Az ezeregy éjszaka meséi bejegyzései 
Vörösmarty Mihály: A szent ember
1
Vészek ellen
Szirtbe öltözött
Kis szigetben
Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyílik meg
A tavasznak és a szerelemnek.
De tavasznak, szerelemnek
Nem jut ember, mert csak egy van,
És neki már nem teremnek
A virágok e kis honban:
Ősz szakálla, mint a tél
Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol merre kél
A kies mezőbe.
Amit vár, nem földi jó:
Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó
Száll az égbe hálaszárnyon.
Élte hányszor volt veszélyben,
És családa,
És hazája!
Védelmezte a nagy isten.
S ő megérte, hogy körüle
Vére ifjú koszorúja
Felzsendűle:
S a szabaddá tett hazát
Már nem dúlja
Ellenség és álbarát.
És a hála
Értök szálla
Évről-évre a nagy éghez
A nagy égnek istenéhez.
Itt az ősz, bár lelke gazdag,
Elfelejte már beszélni:
Ő imában tud csak élni,
És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen:
Gondolatban tiszta, szent bár,
De szavakban isten ellen
Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény,
S a hazudni termett szó,
Váltig meg nem egyezvén
S mindenik bízván ügyébe',
Mint makacs két osztozó,
Felvinnék a pert az égbe.
S szent imája
Vad danája
Hangzott messze, hangzott igyen:
"Légyen átkozott az isten!"
Csengve húll az ér a tóba s lenn
Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép,
Lomb közé zárt végtelenség,
Melyben hűvös napsugár ég,
S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán
Ringadozva játszik a szél:
Könnyű, lengeteg nyomán
Halk, varázsos suttogás kél:
S a madárszó esti fuvolája
A vidéket álommal kinálja.
Ennyi báj közt, ennyi kéjben
Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája:
"Légyen átkozott az isten!"
És ha vész jön,
S a föld vérét, a nagy tengert,
Melyen szárnya tajtékot vert,
Az egekre földobálja,
S mint itélet harsonája
Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében,
Mint farkas, mely kútba lépett,
Zsarnok, aki már nem véthet,
Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz,
S hangosabban mint a vész,
Mint a tengerek nyögése,
Harsog hálakitörése,
Zengi folyton, csüggedetlen:
"Légyen átkozott az isten!"
2
Vész elől a szirtöbölbe
Utazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe
A völgy rejtekének.
Ott az ősz szent, térden állva,
Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen
Hőn imádva zengett.
Bámulattal körbe fogják,
S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől,
Félnek az imától.
Csak Gerő, a jámbor püspök,
Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden
Egyedül figyelme.
Ő az eltévedt szavakban
Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólal
Isten szent nevéért.
És az ősz, hogy embert szemlél,
Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat
Boldog ámulattal
S mintha lelkét föltalálná,
Szive újra élne:
A megjobbitott imára
Ébred szenvedélye.
S amint zengi, szóról szóra
Magasabb lesz kedve:
"Legyen áldott a nagy isten!"
Mondja lelkesedve.
S száraz arcán, napvilága
Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben
Szent könyűk ömölnek.
3
Lassan, mint a bőszült ember
Indulatja,
Szűnik a vad tenger
Magas áradatja.
S oly sok élet s kincsszerek
Temetői:
Nyájasodni kezdenek
Arca mély redői.
S a hajós nép
Vigan fellép
Lenge hajlakára:
Eljutandók nemsokára,
Ahol a hon
Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron
Leng elébe
Szép határa
Tünde képe.
Mégis a szigettanyára
Vissza-visszanéznek.
S míg regélnek
Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit,
Kit, mint vélték, őriz a hit,
Épen a hajóval szemben,
Futva látják s rémületben.
Ahol a part a víz felé lejt,
S a tengerbe
Hosszu keskeny nyelvet ölt be,
Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal.
Most iszonnyal felsikolt a nép:
A remete a tengerre lép.
Őrületnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye.
S ím csodák csodája!
Elsimúl a hab dagálya:
S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve,
Mintha jéggé fagyna nedve,
Áll a roppant vízelem.
S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente,
S egy rövidke pillanatban
A födélen, a hajón van.
Ott rebegve
Hőn esengve
Mit kereshet, mit akarhat?
Mért tevé e vészes útat?
Visszakéri szivnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját.
Bölcs Gerő e nagy csodára
Így szól a nép hallatára:
Embereknek hangzik a szó,
Isten sziv után itél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjához feljutandó.
Csalfa szivre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondúl:
A magas menny meg nem indúl.
Téged isten
Jól megértett,
Életedben
Angyallá tett:
Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.
Az ezeregy éjszaka meséi
A HÁROMÉVES KISFIÚ
(....)
Ami pedig a hároméves kisfiút illeti, volt egyszer egy kéjenc, aki minden asszony után futott. Egyszer hallott egy gyönyörű szép asszonyról, aki egy másik városban lakott. Az ember elutazott abba a városba, ajándékokat is vitt magával, és levelet küldött az asszonynak, amelyben leírta neki, mennyire gyötri a vágy utána, mekkora szerelemre gyulladt iránta, meg hogy a nagy szerelem tüze űzte el otthonából, és hozta el hozzá. Az asszony megengedte neki, hogy meglátogassa. Mikor az ember elment a házába és belépett, az asszony felkelt, tisztelettel és nyájasan fogadta, megcsókolta kezét, és a legnagyobb vendégszeretettel vendégelte meg, etette-itatta.
Volt az asszonynak egy kisfia, hároméves gyerek: azt az asszony magára hagyta, és beküldte a konyhába, hogy vigyázzon a fazekakra. A férfi ekkor az asszonyhoz fordult: "Gyere, és feküdjünk le." De az asszony azt felelte: "Ott ül a gyerek, és néz minket." - "Apró gyerek még: nem ért ez semmit, és nem tud beszélni." - "Ha tudnád milyen eszes - szólt az asszony -, nem beszélnél így."
Ezalatt a gyerek látta, hogy a rizs megfőtt, és keserves sírásra fakadt. Az anya megkérdezte:"Miért sírsz, fiacskám?" Azt mondta a gyerek:"Meríts nekem ebből a rizsből, és tégy bele vajat."
Az asszony beletett vajat, a gyerek pedig evett, de megint elkezdett sírni. Kérdezte az anya: "Miért sírsz, fiacskám?" A gyerek azt felelte:"Édesanyám, tégy bele cukrot is."
A férfi mérgesen szólalt meg:"De haszontalan gyerek vagy!" De a gyerek így felelt neki:"Alláhra, csak te vagy haszontalan, aki nagy fáradsággal utazol városról városra paráználkodni, nem pedig én, aki olyanért sírok, ami itt van a szemem előtt, én a könnyeimmel fizetek érte, aztán megeszem a rizst vajjal meg cukorral, és jóllakom vele. Hát melyikünk a haszontalan?"
Mikor az ember ezt meghallotta, nagyon elszégyellte magát, és ennek a kisgyermeknek a szavai miatt megbánta, amit tett, és nem okvetlenkedett többet az asszonynál: hanem hazament és bűnbánat emésztette, amíg meg nem halt.
Ezután így beszélt a királyfi:
AZ ÖTÉVES KISFIÚ
Ami pedig az ötéves kisfiút illeti, hallottam, ó, királyom, hogy négy kereskedő összeadott ezer dinárt, mint közös vagyont. Betették egy zacskóba, és elindultak árukat összevásárolni. Útközben egy szép kerthez értek: bementek, a zacskót a kertet őrző asszonynál tették le, és azt mondták neki:"Csak úgy add ki ezt a zacskót, ha mind a négyen jövünk érte."
Mikor bejutottak a kertbe, gyönyörködtek a szép tájban, azután ettek-ittak, vigadtak.
Az egyik azt mondta:"Hoztam egy kis illatszert magammal, gyerünk, mossuk meg fejünket ennél a folyóvíznél, és szagosítsuk ki magunkat." A másik azt mondta rá:"Fésű kellene." A harmadik meg:"Kérjünk a kert felvigyázó asszonyától: talán neki van itt fésűje."
Az egyik kereskedő elment az asszonyhoz, és azt mondta neki:"Add ide a zacskót." De az asszony azt felelte:"Csak ha mind eljöttök érte, vagy a többi társad is azt mondja nekem, hogy adjam ki neked."
A társaság olyan helyen volt, ahonnan az asszony láthatta és hallhatta őket. Ezért az ember odakiáltott társainak:"Nem akar ideadni semmit!" Akkor azt kiáltották vissza az asszonynak:"Add oda neki!" Mikor az asszony ezt meghallotta, odaadta neki a zacskót, az pedig fogta, és megszökött vele.
Mikor a többiek látták, hogy soká elmarad, elmentek a felvigyázó asszonyhoz és megkérdezték:"Miért nem adtad oda neki a fésűt?" - Nem azt kérte tőlem - felelte az asszony -, hanem a zacskót, és én csak a ti engedelmetekkel adtam oda neki. Ő aztán elment vele útjára." Az asszony szavainak hallatára arcukat csapdosták, megragadták az asszonyt, és azt mondták neki:"Mi arra adtunk engedélyt, hogy a fésűt vegye át!" - "Nekem egy szót se szólt fésűről" - mondta az asszony. Ekkor a három kereskedő megfogta, és elvitte a kádi elé. Ott elmondták az esetet, és a kádi kötelezte az asszonyt, hogy adja vissza a zacskót, és állítson kezeseket hitelezőinek.
Az asszony egészen kétségbeesve távozott, azt sem tudta, merre megy. Az úton egy kisfiúval találkozott, ötéves volt a gyermek: mikor meglátta az asszony feldúlt állapotát, megkérdezte:"Mi a bajod, nénikém?" Az asszony nem is felelt neki, ilyen kisgyereket számba se vett: de a fiú kétszer-háromszor megismételte a kérdést, végre mégis elmesélte neki:"Egy társaság jött a kertbe, letett nálam egy ezer dinárral teli zacskót, azzal a kikötéssel, hogy ne adjam oda egyiküknek sem, ha nem mindnyájan jelentkeznek érte. Aztán sétáltak, üdültek a kertben, amíg az egyik odajött hozzá, és azt mondta:"Add ide a zacskót!". De én azt feleltem:"Addig nem, amíg a társaid el nem jönnek érte. "Ő meg azt mondta, neki engedélye van tőlük arra, hogy kiadjam neki a zacskót. Oda is kiáltott nekik - mert elég közel ültek hozzánk -, hogy én nem akarok odaadni neki semmit, mire azok visszakiáltottak, hogy csak adjam. Én odaadtam a zacskót, ő pedig elment vele. Mikor már soká elmaradt, a társai odajöttek hozzám, és azt kérdezték, miért nem adom már oda a fésűt. Megmondtam nekik, hogy ő egy szót se szólt fésűről, hanem csak a zacskóról, erre megfogtak, elvittek a kádi elé, ez pedig arra kötelezett, hogy térítsem meg a zacskót."
A gyerek így szólt most:"Ha adsz egy dirhemet cukorra, megmondom, hogy kerülhetsz ki a bajból." Az asszony odaadta a pénzt, és megkérdezte:"Hát mi az, amit mondani akarsz?" A gyerek így felelt:"Menj vissza a bíróhoz, és mondd meg neki: Úgy szólt köztünk az egyezség, hogy csak mind a négynek jelenlétében adjam át a pénztárcát."
Az asszony visszament a kádihoz, megismételte előtte, amit a gyerek mondott. A kádi ekkor így szólt a felekhez:"Volt köztetek ilyen egyezség?" - "Volt" - felelték azok. "Akkor hát - mondta a kádi - hozzátok elém a társatokat, és átvehetitek a zacskót."
Az asszony így megmenekült, és elmehetett útjára anélkül, hogy baja esett volna.
A király boldogan hallgatta fiának szavait, a vezírek és a jelenlevők mind azt mondták a királynak:" Urunk, királyunk, a te fiad korunk legkiválóbb elméje." És áldást kértek fejére. A király keblére szorította a fiát, megcsókolta szeme közt, és megkérdezte tőle, hogyan áll a dolog avval a rableánnyal. A fiú megesküdött a magasztos Alláhra és az ő jóságos prófétájára, hogy a leány volt, aki erőszakoskodott: ő mindvégig tartózkodó maradt. A király hitt fia szavának, és így szólt hozzá:"Ítélkezz hát fölötte. Ha akarod, kivégeztetem, ha nem, mást teszek vele, egészen a te kívánságod szerint." A fiú azt mondta apjának:"Utasítsd ki a városból."
És a fiú meg az apja boldogságban, bőségben élt, amíg el nem jött értük minden vígság megrontója, minden egység megbontója.
Ez az, ami reánk maradt a királynak, a fiának, a rableánynak és a hét vezírnek históriájából.
Az ezeregy éjszaka meséi
A KÉT CSODAFORRÁS
Hallottam, ó, király, hogy élt a régi időkben egy király és annak fia, a király egyetlen gyermeke. Mikor ez a fiú felnőtt, eljegyezte magát egy másik király leányával, aki gyönyörűséges szép leány volt. Ezt a leányt már unokatestvére már régebben megkérte apjától, de a lánynak a fiú nem tetszett, nem kívánt hozzámenni. Mikor unokafivére megtudta, hogy máshoz megy feleségül, elfogta a féltékenység, és elhatározta, hogy megvesztegeti a vőlegény apjának vezírjét. Gazdag ajándékokat és tekintélyes pénzösszeget küldött neki, és arra kérte, eszeljen ki valamit, hogy a királyfit eltegye láb alól, valami fondorlatot, ami a vesztét okozza, vagy pedig rábeszéléssel térítse el szándékától, hogy feleségül vegye a királyleányt. És hozzátette:" Ó, vezír, csak azért teszem ezt, mert olyan féltékeny vagyok unokahúgomra." Mikor az ajándék megérkezett a vezírhez, az elfogadta, és visszaüzent neki:" Nyugodj meg, és hűtsd le szemed forróságát: én mindent megteszek, amit kívánsz."
Egyszer a király, a leány apja, elhívatta a királyfit, jelenjék meg a palotában, hogy leányával megossza a nyoszolyáját. A levél megérkezett a király fiához, apja engedélyt adott neki a távozásra, és mellé adta a megvesztegetett vezírt. Küldött ezer lovast, ajándékokat, hordszékeket, díszmennyezeteteket, sátrakat.
Útnak indult hát a vezír a királyfival, s titkon szőtte az ármányos terveket. Egyre azt fontolgatta magában, hogyan pusztítsa el a királyfit. Kikor kiértek a sivatagba, eszébe jutott, hogy a közeli hegynél van egy kristálytiszta vizű forrás, amely a férfit, ha iszik belőle nővé változtatja. Mihelyt ez a vezír eszébe jutott, a forrás közelében leszállította a nyeregből a lovasokat, ő maga pedig lóra kapott, és megkérdezte a királyfit, volna-e kedve vele menni, hogy a forrást megnézzék. A királyfi felült lovára és elindultak kettesben. Az ifjú nem is sejtette, hogy vesztébe rohan. Mentek, amíg oda nem értek a forráshoz: a királyfi leszállt lováról, megmosta kezeit a forrásban, aztán ivott belőle, és íme: nővé változott. Mikor ezt észrevette, felkiáltott, keservesen sírt, míg eszméletlenül össze nem esett. A vezír odament hozzá, hogy sajnálkozzék a szerencsétlenségen: megkérdezte: mi történt. Az ifjú elmondta neki, mi érte, a vezír pedig, mikor meghallotta, kifejezte nagy fájdalmát a baleseten, és sírva mondta:" Magasztos Alláh legyen segítségedre nagy bajodban. Hogy is érhetett téged ez a szerencsétlenség, hogy sújthatott ekkora csapás most, éppen amikor olyan boldogan indultunk útnak, és a király leányának a karjai közé siettél? Most nem tudom: menjünk-e hozzá vagy ne? Te dönts: mit parancsolsz?" A királyfi így felelt: "Menj vissza apámhoz, és mondd meg neki, mi történt velem: én innen el nem mozdulok, amíg vagy el nem múlik ez rólam, vagy meghalok bánatomban."
Ezután a királyfi levelet írt apjának, és közölte vele, milyen baj érte. A vezír átvette a levelet, és visszament a király városába, otthagyta a katonákat: a királyfit és egész kísérő csapatát, magában pedig örült, hogy úgy elbánt a királyfival. Mikor a jkirály elé járult, elmondta neki fia szerencsétlenségét, és átadta a levelet. A király mély gyászba borult a fia miatt, és elhívatta a bölcseket és a rejtett dolgok ismerőit, magyarázzák meg naki azt a szörnyűséget, amely fiát érte, de egyikük sem tudott választ adni.
A vezír pedig elküldött valakit a leány unokatestvéréhez, a királyfi szerencsétlenségének örömhírével, és mikor az megkapta a levelet, végtelen boldogság öntötte el, megint felébredt a vágya, hogy elvegye unokahúgát, és a vezírnek értékes ajándékokat meg nagy pénzösszeget küldött legforróbb köszönetével.
Ami pedig a királyfit illeti, három napot és három éjjelt töltött a forrásnál: nem evett, nem ivott, és szerencsétlen esetét egészen rábízta Alláhra - dicsértessék és magasztaltassék a neve! -, mert aki rábízza magát, annak nincs mitől félnie. A negyedik nap estéjén egyszerre csak egy lovas jelent meg, fején aranykorona: olyan volt, mint valami fejedelmi sarj. A lovas megkérdezte a királyfit:" Ki hozott téged ide, ó, ifjú?" A királyfi elmondta neki, mi történt vele, hogy a menyasszonyához indult a nászt megülni, a vezír elvitte a forráshoz, megitatta a vizéből, és így járt. Amint az ifjú ezt elmesélte, erőt vett rajta a zokogás. A lovas ennek hallatára igen megszánta a királyfit, s azt mondta neki: "Apád vezírje volt az, aki téged ebbe a szerencsétlenségbe döntött, mert ezt a forrást emberfia nem ismerte, csak ő."
Aztán azt mondta a lovas a királyfinak, jöjjön vele. A királyfi lóra ült, a lovas pedig így szólt hozzá:"Gyere velem az én otthonomba, légy vendégem az éjszakára." A királyfi megkérdezte: "Mondd nekem, mielőtt hozzád szegődöm, ki vagy te?" Az így felelt:" Én a dzsinnek királyának egyik fia vagyok, ahogy te ember-király fia vagy. Nyugodjék meg a lelked, és hűtsed le szemed forróságát: könnyű dolog lesz nekem a bajodat és a bánatodat orvosolni."
A királyfi pedig hajnalban útra kelt vele, nem törődve harcosaival meg a csapatokkal, és éjfélig lovagoltak, mikor a dzsinn-király fia megkérdezte:"Tudod-e, mekkora utat tettünk meg mostanig?" - "Nem tudom" - felelte az ifjú. Azt mondta a dzsinn-király fia:" Olyan utat, amilyent egy gyakorlott utazó egy év alatt tesz meg." A királyfi igen elcsodálkozott, és azt kérdezte, hogyan tud majd az övéihez visszatérni? "Ez ne legyen a te gondod, ez az én gondom lesz. Ha kigyógyultál állapotodból, egy szempillantásnál rövidebb idő alatt visszatérsz a tieidhez: nekem ez könnyű dolog lesz."
Mikor a királyfi a dzsinntől ezt hallotta, repesett a lelke a boldogságtól, azt hitte, álom az egész. Így szólt:" Dicsőség a mindenhatónak, aki a szerencsétlent boldoggá teszi." És végtelenül örült.
Addig lovagoltak, míg el nem érkeztek egy forráshoz, amely a Fekete Hegyekből fakadt. "Szállj le a lóról" - szólt a dzsinn-királyfi. Az ifjú leszállt a nyeregből, ekkor azt mondta neki a másik:"Igyál ebből a forrásból." Az ifjú ivott, és a magasztos Alláh akaratából tüstént férfiúvá lett, mint azelőtt volt. Oly nagy öröm töltötte el a királyfit, hogy nem is volt határa. Megkérdezte a másikat:" Mondd, testvérem, mi a neve ennek a forrásnak?" -" Ez az asszony-forrás - felelte az. Ha nő iszik belőle férfivá változik. Dicsérd Alláht, és mondj neki köszönetet gyógyulásodért, aztán ülj fel a lovadra."
Az ifjú leborulva hálálkodott a magasztos Alláhnak, aztán nyeregbe ült, és erős iramban lovagoltak együtt az egész napon át, míg el nem érték a dzsinn-királyfi földjét. Az ifjú nála töltötte az éjszakát, nagy vigalomban. Egészen estig ettek-ittak, és akkor a dzsinn-király fia így szólt:" Akarsz még ma este visszatérni a tieidhez?" -"Igen" - felelte a királyfi -, szeretnék, mert már nagyon kívánkozom utánuk."
A dzsinn-királyfi most elhívta apjának egy rabszolgáját, akinek Rádzsiz volt a neve, és azt mondta neki: "Fogd ezt az ifjút, vedd a hátadra, és ne engedd, hogy a reggel rávirradjon, mielőtt meg nem érkezik apósához és menyasszonyához." -"Hallom, és engedelmeskedem, készséggel és örömmel teszem" - felelte a rabszolga. Kis időre eltűnt, majd visszajött ifrit alakjában, úgyhogy az ifjú majd eszét vesztette láttára, annyira elképedt. De a dzsinn-király fia megnyugtatta: " Nem lesz semmi bántódásod: ülj fel a lovadra, és lovastul ülj a nyakára."
De az ifjú azt felelte, hogy inkább csak ő maga ül fel, és a lovát otthagyja náluk. Leszállt a lóról, és felült az ifrit vállára. A dzsinn-király fia azt mondta neki, hunyja be a szemét, és a rabszolga repült vele ég és föld között, és egyre csak repült - a királyfi ezalatt nem is tudott magáról -, és mielőtt a harmadik éjjel véget ért, ott volt apósa palotájánál. Mikor a palota tetején lebocsátkozott, így szólt az ifrit: "Most szállj le." A királyfi leszállt. Ekkor az ifrit azt mondta neki:" Nyisd ki a szemedet, mert ez már apósodnak és leányának a palotája."
Ezzel otthagyta és eltűnt.
Mikor felvirradt a reggel, és az ifjú magához tért ijedelméből, lejött a kastély tetejéről. Mihelyt apósa megpillantotta, elébe sietett, és nagyon elcsodálkozott, hogy az ifjú a palota tetejéről jött le. Azt mondta neki:" Eddig úgy láttuk, hogy az emberek a kapun jönnek be hozzánk, de te az égből szállsz le." A királyfi így felelt: "Az történt, amit Alláh akart - dicsértessék és magasztaltassék a neve!"
A király elcsodálkozott rajta, és örült az ifjú megmenekülésének.
Napkelte után a király megparancsolta vezírjének, készíttessen elő nagyszabású lakomákat, és mikor elkészült velük, megülték az esküvőt. A királyfi bement menyasszonya ágyasházába. Két hónapig időzött apósánál, aztán feleségével apja városába utazott.
Ami a királylány unokatestvérét illeti, amikor látta, hogy a királyfié lett az ő szerelme, és hogy Alláh - dicsértessék magasztos neve! - győzelmet adott azoknak fölötte és a vezír fölött, belehalt a féltékenységbe és az irigységbe.
A királyfi tökéletes boldogságban és a legtisztább örömben tért vissza apósához, aki csapataival és vezírjeivel elébe ment fogadására.
"Én reményemet helyezem a magasztos Alláhba, hogy segítségedre lesz vezírjeid ellen, ó, király, téged pedig kérlek, szolgáltass nekem igazságot fiad ellen."
Amikor a király ezt meghallotta, parancsot adott, hogy végezzék ki a fiát.
Ez a negyedik nap volt. Most a negyedik vezír jött be a királyhoz, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Alláh szilárdítsa és erősítse meg a király lelkét! Uram és királyom, légy meggondolt a dologban, amire elszántad magadat, mert az okos nem cselekszik semmit anélkül, hogy meggondolná a végét, és a párbeszéd is azt mondja, hogy aki nem gondolja meg, mi lehet tettének vége, annak a sors nem barátja, hanem ellensége. Egy történetet is tudok, ó, király, az asszonyok ravaszságáról."
- "Mit tudsz róla?" - kérdezte a király.
A vezír pedig mesélt.
Az ezeregy éjszaka meséi
AKI HOMOKOT SZITÁLTATOTT A FÉRJÉVEL
Egy asszonynak egy dirhemet adott a férje, vegyen érte rizst. Az asszony fogta a dirhemet, elment a rizskereskedőhöz. Ez odaadta a rizst, aztán elkezdett vele évődni, kacsintgatott rá, és azt mondta neki:"A rizs csak cukrozva jó: ha van hozzá kedved, gyere be hozzám egy óra múlva." Az asszony be is ment a boltba, a kereskedő meg azt mondta a szolgájának:" Mérj ki számára egy dirhemért cukrot."
De közben a szemével intett egyet a szolgának. Ez elvette az asszony batyuját, kiöntötte belőle a rizst, helyébe homokot öntött, és cukor helyett kavicsokat rakott közé, aztán összekötötte a kendőt, és visszaadta az asszonynak. Mikor aztán az asszony eltávozott a boltostól, és kendőjével hazafelé tartott, azt hitte, hogy rizs és cukor van a batyujában. Otthon átadta a kendőt férjének, aki homokot és kavicsit talált benne, és amikor az asszony odahozta neki a fazekat, megkérdezte tőle:"Azt mondtam talán, házat akarok építeni, hogy homokot és követ hoztál?"
Az asszony odanézett, és mindjárt tudta, hogy ez a boltos szolgájának a műve: és ő most itt áll a fazékkal! Azt mondta a férjének:"Kedves férjem, valami történt velem, ami úgy felizgatott, hogy fazekat hoztam szita helyett." - "Mi izgatott úgy fel?" - kérdezte a feleségét. Az asszony így felelt:"Kedves férjem, a bazárban a dirhem, amit adtál, kiesett a kezemből, és szégyelltem magamat az emberek előtt, hogy megkeressem, de a dirhemet sem hagytam volna ott szívesen, ezért felszedtem a homokot azon a helyen, ahol a földre esett, hogy itthon kirostáljam, el akartam hát hozni a szitát, és a fazekat hoztam helyette." Felkelt, elhozta a szitát, odaadta a férjének ezekkel a szavakkal:"Szitáld meg te, a te szemed jobb, mint az enyém."
A férj nekiült, szitálta a homokot, amíg egész arca meg a szakálla teli lett porral, és sejtelme sem volt arról, milyen ravaszul fogott ki rajta a felesége, és hogy mi történt vele a bazárban.
Ez is egyik példája az asszony sokféle hamisságának, és tartsd szemed előtt, amit a magasztos Alláh mondott, hogy"...valóban nagy a ti ravaszságotok", és azt a mondást - magasztaltassék a neve! -, hogy:"A sátán ravaszsága vajmi gyenge vala."
Mikor a király a vezír szavait hallotta, melyeket kielégítőnek és helyesnek talált, és amelyek megfékezték indulatát, fontolóra vette Alláh csodajeleit, világosság ragyogott fel eszének és elméjének égboltján: lemondott szándékáról, hogy kivégezteti fiát.
A negyedik napon ismét megjelent a lány a király előtt, megcsókolta a földet, és így szólt:"Ó, boldogságos és bölcs belátású király, világosan feltártam előtted jogos kívánságomat, de te zsarnok módon bánsz velem, és elmulasztod, hogy megtorold a rajtam esett sérelmet, mert sértőm a te fiad, akit szíved szeret: de majd Alláh - magasztaltassék a neve! - meg fog segíteni ellene, ahogy egy királynak fiát a vezírje ellen megsegítette."
- "Hogy volt az?" - kérdezte a király.
Az ezeregy éjszaka meséi
A KIRÁLYFI ÉS A GHÚLA
Hallottam, boldogságos, bölcs belátású király, hogy volt egyszer egy király, annak egy fia, akit igen szeretett: minden jóval elhalmozta, és összes többi gyereke fölé emelte. A fiú egy napon így szólt apjához:"Édesapám, szeretnék elmenni vadászatra."
A király kiadta a parancsot, hogy készüljenek föl, és utasította egyik vezírjét, legyen fia szolgálatára, és az úton mindenben teljesítse kívánságát. A vezír előkészített mindent, amire a király fiának az úton szüksége lehetett, és elindult vele szolgák, tisztek, apródok kíséretében a vadászatra: mentek, amíg el nem érkeztek egy fás, füves, forrásban és vadban gazdag berekhez.
A királyfi itt a vezírhez fordult, és kijelentette, hogy ez a vidék nagyon tetszik neki. Ott is maradtak néhány napig, és a királyfi élte világát. Majd parancsot adott az indulásra, amikor hirtelen egy gazella ugrott eléje, amely eltévedt a nyájától. A királyfit elfogta a vadászszenvedély, nagy vágya támadt, hogy zsákmányul ejtse a vadat. Odaszólt a vezírnek:"Utánavágtatok ennek a gazellának." - "Tégy úgy, amint jónak látod!" - felelte a vezír. A királyfi pedig űzőbe vette a gazellát, egymaga kergette egész napon át estig: mikor az éj beállt, a gazella egy sziklás helyre futott fel, a királyfira pedig ráborult a sötétség. Vissza akart fordulni, de nem találta meg az utat. Csüggedés szállta meg a lelkét, és nyeregben maradt, amíg a reggel fel nem virradt. Egészen vigasztalanul folytatta útját, aggodalmak közt, éhesen, szomjasan, nem tudta merre kell mennie.
Eljött a dél, a nap forrón tűzött rá: és egyszerre csak egy városra bukkant. Hatalmas épületei voltak, erős falai, de embert sehol sem látott: mindenütt csupa rom és pusztulás: baglyok, varjak lakták, nem tanyázott benne más. Amint csodálkozva ott állt a város előtt, egyszerre egy gyönyörű leányt pillantott meg az egyik falnál. A leány keservesen sírt. A királyfi odament hozzá, és megkérdezte, kicsoda. A leány így felelt:" Én Bint el-Tamina vagyok, El-Tihjának, a Szürke Ország királyának a leánya. Egyszer kimentem a szobámból, hogy szükségemet végezzem, és egy ifrit a dzsinnek nemzetségéből megragadott és repült velem ég és föld között. Hirtelen egy tüzes meteor zuhant rá és elégette, én pedig ide estem le, és már három napja vagyok itt étlen-szomjan. Most, hogy megláttalak, most kezdtem feléledni." A királyfi megszánta a leányt, maga mögé ültette a lovára, és azt mondta neki: "Nyugodjék meg a lelked, és hűtsed le szemed forróságát, mert ha Alláh - dicsértessék és magasztaltassék - visszavezet az enyéimhez, visszaküldelek családodnak." És nyargalt a herceg, menekülésükért fohászkodva, amikor háta mögött megszólalt a leány:"Királyi herceg, hadd szálljak le, hogy ennek a falnak tövében szükségemet végezzem."
A királyfi megállt, lesegítette a leányt, és várt rá a falnál. Végre előjött a leány, szörnyű rút képpel, úgyhogy mikor meglátta a királyfi, lúdbőrös lett a háta, majdnem eszét vesztette félelmében. A leány pedig felugrott a lóra a királyfi mögé. Olyan rút volt, amilyenhez nincs ezen a világon fogható. Így szólt a királyfihoz:"Királyi herceg, mi az, hogy így elváltozott az arcod?" Azt felelte a királyfi:"Valami eszembe jutott, ami nagyon elszomorít." - "Fordítsd ellene apád vitézeit és harcosait" - szólt a lány. "Az én bajom olyan, hogy azon nem segítenek a vitézek, azzal nem törődnek a harcosok." - "Akkor könnyíts rajta apád pénzével, az ő kincseivel." - "Ami engem nyomaszt, azon nem könnyít a pénz, nem könnyítenek a kincsek." Ekkor a leány így szólt:
"Azt állítod, hogy van az égben egy istened, aki mindenlátó és mindenható." - "Igen" - felelte a királyfi -, nincs is más, csak ő!" - "Akkor hát imádkozzál hozzá, talán megszabadít tőlem."
Most a királyfi az ég felé emelte szemét, és szíve mélyéből fohászkodott megszabadulásáért: "Hozzád fordulok, ó, istenem, segítségért az én nagy bajomban" - és kezével a leány felé intett. A leány a földre zuhant, szénné égve. A királyfi magasztalta Alláht, és köszönetet rebegett neki. Útját pedig tovább folytatta, és Alláh - dicsértessék az ő magasztos neve! - átsegítette minden nehézségen, rávezette a helyes útra, úgyhogy a királyfi visszakerült apjához, a királyhoz, aki már nem is remélte, hogy élve viszontlátja. Mindezt a vezír főzte ki, aki azért kísérte el a királyfit az útjára, hogy elveszítse, de a magasztos Alláh megmentette.
"Ezt pedig azért meséltem el, királyom, hogy tudd meg: nem szabad hinned gonosz vezírek szavának: mind sötét ármányban sántikálnak."
A király hajlott a leány szavára, és megparancsolta végezzék ki a fiát.
Most a harmadik vezír ment el a palotába, és azt mondta a többieknek:"Ma én fogok értetek helytállni a király haragja ellen." És odalépett a király elé, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Uram, királyom, én jóhiszemű tanácsadód vagyok, és szívemen fekszik sorsod és az ország sorsa. Becsületes tanácsot akarok néked adni: ne hamarkodd el fiad kivégeztetését, aki szemed vigasza és ágyékod gyümölcse. Hiszen az ő vétke egészen jelentéktelen, és csak az a leány túlozza úgy előtted. Hallottam egy falu lakosairól, akik elpusztították egymást egy mézcsöpp miatt." - "Hogy történt ez?" - kérdezte a király.
A vezír pedig ezt mesélte:
A MÉZCSEPP TÖRTÉNETE
Tudd meg, ó, királyom, hogy, amint hallottam, volt egyszer egy vadász, aki a pusztákban űzte a vadakat. Egy napon valami barlanghoz vetődött a hegyek közt: bement és egy mélyedésre bukkant, teli mézzel. Volt vele egy tömlő, azt megtöltötte, aztán a vállára vette, s a város felé tartott vadászkutyájával, melyet igen szeretett. A városban a vadász megállt egy olajárus boltjánál, és el akarta adni neki a mézet. A kereskedő meg is vette, aztán felnyitotta a tömlőt, kiöntötte belőle a mézet, hogy megnézze. De egy csepp kicseppent a tömlőből a földre, és hirtelen egy madár csapott le rá. A kereskedőnek volt egy macskája, ráugrott a madárra: amikor pedig a vadász kutyája ezt meglátta, a macskára vetette magát és agyonharapta. Erre az olajkereskedő nekiesett a kutyának és agyonverte, a vadász pedig menten odaugrott, és megölte a kereskedőt.
A kereskedő és a vadász két különböző faluból való volt: a földiek, mikor hírét vették a dolognak, összeszedték fegyvereiket és egyéb felszerelésüket, és egymásra támadtak: a két csatasor találkozott, és addig forgatták a kardot, míg annyi halott maradt a földön, hogy csak a magasztos Allah tudja a számukat.
Az ezeregy éjszaka meséi
EGY ASSZONY KÉT SZERETŐJE
Élt egyszer egy ember, aki a király trónja mellett állt kivont karddal. Ez az ember nagyon szerelmes volt egy asszonyba, és egy napon elküldte hozzá legényét egy levéllel, mint ahogy szokta. És mikor a legény leült az asszonnyal, és enyelegni kezdett vele, az asszony, akinek a legény megtetszett, keblére szorította a fiút, mire a fiú azt kérte tőle, feküdjék le vele. Az asszony engedett, és javában feküdtek, mikor egyszerre a legény gazdája kopogtatott az ajtón. Az asszony fogta a legényt, és belökte a pincébe. Aztán ajtót nyitott, az ember bejött, kezében volt a kard, leült az asszony ágyára, aki évődött, enyelgett vele, magához szorította, csókolgatta. És a férfi hozzáfogott a szerelmi játékba. De egyszerre csak a férj zörgetett az ajtón.
"Ki ez?" - kérdezte a férfi. " A férjem" - felelte. "Mit tegyünk most? Mit lehetne itt kieszelni?" - kérdezte az asszony szeretője. "Kelj fel - szólt az asszony -, húzd ki a kardodat, és állj az előszobába, onnan majd szidj engem és gyalázz, és mihelyt a férjem belép, menj utadra."
A férfi úgy is tett: mikor a férj bejött, ott találta a király szolgáját kivont karddal, és hallotta, hogy szidja és fenyegeti a feleségét. Mikor a férjet megpillantotta, elszégyellte magát, visszatette a kardját hüvelyébe és odébb állt.
"Mit jelent ez" - kérdezte a férfi feleségétől. "Jaj, férjem - szólt az asszony -, áldom azt a pillanatot, hogy eljöttél. Egy igazhitű lelket mentettél meg a haláltól. A háztetőn voltam, ott fontam, és láttam, amint egy fiatal legényt kergetnek, és az magából kikelten, lihegve, halálfélelembe bejött a házba, és egy ember kivont karddal vágtat utána, ahogy csak bír. A fiatalember leborult előttem, kezemet-lábamat csókolta, és könyörgött: "Úrnőm, ments meg ettől az embertől, aki igazságtalanul tör az életemre!" Én elrejtettem a pincénkben. Az az ember pedig berontott kivont karddal, de mikor a fiatalembert követelte rajtam, letagadtam a fiút. Ekkor szidni kezdett, fenyegetőzött, amint láthattad. Hála legyen Alláhnak, aki hazavezetett, mert már nem tudtam, mit tegyek, és nem volt senki, aki segített volna rajtam". Férje így felelt neki: "Nagyon jól cselekedtél, asszony. Jutalmad Alláh kezében van, aki meg fog fizetni jótettedért."
Most a férj odament a pincéhez, és leszólt: "Gyere föl, nem lesz már semmi bántódásod." A legény nagy szepegve feljött a pincéből, a férj megismételte: "Légy nyugodt, nem lesz semmi bántódásod!" - és nagyon fájlalta, ami a legénnyel történt, ez pedig áldást kért Alláhtól a férj fejére. Azután elváltak, és sejtelmük se volt róla, milyen ravasz cselt eszelt ki az asszony.
"Tudd meg hát, ó, királyom, hogy ez is egy példája az asszony ravaszságának, és ne bízzál a szavukban."
És ekkor a király elállt fia kivégzésétől.
A harmadik napon megint bejött a lány a királyhoz, megcsókolta előtte a földet, és így szólt:
"Uram, királyom, szolgáltass nekem igazságot a fiad ellen, és ne adj vezírjeid szavára, mert nem várhatsz semmi jót tőlük. Ne légy olyan, mint az király, aki megbízott gonosz vezírjeiben."
- "Hogy volt az?" - kérdezte a király. És a lány így mesélt.
Az ezeregy éjszaka meséi
A GAZFICKÓ ÉS A TISZTA LELKŰ NŐ
Még a következő történetet hallottam a férfiak csalárdságáról:
Volt egyszer egy ember, aki beleszeretett egy gyönyörű szép nőbe. Ennek volt már férje, nagyon szerette az asszonyt, s az asszony is őt. Az asszony feddhetetlen és tiszta nő volt, és a szerelmes férfi nem talált hozzá utat. De már nagyon sokallta a meddő epekedést, és valami cseltevésen törte a fejét. Az asszony férje egy fiút nevelt házában, aki bizalmasává lett. Ehhez fordult a szerelmes férfi, és addig kedveskedett neki ajándékokkal, addig halmozta el minden jóval, míg a fiú mindenben engedelmeskedett neki, amit csak kívánt.
Egy napon így szólt a fiúhoz:"Hallod-e te, nem vezetnél-e be házukba olyankor, amikor úrnőd nincs otthon?" - "De, igen" - felelte a legény. És amikor úrnője elment a fürdőbe, a gazda is a boltjába, a legény elment cimborájához, kezénél fogva elvezette a házba, és megmutatott neki mindent a lakásban.
A szerelmes férfi kieszelt egy ravasz cselt, hogy az asszonyt tőrbe csalja. Tojásfehérjét hozott magával egy edényben, odament a férj ágyához, és bekente vele anélkül, hogy a legény észrevette volna, majd távozott, és ment az útjára.
Kis idő múlva hazajött a férj, és ágyához ment, hogy lefeküdjön. Meglátta a nedves foltot: azt hitte, ember nyoma, és haragos szemmel nézett a legényre. "Hol az úrnőd?" - kérdezte tőle. Ez azt felelte, hogy a fürdőben van, de mindjárt itthon lesz. Most már egészen biztosra vette, mi lehet annak a foltnak az eredete, és azt mondta a fiúnak: "Azonnal hívd ide úrnődet!"
Mikor az asszony eljött, rávetette magát, és kegyetlenül megverte. Aztán hátrakötötte a kezét, és meg akarta ölni. Az asszony segítségért kiáltott, a szomszédok odasiettek, és az asszony azt mondta nekik:"Férjem meg akar ölni, pedig én nem tudok semmit vétkemről!" A szomszédok mind nekitámadtak a férjnek, és azt mondták: "Semmi okod nincs arra, hogy úgy bánj vele: vagy válj el tőle, vagy tartsd meg, és kezeld szelíden. Mi tudjuk, hogy erkölcsös nő: már régen szomszédunk, és sohasem tapasztaltunk rajta semmi kivetnivalót." S unszolták őt, béküljön ki a feleségével. "De én azt az áruló foltot találtam az ágyamon, és nem tudom, mi mást jelenthet!" - szólt a férj. Ekkor az egyik szomszéd előállt, és azt mondta neki:"Hadd lássam."
És mikor meglátta a foltot, tüzet hozatott be, meg egy edényt. Mikor behozták, a tojásfehérjét megsütötte a tűzön, evett belőle, és megkóstoltatta a többiekkel is, és mindenki bizonyságot szerzett róla, hogy tojásfehérje. A férj most belátta, milyen igaztalanul bánt feleségével, hogy az asszony mentes minden bűntől, és kibékült az asszonnyal.
És így kudarccal végződött az ármány, amelyet a gazfickó a mit sem tudó nő ellen szőtt.
"Látod, királyom, ez a férfiak csalárdsága."
A király ekkor ismét megparancsolta, hogy végezzék ki a fiát. Most a második vezír lépett elő, megcsókolta a földet a király előtt, és azt mondta: "Uram, király, ne siesd el a fiad kivégzését. Hiszen anyja csak teljes kétségbeesésed után ajándékozott meg vel. Mi reméljük, hogy valamikor birodalmad kincse és vagyonod megőrzője lesz. Légy iránta türelmes, ó, király, talán néki van bizonyítéka, amit előhozhat. Ha elhamarkodod az ítéletet, meg fogod bánni, mint ahogy a kereskedő bánta meg a tettét."" - Hogy volt az, hogyan történt, mondd, vezírem?" - kérdezte a király.
A vezír így mesélt:
A KERESKEDŐ ÉS A KÉT KENYÉR
Hallottam, ó, király, hogy volt egyszer egy kereskedő, aki fukarul takarékoskodott ételen-italon. Egy szép napon elutazott egy városba, és amint járt-kelt utcáin, egy öregasszonyba ütközött, aki két kenyeret vitt. Megkérdezte tőle eladó-e a kenyér, az asszony azt felelte, hogy eladó. Potom áron megvette hát a kenyeret tőle, hazament szállására, és ott megette még aznap.
Mikor reggel lett, megint elment arra a helyre, ott találta az öregasszonyt két kenyérrel, ezt a kettőt is megvette tőle, és így folyt ez húsz napon át. Azután eltűnt az öregasszony, a kereskedő kérdezősködött utána, de nem kapott hírt róla. És mikor egy napon a város egyik utcáján járt, egyszerre csak megpillantotta az öregasszonyt. Megállt, köszöntötte, és megkérdezte, miért nem lehetett látni, és miért nem hozott neki kenyeret. Az asszony a kérdésére eleinte vonakodott válaszolni: de a kereskedő igen unszolta, mondja meg az okát, akkor így szólt:"Halljad, uram, válaszomat: a dolog úgy történt, hogy egy embernél álltam szolgálatban, akinek üszkös sebe volt a hátán, és az orvos lisztet gyúrt össze zsírral, azt tette éjszakán át a beteg helyre: én reggel fogtam a tésztát és kenyeret sütöttem belőle, és eladtam neked vagy valaki másnak. De az az ember meghalt, és most nincs kenyér."
Ennek hallatára a kereskedő felkiáltott:"Alláhé vagyok, és hozzá menekülök! Nincs másutt erő és hatalom, csak a magasztos , nagy Alláh kezében!" És elkezdett hányni, és addig hányt, míg belebetegedett. Nagyon megbánta, amit tett, de a bánat bizony nem használt.
Az ezeregy éjszaka meséi
A FÉLTÉKENY KERESKEDŐ ÉS A PAPAGÁJ
Azt is hallottam, ó, királyom, hogy élt egyszer egy kereskedő, aki nagyon sokat utazott. Volt egy szép felesége, akit nagyon szeretett, és akire szerelmében igen féltékenykedett.
Egy papagájt vett, és a madár elmondott a gazdájának mindent, ami ennek távollétében történt.
Egy alkalommal, mikor a kereskedő megint úton volt, az asszony beleszeretett egy török fiúba. Ez eljárt hozzá, mindennel ellátta, és lefeküdt vele a férje távollétében. Mikor a férj megjött útjáról, a papagáj híven elmesélte neki, ami történt:"Uram, egy török legény járt a feleségedhez, amíg te odavoltál. Feleséged nagyon jól tartotta."
A kereskedő meg akarta ölni az asszonyt. Ez pedig, mikor látta, hogy férje mindenről értesült, így szólt hozzá: "Férjem, nem félsz Alláhtól? Térj észre! Hát van esze, értelme egy madárnak? Ha azt akarod, hogy bizonyítékot adjak, és megtudd, mi igaz és mi hazugság, menj el hazulról erre az éjszakára, hálj valamelyik barátodnál: reggel menj a papagájhoz, kérdezd ki, hogy megtudd, igazat mondott-e, vagy hazudott."
A kereskedő csakugyan elment egyik barátjához, és nála hált az éjjel. Az asszony pedig, mikor beállt az este, egy darab bőrrel letakarta a papagáj kalitkáját, és a bőrre vizet csurgatott, legyezővel szelet csinált körülötte, a közelében lámpával utánozta a villámlást, és egy darálót forgatott, egészen reggelig. Mikor férje hazajött, azt mondta neki az asszony:"Uram, kérdezd ki a papagájt."
A férj odament a papagájhoz, hogy beszélgessen vele, és az elmúlt éjszakáról kikérdezze. A papagáj így szólt: "Jaj, gazdám, ki láthatott-hallhatott valamit az éjjel?" - "Hogyhogy?" - kérdezte a kereskedő. "Gazdám - felelte a papagáj -, akkora eső, szél, villámlás meg dörgés volt az éjszaka!" - "Hazudsz!" - szólt a kereskedő. - A múlt éjjel nyoma se volt viharnak!" De a papagáj erősködött:"Én azt mondtam el neked, amit láttam, tapasztaltam és hallottam."
Ekkor a kereskedő azt hitte, hogy a papagáj abban is hazudott, amit a feleségéről mondott, és ki akarta engesztelni feleségét. De az azt mondta:"Alláhra, addig nem békülök ki veled, míg le nem vágod ezt a papagájt, amelyik ilyen hazugságokat fogott rám."
Ekkor a férfi odament a papagájhoz és levágta. Ezután egy darabig nyugodtan élt feleségével.
Egy nap azonban meglátta, amint a török fiú kijön a házból, és így megtudta, hogy a papagáj mondott igazat, és a felesége hazudott. Megbánta, hogy a madarat megölte, és ment ia azonnal a feleségéhez, leszúrta, és megesküdött, hogy soha életében többé meg nem házasodik.
"Azért mondtam ezt el neked, ó, király, hogy megmutassam, mekkora az asszonyok csalárdsága, és hogy az elhamarkodott cselekedet nyomában mindig megbánás jár."
És a király elállt attól a szándékától, hogy fiát kivégezteti.
Másnap azonban bejött hozzá a leány, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Uram, királyom, miért késel nekem igazságot szolgáltatni? Már a többi király is hallott róla, hogy te kiadod a parancsot, a vezíred pedig megszegi. Az engedelmesség az uralkodó iránt abból áll, hogy minden parancsát teljesítik. A te igazságérzetedet és méltányosságodat mindenki ismeri. Szolgáltass hát nekem igazságot fiad ellen."
Az ezeregy éjszaka meséi
MESE A KIRÁLYRÓL ÉS VEZÍRJE
FELESÉGÉRŐL
Hallottam, ó, királyom, hogy volt egyszer egy király, aki szenvedélyesen szerette az asszonyokat. Mikor egy napon szobájában ült, pillantása egy csábítóan szép nőre esett, aki házának tetején üldögélt. Mihelyt meglátta, szerelemre gyulladt iránta, és megkérdezte kísérőitől, kinek a háza az. "Ezé meg ezé a vezíredé" - felelték. A király nyomban felkelt, és elhívatta azt a vezírjét. Amikor az megjelent előtte, megparancsolta neki, menjen el birodalmának ebbe meg ebbe a tartományába, hogy ott szemlét tartson, aztán jöjjön vissza. A vezír útnak indult, ahogy a király megparancsolta, és mihelyt eltávozott, a király valami ürüggyel bement a vezír házába.
Mikor a fiatalasszony a királyt megpillantotta és felismerte, felugrott, megcsókolta kezét-lábát, és istenhozottal üdvözölte. Azután távolabb vonult tőle, szorgoskodott, hogy jól kiszolgálja, és megkérdezte: "Ó, mi urunk, mi az oka áldott eljövetelednek, amelyre én nem vagyok méltó?" A király így felelt: "Az oka az, hogy szeretlek, és vágyom rád - az hozott ide." Az asszony ismét megcsókolta a földet a színe előtt, és így szólt: "Ó, urunk és parancsolónk, én nem vagyok arra méltó, hogy a király szolgájának szolgálója legyek: hogyan részesülhetek hát abban a szerencsében, hogy ilyen magas rangot foglaljak el nálad?" A király most kinyújtotta kezét az asszony felé, de ő azt mondta:"Ezt még mindig megkaphatjuk: most légy egy kis türelemmel, ó, király: maradj ma egész nap nálam, mindenekelőtt valami ennivalót készítek."
A király leült vezírje párnáira, az asszony pedig felkelt, hozott egy könyvet, amely intelmeket, épületes történeteket tartalmazott, hogy olvasson belőle a király, amíg számára elkészíti az ennivalót. A király nézegetni kezdte a könyvet és intelmeket, bölcs mondásokat talált benne, amelyek visszatartották a paráznaságtól, és lehűtötték bűnös hevét. Mikor az asszony megfőzte az ételeket, odatett a király elé kilencven tálat. A király minden tálból egy kanálnyit evett, de úgy találta, hogy ez a sok mindenfajta étel mind ugyanolyan ízű. Nagyon elcsodálkozott rajta a király, és megmondta a fiatalasszonynak: "Te, asszony, olyan sokfajta ételt látok itt, és mindegyiknek ugyanaz az íze." Az asszony így felelt:"Alláh adjon boldogságot a királynak. Én ezzel példázatot adtam, hogy tanulságul szolgáljon". - "És mit jelent?" - kérdezte a király. Az asszony ezt felelte: "Alláh vezesse az igaz úton urunkat, a királynak minden dolgát! Lásd, palotádban kilencven ágyasod van: különböző színűek, de az íze mindegyiknek ugyanaz."
Mikor a király ezt meghallotta, elszégyellte magát, azonnal felkelt, elhagyta a házat, és nem neheztelt az asszonyra. Siettében azonban ottfelejtette a pecsétgyűrűjét a párna alatt, amelyen ült.
Visszament a palotába, és egyszer, amint szobájában ült, megjelent a vezírje, megcsókolta előtte a földet, és beszámolt küldetéséről. Aztán hazatért a vezír, és mikor leült kerevetére, és kezével benyúlt a párnák alá, megtalálta a király gyűrűjét. Nagyon nehéz lett a szíve, egy egész éven át tartózkodott a feleségétől, nem is szólott hozzá: ő pedig nem tudta, miért haragszik a férje. Végre az asszony megsokallta, és elküldött apjáért, elmondta neki, mi érte, hogy a férje már egy év óta kerüli. Az apja azt felelte, hogy a legelső alkalommal panaszra megy a királyhoz.
Egy napon csakugyan elment a palotába, a király elé állt, akinél ott volt a hadsereg kádija is, és panaszt emelt:"A magasztos Alláh egyengesse királyom útját! Hallgasd: volt nekem egy gyönyörű kertem, amelyet tulajdon kezemmel ültettem, melyre pénzemet költöttem, míg végre megtermette gyümölcsét. Mikor a gyümölcs megérett, odaadtam kertemet ennek a vezírnek, ő lakmározott belőle, amíg ízlett neki a falat, aztán elhanyagolta, nem öntözte, a virágok elhervadtak, egész állapota megváltozott." Ekkor a vezír így szólt:"Királyom, ez az ember igazat mondott. Vigyáztam a kertre, és élveztem gyümölcsét, de egy nap, mikor bementem, az oroszlán nyomait pillantottam meg benne, féltettem az életemet, hát azóta kerültem a kertet."
A király megértette, hogy a vezír az oroszlánnyomokon pecsétgyűrűjét értette, amelyet a vezír házában felejtett, és így szólt:" Vezírem, csak menj vissza a kertedbe, nyugodt és biztos lehetsz dolgodban, mert az oroszlán nem közelített hozzá: tudok róla, hogy ott járt, de nem nyúlt semmihez, - apám és nagyapám becsületére!" A vezír így szólt:"Hallom és engedelmeskedem" - visszament házába, feleségéért küldött, kibékült vele, mert meggyőződött mocsoktalanságáról.
Az ezeregy éjszaka meséi
MESE AZ ASSZONYOK VÉGTELEN RAVASZSÁGÁRÓL
ÉS CSALFASÁGÁRÓL
Letűnt esztendőkben, régmúlt időkben élt a föld többi királya közt egy király. Volt erős hadserege, szolgaserege, nagy hatalma, sok pénze, de már hajlott kort ért el, és még mindig nem áldotta meg az ég fiúgyermekkel. Nagy gondot okozott ez a királynak, és fohászkodva fordult a Prófétához - béke és áldás szálljon reá! - , hogy járjon közbe a magasztos Alláhnál a prófétáknak, a szenteknek és a vértanúknak, az Ő összes szolgáinak dicső nevében, hogy ajándékozza meg fiúgyermekkel, aki őutána az uralmat örökölje, és szemének vigasza legyen. Ezután a szobájába sietett, odarendelte nagybátyja leányát, és lefeküdt vele. Az asszony teherbe esett a magasztos Alláh engedelméből, kitöltötte a hónapokat, míg lebetegedésének ideje eljött, és fiúgyermeket szült.
A gyermek arca olyan volt, mint a hold képe, növekedésének tizenegyedik éjszakáján. És gondozták a gyermeket, amíg ötödik életévét el nem érte. Volt a király bölcsei közt egy tapasztalt bölcs, Esz Szindibádnak hívták: ennek a gondozásába adta most a fiát. Ez a gyereket tízéves koráig oktatta a tudományokra és az irodalomra, úgyhogy a fiúhoz senki sem volt fogható abban az időben, ami a tudást, a műveltséget és az értelmességet illeti. Mikor az apja ezt látta, arab lovasokat hozatott, megtanították lovagolni, és az ifjú mesterien vágtatott, ugratott a porondon: minden kortársát felülmúlta ebben a művészetben.
Egy napon az a bölcs meg akarta kérdezni a csillagokat a fiú sorsáról, és a fiú csillagainak állásából azt látta, hogyha hét nap leforgása alatt egyetlen szót szól is, meg kell halnia. A bölcs elsietett a királyhoz, a fiú apjához, hogy ezt közölje vele.
A király megkérdezte:"Mit kel tenni? Mi a te tanácsod, bölcs férfiú? A bölcs így felelt: "Uram, király, nézetem és tanácsom az, hogy küldd olyan helyre, ahol élvezetek közt és a zene hangjainál tartózkodhat, amíg az a hét nap el nem múlik."
A király elküldött egyik meghitt rabnőjéért, aki az összes leányok közt a legszebbik volt, neki adta át a fiát, ezekkel a szavakkal: "Vezesd uradat a kastélyba, helyezd el magadnál: csak hét nap után hagyhatja el a lakást."
A rableány kézen fogta az ifjút, és elhelyezte a kijelölt kastélyban.
Ennek a kastélynak negyven szobája volt, mindegyik szobában tíz rabnő, és olyan szépen tudtak zenélni, hogy ha bármelyikük megszólaltatta hangszerét, már az egész kastély táncra perdült.
A kastély körül folyó folyt, partjait gyümölcsfák és illatos virágok szegélyezték.
A fiú olyan szép és nemes jelenség volt, hogy azt szó le nem írhatja. Mikor az első éjjel a kastélyban hált, apja kedvenc ágyasa meglátta, szerelem fogta el a szívét, nem tudott uralkodni magán, és rávetette magát a fiúra. Ez így szólt hozzá: "Ha Alláh is úgy akarja, mihelyt elhagyhatom ezt a helyet, elmondom ezt apámnak, és megölet téged." Ekkor a lány elment a királyhoz, sírva-zokogva vetette magát lába elé:"Mi az, te lány? Mi van uraddal? Jól érzi magát?" - kérdezte a király. A leány így felelt:"Ó, én parancsolóm! Nézd, az uram szerelmével üldöz engem, és meg akar ölni, mert nem engedtem neki. Elfutottam előle, és soha többé nem akarok a kastélyba visszamenni."
Mikor ezt a király hallotta, óriási haragra gerjedt, magához hívatta vezírjeit, és megparancsolta nekik, végeztessék ki a fiút. A vezírek így szóltak egymás között:"A király most meg akarja öletni a fiát, de ha megölette, biztos, hogy megbánja, mert forrón szereti, hiszen akkor kapta, mikor már felhagyott minden reménnyel. Azután pedig majd nekünk tesz szemrehányást, miért nem tanácsoltuk neki, hogy ne ölesse meg a fiút." És megegyeztek abban, hogy rábeszélik a királyt, ne ölesse meg a fiát.
Az első vezír így szólt társaihoz:"Én ma kiállok értetek a király haragja ellen."
Felkelt, elment a királyhoz, elébe állt, és engedélyt kért szólásra.
Amikor a király az engedélyt megadta, így szólt hozzá:"Uram, királyom, ha neked ezer fiad volna, akkor se vihetne rá a lelked, hogy az egyiküket megölesd egy rabnő szavára, akár igazat mondott, akár hazudott. Hátha ez csak fondorlat a részéről a te fiad ellen?" - "Mondd, vezírem - felelte a király -, talán jutott valami a füledhez az asszonyok álnokságáról?" - "Igen, jutott" - felelte a vezír, és így mesélt.
Ford: Honti Rezső
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)