Amerikai költők versei bejegyzései 
Bernardo de Balbuena: Mexikó nagysága (részlet)
Az Ossza és Olümposz puszta szikla
alkotta nyerge közt, mely égig ér fel,
üde völgy fekszik, vadvirág borítja.
A Penéosz kószáll itt szerteszéjjel
hűtlen lányával, és földjét beszórják
ezüsthabokkal és babérlevéllel.
Itt palkák nőnek, illatos, komoly fák,
fehér hattyúk lármájában, amelyek
szárnyuk hideg kristályvízzel locsolják.
Itt fű s virág közt, erdők árnya mellett
ringó hullámok mosnak, vájnak egyre
hűs odúkat, hol lágy szelek delelnek.
Gyöngyös tajték gyúl csillogó hegyekbe
a nyers aranyrögökre s a homokra,
hol habok születnek, továbbsietve.
Kagylók fölött zúg át a folyók sodra,
s jegenyék, fűzfák, káka rejtekében
zöld moszatok szakálla száll lobogva.
Itt fürge dámvad szökdécsel serényen,
ott eper s bíbor lep egy tüske-hátat:
a sün ügyességét próbálta éppen.
Itt fácán rikkant, ott a csalogánynak
égerfa kusza ágrengetegében
akadt fenn szárnya, s bájos dala árad.
Végül a buja, mesés földi éden,
mit annyi ékesszólással dicsérve
dalolt meg a görögség szerte régen:
a Tempe-völgy: a néphit úgy regélte,
hogy örökös tavasz szülőhazája,
és nincsen még egy, mely hozzá felérne.
Valóban szép e völgy kies lapálya,
de bármily szép, nem oly gyönyörű mégse,
mint Mexikó virágzó, büszke tája.
Enyészik híre, nemsokára vége:
nagysága törpe nagyság, puszta árnyék,
e halhatatlan üdeséghez mérve.
/Ford.: Jánosházy györgy/
Bernardo de Balbuena (Mexikó, 1568-1627): Szonett
A nép között, úrnőm, elveszve járok,
nélküled, nélkülem, lét, Isten, élet
nélkül: nélküled, mert nem küzdök érted:
nélkülem, mert hozzád el nem találok:
lét nélkül, mert éntőlem messzepártolt,
és minden dolgom régen semmivé lett:
Isten nélkül, mert lelkem egyre téged
szemlél, belőle az Isten kivásott:
élet nélkül, mert akinek kiment már
a lelke, nem él, én is csak azért nem
haltam meg még, mert jöttöd hűn reméltet.
Ó, drága fény és lélek, tünde szempár,
nézz rám megint, hogy véled visszatérjen
énem, a lét, az Isten, és az élet!
/Ford.: Viola József/
Rubén Darío (Nicaragua, 1867-1916): Egy asszonyhoz
Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörűnek:
kiből hetérák heve árad
és szent békéje ama Szűznek.
Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendős lelkem.
Húsz év...Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti...Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemű verseimhez!
Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idő...Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.
Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Művészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,
mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.
/Ford.: Timár György/
Luis Gonzaga Urbina (Mexikó, 1867-1934): Csöndes nap
Ragyog a tenger tükre, mint türkizek varázsa:
mit kékítőnek láttál, pazar kristály a partról.
A nap szelíden csókot lehell a láthatárra,
majd arany gőzzé válik, úgy nyargal habra habról.
Evezők ritmusára halad a könnyű bárka,
a felszín szerterobban ezer ezüstös apró
villámra, és a zöld hegy hullámba-gázló lába
elé a fövény nyúlik sugárosan s aranylón.
Aléló repüléssel egy pelikán száll erre:
mint gazdag bársonyszőnyeg, a habok végtelenje
aláterül, s ő szárnyát szélesre tárja szét.
Nincs zaj, se vágy e tájon, panasz vagy félelem se,
szerelmesen mereng föl az opálszinű mennyre,
s a fények mámorába ájultan dől a lét.
/Ford.: Timár György/
Ricardo Jaimes Freyre: Mindig...
Könnyű képzelet kóborló galambja,
végső vágyakat lobbantasz remegve,
fénynek, zenének, virágoknak lelke,
könnyű képzelet kóborló galambja.
Repülj magányos, néma sziklapartra,
melyet kínok jégtengere ver egyre,
jöjjön fénynyaláb, röptödet követve
a magányos és kopár sziklapartra.
Repülj magányos, néma sziklapartra,
kóborló galamb, fehér szárnya hónak,
isteni ostya, szárnyaid suhognak,
mint hópehely, szárnyai az égnek,
pehely, liliom, ostya, benned égnek,
könnyű képzelet kóborló galambja.
/Ford.: Simor András/
Ricardo Jaimes Freyre (Bolívia, 1868-1933): A tovatűnő
A rezgőszirmú rózsa
eloldódott a szárról,
s a szellő elsodorta
a zavarosvizű láp felszinére.
Egy poshadtizű hullám
kitárta néki keblét,
s a rezgőszirmú rózsát átkarolva,
izekre tépte széjjel.
Úgy lebegtek a szirmok,
mint megcsonkitott tagok, a mocsáron,
s a fekete latyakkal elvegyülve,
a latyaknál is feketébbre váltak.
De tisztaegű, nyájas éjszakákon
mintha bolyongó, könnyű rózsaillat
emelkedne a légbe
a zavarosvizű láp felszinéről.
/Ford.: Hárs Ernő/
Leopoldo Lugones ( Argentína, 1874-1938): Tűz a nap
A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.
Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.
S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje
a tornác naptüzében pattogva repedez.
A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már
lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,
hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,
maga a víz a teste, kristályos, meztelen.
Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken
kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,
és míg a gyep ezüstlő kékjét borzolja könnyen,
a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.
A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz
egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén
hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -
hogy magvak aranyával lesz dús a televény.
Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,
nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.
S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden
a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.
/Ford.: András László/
Francisco Javier Pichardo (Kuba, 1873-1941): A földműves éneke
Uram, földműves volnék, ki a rögöket szántja,
a forró verítékkel, mi homlokomról csordul,
földet termékenyítek, a mag érőbe fordul,
és kapzsi kőtől lágyul a száraz föld, az árva.
A fekete barázdát karom dühödten ássa,
és mindig bátran küzdök, amikor fagy csikordul,
vigyázok, az új hajtást meg ne érintse zordul,
virrasztok minden éjjel a pirkadatra várva.
Én szeretem a földet. Tenyerem fájó bütyke
magvakat mikor érint, bűvöl aranyszínűre.
Cserjeként rezzent, tölgyként recsegtet a szélörvény,
s aranyát örömömnek sárguló termés rejti.
Én szeretem a földet. Uram, ki vagy a törvény,
mondd, nem kéne a földnek az én földemmé lenni?
/Ford.: Simor András/
Manuel Antonio Bonilla ( Kolumbia, 1872-1949): Harmatcsöpp
Minként egy könnycsepp önmagába zárja
kínok világát, s holtával kibékül,
áttetsző harmatcsöppnek menedékül
virág nyílik, elrejti illatárja:
egy percig él, és hamar jő halála,
az emberész hallgat vagy beleszédül,
mikor a gyöngyből kiragyog legvégül
a nagy titok, mi megfejtését várja.
Benne él, ragyog, mintha mása volna,
napjával, csillagával és egével
az univerzum csodaként ragyogva.
Szívem ilyen formákba rejteném el,
vers amforája, kínjaimnak bokra,
hol fájdalom-virág születik éjjel!
/Ford.: Simor István/
José Juan Tablada (Mexikó, 1871-1945): Előhang
A pillanat pilléit űzöm,
aztán aranytűddel, Művészet,
az elmúló papírra tűzöm.
Fát és palántát hogyha látok,
könyvemben mindörökre őrzöm,
akárcsak egy préselt virágot.
Aprócska vers, de a valóság
úgy tündököl föl játszi tükrén,
mint harmatcsöppben drága rózsák.
Kis pézsmamag, te csodaszellem,
az illatodnak színpadára
leng sok letűnt halott szerelmem.
Kagyló, melyet kilök a tenger,
látatlanul hever a parton
s együtt zenél a végtelennel.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Enrique González Martínez (Mexikó, 1871-1952): Néha egy levél, a fákról leválva
Néha egy levél, a fákról leválva,
vagy sírása az iramló vizeknek,
csalogánytrilla, dalok közt a legszebb,
felkavarják életem, hoznak lázba.
Félénken és távolból érkezőben
lágy önkívület, eksztázis varázsa,
én és a csillag, egymásra találva,
fa-, virág-testvér őrködik fölöttem.
Szakadékába a kegyetlen kínnak
szellemem behatol, és merül mélyre,
mint titkos könyvbe, olvasatom kérve,
betűről betűre lapjai nyílnak.
Finom levegő szomorú szellője
messzi űzi csöndjét bánatomnak,
dalom egyetlen hangjegye vagyok csak,
minden létező fájdalomnak őre.
Kábulatok raja, énreám rontók...
(Képzelgés netán...őrület esetleg?)
Távozó felhők fentről integetnek,
és liliomok lelke hintve csókot.
Égi közösség!...És egy pillanatra
érzékeim pattanásig feszülnek...
Forrás hangját hallom, morajod ünnep,
kóbor szellő, vagyok beszéded rabja.
Mindentől már megszabadulva végleg
új életbe kezdek, és olyan módon,
hogy magamat a dolgokban feloldom,
vagy belém hatol minden, s velük élek.
De minden elfut tőlem, és a lelkem
roncs szárnyakkal repül a hideg szélben,
és vigasztalan, jeges messzeség fenn,
magány hidege, szívem tőle retten.
Szomorúságom fuldokol félholtan,
miközben alszik bennem minden érzék,
csupán szavaidra figyelek én rég,
natúra, rezdülésed várja szomjam.
S néha egy levél, a fákról leválva,
vagy sírása az iramló vizeknek,
csalogánytrilla, dalok közt a legszebb,
felkavarják életem, hoznak lázba.
/Ford.: Simor András/
