Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.
S mellém varázsol egy aranyló szárnyú álom.
A szívem a szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull, és zaklatott, rossz ébredés a vége:
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom, s párnát csókoltam én:
és álomban karom ölelni vágyva tested
a párna pelyheit ölelte csak helyetted.
/Ford.: Radnóti Miklós/
André Chénier versei bejegyzései 
André Chénier: A fogoly lány
Most zsendülő kalászt kasza le nem kaszál,
és nem fél a borág, míg táplálja a nyár
s a hajnali szép adományok.
Szép vagyok, ifjú még, mint a kalász s a borág,
és bár most csupa gond és bánat a világ,
csak élni, csak élni kivánok.
Ölelje a halált a szikkadt bölcselő!
Meghajlik a fejem, ha észak szele jő,
és sírok és megint remélek.
Ha egy nap keserű, jön édesebb hamar.
Nincs-e a tengerek vizén is vad vihar
s utóíze olykor a szélnek?
Még nem vesztette el ábrándjait szívem,
el nem nyom börtönöm sötétlő fala sem -
az ifjú remény röpít engem!
Szökve a madarász törvesszei közül
Philoméla vígan az ég felé röpül,
hogy kék mezein dala zengjen.
Már énrajtam a sor? Nyugodtan ébredek
s nyugodtan alszom el, nem gondtól mérgezett
az ébrenlétem, sem az álmom.
Ha reggel fölkelek, minden szem rám ragyog,
s levert arcokra még, ha itt velük vagyok,
az örömet visszavarázsolom.
Oly messze, messze még végétől szép utam,
a hosszú szilfasor, mely szemben elsuhan,
még alig kezdődött a parton.
E teli serleget az életlakomán
nem érintette még, csak egy percre a szám,
s még kezemben óhajtva tartom.
Ez csak a kikelet - hadd fejezzem be még
Az évszakok szerint az év nagy ütemét,
az aratást látni szeretném.
Csillogva száramon a szép kert díszeként
nem láttam égni még, csak a hajnali fényt -
hadd várjak, míg eljön az estém!
Maradj, halál, maradj! Vigasztalj szíveket,
melyekben szégyen ül és halvány rémület,
s nem kell a hervadást kivárnod.
Lombos lugast nekem még Pales tartogat,
a Múzsák szép zenét és Ámor csókokat -
csak élni, még élni kvánok!"
Hallgattam napra nap sóhajtó hangjait,
így ébresztgette már rab lantom húrjait
egy fogoly nő bús epedése.
A lassú és nehéz napokból dal fakadt,
az édes, fiatal és naiv szavakat
hajlítva vers ütemére.
Így született a dal, fogságom társa ez,
s még eljön az idő, hogy nem egy ifjú lesz
kiváncsi e szép lány nevére:
szépségétől ragyogott beszéde és feje,
s ki közelében élt, mind együtt félt vele,
hogy a másnapot is megérje.
(Ford.: Vas István)
és nem fél a borág, míg táplálja a nyár
s a hajnali szép adományok.
Szép vagyok, ifjú még, mint a kalász s a borág,
és bár most csupa gond és bánat a világ,
csak élni, csak élni kivánok.
Ölelje a halált a szikkadt bölcselő!
Meghajlik a fejem, ha észak szele jő,
és sírok és megint remélek.
Ha egy nap keserű, jön édesebb hamar.
Nincs-e a tengerek vizén is vad vihar
s utóíze olykor a szélnek?
Még nem vesztette el ábrándjait szívem,
el nem nyom börtönöm sötétlő fala sem -
az ifjú remény röpít engem!
Szökve a madarász törvesszei közül
Philoméla vígan az ég felé röpül,
hogy kék mezein dala zengjen.
Már énrajtam a sor? Nyugodtan ébredek
s nyugodtan alszom el, nem gondtól mérgezett
az ébrenlétem, sem az álmom.
Ha reggel fölkelek, minden szem rám ragyog,
s levert arcokra még, ha itt velük vagyok,
az örömet visszavarázsolom.
Oly messze, messze még végétől szép utam,
a hosszú szilfasor, mely szemben elsuhan,
még alig kezdődött a parton.
E teli serleget az életlakomán
nem érintette még, csak egy percre a szám,
s még kezemben óhajtva tartom.
Ez csak a kikelet - hadd fejezzem be még
Az évszakok szerint az év nagy ütemét,
az aratást látni szeretném.
Csillogva száramon a szép kert díszeként
nem láttam égni még, csak a hajnali fényt -
hadd várjak, míg eljön az estém!
Maradj, halál, maradj! Vigasztalj szíveket,
melyekben szégyen ül és halvány rémület,
s nem kell a hervadást kivárnod.
Lombos lugast nekem még Pales tartogat,
a Múzsák szép zenét és Ámor csókokat -
csak élni, még élni kvánok!"
Hallgattam napra nap sóhajtó hangjait,
így ébresztgette már rab lantom húrjait
egy fogoly nő bús epedése.
A lassú és nehéz napokból dal fakadt,
az édes, fiatal és naiv szavakat
hajlítva vers ütemére.
Így született a dal, fogságom társa ez,
s még eljön az idő, hogy nem egy ifjú lesz
kiváncsi e szép lány nevére:
szépségétől ragyogott beszéde és feje,
s ki közelében élt, mind együtt félt vele,
hogy a másnapot is megérje.
(Ford.: Vas István)
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:56 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Fehér galamb
Szelíd fehér galamb, bájos szegény fogoly,
Ki rejt irigyen el a nap sugáritól?
- Ma (oly kék volt az ég!) járdalni láttalak.
A víz patján soká, zöld fűbe', fák alatt.
Némán, álmatagon, bolyongva szerteszét,
Bólinta kis fejed s csak szép szemed beszélt.
Én, rejtve lomb alatt, mozdulni sem merék,
És ágról-ágra csak vigyázva szökdelék,
Irigy szellő nehogy föltárja rejtekem',
S magamba' nyögdelék...Mi kín volt az nekem:
Hogy nem mehettem( ah az ég oly kéken áll!)
Sétálni veled a patak zöld partinál!
Mert, mertem volna csak ott hagyni menhelyem'
Hajtottam volna csak fejedhez fejem',
S melyet kis lábaid tapostak, azt a zöld
Füvet tiporni, halk turbékolás között:
Gyönyörtől reszketett voln' szárnyam és szavam:
S a két ragadozó madár, mely úntalan
Nyomodba' jár, irigy két őröd észrevesz
S megtudta voln' legott, hogy engemet szeretsz.
Mindjárt, könyörtelen, téged, szegény fogoly,
Börtönbe rejtenek a nap sugáritól,
S többé, hiába süt szelíd nap sugara:
Sétálni nem jöhetsz a patak partira.
Szelíd fehér bárány, ártatlan bégető,
Csak mertem volna én a sűrűből elő
Szaladni, hogy puha gyapjad' érinteném,
Szerelmet sugjak és ugráljak véled én:
A két farkas, a mely ott kullogott nyomodon,
Meglátott volna és űzőbe vesz tudom
S fölfalni téged rád ront könyörtelen',
Mintsem hogy hagyjanak egy percig is velem!
(Ford.: Szász Károly)
Ki rejt irigyen el a nap sugáritól?
- Ma (oly kék volt az ég!) járdalni láttalak.
A víz patján soká, zöld fűbe', fák alatt.
Némán, álmatagon, bolyongva szerteszét,
Bólinta kis fejed s csak szép szemed beszélt.
Én, rejtve lomb alatt, mozdulni sem merék,
És ágról-ágra csak vigyázva szökdelék,
Irigy szellő nehogy föltárja rejtekem',
S magamba' nyögdelék...Mi kín volt az nekem:
Hogy nem mehettem( ah az ég oly kéken áll!)
Sétálni veled a patak zöld partinál!
Mert, mertem volna csak ott hagyni menhelyem'
Hajtottam volna csak fejedhez fejem',
S melyet kis lábaid tapostak, azt a zöld
Füvet tiporni, halk turbékolás között:
Gyönyörtől reszketett voln' szárnyam és szavam:
S a két ragadozó madár, mely úntalan
Nyomodba' jár, irigy két őröd észrevesz
S megtudta voln' legott, hogy engemet szeretsz.
Mindjárt, könyörtelen, téged, szegény fogoly,
Börtönbe rejtenek a nap sugáritól,
S többé, hiába süt szelíd nap sugara:
Sétálni nem jöhetsz a patak partira.
Szelíd fehér bárány, ártatlan bégető,
Csak mertem volna én a sűrűből elő
Szaladni, hogy puha gyapjad' érinteném,
Szerelmet sugjak és ugráljak véled én:
A két farkas, a mely ott kullogott nyomodon,
Meglátott volna és űzőbe vesz tudom
S fölfalni téged rád ront könyörtelen',
Mintsem hogy hagyjanak egy percig is velem!
(Ford.: Szász Károly)
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:52 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Elégia
Ó, ez te vagy! Te szép római lány, be várlak,
hová az este űz, e menhelyen, tenálad,
a várás majd megölt, s te késtél egyre még.
Dobogva leste a szivem lépted neszét.
E lágy keleti pamlag......................................
e tükrök, melyeket megszépített az arcod,
e fűszerrel tömött, illatos vánkosok,
melyeket annyiszor csodás tested nyomott,
e rojtszegély, melyet érintettél gyakorta,
e vázáknak saját-kezed kötötte csokra,
derűs nap alkonyán az édes esti lég,
vérem tüzelte mind: minden csöpp vérem ég.
Ó, soha ennyi tűz, ó soha ennyi mámor
nem izgatta szivem, mely elsorvad a vágytól.
Lakassa jól tehát sóvárgásomat a
meztelenség...mely a szépség maga.
Úgy kell, hogy keblemen, és szinte már ruhátlan,
e látvánnyal magad tápláld érzéki vágyam.
Kezdetben fékezi a forró ostromot
a két irigy karod, erőlködés, birok,
ajkad parancsszava vagy halk rimánkodása
a az ellenséges ing féltékeny akadálya.
Karom, mely zaklatóbb s fürgébb, mint a tiéd,
áttöri karjaid erőtlen gyűrűjét.
A csókjaim nyomán szádon, legyen haragvó
vagy félénk, elcsitul könyörgés és parancsszó.
Ruha, ing gyönyörű termeted őrei,
ronggyá fognak tüzes kezem közt foszlani.
S ha végleg győzök én, tűrnöd kell minden önkényt,
s hogy bálványozzalak, meg kell engedned önként,
s nem lesz más takaró végül bájaidon,
csak szenvedélyem és forró ajkam s karom.
/Ford.: Kálnoky László/
hová az este űz, e menhelyen, tenálad,
a várás majd megölt, s te késtél egyre még.
Dobogva leste a szivem lépted neszét.
E lágy keleti pamlag......................................
e tükrök, melyeket megszépített az arcod,
e fűszerrel tömött, illatos vánkosok,
melyeket annyiszor csodás tested nyomott,
e rojtszegély, melyet érintettél gyakorta,
e vázáknak saját-kezed kötötte csokra,
derűs nap alkonyán az édes esti lég,
vérem tüzelte mind: minden csöpp vérem ég.
Ó, soha ennyi tűz, ó soha ennyi mámor
nem izgatta szivem, mely elsorvad a vágytól.
Lakassa jól tehát sóvárgásomat a
meztelenség...mely a szépség maga.
Úgy kell, hogy keblemen, és szinte már ruhátlan,
e látvánnyal magad tápláld érzéki vágyam.
Kezdetben fékezi a forró ostromot
a két irigy karod, erőlködés, birok,
ajkad parancsszava vagy halk rimánkodása
a az ellenséges ing féltékeny akadálya.
Karom, mely zaklatóbb s fürgébb, mint a tiéd,
áttöri karjaid erőtlen gyűrűjét.
A csókjaim nyomán szádon, legyen haragvó
vagy félénk, elcsitul könyörgés és parancsszó.
Ruha, ing gyönyörű termeted őrei,
ronggyá fognak tüzes kezem közt foszlani.
S ha végleg győzök én, tűrnöd kell minden önkényt,
s hogy bálványozzalak, meg kell engedned önként,
s nem lesz más takaró végül bájaidon,
csak szenvedélyem és forró ajkam s karom.
/Ford.: Kálnoky László/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:51 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Leányka, szíved is...
Leányka, szíved is elnémul köreinkben.
Komoly vagy, elvonulsz, kedvedre semmi sincsen,
a munkád is fakó, hisz hasztalan kínál
tűidnek színeket a lágy selymű fonál,
csak álmodozni tudsz szótlan, kóbor magányban,
szádon a rózsapír helyén is hervadás van.
Több, mint egy napja már jól látja bölcs szemem,
hogy rejtett bánatod oka: szerelem.
A szépek gyújtanak s kigyúlnak. Ó, a szépek
igézők. Boldog az, akiért ők is égnek!
Gyengéd is, gyenge is legyél egy pillanat
alatt s hű is, ha jólesik. De mondsza csak:
kid az a kékszemű, hollóhajú, nemes, szép
s bátortalan fiú, aki csupa kecsesség?
Pirulsz? Megmondom én a nevét is, ha kell,
régóta ismerem. A házadhoz közel
gyakran merészkedik - s te munkád hagyva máris
rohansz s kikémleled: útja vajon hová visz?
Elfuthat, ám szemed nem véti el nyomát,
titkos tekinteted követi őt tovább.
Nincs más, erdőnkben itt, kinek a hármas ünnep
tavaszi nimfa-rajt ily győztesen röpültet -
s nincs nála derekabb, sem ügyesebb legény:
az ő kedve szerint törik be mind a mén.
/Ford.: Baranyi Ferenc/
Komoly vagy, elvonulsz, kedvedre semmi sincsen,
a munkád is fakó, hisz hasztalan kínál
tűidnek színeket a lágy selymű fonál,
csak álmodozni tudsz szótlan, kóbor magányban,
szádon a rózsapír helyén is hervadás van.
Több, mint egy napja már jól látja bölcs szemem,
hogy rejtett bánatod oka: szerelem.
A szépek gyújtanak s kigyúlnak. Ó, a szépek
igézők. Boldog az, akiért ők is égnek!
Gyengéd is, gyenge is legyél egy pillanat
alatt s hű is, ha jólesik. De mondsza csak:
kid az a kékszemű, hollóhajú, nemes, szép
s bátortalan fiú, aki csupa kecsesség?
Pirulsz? Megmondom én a nevét is, ha kell,
régóta ismerem. A házadhoz közel
gyakran merészkedik - s te munkád hagyva máris
rohansz s kikémleled: útja vajon hová visz?
Elfuthat, ám szemed nem véti el nyomát,
titkos tekinteted követi őt tovább.
Nincs más, erdőnkben itt, kinek a hármas ünnep
tavaszi nimfa-rajt ily győztesen röpültet -
s nincs nála derekabb, sem ügyesebb legény:
az ő kedve szerint törik be mind a mén.
/Ford.: Baranyi Ferenc/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:49 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Ez emlék máig is
Ez emlék máig is szívemre mindig irt hoz:
ő illeszté maga a sípot ajkaimhoz,
mulatva ültetett le és keblére vont,
mint dalban ifjú és máris győztes rokont,
zavart és reszkető ujjam igazította
a tág-lélekzetű és tiszta hangzatokra,
ügyetlen ujjaim fogta tudós keze
s hajlítni segített, nem unva el sose,
hogy -még járatlanok - így tanulják a fában
zengő kis réseket lefogni sorra lágyan.
/Ford.: Somlyó György/
ő illeszté maga a sípot ajkaimhoz,
mulatva ültetett le és keblére vont,
mint dalban ifjú és máris győztes rokont,
zavart és reszkető ujjam igazította
a tág-lélekzetű és tiszta hangzatokra,
ügyetlen ujjaim fogta tudós keze
s hajlítni segített, nem unva el sose,
hogy -még járatlanok - így tanulják a fában
zengő kis réseket lefogni sorra lágyan.
/Ford.: Somlyó György/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:48 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Fiatalember
Ő szép volt és erős, én gyenge kisgyerek:
hívón mosolygott és ölébe ültetett.
Gyámoltalan kezem hol térdei között
babrált, máskor hajába, mellébe ütközött...
Néha az ő becéző, cirógató keze
úgy tett, mintha ezért engem megfeddene.
S ha lovagjai látták, az a furcsa lány
akkor fogdosgatott csak engem igazán!
Hányszor érzett az arcom cuppanós nyomást!
(de kár, hogy még a gyermek nem érez semmi mást)
Csak néztek s így beszéltek a pásztoremberek:
"Micsoda bő pazarlás! de boldog kisgyerek!"
/Ford.: Jékely Zoltán/
hívón mosolygott és ölébe ültetett.
Gyámoltalan kezem hol térdei között
babrált, máskor hajába, mellébe ütközött...
Néha az ő becéző, cirógató keze
úgy tett, mintha ezért engem megfeddene.
S ha lovagjai látták, az a furcsa lány
akkor fogdosgatott csak engem igazán!
Hányszor érzett az arcom cuppanós nyomást!
(de kár, hogy még a gyermek nem érez semmi mást)
Csak néztek s így beszéltek a pásztoremberek:
"Micsoda bő pazarlás! de boldog kisgyerek!"
/Ford.: Jékely Zoltán/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:46 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Alszom, s szívem virraszt
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:44 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Arcom meghervadt már
Arcom meghervadt már, barnára szítt a nap,
vad tüske tépte fel fehérlő lábaimat.
A völgyet jártam én, nem tudva, merre térjek,
hívtak mindenfelől szállongó bégetések.
Futottam, s mégse te kiáltottál felém,
más pásztor volt az ott. Ó mondd, hol lellek én,
szépek legszebbike? mondd, merre jár a nyájad?
mondd, hol legel, delel? mutasd meg azt a tájat,
ne fussak folyton én hiába s tétován
idegen pásztor és idegen nyáj nyomán!
/Ford.: Radnóti Miklós/
vad tüske tépte fel fehérlő lábaimat.
A völgyet jártam én, nem tudva, merre térjek,
hívtak mindenfelől szállongó bégetések.
Futottam, s mégse te kiáltottál felém,
más pásztor volt az ott. Ó mondd, hol lellek én,
szépek legszebbike? mondd, merre jár a nyájad?
mondd, hol legel, delel? mutasd meg azt a tájat,
ne fussak folyton én hiába s tétován
idegen pásztor és idegen nyáj nyomán!
/Ford.: Radnóti Miklós/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:42 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: A tarentumi szűz
Sirályok, sirályok, szent a édes szárnyasok!
Thetisz madarai, sirályok sírjatok!
Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyű gálya:
ringatta lassudan a nászi fuvola
s a dalszó - várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
ott várták karjait a szép aranycsatok,
lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd épp a gálya orrán,
mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
s elkapja őt...alél...matróz csak tovább...
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.
A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szűze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetisz, ki nem felejti el,
sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nercidák tűnnek föl egy szavára,
kiknek a mélyben áll habmosta palotája,
s partra viszik a lányt, s elfektetik hanyatt
a nyugati fokon lágyan a hant alatt.
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
nimfákat szikla közt, kútfőkön és bokorban,
a keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
s ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:
"Jaj, jaj, nem vittek el kedvesedhez, árva,
nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
nem pántolták karod a szép aranycsatok,
s nem itták fürtjeid az édes illatot."
/Ford.: Kardos László/
Thetisz madarai, sirályok sírjatok!
Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyű gálya:
ringatta lassudan a nászi fuvola
s a dalszó - várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
ott várták karjait a szép aranycsatok,
lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd épp a gálya orrán,
mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
s elkapja őt...alél...matróz csak tovább...
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.
A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szűze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetisz, ki nem felejti el,
sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nercidák tűnnek föl egy szavára,
kiknek a mélyben áll habmosta palotája,
s partra viszik a lányt, s elfektetik hanyatt
a nyugati fokon lágyan a hant alatt.
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
nimfákat szikla közt, kútfőkön és bokorban,
a keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
s ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:
"Jaj, jaj, nem vittek el kedvesedhez, árva,
nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
nem pántolták karod a szép aranycsatok,
s nem itták fürtjeid az édes illatot."
/Ford.: Kardos László/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:41 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
André Chénier: Jambusok
Mint végső napsugár, mint könnyű fuvallat
libeg a szép nap alkonyán:
a vérpad előtt így pengetem lantomat,
s várom, míg sor kerül reám.
Mert lehet, hogy mire a zománc csillogó
lapján még egyszer hatvanat
lép megszabott útján a serény mutató,
s az óra üt, a föld alatt
már síri álom ül mind a két szememen,
és elnémultam, még mielőtt
e verset, melyt most kezdek, befejezem,
s e rémítő falak között
a halál ügynöke, az árnyak fogdmege,
kit rút őrhad követ,
elüvölti nevem végig a fekete
bús folyosón, hol lépkedek,
s ellenük e sorok dárdáit lihegem
(hatástalan védekezés),
miközben ő belém fagyasztja rímemet,
összeköti csuklóimat és
a tömegen átlökdösve, elvezet.
Rabtársaim e bús csapat
lehorgasztja fejét. Mind ismert engemet,
s többé rólam nem hallanak.
Eleget éltem. Hol van már a férfiak
lelkéből az erény, a tett,
az igazságosztás vágya, a szent harag
ereje, melytől megremeg
és elsápad a bűnbe fulladt hatalom?
Kiállás, antik hősiesség,
igaz barátság, könnyes szemű irgalom,
mely példái díszítik még
e feldúlt földi hajlékot, ahol lakunk?
Itt meghunyászkodást imád
és szolgál, aki él. Hitvány férgek vagyunk
mind, mind! Isten veled, világ,
jöjj el értem, halál, öleljen át karod!
Hadd rakja le a fáradt szív
minden terhét! - De nem, mert élni akarok:
a kötelesség visszahív.
Az igaz embert, kit elragad a galád
önkény, s koporsójára néz:
magasra emeli hangját meg homlokát,
lénye megszentelt tűzben ég,
s ha égi parancs, hogy többé ne fogjanak
kardmarkolatot ujjaim:
úgy most fanyar tentába, mártom tollamat
értetek, embertársaim!
Igazság, Jog! Hogyha szavam s a gondolat,
mely bennem titkon háborog,
kedves néktek, s az átkozott siserehad,
mely jött s diadalmaskodott,
ha győztes röhejük, s mi több, ahogy
önmagukat tömjénezik:
szívekbe sebet hasít, úgy nyújtsatok
nékem kart, amely felsegít,
hadd szórjak, bosszúálló apródotok
villámokat rájuk, amíg
élek, s szúrom szájon a Törvény és a Jog
méregfogú hóhérait,
Franciaország síri férgeit. Epém,
te toll! Borzalmam, istenem,
haragom és kínom: tőled lélegzem én,
te legfőbb kincsem, mindenem!
Ha megrázzák, az izzó szurok fellobog
s a hunyó fáklya lángra kap.
Szenvedek, de élek, és újra elfogott
s magával visz az áradat.
Igazság nélkül szemétre hányt dög vagyok,
láthatatlan bú zápfoga.
Társai a Hazug Gyilkos kezén rabok,
győz elnyomói tábora,
rendeleteivel mindenkit utolér,
megöl, proskribál, tönkretesz,
elhervasztja az életet. Szívem felé
irányította tőrömet.
Történelmét megírni, kérdem, ki marad?
A lemészárolt igazak fiát
és özvegyét ki vigasztalja majd?
Ki tart a gyűlölt banditák
elé tükröt, hogy képüket meglássák?
Ki fut le velük félúton
a Pokolig, hogy a bosszú korbácsát
végigpróbálja arcukon?
Leköpje nevüket? Elzengje átkukat?
Igazság érted szomjazok.
A gyűlölettől szívem szenved s megdagad.
Velem együtt hal meg a Jog.
/Ford.: Faludy György/
libeg a szép nap alkonyán:
a vérpad előtt így pengetem lantomat,
s várom, míg sor kerül reám.
Mert lehet, hogy mire a zománc csillogó
lapján még egyszer hatvanat
lép megszabott útján a serény mutató,
s az óra üt, a föld alatt
már síri álom ül mind a két szememen,
és elnémultam, még mielőtt
e verset, melyt most kezdek, befejezem,
s e rémítő falak között
a halál ügynöke, az árnyak fogdmege,
kit rút őrhad követ,
elüvölti nevem végig a fekete
bús folyosón, hol lépkedek,
s ellenük e sorok dárdáit lihegem
(hatástalan védekezés),
miközben ő belém fagyasztja rímemet,
összeköti csuklóimat és
a tömegen átlökdösve, elvezet.
Rabtársaim e bús csapat
lehorgasztja fejét. Mind ismert engemet,
s többé rólam nem hallanak.
Eleget éltem. Hol van már a férfiak
lelkéből az erény, a tett,
az igazságosztás vágya, a szent harag
ereje, melytől megremeg
és elsápad a bűnbe fulladt hatalom?
Kiállás, antik hősiesség,
igaz barátság, könnyes szemű irgalom,
mely példái díszítik még
e feldúlt földi hajlékot, ahol lakunk?
Itt meghunyászkodást imád
és szolgál, aki él. Hitvány férgek vagyunk
mind, mind! Isten veled, világ,
jöjj el értem, halál, öleljen át karod!
Hadd rakja le a fáradt szív
minden terhét! - De nem, mert élni akarok:
a kötelesség visszahív.
Az igaz embert, kit elragad a galád
önkény, s koporsójára néz:
magasra emeli hangját meg homlokát,
lénye megszentelt tűzben ég,
s ha égi parancs, hogy többé ne fogjanak
kardmarkolatot ujjaim:
úgy most fanyar tentába, mártom tollamat
értetek, embertársaim!
Igazság, Jog! Hogyha szavam s a gondolat,
mely bennem titkon háborog,
kedves néktek, s az átkozott siserehad,
mely jött s diadalmaskodott,
ha győztes röhejük, s mi több, ahogy
önmagukat tömjénezik:
szívekbe sebet hasít, úgy nyújtsatok
nékem kart, amely felsegít,
hadd szórjak, bosszúálló apródotok
villámokat rájuk, amíg
élek, s szúrom szájon a Törvény és a Jog
méregfogú hóhérait,
Franciaország síri férgeit. Epém,
te toll! Borzalmam, istenem,
haragom és kínom: tőled lélegzem én,
te legfőbb kincsem, mindenem!
Ha megrázzák, az izzó szurok fellobog
s a hunyó fáklya lángra kap.
Szenvedek, de élek, és újra elfogott
s magával visz az áradat.
Igazság nélkül szemétre hányt dög vagyok,
láthatatlan bú zápfoga.
Társai a Hazug Gyilkos kezén rabok,
győz elnyomói tábora,
rendeleteivel mindenkit utolér,
megöl, proskribál, tönkretesz,
elhervasztja az életet. Szívem felé
irányította tőrömet.
Történelmét megírni, kérdem, ki marad?
A lemészárolt igazak fiát
és özvegyét ki vigasztalja majd?
Ki tart a gyűlölt banditák
elé tükröt, hogy képüket meglássák?
Ki fut le velük félúton
a Pokolig, hogy a bosszú korbácsát
végigpróbálja arcukon?
Leköpje nevüket? Elzengje átkukat?
Igazság érted szomjazok.
A gyűlölettől szívem szenved s megdagad.
Velem együtt hal meg a Jog.
/Ford.: Faludy György/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:38 - címkék: vers és kategóriák: André Chénier versei
-
még nincsenek kommentek
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)