Aki vízparton járt már valamikor, mindenki látta már Csupaszem békát, a papucsosmestert. Nyakba vetett zöld kötényéről, munkára termett keze-lábáról könnyű felismerni ezt a jóravaló mesterembert. De legkönnyebben a szeméről, mert ahhoz fogható nagy szem nem kerülközik több a nádasban. Hozzá még Csupaszem mester nem is az arcán hordozta a szemeit, mint más istenteremtése, hanem a feje tetején. Büszke is rá az öreg papucsosmester, hogy ő a feje tetejével lát.
- Ebből is kitetszik, hogy valami előkelő nemzetség ez a miénk - mondja estendén a Csupaszem a porontyoknak, mikor jó étvággyal elfogyasztották a szúnyográntottát.
- Elég baj az nekünk - kuncogott az egyik kis Csupaszem -, hogy mink a fejünk tetején látunk.
- Miért? Miért? - kérdi az öreg Csupaszem.
- Mert így nem tehetünk a fejünkre kalapot - nevette el magát a poronty.
De sietett is ám elkotródni az iszapba, hogy hirtelenében kalapot ne mérjen a fejére a gyékénybuzogánnyal az öreg Csupaszem.
Mert semmit sem utál jobban az öreg papucsos, mint a kalaposmesterséget. Azt mondja, hogy csak olyan éhenkórász népeknek való, mint a gémek, akik még tollat is tűznek a süvegük mellé. Szabadfővel jár az igazi vízbéli nemes, de papucsban, hogy meg ne szúrja a talpát a sulyomtövis.
Lapulevélből szabja Csupaszem a papucsot, s míg ő ott szorgoskodik a vízparton, Csupaszem anyó a sás közt keveri az ebédhez való rántást. Ki-kiszól a konyhából a papucsosműhelybe:
- Mit varrsz? Mit varrsz?
- Papucso-cso-cso-cso-cso-csot, papucso-cso-cso-cso-csot - dúdolgatja vissza a mester.
- Szép mesterség is ez annak, aki nem tud egyebet - zümmögi a feje felett az aranyos szárnyú szitakötő.
- Hát te mit tudsz? - kérdezi Csupaszem.
- Szitát kötögetni, vásárokra járni, repkedni, szállni, világot látni.
- Világot látni? Ugyan mit látsz te többet, mint én, te éhendongó.
- Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- Minek ez a nagy tudomány egy hitvány szitakötőnek? Tán szolgabíró akarsz lenni Tápén?
- Uccu tolla, motolla: kinek arra mi gondja! Hanem tudod mit, mester? Ha szolgabíró leszek, megveszem a szemedet ablaknak a megyeházára. Úgyse veszed semmi hasznát.
- Kapjon el a béka! - vartyogott haragosan Csupaszem, s csakugyan utánakapott a szitakötőnek.
Hanem az már akkor a másik parton vallatta a virágos kákát, mit álmodott az éjszaka.
- Szerencséd, hogy elhordtad az irhád, mert majd megmutattam volna, hogy hasznát tudom venni a szememnek - dörmögött utána Csupaszem mester.
Hanem azért a szitakötő beszédje szöget ütött a fejébe. Szó, ami szó, mégiscsak illendő volna egyszer körülnézni a világban az ilyen magaformájú előkelő személynek. Akkor lenne még csak nagy tisztessége a nádasban Csupaszem papucsosnak! Még tán a bíbic is ővele varratná az ünneplő papucsát!
Se szó, se beszéd tovább, Csupaszem elhajította a kaptafát, fölgyűrte a zöld kötőjét, s akkorát ugrott föl a dombra, hogy szinte puffant.
- Hová? Hová? - kiáltotta utána kétségbeesetten Csupaszem anyó.
- Megyek világot látni.
Bokrok, virágok nevetve csóválták meg a fejüket, mikor meghallották, hogy mi járatban van az öreg Csupaszem. Még a napocska is elnevette magát az égen: lett is Csupaszemnek olyan melege, hogy mire felére kapaszkodott a dombnak, már a nyelve is lógott.
- Hová, hová, Csupaszem bácsi? - kérdezte tőle csigabiga.
- Megyek világot látni - lihegett a szegény Csupaszem -, valamirevaló mesterember nem élhet meg anélkül, hogy körül ne nézzen egy kicsit a világban.
- Ugyan mit lehet rajta nézni?
- Mit-e? Nem a te eszedhez való az, kis öcsém! Túl a dombon erdőt, rétet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- De már azt magam is megnézem - örvendezett csigabiga -, gyerünk együtt, Csupaszem bácsi!
Csupaszem bácsit elfutotta a békaméreg. Még hozzákötné magát ez a sehonnai vándorlegény, akinek hátán a háza, kebelén kenyere. Mérgében úgy nekirugaszkodott, hogy három ugrással fent volt a domb tetején.
- No, nézzük, milyen világ van itt - fohászkodott Csupaszem, s fölágaskodott két hátulsó lábára, hogy jobban körülnézhessen.
Nini, a kiskésit neki, hisz itt is csak olyan pocsolya van, mint a másik oldalon! No nézd, itt van még a papucsosműhely is! Lám, lám, hát ott nem az a sáskabokor hajladozik, ahol a vacsorára való szúnyogszalonnát pörkölik? Még az a békateknő is ott úszkál a vízen, amelyikben a kis Csupaszemeket szokta füröszteni az édesanyjuk.
- Hordja el a gólya ezt a világot, csak olyan az, mint a mienk! Hej, de bolonddá tett az a gonosz szitakötő - sopánkodott az öreg Csupaszem, szép csendesen legurítván magát a lejtőn. Nem érte föl ésszel a jámbor, hogy őbenne volt a hiba. Visszafelé látott, mikor két lábra állt, azért látta a tulajdon maga nádasát. Ilyen veszedelem van abban, ha valaki a feje tetején viseli a szemét.
A parton már ott várta az egész családja. Csak úgy rezgett belé a nádas, ahogy az éhes Csupaszemek világlátott apjukat köszöntötték:
- Vár a vacso-cso-cso-csora, vár a vacso-cso-cso-csora!
Az öreg Csupaszem azonban ügyet sem vetett a nyájas köszöntésre. Fejest ugrott a vízbe, s úgy elbújt a nádtorzsába, hogy gólya legyen, aki megtalálja. Attól félt, hogy megkérdezik tőle a porontyai, elmén-e máskor is világot látni.
Volt egyszer egy piros kabátos, pöttyös katicabogár. Szép nyári reggel mászott felfelé a nagy kőrisfa derekán. Hogy, hogy nem...potty!...beleesett a patakba.
- Patakocska ne temess el, patakocska állj meg cseppet! - könyörgött a pataknak.
De a pataknak sok volt a vize, sietnie kellett, hogy ki ne áradjon, nem állt meg.
- Jaj, végem lesz, elmerülök! - sóhajtozott a kis bogárka. - Ki segít rajtam?
Meghallották a patak partján virágzó birsalmabokrok. - Segítünk rajta - adták szájról-szájra, s sok-sok rózsafehér szirmot szórtak le a patak vizére. Tele lett a patak a táncoló, kemény szirmokkal, s a kis katicabogár sietve kapaszkodott fel egyre. Úgy ült benne, mint kagylóban a gyöngy, s a patak rohant vele tovább.
- Hová kerülök? - sopánkodott a kis bogár, amikor megszáradt egy kicsit piros kabátja.
- Állj meg, patak állj meg, ne vigyél oly messzire, talán sohasem találok haza többet!
De a patak nem állhatott meg. Őt várta a szőke Tisza, a szőke Tiszát a kék Duna, a kék Dunát a Fekete-tenger - sietniök kellett a fürge hullámocskáknak.
A katicabogár nagy félelmek közt csónakázott egyik hullámról le, a másikra fel. Meglátta a patak oldalában lakó rákocska. Kidugta ollóját a lyukból.
- Ülj rá frissen, katicabogár!
- Ó...ó...hisz ollód elvágná a nyakamat. Dehogy ülök rá! - kiáltott felé a bogárka s ijedtében megköszönni is elfelejtette a szíves kínálkozást.
Nemsokára egy zöld béka ütötte fel fejét a vízből. Látta, hogy bajban van a katicabogár.
- Brekeke...a hátamra felülsz-e?
A bogárka fél szemmel arra pillantott, de hirtelen lejjebb lapult a szirom ölén. Eszébe jutott, hogy a béka légypástétommal, meg szúnyogpecsenyével szokott élni. Uramfia!, még légynek találná nézni őt is...s bekapná.
- Istenem, Istenem, de sok veszedelem közt folyik utam - sopánkodott. - Tégy ki a partra, patakocska!
De a patak, az örökké siető patak, vitte magával kérlelhetetlenül.
Virágzó gyümölcsöskertek mellett, zöld mezők és vetések közt haladtak el: majd rájuk borult az erdő hűvös árnya, s hogy a sok vízre hajló ág le nem sodorta hajójáról a kis bogarat, az különös csoda volt.
Egyszerre azonban jobbról is, balról is feldugta fejét két ezüstös halacska, s gömbölyű szájukat rátartották a bogárra. Szemmelláthatóan azon versenyeztek, melyikük nyelje el őt.
- Most már igazán végem van. Uram, irgalmazz szegény fejemnek - búcsúzkodott a világtól a bogárka, s rémületében még a szemét is lehunyta.
Csakugyan...rögtön érezte, hogy valami hideg csap át rajta, azután felfelé emelkedik, aztán lefelé zuhan...végre csendesen feküdt valahol.
- Bent vagyok a hal gyomrában - gondolta borzadva s kis ideig mozdulni sem mert.
Végre mégis nyitogatni próbálta szemecskéit, hát! igaz-e vagy csak álom? Ott feküdt egy piros tulipán gyönyörű kelyhének kellős közepében.
- Talán mégiscsak álom? - Jól megdörzsölte mindkét szemét, hogy jobban lásson...de valóság volt minden.
A tulipán kedvesen ringatta sárgaporos kelyhében, a napsugár melengette hideg testecskéjét, zümmögő méhecskék szálltak el felette. Sőt, nini!...mi dugja ott fel a fejét, a szirom szélén?...egy valóságos és hét fekete pöttyös katicabogár.
De megörült a kis rokon láttára! Majdhogy a nyakába nem borult. De az mégsem lett volna illő ismeretlen létére...hát csak köszöntötte szépen, s elbeszélte neki nagy utazását és annak csodálatos végét.
- Gondolom már, hogy kerültél ide, kedves rokon - szólt a másik bogárka. - A kertész kimerített s Erzsóka ráöntözött erre a kedves tulipánjára.
Ezzel karonfogta bogárkánkat, elvezette a lakásába s szívesen megvendégelte. Ebéd után azonban elszomorodott a mi kis bogárkánk.
- Hogy jutok innen haza, kedves rokon? El sem tudom képzelni merről jöttem!
- Bizony, ebben nem lehetek segítségedre, de mondok egyet. Ha én valamit magam elintézni nem tudok, öregebb és okosabb barátaimhoz szoktam fordulni tanácsért. - Látod azt a letört tetejű jegenyefát? Ott lakik egy öreg gólyapár, ahhoz megyünk tanácsért.
Az öreg gólya éppen piros csőrét élesítgette, amikor odaértek. Nyájasan meghallgatta őket s így szólt:
- Amikor mi tavasszal a telelőhelyünkről hazaindulunk, arrafelé jövünk, amerre mentünk. Úgy tegyetek ti is!
A két bogárka megköszönte a jó tanácsot. Egy kicsit ugyan homályos volt nekik az értelme, de mire leértek a jegenyefáról, kitalálták.
- Merről jöttél, kis rokon?
- Amerről a patak folyik.
- Merre mész hát, hogy haza találj?
- Mindenütt a patak partján, szemben a folyásával.
- Úgy van! Hát induljunk, elkísérlek egy darabon.
Mentek, mendegéltek, jó régecskén ballagtak, de messze mégsem jutottak. Az alkonyati napsugár piros gyermekei már ott játszadoztak a réten, közelgett a fekete fátyolos est, de ők még mindig a kert alatti mezőn jártak. A mi bogárkánknál egyszercsak eltörött a mécses, hullottak könnyei szaporán.
- Miért nincs nekem erős szárnyam, mint a fecskének meg a gólyának? Miért ilyen gyenge a szárnyacskám, mellyel messzire repülni nem lehet?
Éppen egy kiszáradt, magas fa alatt jártak. Tetejéről megszólalt valaki: egy szép, karcsú testű sólyommadár.
- Ha neked gyengék a szárnyaid, erősek az enyémek. Ha te nem tudsz messze repülni, tudok én. Mássz a hátamra! Tollaim közt jól elbújhatsz, le nem esel, ne félj egy cseppet sem!
- Nem fogok félni, sólyommadár. Köszönöm szívességedet.
- Hanem legelőbb mondd meg frissen, hová vigyelek?
- Azt én bizonyosan megmondani nem tudom. Valahol a patak mellett lakunk, ott estem bele egy öreg kőrisfáról.
- Kőrisfáról? - Az a szerencséd, hogy arról estél bele: mert fűzfa, nyárfa, akácfa sok van a patak mentén, de öreg kőrist csak egyet találsz az egész vidéken. Egy nagy kert végében, hol omladozó, régi kőfal húzódik le a patakhoz.
- Az, az! - kiáltott örömmel a bogárka. - Déli órákban sokszor melegedünk a kőfalon.
- Akkor hát búcsúzz, és induljunk.
Elbúcsúzott a két bogár. Megölelték, egy kicsit meg is siratták egymást. Aztán a sólyom lerepült a földre, a katicabogár rámászott, jól elbújt a tapadó tollak között, s a sólyom gyors szárnycsapásokkal felemelkedett. Nemsokára a sólyom csendesen leereszkedett.
- Itthon vagy, katicabogár. Itt a nagy kert, itt a régi fal, ez pedig, amelyre leszálltam, a kőrisfa. Vigyázz a lemászásnál, bele ne ess a patakba!
Ezzel köszönetet sem várva, meglibbentette karcsú szárnyait a sólyom, s eltűnt a magas, kék levegő-égben.
A kis bogár boldogan indult le a kőrisfáról. Dalolni tudott volna örömében, ha dalolni egyáltalán tudott volna. Ennek hiányában, hát csak vígan köszöntött minden útjába eső ágacskát, minden ismerős bogarat. Végre ott mászott az öreg kőris legalján.
- Nem mászok többet rád - gondolta, s bekopogtatott kis lakása ajtaján.
Hej!, volt nagy öröm a családban. Ölelgették, csókolgatták, minden jóval ellátták. Kérdezgették, tudakolták: hol, merre járt? - De ő behúzódott kis vackába s csak annyit mondott:
- Előbb alszom három éjjel, három nap, míg kipihenem utam fáradalmait. Ha felébredek, majd mesélek. Most csak annyit mondok: szép, szép az utazás, de legjobb itthon.
És aludt, aludt három éjjel, három nap.
Tudjátok-e, merre van az Ecsedi-láp. Szatmárvármegyében a Kraszna vize mellett van ez a mérföldekre terjedő nagy náderdő, amelyhez sok szép magyar monda és rege fűződik.
Éger-,juhar - és szálfák nyújtogatják zöld koronáikat a lápok és a nádasok rengetegeiből és a vizenyős síkok felett vadludak hápognak: a csillagvirágos réten pedig darvak keringőznek, táncolnak, krúgatnak. Az acélszínű vizeken meg bíbicek és gémek úszkálnak.
Egyik nyári hajnalon még suhogott a nádibagoly szárnya: a víz- és földpárák gyöngyei remegve csillogtak a fűszálakon, és az ébredő Nap álmosan pislogatott a szellő suhintására hajladozó millió és billió nádszálakra: mikor a ravasz Csonka és a félszemű Kullogó véletlenül találkoztak ám az egyik szigeten, itt az Ecsedi-lápon.
- Jó reggelt, szomszéd - köszönti alázatosan Csonka bátyó a mogorva Kullogó bátyót. - Hogyan áll a kelmed konyhája dolga?
- Rosszul áll a konyha dolga - felel morogva a vén Kullogó és maga alá kapván bozontos farkát, leheveredik a homokra.
Ejnye, majd hogy el nem felejtem bemutatni nektek a két korán kelő bátyót. Az egyik, a Csonka, ez bizony egy farok nélküli vén róka, aki ezt a szép rókadíszt egy csapóvasban hagyta emlékül. A másik, - Mármint a Kullogó - ez meg egy sok vérengző verekedést látott farkas, akit "réti-kutyó" -nak is csúfolnak a szatmármegyei paraszt emberek.
Sokáig heverészett tétlenül a két orvvadász a homokon. Hallgattak, füleltek, hogy nem sipít-e valahol a közelben egy-egy őzgödölyécske, amelyik az anyjától elmaradt.
De bizony hiába leskelődött a két haramia, nem mutatkozott sehol a várva lesett préda. Pedig kongott ám a bendőjük az ürességtől. Unalmukban hát csúfolgatták egymást, hogy teljék-múljék az idő valamivel.
- Ah, farkatlan róka! Hiányzik a díszjeled, a bozontos farok - morogta Kullogó és gúnyos pillantásokkal mérte végig a hasát vakargató Csonka pajtást.
- Minek a farok a rókának? Én új divatot kezdtem a rókavilágban. Farok nélkül járok: mert ez a bozontos izé egyrészt akadályoz a futásban, másrészt pedig az illatja sem valami kellemetes - felelte a ravasz Csonka és hogy elejét vegye a további gúnyolódásnak, átterelte a beszélgetést az általános inségre.
- Hát bizony nagy most a nyomorúság - vette át a szót Kullogó -, pedig annyi birkaakol van itt a közelben, hogy száz farkas is jóllakhatnék bürgehússal. De veszedelmes az aklok körül sétálgatni. Lám, a tavasszal egy juhász hogy kiütötte baltájával az egyik szememet.
Alig fejezte be a siralmashangú panaszt, furcsa hang ütötte a füleiket.
- Mintha ló nyerített volna a nádas túlsó felén - mondta a róka.
- Én is úgy hallottam, hogy ló nyerített - felelte a farkas, s mindjárt talpra is ugrottak, hogy elinduljanak kémszemlére. A nádas túlsó oldalán csakugyan egy ló legelészett. Szép, vasderes színű, kövér lovacska volt.
- Biztos! - szólt halkan Kullogó.
- Csalárd! - mondta róka koma.
Kevés időig tanácskoztak, hogy mi módon támadják meg a lovacskát.
- Csend legyen! Nekem ilyen dolgokban bölcs tapasztalataim vannak. Csak kullogj utánam Csonka barátom, a többi az én dolgom - dörmögte Kullogó mester, és szépen odasomfordált a legelésző lóhoz.
A lovacska bizony meghökkent, amikor a két haramiát meglátta: de aztán arra gondolt, hogy szégyen ugyan a futás, de némelykor hasznos. Hát majd futni fog, ha futásra kerül a dolog.
Kullogó először is szerencsés jó reggelt kívánt a lónak, aztán illendően bemutatkozott és egyúttal megkérdezte, hogy mi a becsületes neve a lovacskának. Ez aligha átlátott a szitán, mert így felelt:
- A hátsó patámon van egy acélpatkó, arról leolvashatjátok a nevemet.
- Én egy szegény, pusztai vadász fia vagyok. Én nem jártam iskolába. Nem is tudok írást olvasni - mondta a róka, és tüstént odább is somfordált.
- No, én sok iskolát végeztem. Én értek a betűhöz. Majd én elolvasom a patkódról a nevedet - dicsekedett a tudós Kullogó, és odakuporodott a lovacska mögé.
Ennek sem kellett több. Hirtelen felemelte a jobb lábát, és úgy homlokon rúgta a kiváncsi haramiát, hogy százfelé loccsant az agyveleje.
A betyár Csonka meg nagyvígan röhögött egy nyírfa alatt a Kullogó szerencsétlenségén.
Nagyon szép eb állat volt a csobánci agár. Hegyes a feje, hogy tűbe lehetett volna húzni cérnának. Karcsú a dereka, mint a keszegé, hosszúk a lábai, hogy elfáradt, míg végignézett rajtuk. A szeme, igaz, hogy kisebb volt a kávéscsészénél, de bezzeg akkorára nyúlt a füle, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott.
Ebből is láthatjátok, hogy milyen szép jószág lehetett a csobánci agár.
Szép a szépség, de mégiscsak többet ér egy tarisznya szépségnél egy marék okosság. No, ne féltsétek a csobánci agarat, észért nem ment kölcsön a szomszédba. Igaz, hogy nem is volt több agár a faluban.
Ha nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből ráhullott a korom, a katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért, s midőn a macska összekarmolászta az ábrázatát, mindjárt a sündisznóhoz futott panaszkodni. Ha valami pákosztossága miatt sodrófával forgott körülötte a gazdasszony, meg sem állt, míg a kisbéreshez nem ért, aki a karikás ostorral hajtotta róla a legyet, s mikor nyulászni ment, már a kapuban elkezdett csaholni:
- Szaladjatok nyulak, mert jön a csobánci agár!
El is inaltak a nyulak úgy, hogy mire ő kiért a mezőre, azok már a hatodik határban tudakolták, hogy van-e jó káposztatermés. Ebből is láthatjátok, hogy milyen okos állat volt a csobánci agár.
Egyszer azt mondja a gazdája ennek a híres csobánci agárnak:
- No, Cicke, én most elmegyek hetedhét országra, meg sem állok a túri vásárig. Vagy jövök vissza, vagy se, de mire a vacsoracsillag föltetszik az égen, akkora bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.
Ezzel a gazda becsukta az ajtót, a kulcsot behajította a kapu tetején, azzal nekilódult a világnak. A csobánci agár fölcsapta a fülit a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója, s kinyargalt a mezőre. Annyi ott az ürge, mint a hangya, olyan vígan sütkéreznek a déli verőfényben, hogy a csobánci agár elcsaholta magát örömében:
- Reszkessetek, ürgék, én vagyok a csobánci agár!
Szót fogadtak az ürgék, hanem előbb mindnyájan beosontak a lyukba, s csak odabent kezdtek el reszketni. Hiába ígért nekik mézeskalácsot a csobánci agár, még csak az orrukat se ütötték ki többet. Még akkor se jöttek elő jó napot kívánni, mikor azzal biztatta őket, hogy nem akar ő semmi rosszat, csak éppen egy kis ürgepecsenyét.
Addig-addig leste az ebédet a csobánci agár, míg utoljára észrevette, hogy nem is éhes ő, hanem szomjas. Nosza, szalad a patakra, hát ahogy belenéz, látja ám, hogy ugyancsak hunyorítgat rá a víz tükréből egy másik agár. Szakasztott olyan, akár ő, még a nyelvét is úgy lógatja.
Elvicsorítja Cicke nagy mérgesen a fogát, s rámordul az idegen kutyára:
- Mit keresel te Csobáncon, mikor én vagyok a csobánci agár?!
Ki hallott ilyet, ugyancsak vicsorgatja ám a fogát a másik agár is! Nekibőszült Cicke, fölemeli az első lábát: de bizony képen felejti ő ezt a csavargó agarat! Az ám, ha föl nem emelte volna az első lábát, s nem nézett volna olyan haragosan, hogy a Cickének egyszerre elment a kedve a hadakozástól.
- Maradj magadnak, találok én még vizet magamnak Csobáncon!
Szalad vagy öt lépést fölfelé, belenéz a vízbe: megint csak ott van az a se országa, se hazája agár! Ugrik megint vagy ötöt, belenéz a patakba, hát még csúfolódik is az a tolakodó teremtés. Éppen olyan ijedt ábrázatot vág, mint a csobánci agár.
"Azért se fogsz ki rajtam! - gondolja a csobánci agár. - Van a szomszéd faluban egy csurgókút, ott már, tudom, nem találsz meg."
Ugyancsak négy lába közé szedte ám az utat, mert már csak úgy szédelgett a nagy szomjúságtól, de tele is szedte ám magát a csurgókútnál vízzel, hogy egész felüdült bele. Megállj, te másik agár, majd megtanulod most, mi az agárbecsület!
Úgy szaladt vissza Csobáncra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt úgy, hogy mire a csobánci patakhoz ért, alig lihegett.
- Így nem lehet viaskodni - szomorkodott a csobánci agár -, mégiscsak vissza kell még egyszer szaladnom a csurgókúthoz egy ital vízre. Hanem majd lesz aztán, ami lesz!
Az lett biz azzal, hogy mire haza-hazaért a csurgókútról, megint majd meg ölte a nagy szomjúság. Nosza, vissza a szomszédba, de gyorsan ám, de sebesen ám! Vissza harmadszor, vissza negyedszer, vissza, míg csak a lába bírta.
Addig szaladozott egyik faluból a másikba egy ital vízért a csobánci agár, míg utoljára orra nem bukott az út közepén. Föl se kelt többet, még akkor se, mikor a vacsoracsillag föltetszett az égen. Vesztire vált neki a nagy esze.
Így pusztult el a csobánci agár, híre-neve azonban máig fönnmaradt. Az olyan emberre, aki az eső elöl a csurgásba menekül, ma is azt mondják: okos, mint a csobánci agár.
Egy kis veréb hangos csicsergéssel ébresztette fel egy reggelen a verébfamíliát. A verébpapa bosszúsan szólt:
- Semmire való kölyök, mekkora lármát csap, aludni sem hagyja az embert!
Az anyja védelmezte fiókáját:
- Ejnye már, apóka, hogy csapna lármát? Nem hallod milyen csodaszépen dalol ez a mi gyermekünk? Mintha csupa ezüst csengettyű lenne a torkában, akár énektanárnak is elmehetne.
A kis veréb hallotta ezt, és igen fejébe szállt a dicsőség. Először rászállt egy rózsabokorra, annak dalolt szép kis dalocskákat diadalról, dicsőségről. A rózsa lehajtotta a fejét, úgy hallgatta. De hallgatták a violák, szegfűk, mályvák is a kis verebet, és amikor elhallgatott azt mondták:
- Jaj, de szép volt, énekelj még nekünk!
De a kis veréb gőgösen rázta meg szárnyait:
- Hogyne, nektek elég volt! Most elrepülök az erdőbe és ott megtanítom a rigót, meg a többi erdei madarat is olyan szépen dalolni, ahogy én tudok.
Szárnyra is kelt, és meg sem állt a nagy erdőig. Illedelmesen kopogtatott bagoly bácsi ajtaján. Mikor az kidugta pápaszemes fejét, szépen elmondta neki, hogy azért jött ide az erdőbe, mert énekiskolát akar nyitni. Meg akarja tanítani az erdei madarakat szépen énekelni.
- Szólj csak a szarkának, fiam, hogy mit akarsz - felelte jóságosan bagoly bácsi -, és ott, az erdő túlsó szélén van az a nagy fa, ott összegyűjtheted a madarakat. Az elég messzi is van ide, nem fogom meghallani. Nekem pedig hagyj békét, mert késő van, a nap is felkelt már, aludni akarok!
Nosza, volt nagy találgatás a madarak között. Ki lehet az énektanár, honnan jött? Vajon szépen énekel?
És gyűltek, egyre gyűltek, mert a szarka minden fán elcsörögte a nagy újságot.
A kis veréb egy szomszédos fáról hallgatta, figyelte. Amikor mind együtt voltak, felszállt ő is a fa legmagasabb ágára.
Néma csend lett, mindenki elhallgatott. Egy csacska szajkó ennyit szólt:
- Olyan, mintha veréb volna!
De a többiek lepisszegték - Hallgass! - A fülemüle is hasonlít a verébhez, mégis a legszebben dalol közöttünk.
A nagy csendben félénken szólalt meg a kis veréb.
- Azért jöttem, hogy megtanítsalak benneteket énekelni, mert olyan szépen, mint én, senki sem tud. Hallgassatok hát reám. És elkezdett tele torokkal csicseregni.
A madarak hallgatták egy darabig csodálkozva, aztán türelmetlenek lettek, végül hangos kacagásba kezdtek.
Hiszen ez egy közönséges veréb! Ez akar minket megtanítani? És egymás után elrepültek a fáról. Utolsónak a szarka kelt szárnyra, de előbb nagyot koppintott a veréb fejére:
- Tartsd bolonddá az öregapádat!
És elszállt ő is.
A kis veréb ott maradt egyedül nagy szégyenben, keserűségben. Hazamenni restellt, ott búslakodott a fán.
Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy kegyetlen éhes. Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinegepecsenyét is kidobta az ablakon.
- Ki vele, ki,ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.
Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron, mikor erdőn-mezőn terített asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki sehol. Csak az eső kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekintget ki. Pedig a nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája. Megilleti az az ilyen nagy hatalmú vitézt.
Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már mégiscsak jobb olyan koldusnak lenni, mint a búbos pacsirta, aki úton-útfélen jut egy kis alamizsnához.
- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kívánni az éjszakai nyugodalmat! - sóhajtott Sólyom vitéz.
Előbb azonban rendbe szedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús csizmáját föl se kell húzni, mert azt ő le se veti soha. Éles kardját is mindig magával hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak. Csak éppen a pettyes fehér mellényt meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.
Röpül is, mint a nyíl, az erdő fái mind megcsóválják bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja őket kifelé nagy leereszkedéssel:
- Ki-ki-ki! Ki-ki-ki!
Az egerek azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik odabent is. Sehogy se szeretnek ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz kénytelen a tanyák közt szerencsét próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert puskával kívánnak neki jó napot, ha észreveszik.
Most azonban nagy a szerencséje. Kiscsirkék csipognak a tanyaudvaron a kotlós körül, s nem őrzi őket más, csak egy kócos bunda a kút mellett. A bunda pedig nem valami goromba állat. Sólyom vitéz merészen zuhan le az udvarra, mint valami kődarab, s huss! - s éppen a kotlóstyúk mellett vágódik le.
- Kot-kot-kot, ott-ott-ott! - rikácsolja el magát a kotlós, s a kócos bunda mellé csalogatja csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:
- Csip-csip-csip, csip-csip-csip!
- Magam is azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a kardját a Sólyom vitéz, s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a kútkerítésben.
Az ám, csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is rázkódott, de még fel is ugrott.
- Ki-ki-ki? - sikoltotta el magát Sólyom vitéz.
- Hogy én ki vagyok? Brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér kutya vagyok, brrr-brrr! Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod.
S csakugyan olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy Sólyom vitéz egyszerre elfelejtette az éhséget. Ment volna már vissza ebéd nélkül is, csakhogy a sarkantyús csizmája beleakadt a Fillér kócos bundájába. Mentül jobban kapálódzott, annál jobban belekeveredett, s nem volt már se holt, se eleven, mikor Fillér szárnyánál fogva lerántotta magáról, s nagy mancsait rátette a fehér mellényre.
- Ki-ki-ki-ki! - rikácsolta tehetetlenül.
- Szó sincs róla - mormogott Fillér barátságosan -, inkább be-be-be!
Azzal kirázta Sólyom vitézből, ami kis élet volt még benne, s vitte be a foga közt a tanyába, s letette a gazda lába elé. Az pedig szeretettel simogatta meg a kócos bundát.
- Nini, sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a béredet. Mától fogva nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.
Rókáné komámasszonynak estefelé még nem volt meg a vacsoráravalója.
- Ejnye, ejnye, morgott magában a komámasszony -, de rossz napom van! Egész nap csak járok, semmit sem találok.
Szomorúan kullogott az erdőben, nézett jobbra, nézett balra, fenézett minden fára, hopp, meg van! Nini, a fa tetején ott turbékol egy vadgalamb. Sunyi módon felsandított a fára, s köszönt:Rókáné komámasszonynak estefelé még nem volt meg a vacsoráravalója.
- Ejnye, ejnye, morgott magában a komámasszony -, de rossz napom van! Egész nap csak járok, semmit sem találok.
Szomorúan kullogott az erdőben, nézett jobbra, nézett balra, fenézett minden fára, hopp, meg van! Nini, a fa tetején ott turbékol egy vadgalamb. Sunyi módon felsandított a fára, s köszönt:
- Adjon Isten, szépen búgó, burukkoló vadgalamb!
- Burukk, burukk, adjon Isten, komámasszony. Hol jár, mit csinál?
- A városból jövök szépen búgó, burukkoló vadgalamb!
- A városból? Mi újság?
- Hej, szomorú újság van ott. A király kiadta rendeletbe, hogy ezentúl a vadgalamboknak nem szabad a fán ülni, hanem le kell szállnia a földre, ottan sétálni szépen, rendesen.
- Ej, ej, igazán? Hát ha őfelsége úgy parancsolja, úgy lesz ezután.
Mindjárt le is akart szállani a fáról. De egyszerre csak Rókáné komámasszony nyugtalanul kezdett fülelni. Lódobogást, kutyaugatást hallott.
- Nem látsz, nem hallasz valamit, szépen búgó, burukkoló vadgalamb?
- Burukk, burukk, bizony látok.
- Kit látsz? Mit látsz?
- Látok egy embert.
- Hát még?
- Az ember alatt egy lovat.
- Hát még?
- A ló mellett egy kutyát.
- No, akkor Isten áldjon!
- A király rendeletét nem mutatod meg?
Majd máskor, majd máskor. Haza kell szaladnom. Sok a dolgom!
- Adjon Isten, szépen búgó, burukkoló vadgalamb!
- Burukk, burukk, adjon Isten, komámasszony. Hol jár, mit csinál?
- A városból jövök szépen búgó, burukkoló vadgalamb!
- A városból? Mi újság?
- Hej, szomorú újság van ott. A király kiadta rendeletbe, hogy ezentúl a vadgalamboknak nem szabad a fán ülni, hanem le kell szállnia a földre, ottan sétálni szépen, rendesen.
- Ej, ej, igazán? Hát ha őfelsége úgy parancsolja, úgy lesz ezután.
Mindjárt le is akart szállani a fáról. De egyszerre csak Rókáné komámasszony nyugtalanul kezdett fülelni. Lódobogást, kutyaugatást hallott.
- Nem látsz, nem hallasz valamit, szépen búgó, burukkoló vadgalamb?
- Burukk, burukk, bizony látok.
- Kit látsz? Mit látsz?
- Látok egy embert.
- Hát még?
- Az ember alatt egy lovat.
- Hát még?
- A ló mellett egy kutyát.
- No, akkor Isten áldjon!
- A király rendeletét nem mutatod meg?
Majd máskor, majd máskor. Haza kell szaladnom. Sok a dolgom!
Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már ősszel is ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbasztott a dérverte őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokornak. - Egyik fülemüleszótól a másik fülemüleszóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még mindig kint bújócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Begyömöszölték egy viaszágyba, és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat.
- Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták neki, azzal nyugodalmas jó éjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját, és eltették magukat holnapra.
Azt hitték szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt, és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
- Hát téged mi lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. - Azt hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon, és azt mondták, még csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az idő, s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
- Mindegy az, én már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske, és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába, és álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be virágszirom-paplannal, és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát aludt a nyughatatlan méhecske jóízűen. Liliomos kertben járt álmában, és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett, és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
- Fülemüleszót hallottam - osont ki az ágyból, s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte, s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske ki bírt csisszanni.
- Én vagyok a legfrissebb - döngicsélte kevélyen, és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt, és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja. Dideregve nézett körül, és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács, kalács, kalács! - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
- Zümm-zümm, zümm-zümm, jobb bent, mint künt - szomorkodott el a nyughatatlan méhecske, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már ennek fele sem álom - készülődött fel a nyughatatlan méhecske, s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
- A legkisebb a legfrissebb - dongott ki a nyíláson, s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát, s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz, s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd megmutatom én, hogy ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik ágról a másikra.
S bizony meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
- Nini, ki hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske, s nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirág-szirom hull az égből.
Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak, és ráfagytak a gyönge szárnyára. Télapó visszafordult az ég pereméről, és haragosan rázta szakállából a havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát, s utoljára megdermedve hullott le a földre.
A legkisebb a legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse, hogy éppen akkor mentem végig a kerten, és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba, s most itt élesztgetem a napon. Ha fölébred, visszaeresztem testvérkéihez. De előbb megígértetem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik éjszakának idején.
A madaraknak mindég a sas volt a királyuk. Egyszer azonban elégedetlenkedni kezdtek királyukkal.
- Mi hasznunk van nekünk abból, hogy a sas a királyunk, ha nem törődik velünk! Minden rossz ember s különösképpen minden rossz gyermek ellenségünk, a fészkünket kirabolják, minket folyton üldöznek, lépre csalnak, lepuffogtatnak. S vajon a királyunk megvédelmez-e? Nem bizony! Válasszunk más királyt helyette.
Hát abban meg is egyeztek, hogy más királyt választanak, de kit? Amint ezen tanakodtak, vitatkoztak, közéjük állt a bagoly. Hej, de megtetszett nekik a bagoly tudós képe.
- Ilyen király kell nekünk! - csiripolták a madarak lelkesen s nagy örömükben még a szárnyukat is összecsattogtatták. Éljen, éljen, legyen a bagoly a királyunk!
Nosza, mindjárt készülődtek a koronázásra. Leveles ágakból építettek egy nagy trónt, puha fűvel, mindenféle pihével behintették, aztán kerestek valahol arany koronát is, csillogó-villogót. Amikor aztán minden készen volt, a bagoly nagy komolyan, méltóságosan megrebbentette a szárnyát, s ugyancsak igyekezett a trónszék felé, nehogy közben a madarak mást gondoljanak. De amikor éppen bele akart ülni a trónszékbe, jön rettentő károgással a varjú, s kérdezi:
- Hát ti mit csináltok?
A madarak nem válaszoltak mindjárt, hanem összedugták a fejüket:
- Híres, okos madár a varjú, jó volna tanácsot kérni tőle.
Azzal odamentek a varjúhoz.
- Mi éppen királyt választunk. Ha őfelsége nem törődik velünk, megválasztjuk hát királynak a baglyot.
Elnevette magát a varjú, s mondta:
- Nagy bolondot csináltok, fiaim, ugyan miért lenne a királyunk ez a vaksi, amikor annyi derék madár van: ott a varjú, a galamb, a liba, a kácsa, a páva meg a többi. Hiszen görbe orrú, kancsal szemű bagoly még akkor is utálatos, amikor jókedve van, hát még milyen lehet, ha haragszik? És azt hiszitek, a sas majd hagyja az ő királyságát? Még ha a bagoly igazán királynak való volna, akkor se tanácsolnám, hogy megválasszátok melléje. Mert jegyezzétek meg, fiaim, egy király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap ragyogna az égen?
A madarak összenéztek, aztán szívvel-lélekkel csiripelték: igaz!
Hát csak maradjunk a sas mellett.
Szomorúan kullogott Farkas koma az erdőben. Vereset, zöldet látott a szeme az éhségtől, s ez nem elég: fázott is szörnyen, mert hogy tél volt, erős hideg tél. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele Rókáné komámasszony.
- Adj Isten, komám uram, hogy vág a bajusz?
- Rosszul, komámasszony, rosszul! Az éhségtől majd meghalok, a hidegtől majd megfagyok.
- Haj, haj, sápítozott Rókáné komámasszony - az én sorom se jobb, folyton csak koplalok, éhen majd meghalok s ha még sokáig tart a tél, megfagyok!
- Ejnye, ejnye, komámasszony, hiszen kendnek nagy az esze, valamit kifundálhatna, tanácsot adhatna.
Úgy tett Rókáné, mintha erősen törné a fejét, aztán megszólalt.
- Hát, tudja mit, komám uram, ha már éhezünk, legalább ne fázzunk, építsünk házat.
- Közösen? - kérdezte Farkas koma, s gyanakodva nézett a komámasszonyra.
- Dehogy, dehogy - mondta komámasszony, kiki magának, mint a lúd. S ahogy ezt mondta nagyot sóhajtott. Bezzeg arra gondolt: Hej, de jó volna most egy liba, ha kövér, ha ösztövér.
- De hát miből építsek házat? - kérdezte Farkas koma.
- Miből? Hát jégből! Abból komám, abból. Szebb lesz, mint a király palotája, különösen, ha a nap süt rája.
Nosza, nekilátott Farkas koma, egy-kettőre kész volt a palota. Kész volt komámasszonyé is, de nem jégből, hanem száraz fakéregből.
- Ez is jó a szegénynek - mondogatta Rókáné komámasszony s nevetett magában.
Hát bezzeg hogy kitavaszodott, a jégpalota elolvadt.
Hej, szörnyen haragudott farkas koma s rátámadott komámasszonyra, hogy így, meg úgy rászedte!
- No most megöllek - ordította Farkas koma -, nem csalsz meg engem többet.
- Ohó, koma, várjunk egy keveset, hát ez az igazság? Látod ott azt a gödröt? Ki a gödröt átugorja, az a másikat felfalja. Ez ám az igazság!
- Hát jó, legyen, nem bánom - hagyta helybe Farkas koma s örült magában erősen, hogy mindjárt lesz lakoma.
Nosza, mentek a gödör szélére, ott a koma nekirugaszkodott: de haj, széles volt a gödör, belepottyant Farkas koma, s elmaradt a lakoma.
- Jó étvágyat, komám uram! - kacagott komámasszony, s meg sem állt hazáig, fakéreg házáig.
Amíg melegen sütött a nap, mindig ott hintázgatott a piros rózsabokron a két cinege. Gyönyörködtek a dús, illatos virágokban és el-elcsípték a rossz szándékkal közeledő bogarakat. A nemes rózsatő hálás volt ezért és boldogan ringatta ágait az aranyos napsugárban.
A kerten túl egy vadrózsa bokor nyílott és fájó szívvel nézte a cinegék vidám táncát.
- Szép madárkák, jó madárkák, gyertek ide egy kicsit - könyörgött a vadrózsa - fürödjetek virágaim illatában és védjetek meg minket is a csúnya hernyóktól és a gonosz bogaraktól.
- Hogyisne - csicseregte az egyik cinege - majd bizony itt hagyjuk ezeket a gyönyörű, nemes rózsákat a te szimpla ötszirmú virágaidért! Azt ugyan várhatod! Majd ha fagy! - és vígan billegett tovább a rózsa ágán.
A vadrózsa elpirult a szégyentől és szerényen húzódott meg a kerítés mellett.
Csakhogy a nyár tündére egy szép napon összepakolta virágait és pillangóit napsugaras kötényébe, és úgy elrepült valamerre messze tőlünk, mintha itt sem lett volna. Utána az ősz jött komoly, szép arcával, jóságos mosolyával. De ő is hamar megunta itt nálunk. Amit a nyár meghagyott, mind felpakolta bő hátizsákjába és egy hűvös reggelen arra ébredtünk, hogy már ő is valamerre messze jár mérföldlépő csizmájában. Télapó is kezdte már rázogatni fehér szakállát.
Szegény piros rózsák! - Szirmaik elbarnultan szálltak a szélben, és az árván maradt rózsatő kétségbeesetten nyújtogatta virágtalan ágait: - Segítsetek rajtam: - itt a tél, - megöl a fagy, - jaj nekem - megfagyok!
Aztán jött a kertész. Aranyszínű szalmából puha ágyat vetett a rózsatőnek, gyöngéden ráhajtotta koronáját és szalmával meg földdel szépen betakarta. - No, így alhatsz tavaszig - morogta magában, és csikorgó csizmájával tovább ment a szállingózó hópihék között.
A vadrózsa kíváncsian nézte végig mindezt. Ágain fényes, duzzadt , piros golyók mosolyogtak a virágok helyén, és fel sem vették a hideget. Játszottak a széllel, a csillogó hópihékkel, és sajnálattal kukucskáltak át a kerítésen a piros rózsatő felé.
Egy reggel gyönyörű, zúzmarás ruhába öltöztetett a Télapó minden bokrot, minden fát. A vadrózsa gyönyörködve nézett végig magán. Ilyen szép még akkor sem volt, amikor levelei harmatosan csillogtak a hajnali napfényben.
Egyszerre csak két didergő madárka szállt reá. A cinegék voltak. Sírtak, panaszkodtak. Éhesek voltak, a nagy hóban két nap óta egy morzsát sem találtak.Majd megveszi őket az Isten hidege. Az erdőben, ahol a fészkük van, meghalnak éhen, itt meg nincs egy meleg szöglet, ahol meghúzódhatnának. Jaj, de keserves a tél!...
A vadrózsa jóságosan felelt nekik: - Látjátok, ti oktondi kis madárkák! Amíg nyár volt engem kikacagtatok, - és most mi lenne veletek, ha én nem volnék. Itt vannak piros bogyóim. Kóstoljátok meg, milyen pompás ízűek. A jó Isten éppen azért teremtette, hogy a hozzátok hasonló kis éhenkórászok el ne pusztuljanak az éhségtől a hosszú tél alatt. Azután puha, meleg szállást is adhatok nektek. Nézzétek csak - a tövemnél milyen magasra nőtt a fű. Ezt sohasem kaszálták le, mert alattam nőtt. A kerítés megvéd a széltől, a hótól, itt pompás kis fészket csinálhattok magatoknak. Még a macska sem mer itt megtámadni, mert fél a töviseimtől.
A kis cinegék szégyenkezve fogadták el a vadrózsa jóságát, és mialatt a meleg fészekben szunnyadtak, ez járt az eszükben:
"A piros rózsa milyen nyugodtan alszik, még mi éhségtől és hidegtől majdnem elpusztultunk. A mellőzött, kigúnyolt vadrózsa meg milyen jószívű hozzánk. Hej, csak még egyszer lenne illatos, virágos tavasz! Most már tudjuk, mit kell tenni..."
Ez is abban a réges-régi időben történt, amikor még a hatalmas Jupiter uralkodott az emberek és az állatok fölött.
Egy szép napon trónusa elé járult a ló, és így szólt:
- Emberek-állatok ura és királya! Akármerre járok-kelek, mindenütt azt hallom, hogy széles e világon nincs szebb állat nálam. Belenéztem már egy-két tó tükrébe: mondhatom, nekem magamnak is az a véleményem, hogy szép vagyok. De úgy gondolom, azért nem ártana, ha még egyet-mást változtatnál rajtam.
- Ugyan mit? - kérdezte Jupiter mosolyogva. - Mondd csak el bátran, és ha lehetséges, megpróbálom a dolgot.
A ló olyan beképzelt volt, hogy nem is vette észre Jupiter elnéző mosolygását.
- Mindenesetre sebesebben bírnék futni - mondta -, ha a lábam valamivel karcsúbb lenne.
- Ennyi az egész? - kérdezte Jupiter.
A ló nekibátorodva folytatta:
...A nyakammal sem vagyok egészen elégedett. Szó se róla, szebb, mint például a farkasé vagy a juhé, de még mindig nem elég szép az íve, s amellett egy kicsit vastag is. Ha olyan lenne például, olyan hosszú és hajlékony, mint a hattyúé...
- Folytasd - biztatta Jupiter.
...azonfölül bizonyára rám férne, hogy valamivel még erősebb legyek: még erősebb pedig úgy lehetnék, ha valamivel szélesebb szügyem lenne. Végül pedig...
- Végül? - kérdezte mosolyogva az emberek és állatok ura.
- Végül - mondta a ló -, ha már arra rendeltél, hogy az embert hordozzam a hátamon, igazán megkímélhettél volna az örökös nyergeléstől, és rá is teremthetted volna a nyerget a hátamra.
- Rendben van - mondta Jupiter. - Légy egy kis türelemmel és mindjárt meglátod...
A ló várakozott, Jupiter pedig fölemelte jobbját: felhő gomolyodott föl a királyi trón mögött, aztán előlépett a felhőből egy rút teve.
- Tessék - mondta Jupiter a lónak. - Ezt akartad?
A ló szólni se bírt rémületében.
- Látod? - mondta Jupiter. - Karcsúbb lábat akartál: itt van. Hosszabb nyakat akartál: itt van. Szélesebb szügyet akartál: itt van. Végül azt mondtad, bár teremtettem volna a hátadra nyerget. Hát az is itt van: a rátermett nyereg. Nézd meg jól a mintát, aztán mondd meg, akarod-e, hogy átalakítsalak.
Nem, nem! - tiltakozott még mindig remegve a ló.
- Hát akkor menj, és örülj, hogy olyan vagy, amilyen, és ne akarj más lenni - mondta az emberek és állatok ura. - Hogy pedig egyszer s mindenkorra leszokjál a nagyravágyásról, ezt is meghagyom - mutatott a tevére. - Valahányszor ránézel, mindig jusson eszedbe oktalanságod, és sose felejtsd el: ne a más képességeit irigyeljük, hanem a magunkéit pallérozzuk.
Átdolgozta: Rónay György
Valamikor réges-régen - így mesélik - a kerek nagy világ ura fönt trónolt az Olümposz nevű hegyen, és Jupiternek hívták: ő uralkodott a földkerekség valamennyi embere és állata fölött.
Volt annak az Olümposz hegynek a tövében egy nagy mocsár, abban laktak a békák. Vígan, szabadon éltek, azt csináltak, amit akartak, mert senki sem parancsolt nekik: a hatalmas Jupiternek kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy holmi vartyogó békanéppel törődjék. A békák azonban egy idő múlva elunták ezt a szép szabad állapotot, s rettentő zenebonával Jupiterhez folyamodtak, adjon királyt nekik, aki uralkodjék fölöttük, és megszabja, kinek mit szabad tenni.
Jupiter eleinte ügyet sem vetett a lármára, kuruttyolásra: hanem utóbb elunta a minden esti zsibongást, fogott egy nagy fatuskót, és lehajította a mocsár közepén a tóba.
A víz nagyot loccsant, és a békák megszeppenve elhallgattak.
A tuskó sokáig hevert a tóban anélkül, hogy a békák akár csak a közelébe is mertek volna menni. Ki tudja, mire nem képes ez a mozdulatlan, hallgatag király: egyszer csak horkan egyet, és mind egy szálig agyoncsapja őket. Lapultak hát , és pisszenni se mertek.
Hanem egy idő múlva egy szemfüles béka mégis elhatározta, hogy szerencsét próbál. Előóvakodott a nád közül, lépett egyet, lépett kettőt, lépett hármat: egyszer csak ott volt a tuskókirály tövében. Hozzáért, aztán rálépett a lábára, aztán, mert a király nem mozdult, elkezdett óvatosan fölfelé mászni rajta, előbb csak derékig, aztán vállig, s végül ott ült a fején, hát vartyogott is egy diadalmasat.
A tuskó nem mozdult, nem szólt, nem tiltakozott. Erre előjött a többi béka is: valósággal megszállták a tuskót, csak úgy nyüzsögtek rajta, és reggeltől estig azzal szórakoztak, hogy fejest ugráltak a tetejéről a tóba.
Addig mászkáltak rajta, míg egészen be nem mocskolták sárral, moszattal, békanyállal. Akkor aztán megunták, és új királyt kértek Jupitertől.
Jupitert bosszantotta a békák okvetetlenkedése: küldött nekik királyul egy vízisiklót.
No, ha eddig az volt a bajuk, hogy a királyuk meg se moccan, hanem csak áll és hallgat, akár a fejére is mászhatnak: mostantól fogva, éppen ellenkezőleg, amiatt jajgattak, hogy a királyuk nagyon is fürge, hol itt bukkan föl, hol amott, s ahány alattvalója a közelébe kerül, azt azon nyomba lenyeli. Ismét Jupiterhez folyamodtak hát, új királyért. A földkerekség ura azonban azt mondta nekik:
- Adtam elnéző, jámbor királyt: nem kellett: most hát tűrjétek békességgel a rosszat és a szigorút, mert könnyen még rosszabbat kaphattok helyette!
Így aztán azóta is a falánk sikló uralkodik az ostoba békákon.
Átdolgozta: Rónay György
Egy árnyas kis kertben, árvácska szirmán, született egyszer egy kis pillangó. Játékos, bolondos kis pillangó. Két szeme olyan volt, mint a hajnali harmatcsepp. A szárnyára mintha csodaszép virágok nőttek volna. Talán azért is szerette a kis pillangó a virágokat, mert maga is olyan volt, mint egy szárnyat tárt virág.
- Minden virágot szeretek - mondogatta, amint egyik virágról a másikra lebbent.
- Jó napot, kis rezeda - köszöntötte a szagos rezedát.
- Mit álmodott, királyi rózsa? - szállt el a fehér rózsa felett.
- Mit üzent a szellő? - kérdezte az illatos violától.
A vén körtefa egyszer azt mondta a kis pillangónak:
- El nem tudom képzelni, hogy szerethetsz te minden virágot.
- Igen egyszerű - válaszolta a pillangó. - Mindegyikkel megismerkedem, reá szállok, beszívom a lelkét, az illatát s megszeretem. Nem tehetek egyebet meg kell szeretnem.
A vén körtefa, aki igen messze ellátott, még a kerten túl is, azt mondta:
- Kérdezd meg az ibolyától, miért olyan illatos a lelke?
A kis pillangó megkérdezte: az ibolya így felelt:
- Azért olyan illatos a lelkem, mert nem vágyom nagyra, itt meghúzódom a virágágyások tövében és örvendek, hogy árad rám a napfény és a meleg.
- Jó kis virág vagy - vallotta meg neki a pillangó - igen szeretlek.
Most a rózsától is megkérdezte. A rózsa azt felelte:
- Azért olyan illatos a lelkem, mert nem bánom, ha a jó emberek, akik a virágot szeretik, a szívük fölé tűznek.
- Te is jó virág vagy, téged is igen szeretlek.
Hanem most azt mondta a körtefa:
- Eredj, kis pillangó, szállj ki a mezőre. Van ott egy virág, úgy hívják, hogy kutyatej. Szívd be annak is a lelkét és kérdezz tőle is valamit.
A kis pillangó átszállott a kerítésen. Megkereste a kutyatej-virágot és reá szállott. Szinte leszédült, ahogy beszívta a lelkét:
- Téged nem szeretlek, kutyatej. Miért van olyan rossz illata a lelkednek?
- Mert nem akarom, hogy az éhes tehenek, amelyek tejet adnak az embereknek, de igen sokat esznek, leharapjanak és jóllakjanak velem.
- Akkor te rossz virág vagy, kutyatej. Igaza volt a körtefának, mégsem lehet minden virágot, még a rossz virágot is, megszeretni.
/Forrás: Cimbora 1922. okt./
Róka koma szomszédságába juhászok költöztek. A juhászokat még tűrte volna a koma, a komondorok azonban már sehogy sem tetszettek neki.
"Nekem itt, úgy látom, letelt az időm - gondolta. - Legjobb lesz, ha elköltözöm más vidékre."
Szedte hát a sátorfáját, és áthurcolkodott arra a dimbes-dombos, borókás tájra, amelyet már régen kiszemelt magának.
Nekiállt hát, hogy lyukat ásson magának. Nem volt nehéz dolga, a laza homok könnyen engedett. Reggeltől délig dolgozott: délben pihent egy keveset, aztán újra munkához látott. Egyszer csak megmozdult alatta a föld, porlik, omlik, szakad: a következő pillanatban a róka valami mélységbe pottyant: ahogy fölnyitja első ijedelme után a szemét, tágas, nagy barlangot lát, s a barlang sarkában egy hétfejű sárkánykígyót.
- Bocsánatot kérek - hebegte a róka -, a világért sem akartam háborgatni uraságodat, merő véletlenségből kerültem ide.
A sárkány azonban csak ült a sarokban, és egy mukkot sem szólt.
- Ha meg nem sértem uraságodat - mondta a róka -, tisztelettel érdeklődném: talán valamiféle trónterembe jutottam, s uraságod a trónusán ül ott?
- A kincsemen ülök - mondta mogorván a sárkány.
- Ó, az nagyon szép dolog! - felelte a róka. - Igaz nekem nincs érzékem se a kincshez, se az aranyhoz: azt sem nagyon tudom, mi hasznát lehet venni, ha egyszer ül rajta az ember.
- Nem azért ülök rajta, hogy hasznát vegyem, hanem hogy legyen - mondta a sárkány.
- És az jó neked, hogy itt ülsz ki tudja, mióta ebben a sötétségben, és ülsz a kincseden, ahelyett, hogy odafönt élveznéd a szép napvilágot?
- Nem hagyhatom itt a kincsemet, mert még ellopják - mondta a sárkány.
- Hogy lopnák el, ha egyszer senki sem tud róla? - kérdezte a róka.
A sárkány erre nem felelt, és hallgatott egy darabig a róka is. De látszott, hogy valami még fúrja az oldalát: egy jó idő múlva meg is kérdezte:
- Még csak azt szeretném tudni, kinek őrzöd a kincsedet.
- Magamnak.
- És soha senkinek nem adsz belőle?
- Nem.
- De legalább magadnak csak veszel néha egy-egy jó falatot rajta?
- Hogy gondolod? - csattant föl a sárkány. - Hiszen akkor elfogy!
A róka a kijárat felé sandított. - Igaz, hogy nekem nincs hét fejem, mint neked - mondta -, de annyit ezzel az eggyel is tudok, hogy nálad ostobább lény talán nem is él a földön. Itt ülsz a föld alatt, és azt hiszed, te őrzöd a kincset, pedig a kincs őriz rabláncon téged. Hát csak kucorogj itt tovább a sötétben: én inkább élek szegényen, kincs nélkül, de vidáman és szabadon.
Azzal sarkon fordult, és magára hagyta a kincsőrző hétfejű sárkányt.
Átdolgozta: Rónay György
Egy sűrű erdőben, annak is a legsűrűbb sűrűjében élt egy róka meg egy borz. Szomszédok voltak, jó kenyeres pajtások. Vígan éltek, bút-bajt nem ismertek, vadászgattak, nem láttak szükséget semmiben.
Egy nap aztán rájuk szakadt a baj. Vadászok lepték meg az erdőt, egész nap ropogott a puska, csaholtak a kutyák. Menekültek az állatok az erdőből, ki merre látott. Csak a róka meg a borz nem mozdult. Mindegyik meglapult az odvában, a vackán, várta, hogy elmúljék a veszedelem.
El is múlt. De a két cimborára keserves idők következtek. Egy fia állat sem maradt az erdőben, se egér, se madár, de még egy szúnyog se, amiből eltengődhettek volna. Fölkopott az álluk, majd éhen vesztek.
Azt mondja egy nap a róka:
- Segítek én a bajunkon. Bízd csak rám! Tettesd magad halottnak!
Azzal felöltözött vadásznak, puskát a vállára, tarisznyát a hátára. Fogta a borzot beledugta a tarisznyájába, és elindult a városba.
Inalt, loholt, míg csak a városbeli szűcs boltjához nem ért. Betoppant hozzá nagy hetykén:
- Vedd meg ezt a borzot! Olyan a bundája, hogy száz esztendőben egy ha akad ilyen. Tíz ezüstért odaadom.
Nem sokat alkudozott a szűcs, látta, hogy csakugyan szép a borz bundája. Megadta érte a tíz ezüstöt. A róka ledobta a borzot a sarokba, és továbbállt.
Végigjárta a bazársort, megrakta a tarisznyáját minden jóval, tehette, volt miből. Aztán hazafutott az erdőbe, és várta a borzot.
A borznak is volt ám magához való esze! Amikor a szűcs este becsukta a boltját, kapta magát, kibújt egy résen, és futott, ahogy az inai bírták. Belőle aztán nem varr bundát a szűcs!
Odahaza, az erdőben jól belakmároztak, édeset aludtak utána, úgy éltek egy jó darabig, mint a kiskirályok. Aztán mikor fogytán volt az eleségük, a ravasz róka megint a tarisznyájába dugta a borzot, és ment vele egy másik szűcshöz.
Így éltek, a róka ravaszságából meg a borz ügyességéből, míg csak meg nem haltak.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
Könnyen fölsül aki hetvenkedik: ahogy a macska meg a róka története tanúsítja. Együtt sétáltak egyszer, a macska meg a róka. S kérdi a róka a macskától:
- Hallod-e, cirmos! Azt tudom, hogy az egérfogáshoz értesz, de van-e azonkívül is valami tudományod?
- Hát - mondja szerényen a macska - sok nincs, megvallom...Legföljebb ha a fáramászást annak lehet venni...
- A fáramászást! - kacag gúnyosan a róka. - Hát az is tudomány?
A macska szégyenkezett tudatlansága miatt, a róka meg sorolni kezdte a maga tudományát: hogy mi mindenhez ért, s mennyi mindenféle fogással és fortéllyal rendelkezik.
- Olyan tudományok ezek - mondja gőggel -, amelyek minden veszedelemből megszabadítanak.
- Hát ez szép dolog - ismerte el a macska. - Boldog lehet, akinek ilyen határtalanul nagy a tudománya...
Közben azonban, ahogy ezt mondta, egyre a fejét tekergette, ami föl is tűnt a rókának.
- Mit tekergeted a fejedet? - kérdezte bosszúsan. - Talán unod a társaságomat?
- Ó, dehogy! - szabadkozott a macska. - Csak mintha valamiféle mozgást látnék ott a hegyoldalban. Egy lovast...igen, egy lovast..., előtte két agarat..., meg mintha vizslák is mozognának a fűben.
- Eh! - legyintett a róka. - Rémeket látsz, hiszen nincs is ott semmi!
Azzal megint a maga nagy tudományára terelte a szót, és korholta a macskát, hogy olyan műveletlen.
A macska azonban mintha oda se figyelne rá.
- Mégiscsak illetlenség - fakadt ki a nagy tudományú róka -, hogy én itt magyarázok neked, te pedig elengeded a füled mellett az oktatásomat!
- Bocsáss meg - mondta a macska -, de most valami másra kell figyelnem. Nem hallod?
- Hallom, hallom - mondta kedvetlenül a róka. - Valami recseg a közelben, ennyi az egész. Mit törődöl vele?
- Recseg ám a vadászkürt! - mondta a macska, de már nem a róka mellett, hanem egy fa tetejéről. A sűrűből ugyanis két agár rontott elő: neki a macskának! A cirmos azonban résen volt, s mielőtt elkaphatták volna, fönt termett a fán.
A róka majd hanyatt esett a rémülettől. Fordult volna, hogy eliszkoljon: de hova iszkolhatott volna, mikor újra megszólalt a vadászkürt, közvetlenül a közelében, s a hangjára egy falka vizsla tört ki a sűrűből. Elkezdett vinnyogni, vonyítani, ide-oda futkosni a róka, s kapkodta a fejét, mert tomporába már bele-beleharaptak a kutyák.
Az agarak a fa alatt ültek, lesték a macskát: a macska azonban biztonságban volt odafönt, s leszólt a rókának:
- No, koma, rajta, most vedd elő valamelyik tudományodat a sok közül, hogy megszabadítson!
Ilyen tudománya azonban már nem volt a hetvenkedő rókának.
Átdolgozta: Rónay György
Majdnem minden gyermek ismeri már azt a mulatságos történetet, mikor a tücsök tél idején ennivalót kért a hangyától, s őszintén bevallotta, hogy neki bizony azért üres a kamrája, mert egész nyáron dalolással töltötte az időt.
A zsugori hangya erre azt felelte:
- Ha nyáron daloltál, télen táncolj, legalább nem vesz meg a hideg.
Nos hát, olvastam én egy könyvből, hogy mi történt később ezzel a fösvény hangyával. Elmondom nektek is.
Tudjuk, hogy a hangya nagyon szorgalmasan összegyűjtötte éléstárába a télire való eleséget, és gondosan őrizte, másnak nem juttatott belőle soha egy falatot sem.
A szomszéd kertben parádézó pávák azonban nyomára jöttek az ő gazdaságának, és egy szép napon rajtarontottak, és falánk módon mindenét elpusztították. A pici hangyának elég lett volna az az eleség három hónapra, amennyit a páva gyomra egyszerre bevett.
Amíg a hó és a jég be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy szegény hangyák. A jég, a hó és éhség miatt azonban nagy részük elpusztult. Csak egyetlenegy hangya maradt meg a bolyból, éppen az a fukar, amelyikkel a tücsök szomszédasszony szóba keveredett.
Mit tegyen? Hová forduljon? Nagy búsan útra kelt, és ide-oda nézegetett. Amint így andalog, egyszerre csak szemébe tűnik a nagy kert végében lévő méhes, tele méhkasokkal. Erre reménység szállta meg a szívét. A méhes felé vette útját azzal a szándékkal, hogy bekopogtat az első köpűnél.
Amint odaérkezett, tétovázva megállt, és azon tűnődött, melyiknél kopogtasson. Bizonyosan valamennyi színig töltve édes mézzel.
A szemes méhecske, aki a közös kincs őrzésére volt kirendelve, csakhamar észrevette az ácsorgó hangyát, és rákiáltott:
- Mit ácsorogsz itt?
A hangya nagy sóhajtás közt előadta keservét:
- A pávák elpusztították éléstárunkat, rokonaim, társaim elvesztek a hidegben, megvette őket az éhség. Te, tudom, szorgalmas, jó gazdasszony vagy, teli az éléskamrád, gondoskodtál a hideg téli napokról, előre tudsz számítani, épp úgy, mint mi hangyák. Szerencsésebb is vagy nálunknál, mert nem fosztogatták ki kaptáradat. Könyörülj rajtam, adj ennivalót!
A méhecske nyugodtan végighallgatta, aztán így szólt.
- Hallottam híredet. Van egy jó barátnőm, a tücsök, és ő azt beszélte rólad, hogy te nem voltál iránta könyörületes, mikor ő alamizsnáért fordult hozzád. Igazat mondott?
A hangya nagy zavarában nem tudott felelni.
- Mit gondolsz jobb vagyok én náladnál? - folytatta az okos kis méh pirongatva.
A hangya roppantul szégyellte, hogy híre futott az ő szívtelen fösvénységének, és már fordult, hogy odébbálljon. De a méhecske visszatartóztatta:
- Ne menj el! Az én ajtóm elől egy szűkölködő sem fordul vissza vigasz nélkül, egy éhes sem távozik üres gyomorral. Jó gazda vagyok, de nem fukar. Amit gyűjtök mindig elég arra, hogy másnak is jusson belőle. Jöjj be, szomszéd, lakomázz kedved szerint, de aztán emlékezz rá, hogy nem azért áldott meg minket a Teremtő ritka szorgalommal, ügyességgel, hogy mi azt csak a magunk hasznára fordítsuk, hanem megtanított egyúttal arra is, hogy könyörületesek legyünk a szükséget szenvedők iránt.
A hangya pironkodva lépett be a gazdag kaptárba, teleszívta magát finom zamatos mézzel, és azután hálásan búcsúzott el a vendégszerető méhecskétől.
- No nézd, no lám! Hát nem mászik az a füles az asztalra!
Ezt Dráva kutya morogta, mikor belépett a szobába, és észrevett egy alakot az asztalon.
- Ugyan, miféle neveletlen állat lehet ez! - méltatlankodott a kutya. - Hát nem tudja ez az ugrifüles, hogy nem szabad az asztalra kapaszkodni!
Fölkiáltott az asztalon levőhöz:
- Hé, mit keresel te odafönt?
Semmi válasz. Dráva mérgesebben csahol rája:
- Nem felelsz? Hát mi vagy te, ki vagy te? Ki engedte meg, hogy az asztalunkra telepedjél?
Dráva körülszaglászta az asztalt, jól megnézegette az idegent, és eltűnődött:
- Úgy tetszik, hogy nyúl! Az ám, nyúl az istenadta! Hiszen annak van ilyen tapsifüle.
A kutya elcsudálkozott ezen.
- Ejnye, be furcsa! - morogta -, hogy egy tapsifüles ide mer jönni, ahol én vagyok! A mezőn bezzeg viszi az irhát, ha engem meglát.
Újra fölkiáltott:
- Hé, te tapsi, lejössz tüstént az asztalról? Hallod?
A nyúl hallgatott, még csak a fülét sem mozdította meg.
- Ez már szemtelenség! Tudod-e, hogy nekem, a Drávának, a ház őrének sem szabad az asztalra kapaszkodnom. Egyszer próbáltam meg...egyszer...egy székről...
Dráva erre az emlékre a szájával a hátához kapott.
- Ne beszéljünk erről! - morogta, és sóhajtva tette hozzá: - Kacsasült volt az asztalon.
Újra a nyúlhoz fordult:
- Hát csakugyan nem jössz le? Nem? Meglássuk!
Fogaival megrántotta az asztalterítőt. Onnan felülről csöngetés hallatszott:
- Csing, ling...
Dráva nagyot ugrott ijedtében:
- Jaj, jaj! A hátam!
Őkelme hátán nagyot puffant valami. Perc alatt az ajtón kívül termett.
- No lám! - morogta. - Az a tapsi mászik az asztalra, és én kapok ki! Vajon ki ütött meg?
Bekukucskált az ajtón, és észrevett a földön egy labdát.
- Ej, ej, hiszen a labda puffant a hátamra! Ugyan ki dobta? Egy lelket sem látok a szobában. Pedig valaki csöngetett, és aztán megdobott. Csing-ling...puff! Lássuk csak!
Visszasomfordált a szobába, és óvatosan megszaglászta a labdát. Egyszerre nagy örömmel csaholni kezdett:
- Megvan! A labda zsinórral a nyuszi lábához van kötve. Csak őkelme lehetett az imposztor! No, megállj, majd visszaadom én neked a csing-ling puffot!
Újból szembeszállt a nyuszival:
- Tapsifüles utoljára mondom, legyere! Számolnivalónk van egymással!
Minthogy a nyuszi nem mozdult, Dráva belekapott a zsinórba, és megrántotta.
- Csiling...csiling...reccs!
Nagy csöngetés és reccsenés hallatszott. Dráva félreugrott, aztán mikor észrevette, hogy a csingilingire ezúttal nem következik "puff", visszafordult. Hát ott állt már a nyuszi a padlón. Ohó, csakhogy lejöttél, barátom!
Dráva fölborzolta a szőrét és kegyetlenül megcsattogtatta a fogait:
- Hogy mertél bejönni ebbe a házba?
A nyuszi hallgatott, és csillogó szemével bátran Dráva szeme közé nézett. Ez nagyot csaholt.
- Hogy merted azokat a csúf körmeidet az asztalterítőre tenni?
Egyszerre meghökkenve kiáltott föl:
- Nini, hiszen ennek nincs körme, hanem kereke! Négy kereke van a jámbornak! De mindegy!
- Akár kereken jársz, tapsi, akár nem, leszámolunk! Miért ütöttél hátba a labdával?
Ezzel Dráva a foga közé kapta a zsinórt, és körös-körül rohant a szobában. A nyuszi felfordult, és keservesen csöngetett. Csiling, csiling, megállj, Dráva, ne bánts engem, Dráva!
Dráva meg is állott. Ugyan, mi csönget folytonosan? Hát ni, kisült, hogy a nyuszi nyakán egy kis csengő van. A kutya erre még jobban felborzolta magát:
- Akár csöngetsz, tapsi, akár nem, kiporolom a hátadat!
A fogával belekapott a nyuszi hátába, az első lábával pedig lefogta a kerekeit.
- Nesze, te arcátlan! Nesze! Sivalkodhatol most, én csak nevetem!
A nyuszi azonban nem sivalkodott, meg sem pisszent. Pedig ugyancsak repedezett a bundája!
A Dráva csodálkozott.
- No, nézd! - morogta. - meg se mukkan. Úgy látszik dacol velem! Ejnye, te káposztafaló, pecsenye lesz még ma tebelőled!
Fülön csípte a szegény nyuszit, a levegőbe kapta, aztán a földhöz verte.
A nyuszi háta puffogott, a csengője csilingelt, kerekei csikorogtak, de ő maga nem pisszent. Dráva magánkívül volt dühében.
- Nem elég ez neked, tapsi? Hát nesze, nesze, nesze!
Ötször-hatszor a padlóhoz verte a szerencsétlen kerekes nyulat, csak úgy porzott bele a föld! A nyuszi kerekei letörtek, a csengő leszakadt, a fülei lehasadoztak, az oldala fölszakadt. Siralom volt ránézni.
Dráva a lába alá gyűrte a boldogtalant, és a fogával szertetépte. Nem maradt azon nyúlábrázat. Elszakadt a feje, eleje, háta egymástól.
- Így ni! - morogta Dráva. - Megadtam neki. - De egyszerre bámulva kiáltott föl:
- Ej, be különös, hisz ennek a nyuszinak nincs húsa, lószőr van benne.
Nagy szemet meresztett erre a fölfedezésre. Hát persze, a lószőrpecsenyére nem fájt a foga. Aztán ezt mondta magában:
- Alig várom, hogy Pista úrfi hazajöjjön! Majd elmondom neki, mily vitézül széttéptem egy tapsifülest! És milyen tapsit! Csengő volt a nyakán, négy kerék a lábán. Tudom, megdicsér!
El lehet képzelni, hogy megdicsérte Pista őkelmét, mert azt a nyuszit a születése napjára ajándékba kapta.
Szép a tavaszi zöld vetés, amikor még úgy tűnik föl, mint a friss, bársonyos pázsit. De sokkal szebb, amikor két nyulacska cicázik, ugrándozik rajta.
A múltkor is két nyulat láttam az erdőszélen, a mi zöldellő szántóföldünkön. Jókedvükben hol egymást kergették, hol pedig vígan bukfenceztek. Amikor belefáradtak a nagy hancúrozásba, szépen letelepedtek a puha vetésre, és a leszálló nap tüzes tányérján álmélkodtak.
Ekkor az egyik nyulacska megszólalt:
- Miért nincs mindig tavasz? Be jó volna, hogyha mindig ilyen melegen sütne a nap.
A másik nyulacska is így sopánkodott:
- Akkor bizony sose volna tél. Nem kellene annyit dideregni, koplalni. Az volna ám a gyöngyélet!
- Mondok valamit - vágott közbe a fiatalabbik nyúl. Az, aki legelőbb szólalt meg.
- No.
- Gyerünk a napba!
- Minek?
- Meleget venni. Telerakjuk vele a tarisznyánkat.
- És mit csinálunk vele?
- Mit? Hát télen kieresztjük a tarisznyánkból, és akkor nem lesz többé hideg a mezőn.
Az öregebbik nyúlnak tetszett a dolog, és mondotta:
- Gyerünk hát, no!
Erre a nyakukba akasztottak egy-egy jó nagy tarisznyát, és szépen útra kerekedtek. Amikor pedig észrevették, hogy a nap lassankint az erdő mögé száll, futásnak eredtek. Futottak, akárcsak a fergeteg.
- Hová lett a nap? - kérdezte ekkor az öregebbik nyúl.
- Lepihent - felelte a másik. - De azért fussunk csak mindig egy irányban, majd ráakadunk.
És futottak eszeveszetten, hogy szinte elállt a lélegzetük. Már leszállott az est is, de a nyulak azért oda se néztek a sötétségnek. Egyre futottak.
Ekkor egy bagoly repült el fölöttük, és nagyot kiáltott utánuk:
- Hová, hová olyan szaporán, nyulacskák?
- Megyünk a napba, meleget vásárolni - felelték egyszerre a nyulak.
A bagoly erre elkacagta magát, és továbbszállt. A nyulak pedig egyre jobban nekiiramodtak a sötétségnek. És amint futnak tüskön-bokron keresztül, egyszer csak megszólítja őket a denevér:
- Hová, hová olyan szaporán, nyulacskák?
- Megyünk a napba, meleget vásárolni!
A denevér is elkacagta magát, és továbbszállt.
De a nyulak, bár nagyon fáradtak voltak már, tovább futottak. Egyszer csak valami pislogó fényt látnak messziről.
- Vajon mi lehet az? - kérdezték egymástól lihegve a nyulak.
Hát a szentjánosbogár volt. Ez is megszólította őket:
- Hová, hová olyan szaporán, nyulacskák?
És a nyulak megint csak azt felelték:
- Megyünk a napba, meleget venni.
A szentjánosbogár is nagyot kacagott, és tovább-botorkált a fűben.
A nyulak pedig egyre futottak. Már virradni kezdett, de azért a napnak se híre, se hamva. Az erdőt is elhagyták és egy nagy szántóföldre jutottak.
Már nappal volt, s a magasban egy pacsirta énekelt. Amint meglátta a tovairamodó nyulakat, lekiáltott hozzájuk:
- Hová, hová olyan szaporán, nyulacskák?
És a nyulak megint csak ezt felelték:
- Megyünk a napba, meleget vásárolni!
A pacsirta azonban nem kacagta el magát, amint az éjjel a bagoly, a denevér meg a szentjánosbogár, hanem leszállt a nyulakhoz és szelíden így szólt hozzájuk:
- Megálljatok, nyulacskák!
És a nyulak erre hirtelen megállapodtak A szegények annyira belefáradtak a nagy futásba, hogy kimerülten estek össze.
Ekkor a pacsirta újra megszólalt:
- Rossz úton jártok, nyulacskák! Hiszen nem ott kél föl a nap, amerre az imént futottatok. Forduljatok csak hátra!
Mire a nyulak hátranéztek. És mekkorát bámultak, midőn a napot megpillantották. Tüzes korongja éppen akkor tűnt elő az erdő fái mögül.
Amikor aztán szép lassacskán hazafelé ballagtak, s üres tarisznyájukat nagy búsan tapogatták, az öregebbik nyúl bosszankodva mondta:
- Fogadni mernék, hogy eltévesztettük az utat.
És az ifjabb ráhagyólag intett a fejével.
Reggelre kelvén panaszos sírással volt tele a liget, rossz lelkek egész sereg madárfészket pusztítottak el, hajléktalanná téve ezzel sok-sok jámbor szárnyasát a természetnek.
Ott csipogtak a jámborok a hideg földön, és sehogy se fért parányi fejükbe, hogy miért kellett velük ilyen gonoszságot elkövetni, amikor nem vétettek senkinek, ellenben őszinte dallal gyönyörködtették a világot.
A madarak nyomban tanácskozásra gyűltek egybe.
- Hűvös időjárás van - mondta a varjú -, megfagynak az apró fiókák, itt tenni kell valamit. Rendezzünk jótékony célú előadást, mindenki bemutatja, amit tud. Fölépítjük a lerombolt fészkeket. Hozunk illatos fűszálakat, puha gyapjúfoszlányt, csibetollat. A másik rész azalatt bogarakat, rovarokat szállít, hogy csillapítsa az éhséget.
Gyorsszárnyú fecskék vállalkoztak a hívek összetoborzására. Meglebbentették acélos evezőiket, még a frakkjuk is olyan volt, mint az igazi báli rendezőké. Egykettőre bekalandozták a levegőt, felröpültek a toronyba, ahol a vércsék tanyáznak, s megkérték őket:
- Legyetek olyan szívesek és ne okoskodjatok bele a jótékony munkánkba. Mert ismerek egy vadászt, abban a házban lakik, ahol az én fészkem van, az is eljön az ünnepre és lelövi azt, aki rabolni akar.
A vércsék, a héják mindent megígértek, a bagoly meg azt mondta:
- Huh, de sajnálom, hogy nem lehetek én is ott. De minek is mennék, mikor nappal úgysem látok. Inkább alszom egyet a siker érdekében.
Az ünnepet nem húzták-halasztották, hanem megtartották már másnap. Ami fajta madár csak elképzelhető, az mind ott volt.
Elmentek még a libák is.
- A szárnyasokhoz tartozunk és részvevő szívvel vagyunk a szegények iránt. Húzzatok ki a begyünkből annyi pihét, amennyire csak szükségetek van.
A gólya lett a kapus, vadgalambok alkották a házi zenekart, a kakukk pedig megjövendölte, hogy a fiókák sokáig élnek.
A mutatványok sorrendjét a sas kezdte meg. Fölrepült magasra, gyönge madárszemek már nem is látták, úgy eltűnt abban a végtelen birodalomban, amit a nagy ismeretlennek neveznek, s ahová az embernek csak a lelke jut el. Akkor megint lefelé ereszkedett, szép egyenesen. Összehajtotta a szárnyait, szinte bukott le, mint a golyó, majd kiterjesztette az evezőit és úszott a levegőben.
- Nagyszerű, pompás! - kiáltozták a madarak.
A szemtelen veréb közbecsipogott.
- Ez is repülés? Tessék bebújni az eresz alá! Az a valami!
Közben a seregélyek következtek. Összeverődtek sok ezren , és sűrű, de szabályos sorokban mutatták be a gyors röpülést. Amerre elvonultak, elhomályosodott a nap, mert felfogták minden sugarát.
A harkály mutatványain annyit kacagtak a madarak, hogy végül is kérni kezdték, hagyja már abba, mert félnek, hogy belebetegszenek a nagy nevetésbe. A harkály ugyanis felröpült egy fatörzsre s megkopogtatta.
- Szabad! - hangzott belülről a rovar hangja.
- Hát ha szabad - felelte a harkály -, akkor elviszlek egy éhes fióka számára. Szegényke reggel óta vágyakozik utánad.
Részt vettek az ünnepen a korán érkezett ökörszemek is.
- Jaj, de szépen tornásztok - dicsérte őket a fecske -, csak vigyázzatok, drágáim, a szélre. Gyönge testeteket elfújja a szellő is.
Sárgarigók annyian jöttek, hogy a liget fái egész oldalnyi területen tele voltak velük.
- Soha ennél szebb szőnyeget még nem csinált ember - lelkendeztek a pintyőkék. - Nézzétek csak, olyan az egész, mintha festve volna.
No és aztán, hogy még díszesebb legyen, a soraikba letelepedtek a szarkák, vörösbegyek. Leghátul ragyogó színeit mutogatta a páva.
Egy öreg varjú egészen elérzékenyedett.
- Megvénültem, sok kukoricaföldet végigdézsmáltam, de ilyesmibe még nem volt részem. Gyerekek, ezt megcsinálhatjuk máskor is.
Akkor egyszerre elcsöndesedett mindenki, a műsorban a fülemüle következett. A szerény kis madárka belefogott dalába, s minden erőlködés nélkül úgy dőlt belőle a hang, hogy visszhangzott a liget, minden szív megtelt gyönyörűséggel s alkonyati sétájukon megálltak az emberek is.
Ez volt a fénypontja a hangversenynek, utána búcsúzkodtak a madarak, s a jótett érzésével a szívükben oszladoztak éjszakai nyugalomra.
- Ilyen szép volt, olyan szép volt -mondogatták.
- Hát ami azt illeti - kotyogott közbe a veréb és elsárgult az irigységtől a csőre -, lehetett volna különb is. Nem tudom, miért vagytok annyira elragadtatva a sastól? Könnyű neki, mikor akkora a szárnya. Ami pedig a fülemülét illeti, hát az sok helyen hamisan énekelt. Azt hittem akárhányszor, hogy belereped a fülem dobja, amíg hallgatom.
A vércse nem éppen szelíd madár, de ez a beszéd annyira felháborította, hogy előrefurakodott.
- Engedjétek csak, hadd szedem szét ezt a szemtelent.
A sas azonban visszatartotta.
- Sose bántsad, nem látod, hogy az irigység beszél belőle? Ilyennek is kell lennie, az embereknél láttam. Az egyik rész dolgozik, alkot, gyönyörködtet, aztán mindig jön valaki és lebecsmérli azt, ami ezernek és ezernek tetszik. Szegény jószág, hiszen azért veréb!
Megbetegedett egyszer az állatok hatalmas királya, az oroszlán. A feje fájdult meg, de úgy fájt, hogy csillagokat látott. Elszalajtott az erdők tudós doktoráért, a medvéért. Megvizsgálta a medve a beteget, és azt tanácsolta:
- Kössétek be a beteg fejét kendővel, de ne akármilyennel, hanem selyemkendővel. Aztán adjatok neki egy bödön mézet, amit meghagy, az enyém.
Megfogadták a tanácsot, de az oroszlánon nem segített, csak a medve járt jól a mézzel.
Az oroszlán meg csak nyögött, sóhajtozott, de úgy, hogy zengett belé az erdő. Végre maga elé rendelt négy szürke bundás nyulat, és rájuk parancsolt:
- Fussatok négyen négyfelé, napkeletre, napnyugatra, északra meg délre, vigyétek el a hírt: beteg az álltok hatalmas királya! Seregeljék ide minden alattvalóm, hátha tud valaki gyógyírt a bajomra!
Gyűltek, gyülekeztek erdő-mező vadjai, ég madarai. Ki ezt tanácsolta, ki azt javallotta. De nem segített sem bűvölés, sem kuruzslás. Elunta az oroszlán, bődült egy nagyot:
- Hát a róka miért nincs itt? Neki nem szóltatok?
Megszólalt ekkor az ármányos farkas, régi haragosa a rókának. Most bosszút állhat a rókán - gondolta.
- Szóltam én, felséges királyom! Megvittem neki betegséged hírét. De csak nevetett, és azt felelte:"Bánom is én, ha beteg! Forduljon föl az a vén oroszlán!"
Az oroszlán akkorát üvöltött, hogy három fa kidőlt a közelben.
- Teremtsétek elő, élve vagy halva, az alávalót!
Szaladtak a szolgái, előkerítették, vezették az oroszlán elé. Remegett a róka ina, de nem mutatta, hogy fél. Rábődült az oroszlán:
- Igaz-e, amit a farkas mond, te csirkefogó? Mit merészeltél mondani felséges királyodról?
- Nem igaz, fényes oroszlán! - felelte ártatlan ábrázattal a róka. - Azért késtem, mert hét országot bejártam, hogy gyógyírt találjak bajodra, hogy visszaadjam a drága egészségedet.
- És találtál-e? - kérdezte szelídebben az oroszlán.
- Találtam bizony! Egy bölcs varázslóval találkoztam, s az azt mondta: nem gyógyítja meg egyéb az oroszlánt, csak ha főzetet készíttet a farkas szőréből, és megfürdik benne! Olyan egészséges lesz, mint a makk!
Nem sokat teketóriázott az oroszlán, megfogatta a szolgáival a farkast, borbélyaival megborotváltatta, szakácsaival megfőzette a szőrét. Hogy meggyógyult-e a fürdőtől, nem tudom, de a kopasz farkas úgy elbujdosott szégyenében, hogy színét se láttam azóta.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
Egyszer a róka a folyóparton üldögélt. Azon törte a fejét, hogyan ehetne friss halat. Nézelődött erre-arra, hát látja, hogy nagy, öles szálfa úszik a vízen. A szálfán meg két sirály ül. Kérdezi tőlük a róka:
- Mit csináltok, madárkáim?
- Halat fogunk.
- Vigyetek engem is magatokkal!
- No, ugorj!
Ugrott is a róka. Csakhogy a gerenda fordult egyet. A sirályok elröpültek, ő meg beleesett a vízbe. A hullámok egyre messzebb sodorták - egészen a tengerig. Látja a róka körös-körül a vizet. Elkiáltja magát:
- Nosza lábam, légy evezőm! Nosza farkam, légy kormányom!
Úszott a róka, mint valami csónak. A lábai úgy kavarták a vizet, mint az evezők, a farka meg kormány módjára mozgott ide-oda. Igen ám, de elfelejtette megmondani a faroknak, hogy a part felé kormányozzon. Így az a nyílt tenger felé irányította.
Úszott a róka, egyre csak úszott, de partot nem látott. Beúszott egészen a tenger közepéig. Nem tudta, mit tegyen. És ekkor meglátta a fókát. Az megszólította:
- Hogy úsztál be idáig, te róka? Biztosan eltévedtél nálunk, a tengeren. Nem jutsz már ki többé a partra!
- Tudom én jól, hová úszom! - dugta ki a vízből az orrát a róka. - Meg akarom nézni, vannak-e még vadállatok a tenger vizében. Azt hallottam, hogy már csak mutatóban maradt belőlük.
- Dehogy! - hördült fel a fóka - sok állat él még a tengerben! Itt vagyunk mi, fókák, meg aztán itt élnek a rozmárok és a bálnák is.
- Igazán? - ravaszkodott a róka. - Nem hiszem én ezt, amíg nem látom a saját szememmel! De tudod mit? Jöjjön elő minden állat a tenger mélyéről. Sorakozzatok fel egészen a partig, s én majd megszámollak benneteket!
És előjött minden fóka, minden rozmár, minden bálna. Szép sorjában a vízre feküdtek - egészen a partig. A róka pedig - mint valami hídon - futni kezdett a hátukon. Futott, futott, és közben számolta az állatokat:
- Egy fóka, két fóka, három fóka...Egy rozmár, két rozmár, három rozmár...Egy bálna, két bálna, három bálna...
Így jutott el a partig. Amint földet érzett a talpa alatt, odakiáltott a fókának:
- Igazat mondtál, te fóka! Sok van még belőletek, ostoba állatokból a tengerben! Akár egyik partjától a másikig is hidat lehetne építeni belőletek! Most aztán ússzatok, ahová akartok, én bizony pihenek egyet!
Elúsztak a tengeri állatok, a róka pedig levetette a bundáját, és felakasztotta egy bokorra, hogy megszáradjon. A farkát meg egy kőre terítette - hadd sütkérezzen a napon.
Átdolgozta: Katonáné R. Katalin
Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
"Ez igen! - gondolta a róka. - Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket".
Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben összebújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
- Hogyisne! - mondta a róka. - Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
- Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
- Arról lehet beszélni - mondta kegyesen a róka. - Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
- Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
- Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen azt tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.
Átdolgozta: Rónay György
Volt egyszer egy kisoroszlán, a sivatag szélén lakott az anyjával, egy bozótban. Az egyik nap egy zebrát hozott neki az édesanyja vacsorára.
- Ha ezt megeszed, úgy jóllaksz, hogy holnap estig föl sem ébredsz! - mondta az anyja büszkén. Aztán megint nekivágott a sivatagnak.
A kisoroszlán meg ott maradt a zebrával egyedül. Még sosem evett ilyen csíkos valamit. "Ez jó falat lesz" -, gondolta, mikor a zebra hirtelen fölemelte a fejét, és reszketve fölugrott.
- Jaj, ne bántsál, ne egyél meg! - könyörgött szívet tépő hangon.
- Hát te élsz? - csodálkozott a kisoroszlán.
- Élek bizony! - mondta a zebra. - Csak ijedtemben ájultam el, mikor egy nagy oroszlán rám tette a mancsát. És most itt vagyok.
- Hát ha már így történt, éntőlem nem kell félned - mondta a kisoroszlán. - Úgyis unatkoztam egyedül, ezentúl te leszel a barátom.
Azzal összeölelkeztek, és nyomban játszani kezdtek, csak úgy zengett a környék a nagy hancúrozástól. Már éppen sötétedni kezdett, mikor az öreg oroszlán hazaérkezett. A kisoroszlán mindent elmondott neki, hogy mi hogyan történt - de bizony az anyja szívét nem tudta megpuhítani.
- Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán egy zebrával barátkozzék?! - bömbölte. - Ha reggelig meg nem eszed ezt a csíkos bőrűt, többet ne kerülj a szemem elé! Én nem szégyenkezem miattad! Éntőlem többé nem kapsz ennivalót!
Mit tehetett a szegény kisoroszlán: megvárta, míg leszáll az éjszaka, aztán csöndben kilopózott a zebrával a bozótosból, és nekivágtak együtt a nagy pusztaságnak. Három nap, három éjjel vándorolt a két jó barát, s egy falást nem ettek, egy kortyot nem ittak közben. Végre a harmadik nap egy füves folyópartra értek. A zebra azonnal legelni kezdett jó étvággyal - de a kisoroszlánnak sehogy se ízlett a harmatos fű, hiába próbálkozott vele. Csak a hasa fájdult meg tőle. Szomorúan lefeküdt a víz partjára, és lehunyta a szemét. S akkor a zebra odalépett melléje, és így szólt:
- Tudom, hogy mi bajod van. Ha megennél most engem, biztos erős lennél megint.
- Soha! - kiáltotta a kisoroszlán. - Soha! A mi barátságunknál nem lehet semmi erősebb!
Azzal egymás nyakába borultak és sírtak. S így esteledett rájuk: már a hold, a csillagok is fönt voltak az égen, de ők csak még szomorúbbak lettek. A hold nem hitt a szemének, mikor megpillantotta őket.
- Nézd csak! - szólt oda a vadlegeltető csillagnak. - Ilyet se láttam még: együtt sír az oroszlán a zebrával!
Hogy ezután mi történt, azt a vadlegeltető csillagtól kell megkérdezni: ő varázsolta el a két jó barátot kicsi, fából készült oroszlánná és zebrává, hogy soha többé ne legyenek éhesek, és mindig jó barátok maradhassanak.
Azt beszélik, hogy az egyik játékbolt kirakatában látták őket utoljára - ha szerencsétek van, egyszer majd ti is találkoztok velük.
Átdolgozta: Mészöly Miklós
Tapsifülesék a csenevész erdőben éltek és fogyatkoztak minden téli vasárnapon, amikor a vadászok kivonultak nyulat, rókát, fácánt lőni. Tavasszal még heten voltak: öt gyermek és a szülepár, de beköszöntött a havas december és erdőn, mezőn megkezdődött a nyúlhajtás, a nyuszigyermekek közül hárman elestek a fronton. Maradtak négyen tehát. A két öreg és kicsi Tapsifüles a nénjével. Egymást szeretve és tanítgatva próbálták túlélni a mordályos, hejehujás téli vadászatokat. Nyúlapa így szólt gyermekeihez:
- Távoztassátok el magatoktól a szunnyadtságot és a hiszékenységet. Helyzetünk ugyanis a következő:
Szegény tapsifüles!
Ember, farkas, hiúz, kutya,
Róka, görény, menyét, macska,
Bagoly, holló, sas és kánya,
Minden ölyv, amely meglátja,
Szarka is a részét kéri,
Mind-mind meg akarja enni!
Kicsi Tapsifüles az apjának nem mert visszafeleselni, de nénje előtt így berzenkedett:
- A szüntelen félelemben mind reszketőssé leszünk és akkor semmit sem ér az életünk. Igaz ugyan, hogy köröttünk sok az agyaras és karmos veszedelem, de megfigyelhetted, néném, hogy egyebet is nyújt ám nekünk az erdő. - És elsorolta kicsi Tapsifüles, hogy mi mindenben telik öröme, ha réparágcsálás után az erdő sarkában elvackol és belehallgatózik a világba. A vadcseresznyefán galambok turbékolnak, a fagyalbokorban, akár egy cigányprímás cifráz a rigó és távolabb, a lucernásban, mintha ezüst sípocskát fújna, anyja után sírdogál az őzgida. Szállására megtérve kicsi réztányérjait veregeti össze bátran a fácánkakas, éberen csettintget a szarka, jelezve, hogy a közelben semmi veszedelem. No és a szellő! Távoli csellengéseiből megérkezve, akár egy láthatatlan tündér, lábujjhegyen surran végig az erdőn, vagy fölszáll a lombok közé egy kis babrajátékra.
- Miért sajnáltassam tehát folyton magam? - mondta kicsi Tapsifüles. - Értünk is van itt valami, nem csupán ellenünk!
Nénje így oktatta:
- Jaj, öcsém! Nem is vagy te nyúlnak való, ha azt gondolod, hogy a galambok neked turbékolnak! Megjárod egyszer! Kivált, hogy a vadászok előtt is folyton szamárkodol, ugrabugrálsz és bosszantod az öreg puskást, aki nem tudja a nyulat futtában lőni.
- Hiszen a nyúltársaimért teszem! - mondta kicsi Tapsifüles. - Az öreg vadász csak az álló nyulat, a gyalogos fácánt szokta eltalálni, én pedig villámsebesen nyargalok előtte, a töltényeit kilövi, s míg újra tölt, a fülesek közül számosan megmenekülnek.
Kezdődött aztán a szikrázó téli fehérségben egy újabb vadászat.
A zsivajgó hajtók még fel sem sorakoztak az erdőszélen, s a két öreg nyúl máris elnyargalt, futásra biztatván a gyerekeket is.
- Te jer velem - mondta kicsi Tapsifüles a nénjének. - Az öreg vadászt csupán kegyelemből a legjobb váltóösvényre szokták állítani. Ott majd megtréfáljuk.
Fától fáig lopakodtak, míg észre nem vették a puskás embert, aki háromlábú székén üldögélve figyelt s hajlongott jobbra és balra. Sötéten mozgó alakja a nagy fehérségben kész figyelmeztetés volt a nyúl számára: másfelé szaladjatok, mert lám, itt vagyok a sörétes fegyverrel. Akadt mégis boldogtalan nyúl kettő is, amelyik - hátában a hajtók szörnyűséges kiabálásával - épp elébe penderült. Puff! Puff!
- Látod-e - mondta kicsi Tapsifüles. - Az egyiknek elébe lőtt, a másiknak mögéje suppintott. Nem kell ettől félni. - Azzal nekiszaladt és mire az öreg mamlasz újra töltött volna, már messze járt mögötte, az erdő másik végén.
- Ó, hogy ütne meg téged a méregtől a guta! - makogta vissza boldogan. - Akkor egy vadásszal kevesebb lenne.
Kerek hét múltán kicsi Tapsifülesnek már a nénje mondta, hogy a legbiztosabb menekülés, ha egyenest az öreg vadásznak tartanak a váltóösvényen. Mert tőle jobbra és balra bizony sorra lőtték karikára a szegény nyúltársakat.
- Futás! - mondta kicsi Tapsifüles a bokorból kiugorva. Repült valósággal a fényes puskacső felé, melyben meghúzódott a nyúlhalál. Kis időre nagy csend támadt az erdőben. Nem ropogtak a fegyverek és nem kiabáltak a hajtók. Mintha nagy hirtelenséggel elmúlt volna a tél és visszatért volna a nyár a kék galambokkal, a lábujjhegyen surranó meleg szellővel. És akkor szelíd emberi hangot hallott, amely azt mondta párosan:
- Hep! Hep!
Kicsi Tapsifüles egy pillanatra megtorpant. Füleit hegyezve belebámult egyenest a háromlábú széken ülő vadász szemébe. Akkor megszólalt a puska, kiköpte csövén a sörétrajt, amely elsüvöltött a feje fölött, de elvitte bizony a két fülét is, alig a csonkja maradt meg. Az öreg kocavadász túljárt a nyúl eszén. A hangjával megállította. Még jó, hogy ennyivel megúszta.
Így lett Tapsifülesből Tapsifületlen.
Hallani azért minden elkövetkező vadásznapon meghallhatta az öreg nyúlszülők figyelmeztetését:
- Tanuld meg végre, hogy ami neked szól, az ellened is szólhat, mert minden más mindenki a bőrödre vágyik.
Talán megtanulta. Mert azóta is él és ijedezik.
Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.
Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggelről egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.
- Hej, öreganyám! - kiáltotta már a küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig.
- Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte egéröreganyó.
- Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam, milyen jól úszom.
- Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.
- A lyukunktól napkelet felé.
- Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.
- Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon, és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg - gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani.
- Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyomtengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.
Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
- Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, az egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
- Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.
Erre már sírva fakadt a kisegér.
- Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?
Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
- Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb és legvitézebb kisegér az egész vidéken.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
Egyszer egy krokodil békésen szunyókált a folyóparton, mikor arra sétált egy strucc. Ez a strucc igen buta volt, aprócska eszét csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen csodálatos tollak ékesítik a hátsóját.
Mikor észrevette a krokodilt, szemtelenül így szólt hozzá:
- No lám, itt van a semmittevő!
A krokodilt sértette ez a megjegyzés, dühös is volt, hogy felébresztették, és mérgesen mondta:
- Először is vegye tudomásul, hogy idegesít a modora, másodszor pedig nem semmittevő a nevem, hanem krokodil, az pedig egészen más!
- Semmittevő meg krokodil ugyanaz. De ha nem is ugyanaz, attól ön még a környék legcsúfabb állata. Istenem! Szegény barátom, hogy ön milyen rút!
Miután sikerült elrontania szegény álmos krokodil egész napját ezekkel a kellemetlen megjegyzésekkel, a strucc sarkon fordult, úgy billegett tovább, hogy mindenki láthassa hátsójának csodálatos díszét.
Ebben a pillanatban porfelhő kavarodott a látóhatáron.
- Vigyázat, vigyázat - mondta udvariasan a krokodil -, jönnek a struccvadászok! Tűnjön el, szép barátnőm, és kerülje az urak golyóit. Ami engem illet, csúfságom megvéd tőlük.
- Az igazság az, hogy eszük ágában sincs elejteni önt, mert mit érnének vele, ha megszereznék a farkát? Azzal ugyan nem díszíthetik az angol dámák a kalapjukat!
Hosszas szemtelenkedése helyett jobban tette volna a strucc, ha elinal, mert míg szónokolt, egy golyó szíven találta.
A krokodil is okosabb lett volna, ha nem dörzsölgeti elégedetten a "mancsait", mert a zaj, amit így csapott, felhívta rá a vadászok figyelmét, és őt is leterítették.
Néhány hónappal a történtek után London egyik elegáns üzletében, egy divatosan öltözött hölgy elővette pénztárcáját, hogy kifizesse a strucctollat, amit kalapdísznek vásárolt.
Furcsamód ezt a pénztárcát a nemrég elhunyt ismerős krokodil bőréből készítették, a csodálatos tollak meg nem is olyan rég a hiú strucc hátsó felét díszítették.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
Nagy bajba jutott az oroszlán, egyik napról a másikra faképnél hagyta a szakácsa. Azonnal hirdetést tett közzé, jó fizetést ígért, de egyetlen állat sem akadt, aki be mert volna szegődni hozzá. Végül is elszalasztott a macskáért.
- Mi lenne a dolgom? - kérdezte a cirmos az oroszlántól.
- Összeállítani az étrendet, friss és naponta friss ebédet, vacsorát főzni.
- És a beszerzés? - aggályoskodott a macska.
- Arra nekem megvan a külön személyzetem - mondta az oroszlán. - Te csak megmondod, mit kell hozni: a többiről már ők gondoskodnak.
A cicának tetszett a konyhafőnökség: elszegődött hát szakácsnak az oroszlánhoz. Csak azt kötötte ki, hogy amikor süt-főz, senki ne lábatlankodjék a konyhában, mert az őt idegesíti.
Kérdi másnap a farkas, mert aznap ő volt a soros a bevásárlásban:
- Mit kell hozni? Mi lesz az ebéd?
- Máj! Máj! - mondta a cirmos, és ment a farkas májat szerezni. Hozott is gyönyörű, finom, zsenge borjúmájat. Átadta a cicának, a cica meg fölkötötte a szakácskötényt, fejére tette a fehér szakácssapkát, s azt mondta a farkasnak:
- Most aztán tágíts innét, s addig be ne gyere, míg nem szólítalak!
A farkas ült a konyha előtt, hallotta odabentről az edénycsörömpölést, zsír sercegését, víz bugyogását. Egyszer csak szólítják, és a szakács már nyomja is kezébe a tálat.
- Viheted.
Az oroszlán megette az ebédet, de nagyon különös ízűnek találta. Mégse akarta mindjárt mérgelődéssel, szidással kezdeni, így szépen, szelíden kérdezte a cirmostól:
- Mi volt az ebéd?
- Máj! Máj! - mondta a cirmos.
- Életemben ilyen krumpliízű májat még nem ettem - csóválta fejét az oroszlán.
- Máj mezei módra - mondta kurtán a macska.
Az oroszlán megijedt, hogy megsértődik a macska, s ez a szakács is faképnél hagyja: így hát belenyugodott a mezei módra készült májba.
Másnap a róka volt a soros, kérdi, mit hozzon, mi lesz az ebéd.
- Máj! Máj! - mondja megint a macska.
Meghozza a róka a májat: őt is kitessékelik, aztán neki is nyújtják a kész tálat. Az oroszlán keservesen nyeli az ételt, s kérdi ebéd után megint a macskát, mi volt ez.
- Máj! Máj! - hangzik a válasz. - Máj kertész módra.
No, nem szaporítom a szót: harmadnap, negyednap megint hozatja a macska a májat, kezdi sütni a konyhán az ebédet. Az oroszlán benyit a konyhába. Hát ül a cica az asztalnál, eszi nagy vígan a nyers májat, a tepsiben meg ott szortyog valami kotyvalék.
- No, megállj, gazfickó, adok én neked májat! - hördült föl az oroszlán, és nagyot csapott a cica felé.
De már csak hűlt helyére csapott: a szakács idejében kiugrott az ablakon.
Átdolgozta: Rónay György
Volt a világon egy gólya, hosszú volt a csőre.
Sétált, sétált a tó partján, egész nap a hasát tömte. Annyi kígyót ehetett, amennyi csak belefért. Mégsem volt elég neki.
Egyszer azt gondolta:
"Bármennyit halászom ebben a tóban, mégis éhen maradok. Elmegyek a folyóra, hátha ott jóllakom."
Felröppent a magasba - és leszállt a folyó partján.
Sétált, sétált a folyó partján, tömte a hasát ott is. Annyi hal volt a folyóban, hogy alig győzte enni. De ezzel sem elégedett meg.
S megint csak gondolt egyet:
"Bármennyit halászom ebben a folyóban, mégis éhen maradok. Elmegyek a mocsárhoz, hátha ott jóllakom."
Sétált, sétált a mocsárban - s hát annyi béka kuruttyolt ott, hogy bárhova nyúlt, mindjárt fogott egyet. De ő még ezt is kevesellte.
És újra gondolt egyet.
"Bármennyit halászom is ebben a mocsárban, mégis éhen maradok. Elmegyek a patakra, hátha ott jóllakom".
Felröppent - és leereszkedett a patak mellé.
Sétált, sétált a patak partján, mikor hirtelen meglátott valami fölséges csemegét! Se nem halat, se nem kígyót-békát - a gólya se tudta, mit.
Gyorsan odalépett és lecsapott a csőrével.
De vesztére csapott le! A finom csemege egy jól megtermett rák volt...
Éles ollójával lenyisszantotta a gólya csőre csücskét, és elvitte magával a patak fenekére.
A gólya meg ott maradt csorba csőrrel, szomorúan - dehogyis volt kedve enni!
Hazament a tó partjára, elbújt a nádasban, és elő sem jött addig, míg ki nem nőtt a csőre.
Úgy szégyellte magát.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
