Üldözőbe vett egy verebet a vércse,
Alig bírt bejutni egy fecske fészkébe:
„Jaj, jaj segíts rajtam!” így sírt a fecskének
Szívesen adott ez helyet a verébnek –
Beengedte szépen őt a lakásába,
Hogy bele ne jusson a vércse hasába.
A hálátlan veréb így szól másnap reggel,
Mikor a fecskének puha ágyán felkel:
„Ejnye, fecske szomszéd, eddig nem is tudtam,
Hogy neked ily pompás úri lakásod van!
Biz, nekem, mondhatom, annyira megtetszett,
Hogy benne maradni kedvem kerekedett!
No de azt láthatod, hogy ez szűk kettőnknek,
Ilyen kis fészekben ketten nem férünk meg!
Látod, fecske komám, én erősebb vagyok,
Legokosabb lesz, ha a fészket elhagyod!”
A szegény fecskének mit volt mit tennie?
A saját fészkéből ki kellett mennie!
/Forrás: Napsugár, 1927/
A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.
Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.
Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.
/Ford.: Kányádi Sándor/
Ó, fecske, ha éjszín szárnyad illan,
az ég kékes fénnyel
a szívembe árad:
melled villan, ha kitárod szárnyad,
mint a víz, mely éjjel
a sötétben csillan.
Csicseregsz, s ez ekként hat a fülre:
sok kis ezüst olló
sugarakat szeldel,
vagy jégfelhőn keresztül szökdel fel
tág magasba szálló
nyilacskák raja, fürge.
Álmodozó lányszemek megnőnek,
ablakból néznek rád:
a bársonyos éjben
téged les a kislány, szürke között kékben,
de nem fecskének lát,
hanem királynőnek.
Udvarhölgyek vonulnak utánad,
bársonyban, selyemben,
válogatott dámák,
kék koronát visznek utcán, palotán át,
hol sötét teremben
karcsu oszlopok állnak.
Árvácskák nővére, lágy ábránd-mohákat
hintesz a lelkünkre
lengén, szürkületkor:
suhansz: és az egek megperdülnek ekkor,
megdőlnek - s a fürge
folyó kéken vágtat.
A vihar, kalászként felszökkenő fecske,
mint vitorlát kerget:
ó, kedves madár-had:
mint szempillák, verdesnek a szárnyak,
s mint nőké, a kebel
édes fehérecske.
Csőrötökben csöpp ibolya kéklett:
falvainkban, mint kék
remények, csaptatok
a tavasszal: sírva csipogtatok:
ki lopta el innét
az ereszt, a fészket?
Keringtetek a mezítlen árva
falak fölött, s itt lenn,
hol a fészketek állott,
ajtószárnyak, kis házak, istállók,
jászlak közt, és minden
tető alá szállva.
A csicsergés a romokra úgy hullt,
mint megannyi könnycsepp:
s nem tudtátok, hogy ti
sirattátok el csak azt a sok embert, ki
a halál legszörnyebb
kaszájától pusztult.
/Ford.: Devecseri Gábor/
Könyörögni szeretnék
fülemülék szép nyelvén,
pacsirtaként lebegnék
felhők fehér tengerén.
S köszönteni is tudnám
százszorszép finn hazánkat,
istenünknek megsúgnám,
miként gyötör búbánat.
Pontszemei csillognak
sok sápatag emberre,
jeges napok forognak
titokzatos vermekbe.
Égriasztó a hangom,
nincs csillogó szépségem,
és erőtlen szárnyakon
jó, ha a fát elérem.
De dalomról tán mégis
illetlen lesz hallgatnom,
mert tudja jól a tél is,
nékem itt kell maradnom.
Csodálatos az ének,
mit tavaszok kinálnak,
naphoz pacsirták érnek,
néma verebek fáznak.
/Ford.: Kovács István/
Elpihen a fürge mókus,
fellegek közt ing a fészke:
csapda foga meg nem fogja,
kutya nem jut közelébe -
ő ezekre fittyet hány.
Égberontó őrtoronyból
ámul szét a nagyvilágba:
lent öldöklő küzdelem dúl -
feje fölött fenyő ága
leng: a béke zászlaja.
Bólogat a kis bolondos,
lágy, meleg mohába bújva:
himbál, hintáz, ring a vára,
felzokog az erdő húrja:
száguldó szél zengeti.
Bóbiskál a borzas-farkú,
kis ablakán ki-kivillan,
víg madárdal zsong fülében:
álmok országába illan,
hol az erdő színarany.
/Ford.: Képes Géza/
Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
/Ford.: Kardos László/
Meleg lényével itt a nyár,
Virág a kert, virág a rét,
A gally gyümölccsel rakva már,
A hárs is ünneplőben áll,
Aranyos nyár van mifelénk.
Im, a reggel kiragyogott
Hajnalvilág mélységiből,
Rét és mező megifjodott
És akkor a falu felől
A csorda megy a hegyre föl.
Nyomukban egy raj seregély,
Hullámzóan szálló csapat.
A gaz közt el-elvegyül,
A bika szarván is megül
S játszik bohó játékokat.
Aztán suhan a nád felé,
Ég- s földperem hol összefoly,
Egy percre még, im' láthatod,
Nézd földközel...amott...amott...
Mi az a szürke füstgomoly?
/Ford.: Dr. Szeremley Ákos/
Pihenni erdő hűs ölén
Beh jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árnyszőnyeget terít elébem.
Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábít.
Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.
Mulatni kezd a múlt idők
Árny- s fényszövésű álma vélem...
Aranyszárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.
A szűz királylány hűs szigetjén
Galambok isznak a Dunából.
Megszomjazott s leszállt a földre
A fönn kerengő légi tábor.
Házak s tornyok felett csapongva
Negédesen szelték a léget,
Sokszínű fényes tarka tolluk
A napsugárban szinte égett.
Szelíden állnak most a parton,
Félénken néznek a nagy árra,
Piciny csőrük hegyét a roppant
Folyam vizébe be-bemártva...
Hajdanta hány szép várkisasszony
Élt boldogan, kevély örömben;
Táncolt, dalolt, fénylett, sugárzott
Zenétől harsogó teremben.
De hány volt, aki kéj s öröm közt
Egyszerre csak nagy szomjat érzett,
S ment, hol szűz Margit gyönge teste
Szeges övtől sebezve vérzett.
S az ige végtelen vizéből,
Világból elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából.
Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
/Ford.: Kardos László/
Itt van a május...Rügyeznek a fák,
Bólogat a kertben sok virágos ág
S a többi madárral
- Dali, dali, hó! -
Dalversenyre kél egy
Fekete rigó.
Régi ismerősünk ez a kis madár...
Téli zord hidegben ablakunkra jár.
Rendes napi vendég,
Sose marad el.
Izlik ám néki a
Kiszórt eledel...
Ám, ha tavasz jön, elrepül vigan:
Fészke van az erdő hűs bokraiban.
Mégis minden reggel,
Mig virul a nyár,
Hogy dallal köszöntsön,
Kertünkbe lejár.
Érzem, hálaképen zengi szép dalát,
Mert jót cselekedtünk véle télen át...
Tanuljon hát belőle
Kicsi szivetek,
Hálátlanok soha
Ti se legyetek!
Okos madár a gólya,
Fészkét kéményre rakja
És ellát a vidékre...
Mikor meghivja távol kékje,
Szépen csak elszáll róla,
Okos madár a gólya! -
Okos madár a gólya!
Mutatja hosszú lába:
Mit azért tart, hogy fel ne érje
A kigyók, békák gyáva népe,
S tiszta maradjon szép ruhája
A pocsolyába, tóba.
- Okos madár a gólya! -
Okos madár a gólya! -
Ha fejed felett száll át,
Nézd egyszerü ruháját:
Inge fehér, dolmánya fekete,
Ennél egyszerübb lehet-e? -
Ki szólhat másként róla?
- Okos madár a gólya! -
Illata kesernyés őszi virágnak,
szava keserves tél-űzte madárnak.
Szava keserves, eleséget les, -
nincsen nyugta, ide-oda repdes.
Szigorú széllel viaskodik árván,
fának-földnek sopánkodik sírván.
Hasztalan sí-rí, hasztalan jajgat:
- Ki hall meg gyönge kismadár-siralmat!
Zúgnak csak, zúgnak fák koronái,
bőgvén leomolnak felhők palotái,
hegyek hördülnek, viharok vitáznak,
ordas gondot huholnak a házak.
Röptetik-é még sugaras szárnyak
erdőre újra füttyös madárnak?
Reszketeg ődöng falak tövében,
száján az ének ledermed idétlen.
Ringó, mesés pillangók,
kajmánt rejtő, pálló láp,
részegítő virágzás,
zöldszakállú, jámbor fák.
Őserdő és ültetvény,
békés táj és szilaj-vad, -
ararák a pálmákon,
csemegéző tolvajhad.
Pálmadiót, kőhéjút,
rút csőrükkel szétvernek, -
rikácsolnak, csárognak,
süketítőn cserfelnek.
Másznak föl-le, lógáznak,
kúsznak inda-kötélen:
szemük redves ráncokból
villog ravasz-kevélyen.
Akad-e az őserdőn
csiricsárébb másik nép? -
pipacs-piros a tolluk,
narancs-arany, jácint-kék.
Papagáj az arara, -
hát végképp nem véletlen:
ararák ha parádéznak
ős papagáj-színekben.
Aki finnyás, fitymálja, -
fejük sem fáj miatta!
Fütyülnek ( azaz tojnak)
a változó divatra.
Tíz-húszezer éve már
minden ősük így volt szép.
Tíz-húszezer év múlva is
szép így lesz az ivadék.
Tengeri teknős
otthon ott van
ijesztő, zúgó
sós habokban.
Ijesztő, zúgó,
messzi árba
szárnyként röpíti
kacska lába.
Mázsás a teste,
lába kacska, -
mégis suhan, mint
fürge fecske.
Dehogy is fecske:
mint hatalmas,
vízi világban
suhanó sas. -
Tengeri teknős,
partot érve,
vánszorog csak, -
súlyos a kérge!
Alig vonszolja
kacska lába, -
roskad a part
homokjába.
Forró a homok,
szétkotorja:
puha tojását
abba tojja.
Jönnek a társak
egyre-másra:
nyomuk kanyargó
két barázda.
Rakják a tojást,
mind azt rakja,
kurta nyakát mind
nyújtogatja.
Bárgyú pofája
papagáj csőre, -
tehetetlenül
bólogat föl-le.
Csurog kínjában
enyves könnye, -
könnyebbül mégis
sajgó kínja...
Tengeri teknős,
bújj meg bárhol:
irtózz a leső
jaguártól:
hátadra fordít,
hogyha meglep, -
véget vet hamar
életednek.
Csemegének tart,
nincs irgalma, -
pajzsodból kiváj,
kés a karma.
Eredj csak vissza,
mássz a vízbe:
ne juss, ne akadj
emberkézbe.
Embertől jobbat
miért várnál?
mohóbb az éhes
jaguárnál.
Kifosztja fészked,
nyakra-főre, -
jelenre néz csak
nem jövőre.
Százszámra pusztít,
ezerszámra...
Vessz csak ki bezzeg:
gyomra bánja.
Tudja bölcsen minden lajhár:
sok sietség sok bajjal jár.
Így lajhár
a lajhár!
Jobb hát békén élni-halni,
ráérősen lombot falni.
Így lajhár
a lajhár!
Nem sietve, nem kapkodva,
éjjel-nappal csimpaszkodva.
Így lajhár
a lajhár!
Illik hagyni gondos munkát:
lekopasztott, lombtalan fát.
Így lajhár
a lajhár!
Aztán, higgadt bölcs módjára,
átsétálni másik fára.
Így lajhár
a lajhár!
1
Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyogva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppedő avarban,
amidőn észrevettük a magas mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán:
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva
a legvénebb vadász, kinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben még szégyent sose vallt -,
azt suttogta felénk, hogy ott a tó homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam:
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vígan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra:
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: félszemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyűrűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát:
nem tágította meg azt az acélfogót
bárhogy tépték húsát a csattogó golyók:
kifent nagy késeink, ahogy belevágtuk őket
széles horpaszában összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Felnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.
2
Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s a kölykeit üldözni...nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötelét, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.
3
Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem meg eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itt hagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend, a nagy: és gyengeség a többi.
- Oh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta:"Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.
/Ford.: Illyés Gyula/
Az elefánt, az nagy falánk,
szereti a fürtös banánt:
ormányával egyet csavar,
zúzza cölöp-fogaival.
Jaj, ha kertekbe szabadul!
Fácskát, cserjét halomra dúl,
agyarával földet fölás.
Pusztít, mint egy földindulás.
Dobálhatják a feketék:
föl sem veszi, ha tűz nem ég:
ha tűzzel nem hajkurásszák,
nem űzik el, a garázdát.
Degesz hassal, virradóra,
elillan - hipp-hopp - a csorda:
nesztelenül, mint az árnyék,
eleblábol a zsiványnép.
Mire a nap tüzet okád,
mérföldekkel állnak odább:
árnyékvető kis ligetben
trombitálnak önfeledten.
Ormányos tehenek, borjak
visítoznak, zsinatolnak,
prüszkölik a port hátukra, -
fellegekig leng a fodra.
Nagy komor felhők a bikák,
hangtalanul döntik a fát:
nekidőlnek, kitekerik,
csámcsogják a leveleit.
Szél sodorhat emberszagot:
a sok ormány fölkunkorog,
szimatolón magasba vág:
gyerünk-gyerünk! tovább-tovább!
Sebesen a csorda halad, -
borjak anyjuk hasa alatt.
Kaput nyit nekik a vadon:
mennek úttalan utakon.
Indás sűrűn áttörtetnek, -
ember velük nem versenghet:
sem fehér, ha mégúgy lépdel,
sem vadorzó, íjas néger.
Mocsarakat mire érnek,
szúr-csíp a légy, tömérdek.
Jobb ilyenkor sárban ázni,
heverészni, dagonyázni.
Íbiszek, koronás darvak
rikácsolnak, fölszárnyalnak:
nyomulnak hatalmas testek
a sásnak, a címeresnek.
Brummog, sikong, nyög boldogan,
nyakig a meleg kátyúban,
dorbézol az egész csorda,
hemperegnek lubickolva -
Mint hajdan, míg urak voltak,
míg ezrével kóboroltak,
míg az ember nem bírt velük...
Csattog rongyos, nehéz fülük.
Lába nádszál, nyaka bog,
kecses kacskaringó. -
Meleg tavakon tanyáz
a rózsás flamingó.
Maró-sós a tó vize,
só von partra kérget.
Füve, sása, zöldje nincs,
Terem csak sóférget.
Flamingóknak eledelt
örök életükre...
Pedig egész hadakat
tükröz a víz tükre.
Hosszú sorban ácsorog
a flamingó-tábor,
fehér-piros pompában
lágy iszapot lábol.
De ha tavát unja már,
vagy egy kósza neszre:
kavarogva égre kap
dörgő szárnyak ezre.
Kápráztató kép lehet,
nem akármi látvány:
bot-lábak és bot-nyakak,
egymás hegyén-hátán.
Szárny-evezők feketék,
rózsállók a szárnyak...
Mesés örvénylése fönn
sok melák madárnak.
Van ricsaj, gágározás,
trombitásan károg:
üres fészkek, várjatok,
sárból-épült várak! -
Lába nádszál, nyaka bog,
kecses kacskaringó. -
Másik meleg tóra száll
tömérdek flamingó.
Bukik le a suta csőr,
tört, bumfordi bimbó:
iszapot kotor vele
nyakigláb flamingó.
Ide.oda tántorog,
mert a lépte ingó.
Olyan csúf, hogy gyönyörű...
Hát virulj, flamingó!
Tigris, tigris, rettegett,
gyönyörűszép szörnyeteg.
Aranysávos macska vagy,
macskák óriása vagy.
Dzsungel mélyén lakozót,
rejt öles sás, vad bozót,
dzsungel gyilkos ostorát,
élet és halál urát.
Napnyugtáig elheversz,
alkonyatkor útra kelsz,
mogorván, magányosan, -
jár szemed villámosan.
Már a vadpáva-kakas
miákolva jajgat az.
Örülsz-e, vagy sem neki:
jöttöd messze hirdeti.
Rémült szarvas átoson
kígyós, tüskés horhoson.
Erdők kanja megmered,
túrni nem mer gyökeret.
A hatalmas vadbarom,
áll szaglászva, komoran,
borját féltve, a gaúr, -
kész öklelni szilajul.
Majmok népe megriad,
visítozva fára kap,
öklét rázza mind feléd,
szétlármázzák, merre mégy.
Neszét veszi, száll, szalad,
megugrik sok jó falat:
Tigris, tigris, mit se fogj!
csigahúsra fanyalodj! -
Délcegen csak, mégy puhán,
lépkedsz, mintha dús mohán,
méltóságos nesztelen,
szörnyű-szép fejedelem.
Jól tudják és jól tudod:
mind e dzsungel - birtokod:
adózóid mind ezek, -
adód rajtuk megveszed...
Tigris, tigris, rettegett,
gyönyörűszép szörnyeteg.
Aranysávos macska vagy,
macskák óriása vagy.
Hússal élsz, hát húst eszel,
ölnöd kell, ha éhezel.
Ez a törvény...Jaj neked:
elpusztulsz, ha megszeged!
Szél diderget, hull a dér,
morgó medve útra kél.
Érik a fagy, felhő gyűl, -
cammog étlen, elbődül.
Nincs málna, nyár-illatú,
mézet nem csorgat odú:
gyönge bárány, faggyas juh,
nincs a mezőn friss borjú.
Hideg csupán szaglászhat, -
fogjon inkább alvásnak.
Seregel a farkas, völgyet jár,
megjajdul a dermedt táj.
Megy a medve morogva,
hajtja gyomra korogva,
tar fekete sziklák közt,
zúgó-rengő bükkfák közt.
Hegyek királya, én vagyok, a sas, -
nekem adózik húst-vért a havas.
Szirtek fölött kóválygok, mint a nap,
alig lebbentve roppant szárnyamat,
eltűnök a kékségben odafenn,
mégis a prédát látja sas-szemem,
magasból rá, zuhanva, lecsapok,
űzök, ha kell, fárasztok, zaklatok,
"megvagy!" - kurjantom, csontig markolom,
mert vaskapocsként zár a sas-karom,
és táplálékom már a friss tetem,
horgas csőrömmel lassan tépkedem.
Mit szörnyülködtök? Nem legelhetek, -
ha sas vagyok, csak hússal léhetek.
Lesújtok rókakölyköt, őzgidát,
fajdot, foglyot, füttyentő mormotát,
egy-egy bárányt is, ha elkujtorog,
egy-egy zergét, mert vén, vagy támolyog.
Igen, vegyetek róla tudomást:
pusztít a sas, - de jobbára mi mást?
satnyát, nyavalyást, kórsághurcolót,
szabad életre végképp nem valót.
A hála érte?...No, a hála nagy:
"Köszönd meg, sas, hogy itt-ott még, de vagy!
hol fajtádból a puska még hagyott!
hogy mindenütt még ki nem irthatott!"
Köszönjem?...Mit nem?! Inkább vijjogok:
hi-já, hi-já! - hadd higgyék, vihogok.
Vihogok hát, hisz minden nagyszerű:
nincs szirti sas, de van szép zergerüh! -
Rühes, rühes, hi-já, hi-já, rühes
sok drága zerge! satnyul, senyvedez!...
Selejtet, lám, tudok növelni, - sőt
kiselejtezni a selejtezőt.
Aztán, tudom - ha minden jól halad -
lesz késő bánat, lesz ebgondolat,
szánom-bánom: sas is volt valaha...
Hegyek királya? Hogy én? hahaha!
Ha kinyílik a határ,
eke után daru száll,
csipegetve sétikál
daliás darumadár.
Magyar alföld mocsár még,
nádat nevel a Sárrét,
mérhetetlen náderdőt,
darurejtőt, haltermőt.
Merre legsűrűbb a sás,
harsan büszke krúgatás:
itt a híres daruláp,
daru lakja, száz család.
Laponyagon, szigeten
daru táncol friss gyepen,
nyalka madár, nagy madár,
járja valamennyi pár.
Kecses fejük le-lecsap,
tárják-csukják szárnyukat:
düb-düb, járnak-vernek ők
délceg darudübögőt.
Megszaladnak, szökkennek,
összemennek, szétmennek,
trombitásan krúgatnak,
bodor tollat hullatnak...
Mire sárga levelet
ejt az égerfa-berek,
ezüstöt úsztat a rét:
útra kel a darunép.
Gyülekeznek raj meg raj,
szárnyra kapnak nagy zajjal.
Meglátunk-e jó vidék? -
Délnek tart az égi ék.
...Oda mocsár, oda láp,
mese lett a vadvilág.
A szárnyas, a sok ezer,
itt már otthont sose lel.
De ha ősz, ha kikelet:
még a régi láp felett,
nagyfönn-messze - kru- tru. ru -
zeng a vonuló daru.
Téli kóró, zörgő váz,
fehér bóbitája, -
csapatostul kismadár
csap csivogva rája.
Bogáncsmagot szemelget,
bóbitát tépázgat,
fireg-forog, fecserész
hónak, hallgatásnak.
Piros sapkás sok madár,
sárga, barna tollú -
színeikkel kivirít
a kárvallott kóró.
Jókedvükkel aranyos
a kifosztott árok.
Zengik: cibe-cibebek! -
a halott határnak.
Erdő mélyén nagy posvány, -
ide jár naponta,
itt hentereg, itt röfög
renyhén a vad konda.
Fetrengeni mocsárban
estig el nem unja
sem malacos kocája,
sem agyaras kanja.
Ám este, ha árnyéka
elterül a hegynek:
hosszúfejű vaddisznók
útra kerekednek.
Iszalagos bokrokon
sétautat törnek,
porcogtatva-csámcsogva
vonulnak a völynek.
Megállnak a makkosban,
hullik-e, szaglásznak:
szarvasgomba-csemegét
vígan vacsoráznak.
Ki aztán a földekre,
friss kukoricára, -
káromkodhat a paraszt:
van reggelre kára.
Csillagfényben csillognak
csíkos malacocskák,
tüske, bozót fésüli
az öregnek mocskát.
Ha disznók is: vaddisznók,
szabad, szikár horda. -
Villog íves agyarak
félelmes újholdja.
Szegény kicsi cinke,
ó, hogy iparkodna -
Kicsit ér! kicsit ér!
mindig csak ezt mondja.
Kicsit ér! kicsit ér! -
de csak szedegeti,
falánk fiókáit
egész nap eteti.
Gallyon himbálódzik,
vizsgálgat rügyecskét, -
mi neki táplálék,
a fának ellenség.
Mákszemnyi petéket,
kérgen-búvó bábot,
irtja télen át is
a férget, az ártót.
Levél-fakadástól
levél-lehullásig,
korántól későig
dolgozik, vadászik.
Kicsit ér! kicsit ér! -
egyre panaszkodik:
fekete fejében,
ki érti, mi lakik?
Szegény kicsi cinke,
hogyne panaszkodna:
nincs hová lennie,
nincs szállásra odva.
Kidöntik az erdőn
az odvas vén fákat,
várait az égi
dolgos kismadárnak.
No, ha döntik, döntsék,
van rá magyarázat, -
adjanak helyébe
mesterséges házat.
Házat a cinkének,
hadd költsön tavaszra!
zsenge lombot hernyó
nem legel kopaszra.
Odvat a cinkének,
fára-ácsolt odvat:
gyümölccsel a kertek
visszamosolyognak.
Cserreg, forgolódik,
mint a labda, fölpattan,
előbb a bokrok ágán,
máris ül az ablakban.
Bujkál egérmódra
farakásba, tüskésbe:
zsákmányért besandít
minden falrepedésbe.
Didereg a többi,
halvány, első fényre vár, -
ő, csak ő beszélget,
a legkisebb madár.
Csendülőn és hosszan,
harsány-frissen füttyöget:
haljon a kopár föld
legalább egy éneket.
Hadd tudja mindenki:
fúj bár, fagy bár erősen,
nem halt meg a tavasz,
nem hallgat az ökörszem.
Pirosodik a hegyoldal,
őszi tűzzel, parázslóval,
bokrok izzó bíborával -
de sem madár, sem madárdal.
Arany lombbal roskadásig
egy-egy szép fa fölsugárzik:
vesző kincsét úgy kelleti,
madarát is feledteti.
Fehér ködök a völgyekből
ólálkodón lebegnek föl,
áztatói tört avarnak -
Föl-fölcsap a bujtó illat.
Vad illatú, nyers ködökbe
bömbölés vág hömpölyögve.
Visszazengeti a messzi.
Egyik hagyja, másik kezdi.
Félelmesen a sűrűből
szarvasbika nosza kitör.
Agancsosan-koronásan,
megtorpan a kis tisztáson.
Szeme forog: hol a másik,
akivel itt megcsatázik?
homlokot-homlokkal-össze
akivel itt megütközne!
Hívja újra, utoljára -
száján felhőt vet a pára.
Hívja, fejét föltaszítva.
Aztán áll csak, mint a szikla.
Felelget már, jön a másik.
Az sem gyávább, nem úgy látszik -
közeledik, se hall, se lát.
Hallani csörgő robaját.
Két gímbika, délceg, remek,
döbbenve néz farkasszemet.
Tüzes csillag most a szemük,
ádázkodón egymásra süt.
Máris, hú, a két nyugtalan
lesunyt fejjel szemberohan,
máris villogó haragban
két pár agancs összecsattan.
Falkában jámbor tehenek,
lesik, ahogy dühöngenek:
címertelen-agancstalan,
mélázgatnak mindannyian.
Várják mélán, melyik dől le
csapzottan a szőke fűre,
melyik hördül mennydörögve
győzelmet a könnyű ködbe.
Zihál a győztes sötéten,
indulatos fönségében.
Falka ünő vele üget -
harmat párázza szemüket. -
Ragyog az ég, ragyog vakon,
dér csillámlik kék ormokon.
Ősz van, ősz van, arany idő,
szarvasokra dühöt vető.
Frissen esett hónál
ragyogóbban,
fehér kócsag lépked
tükrös tóban.
Lábol a sekélyes
híg iszapban,
fényes angyaloknál
finnyásabban.
Rejtőzve-vigyázva,
jár figyelve,
tavak-lápok félénk
fejedelme.
Nádasok magányán,
buja réten,
megvonul szeplőtlen
szépségében.
Valahány szellő jön,
meg nem állja:
fátyola ezüstjét
fölzilálja.
Védett vízen, vadzöld
rengetegben,
félénk fehér kócsag
égre rebben.
Kivirít a kéklő
magasságból,
mint a szélhajtotta
selyemfátyol.
Erdők fuvolása?
nagyváros-lakó,
hagyománytörő vagy,
feketerigó.
Sürögsz bérházak közt,
sarkos tereken,
aranycsőrű ágrólszakadt,
madárszerecsen:
kedves éhenkórász,
hetykén lődörögsz,
nyírott füvön cserregsz,
padokon gügyögsz.
Mit neked géplárma!
Mit gyerekzsivaj!
Nem törődsz a környék
kutyusaival.
Ugrálsz-tipegsz bátran,
majdhogy eltapos
valaki, te erdei
híres óvatos.
Lám, aszfaltra kaptál,
jövőt itt remélsz,
jöttment verebekkel
egy-kenyéren élsz.
Városban húzod ki
a fukar telet,
városi tetőkön
ér a kikelet.
Fenyő ormán hajdan,
harmatgyöngyösön,
fürösztött hajnali
fehér fényözön -
most, ha tavasz jöttén
nyílnak az egek:
kormos tűzfalakról
kezded éneked,
bele a világba,
hogy - tililió,
lilió, lilió,
lió, lilió!
