Állatmese és tanköltemény bejegyzései 
Vitkovics Mihály: Az oroszlány és a róka
Egy szomszéd tigrisre régolta irígykedett a eóka, s az oroszlányhoz ment azzal a váddal, hogy azon tigris vadok királyának ne akarja ösmérni az oroszlányt, s a martalékbúl semmi adót fizetni nem akar: szóval sok rosszat beszélt rá. Az oroszlány megígéré, hogy a tigrist halálra repeszti.
A nagy vad elordítá magát, s szavára az egész erdő rengett belé. Hirtelen a tigris lakásánál terem, s figyelmesen lesben áll.
A tigris bátorítá kölykeit, kik az oroszlány szavátul megrettentek.
Ne féljetek gyermekeim, ez az oroszlány szava, ki a mi királyunk. Félelmet önt mindnyájunkba szavával, de nagylelkűséggel kormányoz minket.
Ezt hallva visszatér az oroszlány, s bosszúsan feküdt le királyi barlangja előtt.
A róka kiváncsi tudni a tigrisnek a sorsát, megjelent. Az oroszlány körmével megragadá a hamis vádolót, és ketté szaggatá.
Vitkovics Mihály: A kácsa és a tyúk
Elég már! mit kotkodácsolsz annyit te tyúk? - kérdi a kácsa.
Mert tojtam.
Azért bizony, hogy egyet tojtál és soknak gondolják.
Vitkovics Mihály: A méh
Röpkedett a méh a virágok között mézet szedni. Meglátá a színes tulipánt, és szépétül megigézve ráröpült, de midőn a szagtalan virág kelyhében mézet nem lele, odahagyá és így szólla: Mire áll ez a virág olly kitetszőleg a virágok között, ha méz nincs benne? vagy talán éppen azért nőtt olly magasra, mert semmi sincs benne.
Vitkovics Mihály: A ló és szarvas
Az erdő szélén összej9tt a ló a szarvassal, s így kezdé feddeni: miért vagy oly balgatag, te szarvas? Miért nem adod meg magadat az embernek? Fegyverrel, kutyákkal nem üldöznének télen-nyáron, valamint engemet, jól tartanának.
Igazad van, de mindezek jók mellett meg is nyergelnének. Ezt mondá a szarvas, és felemelt fővel az erdőnek nyargalt.
Vitkovics Mihály: A nyúl
Az agarak nyomba vették a nyulat, aki egy nádasba szökött. Előtte a sok béka ugrándozott a vízbe. Ekkor felfohászkoda a nyúl: vajha úszni tudnék!
Alig mondá ezt ki, lát a tóban úszkálni egy vizslát.
Az úszás sem volna nekem barátságos, vajha repülni tudnék!
Ekkor puskalövést hall, feltekint, s meglát egy reptében meglövött récét, mint rongy hanyatt-homlok a vízbe le.
Erre vigasztalásul felsóhajtott: minden állapottal közös a szerencsétlenség.
Vitkovics Mihály: A macskák
Magos fogason függő friss borjucombot megsejdit a macska, s mivel fogára nem kerithette, kínjában nyáladzani kezdett.
Ezt látja egy másik, s kérdi: mi lelte a gyomrodat?
Ama fenn függő rossz büdös húsra émelyeg, felelé a kiváncsi.
Fáy András: A sas és a többi madarak
A sast mint királyt minden szárnyas mímelni akarta. Tán azért erős, mert hússal él, mond a lúd: húsban csak több az erő, mint hitvány magban, s az ostoba, húsokat faldosván majd elvesze.
De bizony keveset iszik ő felsége, úgy mond a gödény: tán ez a titok: s állhatatosan tűré égető szomjait, míg aléltan nem rogya le.
A horgas orrban van a bátorság, mond a gólya s a köveken görbére reszelgetvén orrát, vele tovább sem ihata sem ehete.
A szarka elég okos állat volt átlátni, hogy az erőt a sastól eltanulni nem lehet. De komolyságát, mely oly nagyot mutat, s a szótlanságát, mely oly nagy lelkek tulajdona, csakugyan ellesem tőle: így szól, s egy fára bölcs képpel felülvén, magában komolykodik. Neveti minden madár s gúnyolja tisztelés helyett a hiút. Nem illik bölcsesség, mondának, harlekin köntösödhöz. Igazságotok van, így csereg végre, észre és szóra térvén át szótlanságából, most tudom, barátim, mi a sas nagyságának a titka. Mi hát? Az , hogy ő sasnak, mi pedig másnak s nem sasnak születtünk.
Fáy András: A légy és az anyja
Hallod-e fiam? így szól a légy anyja fiához, nagyapád a mézbe fúlt, apád maszlagot kóstolt, bátyádat az Átányi bíró orrán ütötték agyon, és így egész nemzetségednek a nyalánkság és a szemtelenség voltak a veszedelmei. Hagyd el kérlek ezt a két veszélyes vétket.
- De hogy is ne! felel a cudar, hiszen ezekben áll minden boldogságunk: hanem majd okosabb leszek én az apáimnál, nem könnyen vesztek én rajta. - Ezt szólván vakmerőn nekiszállt a tejes köcsögnek, s beléveszett.
A példa azért oktat keveset, ha kivált szemmel látott tanúi nem valánk, s azért jobbit keveset erkölcsünkön s éltünk folyásán, hogy mindég okosabbak reménylenünk lenni a kárvallottnál.
Pesti Gábor: A kígyóról és az parasztemberről
Egy parasztembernek háza előtt szokott vala egy kígyó lakni: melyet mikor a parasztember fia megbántott volna, oly igen megmará azt az kígyó, hogy meg kelle bele halni. Kin az gyermek szilei igen sírának és jajgatának: az parasztember kegyig megbusulván, fejszéjét ragadá, és mikor az kígyót meg akará ölni, hozzá vágván nem találá az fejét, hanem az farkát elvágá, és az kígyó elszalada. Végre az parasztember ismeg békességet akar vala a kígyóval szerezni, de az kígyó nem akarva, hanem monda neki sivöltve egy kőszikla megil: Az mit kevánsz, nem lehet semmiképpen, mert ha megbékélnénk is, és barátosok lennénk mint azelőtt: ha én az farkamra és te az fiad koporsójára tekintenél, ismeg ujjonnan megbomolna az barátság.
Értelme:
Kígyó ha elvágott farkát megtekinti,
Az a bosszuságot ismeg megemlíti,
És haragját vele el-felemelíti.
Pesti Gárbor: A parasztemberről és uráról
Egy parasztember minden esztendőbe jó édes almákat viszen vala urának egy almafáról, mely az ő kertébe vala. Az úr igen megszereté az almát, és annak a fáját elhozá a szegény ember kertéből, és elpalántálá az önnön kertébe. A fa, miérthogy idés vala, mindjárast megasza: melyet mikoron az úrnak megmondottanak volna, monda: Igaz, elég vala nekem ( ha megtudtam volna zabolázni az én kevánságomat) hogy minden esztendőbe én eszem vala meg a fának gimelcsét.
Értelme:
Minden, ki igen bölcselkedik, eszét eltéveszti,
És ki sokat keván, a keveset is elveszti,
És kevánságától magát távol kirekeszti.
Pesti Gábor: Az vén menyétről és egerekről
A menyét, mikoron vénségének miatta erejétől megfogyatkozott volna, az egereket immár, mint szokása vala, nem kergetheti vala. Kezde ravaszságot gondolni, és egy csoport lisztbe enyészté el magát, gondolván azt szivébe, hogy úgy minden munka nekil vadászhatna egeret. Oda futának az egerek, és mikoron akarnak a lisztbe enni, a menyét mindegyiglen megevé őket.
Értelme:
Kit ereje elhagyott, eszével kell élni,
És azért magát nem semmisnek vélni,
Sőt szikségére valót bölcsen megitélni.
Pesti Gábor: A szántóemberről és a darvakról
Darvaknak és a ludaknak, kik a mezőn járnak, egy szántóember tőrt csinála. . Foga a tőrbe darvakat és ludakat, és egy eszteragot ( gólyát) is. Az kezde neki könyergeni, hogy őtet ne bántaná: mert ő sem daru, sem lúd nem volna, haném eszterag: madaraknál mindennél jobb, tudniaillik mint ki szileinek szolgálna, es vénségének idején el szokta őket tartani. Monda neki a szántóember: Ezeket én mind jól tudom, de miérthogy a bínesekkel fogtalak egyitt, úgy azonokkal kell lakolnod is.
Értelme:
Bátor ember önmaga jámbor legyen,
Gonosz társasággal de ha egyitt megyen,
Sőt szikségére valót bölcsen megitélni.
Pesti Gábor: A parasztról és a kígyóról
Egy parasztember tartott vala fel egy kígyót. Eccer megharagvék rejája és kezdé szekercével érelni: amaz elszalada, de sebesen. Annakutánna a parasztember megszegénile, és azt alítja vala, hogy azért volna gonosz szerencséje, miérthogy az kígyón az bosszuságot míelte vala. A kígyó azt felelé, hogy jóllehet őneki töttét örömest megbocsátaná, demaga nem örömest maradna avval együtt, kinek otthon szekercéje volna: mert noha a seb begyógyult volna, demaga az emlékezeti még ugyan nála volna.
Értelme:
Ki megcsal, annak másodszor hinni nem bátorságos,
De bínét megbocsátni azért irgalmasságos,
És oztán eltávoztatni használatosságos.
Pesti Gábor: A hollóról és rókáról
A holló valami húsfoltot felkapván, kezde az ágon vele csergeni. Hozzá mene a róka, és monda neki: Hallottam vala gyakorta, hogy hamis volna a hír, de mastan látom, hogy fejérb vagy a hónál. Hogyha a szód ilyen szép mint tennenmagad, bizon minden madaraknak királné-asszonyának merlek mondani. Ez hizelkedésre az holló énekelni akara, és az hús kiesék szájából, melyet a róka felkapa, és megön.
Értelme:
Sokan kik dicséretet emberektől kevánnak,
A hizelkedőktől károkkal megválnak.
A varju szép fejér, de az róka álnak.
Pesti Gábor: A parasztról és a kígyóról
Egy parasztember egy kígyót talála a hóban, hidegnek miatta olymint ugyan megmerevedtet. Haza vivé és tűzhelyére tevé. Az kígyó a tűznek melegségétől erejét és mérgét visszanyeré, és annakutánna, mikoron az láng sitné őtet, a házat betölti vala sírásával. Oda futa a parasztember: botját felkapván, mind beszéddel s mind vereséggel panaszolja vala neki ez bosszuságot, hogy ígyen hálálná-e meg neki a jótételt, avagy meg akarná-e azt ölni, aki neki életit megadta volna.
Értelme:
Törtínik gyakorta hogy kinek ember javát akarta,
Attól gonoszt vegyen, mert ez világ ígyen megyen,
Hogy a gonoszságnak benne helye legyen.
Pesti Gábor: A farkasról és a daruról
Mikoron a farkas báránt ennék, az teteme törtinet szerint torkába akada. Keres, kér segítséget: nem míeli senki, mindennek azt mondják, hogy mit torkosságával keresett, meglelte: végre sok hízelkedő beszéddel rejá birá a darut, hogy az ő hosszú nyakát a torkába nyújtaná, és a tetemet kivenné. Mikoron kegyig (pedig) a daru kivötte volna, és jutalmat kérne, megcsúfolá őtet mondván: Éktelen, menj el előlem, még sem elégedtél-e meg rajta, hogy élsz? Nekem köszönjed azt, mert ha akarpm vala, az nyakadat ketté haraphatom vala, mikoron azt torkomba bocsátád.
Értelme:
Ha valamit valaki hálálatlannal teszen,
Mint a darunak, munkája hejába leszen,
Mert jóért jót ember mastan ritkán veszen.
Indiai mese: A bőbeszédű teknősbéka
Élt egyszer egy király, akinek be nem állt a szája. Egyre csak butábbnál butább kérdéseket intézett minisztereihez. Amikor már nem volt mivel zaklatnia őket, összevissza locsogott-fecsegett mindent, ami eszébe jutott. S amíg beszélt, senki más szóhoz nem juthatott.
A király minisztere igen bölcs férfiú volt, s elhatározta: kigyógyítja urát a bőbeszédűségből. Nem kellett sokáig várnia. Egy szép napon a király megint rákezdte, s csak locsogott, csak fecsegett, s míg estére be nem rekedt egészen, s nem marad hangja, folytatni beszédét. Mivel azonban sajnálta volna végét vetni a beszélgetésnek, kérte miniszterét, mondana el valami érdekes történetet. Örömest ráállt az okos miniszter, s elmondta királyának a következőket:
- Élt egyszer a Himalája egy kis tavában egy igen-igen bőbeszédű teknősbéka. Elunták már mind a szomszédai, hogy válaszolgassanak a sok miértre, hogyanra, s bosszantotta őket a véghetetlen fecsegés. Ha csak meglátták is messziről a teknőcöt, már iszkoltak előle.
A teknősbéka nagyon egyedül érezte magát. Beszélt volna naphosszat, de nem volt kihez. Történt egy napon, hogy két vadliba, útban a Mánaszaróvara -tó felé, leereszkedett pihenni a teknősbéka kis tavára. A teknőc kapott rajta, hogy idegeneket lát, odaúszott, s megszólította őket:
- Honnan jöttök? Mi a nevetek? Hát a mesterségetek? - s azzal kérdést kérdés követett, de bizony egy perc nem sok, annyit sem hagyott a válaszra.
Mulattatta a dolog a libákat. Mivel csak átutazóban voltak, nem tudhatták, micsoda locsi-fecsi szörnyeteg a teknős, jól elszórakoztak hát a szóáradaton, s hébe-hóba, amikor éppen tehették, válaszolgattak is a kérdésekre.
Elbúsult a teknősbéka, mert tudta, hogy csakhamar búcsút mondanak a libák a kis tónak, s félt, hogy elveszíti kellemes hallgatóságát, ezért így szólott hozzájuk:
- Megelégeltem ezt az unalmas szomszédságot itt a tóban. Elvinnétek-e magatokkal a Mánaszaróvarára?
- Már hogyan vihetnénk el? - kérdezték a libák. - Hiszen te nem tudsz repülni!
- Hiszen ennél mi sem könnyebb! - válaszolt a teknős. - Fogjátok a csőrötökbe egy bot végét, én meg majd ráakaszkodom a fogammal a közepére.
Így aztán könnyűszerrel elvihettek a Mánaszaróvarára.
- No jól van! - mondták a libák, akiket mulattatott a bolondos teknőc. Akkor aztán csőrükbe vettek egy botot, a mi teknősbékánk belekapaszkodott középen, s a vadlibák lassan szálltak a dombok felé.
De alig haladtak egy keveset, amikor meglátta a fura menetet egy holló, és menten elkezdett kiabálni társainak:
- Gyertek, gyertek, barátaim, nézzétek ezt a furcsaságot!
Egy papagáj elkapta a szót, s rákezdte ő is:
- Gyertek, gyertek, barátaim, nézzétek ezt a furcsaságot!
- Ugyan már, mi ebben a furcsa? - förmedt rájuk a teknőc, s beszéd közben eleresztette fogával a botot. Röpült, zuhant szegény, míg leesett a sziklára, s azon nyomban szörnyethalt.
A miniszter befejezte a történetet, a király pedig megértette a példázatból, milyen fölösleges dolog a sok beszéd: idővel kevés szavú, bölcs uralkodó lett belőle.
/Átdolgozta: Borbás Mária/
Hésziodosz: A csalogány és a sólyom példázata
Most a hatalmasnak mondom, ha megérti, mesémet.
Így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz,
míg a magasban a felhők közt karmába ragadta,
s ez szánalmas hangon sírt, szenvedve a horgas
karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom:
"Ó, nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erősebb,
s dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak,
mignem elengedlek, vagy, rád éhezve, bekaplak.
Balgatag az, ki erősebbel mer szembeszegülni,
úgysem győz, csak a szégyenhez még bánata társul."
- Szólt a sebes sólyom, szárnyát szélesre kitárva.
/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/
La Fontaine: A két Bika meg a Béka
Vadúl küzd két Bika: a tét: kié legyen
a szép Üsző s ország hatalma.
Egy Béka rí a gyepbe lenn.
"Mi baj?" - brekeg, hogy ríni hallja
egy kis gyanútlan békafi.
"Nem látja hát - szól ez ijedten -,
a végin nem maradnak ketten,
az egyik futni fog, száműzetik, s aki
győzött, nem engedi e dús vidékre többé!
Miféle táj lehet az így elüldözötté?
A nádas és mocsár! bár itt még fű se hajt -
s közben minket tipor a vízfenékre majd,
mi pusztulunk, veszünk apástul, fiastul
e harcban, mely a szép Üsző asszony miatt dúl!"
Bölcs volt a szó, a félelem,
a vert Bika vértől csorogva
megbú e békás, vad helyen,
s óránként húszat zúz halottra.
Így van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.
/Ford.: Radnóti Miklós/
La Fontaine: Fösvény nőnek szélhámos szerető
Hogy a nők jól megkopasztják a férfit,
azt ugyan senki nem csodálja már:
Ámor pénzt kér, ingyen csak a Halál:
a csókokat csengő aranyra mérik.
Ez persze a nőcskékre értetik.
De föl kell tárnom tisztességgel itt:
ebben olyan talpraesettek aztán,
legföljebb hogyha minden ezredik
tréfálható meg érte néhanapján.
Egy ilyen példa Gulphar esete:
pompás huszárvágás volt csele,
mert övé lett egy Szépasszony kegye,
és pénz nélkül! - becsapta a menyecskét.
Kardcsörtető lovagocskák, e leckét
jegyezzétek meg, bár szükségetek
mesterre, úgy vélem, aligha van ma:
találna Dulphart éppen eleget
az Udvarban az ember, ha akarna.
Ez oly bejáratos volt Gasparin
úrékhoz, hogy végül is teljesen
belebolondult a ház asszonyába.
Az szép is volt, ifjú is - aki látta,
annak megtetszett: de volt neki egy
vonása, melytől a leghevesebb
hős is viszolygott: fösvény volt a drága.
Az ilyesmi éppen nem ritkaság ma.
Sóhajtozás itt, mondtam, mit sem ér,
arabusul beszél annak a vágya,
kinek markában nem a pénz beszél.
Játék, szoknya, szórakozás, szeszély:
ilyen cselekkel fondorkodik Ámor,
és e boltból több szarvas francia
férj kerül ki, mint Trója falovából
rettenthetetlen vitéz valaha.
De térjünk vissza a zsugori nőre.
Barátunk semmit nem csikart ki tőle,
mig nem beszélt. S hogy mi itt a beszéd,
mindenki tudja: épp ezért elég,
ha így nevezem ezt a furcsaságot.
Gulphar beszélt, s oly jól, hogy fölajánlott
kétszáz tallért. Elhangzik az igen:
s a pénzt ( jó csel!) Gulpharnak Gasparin
adja kölcsön, majd megy egyenesen
vidékre, s nem is gyanakszik nejére,
Gulphar meg átnyújtja tanúk előtt
a nőnek és: "Asszonyom - kéri őt -,
adja vissza férjének, itt a pénze."
Hölgyünk úgy vélte, hogy ez a beszéd
politika, szerepjátszás csupán csak.
Szótartó nő volt, hát igéretét
derekasan be is váltotta másnap.
Kománk aztán pár napig fölösen
megkapta ellenértékét a pénznek:
ki jól fizet, annak tetézve mérnek.
Mikor megjött vidékről Gasparin,
az asszony előtt igy szólt neki Gulphar:
"Megadtam a pénzt nejének, uram:
nem volt szükségem az összegre úgy már,
mint gondoltam - elszámoltam magam:
törölje hát tartozásom." Erre
dermedtebb lesz a jégnél a menyecske,
s bevallja az átvételt fagyosan.
Mit tehetne? Tanúk is igazolják!
Most bánta már, hogy a kegyek adagját
úgy megtetézte - ez nyomta begyét.
Képzeljék csak, mekkora veszteség!
Gulphar meg a szép kis históriát
kikürtölte fűnek-fának, mesélte
úton-útfélen: hallja a világ!
Nem is érdemes kárhoztatni érte:
mi már ilyenek vagyunk: franciák.
/Ford.: Rónay György/
La Fontaine: A bölcsességet áruló bolond
Bolondnak ne kerülj soha keze-ügyébe,
bölcsebb tanácsot én nem adhatok neked.
Nincs tanulság mélységesebb,
mint: zagyva fő elől iszkolj sietve félre.
Az udvar tele van velük:
a herceg fölvidul, ha nyiluk sebet üt
agyafurt gazokon, nevetséges hülyéken.
Az utcán egy Bolond kürtöli mindenütt,
hogy bölcsességet oszt: rohan a sok hiszékeny,
kapkodják sebesen a jó vásárfiát,
tűrik fintorát a Kukának,
s az végül pénzükért kiád
egy derék nyaklevest s két ölnyi cérnaszálat.
A legtöbbjük dühöng, de a harag mit ér?
Még csúfosabb az ügy: bölcsebb, aki nem átall
nevetni, s pofonnal, fonállal
száját befogva hazatér.
Az esetnek nyitját bogozva
csak kifütyültetem magam, mint esztelent.
Jótállhat-e egy eszement
tetteiért az ész? A véletlen okozza
mindazt, mi a beteg agyvelőben mozog.
Mégis egy rászedett, kit bántott a dolog -
a pofon, s a fonál - egy Bölcset keresett fel,
s az nem késve a felelettel,
szólt: "Tisztán érthetők e hieroglifok.
A szóra hallgató ember tartsa magától
a bolondokat épp fonalnyi-hosszra távol,
ha jót akar: s ha nem, bizonnyal kapni fog
néhány pofont cirógatásul.
Nem, nem csalt a bolond: ő bölcsességet árul."
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
La Fontaine: Jancsi úr gyűrűje
Vén napjaira Jancsi úr
fiatal nőt hozott a házba.
No főtt is irgalmatlanúl
feje szegénynek gondba-lázba!
Bábika ( igy hitták a lányt)
csinos, derék, jószőrü lány volt,
birólány, hát sokat kivánt,
s a szerelemben csupa láng volt.
Volt mit törődni a komának,
hogy ne legyen fölszarvazott:
szerelmes versek és románcok
helyett olvasni asszonyának
csak erkölcsös mesét hozott,
és tartott erkölcsös beszédet,
szidta a sok tágszivü szépet,
sok romlott hiút és kacért,
amint csak a torkán kifért.
De az asszonyka nem szerette
a morált s prédikációt,
nem türte az orációt,
ám az udvarlást jól bevette.
Így lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
annyira félt a csúfolóktól,
inkább kivánta a halált:
de volt néhány jó perc is olykor,
amikor megnyugvást talált.
Egy éjjel, melyet jól betöltött
gyomorral Bábi mellett töltött
(étel-itallal jóllakott
s aztán kedvére hortyogott),
álmában megjelent az ördög,
s ujjára egy gyűrűt dugott
és mondotta: "Látom, keserved,
mely tőled minden nyugtot elvett,
s ez nálam irgalomra lelt:
vedd e gyűrűt és jól viseld.
Míg ujjadról nem fog leesni,
az, ami aggódásba ejt,
tudtod nélkül nem fog megesni."
"Hogy háláljam meg? Nagy öröm! -
mondta Jancsi úr bölcs szavakkal -
Isten fizesse meg kamattal:
irgalmas atyám, köszönöm!"
És az örömtől fölriasztva
s fölnyitva kissé szemeit,
hogy hol találta Jancsi gazda
dugva az ujját - sejthetik.
/Ford.: Babits Mihály/
La Fontaine: Ámor és az Őrület
Csupa titok a Szerelem,
titok tegze, nyila és gyermeksége, lángja.
Tárgyát ki se merithetem,
egy nap kevés e tudományra.
Minden részletet én nem is feszegetek.
Célom, hogy a magam módján elmondjam itten,
miként történt a vakeset,
hogy veszitette el szemét e vak ( ki isten),
mi követte e bajt, mely tán jótétemény:
itéljen róla majd, ki szerelmes, s ne én.
Ámor s az Őrület együtt játszottak egyszer.
Ámorunk látta még az égi fényeket.
Összekaptak: emez döntést az istenekkel
hozatna a vita felett.
Nem ily türelmes ám a másik,
felé csapott, s ütése oly veszett,
hogy Ámor szeme ott veszett.
Vénusz e tettre bosszut áhit.
Jajától zeng az ég, hisz asszony, s anya is,
belekábul, ha isten is,
sorra Jupiter, Nemezis,
aztán az alvilág birái, s az egész had.
Eléjük tárta hát az iszonyú ügyet:
"Bot nélkül fia már egy lépést sem tehet,
nincs büntetés, amely ily vétekre elég nagy,
a kárt is valahogy üssék helyre legott."
S hogy az ügy megtárgyaltatott,
tekintettel a köz javára s a felekre,
a legfelső gyűlés akként itélkezett,
hogy Ámort ezután vezesse
szolgájaként az Őrület.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
La Fontaine: A földmíves és gyermekei
Dolgozzatok mindig, verejtékezve, vágyón,
a pénz maga édeskeveset ér.
Egy gazdag Földmíves, már a halálos ágyon,
fiait hívja s titkon így beszél:
"Ne adjátok el - mond - soha e földet,
mit apáitok is úgy örököltek:
mert kincs van rejtve benn a mélyen,
hol, nem tudom, de rajta csak serényen,
majd megleli, ki dolgozni nem gyarló.
Már kora nyárban neki lássatok,
kapáljatok és folyton ássatok,
viruljon ki a tarló."
Az Apa meghalt, s minden koron át
forgatták a Fiúk a boronát.
S az év végén a föld többet terem.
A kincsnek hült helye. De végtelen
bölcs atyjuk volt, mert bárha nincs
a mondott kincs, a munka kincs.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
La Fontaine: Nem lehet mindent előre látni
Egy Féltékeny csak félszemmel aludt,
rá nézni sem engedett asszonyára.
Hogy eszén túl ne járhasson a Dáma,
egy nagy gyűjteményt iratott, de úgy,
hogy tára legyen minden női cselnek.
Bolond! Nem tudta, hogy ez hidra, melynek
ahány fejét levágod, annyi nő:
még a haja szálát is számbavette,
s egy öregasszonyt, egy árgus-szeműt
járatott vele mindig, mindenütt,
s az, akár az árnyéka, úgy követte.
Könyve teljes, úgy vélte a balog,
cipelte, mint egy pszaltériumot,
s azt hitte, most már szarva sose nőhet.
Egy ünnepnapon - hogy, hogy nem - a Hölgynek,
mikor templomból jövet elhaladt
egy ház előtt, szennyel telt kosarat
ejtett valaki fentről a nyakába.
Nagy szabadkozás - szegény nő a házba
futott: csupa mocsok lett köntöse:
le kellett a ruháját vetnie.
Ahogy belépett: azonnal szaladhat
tiszta szoknyáért haza az Öreg.
Elsorolja Urának, hogy esett,
ami esett. " A fene egye meg!
Ez nincs a Könyvben - szólt az Úr -, becsaptak!
Salabakter a pokolra veled!"
S helyesen szólt - mivel a szemetet
azért dobták le, hogy végre a Dáma
elküldhesse sárkányát, s egyedül
maradhasson. S odabent remekül
élt is az alkalommal egy barátja.
Hiába tartod a nőn a szemed,
a botránytól biztosan ez se véd meg.
Tűzbe a Nagykönyvvel, féltékenyek!
Szavamra mondom: hamuvá enyészhet.
/Ford.: Rónay György/
Ungvárnémeti Tóth László: A magvető
Egy öreg, ki néha ( hogy a bohót tanitaná,
S eszére hozná) esztelent játszik vala,
Felül egy ladikra, mellyet egy evező legény
Félkézzel is lehajthatott, s megyen a folyón.
A gyülekezet, mely valami pompás ünnepet
Ülvén, csoporttal jára a vizpartokon,
Csak oldalaslag nézte, mit akar, s mit csinál,
Mikor ő marokra szedi, s marokkal szórja be
A vizbe a magot. - Erre a nép nagy kacajt
Üte: - Ő pedig: Hát nektek, úgymond, mi bajotok?
Csak azért nevettek, hogy ideszórom a magot,
Magatokat is ki kellene úgy nevetnetek.
Minden pazarló úgy teszen, mint én teszek:
Minden sibarita úgy teszen, mint én teszek:
Minden könyv-iró úgy teszen, mint én teszek:
Minden recensens úgy teszen, mint én teszek:
Minden mesélő úgy teszen, mint én teszek.
Ungvárnémeti Tóth László: A Vinczlér és a fia
Egy szép öreg, bölcs, mint Aesopusz: kellemes,
Vig, mint Anacreon, midőn meghallaná,
Hogy a magyar literátorok versengenek,
Ezt a mesécskét költi - nagyon értelmesen:
Egy gyermekecske, akinek Vinczlér vala
Az apja, legelől látta a bort forrnia.
Apám! kiálta rémülten, jere csak hamar,
Hamar, mivel mindjárt kiugrik a borod,
Úgy szökdösik, már a karikát is fellöké.
Szerencse! ha csak azt lökte fel édes gyermekem,
Szerencse! mond az öreg, - nem is fogjuk tehát
Lefojtni többé, hagyd pesegje ki jól magát,
Eddig csak édes volt, de már erős leszen.
Ungvárnémeti Tóth László: A csiz
Egy csiz megunván a kalitkát s veszteglést,
Mindaddig esdeklik s keresi a módokat,
Mígnem kireppenvén, szabaddá teszi magát.
Most már szabad madárka vígan repkedik,
És nemsokára párt kerít, s fiakat nevel.
Minthogy pedig sok szép dalocskát tanult
Valaha, s tudott még most is, elővevé gyakran
Azokat, s tanitá fiait, a kis csizeket
Reájok. Éppen egy szép éneket dalolt,
Midőn kihallgatván felei, a többiek:
"Hát ez hogy énekel? micsoda nyelven beszél?
Hogyan cikornyázgatja hangját olly igen?
Szép! szép! de mért újit? miért nem elég neki
Ősapjaink nyelvök? - mit rontja, vagy minek
Aprózza az igét? mért harapdál olly rövid
Sorokat? s miért nem ejt hasonló hangokat?
Urak! nagy a veszély. - Találja ki Ripsz uram
Mit kell csinálnunk? - hogy megójuk ifjaink
Az ilyen ámitó Varáslótól." - Imígy
Tanácskoznak az öregek: Ripsz ur pedig:
"Feleim! mivelhogy az illy dolog sokkal kisebb,
Mintsem hogy érte valakit a törvény alá
Lehetne vonnunk, legtanácsosabb leszen,
Ha talán nevetve dűjtjük el az egész ügyet."
Így szóla, s nemsokára kész a Quodlibet,
Egy kába munka, mellyben a legékesebb
Hangok, s szavak olly rútul kevertetnek együvé,
Hogy igazi disszonanciát kell adniok. -
Ezt Ripsz csinálta: Rapsz pedig most is kacag.
Kis János: Markalf
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt,
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Hogy tudsz, monda neki egy utas, így tenni,
Völgynek szomorúan, hegynek vigan menni?
Szokásommá vált az, monda ő, barátom:
Lementemben én már azt a hegyet látom,
Mely a völgy fogytával viszont következik,
s orcámról a nyájas vigság elrejtezik.
S hegyre felmentemben arról gondolkodom,
Hogy közel lesz a völgy, s gyorsan kapaszkodom.
Jó s balszerencsédben hogy mértékletes légy
Te is, ha eszed van, mint Markalf tett, úgy tégy:
Jó sorsodban rettegj az ellenkezőtől:
Ha szenvedsz, minden jót várj a jövendőtől.
Kis János: A bárány és a tövisbokor
Egy bárány, kerülvén az eső záporát,
Bokrok sűrűjében kereste sátorát.
Az esőtől ugyan szárazon maradott,
De a tövisekben gyapja fennakadott.
E bárány példáján boldog aki tanúl:
Tanúlj te, ki gyakran perelsz oktalanúl
Körmös prókátorra félve bizd magadat,
Ha nyersz is keveset, az szedi gyapjadat.
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)