Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Babits Mihály: Örömről daloltok?...

Örömről daloltok? - Ne vigan, ne hangosan!
Óh szenvedni kell még! az öröm még messze van.
Pányvád el nem éri. Boldog réten fut, suhan
vagy hever zöld fűvön. Mennyi erdő, hány folyam
közte és közötted! Az öröm még messze van. -
Vad ijesztett, ág szurt, tüske tépte szórt hajam:
futottam feléje - vert a szivem nyugtalan.
Eltévedtem szörnyü völgyek utfogóiban.
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Óh szenvedni kell még: Küzdj tovább, lihegj, rohanj,
tépd a sötét sűrüt, ugy érhetsz ki az arany
fényre, zöld tisztásra, véresen, de boldogan!
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Tudod a nevét már? Ki ne kiáltsd hangosan!
Friss fehér tüzekkel boldog réten fut, suhan.
Pányvád el nem éri: az a perc még messze van!
S akkor is csak szolga... Akkor is csak új iram
más valami cél felé... Akkor is még csak olyan
mint szép paripád, mely vágtat, és majd lezuhan
s tán kiadja lelkét, mire veled szomjasan
igazi hazádba ér, mely ki tudja, merre van...

Babits Mihály: Ó éjszaka!

Im itt a tág, a szabad éjszaka,
szép maga, szine, szaga s csillaga
mi szűk szobáknak sápadt gyermeki
tegyünk szerelmi vallomást neki -
Ó éjszaka! ó fényes éjszaka!

A föld ha nyúgalomé s gyönyöré,
szelid szárnyával ő borúl fölé,
mint jó szülő, takarva öleli,
áldón ragyognak ezer szemei -
Ó éjszaka! ó szelid éjszaka!

ő sohsem pihen: alkot bodogan;
ölén száz élet nesztelen fogan.
ölén ha tölten nyújtozik a kéj,
szemét hamissan húnyja a "vak éj" -
Ó éjszaka! termékeny éjszaka!

Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,
fehér tejjel táplálja gyermekit,
s hamerre kéjes dombhát domborúl,
tetsző fátyollal rejti, jámborúl,
Ó éjszaka! urasszony éjszaka!

Ő mindenekre egyaránt figyel,
jól tudja mindig ő, hogy mit mivel,
ő szárazságra bocsát harmatot,
meleg nap után hűs fuvallatot -
Ó éjszaka! ó gondos éjszaka!

Melegítő hűs, zaj-táplálta csend
mozgalmas nyúgalom, ne bánjuk, mit jelent;
mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,
tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!
Ó éjszaka! ó szabad éjszaka!

Babits Mihály: Szerelmi vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály: Tavaszi szél

Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.

Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.

Égetni, részegíteni...
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy uj eszme, csupa fény
mig nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,

mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
mig nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,

ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak...
Hol a szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.

Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.

Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

Az nem igaz, hogy nem bírod el
csak sirni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.

Ó édes, édes
szomoruság!
Ó illatos ostor!
Rozmarin-ág!
Uram, ójj meg rossztól,
hogy ne szeressem azt, mi fáj!

Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog!
A csillagok
aranyos morzsája hinti,
(Hát soha se tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?)

Babits Mihály: Dobszó

Zsindelytetős régi háznak voltam gyermeke.
Vad szobákban lapultam mint fogoly őzike.
Rám ezer zöld szájjal éhen ásitott a kert.
Utáltam az unalmat! pedig csak az nevelt...
Az fogott kézen, az csalt a bokrok indián
sátrába, az hajókázott fenn a kajszifán,
s elvitt a félszerbe hol a hullós sárfalat
támasztotta két dőlt szán a hosszú nyár alatt.
Nyáron a telet kivántam, télen át nyarat:
ojjé, nyáron ülni szánban! télen lomb alatt!

Padlásra is velem jöttél, nyájas unalom,
mert engemet te vezettél, mint mást a nyomor.
Te nem voltál olyan meleg, sokkal hidegebb:
kiváncsian forralgattad félénk szivemet.
Zsufa polcok háta mögött kék ujjad kotort,
vén könyveket nyitottál és lefujtad a port:
mint ki cellafalban apró ablakot kitár
és váratlan szárnyveréssel becsap egy madár;
vagy bukanna sziklák közt egy büvölt, furcsa táj:
nyárba vendég télnek arca nézne, télbe nyár...

Mindig jóbarát-arccal néz ami messze van,
csak a saját hazánkban vagyunk mi hontalan.
Azért perget egyre marsot szivünk mint a dob,
melynek nyugtalan verője mint két láb topog.
Óh lovacskám, vad dobom, mit topogsz egyhelyütt?
Fáj a bolond sarkantyu mely két oldalrul üt?
Üt, az egyikkel a nyár üt, másikkal a tél,
az egyikkel üt a nappal, másikkal az éj.
Volt-dajkám, az unalom, zokogva elmaradt:
vesszőt futunk, s lehullunk az ütések alatt.

Babits Mihály: Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok őrjítő, őrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Babits Mihály: Botozgató

A rügy a fán - mint ifju arcon
a pattanás - kiütközött.
Vén életemmel sántikálok
a csecsemő zöldek között.
Botom dühödten üt a fűbe,
szivem irígy és izgatott:
ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed hogy hamar járt
s céljához túlkorán elér:
lassabban lépek, majd megállok...
Éveim nyilallnak belém.
Botom szédülve döf előre,
mint ha az út sötétbe lejt.
Lejtő ez, minden léptem egypár
másodperccel mélyebbre ejt,

s úgy érzem, csúszok, elmerülök...
És majd kinyílnak a rügyek.
Vadmeleg bálokon kibontják
csipetke legyezőiket.
A legyezőkből csupa szárny lesz!
De én csak süllyedek süket
botommal, míg fölöttem elszáll
az egész szárnyrakelt liget...

Már száll is... Az ágok, a bokrok...
lányok ruhája... száll, suhan...
Csak én botozok botladozva,
a könnyűek közt súlyosan.
Oh hogy szeretnék megfogózni
valami lomb vagy szoknyaszárny
fodrába: mind szakadna, tünne,
mint tüske közt a pókfonál.

Lomb nincs is még! Csak a rügyecskék
bujtak ki, pirinyónyi zöld
nyelvek amik nyalják a szellőt,
Az egész liget nyelvet ölt.
Nyelveket ölt reám az erdő...
Koppanj nagyot, mogorva bot!
Ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Babits Mihály: Alkalmi vers

Ó mikor oszlik már a köd?
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!

Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.

És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.

Nem volna jobb-e, magyarok,
mig rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok,
szorossan összebúni mind?

Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva lesni hol derül,
és szólni: "Kösd ki a hajót!"
ha partot látnánk messzirül?

De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:

ó szörnyü! még dicsérgeti,
mert rab türővé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.

Ok amig vérük vére hull
úgy védik itthon a hazát
hogy szivbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.

Igy jártam én is - nem rege -
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.

De csitt! duzzogni nem szabad,
szivem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
S ha nem szeretnek is: szeress!

Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sirj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!

Babits Mihály: Július

Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan gyenge párra
ugy jött ránk e szerelem
mint a zápor a határra
mint a nyári zivatar
oly borussan és hamar.

Most a felhők alatt állunk
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó sikos az ut -
ki tudhatja, hova jut?

Láttam amint szeme retten -
ó a boldogság kegyetlen,
nem valami vig dolog -
láttam amint sír ijedten
s mint veszélytől aki buj
finom feje rám borul.

Hallottam hogy hangja csuklott
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!

Babits Mihály: Édes az otthon

Mikor a szöllő leve buggyán
barnúl a fanyar berkenye,
kalászt szentel a dülő utján
az Egyház, az Isten menye,
nap arany sávot vet a falra
s a vidám iskolásfiuk
táskafület lóbálló rajja
a tanteremből rétre fut:
édes az otthon.

Mikor a zsaluk leeresztve,
mert félhomály kell, nem üveg,
Lord hüs kövön, nyelvet eresztve
hemperg - és áll a légysüveg,
keresztutnál, hol tócsa poccsant
máskor, most por füstölg eléd:
izzadtan áll meg s levest loccsant
az ebédet vivő cseléd:
édes az otthon.

Mikor a nappal megin' enyhe,
mikor az ember ujra vig,
mikor csupán a beteg renyhe,
amikor a diót verik,
mikor szellőztetik a pincét
s a gazda a tanyán időz:
őrizni a hegyeknek kincsét
fényes fokossal jár a csősz:
édes az otthon.

S mikor a kályha tűz pattog,
mikor a szoba jó meleg,
halkan a régi óra kattog
s jégcsapot olvaszt a gyerek:
benn nyájas körtől vig az asztal
s a meghitt lámpa gyul korán,
bár uj hó ablaknál marasztal
merengni lepkezáporán:
édes az otthon.

Babits Mihály: Ősz, alkony, déli táj

Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.

A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.

Guruló, tüskés gesztenyék
Csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,

Hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt

s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,

vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,

mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,

ha veszélyes tisztásra buknak...
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,

nincs fedezék... Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.

Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben,
s egy reflektor hideg tüze
karmolta símán a tavat.

Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hűvösen
tagadta forró nappalát,

A messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig uj lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.

Babits Mihály: Őszi harangozó

Az idén korán kilelt az ősz
széltől ludbőrzik saraink puhája:
siess harangozó! az alkony megelőz.

Morc pityergős már az ég orcája
mint gyermeké, ki mécset tör feléd,
mert elveszett aranyos lapdája.

A durva szél a fáknak levelét
söpri, söpri, melankolikussan
mint holmi durcás, duzzogó cseléd.

Én nem tudom, hogy útam merre fussam
s a nagy vágytól lábam csak ténfereg:
mennyi rossz szem néz már rám gyanussan!

Nem merek s unom, hogy nem merek
dacból előttük levetkezni pőrén
s szemetektől megkopni, emberek!

Mint bakfislány éjjel letolja dőrén
paplanát, ingét, hogy Isten szeme
korcsolyázzon legalább sima bőrén:

perverz lelkem épúgy tolja le
takaróit az utolsó szálig
mikor maga van (Isten látja-e?) -

más előtt nyakára húzza állig
mint a szemérmes vénleány, a Föld,
fehér paplant von magára nyárig,

amint levedlik testéről a zöld. -
Máris messzebb járja a régi táncos
körül, a Nap körül a régi kört,

hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos
a sártól s szeme nemsokára holt
üveges lesz a fagytól, régi lángos

napbanéző tekintete zord
(nem a napé már, hanem a halálé)
s fürte ollyan egykettőre ősz

mint siralomházban bukott királyné. -
Siess, harangozó! A halál megelőz.

Babits Mihály: Reggeli ének

A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.

Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.

Nézi, mint uj ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét!

S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a meny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.

Babits Mihály: Esti imádság

melyben a költő kéri a Múzsát, hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.

Üdvözlégy Máriára harangoz a harang
de meg se hallva hal ki házak közöl a hang.
Midőn a föld közömbös, talán a menny megért:
imádkozzunk ma Múzsám a minden lelkekért,

kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e, merre? mért? -
nyerik talán az égtől amit a föld remélt;
kik utban és felezve lét és nemlét honát
lesik talán a földtől amit az ég nem ád;

kiket közel megérez a fínomúlt ideg
s sok gyenge nőt sötétben ludbőröz a hideg;
akiktől fél a gyermek, ha csendben fél maga;
akiknek szenvedése borzongat éjszaka;

kiknek lehére fodrot vet síma tón a hab
és elhomályosúl a fényes tükördarab;
akiknek rémes esten ajkukról sír a szél
s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás beszél;

kik bolygnak milliónkint teretlen téreken
s kiderül szenvedésük a végitéleten:
azokhoz sok közünk és eleven nincs utunk:
azok közül jövünk és azok közé jutunk.

Ismertem egy leánykát, szép volt és halavány,
és elrepült a lelke egy szennyes éjszakán.
Mit csinál, árva lélek, föld felett, ég alatt?
Sápadt teste azóta a sírban elrohadt.

Babits Mihály: Dal, régimódi

Hol voltál, irgalomtalan,
míg én sínylődtem egymagam?

Virágot árultak a fák,
mint pettyes szoknyás kis kofák.

Ma nem látok virágokat:
minden virág te vagy magad.

Fü frissesége elveszett:
te vagy ma friss a fű helyett.

Az ezüst felhőt pajkosúl
hajadba tűzted fátyladúl.

Megloptad a természetet,
hogy lenne piperéd neked.

Kiraboltál tavaszt, nyarat:
énnékem semmi sem maradt.

Babits Mihály: Babona, varázs

Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.

Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.

Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.

Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?

Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:

varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:

Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;

mert te vagy a nagy Érlelő. -
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.

Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.

Babits Mihály: Úti Napló

Örökké.

És én mégis unatkozom. Unatkozom, ha nem utazhatom... örökké... és vágyam hajt... örökké... Íme: tavasz van, és én megint szobámban ülök, barna szobámban, balgán.

Izzik az ablak
Izzik a napnak
üszke már
költi az álmost
és a szobám most
tüzben áll:
bútora máza
szikrafészek,
tavaszi láz, a -
merre nézek;
lángol az asztal
rőt az ágy
s kél a panaszdal:
s gyúl a vágy:

"Haj, csupa börtön
s árny, mibe' töltöm
életem,
pedig a tagot
csak a világot
szeretem.
Itt a szobákban
nincsen élet,
kívül a tágban
szívem éled,
kívül a tágban
új dalom,
bent a szobákban
unalom."

"Messze hazába,
Amerikába
szállnék én,
tengeri hantra,
vízi kalandra -
járnék én:
metszve a szárnyam,
ajtóm zárván,
tömlöcös árnyon
tengem árván
tengeri hantra
nem szállok,
vízi kalandra
nem járok."

"Nap, ki koronkint
ablakomon kint
üszköt vetsz,
fénynyilad által
vén nyilas, által
tüzködhetsz:
Nyitni e zárnak
rézkilincsét,
törni ez árnyak
jégbilincsét,
tavaszi hónap,
nincsen hőd,
csalogató nap,
nincs erőd!"

Igy száll a panaszdal
szól a vágy,
de lángol az asztal
ég az ágy...

Babits Mihály: Úti Napló

Én is fa vagyok.

Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!
hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!
megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,
hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!

És únott nedveket a régi földből színi,
vagy várni hév nyáron a bús menny záporát;
majd fájni a napon és mozdulni se bírni,
majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.

Lenni tehetetlenül, kényszerüen türelmes,
míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,
megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,
fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.

Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,
melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,
tulélni mennykövet, korhadni szútól rágva:
ez a fa élete s mily hosszú, míg kihal.

És az én életem? Emlékszem egyszer, télen, egy nagy szobában vagyok...

Babits Mihály: Furcsa elmenni Délre...

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Futcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos...

A halottak fogadnak,
kik ujra többen vannak
s olyan nehéz a szivem.
Be jó, hogy messze voltam
s úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szivem.
A halottak beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a szivem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan nehéz a szivem!

mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
hisz úgyis csupa zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut...

Babits Mihály: Délszaki emlék

Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal:
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.

A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan: kacagtak véres
foggal a gránátalmák.

Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát: a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,

hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt

s egyszerre meghalt: s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,

vacogtak a bolyhok és rojtok:
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,

mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,

ha veszélyes tisztásra buknak...
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,

nincs fedezék...Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.

Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.

Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
ragadta forró nappalát,

a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.

Babits Mihály: Búcsú a nyárilaktól

Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?

Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.

Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
s olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.

Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
s néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.

Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.

Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
beszakad a zápor és a szél.

S én futok, mint aki menekül,
mint ki nem birja ki egyedül,
mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.

Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullani leghamarabb.

Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!

Engem a város karáma vár.
Te itt maradsz, őszi tarka táj,
eldobott rajz, mig majd a vihar
letöröl nedves spongyáival.

Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán látnak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!...

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyermekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője sem csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni...
És én már gyógyulok...
Csupa szomj vagyok már, mindenre kíváncsi:
mindent elgondolok...
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem...
Tapintom tagjaim...
Én nem vagyok halott, és mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn...

Óh kedvesem, ki annyi rémtől védtél,
jere, add kezed:
a fagyba, hidegbe, már nem rémít a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek...indulok...
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

Babits Mihály: A kedves arcképe

Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak:
és nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a szinek daloltak és lobogtak
a lengették a keretet.

Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők irigy karja fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső ajkad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mint ahogy két szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.

Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magán marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad vagy,
gyógyithatatlan egyedül!

Ismerlek?...Kép vagy: lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és sugár egyszerre, s elfed
miközben világitana.

De dalolnak és lobognak a szinek
lángként, mely kohó nyitjában fogoly.
Piros kabátkád, lila párna, szőnyeg...
mint ablakon túl kinyilt tűzbokor.
Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:
óh, szerető, váltsd meg, ha szereted!
Micsoda csókra vár, micsoda szókra,
szétvetni a keretet!

Babits Mihály: Gondok kereplője

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
az égi flanellba.
az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ott künn a mezőkön
elveszni nyomtalan:
bújdosni, mint aki maga van a földön,
az Ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint a szomszéd csillag.

Ott még felröpülne különös madaram
a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
dalt töredez halkan:
elkezdi, s elhagyja...dalainak selyme
rongy az utcazajban.

Ó szegény madárhang! hogy leng, száll és szakad
minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
gondok kereplője!
ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
s egyedül, bolyogjak?

Babits Mihály: Isten gyertyája

Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?

Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?

Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?

Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?

Babits Mihály: Engesztelő ajándék

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett a testem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

És ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt se adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned s általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem
volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged
és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyitja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: "Kelj föl, kis
százszorszépem!"

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem
virágos:
de virághamvval, s lásd könnyel is trágyás, s ha új
plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél:" Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szent Mihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szive a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Babits Mihály: "Vén cigány"

Írd tenyeredre: soha nem lehet,
ami egyszer volt már. Te is hiába
nyűvöd a régit, a biztos fogást
zord húrodon, s idézed ujjaidnak
világtalan memóriáját
az ó-mód, könnyű dallamok felé,
a megvetett hang felé, mely oly édes
s oly olcsó, mint a fütyülő-cukor:
mindegy! akármi! csak a csönd, a csönd ne!
csak egypár szót még lelked anyanyelvén,
bár a legfrivolabbat! egy silány
forrást a pusztában, mit az utolsó
rim-kutya fölkaparhat! óh, csak egyszer
fakadna föl még sebzett hangszered
körmöd nyomán, vásott körmöd nyomán!
De jaj! amit mindenki tud, te nem!
Neked a zöngelem, mely ama legsze-
gényebb zöngedezőt enyhiti: méreg.
Idült szikláidból kénköves pokolviz
böffen ki, ujjad ize félrecsuklik,
a húr visít, s a dalok rongyai,
a régi cukros dalok rongyai,
úgy ránganak ajkadon, mint a lázas
s még életétől válni nem tudó
haldokló ajka fölé tett pehely...

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)