Állatok bejegyzései 
Robert Burns: Egy tetűhöz
amelyet a templomban egy hölgy kalapján
látott
Hé, hova mászol, rusnya állat!
Oly peckesen lépsz, hogy csodállak.
Arcátlan, mit számít tenálad
fátyol, selyem?
Bár félek, fölkopik az állad
ilyen helyen.
Hogyan mersz, istenverte, bűzös
férge, kitől fut szent és bűnös,
sétálgatni e szende, bűvös
hölgynek kalapján?
Ha koplalsz, szegényeket üldözz!
Kotródj, te hitvány!
Más templomot s egy nincstelennek
fejét szemeld ki: tincse ennek
fajodtól népes, szinte hemzseg:
ott nem zavarnak
átokszavak, kürtök se zengnek,
békés e gyarmat.
Elbújtál, hogy ne lássalak,
eltakar egy csinos szalag:
de tudom, csak akkor lohad
izgága véred,
ha a toronymagas kalap
csúcsát eléred.
Igazam volt! Hetyke szemed les,
kövér vagy s szürke, mint az egres:
de a vörös por végzeted lesz,
és ha higanyba
kevert mézga ér fenekedhez,
kimúlsz, te ronda!
Nem lepődnék meg ily nagyon,
ha mosdatlan kamasznyakon
avagy főkötőszalagon
másznál elő.
De egy Lunardi-kalapon...!
Pfuj, vakmerő!
Ó, Jenny, most ne integess,
felé egy pillantást se vess!
Még nem tudod, milyen sebes
a beste féreg!
Ha rákacsingatsz, észrevesz,
én attól félek.
Adná az ég, hogy hidegen
néznénk magunk, mint idegen:
nem botlanánk annyit, hiszen
szerény modorra
nevelne ez, sőt, úgy hiszem,
hitbuzgalomra.
/Ford.:Kálnoky László/
Jókai Mór: A két hízó
- - Öreg Ártány bácsi, nem hallja, zörgetnek:
Nyitják az ól-ajtót.
Jön már a szolgáló a kukoricával,
Látom a szakajtót.
Oi, oi! de jó ilyen ingyen élni:
Délelőtt jóllakni, délután henyélni.
A többi mind fárad maga abrakjáért:
Ló húzza szekerit,
Ökör szánt, eb strázsál, a ludat kopasztják,
Némelyt meg is verik.
Oi, oi! nekünk áll a világ ingyen:
A helyünkbe terem, ami csak kell, minden.
A mint megéhezünk, hozzák a moslékot,
Fáin jó habarék!
Tök, dinnyehaj, savó, korpával keverve
S szilvamag egy marék.
Lehet-e már ennél delikátabb trakta?
Héj! nagy bölcs lehetett, ki ezt összerakta.
A mi gazdasszonyunk valami jó tündér,
Kinek az a dolga:
Hogy a mankusokat nagy kitüntetéssel
Mindenütt pártfogolja.
Fülünket vakarja, hátunk cirógatja,
S kend mindezt mogorván dörmögve hallgatja.
Édes öcsém, süldő, igaz, hogy jól élünk,
S nem fáradunk érte:
Mit az ember kíván, mind helyébe hozzák,
Még mielőtt kérte.
Grum, grum: mind hiába, nekem nincs étvágyam
S csak úgy forgolódom ebben a jó ágyban.
Szűk ez a mi ólunk, rekesz alatt tartják,
Nem tetszik ez nékem.
Szalonnám dicsérik, héj ez a fejemben
Szeget ütött régen.
Grnu, grum: csak az ólat rágom nagy veszetten
S bánom, hogy ilyen sok szalonnát felszedtem.
Gonosz sejtelmektől viszket az én hátam,
Sertém csak úgy borzong:
Ha nem is fáradunk, mért van, hogy ilyen jól
Foly ez a mi sorsunk?
Grum, grum: te csak habzsolj, mennyit gyomrod felvesz:
De én már tudom, hogy a kolbász miből lesz.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 21. 17:19 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Aleksis Kivi: A mókus
Elpihen a fürge mókus,
fellegek közt ing a fészke:
csapda foga meg nem fogja,
kutya nem jut közelébe -
ő ezekre fittyet hány.
Égberontó őrtoronyból
ámul szét a nagyvilágba:
Lent öldöklő küzdelem dúl -
feje fölött fenyő ága
leng: a béke zászlaja.
Bólogat a kis bolondos,
lágy, meleg mohába bújva:
himbál, hintáz, ring a vára,
felzokog az erdő húrja:
száguldó szél zengeti.
Bóbiskál a borzas-farkú,
kis ablaknál ki-kivillan,
víg madárdal zsong fülében:
álmok országába illan,
hol az erdő színarany.
/Ford.: Képes Géza/
Tompa Mihály: A sólyom
Kősziklák közt, biztos helyre,
Van a sólyom fészke rejtve:
A tojó ül, - alig várja,
Hogy kikeljen már tojása!
Mit anyai indulattal,
Meg-megforgat éjjel, nappal.
És a hím puszta kőszál
Magas ormán ülvén, őrt áll,
S a martalékot hogyha éhez,
Amint vág a földszinéhez:
Még a nád se száll gyorsabban
Mikor a kézív lecsappan.
S melyet körme megragadhat:
Dús prédául esik a vad:
S egy falatkát meg nem izlel
Haza-siet minden ízzel:
S hű párjának odarakván:
Övé csupán a maradvány.
"Üldögélvén a tojáson,
Légy nyugodtan édes párom!
Mig a síkon széjjelnézek...
S óvatos lesz kánya, vércse,
Hogy a sólymot meg ne sértse!"
Szól a hím és útnak indul,
Száll a bércek ormain túl...
Elmult a dél, int az alkony:
Minden madár haza tartson!
Haza is tart éjszakára,
Csak a sólyom marad hátra.
Kimerülten, szomjan, éhen,
Szegény kotlós ül a fészken:
Múlik nappal, múlik éjjel,
Bizalommal, csüggedéssel:
S még tojása kárba nem megy:
Mert melegben tartja a begy.
Im hozzá a részvét örvén
A rabló ölyv szól, gyötörvén:
Mi haszna sok epedésnek!
Aki megholt, fel nem éled!
Új párt s fészket néz magadnak...
Özvegy sólyom, elfogadlak!
Nem halt ő meg, - mond a karvaly, -
Hűtlen lett...még nagyobb baj!
Balgatagság lenne tőled:
Hogy most magot költs hitszegőnek,
S gonoszul vessz az odúban,
Mikor élhetsz vígan, dúsan!
Anyasólyom hallgat mélyen,
Ott a válasz hűségében!
Menekülhet: s halni készül...
Mi az élet önbecs nélkül!?
Vesszen inkább, - nincs ez annyi,
Mint a fészket odahagyni!
Megsuhan most gyorsan a lég,
Mintha éles karddal szelnék!
Felvisítva s nagy ijedten
Két csábító messze rebben:
S a haldokló hímjét látván,
Öröm kél végpillantásán.
"Rabul estem..."szól a sólyom!
De nincsen akihez szóljon!
Vége van a hű madárnak...
(Im a csirkék már kivágtak)
S viszi hímje bérctetőre,
Hogy ott legyen temetője.
S véres tort ül elbúsulva,
Ölyű, karvaly fészke dúlva:
Nem kegyelmez a fiaknak...
S hol egymással összecsapnak:
Pehely röpked, vér szivárog...
- Messze hallik vijjogások.
Benedek Elek: Madárfiókák
Egy fészekben öt fióka
Összebújnak édesen.
Messze, messze szól a nóta:
"Mindjárt, mindjárt érkezem!"
Anyanóta, be szép nóta,
Szebb ennél már nem lehet.
Örvendez az öt fióka:
"Jer, jer!" - ez a felelet.
Jön már, jön már az anyóka,
Bogár, hernyó van elég.
Csicsereg az öt fióka:
"Ó de pompás egy ebéd."
írta: jazsoli5, 2008. nov. 24. 20:14 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Váci Mihály: Állatkerti képek
TRÓPUSI GÉM
A tóban hosszú karcsú lábon állva
borzong az este, - ez a trópusi
gyönyörű, tarka gém, - a szárnya
hamuszín és a nyaka, mint a mályva.
TIGRIS
A tigris, mint bennünk a lélek,
hatalmasan fel, le, puhán,
fenséges őrülettel lézeng,
- s üvölt a dzsungel után.
BÖLÉNY
Te vagy tehát, ki mellemet
vad csordákban bevágtatod.
Ilyennek képzelem a szívemet,
mint e kivesző állatot.
ELEFÁNT
Két ujjnyi bőr, tipró erő,
s hatalmas súly kell mindenek felett,
fenntartani ily vakmerő
orrot s egy akós üres fejet.
Váci Mihály: Fecske
Fecske, fecske, könnyű fecske,
lebegsz, lobogsz az egekbe,
súlytalan pehely!
A vihar nem tud leverni
téged, kit egy leheletnyi
sóhaj felemel.
Te vagy az első madárka,
mely a feldübörgő gyárra
először repül,
s ereszét, helyet keresve,
sáros csőrrel érintgetve
csókolod körül.
Áldott náderesz! Lakója,
ideköltözött alóla?!
Nézd! könnyel teli
szemmel fogad minden ember,
s a legféltőbb lehelettel
fészked béleli.
Régen partokon fészkeltél,
de mikor az ős vizeknél
cölöpház meredt,
eresze alá költöztél,
sejtve: a jövő idő mély
fészke az neked.
Most, hogy a nádereszaljat
elhagytad s itt választottad
fészked új helyét:
dalod zengi: már itt érzed
fészek óvó ezredévek
biztos melegét!
Német népköltés: Madárének
A lomb között dalolva
zeng, zeng a kis rigó:
és arról énekelget,
hogy élni, élni jó.
Harmatra, magra nincsen
nincs semmi gondja sem,
és csak dalol, dalolgat
vidáman, kedvesen.
Az erdő mélyiben zeng
a kis vidám rigó,
és mindhalálig zengi,
hogy élni, élni jó.
/Ford.: Végh György/
Julian Tuwim: Kismadár
Egy kismadár az ágra szállt:
úgy verdesett fürge szárnya,
oly vidáman, hogy az árva
bokor ringva muzsikált.
Aztán meg huss - elsuhant!
De még ring a bokor ága,
úgy örül, hogy meghintázta
őt a pajkos kis suhanc.
/Ford.: Sebők Éva/
Guido Gezelle: A cinkefészek
Kiszállt egy fészekalja cinke,
s az odúlét után
picinyke
hangjuk ott cseng a fán:
tizenöt tölgyön játszadoznak,
ágról fel- és leszállnak, ág körül
forognak,
s lelkem nevet, nevet, nevet s örül.
Cinkeanyó jön-megy loholva
langyos dél idején,
a tolla
kékes, zöld-sárga, szén:
hoz ezt meg azt ennivalónak,
s ők ágról ágra szökdelvén oda,
tolongnak
hanyatt-homlok a cinkeodúba.
Árnyékos lombból ki-kinézőn
figyel rájuk apó,
s igézőn
csendül torkán a szó:
s ők hívására szárnyra kapnak,
ágról fel- és leszállnak, ág körül
suhognak,
s ámen, a fészek újra kiürül.
/Ford.: Jékely Zoltán/
William Cowper: A csiga
Ha fű tartja, ha kő, ha fa,
úgy hozzátapad a csiga,
mintha abból nőne ki a
világra.
Ha gyors vihar vagy valami
másféle baj fenyegeti,
biztos védelmet ad neki
a háza.
Nyúlj hozzá, s úgy undorodik,
hogy magába zsugorodik,
nem tűrve, hogy a szarvait
megérintsd.
Bárhol lakik, maga lakik,
senkivel sem közösködik:
önmaga kincse: az pedig
elég kincs.
Így él remete-életet,
asztalhoz társat nem szeret:
vendég jön? még jobban siet
zabálni!
Vak vagy, ha( mert ház s gazda egy)
látja a lakást a szemed
s a lakót mégse tudja meg-
találni.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 17. 12:10 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Harold Monro: Máj a cicáknak
Cic! Utcaszerte macskák, cicusok,
ide mind, jön a májatok!
Jön a kiskocsi! Miaú!
Fütyörész a hentesfiú.
Rohanj, Cili, Cirmos! Kérj, epedj!
és hízelegj és verekedj!
Te is, Micu, gyere, vén bitang,
itt a legizgatóbb kaland!
Versenyt fut az utca - gyere már!
Máj! Máj! Máj! Máj!
Farkat föl, fejet le: ez a szabály:
egy krajcár kell csak s - itt a máj!
Hol az úrnőtök? Doromboljatok!
ő a pénz, ő a sorsotok.
Ő a sorsotok, a végzetetek,
szeressétek és hízelegjetek!
(Mióka, te veszteg maradj
és húzd be a karmaidat!)
Lót-fut az utca, zeng, kiabál -
Máj! Máj! Máj! Máj!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 17. 12:02 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Baudelaire: A macskák
A lázas szeretők és a szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet:
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakukat hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor-alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinkszek a sivatagban,
melyeket az örök álom varázsa fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 17. 11:55 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Baudelaire: A baglyok
Fekete ernyős taxusz-ágak
alatt, mint furcsa istenek
ülnek a baglyok: nagy, kerek
szemük vörös láng. Meditálnak.
És egyik se mozdul, amíg
meg nem jön a bánatos este
és a napot sírjába ejtve
az éj be nem rendezkedik.
Tartásuk intelem a bölcsnek,
hogy e földnél semmi se szörnyebb:
nyüzsgése fáj, zsivaja sért:
ki árnyak után kész szaladni,
mindig rosszul jár, amiért
nem tudott a helyén maradni.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2008. okt. 17. 11:50 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Kiss Jenő: Ha a kutya gazdát cserél
Séra Istvánnak
Ha a kutya gazdát cserél,
néhány napig se hal, se él,
etethetik két kezükből:
egyre vonít, egyre szűköl.
Láncon tartják s hosszú dróton,
hogy így lassan beleszokjon,
sorra nevén szólítgatják,
hogy feledje ura hangját.
Ujjal pattintnak feléje,
de befut a ketrecébe.
S bármily tág is a nyakörve,
csak fuldokol nyöszörögve.
Majd azt mondják: Hoppsza, szolgálj!
ám az még farkot se csóvál,
ül naphosszat, mint a rokkant,
s tűnő fellegekre vakkant.
Csak ha léptek közelednek,
hegyzi fülét és remeg meg,
s elcsuklottan, várva, gyötrőn
lesi: ki jön? Hátha Ő jön! -
De megint nem, újra csak nem!
A csendbe húz nyújtva, csaknem
földre nyúlva, mintha hangja
durva lába után kapna.
Vagy csahol loholva folyton
drótja mentén, mint a parton,
fel-le, mint hideg folyónál,
mely mindig megy s mindig ott áll.
Szólíthatják, csak a ritka
ivor fogát vicsorítja,
de ha néha megverik jól,
büdös ólja mellé iszkol.
Pártját csak az Este fogja
- bús mészáros - s neki dobja
a nyers napot, mint leütött
nappalból a véres tüdőt.
S koncot lök neki: a holdat,
ám ő másvalamit óhajt.
Kenyérhéj...(ó, régi mámor!)
régi ura asztaláról -
S szemében nyűtt messzeségek
lázas vonalai égnek,
s míg a láncát tépi, rágja,
cafatba szakad a szája,
nyelvét roncsolja a zord vas,
habot csattog, mint az ordas,
körbe forog, köre szűk kör,
s egyre vonít, egyre szűköl!
Ha a kutya gazdát cserél,
jó ideig se hal, se él,
nyög, fúj, ínyén vér csordul át -
Jaj, ismerek ilyen kutyát!
írta: jazsoli5, 2008. okt. 10. 16:38 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
William Wordsworth: Egy pillangóhoz
Teljes félórát néztelek,
kis lepke...Hogy ringott veled
az a sárga virág, s bizony,
ettél? aludtál? nem tudom!
Mily csöndes voltál, befagyott
tenger se csöndesebb!
De hogy örülsz majd, amikor
megtalál és tovasodor
a szél a fák felett!
Ez itt a kertünk: díszei:
fáim, s húgom virágai:
lankadt szárnyad itt megpihenhet,
nyugalmas kis szentélyre lelhet!
Térj be hozzánk kedved szerint
s ne siess, ne búcsúzz!
A múltból boldog nyaraink
kora, az a gyermekkor int,
mikor minden nap hosszú, mint...
oly hosszú, mint ma húsz!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Libero de Libero: Kakas
Az éjjel lajstromába
a kakas csillagot mond
s tüzet az évszakoknak.
Az álom őrszeme, -
lázzal éleszti szárnyát
a pirkadat, s dalában
a hajnal csupa lárma.
Itt ő vezényli
a nappal háborúját.
A perc parancsolója,
taréja maga a törvény
s dísze a viadalnak.
Szélcsendben és viharban
a fényt fegyverbe hívja.
Bár meggyötri az alkony,
s fut is zsinegére rohanvást:
lezárult szeme héján
már újabb pirkadat aranylik.
/Ford.: Rába György/
Flórián Tibor: Ájult bogárka élesztése
Esőszálak csüngnek két felhőcskén,
hullámhátú szél bolyong nap felé.
Füstölög a pléhfedél.
Fecske fürdik lomhán cikázva,
kemény tollát szárítja a varjú,
mélán meghajol a borostyánlevél,
ájult bogárkát itatgat tenyerén.
Derzsi Sándor: Kóbor kutya
Jöjj, vacsorámat megosztjuk mi ketten,
te némán esdeklő kóbor kutyus.
Úgy kaptam én is, hogy csak kértem csendben,
s nem ugattam, hogy ennem ősi juss.
Borzongat a hideg, mint a szemedből
rám árnyolódó fojtó fájdalom:
szó, hogyha indul, aléltan remeg föl
kérésre csüggedt koldus ajkakon.
De jön tavasz még, büszke léptű, bátor,
serkentő trombitával jön ide,
ujjongató víg induló szavától
kacajos lesz a koldusok szíve.
S ha mégis síró részvétből fakadva
ér majd füledhez elcsukló szavam,
kutyám, akkor hadd lássalak ugatva
dacosan, hősen, diadalmasan!
Berda József: Verebek
Az aszfalt boldog csibészei ők: úgy
csiripelnek a gőzölgő csöpp trágyadomb
körül, mint úribb tollú társaik,
kiknek már kövérebb falatok jutnak -
s érzik, jó szívvel gondol rájuk öreg
szakácsuk, az Isten, ki télen és nyáron
kukaccal és maggal őrködik felettük:
örömét lelve abban, mint szaporodnak
Ő jókedvének mind nagyobb dicsőségére...
Berczeli A. Károly: Fénybogár
Láttál-e nappal fénybogárkát,
amint a fűben vánszorog,
kis szürke féreg, csak botorkál,
s tán megpihen minden bokornál,
mint rongyos, vézna vándorok.
De éjjel nézd, ha szárnya zizzen,
s kigyúl csöpp potrohán a fény,
a dombok dísze ő, s ahány van,
mind kincs a fák sötét hajában,
dús gyémánt, drága diadém.
Ó lásd, a költő is hasonló,
mint szürke senki senyved el,
a porban él, de hogyha röppen,
ő csillag lesz az éji ködben,
és villám, tűzhányó, ha kell !
Bartalis János: Madárfészek
Havas kertben madárfészek.
Napraforgó tányérja a terített asztal.
Földbe szúrt karó az állvány.
Fürge cinkék a kék vendégsereg.
Zajongnak, szállnak, csipkedik a magot.
Megvillannak, bújnak, elrepülnek.
Szürke almatörzsön újra megpihennek,
dermedt gallyak közül ismét előtűnnek.
"Kip-kop" - kicsi csőrük koppan.
Nevetve kínálja terhét az asztal.
A magas égben vígan kergetőznek.
A vad télben - azt hiszem -
boldogok szegények...
Conrad Ferdinand Meyer: Sirályok
Fönn a gőgös, szürke szikla mellett
víg sirályok csöndesen kerengtek,
lengő szárnyon büszke lég-királyok,
hófehér úton kevély sirályok,
s lenn a mélyben, zöld tengerhabokban
a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan
és borzongtak a szárnyak fehéren
és csatáztak villogón a mélyen.
És a víz a kék ég sok hajósát
oly híven tükrözte lebegőben,
hogy a vízben és a levegőben
egybeolvadt álom és valóság.
Megriadtam, most vettem csak észre,
a Való s Visszfény milyen rokon
s félve kérdtem ott a partokon,
a szárnycsattogó zavarba nézve:
És te? Szárnyakon röpül-e tested?
Vagy tükörkép vagy, csalóka festett?
A lelked csak színes ködbe illan?
Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
José Eustasio Rivera: A csikók
Vágtatva szállnak messzetárult pampán
a gyors csikók lázas vetélkedésben,
süket sok úton át, ezernyi szélben,
borzolt sörényükön sivít az orkán.
Száguld a sík, egész testükre por száll,
merev nyakuk előredől egészen,
S e feldübörgő szilaj törtetésben
pálmák rengenek a csikók útja hosszán.
A déli sziklahasadékhoz érve,
nyihogása reszket sziklák közt az égre,
megállítják győztes patáik végre,
és szembefúnak a tűzlángú nappal,
s fejük fölszegve fülelnek a szélre,
mely késve bár, de nyomdokukba nyargal.
/Ford.: Devecseri Gábor/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:32 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
José Eustasio Rivera: A jaguár
Ravaszul, vérivó-mód a forró tengerparton
jaguár mozgat acélos rémületet: a karmát:
s ingerli a nyilast már, az űző kutyafalkát
legyőzte, morog bőszen, talányosan, kitartón.
Aranyló csillogás fut sok gyászfekete folton,
s bársonyos bőrén könnyed sugár-hullámzást hajt át:
delejjel tölti bűvös szeme a lombok alját:
mozgékony farkú jaguár, szikár lágyékú fantom.
De , túl zöld pálmafákon, karját kinyújtja, céloz
s rezgő szíját feszíti a pőre indián már,
s felnyögnek mind a szellők, midőn nyíl sújt a célhoz...
vérző belét a jaguár a földön nyögve húzza:
a fekve hörgőt nézi s keselyűként alászáll
a nap, magas hegyeknek egéről földre-úszva.
/Ford.: Devecseri Gábor/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:24 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
José Eustasio Rivera: A pillangó
Hazai menedéke illatáért cikázva
csapong a hegy felett a pillangó, s lebegőben
könnyű parázs-barázdát szánt a kék levegőben
zafírszín sziromszárnya csillogó suhanása.
Forog, meging, rezeg, leng, köröz libegve-szállva,
kék fémpikkelye villan barlangba fényvetően,
napot rezegtet árnyas tornácon lebbenőben,
és szétfoszló sóhajt érint a lepke szárnya.
Hol kínafa morajlik, hol suttognak az indák,
a dombok sűrű lombján szikrát szökkentve ing át
s a virágzó fasorra ezüstport hint a lepke:
győzelmes fénye csillan, míg glóriás-kevélyen
nyugodt kristályok tiszta vize felett a légben
selyemszárnyakkal illan, még árnyékot se vetve.
/Ford.: Devecseri Gábor/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 6:15 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
José Eustasio Rivera: A kondorkeselyű
A merész Cordillera kiugró meredélyén
felséges keselyű fal jaguárt, nyeli-tépi,
majd zsákmányát felejtve a magasságot kémleli,
lángoló csillogású szemével messze nézvén.
Őrült planéták társa, kering az űr setétjén,
hajnal csillan nyomában, s az orkán el nem éri,
s míg zengő suhanással a leget végigméri,
hősi melltollain nap tűzlángja gyúl, merész fény.
Emlékezik a sziklán a legmagasabb csendre,
majd órjás evezőkkel csapong, fölszáll kerengve:
a messzi fellegekből süket vihar sivít ki,
s ő titkot győz le, mely fönt éterbe zárva vár rég:
a napba ér föl, győztes mellkasát ráfeszíti,
s az egész földön átfut nagy hirtelen egy árnyék.
/Ford.: Devecseri Gábor/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 5:57 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
José Eustasio Rivera: A bika
Lassú lépésű komor bika tér meg
mély éjben, árnyas síkon: szimatolgat
a fonnyadt szérűn, s küld egy riadó vad
tétova bőgést a remegő szélnek.
Vaskos legyezőpálma alján lépked,
hegyezi szarvát: s eltéved: s a csillag-
beszórta messzi síkon, mint ködös nagy
emlékmű tűnik távolból elébed.
A végtelen szavannákon mereng ő,
nézi a pálmasor fölött derengő
Fiastyúknak mint csillog rezge fénye...
Aztán: keserű bőgés: hirtelen csönd
sötét alkonyban: és a tág egen fönt
a csillagok szüntelen reszketése.
/Ford.: Devecseri Gábor/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 30. 5:51 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Japán népdalok
Szentjánosbogár
Szerelmes tücskök énekelnek,
de a kis fénybogár nagyobb.
Az némán vall szerelmet:
ragyog.
Sirály
Ha kérdezed, ár-e, apály van,
így vijjog a sirály:
"Kérdezd a víztől, én a fellegekben
vagyok király".
Tücsök
Nézd, hogy szorítja a tücsök fönn
a büszke szálfa levelét.
Lásd, így kapaszkodom örökké beléd.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 29. 9:47 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
Francis Jammes: Szeretem a jó...
Szeretem a jó szamarat,
mely a bokrok mentén halad.
Fél a méhektől szörnyűképp,
mozgatja két nagy csacsi-fülét:
cepeli árva utasát,
két oldalán két árpa-szák.
Ha jő egy árok, egy üreg,
aprózva, szorgosan üget.
A kedvesem csak neveti
s mivel poéta, megveti.
Pedig szegény mindig mereng.
A szeme bársony, enyhe csend.
Hát azt mondom, kis édesem,
te nem szeretsz ily édesen:
hisz ő a kék ég szamara,
Jézust is vitte valaha.
És az árvának az egész
öröme az, hogy heverész,
ha este elpilledt szegény,
ledől szalmás fekvőhelyén.
A napja munkában telik
reggeltől késő estelig.
A te kezecskéd mit művel?
Babrál a cérnával-tűvel...
De a szamár csupa marás:
megcsípte a légy, a darázs.
Annyit kocog, boklász, tipeg,
hogy elfacsarja a szíved.
Mit ettél, drága lányka most?
- Cseresznyét ettél, ropogóst.
Neki az árpa drága kincs,
gazdája kódis, árpa nincs.
Kötelet rág egykedvűen,
aztán elszundít a fűben...
Te nagyra látsz, kis édesem,
nem tudsz tűrni ily édesen.
Én szeretem a szamarat,
mely a bokrok mentén halad.
Haj, a szívem érted eped:
ugye, e szó tetszik neked?
Mondd, a szavadra vessek-e,
és sírjak-e vagy nevessek-e?
Menj a szegény csacsi után
s mondd meg, hogy lelkem is bután
kószál, a nagy utakon bolyong,
az is ily jó és ily bolond.
Kérdezd meg, arcra essek-e
és sírjak-e, nevessek-e?
A csacsi bölcs, nem is felel:
mellettünk csöndesen megy el,
csak a virágos útra néz,
mely csupa rózsa, csupa méz.
/ Ford.: Kosztolányi Dezső/
írta: jazsoli5, 2008. szept. 27. 18:31 - címkék: vers és kategóriák: Állatok
-
még nincsenek kommentek
