Amerikai költők versei bejegyzései 
María Teresa Caro ( Kolumbia, 1960-): A sötétség csendesen közeledik
Mielőtt vékony üregekbe eloszolnék
s belém költözne a halál mindörökre
mielőtt a tiszteletlen sötétség
haszontalan hamuvá változtat téged
átlépem árnyadat és félelmeimet
és te, tündöklő barátom, s én, a merész hölgy
megüljük lehetetlen, misztikus menyegzőnket:
A sötétség csendesen közeledik.
/Ford.: Tóth Éva/
Ana María Robledo Jaramillo ( Kolumbia, 1953-): Gondold azt
Gondold azt,
hogy tévedtem.
Hogy évek múltával
sem tudom,
hogy a halál
takarja be a testem:
úgy hívják, "félelem",
és a szorongásnak
ebben a szótárában
ő az emberkerülő szó,
az átkozott szó,
melyet a naplókban óvakodnak megnevezni.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Liliana Lukin ( Argentína, 1951-): Folyamat
sötét csönd van itt
aminek semmi köze a csöndhöz
vastag csönd van itt
szélei láthatóak és hallhatóak
csönd
mint amikor a gyilkos szemébe néz az ember
miközben emlékszik a meggyilkolt szemére
nyugalom
aminek semmi köze a mozgáshoz
sem ahhoz amikor a dolgok
elsiklanak a szükségesség felszínén
szomorúság van
aminek semmi köze a nagy szenvedélyekhez
csönd van itt aminek semmi
köze sincs a szavakhoz
sárrá válik a testekben
az a szomorú zene
/Ford.: Dobos Éva/
Fernando Rendón (Kolumbia, 1951-): Történelem
Leírtam egy vaknak a napot. Ő meg
ismeretlen hazájáról beszélt nekem.
Láttam egy komor fazekast is amint
kénye-kedve szerint alakította törte
az engedelmes anyagot.
Én türelmetlenül azon munkálkodom hogy
napjaink kusza rendjét kizökkentsem.
És nem maradok itt a vágóhidatokon
(A ti vezéreiteket ki vezérli?), nem
tetszik nekem ez a vérözön amely
örökké akar tartani.
Süketeknek énekelek: hogy el tudsz-e indulni
ebből áll az indíték titka.
/Ford.: Tóth Éva/
Amparo Inés Osorio (Kolumbia, 1951-): A függőleges út
De ha te elhagysz emlékezet
ki tölti meg az éjszakákat
s ki festi meg az esőt
a csend hajszálpontos pillanatában?
Lesz legalább egy hajóm
amivel kitapinthatom álmatlan szárnyaim
forró agóniáját?
Vagy egyszerű irányt változtatok
mint a homokóra
föl-le
peregve
végeérhetetlenül
mindörökre?
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Reyes Gilberto Arévalo (Salvador, 1949 -): A halál egyik módja
Bármikor végső formát kaphat minden
arra sem lesz időd hogy asszonyodnak
átnyújtsd szegényes emlékeidet
bizonyára sandán figyelsz majd a szavakra
és a gyermekek félnek a közeledbe jönni
Sugárzik még testedből
a szerelem amellyel hazaértél
hogy kezed a gyermekek vállára tedd
Az emberek neved akarják tudni
meg azt hogy mikor és hol találtak rád
néhány öregasszony miatyánkot mond
s ha szerencséd van három áve máriát is
csönded kivilágítandó
négy gyertyát állítanak melléd öt fillérért kettő kapható
és miként szokás az arcodra kendőt borítanak
Így válsz a bánattól ünnepivé
szélfúvástól sem mozdulóvá
mialatt megjön a kijelölt bíró
hogy halálod okáról hazudjon valamit.
/Ford.: Simor András/
Maria Mercedes Carranza ( Kolumbia, 1945-): Átok
Századok századain át üldözni foglak.
Nem hagyok követ mozdulatlanul,
Se szemem láthatárt tekintet nélkül.
Akárhol is szólaljon meg a hangom,
Bocsánat nélkül érkezik füledhez.
És lépteim mindig arra járnak,
Hol a te lépteid, a labirintus mélyén.
Hajnalok és szürkületek milliói jönnek.
Feltámadnak a halottak és meghalnak újra.
Ahol te vagy:
Por, hold, semmi, ott kell, hogy rád találjak.
/Ford.: Simor András/
Rodrigo Escobar Holguin ( Kolumbia, 1945-): Ami szent volt...
I.
Ami szent volt, kiszállt
belőled, én mégis,
azóta is naponta
elébe járulok annak, ami azelőtt
oltár volt.
Ki tudja
miféle titkos tehetetlenség
vonszol ide még engem,
tovább szolgálni téged.
II.
De szépek voltak a virágaid, de szépek!
De az utcák
kihaltak voltak, némák, és nem akadt
egyetlenegy szem sem, amely tereád nézett volna.
Az ágaidat pedig,
feslő virágtól roskadozó ágaidat
épp csak a szél meg a felejtés szerette.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Javier Heraud ( Peru, 1942-1963): A folyó
"Az élet elfut, mint a nagy folyó."
Antonio Machado
1.
Folyó vagyok,
leballagok
a széles köveken,
leballagok
a kemény szirteken,
ösvényemen,
melyet a szél
tervezett.
Körülöttem fáim
állnak a záportól
árnyba vontan.
Folyó vagyok,
mindig dühösebben
futok lefelé,
mindig vadabban
futok lefelé,
valahányszor
egy-egy hídív
visszatükröz.
2.
Folyó vagyok, folyó, folyó,
hajnalonta
kristálytiszta.
Olykor-olykor
gyengéd vagyok
és jóságos. Lágyan
siklok végig
a termékeny völgyeken,
megitatom ezerszer is
a nyájakat, a figyelmes embereket.
Gyerekek állnak körül
nappalonta,
és
éjjelente reszkető szerelmesek
néznek merőn a szemembe,
s a kezüket belemerítik
kísértetes vizeim
homályteli derűjébe.
3.
Folyó vagyok.
De olykor-olykor
szilaj vagyok
és hatalmas,
nem tisztelek sem
életet, sem
halált.
Lerobogok
lerontott zuhogókon,
lerobogok haragosan
bosszúsan,
egyre jobban megdöngetem
a köveket,
s egymás után szétmorzsolom
mindet
végtelen kis darabokra.
Az állatok
menekülnek,
futva-futnak,
valahányszor szétáradok a mező-
kön
valahányszor telehintem
kavicsokkal
a lejtőket,
valahányszor
elárasztom
a házakat, mezőket,
valahányszor elárasztom
a kapukat és
szívüket
a testeket
és szívüket.
4.
Így van ez, ha
nagyon sietek.
Ha szívekhez
érhetek,
ha beléjük
hatolhatok a
vérükön át,
ha belülről
láthatom meg
őket.
És ilyenkor haragom
lecsillapul,
én magam
fává változom,
megmeredek,
mint a fa,
elhallgatok,
mint egy sziklakó,
s hallgatok csak, mint a,
hallgatok csak, mint a
tövistelen rózsa.
5.
Folyó vagyok.
Az örök boldogság
folyója
vagyok. Érzem is
már a közeli fuvalmakat,
érzem a szelet
az arcomon,
és utam
a hegyeken a folyókon,
a tavakon, a mezőkön át
immár végeláthatatlan.
/Ford.: Tellér Gyula/
Nicolás Guillén (Kuba, 1902-1989): Menni, menni!
Menni, menni, egyre menni,
menni, menni!
Úttalan csak egyre menni,
menni, menni!
Pénzem semmi, javam semmi,
menni, menni!
Bánatom van csak, de mennyi!
Menni, menni!
Messze van, ki keres engem .
menni, menni!
Még messzebb, ki vár is engem -
menni, menni!
Kobzom kellett pénzzé tennem,
menni, menni!
Jaj,
lábam alatt rögöt érzek -
menni, menni!
Két szememmel messze nézek,
menni, menni!
Ha fog markom, meg is tartom.
Menni, menni!
Kit elkapok s megszorítok -
menni, menni,
az adja meg minden árát!
Menni, menni!
Beszakítom koponyáját -
menni, menni!
Könyöröghet: Kegyelem,
megiszom és megeszem,
borom lesz és kenyerem,
úgy fogok majd továbbmenni,
menni, menni,
menni, menni!
/Ford.: Gáspár Endre/
Jaime Torres Bodet: Délidő
Elüldögélni délben ebédlőd asztalánál,
a napsütötte kertre kitárva ablakod,
a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.
Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.
Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod
ölén a kis tanyának sok árka mint szalad.
Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.
Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.
Belátni végre: minden csak az, ami: az édes
kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.
Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,
s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Edgar Allan Poe: Anni
Hál Isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség,
a néma veszélyek.
Legyőztem a lázat,
melynek neve "Élet".
Sajnos, tudom én,
erőm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten:
itten az ágyban,
testem pihen itt már,
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már,
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.
Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szivben, a szivben, a
szörnyű dobogás!
A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velőben az őrült
láz: mind tovaszéledt:
a velőben a láz,
melynek neve "Élet".
És ó! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csúnya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat, .
ittam a forrást,
melynek szava csittit:
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.
És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: -
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
aludhatsz igazán.
Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát -
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.
Törődik is ő már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.
S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomban rólad
te szép, te hiv, Anni:
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!
Annica csókolt,
simogatott,
szivem a szivén
elnyugodott -
szivének egén
szivem elnyugodott.
Hogy a fény kialudt, ő
puhán betakart,
kérvén a királynőt
s az angyali kart,
hogy árva fejemről
űzzék el a bajt.
És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
( tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
( szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.
De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!
/Ford.: Babits Mihály/
Edgar Allan Poe: Nászballada
Ujjamra húzva a gyűrű,
hajamba fűzve a csokrok,
kösöntyüm drága művű,
ruháim selyme sűrű -
hogy is ne volnék boldog?
S az uram boldog velem együtt...
De hogy első esküje szólott,
kebelem titkon belerendült:
halotti harang szava csendült,
s fülembe a holt szava zendült,
ki a síkon a harcokon eltűnt -
s immáron örökre boldog.
De uram folytatta becézve
és szórta szememre a csókot...
Pilláimat álom igézte,
röpített el a síri vidékre,
s a holt D'Elormi-t idézve,
neki suttogtam megigézve:
"Ó, most vagyok igazán boldog!"
Elszálltak a szavak, a röpkék,
de az eskü örökre szólott,
s ha százszor is esküt törnék,
s habár a szivem beletörnék,
már ujjamon itt van az emlék,
és hirdeti, hogy ki a boldog -
itt csillog-villog az emlék -
Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?
Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva bolygok.
Jaj, én, a szerelmes mátka,
megreszketek alva-járva,
hogy hátha, hátha, hátha
a boldogult lelke se boldog.
/Ford.: Mészöly Dezső/
Jaime Torres Bodet (Mexikó, 1902-1974): Kivándorlók
A borzalomból jöttek és a vészből,
bombák szaggatta földekről futottak,
hol egyre csak halálról,
halálról konganak konok harangok,
fül nem fülelte, láthatatlan ércek.
Egy mindörökre elveszett világból
vonulnak...s mind a semmiért veszett el!
S hozzák, ki lóháton, ki gyászszekerén,
ki gyalog, meg-megállva,
ki tűzoltókocsik törött homályán,
mit meghagyott az óra
- a rémület vakon futó lidérce -
abból, mi egy szokás, mi egy hasáb fa,
mi egy táj volt, a lélek béke-éve:
a képet ( kisfiút marsallruhában),
egy laterna magica gépcsodáját,
egy kibelezett órát, egy naptárat,
egy esernyő huzatját,
a titkos útlevelet, vízumokkal,
s a szív mellett nem egy arany medaillont,
sem egy szerelmeslevelet, csupáncsak
egy köteg bankjegyet - mert mindahányan,
a legszerényebbek is, még remélik,
hogy boldog és szabad jövőt vehetnek,
ha elérik a rég óhajtott vámot.
Harag nélkül, gondolattalan jönnek,
mint egyetlen nagy, óvatos százlábú,
ámulva mind, hogy ekkora menetben
és ennyi arcon sem dereng akár csak
egyetlenegy mosoly, s egy szem se csillog
a bizalmatlanság homálya nélkül.
Száműzetésbe mennek - lassú léptű,
névtelen árnyak -, mint a rég időben,
a hátrahagyott békében vonultak
üzembe, hivatalba, iskolába,
s bocsánatot kér mind a másiktól,
ha a tömeg egymásnak nyomja őket
a torladó kanyarban,
a tikkasztó, szűk, porlepte úton.
Olykor kicsap a harag tiszta lángja.
Csupán egy villanás volt,
egy kiáltásnak fénye, melyben épp csak
láthatták, mennyit is hazudtak nékik
az ég, a nap, a szél, a messzi tájak.
/Ford.: Szőnyi Ferenc/
Luis Alberto Cabrales (Nicaragua, 1901-1974): Falusi temető
E falusi temetőben szeretnék pihenni,
örök időkig,
itt, az enyéim mellett.
Magasra nőtt fű borítja,
galambfészek s nyúl vacka búvik meg benne,
a fák dúslevelűek,
virágok s méz terhétől roskadoznak,
fényes tollú madárkák
trilláznak, csattognak, röpködnek ágról-ágra,
oly illatos a föld, s olyan lágy mindig,
miként ha volna május,
és lassú tehénbőgés úszik a levegőben,
s elnyúlik a néhai gazda sírján.
Itt akarok megpihenni,
a kültelki holtakkal közeli szomszédságban,
csavargó sihederkorom társai voltak,
Luis Carlos, José Castro, a Laguna fivérek,
kik megöregedtek és meghaltak,
és idetelepedtek már jó sok éve,
a fektükben hallgatják a folyót,
hallják a régi fürdőzések és nevetések csobogását,
hallják, és emlékeznek mindörökre.
Itt akarok pihenni,
itt, az enyéim mellett,
nem porrá válva, nem:
friss és porhanyós földedben, szülőföldem.
/Ford.: Dobos Éva/
José Gorostiza: Tengerpart szegélye
Tengerpart szegélye
sem víz, sem fövény.
Zúg a víz, ha dúlják
habcsíkok, szerények,
vízből nem sűrűdnek
kemény partszegélyek.
S hogy nyugton pihenjen
jó puha helyén,
tengerpart szegélye
sem víz, sem fövény.
A dolgok, a nyájas,
bölcs dolgok, szerények,
úgy sűrűdnek össze,
mint a partszegélyek.
Akárcsak az ajkak,
csók érintetén.
Tengerpart szegélye
sem víz, sem fövény.
Én, csak én merengek
régholt dolgok árnyán:
szál magam, szorongón,
mint sivatag, árván.
Rám tör csak a sírás,
majd gyötrődöm én.
Tengerpart szegélye
sem víz, sem fövény.
/Ford.: Majtényi Zoltán/
José Gorostiza (Mexikó, 1901-1973). Ősz
Hűs fuvalom oszlatta szét a népet,
színpompás lombokat.
Holnap az első őszi nap megint.
A szív is útrakelni kész a fecskerajjal,
zsibong, riadt, kering,
s a tekintet hiányuktól beteg.
Őszi lég,
minden arany pőreség!
Gémpiheként a kéklő láthatáron
hajnali köd ring szállva.
Hirtelen szétfoszlik egy szárnycsapásra
a tájba,
de enyém légies és muzsikáló
örökkön-lágy kérdéseidnek
áttetsző délutánja.
Őszi lég,
minden arany pőreség!
A csönded olyan sudár, mint egy árboc.
Széllel szegélyezem.
S míg testetlen érinti puha békénk
az őszi naplemente,
sose tudjuk meg: az árboc dalolt-e,
vagy a szél alkonyult be zengve.
Őszi lég,
minden arany pőreség!
/Ford.: András László/
Francisco Luis Bernárdez (Argentína, 1900-1978): Őszi ének
Ott benn, a hallgatag házban
szél tűnődik dolgokon,
szélből vannak, hát a széllel
szállnak el hallgatagon,
míg a végtelen sötétben
tücsök szól, árnyék-rokon,
csönd tengerben magány csobban,
énekszavát hallgatom.
Őszi szellő, mire gondolsz,
kint az avaron?
Oly dolgokról szól a szellő
bent az öreg folyosón,
miket ő ért, a sötétség
meg egy csillag valahol,
ki a végtelenbe veszve
hallja, mit a szél dalol,
ő se tudja, mit feleljen,
de valamit válaszol.
Őszi szellő, nekem mit mondsz,
kint az avaron?
Szellő-írással telik meg
öreg, üres ablakom,
puha kézzel eső törli,
keze nyoma drága nyom,
kóbor emlék messze pördül,
jár a levél-takarón,
végigsimít a szél rajta
kedvesen, cirógatón.
Őszi szellő, mit írsz rájuk
kint az avaron?
Üres portákon a szellő
sír tegnapi dolgokon,
a semmibe véle tűntek,
nincs vissza-út lombokon,
de a szív vár, sose fárad,
lépteket vár, monoton
léptek nyomán visszatérnek
hajdan bejárt utakon.
Őszi szellő, mért zokogsz, sírsz
kint az avaron?
/Ford.: Simor András/
Jorge Luis Borges: Pillanatok
Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét: voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdhetném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból:
ne veszítsd el a mostanit.
Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérő nélkül,
meleg vizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül:
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól,
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látják, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.
/Ford.: Tóth Éva/
Jorge Luis Borges (Argentína, 1899-1985): Ars poetica
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok elfutnak, mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem csodákat.
Olyan akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
/Ford.: Somlyó György/
Luis Palés Matos ( Puerto Rico, 1899-1959): Egyhangúság
Egyformán hosszú napok mint emberek zord arca,
akik látogatóból az otthonukba térnek
s mereven városok s templomok haláláról
s riadtan menekülő családokról beszélnek.
Gonosz napok. Kimenni dagadt szemekkel, melyek
a meddő virrasztástól vörösre gyúltan égnek.
Keserű íz a szájban, gomolygó köd az agyban
s ebben a gomolygásban gondolatrongy az élet.
Postára menni. Látni: sok ismeretlen ember
a háborút vitatja s vitájuk nem ér véget
s hallgatni elgyötörten, hogy ügyvéd, orvos, alkusz
szajkózott érveikből jottát sem engednének.
Napok...A széles utcák ájuldoznak a hőtől.
Por szitál, megül mindent. A város nagy porfészek.
Egy nő hetyeg a járdán illatosan és gőggel
és végül felvonít egy rühes eb: a költészet.
És ülni álmodozva egy füstös kávéházban,
hol alkoholt és színes, hűs italokat mérnek,
ülni kivándorlási kedvvel...Minő fáradtság!
Új nap vörös és zengő hajnala mikor ébred?
/Ford.: Vér Andor/
Luis Franco ( Argentína, 1898-1988) A ház
Áldott legyen a napfény, a nappal szent világa
s a napból lopott szikra: a tűzhely parazsa,
s e dalnoka a napnak: a mindig hű kakaska,
a ház, mely nyitva áll, hogy térhessünk haza
és lakói, kik őrzik múlt idők tiszta báját,
áldott legyen az árnyék, mit kínálgat a fa,
a mi jánoskenyérfánk ( mint éve, annyi lombja),
a mosolytól és kortól gyúrtarcú nagyanya,
a reszkető szakállú, görbehát öregember,
a buzgó lányka-kéz és megsodrott fonala,
a kérges és szorgalmas kezű földművelő és
gyöngéden rá felnéző fiatal asszonya,
ki érzi már, hogy áldott hasában nő az élet...
S áldott legyen a mozsár is a diófa alatt,
az agyagkemencében piruló kenyér is,
a víz a ciszternában, a magtárban a mag,
a vidám csíkozású vászon és szövőszék
( az a Biblia-béli!), a szőlő lugasa,
az egy ökör bőréből összevarrt borostömlő,
a kőküszöbre hajtott fejjel alvó kutya,
a karámban feliázó bolyhosfülű szamár,
s a poros, csacsi-barna út kanyarulata,
meg a szerényke tűzhely keskeny füst-vonala,
mely kéken tör az égre, s áldott legyen e tiszta
élet, mely egyszerű, mint akár a só maga.
/Ford.: András László/
Juana de Ibarbourou (Uruguay, 1895-1979): Erős szerelem
Nőttem.
S te voltál csak előttem.
Hát dönts ki már. Ez az akác
kezedre vágyik, mely porig aláz.
Nyíltam.
Virágom itt van.
Ez a liliom
nem tudom, gyertya lesz-e vagy szirom.
Folytam
hozzád, sebes habokban.
Igyál meg. A kristályüveg
irigyli tőlem fényes derűmet.
Szárnyat
adtam neked, hogy égbe tárjad.
Űzz. Mint a pille, ott röpül
nyughatlanságom, a lángod körül.
Majd szenvedek miattad.
Áldott gyötrelem, ha édesem, te adtad!
Áldott a háló és áldott a bárd,
zsilip és szomjúság és minden, ami árt.
Csorogni fog a vér
az oldalamból a csókodér'.
Van násfa szebb és ékszer kedvesebb,
mint érted egy skarlát-szegélyű seb?
Hajamból elvetem a korall-gyöngyöt is,
fejemnek éke most hét nagy, kemény tövis.
Fülemben énnekem fülönfüggő se ring,
csak két vörös parázs, mint két rubint.
S ha jössz, és szíved szánva-szán,
kacagni fog a szám.
S te könnyezel,
aztán...mint még soha, majd az enyém leszel.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Alfonsina Storni: Fájdalom
Szeretnék e bűvös októberi estén
sétálni a tenger partján odaát,
hol csak az aranyszín homok és a zöld víz,
meg a tiszta kék ég, más senki se lát.
Emelt fővel járnék, oly gőgös tökéllyel,
mint római asszony, kihez ez a tárt
tágas térség illik, hullámok, holt sziklák,
széles part, övezve tenger derekát.
Menni ólomlábon, jéghideg szemekkel,
összezárt ajakkal, mi némán kiált,
nézni rezzenetlen, mint lel újra s újra
gránitnak csapódó kék hullám halált:
nézni, ébren alva, mint csap le a vízre
a sirály befalni fényes kis halát,
nem is lélegezni, s képzelni, hogy apró
bárkák vízzel telve merülnek alá,
nézni, hogy felém jön, torkát szélbe tartva
a legszebbik férfi: s fel nem kél a vágy,
elvész a tekintet, elnyeli a távol,
elvész, s nincs rá mód, hogy megint megtaláld,
s állok magasodva, állok ég és part közt,
s az örök felejtés tengere mos át.
/Ford.: Dobos Éva/
Alfonsina Storni (Argentína, 1892-1938): Elveszett simogatás
Ujjaim közt kisiklik kósza simogatásom,
ujjaim közt kisiklik...kóbor szél viszi el,
nincs se célja, se tárgya, úgy bolyong elveszetten,
kósza simogatásom vajon ki veszi fel?
Tele volt ma a szívem irgalmas szerelemmel,
hogy szeressem az elsőt, aki ajtómra lel.
Nem jön senki. Magányos a virág szegte ösvény,
szökik simogatásom, s gurul messzire el...
Hogyha ma éjjel, vándor, szemeden csókot érzel,
ha egy sóhajnyi szellő a faágra lehel,
ha egy apró, finom kéz ujjaid megszorítja,
megfogja s elereszti, itt volt, s már útra kel,
ha a kéz láthatatlan és a sápadt száj szintúgy,
ha a csók is csak ábránd, mit feléd szél terel,
óh, mondd, vándor, óh, mondd, te égszínkék szemű vándor,
rám ismersz-e a szélben? Vajon emlékezel?
/Ford.: Dobos Éva/
Gabriela Mistral: Harmat
Ez kinyíló rózsa,
harmattal hajnallik:
ez mellemnek fészke
hol fiókám alszik.
Óvják levélkéi
a harmatnak cseppjét,
szellőket elhessent,
nehogy elveszejtsék.
A végtelen égből
szállott le egy éjjel:
a szerelmet őrzi
csöpp lélegzetével.
Boldogságtól némán
dehogy, dehogy szólna:
nincs rózsa a rózsakertben,
mely csodásabb volna.
Ez kinyíló rózsa,
harmattal hajnallik:
ez mellemnek fészke,
hol fiókám alszik.
/Ford.: Simor András/
Gabriela Mistral: Ballada
A másikkal ment el:
menni láttam én.
Édes a szél mindig,
béke int felém.
Szemem fáj azóta,
menni láttam én!
A másikra vágyott,
míg nyílt a virág.
Bimbós csipkebokron
egy dal lebeg át.
A másikra vágyott,
míg nyílt a virág!
Csókját a másiknak
adta hevesen:
narancsvirág holdja
úszott a vízen.
S véremtől a tenger
nem áradt ki, nem!
Útján a másikkal
öröklétbe ér.
Édes egek várják.
(Isten szólni fél.)
Útján a másikkal
öröklétbe ér!
/Ford.: Simor András/
Gabriela Mistral: A felhőkhöz
Páraterhes felhők,
fátyol-könnyedek,
vigyétek a lelkem
kék csúcsok felett -
Távol otthonomtól
szálljak szabadon,
hogy e falak súlya
ne nyomjon agyon.
Futó felhők, szálljunk
tengerár felett,
hadd hallgassam, hogy zúg
a zöld förgeteg -
hadd tanuljak tőle
bátor éneket!
Felhők és virágok,
adjátok elő
akit elvitt tőlem
a tolvaj idő!
Mint fű, fonnyadok,
ha nincs velem ő.
De ha elszállnátok,
vándor fellegek,
öntsetek arcomra
hűs permeteget:
kiszikkad a szívem,
jaj, szomjan veszek!
/Ford.: Képes Géza/
Gabriela Mistral (Chile, 1889-1957): Ősz
Nyárfák alá a haldokló fasorba
vonszoltam megtört testemet
és itt fekszem, már nem tudom mióta
elernyedten a fák alatt
a fák alatt s az alkonyat
rőt aranyát szívemre szórja.
Kihuny lassan a nap korongja
a fák felett, a fák felett
nem az én koldus szívemet
siratja ez a vérző pompa
kitártam pilledt karomat
a vágy után hogy lelkem óvja -
vagy hamvad bennem haldokolva
mint e rozsdás tar alkonyat.
A szikrányi vágy éltetett
fájó testembe oltva
e szikrányi vágy - reszketek
mint egy didergő kisgyerek -
elsurran mint a csöpp patak
a fák alatt a fák alatt
de ősz van, ősz, lehull karom -
többé nem tartja vissza.
Holt avar hinti illatát
a homlokomra halkan
óh tán a halál semmi más
csak hosszú kábult baktatás
a bűvös őszi parkon át
a zörgő holt avarban.
Hadd jöjjön hát az éj
a mély magány
hadd hintse szerteszét a dér
fehér szirmát - nem mozdulok
nem is vetem avarba ágyam
szavam sincs többé a fohász
egy hosszú, hosszú zokogás
a végtelen magányban.
/Ford.: Wlassics Tibor/
José Eustasio Rivera ( Kolumbia, 1889-1928): A csikók
Vágtatva szállnak messzetárult pampán
a gyors csikók, lázas vetélkedésben,
süket sok úton át, ezernyi szélben,
borzolt sörényükön sivít az orkán.
Száguld a sík, egész testükre por száll,
merev nyakuk előredől egészen,
s e feldübörgő szilaj törtetésben
pálmák rengnek a csikók útja hosszán.
A déli sziklahasadékhoz érve,
nyihogás reszket sziklák közt az égre,
megállítják győztes patáik végre,
és szembefúnak a tűzlángu nappal,
s fejük fölszegve fülelnek a szélre,
mely kéve bár, de nyomdokukba nyargal.
/Ford.: Devecseri Gábor/
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)