...
Sápad, reszket a dalia...
Tied a trón, szép Mária!

III.

Rég lefeküdt a nap, s Budán nem fekünnek,
Vagyon Budavárban nagy királyos ünnep.
Pördül a piros lány deli vitéz karján,
Körül a teremben tova-tovatünnek.

Hát a szép Mária hova lett a körbül?
Délczeg magyar tánczban ő mért nem pördül?
Ifju lánykirály az erkélyre kiáll,
Bánatos arczára keserű köny gördül.

"Mit bujkálsz? Mi bajod? koronás leányom!
Benn látni kivánnak, én is ugy kivánom.
Jer, mondok valamit: elküldtem Garayt -
Valaki még nincs itt, pedig be sajnálom."

"Jaj ne lássam őt meg, jaj anyám nem lehet!
Rettentő szorongás fogja el lelkemet:
Gyilkos tőr nézése, megöl érintése -
Ne gyötörd halálra hervatag éltemet"...

Jó Forgács Balázshoz Garay beköszön:
"Mit csinálsz levente?" - "Kardom köszörülöm:
Jót csaptam fejére - kicsorbult az éle,
Sehogy' se jön helyre ezen a rosz kövön."

"Tedd le azt a kardot, semmi baja annak,
Nagyobb baj az ott fönn, hogy nélküled vannak:
Haragszik Mária, hogy rád kell várnia,
Te nélküled ottan csak félig mulatnak."

"Haragszik? kábaság...harag...öröm:álom...
Hej akkor ugy örült piros vérsugáron! -
Mosolyogva intett...oh az a tekintet!...
Menj!...Borzadok tőle. Nem megyek. Utálom!"

Ugy reszket az ajka, oly sápadt orczája!
Megborzad Garay, szomorun néz rája.
Busan hazalépked - várhatja Erzsébet!
Nem megyen ő vissza fényes lakomába...

...Elmult a lakoma, napok, hetek mulnak,
Elhervasztó őszben a levelek hullnak,
Köny'i hulldogálnak szegény királylánynak,
Szép ifju napjai bánatra fordulnak.

Szép ifju Máriát hervasztja bánatja,
Királyasszony hiven ápolja...siratja...
Forgács egy magában éldegél lakában,
Fásult egykedvűség véniti, lankasztja.

De ha összejönnek véletlen' a várban,
Borzadva rezzennek össze mind a hárman.
Fölsikolt Mária...Fut...fut a dalia...
Lihegve rogy össze hideg szobájában. - -

Azt mondta énnekem a mesélő dajka:
Ha vét a szerelem, Isten átka rajta.
Szerelem vétségét, Isten büntetését
Zengi késő korban dalos ifju aka.

írta: jazsoli5, 2011. aug. 2. 7:14 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Zilahy Imre: Péter király

Künn a nehéz felhő reszket,
Villám ragyog, patak megárad.
Dübörg az ég, reszket a föld,
Ijedten fut minden vadállat.

Alszik Péter bibor-ágyán,
Keze mintha kardot szoritna.
Haja borzad, ajka reszket,
Arcza verejtékkel boritva.

Mennyezetes ágyát rázza,
Mintha kiáltani akarna.
S torkába vész mindenik szó,
Lankadtan hull le lázas karja.

Távol, bús, mély rengetegben,
Melybe olykor mennykövek ütnek -
Kaczagányos zord férfiak
Fehér lovat áldoznak, sütnek.

S Vata fölkél, és szemében
A fellegek villámi égnek,
És megszólal és szavában
Feldörren mennyköve az égnek.

S a ki ott van - szemmel látja
A vak Vazult megsüketitve...
Hajh! mint sikolt néma ajka!...
S esküsznek a mennybéli hitre.

Villan a táj, - csillog a kard,
Dörg a felhő, - harsog az éljen,
És megcsendül a harczi kürt,
S szól a nagy erdő búsan, mélyen.

Most Péter felugrik ágyán,
És néz-néz, mint éjféli lélek,
A ki látja - megrettenve
Fut, és a szobákban elszéled.

És a király visszafekszik,
S viradtig ott ébren néz, reszket.
Melyik való, melyik az álom?
Nem tudja, mint egy eszevesztett.

A vész megszünt, hajnal támadt,
S a sikon ott állt Vata serge.
Sápadtan ül lóra Péter,
Hiveit Vata széjjelverte.

Péter fut, mint száraz levél,
Mit lombjáról leszórt a mennykő.
Fut, fut...aztán összeroskad,
Álma szilaj, álma rettentő!

írta: jazsoli5, 2011. júl. 26. 6:01 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Német népballada: A negyedik parancsolat

Egyszer - már réges-régen -
A frankok agg királya
Általruházta trónját,
S országait fiára.

Sok év is nyomta vállát,
S e vállak gyöngék voltak,
S a fia is azt igérte:
"Én gondoskodom rólad!"

A fiu csakhamar rá
Foltját is megtalálta,
De az asszony szemében
Az öreg volt a szálka.

"E vén tromf az ebédnél
Annyit köhincsél, herreg,
Hogy a falat kifordul
Szájából az embernek."

És a királyfi atyját,
A rosz asszony szavára,
Mindjárt a lépcső alján
Egy szűk kis lyukba zárta.

Az ágya széna, szalma,
Az is rohadt volt félig,
Mint bármi rosz kutyának, -
Igy élt ott sok, sok évig.

Hát a királyasszonynak
Fia született egyszer,
Ki bátor, jó vitéz lőn
Mind szivvel, szóval, tettel.

Midőn e dolgot látta,
Hát reggel, délben, este
Étellel és itallal
Nagyatyját fölkereste.

Egyszer- kemény hidegben -
Lement hozzája isment:
Az agg egy pokróczot kért -
A jó fiu el is ment:

S az istállóhoz érve
Az egyik lónak szépen
Pokróczát kapja s ketté-
Hasitja ép középen.

Fiát az atyja nézi:
"Minek a pokrócz?" szól ez:
A másik mond: "Atyádnak
A fele, ágynak, jó lesz.

A másik felét megőrzöm
Neked, ha majd ott fekszel,
- Hol mostan fogva tartod
Atyád, kemény retesszel..."

/Ford.: Szász Béla/

írta: jazsoli5, 2011. júl. 20. 6:34 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Francia népballada: Jean Renault legendája

Hogy a harczból megjött Jean Renault,
Oly bús, vérvesztett, gyönge volt.
-"Jó nap', anyám!" - "Isten hozott fiam!
A nőd beteg, kicsinyje van."

"Eredj anyám, hamar, siess,
Ágyat nekem, puhára, vess.
De vesd szép csöndesen, ne zajjal,
Szegény beteg nőm meg ne hallja!"

S hogy a harang éjfélre szól,
Lelkét kiadta Jean Renault.
Az anyja kezde sirni halkal,
Neje meg hallgatózni: mit hall?

- "Jaj, mondd csak jó anyám, anyám:
Ki sir ott, mintha hallanám."
-" A gyermekek csak lelkem, lányom,
Foguk fáj, ugy sirnak az ágyon."

-"Hát ez mi meg, mondd jó anyám:
Szögeznek? - mintha hallanám."
-" Lányom, az asztalost hivattam,
Egy deszkát igazgat a padlatban."

-" Hát most mi meg, anyám, anyám,
Énekszó? - mintha hallanám."
- "Csak a processio kerül,
Leányom, a házunk körül."

"Ah, jó anyám, mondd meg nekem,
Te is miért sirsz szüntelen?"
- "Tovább, jaj, nem titkolhatom:
Jaj, Jean Renault a gyászpadon!"

"A sirásónak mondd, anyám,
Sirt két személyre ásson ám,
S hogy egy kicsinykét szélesb lenne még:
Hogy a kicsink elférjen benne még!"

/Ford.: Szász Károly/

írta: jazsoli5, 2011. júl. 20. 6:02 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Goethe: A hűtlen fiu

Volt egyszer egy ledér fiu,
Hozzánk a szél ugy hordta.
Egy árva kislány, szöghaju,
Ölébe ült gyakorta.
Szeretgeté, csókolgatá,
Házassággal biztatgatá,
És végre cserbe' hagyta.

Ezt barna lány hogy megtudá,
Csak összefagy a vére.
Kaczag, sir és könyörg soká,
És belehal végtére.
Az' órában, hogy meghala,
Fölmered a kölök haja,
S borzadva lóra pattan.

Sarkantyut ád, iránytalan
Ide s tova nyargalva,
Előre, hátra, fut, rohan,
De nincs sehol nyugalma.
Csak vágtat, hét éjt, hét napot:
Esik, fu, dörg, le is csapott,
Árviz dagadva tombol.

S a mint villámba, vészbe fut,
Kőfalt talál az utban.
Lovát megkötve, meglapult
A vész elől egy sutban.
S a mint setétben tapogat -
A föld alatta leszakad,
S bukik száz ölnyi mélyre.

Nagy-későn, hogy eszmél megint,
Lát három bolygó lángot,
Föltámolyog, s merre fényök int,
Vánszorogva mén utánok.
Azok meg keresztül-kasúl,
Lépcső hág és száll, út szorúl,
Viszik dohos pinczékben.

Egyszerre nagy terem nyilik,
Hol körben ül száz vendég:
Csontváz, halál-fő mindenik,
S őt lakomájokhoz inték.
Lánykája is közöttük ül,
S fehér halott lepel mögül
Feléje fordúl -

/Ford.: Szász Károly/

írta: jazsoli5, 2011. júl. 16. 6:31 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Vértesy Jenő: Balogh Berczi

"Édes apám, hallja,
- Ég áldja meg kendet -
Nagy Bercsényi Miklós uram
Rézdobot verettet.

"Vele mennék én is
Vívni szabadságér',
Megvár engem még Aranka,
Az a lakzi ráér."

Öreg Eöry Tamás
Fejet ráz a szóra:
"Lelkem fiam Balogh Berczi,
Nem vihet a' jóra.

Lázadó a kurucz,
Pártos a vezére,
Mellettük nem harcol csúfra
Lányom vőlegénye!"

"Magyar az egy lábig,
Magyar vagyok én is,
Föl is út van, le is út van,
Elmegyek én mégis!"

"Adta kölyke, mennél?
De én nem eresztlek!
Te vagy lányom mennyországa,
Meg én is - szeretlek!

"Ne nyergeld a sárgát -
Belé bútt a sátán!
Ezer ördög! Eöry Tamás
Úr a maga házán!"

"Kengyelben a lábam -
Ne váljunk így mégsem!"
"Ide menten, hajdú, csatlós!
Nem búcsúzunk, még nem!"

"Ordas cseléd, tágúlj!"
- Tűz a legény arcza.
Sok a hajdú, kék dolmányos
S ércz mindnek a marka.

A kulcs egyet fordúl,
A zárja csikordúl,
Eöry Tamás földre dobbant
Innen ki nem mozdúl!"

II.

Nyíló rózsa hajlott
Börtön ablakába...
Balogh Berczit mély álomból
Ébreszti babája.

Gyönyörű Aranka,
Szénfekete hajjal,
Tüzes szeme sötét éjfél,
Maga piros hajnal.

"Nézd, szerelmem, éj van,
Néma, holdas, tiszta...
-Jó paripád kantározva -
Fuss! én várlak vissza!

"Fönn lobog a zászló,
Tárogató hallik...
Jó az apám, majd megbékül...
Ránk is kihajnallik..."

Ráborúl Aranka
Berczi kebelére,
Nézi Berczi, nézi s nem tud
Még betelni véle:

"Add még egyszer csókra
Azt a bársony orczád' -
- Könnyek között mosolyg a lány -
No, most Isten hozzád!"

III.

Elsőt szól a kakas...
Eöry Tamás, ébredj!
Ólba kötött szilaj csikód
Eltépte a féket.

Holdvilágos az éj,
Az ösvény fehérlik,
Tajtékozó lovon rajta
Eöry nyargal végig.

Mintha táltos vinné...
"Állj meg, Berczi, állj meg!
Nem bántalak, bizony Isten -
Várj meg, fiam, várj meg!...

"Állj meg, Berczi, állj meg,
Megadod az árát!
Isten engem úgy segéljen,
Lelövöm a sárgát!"

"Itt a kard kezemben!"
"Balogh Berczi tedd el,
Mert megöllek, lázadó, te!"
"Eöry Tamás vedd el!"

Horkol a sárga ló,
A hogy visszafordúl,
Görbe szablyák, éles szablyák
Összecsapnak zordúl.

Vágja Balogh Berczi:
Az első nem talál,
A második szikrát üt ki,
A harmadik - halál.

Szomorú holdvilág
Bámúl alá kéken...
Balogh Berczi szeme fönn jár
A csillagos égen.

Távoli hangot hall,
Tán a szelek hozzák,
Nagy Bercsényi Miklós ottan
Ütteti rézdobját.

/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1900 /

írta: jazsoli5, 2011. júl. 1. 5:44 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Garay: Isten keze

Fergeteg kél, fergeteg zúg,
Búgva zúgva szél süvit:
Hegy, lapály és rét 's vetésre
Zuzmarákat penderit.
"Isten, Isten! esdve kérünk
Óvd-meg a' vésztől vetésünk."
A' szegény pór térdre esve
Igy kiált irgalmat esdve.
De elbizott Imre urfi
Dúzs lakából szerte néz -
"Rajta, rajta szélüvöltés,
Rajta, rajta barna vész!
Üsse menykő a' parasztot -
Multkor is milly rosszul hajtott!
Rajta, rajta zuzmarával!"
Igy üvöltöz vad szavával.
Fergeteg szün, fergeteg mul,
Szél morajja csendesül:
Hegy, lapály és rét 's vetésre
A' rémült paraszt repül -
"Isten, Isten hála néked,
Meghallgattad gyenge néped!"
Kártalan van gazdasága,
'S ég felé száll imádsága.
"Urfi, urfi" mond a' szolga
Jég-veré el mindenünk!
A' kalászt, a' árpaföldet -
Tönkre zuzva életünk!
Itt is, ott is a' paraszt-föld
Megmaradva kártalan, 's zöld -
Mindenütt virul vetése -
Csak határodon verése."
És haragra gyul az urfi -
"Hát a' pórt kegy illeti?
Nem, nem! hajdu, a' parasztot
Csak bün-ostor érheti."
""Urfi, urfi! higyj szolgádnak
Vége mindenütt buzádnak!""
"Hozz lovat hát hajdu szolga!
Lássuk, hogy van Imre dolga."
'S lóra lépik Imre urfi -
'S sólyom jobban nem repül:
És az urfi vad nyomában
Gyorsan a' hajdu szegül:
'S át a' halmon, át vetésen
Mint a' szél repülve mégyen.
""Urfi, urfi! itt megálljunk
A keresztnél itt határunk.""
Ott hol a' hegy szirt-tövénél
A' kanyargós ut ledül,
'S a' telek sik tengerébe
Négyes ággal elvegyül -
Ős időktől roskadottan
Egy veres kereszt áll ottan -
Rajta rézből Jézus képe,
A' vidéknek éke, szépe.
'S ott leszáll a' büszke urfi -
Néz szemével tétova:
És a' mit néz, és a' mit lát,
Minden Isten ostora,
Mindenütt a' jég verése -
Össze zuzva szép vetése:
Mindenütt a' póré mentve: -
Csak magáé zuzva döntve.
""Urfi, urfi! mond a' hajdu -
Isten ujja inte itt.""
De az urfi vad haragban
Rágja gőgös ajkait -
"Isten ujja, ördög ujja -
Szolga gondja-e?" - ezt fujja -
És kezén a' fegyver dörren -
'S a' hű szolga porba zörren.
Vére zajlik már a' hivnek -
De szemével föltekint,
Hol feléje a' keresztről
Jézus istenképe int:
"Isten Isten! szánj meg engem!
Vedd kezedbe árva lelkem!
Isten hozzád gyilkosom te!
Térj magadba, Istenedbe!"
Fegyverére dülve hallja
Imre urfi igy hivét:
De részvétlen látja mulni
Vérbe zajló életét.
"Nosza Imre - szól kaczagva -
Térj Istenbe, térj magadba!
Mert mindenütt a' póré mentve -
Csak tied van zuzva döntve."
És a' káromló szavakra
Elfordúl a' szent kereszt,
'S a' haldokló hajdu rája
Olly kinos szemet mereszt! -
"Rémitsetek ronda képek!
Réz-istentől még nem félek."
Szól a' gazfi 's fegyver dörren
'S a' keresztfa képe zörren. -

De az urfi meglakolta -
Porba hull 's ugatni kezd,
'S a' kereszt vérző képére
Vérező szemet mereszt. -
Tűz süté el gazdag telkét,
Szélvész vitte bünös lelkét,
Ő maradt csak életben -
Undok barna eb képében.
Mostan is, ha minden alszik,
Hogyha nincs szesz nincsen hang,
'S a' setét toronyról tompán
Éjfélt kondul a' harang -
A' magános szent keresztnél
Látja őt még minden éjfél,
A' kereszt körül hogy mégyen
Undok barna eb képében.

/Forrás: Regélő, 1834. 4. szám/

írta: jazsoli5, 2011. jún. 21. 5:07 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Perlaky Gábor: A' hármas sir

Zöld liget setét homályin
Virág-füzér hó kezében
Jár epedve bájos Ida,
Gond agyában, gond szivében,
Hó szin' keble bús üréből
Mély sohajtások szakadnak,
'S tiszta égszinű szeméből
Harmatként könyűk fakadnak.
Halja gyász dalát az árva
Párja-vesztett csalogánynak,
'S véle igy kesergi búját
A' csend ülte vad magánynak:
"Életemnek boldog évi
Milly sietve elmulátok!
'S e' kebelbe hajh! ti nékem
Hátra csak borút hagyátok.
Messze harczba hunyt el a' hős
Szép reményim éltetője:
'S ő nem tudja, mint busong itt
Holtig hive, kedvelője.
Mennyegzői koszorúnknak
Elhervadtak ék virági:
Törvék életünk fájának
Gyenge hajtású zöld ági,
A' viritó báj tavaszszal!
Hunyt reményim nem virulnak
'S tán az ősznek sárga lombi
Már sir-ormom fölé hullnak."
Sóhajt. - 'S im! vadász siet ki
A' bereknek sűrüjéből
Néz a' lányka, - fut, törülve
A' bú harmatát szeméből.
'S a' vadász utána lejtve
Nyájas idvvel őt köszönti,
'S mézszavakkal ostromolva
Kérve majd felelni inti.
'S hah! a feltekeregő uton
Hős lovag vágtat robogva:
A' lány sikolt, a' lány ledől,
'S a' vadász őt átkarolja.
Boszú kél Zágor szivébe
Keble vad haragra gyullad
Tőrt ránt - 's a' vadász 's a' lányka
A' szerető! - vérbe fullad! -
Ida hőse volt a vitéz,
Lelke hitszegést gyanita,
'S két ártatlant vad dühébe,
Gyász-halál közé taszita.

Nem messze, hűs patak partján
Három sir-üreg tátogat,
Ida 's a' vadász öröklőn
Ott alusszák vad álmokat!
Zágor, a' hős, értve tettét
Keble szörnyűn megrendüle
'S a' két sir közti gyász-ormon
Halvány rémként búsan üle:
És körülte és szivében
Iszonyú vihar csatáza: -
Elsorvadva majd ledőle -
'S ott lelt enyhet rémi váza.

'S bár ezer tavasz viruljon
Ők már többé nem virulnak:
'S a' hármas sir fölé pusztán
Csak a' hűs ősz lombi hullnak!

/Forrás: Regélő, 1834. 3.szám./

írta: jazsoli5, 2011. jún. 20. 6:13 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Nagy Ignátz: Elemir és Gisela

Ott hol szörnyű zuhanással
Az agg Mátra meredek
Bérczeiről dől a' folyam
A' mélységbe, 's ezredek
Zivatarain túl élt sziklák
Közepette a' viszhang,
'S denevérek laknak, van egy
Hüs barlang.

Borzasztó az egész vidék
Zord kietlen körével,
És iszonyú rém-alakok
A' viz örök ködével
Egyesülve csatát vivnak,
Mellynek látásán a' vér
Meg-áll, - 's jaj annak, kit az éj
Itt el-ér.

De mit gondol a' szerelem
Mind ezekkel, Elemir
A' külhoni fogoly gyakran
Giselával itten sir,
Mert gőgös győzője Ákos,
Atyja szép mátkájának,
Idegent férjül nem választ
Lányának. -

E' borzasztó hely egyedűl
Látá édes örömét
A' két forrón szeretőnek,
'S könnyeiknek özönét:
Ezer csók 's hév ölelés közt
Égi kéjtől égve, hiv
Szerelemtől ömledezett
E' két sziv.

Az alatt, mig itt éldeleg
Az est báj homályában
Az ártatlan szerelmes pár: -
Boszút forral agyában
Az agg Gertrud néne, ki már
Rég szerette Elemirt,
'S vad buja indulatjával
Már nem birt.

A' féltésnek gyötrő dühe
Sorvasztá érzékeit
Megsejtvén, hogy Giselának
Mint imádja kecseit
Elemir, kit őrültségig
Szerete:" boszút állok
Vér-boszút, alkalmat erre
Találok."

Kiált 's bőszült indulatját
Követve, gúny-kaczajjal
Szólt Ákoshoz: " derék apa!
Csatázni tudsz, 's robajjal
Ölni, vágni vadat, ellent:
'S mint enyel'g az idegen
Lányoddal, azt csak elnézed
Hidegen."

"Valóban ez gyönyörűség,
Sáry Ákos leányát
Egy sehonnai karjában
Szemlélni mint mátkáját, -
Mikor lesz már a' mennyegző!
Kedves bátyám, szaporán
Szólj kérlek estve lesz-e az,
Vagy korán!"

""Szünj meg mérges marásiddal
Kigyó! minden eremben
Forr a' boszút lihegő vér
Ugy-is, 's egész testemben
Nincs más érzés a' boszúnál:
Fegyvert ide cselédek,
Ősi házam gyalázóját
Öljétek."" -

És az öreg seregével
Siet a' barlang felé, -
Felriad a' szerelmes pár,
Térdre hullva emelé
Hó karjait vad apjához,
"Atyám, bocsáss, szeretek,
'S gyenge szivemen erőt nem
Vehetek."

"Fogadd vődnek kedvesemet
'S kegyelmezz életének". -
Rebeg a' szüz, 's már az atyja
Engedni kész szivének,
Midőn egy a' sereg közül
Ijjat von Elemirre,
Látván ezt a' szüz, a' szikla
Szélire

Lépe kedvesével 's onnan
Az iszonyú mélységbe
leugorván: - egy kiállo
Lapos szikla tövébe
Zúzott testtel lélek nélkül,
Ölelve szerelmesét,
Lelte meg a' kemény atya
Gyermekét: -

Fájdalomtól magán kivűl
Rohanván teremébe,
Kardját a' gonosz Gertrudnak
Döfi álnok szivébe,
És a' szent földre költözött,
Futván várát 's hazáját,
Hogy tettéért vegye kivánt
Halálát.

/Forrás: Regélő, 1834. 2. szám/

írta: jazsoli5, 2011. jún. 20. 5:23 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Román népballada: Bárányka

Havas csúcsáról,
menny kapujától
völgyi vidékre
jő, jődögél le
három kis pásztor,
ki-ki falkástól.
Köztük egy moldvai,
vala egy vrancsai
s egy odaáti,
magyarországi.
Ezzel a vrancsai
megáll szót váltani,
főzik azt össze,
hogy sötét este
moldvait megölik,
életét elveszik
több-szebb juháért,
göndör kosáért,
kezes lováért,
komondoráért.
De a kis kunkori
bárányka rítton-rí,
nap, ihol harmadik
száll, hogy panaszkodik,
nem eszik, nem iszik.
"Barkám, gyönyörű,
szép gömbölyű fejű,
harmadik nap ihol
mind csak panaszkodol,
nem eszel, nem iszol:
beteg is vagy talán,
fekete barikám?"
"Jó gazdám, hajtsd át,
tereld a falkát
berekbe mielőbb,
leljünk ott legelőt,
te meg hűs pihenőt.
Gazda, jó gazda,
szólít ugatva,
szólítgat más is,
leghűbb kutyád is.
Mert az a vrancsai
el akar veszteni,
életed veszi el
a magyar-földivel."
"Báránykám mondjad,
ha már táltos vagy,
mondjad fennen meg
mind a kettőnek,
muharos halmon
ha meg kell halnom,
tegyenek itt le
engem a földbe,
itt a karámnál,
az esztenánál,
hadd halljam messzi
kutyám ugatni.
Még csak egyet kérj:
legyen fejemnél
furulya, makkfa,
oly lágy a hangja,
furulya, csontból,
olyan búsan szól,
furulya, bodza,
szól tűzlobogva!
Ha majd fölkél a szél,
ha majd sípjukhoz ér,
juhom mind összeáll,
vércsöppet sírdogál,
meggyászol majd a nyáj.
Én gyilkosimról
pedig ne is szólj:
mondjad el fönnen,
esküdni mentem,
világszép mátkám
tündérkirálylány:
hogy összeadtak,
lehullt egy csillag,
a vőfélyem volt
a nap meg a hold,
volt a násznépem
fenyőfa szépen,
nagy hegyek - papjaim
s a muzsikusaim
ezer madárka
s csillag - a fáklya!
Ha pedig látnál,
előtalálnál
anyókát, édest,
gyapjúkötényest,
hogy futton-futva
könnyeit ontva
mindig csak ezt mondja:
"Ki küld nyomába,
óh jaj, ki látta
azt a napfény-szép
pásztorlegénykét?
Derekán övnek
gyűrű se bővebb,
tej habja drága
két szép orcája,
a bajuszkája
búza kalásza,
a hajacskája
hollónak szárnya,
szeme sötétje
szeder gyümölcse."
Barikám, szánd meg,
te őt sajnáld meg,
mondd neki fönnen,
esküdni mentem,
világszép mátkám,
tündérkirálylány,
de azt ne mondjad
már az anyónak:
lehullt egy csillag,
hogy összeadtak,
fenyőfa szépen
volt a násznépem,
nagy hegyek - papjaim
s a muzsikusaim
ezer madárka
s csillag - a fáklya!"

/Ford.: Illyés Gyula/

írta: jazsoli5, 2011. ápr. 30. 7:23 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Ó-angol ballada

Ép' akkor ébredett a nap, midőn lord Brockalán
Megállt a flower-valley erdőség oldalán.

A ló alatta mint a tej, hibátlanul fehér,
A clerki báróság egész nagy óljával felér.

Sarló alá érett arany s habzó kalász között
Arany haju Ivel virágfüzéreket kötött.

"Szép szőke gyermek, szólj, akarsz-e lenni
kedvesem?
Hajadban gyöngy, arany leszen, s ruhád bársony,
selyem."

'Te dús vagy és nemes lovag, szegény én s
pórleány,
De szívem selymet, gyöngyöket ily áron nem
kiván.'

"Öltözz selyembe, gyermekem, fond gyöngybe
szép fejed,
Im esküszöm, nőm lész ma még, tanuim az
egek!"

'Apám szegény földmivelő, ki fárad szüntelen,
Beszélj oh lordom véle, én, mit ő mond, azt
teszem.'

Megállt a lord az agg előtt, ki nyája közt
bibelt,
"Fogadj el vődnek jó öreg, add nekem szép
Ivelt."

'Oh lord, - nem olvas és nem ir, ő nem neked
való: -
De sajtot és vajat csinál, fehéret mint a hó.

'A házban, ólban és mezőn ő jobb kezem, s
ha kell
Fölnyergel, és saruim is mindig ő huzza fel.'

"Olvasni, irni - semmi baj - én megtanithatom,
S nem ólban és mezőn, hanem zöld bársony pamlagon."

És gyül a násznép, hölgyek és leventék, daliák,
De egy sem üdvözlé, midőn belép: a szép arát.

"Szép a menyasszony, s karcsu mint a lanceloti
nád,
De pórleány biz az, ha még ugy nézed is haját.

Volt már nekem közületek, és drága hitvesem,
Utána rítt a clydi park, Suckling és Vyeten."

S Ivelt a várba fölvivé, megfogván szép kezét:
"E naptól fogva kedvesem, ez itt mind a tiéd."

S a vendégnép evett, ivott, mig meg nem
virradott,
Igy szólt a nászi éj után lord Brockalán legott:

"Oly szép vagy engedékeny és oly hajló mint
a hab,
Csak hát ne kéne szégyenelnem származásodat."

'Előbb mi voltam, jól tudád, - a nászi éj után,
Eltünt a pór leány s ki itt áll: lady Brockalán.

'Ha majd hét évig hamvadunk, s leszünk
maroknyi por,
Ki mondja meg kettőnk között, hogy melyik
volt a pór.

/Ford.: Csukássi József/

írta: jazsoli5, 2011. ápr. 9. 6:24 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Ó-angol ballada: Leonóra

Leonóra késő éjjel, egy magában,
Nászruháját varrogatja mély buvában.

Sok keserves könnye hullott titkon érte:
Egy kisértet áll előtte most fehérbe.

"Ki vagy, mi vagy? Édes apám? John testvérem?,
Vagy te William egyetlenem, mindenségem?"

"Én vagyok, én, a te rég várt vőlegényed,
Ködben uszó Angliából most jövék meg."

"Csakhogy itt vagy drága William valahára,
Hát az igért selyem, bársony nászruhámra?"

"Nem hoztam én selymet, bársonyt viganóra
Ugy jöttem meg hűs halotti takaróba.

"Nem hoztam én suttogó szót, édes mérget,
Ments föl engem adott szómtól, arra kérlek."

"Hogy mentnélek! Elfeledted mi van hónap,
Adj egy csókot menyasszonyi foglalónak."

"Ajkam hideg, lehelletem borzadályos,
Csókom, ajkam, érintésem mind halálos!

"Hallod édes? Szól a kakas virradóra,
Azt, ki megholt, inti, készti indulóra." -

S Leonóra véle ment a bérczre, völgybe,
Réten, éren át egész a temetőbe.

Ott megnyilt a sir, a holdnak őszi képe,
Végig feküdt hosszu keskeny fenekébe'.

"Egymás mellett, csöndbe', békén, ki e három?"
"Szeretőm volt mind a három, taval nyáron." -

"Ott a zugban kik zsibongnak, nevetgélnek?"
"Fiacskáik: mind a hármat én ölém meg." -

"S lenn a mélyben, lánczot rázva, kik tanyáznak?"
"A pokolnak őrkutyái - rám vigyáznak."

Jegygyűrűjét ott szemébe vágja:
"Égessen meg a pokolnak tüze, lángja."

/Ford.: Csukássi József/

írta: jazsoli5, 2011. ápr. 8. 8:00 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Ó-német ballada: Három hattyu

Három hattyu száll a légben,
Harczba hivó mind a három:
- Föl a lóra, paripára,
Már az ellen a határon! -

Gyül a népség, a legénység
Száma egyre dagad, árad,
Gradnó vára hitvány fészek,
Mégis adott háromszázat.

Szép leventék dárdanyéllel,
Gyöngyvitézek kelevészszel,
Csordulásig telve immár
Minden utcza, pajta, fészer.

Falumbéli szép leánynép,
Szomorodva nézi, látja,
Lóra pattan a kis öcs is,
Ha kiugratott a bátya.

"Isten áldjon édes vérem,
Vőlegényem, én testvérem,
Nincsen itthon maradásod,
Tudtam én azt, látom, érzem.

"Félre most a szolgahaddal,
Mi szolgálunk, nézd arádat,

Sisakodnak forgójába
Tüzi már a hollószárnyat.

"Aranypejszin paripádat
Erle hugod simogatja,
Édes anyád a hatalmas
Kapuszárnyat nyitogatja.

"Mikor tértek vissza vérem,
Vőlegényem, én testvérem,
S ha ellesztek, meddig lesztek
Oda majd a csatatéren?"

"Majd ha ujra szabad lesz a
Levegő, víz és az ország,
Visszatérünk édes anyám,
Hugom, arám, isten hozzád."

És szabad már szerte ujra:
Levegő, víz és az ország,
De csak késik, teljes hétig,
Csak nem siet haza hozzánk.

Falubeli fehérnépek
- Szomoruak a szegények -
Föl a dombra, föl a csúcsig,
Egy se szólott, úgy menének.

Egyik néz a rónaságra,
Másik néz a völgynyilásra,
Harmadik a porteresztő
Szürke utkanyarodásra.

Most a domb mögött kivillan
Az arany pej sima szőre,
Mint a szélvész ugy berobban
A faluba nyakra-főre.

Körbefogják, rémüléssel
Kérdi tiz is összevissza:
"Hol hagyád levente-gazdád?"
"Nemes vérét a föld issza."

"Hűtlenül tán cserbe hagytad, s
Ugy esett el, ugy veszett el,
Mit tevél mondd, gyermekemmel,
Testvéremmel, jegyesemmel."

"Lándzsa vége, dárda éle,
- Az terité fűbe, porba.
Dombor mellét, hősi arczát
Gazdátlan ló megtiporta.

"Buja réten, át az éren
Futni hagytak erre engem,
Ily szomoru hirhozónak
Mért is, mért is kelle lennem?!"

Három hattyu szállt a légben,
Mind a három feketében,
Keresik az ifju testét
Szomoruan a csatatéren.

És meglelték: homlokához
Szállt az első sirva, riva,
Másik kettő hamvas szárnynyal
Szivét, lábát béboritja.

Lábfejéhez szállt arája,
Gyönge huga homlokához.
Édes anyja szive táján
Ép a szörnyű sebnyiláshoz.

"Százezerszer jaj minékünk!
Elárvultunk mind a hárman!"
Én szerelmes magzatom! Oh
Testvérbátyám! Deli társam!

"Ki osztozik fájdalmunkban?"
"Én, én! - mond a bucsuzó nap -
Fölszáritom könyes arczát
Minden földi zokogónak.

"Kilencz napig, alkonyatig
Felhőfátyol födje arcom,
Tizedik nap hajnalán is
Sűrű, ködboruba' tartom."

Vőlegényét három hétig
Gyászolá a szép menyasszony,
Gyönge huga három évig
Járt sirjához a haraszton.

De az anya, édes anya,
Nem tevé le szive búját,
Csak mikor már fia mellé
Szurták fejfakoszorúját.

/Ford.: Csukássi József/

írta: jazsoli5, 2011. ápr. 6. 6:36 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Győri Vilmos: Forgách Balázs

Nagy tervet forralnak
A királyi házban:
Ki legyen ur immár
Magyarok honában?
Gyönyörü szép ország!
Meg kell mindent tenni,
Félénknek, gyávának
Nem szabad itt lenni.
"Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

Meghallotta a szót,
A kihez intézték.
Gondolkozott: jaj de
Uj szóval tetézték:
"Minek éljen Károly,
Mikor ő halálunk!
Mi esünk, ha ő áll, -
Essék ő, mi állunk!
Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

Furcsa egy valami
A lelkiisméret...
Olyan, mint a gyermek,
Siró szóval ébred:
De ha felébred is,
Bár hangját hallhatni,
Gyermek ő - szép szóval
El lehet altatni!
"Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

S fölébredt e gyermek,
S szóla: "de a törvény!"
S gondolkodik Forgách
Önmagát gyötörvén.
"Ugyan hadd! A törvény?
Régi hasztalanság!
Megjárhatta hajdan, -
Máskép van mostanság!
"Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

"Igen, de a világ
Mit szól majd hozzája?"
"Hadd beszéljen bátran,
Ne hallgassunk rája!
Ám beszéljen addig,
A mig kedve tartja,
Végre majd elhallgat:
Rajta azért, rajta!
Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

"Igen, de az Isten!"
"Ej - ne légy oly kába!
Van is annak gondja
Minden fűre, fára.
Ő sem tarthat számon
Minden limet-lomot,
Aztán...épitünk majd
Néki egy templomot!
Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

A siró gyermekre
Ujra álom szálla -
Szép birtokot, rangot
Látott szunnyadtába.
Mindig szebb, szebb a kép
És amely hallatszó,
Mindig szivre hatóbb,
Mindig édesb a szó:
"Vágd csak fiam, vágd Forgách,
Tiéd leszen Ghymes és Gács!"

És a sok szép szónak
Vér lőn eredménye:
- S jaj a kiontónak! -
Felkiált az égre...
...És itélt a törvény,
Itélt a világ is, -
Itélt az isteni
Örök igazság is:
Bár a bűn-diját elvetette,
Nevét, üdvét elvesztette!

írta: jazsoli5, 2011. márc. 7. 6:18 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek