Állatmese bejegyzései 
Grimm meséje: A libák és a róka
Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
"Ez igen! - gondolta a róka. - Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket".
Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben összebújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
- Hogyisne! - mondta a róka. - Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
- Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
- Arról lehet beszélni - mondta kegyesen a róka. - Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
- Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
- Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen azt tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
- Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.
Átdolgozta: Rónay György
írta: jazsoli5, 2009. nov. 1. 6:33 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Afrikai népmese: Az oroszlán és a zebra
Volt egyszer egy kisoroszlán, a sivatag szélén lakott az anyjával, egy bozótban. Az egyik nap egy zebrát hozott neki az édesanyja vacsorára.
- Ha ezt megeszed, úgy jóllaksz, hogy holnap estig föl sem ébredsz! - mondta az anyja büszkén. Aztán megint nekivágott a sivatagnak.
A kisoroszlán meg ott maradt a zebrával egyedül. Még sosem evett ilyen csíkos valamit. "Ez jó falat lesz" -, gondolta, mikor a zebra hirtelen fölemelte a fejét, és reszketve fölugrott.
- Jaj, ne bántsál, ne egyél meg! - könyörgött szívet tépő hangon.
- Hát te élsz? - csodálkozott a kisoroszlán.
- Élek bizony! - mondta a zebra. - Csak ijedtemben ájultam el, mikor egy nagy oroszlán rám tette a mancsát. És most itt vagyok.
- Hát ha már így történt, éntőlem nem kell félned - mondta a kisoroszlán. - Úgyis unatkoztam egyedül, ezentúl te leszel a barátom.
Azzal összeölelkeztek, és nyomban játszani kezdtek, csak úgy zengett a környék a nagy hancúrozástól. Már éppen sötétedni kezdett, mikor az öreg oroszlán hazaérkezett. A kisoroszlán mindent elmondott neki, hogy mi hogyan történt - de bizony az anyja szívét nem tudta megpuhítani.
- Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán egy zebrával barátkozzék?! - bömbölte. - Ha reggelig meg nem eszed ezt a csíkos bőrűt, többet ne kerülj a szemem elé! Én nem szégyenkezem miattad! Éntőlem többé nem kapsz ennivalót!
Mit tehetett a szegény kisoroszlán: megvárta, míg leszáll az éjszaka, aztán csöndben kilopózott a zebrával a bozótosból, és nekivágtak együtt a nagy pusztaságnak. Három nap, három éjjel vándorolt a két jó barát, s egy falást nem ettek, egy kortyot nem ittak közben. Végre a harmadik nap egy füves folyópartra értek. A zebra azonnal legelni kezdett jó étvággyal - de a kisoroszlánnak sehogy se ízlett a harmatos fű, hiába próbálkozott vele. Csak a hasa fájdult meg tőle. Szomorúan lefeküdt a víz partjára, és lehunyta a szemét. S akkor a zebra odalépett melléje, és így szólt:
- Tudom, hogy mi bajod van. Ha megennél most engem, biztos erős lennél megint.
- Soha! - kiáltotta a kisoroszlán. - Soha! A mi barátságunknál nem lehet semmi erősebb!
Azzal egymás nyakába borultak és sírtak. S így esteledett rájuk: már a hold, a csillagok is fönt voltak az égen, de ők csak még szomorúbbak lettek. A hold nem hitt a szemének, mikor megpillantotta őket.
- Nézd csak! - szólt oda a vadlegeltető csillagnak. - Ilyet se láttam még: együtt sír az oroszlán a zebrával!
Hogy ezután mi történt, azt a vadlegeltető csillagtól kell megkérdezni: ő varázsolta el a két jó barátot kicsi, fából készült oroszlánná és zebrává, hogy soha többé ne legyenek éhesek, és mindig jó barátok maradhassanak.
Azt beszélik, hogy az egyik játékbolt kirakatában látták őket utoljára - ha szerencsétek van, egyszer majd ti is találkoztok velük.
Átdolgozta: Mészöly Miklós
írta: jazsoli5, 2009. okt. 30. 11:07 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Sütő András: Tapsifülesből Tapsifületlen
Tapsifülesék a csenevész erdőben éltek és fogyatkoztak minden téli vasárnapon, amikor a vadászok kivonultak nyulat, rókát, fácánt lőni. Tavasszal még heten voltak: öt gyermek és a szülepár, de beköszöntött a havas december és erdőn, mezőn megkezdődött a nyúlhajtás, a nyuszigyermekek közül hárman elestek a fronton. Maradtak négyen tehát. A két öreg és kicsi Tapsifüles a nénjével. Egymást szeretve és tanítgatva próbálták túlélni a mordályos, hejehujás téli vadászatokat. Nyúlapa így szólt gyermekeihez:
- Távoztassátok el magatoktól a szunnyadtságot és a hiszékenységet. Helyzetünk ugyanis a következő:
Szegény tapsifüles!
Ember, farkas, hiúz, kutya,
Róka, görény, menyét, macska,
Bagoly, holló, sas és kánya,
Minden ölyv, amely meglátja,
Szarka is a részét kéri,
Mind-mind meg akarja enni!
Kicsi Tapsifüles az apjának nem mert visszafeleselni, de nénje előtt így berzenkedett:
- A szüntelen félelemben mind reszketőssé leszünk és akkor semmit sem ér az életünk. Igaz ugyan, hogy köröttünk sok az agyaras és karmos veszedelem, de megfigyelhetted, néném, hogy egyebet is nyújt ám nekünk az erdő. - És elsorolta kicsi Tapsifüles, hogy mi mindenben telik öröme, ha réparágcsálás után az erdő sarkában elvackol és belehallgatózik a világba. A vadcseresznyefán galambok turbékolnak, a fagyalbokorban, akár egy cigányprímás cifráz a rigó és távolabb, a lucernásban, mintha ezüst sípocskát fújna, anyja után sírdogál az őzgida. Szállására megtérve kicsi réztányérjait veregeti össze bátran a fácánkakas, éberen csettintget a szarka, jelezve, hogy a közelben semmi veszedelem. No és a szellő! Távoli csellengéseiből megérkezve, akár egy láthatatlan tündér, lábujjhegyen surran végig az erdőn, vagy fölszáll a lombok közé egy kis babrajátékra.
- Miért sajnáltassam tehát folyton magam? - mondta kicsi Tapsifüles. - Értünk is van itt valami, nem csupán ellenünk!
Nénje így oktatta:
- Jaj, öcsém! Nem is vagy te nyúlnak való, ha azt gondolod, hogy a galambok neked turbékolnak! Megjárod egyszer! Kivált, hogy a vadászok előtt is folyton szamárkodol, ugrabugrálsz és bosszantod az öreg puskást, aki nem tudja a nyulat futtában lőni.
- Hiszen a nyúltársaimért teszem! - mondta kicsi Tapsifüles. - Az öreg vadász csak az álló nyulat, a gyalogos fácánt szokta eltalálni, én pedig villámsebesen nyargalok előtte, a töltényeit kilövi, s míg újra tölt, a fülesek közül számosan megmenekülnek.
Kezdődött aztán a szikrázó téli fehérségben egy újabb vadászat.
A zsivajgó hajtók még fel sem sorakoztak az erdőszélen, s a két öreg nyúl máris elnyargalt, futásra biztatván a gyerekeket is.
- Te jer velem - mondta kicsi Tapsifüles a nénjének. - Az öreg vadászt csupán kegyelemből a legjobb váltóösvényre szokták állítani. Ott majd megtréfáljuk.
Fától fáig lopakodtak, míg észre nem vették a puskás embert, aki háromlábú székén üldögélve figyelt s hajlongott jobbra és balra. Sötéten mozgó alakja a nagy fehérségben kész figyelmeztetés volt a nyúl számára: másfelé szaladjatok, mert lám, itt vagyok a sörétes fegyverrel. Akadt mégis boldogtalan nyúl kettő is, amelyik - hátában a hajtók szörnyűséges kiabálásával - épp elébe penderült. Puff! Puff!
- Látod-e - mondta kicsi Tapsifüles. - Az egyiknek elébe lőtt, a másiknak mögéje suppintott. Nem kell ettől félni. - Azzal nekiszaladt és mire az öreg mamlasz újra töltött volna, már messze járt mögötte, az erdő másik végén.
- Ó, hogy ütne meg téged a méregtől a guta! - makogta vissza boldogan. - Akkor egy vadásszal kevesebb lenne.
Kerek hét múltán kicsi Tapsifülesnek már a nénje mondta, hogy a legbiztosabb menekülés, ha egyenest az öreg vadásznak tartanak a váltóösvényen. Mert tőle jobbra és balra bizony sorra lőtték karikára a szegény nyúltársakat.
- Futás! - mondta kicsi Tapsifüles a bokorból kiugorva. Repült valósággal a fényes puskacső felé, melyben meghúzódott a nyúlhalál. Kis időre nagy csend támadt az erdőben. Nem ropogtak a fegyverek és nem kiabáltak a hajtók. Mintha nagy hirtelenséggel elmúlt volna a tél és visszatért volna a nyár a kék galambokkal, a lábujjhegyen surranó meleg szellővel. És akkor szelíd emberi hangot hallott, amely azt mondta párosan:
- Hep! Hep!
Kicsi Tapsifüles egy pillanatra megtorpant. Füleit hegyezve belebámult egyenest a háromlábú széken ülő vadász szemébe. Akkor megszólalt a puska, kiköpte csövén a sörétrajt, amely elsüvöltött a feje fölött, de elvitte bizony a két fülét is, alig a csonkja maradt meg. Az öreg kocavadász túljárt a nyúl eszén. A hangjával megállította. Még jó, hogy ennyivel megúszta.
Így lett Tapsifülesből Tapsifületlen.
Hallani azért minden elkövetkező vadásznapon meghallhatta az öreg nyúlszülők figyelmeztetését:
- Tanuld meg végre, hogy ami neked szól, az ellened is szólhat, mert minden más mindenki a bőrödre vágyik.
Talán megtanulta. Mert azóta is él és ijedezik.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 30. 5:45 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Alaszkai népmese: A kisegér nagy utazása
Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.
Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggelről egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.
- Hej, öreganyám! - kiáltotta már a küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig.
- Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte egéröreganyó.
- Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam, milyen jól úszom.
- Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.
- A lyukunktól napkelet felé.
- Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.
- Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon, és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg - gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani.
- Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyomtengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.
Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
- Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, az egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
- Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.
Erre már sírva fakadt a kisegér.
- Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?
Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
- Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb és legvitézebb kisegér az egész vidéken.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
írta: jazsoli5, 2009. okt. 27. 7:33 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Francia mese: A krokodil és a strucc vetélkedése
Egyszer egy krokodil békésen szunyókált a folyóparton, mikor arra sétált egy strucc. Ez a strucc igen buta volt, aprócska eszét csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen csodálatos tollak ékesítik a hátsóját.
Mikor észrevette a krokodilt, szemtelenül így szólt hozzá:
- No lám, itt van a semmittevő!
A krokodilt sértette ez a megjegyzés, dühös is volt, hogy felébresztették, és mérgesen mondta:
- Először is vegye tudomásul, hogy idegesít a modora, másodszor pedig nem semmittevő a nevem, hanem krokodil, az pedig egészen más!
- Semmittevő meg krokodil ugyanaz. De ha nem is ugyanaz, attól ön még a környék legcsúfabb állata. Istenem! Szegény barátom, hogy ön milyen rút!
Miután sikerült elrontania szegény álmos krokodil egész napját ezekkel a kellemetlen megjegyzésekkel, a strucc sarkon fordult, úgy billegett tovább, hogy mindenki láthassa hátsójának csodálatos díszét.
Ebben a pillanatban porfelhő kavarodott a látóhatáron.
- Vigyázat, vigyázat - mondta udvariasan a krokodil -, jönnek a struccvadászok! Tűnjön el, szép barátnőm, és kerülje az urak golyóit. Ami engem illet, csúfságom megvéd tőlük.
- Az igazság az, hogy eszük ágában sincs elejteni önt, mert mit érnének vele, ha megszereznék a farkát? Azzal ugyan nem díszíthetik az angol dámák a kalapjukat!
Hosszas szemtelenkedése helyett jobban tette volna a strucc, ha elinal, mert míg szónokolt, egy golyó szíven találta.
A krokodil is okosabb lett volna, ha nem dörzsölgeti elégedetten a "mancsait", mert a zaj, amit így csapott, felhívta rá a vadászok figyelmét, és őt is leterítették.
Néhány hónappal a történtek után London egyik elegáns üzletében, egy divatosan öltözött hölgy elővette pénztárcáját, hogy kifizesse a strucctollat, amit kalapdísznek vásárolt.
Furcsamód ezt a pénztárcát a nemrég elhunyt ismerős krokodil bőréből készítették, a csodálatos tollak meg nem is olyan rég a hiú strucc hátsó felét díszítették.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
írta: jazsoli5, 2009. okt. 24. 6:59 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Német mese: A macska mint szakács
Nagy bajba jutott az oroszlán, egyik napról a másikra faképnél hagyta a szakácsa. Azonnal hirdetést tett közzé, jó fizetést ígért, de egyetlen állat sem akadt, aki be mert volna szegődni hozzá. Végül is elszalasztott a macskáért.
- Mi lenne a dolgom? - kérdezte a cirmos az oroszlántól.
- Összeállítani az étrendet, friss és naponta friss ebédet, vacsorát főzni.
- És a beszerzés? - aggályoskodott a macska.
- Arra nekem megvan a külön személyzetem - mondta az oroszlán. - Te csak megmondod, mit kell hozni: a többiről már ők gondoskodnak.
A cicának tetszett a konyhafőnökség: elszegődött hát szakácsnak az oroszlánhoz. Csak azt kötötte ki, hogy amikor süt-főz, senki ne lábatlankodjék a konyhában, mert az őt idegesíti.
Kérdi másnap a farkas, mert aznap ő volt a soros a bevásárlásban:
- Mit kell hozni? Mi lesz az ebéd?
- Máj! Máj! - mondta a cirmos, és ment a farkas májat szerezni. Hozott is gyönyörű, finom, zsenge borjúmájat. Átadta a cicának, a cica meg fölkötötte a szakácskötényt, fejére tette a fehér szakácssapkát, s azt mondta a farkasnak:
- Most aztán tágíts innét, s addig be ne gyere, míg nem szólítalak!
A farkas ült a konyha előtt, hallotta odabentről az edénycsörömpölést, zsír sercegését, víz bugyogását. Egyszer csak szólítják, és a szakács már nyomja is kezébe a tálat.
- Viheted.
Az oroszlán megette az ebédet, de nagyon különös ízűnek találta. Mégse akarta mindjárt mérgelődéssel, szidással kezdeni, így szépen, szelíden kérdezte a cirmostól:
- Mi volt az ebéd?
- Máj! Máj! - mondta a cirmos.
- Életemben ilyen krumpliízű májat még nem ettem - csóválta fejét az oroszlán.
- Máj mezei módra - mondta kurtán a macska.
Az oroszlán megijedt, hogy megsértődik a macska, s ez a szakács is faképnél hagyja: így hát belenyugodott a mezei módra készült májba.
Másnap a róka volt a soros, kérdi, mit hozzon, mi lesz az ebéd.
- Máj! Máj! - mondja megint a macska.
Meghozza a róka a májat: őt is kitessékelik, aztán neki is nyújtják a kész tálat. Az oroszlán keservesen nyeli az ételt, s kérdi ebéd után megint a macskát, mi volt ez.
- Máj! Máj! - hangzik a válasz. - Máj kertész módra.
No, nem szaporítom a szót: harmadnap, negyednap megint hozatja a macska a májat, kezdi sütni a konyhán az ebédet. Az oroszlán benyit a konyhába. Hát ül a cica az asztalnál, eszi nagy vígan a nyers májat, a tepsiben meg ott szortyog valami kotyvalék.
- No, megállj, gazfickó, adok én neked májat! - hördült föl az oroszlán, és nagyot csapott a cica felé.
De már csak hűlt helyére csapott: a szakács idejében kiugrott az ablakon.
Átdolgozta: Rónay György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 23. 12:11 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Francia mese: A telhetelen gólya
Volt a világon egy gólya, hosszú volt a csőre.
Sétált, sétált a tó partján, egész nap a hasát tömte. Annyi kígyót ehetett, amennyi csak belefért. Mégsem volt elég neki.
Egyszer azt gondolta:
"Bármennyit halászom ebben a tóban, mégis éhen maradok. Elmegyek a folyóra, hátha ott jóllakom."
Felröppent a magasba - és leszállt a folyó partján.
Sétált, sétált a folyó partján, tömte a hasát ott is. Annyi hal volt a folyóban, hogy alig győzte enni. De ezzel sem elégedett meg.
S megint csak gondolt egyet:
"Bármennyit halászom ebben a folyóban, mégis éhen maradok. Elmegyek a mocsárhoz, hátha ott jóllakom."
Sétált, sétált a mocsárban - s hát annyi béka kuruttyolt ott, hogy bárhova nyúlt, mindjárt fogott egyet. De ő még ezt is kevesellte.
És újra gondolt egyet.
"Bármennyit halászom is ebben a mocsárban, mégis éhen maradok. Elmegyek a patakra, hátha ott jóllakom".
Felröppent - és leereszkedett a patak mellé.
Sétált, sétált a patak partján, mikor hirtelen meglátott valami fölséges csemegét! Se nem halat, se nem kígyót-békát - a gólya se tudta, mit.
Gyorsan odalépett és lecsapott a csőrével.
De vesztére csapott le! A finom csemege egy jól megtermett rák volt...
Éles ollójával lenyisszantotta a gólya csőre csücskét, és elvitte magával a patak fenekére.
A gólya meg ott maradt csorba csőrrel, szomorúan - dehogyis volt kedve enni!
Hazament a tó partjára, elbújt a nádasban, és elő sem jött addig, míg ki nem nőtt a csőre.
Úgy szégyellte magát.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
írta: jazsoli5, 2009. okt. 22. 6:14 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Krilov meséje: A kutya és a ló
Koppants, a kutya és Villám , a ló egy gazdánál szolgáltak. Villám már elég régen ott volt, Koppants alig két hónapja, mert még csak nemrégiben pillantotta meg a napvilágot. Nem volt ő még bizony több két hónaposnál. Azért jó barátságban voltak, ha Koppants néha szeles is volt, meg fitogtatta is azt a nagy csuda bölcsességét. Mert Koppants talán még a bagolynál is bölcsebbnek hitte magát.
Egy délelőtt azon vetélkedett Koppants Villámmal az udvaron, hogy melyikük is hasznosabb a ház körül, és hogy melyiket lehetne inkább nélkülözni.
- Tulajdonképpen mi szükség van itt rád? - kérdezte Koppants. - Hisz a ház körül alig van munkád, ezért könnyen is tudnának ám téged nélkülözni! Talán olyan nagy dolog, hogy néha kimész a mezőre, és húzod kicsit az ekét, vagy hogy fölszántod a földet?
Villám szelíden, türelmesen hallgatta az ifjú mindentudót.
- De nézz csak meg engem - düllesztette ki a mellét Koppants -, nekem bezzeg van itt dolgom elég! Éjjel-nappal mindig csak dolgozom!
Villám helyeslően bólintott:
- Igaz, ami igaz, Koppants, tudom, hogy sokat dolgozol.
- Azt elhiszem! Reggel még föl sem ébredt az első kakas, de én már fönt vagyok, és körbeszaladom a baromfiudvart. Azután mikor a gazdám is kikel az ágyból, mi ketten kimegyünk a mezőre, és egész álló nap rendben tartom ott a nyájat. Mindezt csak azért mondottam el neked, hogy fogalmad legyen arról, mit csinálok, mennyi a munkám.
- Szorgalmas vagy, azt meg kell adni! - bólogatott Villám.
- Hogy csak szorgalmas? - hetvenkedett Koppants. - Még a hangyák is tanulhatnának tőlem szorgalmat meg munkabírást, bizony ám! Alighogy hazajövök a mezőről, és szinte még be sem falom a vacsorámat, vár ismét a munka. Ti bezzeg kényelmesen alusztok bent az istállóban, a jó meleg, álmosító levegőben, de az én számomra még este se ért véget a nap. Egész éjjel őrzöm a csűrt, az istállót meg a házat, hogy el ne lopják a búzát, hogy el ne lopjanak téged, és hogy ki ne rabolják a gazdánkat. Szeretném tudni, hogy végigcsinálnád-e ezt utánam?
Villám tűnődve nézett Koppantsra:
- Tudod, hogy szeretlek, Koppants koma, nem is akarlak bántani téged azzal, amit most mondok, de igaz, hogy láttam már néhány telet, és azt hiszem, többet is tapasztaltam nálad. Nem tagadom, nagyszerű munkát végzel, Koppants barátom, minden megbecsülést meg is érdemelsz érte, azt hiszem azonban, az én munkám se alábbvaló. Mert igaz, hogy csak az ekét húzom, fölszántva a földet, de ha nem szántanék, nem lenne a csűrben búza meg takarmány, ami a nyájat táplálja, s ha nem volna takarmány, nem volna nyáj sem, amit te oly büszkén őrzöl kint a mezőn!
Koppants erre nem is tudott mit válaszolni, csak nyelt egy jókorát, és minthogy hirtelen halaszthatatlanul sürgős dolga akadt kint a ház előtt, bőszen vakkantgatva eliszkolt. Villám pedig bölcsen és megértően bólogatott.
Átdolgozta: Végh György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 21. 9:00 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Péczeli József: A vaddisznó és a vadmalacok
Forrás: mek.niif.hu/.../html/img/brehm-02-036-1.jpg
Fenn a magas hegy tetején, az árnyas bükkösben élt egy vaddisznómama hat folyton röfögő, elégedetlen kis vadmalacával. Ó, mennyi gondja volt a vaddisznómamának! Egész álló nap perelni kellett a kis haszontalan röfikékkel, mert azok bizony sohasem akartak szót fogadni neki.
Amíg kicsikék voltak, nem volt túl sok gondja velük. Minden reggel és este szépen megitták a jó langyos tejecskéjüket, de aztán, ahogy múltak a hetek és a hónapok, már nem volt elég nekik a tej, hanem egyéb finom földi dolgokra is kezdett fájni a foguk.
Történetesen abban az erdőben csak egyetlen nagy tölgyfa állott, ez hullatta az ő kedvenc csemegéjüket, a finom, ropogós kis makkszemeket. A vadmalaccsemeték egész nap ott tanyáztak alatta, túrták a földet, keresték a lehullott makkokat, az ügyesebbek pedig orrukat feltartva nézték, hogy mikor hullik le egy-egy eltévedt makkocska.
Egy délután, amikor a vaddisznómamának éppen dolga volt az erdőszélen, a hat kis testvér összedugta az orrát, és a legidősebb vezérletével tanácskozást tartottak. Úgy látszik, most nagy volt az egyetértés közöttük, mert nem telt bele egy perc, és máris nekiláttak a fa gyökereinek. A legidősebb vadmalacnak az volt ugyanis az ötlete, hogy mit várakozzanak ők minden egyes makkszemecskére - sokkal jobb, ha kidöntik az egész fát, és akkor az összes makkot, ami termett rajta, mind egyszerre megehetik.
Még szerencse, hogy a mamájuk idejében visszaérkezett az erdő széléről.
- Ti szerencsétlenek! Mit csináltok? - kiáltott fel kétségbeesetten. - Kidöntitek a fát? Hiszen akkor éhen fogtok halni! Arra nem gondoltok, hogy holnap is kell enni? Így, ha keveset is, de mindennap hullat nektek a fa a makkjaiból, de ha kidöntitek, egy hétig dínomdánomozhattok belőle, s aztán éhen halhattok, mert több makkfa nincs az erdőben!
Néhány nap múlva a vaddisznómamának meg kellett látogatni egyik nagynénjét a szomszédos erdőben. Alig húzta ki a lábát az erdőből, a kis haszontalanok hanyatt-homlok szaladtak a tölgyfához. Hogy sürögtek-forogtak! Délutánra kidöntötték a fát, s aztán olyan lakomázást csaptak belőle, hogy egész dagadtra tömték a bendőjüket.
- Látjátok, ugye, hogy nem volt igaza édesanyánknak? Hiszen milyen jóllaktunk, és még mennyi maradt rajta! Ebből bizony még életünk végéig eléldegélhetünk - mondta a legidősebb bölcs kis vadmalac.
Hát ami azt illeti, el is éltek belőle vagy hat napig, de a hetedikre már egy szem makkjuk sem maradt. Éhesen, szipogva csavarogtak az erdőben, de bizony egy fia makkot, annyit sem találtak sehol sem.
Másnap reggelre mindannyian rettenetesen korgó gyomorral ébredtek. Még szerencse, hogy a legkisebbnek életre való ötlete támadt.
- Ha nem akarunk éhen halni, édesanyánk után kell mennünk. Édesanyánk biztos megbocsátja, hogy engedetlenek voltunk. Mert azt hiszem, ha találunk még egy makkfát - azt már nem fogjuk kidönteni!
Átdolgozta: Végh György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 19. 9:57 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Lessing meséje: Füles király
Királyt választottak az állatok.
Az oroszlán éppen vadászott, nem ért rá elmenni a királyválasztó gyűlésre. A medve mézet talált, azt szedte ki a fa odvából, ő sem ment el. A farkas egy nyáj körül szaglászott, a róka a tyúkól kibontásával foglalatoskodott: ők is távol maradtak. A szamarak azonban mind egy szálig elmentek, így aztán ők kerültek többségbe, és megválasztották királyuknak egyik társukat.
A királlyá választott szamár gyorsan föltette fejére a koronát. Drága pénzen vett a vásáron egy kopott oroszlánbőrt, azt magára öltötte, és nagy ordítva járkált föl-alá az oroszlánbőrben.
A többi szamár ezt még csak tűrte volna. Csakhogy Füles király nem érte be ennyivel. Fejébe szállt a dicsőség, kezdte magát valóban oroszlánnak képzelni, szóba se állt többé a szamárral, se öszvérrel, hanem csupán lovakkal vétette körül magát, hadseregét pedig farkasokból toborozta, a kémszolgálatot a rókára bízva.
A szamarak eleinte csak búsongtak, hogy így kisemmizték őket: pedig azt várták az új királytól, hogy most majd végre fölvirul a szamárnemzetség napja is.
Eleinte, mondom, csak búsongtak, de aztán lassan-lassan morogni kezdtek, s végül már nyíltan lázadoztak.
- Miféle dolog ez, mindenféle kegyencet ültetni a nyakunkra, s idegeneknek kedvezni, mikor itt vagyunk mi, szamarak!
Addig-addig lázongtak, míg a morgás híre a király fülébe is eljutott. Annál könnyebben juthatott el, mert hiszen jókora füle volt. A híreken igen mérgelődött, fölvette az oroszlánpalástot, fejébe nyomta koronáját, és nagy trombitálással gyűlésbe hívta a szamarakat. Mikor mind együtt voltak, föllépkedett előttük a trónra, és dörgedelmes beszédet tartott.
- Szamarak tisztes nemzetsége! - kiáltotta. - Soha, mióta a világ világ, elő nem fordult még, hogy ne az oroszlán legyen az állatok királya. Most történt ilyen csoda első ízben. Az oroszlán csúfosan megbukott: s ki került trónra helyette? Talán a vérengző tigris? Talán a dühös vadkan? Talán a sziszegő kígyó? Nem, barátaim, szó sincs róla: én léptem trónra, én, Első Füles, én uralkodom az állatok fölött! Tudjátok, milyen eltörölhetetlen dicsősége ez a szamarak nemzetségének? Nem tudjátok, persze, mert szamarak vagytok: de nézzetek rám, Első Fülesre, és akkor megtudhatjátok. Ti azonban hálátlan gazfickók vagytok, és ahelyett, hogy örülnétek, amiért ilyen dicsőséget szereztem nektek, pusmogtok a hátam mögött. Hát nekem ebből elég volt! Azért hívtalak össze benneteket, hogy kijelentsem: ha csak egy is akad köztetek, aki nincs megelégedve velem, és távozásomat kívánja: azonnal lemondok a királyságról. Tessék, nyilatkozzatok!
A szamarak körülnéztek: ott állt mögöttük fölsorakozva egy egész hadsereg farkas. Álltak, vicsorogtak, várták, hogy a szamarak nyilatkozzanak. Persze pisszenni se mertek. S mikor az egyik zsoldos farkas elkiáltotta, hogy:
- Éljen Első Füles király! - lelkesen utánakiáltották valamennyien:
- Éljen Első Füles király!
És sietve elkocogtak a vicsorgó farkasok sorfala közt.
Átdolgozta: Rónay György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 18. 8:04 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Bartócz Ilona: Hogyan barátkozott össze a kiscica és a kiskacsa?
A sötét erdő szélén állt egy egészen apró házikó. Az apró házikó előtt akkora kert, hogy beesteledne, mire körbejárná az a csöpp kis kacsa, amelyik kora reggel elindult világot látni. Ment a kiskacsa, csak úgy ballagott magában, mert nem volt egyetlen testvérkéje sem. Egy körtefa alatt totyogott éppen, mikor szembejött vele egy magányos kiscica.
- Jó reggelt, kiscica! - köszönt udvariasan a kiskacsa. - Egyedül vagy te is?
- Jó reggelt, kiskacsa! - biccentett a cica. - Egyedül vagyok, de ezen nincs mit csodálkozni. A világon nagyon sok a magányos kiscica. De olyat még senki se látott, hogy egy kiskacsa magányosan sétálgasson. A kiskacsák mindig seregestül totyognak, úgy tudom.
- Igaz, de én mégiscsak magányos kiskacsa vagyok. Mondd, kiscica, nem akarsz a barátom lenni?
- Szíves örömest - mondta a kiscica -, kettesben mégis jobban lehet játszani. Legyünk hát jó barátok!
- Jó! - hápogott boldogan a kiskacsa. - Először is menjünk úszni!
- Úszni? - hökkent meg a kiscica. - Nem tudok én úszni, egy csöppet sem tudok!
- Nem nehéz mesterség - biztatta a kiskacsa a kiscicát. - Rádobod magad a vízre, egyet-kettőt evezel a talpacskáddal, szárnyacskáddal, s máris úszol! A tollacskádról meg szépen lepereg a víz...
- Csakhogy nekem nincs szárnyacskám! És nem széles a talpacskám, nézd, egészen más, mint a tiéd! Én azt hiszem, tollacskám sincs.
A kiskacsa alaposabban megnézte a kiscicát, és nagyon nekibúsult:
- Nem, valóban nincs egy csöpp szárnyacskád, egy csöpp tollacskád sem!
- Játsszuk inkább azt, hogy fára mászunk! - ajánlotta a cica. - Kiereszted a karmocskáid, belevágod a fa törzsébe, és kapaszkodsz!
- Csakhogy nekem nincsenek karmocskáim! - búsult a kiskacsa. - Nem úszhatunk együtt, nem mászhatunk a körtefára, azt hiszem, nem is leszünk jó barátok, magányos kiskacsa maradok mindörökre, te meg magányos cica.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy feléjük rohan egy fekete kiskutya.
- Jaj, félek! - nyávogott a kiscica. - Jaj, félek! - hápogott a kiskacsa. - Jaj, de félünk! - mondták mind a ketten, és félelmükben szorosan összebújtak. A fekete szőrű puli meg elvágtatott mellettük, esze ágában sem volt bántani őket.
A puli eltűnt, a kiskacsa meg a kiscica egymásra bámult, aztán így hápogott a kiskacsa:
- Én ugyan nem tudok veled fára mászni, te ugyan nem tudsz velem a tavon úszni, de itt, a körtefa tövében olyan jól tudunk együtt félni! Én azt hiszem, mégiscsak jó barátok leszünk.
-Igen! - ujjongott a kiscica. - Nagyon jó, ha egy magamfajta magányos cica összebújhat a barátjával, mikor éppen fél.
- Magam is így gondoltam - mondta a kiskacsa, és az ugrándozó cica mellett totyogva folytatta világjáró útját a nagy-nagy kertben.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 17. 11:10 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Japán mese: Oszaka meg Kiotó
Két békáról mondok most mesét, gyerekek. Az egyik béka Oszaka város mellett lakott, vizes gödörben, a másik béka Kiotó város mellett, patakban. Egyszer mit gondolt, mit nem az oszakai béka, ezt gondolta: ejnye, ejnye, maholnap megöregszem s még nem láttam Kiotót, a hatalmas mikádó városát! Akár hiszitek, akár nem, ugyanebben a szempillantásban a kiotói béka meg ezt mondotta: ejnye, ejnye, maholnap megöregszem s még nem láttam Oszakát!
Nosza, egyszeribe felkerekedett mindkettő s addig ugráltak-bugráltak, míg egy magas hegynek a tetejére nem értek. Az a magas hegy éppen Oszaka és Kiotó közt ágaskodott. Ahogy a tetőre értek, s csudálkozástól szinte hanyatt estek: szemben ült egymással a két béka, csudálták egymást, mint borjú az új kaput. No de végre mégis megjött a szavuk.
- Adjon Isten, testvér, - köszöntötte az oszakai béka a kiotói békát.
- Adj' Isten, testvér - fogadta a kiotói béka. - Hol jársz, mi jóban jársz?
- Szeretném meglátni Kiotót - mondotta az oszakai béka. - Azért indultam el hazámból, Oszakából.
- No hallod, ez már csuda! Én meg Oszakát szeretném látni.
- Ejnye de jó!
- Ugy-e, hogy jó?
Egyszeribe megbarátkoztak, a fűben letelepedtek, ettek, ittak, vígan voltak, s végezetül még táncra is perdültek, ijjujúztak, ujjujúztak, s addig rúgták a gyepet, hogy ketten kétfelé dűltek.
- No most pihenjünk- mondta az oszakai béka.
- Igen, pihenjünk s aztán induljunk. Te Kiotó, én meg Oszaka felé - mondotta a kiotói béka.
Ültek, ültek a jó puha fűben s egyszerre csak megszólal a kiotói béka:
- Tulajdonképpen minek fárasztjuk magunkat? Ha jó egyenesen felállhatnánk, mind a két várost megláthatnánk.
- Ugyan bizony?
- Meg bizony!
- Bizony ha úgy - mondotta az oszakai béka, nincs könnyebb a felállásnál.
- Hogy-hogy, pajtás? Magyarázd meg.
- Felállunk a két hátulsó lábunkra, - magyarázta az oszakai béka - a két első lábunkkal egymást jó szorosan átöleljük, oszt állhatunk egyenesen, szép rendesen. Én nézek Kiotó felé, te meg nézel Oszaka felé. Úgy-e, jó?
- Ó de jó!
Nosza mindjárt talpra szöktek, szépen összeölelkeztek s állottak egyenesen, mint a nyárs oly hegyesen.
Az ám, de haj mi történt! Ahogy felállottak, hátra fordult a szemük! Úgy ám, hátra, nem előre. (Mert az már nem mesemondás, hanem tiszta igazmondás, hogy a béka szeme hátra fordul egyszeribe, amint egyenesen áll.) Hej Uram, Teremtőm, ez volt még csak a csoda! Meregették a szemüket, forgatták, csodálkoztak, álmélkodtak, no még ilyet sem hallottak! Nem bizony!
Kérdi az oszakai béka:
- Pajtás, mit látsz?
- Én Kiotót! Hát te mit?
- Én Oszakát!
- Azt a csudát! Ne beszélj!
- De bizony!
- No ez csuda, - mondották mindketten, Kiotó éppen olyan, mint Oszaka! Oszaka meg éppen olyan, mint Kiotó!
- Ezért ugyan kár volt ide kimásznunk! - mondotta az oszakai béka.
- Bizony kár - mondotta a kiotói béka. Jobb lett volna addig a tóban halásznunk.
No de nem sokáig búsultak. Ha már úgy van, ahogy van, még egy kicsit ott maradtak, ettek, ittak, vígan voltak, aztán ismét táncra kerekedtek, közben szép nótát brekegtek:
Brekekeke, ó de jó, ó de jó!
Oszaka olyan, mint Kiotó, Kiotó!
Brekekeke, hopszasza, hopszasza!
Kiotó olyan, mint Oszaka, Oszaka!
Mikor aztán jól kitáncolták magukat, örök barátságot fogadtak, egymástól érzékenyen elbúcsúztak, sehol meg sem háltak, míg haza nem ugráltak-bugráltak.
Otthon elmondotta az oszakai béka, hogy:
Brekekeke, én már sok földet bejártam,
De ilyen nagy csudát még soha se láttam:
Kiotó városa olyan, mint Oszaka,
Oszaka meg olyan, mint Kiotó maga!
Ugyanezt mondotta a kiotói béka is az atyafiaknak.
Gólyák, gémek ezt hallották, mind a kettőt kikacagták. Kelep, kelep, kacaghatták, ők halálig azt vallották:
Brekekeke, ó de jó, ó de jó,
Oszak olyan, mint Kiotó, Kiotó!
Brekekekek, hopszasza, hopszasza,
Kiotó olyan, mint Oszaka, Oszaka!
Átdolgozta: Benedek Elek
írta: jazsoli5, 2009. okt. 15. 10:18 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Benedek Elek: Kié a bunda?
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr, - volt egy birka. Ez a birka mit gondolt, mit nem magába, elszökött a juhász nyájából. Amint ment, mendegélt, találkozott rókáné komámasszonnyal.
- Hová, hová, birka komámasszony?
- Jaj, ne is kérdezze, rókáné komámasszony. Az én gazdám olyan okos, hogyha hibát követ el a kos, én vagyok a hibás, nem a kos. Most légy okos, Domokos! Emiatt elkeseredtem és világ bujdosója lettem!
- Óh, óh, óh, sopánkodott rókáné komámasszony, ördög vigye a gazdurát, így vagyok én akkurát. Ha az uram lop egy libát, én követtem el a hibát. Bujdossunk világgá ketten komámasszony!
Tovább mentek, mendegéltek, sűrű erdő mellé értek. Hát egyszer csak ki toppan elébök? Farkas koma, az bizony.
- Adj Isten, rókáné komámasszony.
- Adj Isten, farkas koma.
- Ej de régen láttalak,
Drága kincsem, szép alak!
Így örvendezett farkas koma, de csak kívülről, mert belül haragudott rókánéra, merthogy sokszor becsapta már.
Kedvesen, nyájasan felet rókáné komámasszony:
Biz' én is rég láttalak!
(Rég, hogy be nem csaptalak.)
Hanem ezt az utolsó mondatot elnyelte rókáné komámasszony, csak úgy zárójel között, magának mondotta. Most meg farkas koma vette fel a szót:
- Hová, hová, komámasszony? Miért vagy oly szomorú? Talán bizony házadban kiütött a háború?
Róka kománénak a könnye is kicsordult, amint elkeseregte nagy búját, bánatját. Hogy az ura lop libát, s ő rá kenik a hibát! Minden liba nagy galiba, még majd ő kerül dutyiba! S mert nincs senki pártfogója, - lett a világ bújdosója.
Hej, elszomorodott farkas koma e bús beszédre, hogyne, mikor ő neki is az a baja! Mondta is rá nyomban:
Hej, az én sorsom se víg,
Más lop bárányt s rám kenik!
Mondjam tovább, ne mondjam, bizony mondom: birka, róka, farkas együtt mentek világgá. Mentek, mentek, mendegéltek, s kettőt-hármat alig léptek, farkas koma erősen szemügyre veszi birka komámasszony szép fehér bundáját. Egyszerre csak nagyot mordul, birka asszonyságnak fordul, s kérdi tőle:
Ejnye a teremburáját,
Hol szerezte a bundáját?
Hisz ezt én a tavaly nyáron
Vettem a turi vásáron.
Hej, turi vásár sátor nélkül, mit ér a juh bunda nélkül! szegény birka komámasszony kékült-zöldült, hebegett, bégetett, hogy így meg úgy, az Isten őt úgy segélje, ez a bunda igaz szerzeménye. Kint a pusztán nőtt e bunda e nyáron, senki fia nem vehette azt a turi vásáron.
- Ejnye, ejnye, szólalt meg rókáné komámasszony is, ki már a nagy vitát unta - hát most már kié a bunda?
- Ilyen-olyan, hányszor mondjam? - toppantott a farkas koma.
- Megesküszöl rája? - kérdezte rókáné komámasszony.
- Megesküszöm rája, nem az ő bundája!
- Hiszem, hiszem, ha a földet megcsókolod.
Mondotta a farkas koma:
- No az ugyan nem nagy dolog. Megcsókolom százszor is. Megtettem ezt másszor is.
(Meg ám, gondolta magában rókáné komámasszony, csakhogy mindég hamisan esküdtél.)
- Hát gyerünk az erdőbe. Ott tedd le az esküt.
Mentek, mentek, mendegéltek, hamar az erdőbe értek. Elől ment rókáné komámasszony. Egyenesen arra a helyre vezette, hol egy csapda volt elrejtve.
- No komám, csókold meg. Ezt a földet kóstold meg!
Farkas koma lehajtotta a fejét, földet szépen megcsókolta s csitt-csatt! csattant a csapda, farkas koma orrát összecsapta.
Akkor rókáné komámasszony szépen meghajtotta magát s mondá, amint következik:
No ebadta komája,
Kell-e a más bundája?
írta: jazsoli5, 2009. okt. 12. 6:57 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Francia mese: Jércike és Kukori
Volt egyszer
egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették
egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak
őket emlegették:
- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!
De
bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a
csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.
Ó,
hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már
biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a
rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s
olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította
volna.
- Jaj! - panaszolta.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
Felszállt
az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori
siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön
osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.
- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.
- Jaj! - sírt fel a kakas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
-
És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban
megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és
fájdalmát.
Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a
trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és
jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:
- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?
- Jaj! - jajgatott a szekér.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
-
És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a
trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat.
Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.
A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:
- Szép trágyadomb, mi bánt?
- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
-
A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön
kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és
levelei között húzódott meg.
- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?
- Jaj! - jajgatott a sövény,
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!
- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.
- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.
- Jaj! - jajgatott a farkas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.
Fölötte
őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy
mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre
nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén.
Megkérdezte hát:
- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?
- Jaj!- jajgatott a forrás.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!
- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.
És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.
A
nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő
erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt,
hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve
kérdezte:
- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?
- Jaj! - jajgatott a hegy.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!
- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.
És
ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála
miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató
Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul
valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát
Jércikét - az ő kedves Kukorijának.
És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.
Átdolgozta: Illés Endre
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:28 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Ludwig Bechstein: A róka meg a nyúl
Együtt vándorolt az országúton a róka
meg a nyúl. Kemény télidő volt, hó borított mindent, nem zöldellt sehol
szép kerek káposzta, nem szaladgált egér a mezőn, még egy fia se.
- De keserves a tél! - panaszkodott a róka. - Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!
- Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem - siránkozott a nyúl. - Már a fülemet is rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.
Így mentek, baktattak nagy éhesen.
Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.
- Mondok én egyet - szólalt meg a róka. - Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi a kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, és vége a nyomorúságnak!
Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tettette magát. A róka pedig meglapult egy hóbucka mögött.
Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik a nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.
Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.
Hanem a róka nem állt ám meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot se ad belőle!
Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette. Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:
- Róka pajtás, de jólesne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá - a király se él jobban! Ereszd be a farkadat a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!
Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belógatta a farkát, csalétkül a halaknak.
Hal nem akadt rá, de a farka befagyott lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát sem hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.
A nyúl azt mondta neki:
- Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! - azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.
Átdolgozta: Rónay György
- De keserves a tél! - panaszkodott a róka. - Üres a gyomrom, lapos a horpaszom!
- Olyan éhes vagyok én is, hogy szikrát hány a szemem - siránkozott a nyúl. - Már a fülemet is rágcsálom, hogy azt higgyem: eszem.
Így mentek, baktattak nagy éhesen.
Egyszer csak egy parasztlány közeledett feléjük. Kosár volt a kezében, a kosárból finom illat áradt: frissen sült cipó illata.
- Mondok én egyet - szólalt meg a róka. - Feküdj le az út szélére, s nyújtózz el, mintha a végét járnád. A lány majd leteszi a kosarát, hogy felvegyen téged, és kesztyűt varrjon a bőrödből. Én meg azalatt elcsenem a kosarat, és vége a nyomorúságnak!
Úgy is tett a nyúl, ahogy a róka tanácsolta. Lefeküdt, elnyújtózott, holtnak tettette magát. A róka pedig meglapult egy hóbucka mögött.
Odaért a lány, s úgy történt minden, ahogy a ravasz róka megmondta. Látta a lány, hogy ott fekszik a nyúl, égnek rúgva a négy lába. Gyorsan letette a kosarat, s lehajolt a nyúlhoz.
Több se kellett a rókának. Előugrott a hóbucka mögül, fölkapta a kosarat, s futott vele árkon-bokron keresztül. Föltámadt rögtön a nyúl is, és utána iramodott.
Hanem a róka nem állt ám meg! Látszott a ravasz ábrázatán, mit forgat a fejében: maga falja fel a friss cipót, a nyúlnak egy falatot se ad belőle!
Látta ezt a nyúl, s nagyon zokon vette. Utolérte végre a rókát, éppen egy halastó partján. Azt mondta neki:
- Róka pajtás, de jólesne egy kis hal vacsorára! Halat eddegélnénk, fehér cipót harapnánk hozzá - a király se él jobban! Ereszd be a farkadat a lékbe, hátha ráharapnak a halak, ebben a keserves télben úgy sincs más harapnivalójuk! De siess, mert hamarosan befagy a lék!
Nem kellett a rókát kétszer biztatni. Loholt a lékhez, belógatta a farkát, csalétkül a halaknak.
Hal nem akadt rá, de a farka befagyott lékbe. Ezt várta csak a nyúl. Fogta a kosarat, elővette a fehér cipót, ette, ette, egy morzsát sem hagyott belőle. A róka meg csak nézte, szikrát hányt a szeme.
A nyúl azt mondta neki:
- Várj csak türelemmel, majd felolvad a jég! Tavaszra biztosan felolvad! - azzal eliramodott, a róka meg dühösen csaholt utána, mint a kutya a láncon.
Átdolgozta: Rónay György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:18 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Ludwig Bechstein: A kakas meg a róka
Egy csikorgó téli éjjel zsákmányért
indult a róka. Inalt, loholt, egyszer csak kakaskukorékolást hall.
Tanya volt a közelben, a tanya udvarán egy magas cseresznyefa, annak az
ágán üldögélt a kakas, és kukorékolt egész éjjel.
Odasompolygott a róka a fa tövébe, s felszólt hízelkedve:
- Nagy jó uram, kakas, mit énekelsz ezen a hideg, sötét éjszakán?
Lefelelt a kakas nagy gőgösen:
- A nap eljövetelét hirdetem, mert olyan a természetem, hogy előre megérzem a közeledtét!
Álmélkodott a róka nagy ravaszul:
- Ó, kakas, nagy jó uram, kicsoda vagy te, hogy a jövőbe látsz? - aztán táncra kerekedett a fa tövében.
Megkérdezte kakas:
- Hát te miért táncolsz, róka koma?
- Olyan csodálatos az éneked, fényességes kakas, hogy táncolok rá, így hódolok neked. Ó, kakas, legnemesebb úr a madarak között, nem elég, hogy repülni tudsz, még a jövendőmondáshoz is értesz! A madarak királya vagy, legdicsőbb királya! Milyen boldoggá tennél, ha kegyelmesen leereszkednél hozzám! Milyen boldog lennék, ha csókkal illethetném bölcsességtől fényes fejedet! Ó, ha eldicsekedhetném az egész világnak: "Az a szerencse jutott nekem, hogy csókkal illethettem a legbölcsebb jövendőmondó nemes fejét!"
A hiú kakas elhitte a hízelkedő, ravasz róka minden szavát. Leröppent a fáról, odatartotta fejét csókra a rókának. Annak sem kellett több, fogai közé kapta, s jót nevetett magában:
- A bölcs jövendőmondónak egy csepp esze sem volt!
Átdolgozta: Rónay György
Odasompolygott a róka a fa tövébe, s felszólt hízelkedve:
- Nagy jó uram, kakas, mit énekelsz ezen a hideg, sötét éjszakán?
Lefelelt a kakas nagy gőgösen:
- A nap eljövetelét hirdetem, mert olyan a természetem, hogy előre megérzem a közeledtét!
Álmélkodott a róka nagy ravaszul:
- Ó, kakas, nagy jó uram, kicsoda vagy te, hogy a jövőbe látsz? - aztán táncra kerekedett a fa tövében.
Megkérdezte kakas:
- Hát te miért táncolsz, róka koma?
- Olyan csodálatos az éneked, fényességes kakas, hogy táncolok rá, így hódolok neked. Ó, kakas, legnemesebb úr a madarak között, nem elég, hogy repülni tudsz, még a jövendőmondáshoz is értesz! A madarak királya vagy, legdicsőbb királya! Milyen boldoggá tennél, ha kegyelmesen leereszkednél hozzám! Milyen boldog lennék, ha csókkal illethetném bölcsességtől fényes fejedet! Ó, ha eldicsekedhetném az egész világnak: "Az a szerencse jutott nekem, hogy csókkal illethettem a legbölcsebb jövendőmondó nemes fejét!"
A hiú kakas elhitte a hízelkedő, ravasz róka minden szavát. Leröppent a fáról, odatartotta fejét csókra a rókának. Annak sem kellett több, fogai közé kapta, s jót nevetett magában:
- A bölcs jövendőmondónak egy csepp esze sem volt!
Átdolgozta: Rónay György
Tibeti mese: Az elefánt és a nyúl
Élt egyszer a rengetegben egy
Vasagyar nevű hatalmas elefánt, számos elefántcsorda vezére. Volt ebben
a rengetegben egy tó is, körülötte üregi nyulacskák laktak. Az
elefántok minden este levágtattak a tóhoz, hogy megmártsák magukat a
vizében. Ezért még nem haragudtak volna a nyuszik, csakhogy az
elefántok otromba lépteikkel mindig romba döntötték a házacskáikat.
Egy reggel összegyűltek a nyulak tanácskozásra. A legidősebb nyúl, akit Nyuszifülnek hívtak, emelkedett először szólásra:
-
Kedves nyulaim-bulaim, ez így nem mehet tovább! Ki kellene találnunk
valamit, amivel Vasagyar urat és számos csordáját elűzzük.
Nyuszifül
hatalmas szónoklatához hozzászólt, aki csak a nyúlnemzetség tagja volt.
Legutolsónak egy kis kajla fülű nyuszi, Lógófül lépett az alkalmi
emelvényre.
- Rá kell ijesztenünk az elefántokra! - kezdte
beszédét. - Elmegyek követségbe Vasagyarhoz, és elmagyarázom neki, hogy
ez a tó mától kezdve Hold urunk birodalmához tartozik, és hogy a nyulak
pedig az ő alattvalói, akiket személyes szolgálatára rendelt. Azt
hiszem, tervemet siker koronázza, mert ma éppen telehold van.
Valamennyi
nyúl és nyuszi örömrivalgásban tört ki, és vállukra vették volna
Lógófület, ha őkelme nem tiltakozott volna ellene szerényen, de
igen-igen határozottan.
Lógófül tehát, mikor az alkony
közeledett, elindult egymaga a félelmetes Vasagyarhoz. Minden
bátorságát összeszedve rontott neki az elefántvezérnek.
- Hej, te gonosz elefánt! - rivallt rá -, hogyan merészelsz a Hold-tó vizébe belegázolni tisztátalan testeddel?!
Vasagyar meghökkenten nézett a nyuszira.
- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? - kérdezte.
-
Hogyne mernék! - adta a bankot Lógófül. - Hold urunk üzenteti neked,
hogy még ma este kerekedj fel innen egész pereputtyoddal együtt, mert a
színedet sem akarja látni többé!
Megijedt ám erre Vasagyar, és ormánya bánatában egészen a földig ért.
- Igazán, még ma este el kell mennünk? - köszörülte meg a torkát szipogva. - De jaj neked, ha rá akarsz szedni!
Szép, derűs, nyári este volt, s a holdvilág fenn tündökölt az égen. Ahogy megérkeztek a tó partjára, Lógófül rámutatott a vízre:
-
Íme, Hold urunk, aki lejött közénk, hogy parancsát teljesítsük. Hajts
neki fejet és térdet, és távozz mihamar a vidékről! Legjobb lesz, ha
nesztelenül viszed el az irhádat, mert látod, hogy fenséges urunk
gondolataiba mélyedve tűnődik a vízen...
Vasagyar rémülten
látta, hogy a nyuszi valóban igazat mondott, és hétrét görnyedve, olyan
nesztelenül, ahogy csak tellett tőle, még aznap éjjel eltávozott a
vidékről, valamennyi csordájával együtt.
S azóta a nyuszik boldogan élnek abban a rengetegben.
Átdolgozta: Végh György/
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:11 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Japán mese: A mosómedve és a csiga
Réges-régen ősidőkben történt.
Találkozott a mosómedve a tavi csigával, és így szólt hozzá:
- Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem?
A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy rá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt:
- Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben.
Elindultak hát együtt.
Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez:
- Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd zokon.
- Hallom - felelte méltóságteljesen a mosómedve.
- Azt akarom mondani - folytatta a csiga -, hogy bizony nagyon unalmas már nap nap után így vándorolni az úton, nem sértenénk meg talán zarándoklatunk komolyságát, ha innen a szentélyig versenyfutást rendeznénk. Vagy talán te másként gondolod?
- Egyetértek - felelte a mosómedve.
Elhatározták hát, hogy versenyt futnak.
A csiga azonban gondolt egyet, kibújt a házából, és felmászott a mosómedve farkára, ott visszabújt a héjába, és jó erősen belecsimpaszkodott a sűrű és bozontos szőrzetbe.
A mosómedve persze nem vett észre semmit a dologból. Teljes erejéből futni kezdett. Futott, futott egész napon át lélekszakadva, mert mindenáron győzni akart.
Végül estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujához.
Nagyon büszke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelőzte a csigát. Boldogságában farkát csóválva fel-alá járkált a kapu előtt, közben a farka véletlenül odacsapódott a szentély kőfalához, s az ütéstől a csiga héja kettétört, ő maga pedig a földre pottyant.
Éles fájdalmat érzett a csiga, de megemberelte magát, és hamar felkiáltott:
- Hé, tiszteletre méltó mosómedve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol jártál ennyi ideig? Jó ideje itt rostokolok, közben annyira untam magam, hogy leterítettem a héjruhámat, ráheveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.
Átdolgozta: Fazekas László
Találkozott a mosómedve a tavi csigával, és így szólt hozzá:
- Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem?
A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy rá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt:
- Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben.
Elindultak hát együtt.
Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez:
- Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd zokon.
- Hallom - felelte méltóságteljesen a mosómedve.
- Azt akarom mondani - folytatta a csiga -, hogy bizony nagyon unalmas már nap nap után így vándorolni az úton, nem sértenénk meg talán zarándoklatunk komolyságát, ha innen a szentélyig versenyfutást rendeznénk. Vagy talán te másként gondolod?
- Egyetértek - felelte a mosómedve.
Elhatározták hát, hogy versenyt futnak.
A csiga azonban gondolt egyet, kibújt a házából, és felmászott a mosómedve farkára, ott visszabújt a héjába, és jó erősen belecsimpaszkodott a sűrű és bozontos szőrzetbe.
A mosómedve persze nem vett észre semmit a dologból. Teljes erejéből futni kezdett. Futott, futott egész napon át lélekszakadva, mert mindenáron győzni akart.
Végül estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujához.
Nagyon büszke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelőzte a csigát. Boldogságában farkát csóválva fel-alá járkált a kapu előtt, közben a farka véletlenül odacsapódott a szentély kőfalához, s az ütéstől a csiga héja kettétört, ő maga pedig a földre pottyant.
Éles fájdalmat érzett a csiga, de megemberelte magát, és hamar felkiáltott:
- Hé, tiszteletre méltó mosómedve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol jártál ennyi ideig? Jó ideje itt rostokolok, közben annyira untam magam, hogy leterítettem a héjruhámat, ráheveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.
Átdolgozta: Fazekas László
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:08 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Lengyel mese: A civakodás
Nem is oly rég - talán tegnap vagy
tegnapelőtt lehetett - élt, éldegélt három jó barát: a lobbanékony
Filip kutya, a kényeskedő Bolyhos cica meg az ábrándos, álmodozó kis
sárga kanári - Szívecske. Mindig együtt jártak, ettek, aludtak, és
sohase veszekedtek.
Egyszer
azonban a sétányon mit láttak? Nagy, kerek tükör állt a bokorhoz
támasztva. Filip tüstént odaszaladt, jókedvű ugrándozással, de ahogy
belepillantott, szőrét nyomban felborzolta, s vicsorogni kezdett:
-
Hej, te gyáva kutya ott! Csaholsz meg morogsz, idegen létedre? Hát nem
tudod, hogy én vagyok a félelmetes Filip? Gyertek, barátaim, verjük
meg! - ugatta a tükörbe.
Bolyhos
cica tüstént segítségére ugrott, de ahogy a tükörbe pillantott, mérges
pofikáját bársonyos mosoly derítette fel, és bájosan ezt dorombolta:
- Hol van itt kutya? Én csak egy gyönyörű cicát látok. Milyen csodás bundája van! - illegette magát a tükör előtt. - Szeretnék barátkozni vele.
- Hadd nézzem! - kérte Szívecske, és a tükör elé lebbent. - De hisz itt nincs se kutya, se cica - dalolta -, csak egy szépséges, álmodozó szemű, sárga kanári! Ugye nem haragusztok, ha eléneklem neki a legszebb dalomat?
- Micsoda cica meg kanári? - hörrent fel Filip. - Kutya!
- Nem! - nyávogta szívet tépően Bolyhos. - Cica!
- Nem igaz! - vágta rá a másik kettő.
- Kanári! - fütyülte élesen Szívecske.
- Kutya! - vonította Filip.
De már ekkor a civakodásból verekedés lett, püfölték, csípték, karmolták egymást, ahol érték, borzasztó mérgesen.
S ekkor egyszer csak megpendült valami ...Mind a hárman felkapták a fejüket, és odanéztek. Bele a tükörbe. Egyszerre. S ugyan mit láttak?...
Szörnyen elszégyellték magukat.
Filip bocsánatkérőn csóválni kezdte a farkát. Bolyhos a hátára telepedett, és bársonyos mancsával finoman átölelte a nyakát. Szívecske meg kimerülten, boldogan rebbent a cica fejére, s ott dalra gyújtott.
Ettől kezdve sohase veszekedtek.
Átdolgozta: Sebők Éva
- Hol van itt kutya? Én csak egy gyönyörű cicát látok. Milyen csodás bundája van! - illegette magát a tükör előtt. - Szeretnék barátkozni vele.
- Hadd nézzem! - kérte Szívecske, és a tükör elé lebbent. - De hisz itt nincs se kutya, se cica - dalolta -, csak egy szépséges, álmodozó szemű, sárga kanári! Ugye nem haragusztok, ha eléneklem neki a legszebb dalomat?
- Micsoda cica meg kanári? - hörrent fel Filip. - Kutya!
- Nem! - nyávogta szívet tépően Bolyhos. - Cica!
- Nem igaz! - vágta rá a másik kettő.
- Kanári! - fütyülte élesen Szívecske.
- Kutya! - vonította Filip.
De már ekkor a civakodásból verekedés lett, püfölték, csípték, karmolták egymást, ahol érték, borzasztó mérgesen.
S ekkor egyszer csak megpendült valami ...Mind a hárman felkapták a fejüket, és odanéztek. Bele a tükörbe. Egyszerre. S ugyan mit láttak?...
Szörnyen elszégyellték magukat.
Filip bocsánatkérőn csóválni kezdte a farkát. Bolyhos a hátára telepedett, és bársonyos mancsával finoman átölelte a nyakát. Szívecske meg kimerülten, boldogan rebbent a cica fejére, s ott dalra gyújtott.
Ettől kezdve sohase veszekedtek.
Átdolgozta: Sebők Éva
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 18:04 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Francia mese: A lusta nyulacska
Egy
messzi-messzi országban egyszer olyan forró nyár volt, hogy még az
erdei patakok is kiszáradtak. Az állatokat szomjúság gyötörte, és
elhatározták, hogy ásnak egy kutat, amiből friss vizet ihatnak. A
nyulacska azonban nyafogni kezdett:
- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a mancsaim.
Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.
- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.
- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.
Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az oroszlán egymással versengve ásták a kutat. Még a kis madár is segített: csőrében hordta el a földet. A nyulacska meg csak nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:
- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp kis jószág vagyok.
Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.
- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd adtok később!
-Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így belőled?
- Mi is kicsinyek vagyunk - mondták a madárkák. - De lásd, mi is dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!
- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!
A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni, gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.
Következő éjszaka az elefánt őrködött a kút mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott, nagyon elfáradt szegény, és amint letelepedett a kút mellé, nyomban elaludt. "Az elefánt nagyon jószívű - gondolta a nyulacska -, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!" Ébresztgetni kezdte az elefántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.
- Ó, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusztulunk mindannyian.
- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel kiszedjük a köveket a kútból!
- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az elefánt.
- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős vagyok, ha kell!
Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.
A nyulacska ivott, ivott, aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis bajuszát.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a mancsaim.
Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.
- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.
- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.
Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az oroszlán egymással versengve ásták a kutat. Még a kis madár is segített: csőrében hordta el a földet. A nyulacska meg csak nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:
- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp kis jószág vagyok.
Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.
- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd adtok később!
-Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így belőled?
- Mi is kicsinyek vagyunk - mondták a madárkák. - De lásd, mi is dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!
- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!
A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni, gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.
Következő éjszaka az elefánt őrködött a kút mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott, nagyon elfáradt szegény, és amint letelepedett a kút mellé, nyomban elaludt. "Az elefánt nagyon jószívű - gondolta a nyulacska -, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!" Ébresztgetni kezdte az elefántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.
- Ó, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusztulunk mindannyian.
- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel kiszedjük a köveket a kútból!
- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az elefánt.
- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős vagyok, ha kell!
Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.
A nyulacska ivott, ivott, aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis bajuszát.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:58 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Spanyol mese: A félkakas
Volt egyszer egy szép fiastyúk.
Gondtalanul élt sok-sok kis csibéjével a baromfiudvaron, s nem is lett
volna semmi baja, ha az egyik fiacskája, nem születik nyomoréknak. De
hát ez a kis kakas bizony csúnya, csámpás, hibás kis jószág volt, az
anyja mégis őt szerette a legjobban valamennyi gyereke közül.
Tulajdonképpen nem is volt egész kakas, hanem csak egy fele a kakasnak,
ugyanis fél szeme volt, fél szárnya, fél lába: ráadásul sokkal
dölyfösebb és sokkal felfuvalkodottabb volt még az apjánál is, holott
az öreg kakasnak messze földön nem akadt párja, olyan szép, olyan
derék, olyan vitéz állat volt.
Bizony, ez a nyomorék kis kakas elbizakodottságában az egész baromfinemzetség díszének-virágának tartotta magát, s ha a többi kis kakas kicsúfolta, ezt csak irigységnek vette, ha pedig a jércék kinevették, ezt úgy magyarázta, hogy bosszúságukban nevetik ki, amiért fütyül rájuk.
Egyszer aztán azt mondja ez a kis kakas az anyjának:
- Ide hallgasson, anyámasszony. Én már nagyon unom itt magam, a vidéken. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a fővárosba, a király székhelyére, mert látni akarom a királyt meg a királynét.
A szegény fiastyúk ennek hallatára remegni kezdett, úgy megrémült.
- Fiacskám, édes fiacskám - kiáltott fel -, ki vett rá erre az eszeveszettségre? Az apád egész életében itt élt ezen az udvaron, soha ki nem tette a lábát innen, és mégis az maradt, aki volt: a kakasok nemzetségének büszkesége. Hol találsz te még egy ilyen majort, mint ez? Hol találsz még egy ilyen hatalmas szemétdombot? Ilyen kiadós és tápláló kosztot, ilyen jó ellátást, ilyen biztonságos baromfiólat meg egy ilyen családot, aki téged annyira szeret?
- Nego (tagadom) - felelte a kis félkakas latinul, mert nagyra volt vele, hogy el tud kukorékolni és le tud kapirgálni néhány szót latin nyelven. - A tetsvéreim és a rokonaim itt mind nagyon buták, és tudatlanok hozzám képest!
- Ej, ej, fiacskám - mondta az anya rosszalló hangon -, hát még sohasem néztél a tükörbe? Nem vetted észre, hogy hiányzik a fél szemed és a fél lábad?
- Még ezt veted a szememre, anyám? - kiáltott fel a félkakas. - No szép dolog, mondhatom. Te hánytorgatod fel nekem, hogy fél lábam van és fél szemem, éppen te, akinek mindezt köszönhetem? Inkább a föld alá kellene süllyedned szégyenedben, hogy így hoztál a világra. Miféle tojásból költöttél ki engem? Talán valami öreg kakas tojta azt a tojást?
- Nem, nem, fiacskám - tiltakozott az anyja. - Kakastojásból csak baziliszkuszok (szárnyas kígyó) kelnek ki. Azt a tojást azonban, amelyből téged kiköltöttelek, én magam tojtam, az utolsó tojásom volt, s éppen azért sikerültél ilyen tökéletlenre és gyöngécskére, mert már fáradt voltam és kimerült. Nem az én hibámból történt, láthatod.
- Eh! - mondta a kis félkakas, s a taraja úgy elvörösödött, mint a cékla. - Eh! Talán a városban majd találok egy ügyes sebészt, aki a hiányzó tagjaimat pótolni tudja. Egy szó, mint száz, kár minden beszédért, megyek a fővárosba.
Az anyja nagyon elszomorodott, látván, hogy semmi módon nem tudja eltántorítani feltett szándékától. Búcsúzóul hát még ennyit mondott neki:
- Ha már nem hallgatsz a jó szóra, édes fiam, fogadd hát meg legalább szegény jó anyád okos tanácsait. Kerüld azokat a templomokat, fiacskám, ahol Szent Péternek faragott képe áll: ugyanis Péter nem nagyon kedveki a kakasokat, a kakasszót meg egyenesen ki nem állhatja. Óvakodj továbbá bizonyos fajta emberektől, akiket szakácsnak neveznek: mert a szakácsok a mi ádáz ellenségeink, kitekerik a nyakunkat, mielőtt észbe kaphatnánk. Most pedig, kedves fiam, isten vezéreljen utadon, s vigyázzon lépteidre az utasok védőszentje. Eredj, búcsúzz el apádtól, és kérd meg, hogy adja rád az áldását.
A kis félkakas elbúcsúzott apjától, megcsókolta a kaparóját, és megkérte, hogy adja rá az áldását. A tiszteletre méltó öreg kakas megáldotta fiát, méltóságteljesen, de nem nagy szeretettel, mert ezt a dölyfös és makrancos kis nyomorékot sohasem tudta igazán a szívébe fogadni. A tyúkanyót azonban úgy elfogta a meghatottság, hogy alig győzte törülgetni a könnyeit egy száraz falevéllel.
A kis félkakas nekivágott hát a fél lábával az útnak, búcsúzóul csapdosni kezdett a fél szárnyával, és hármat kukorékolt.
Ment, ment, s ahogy egyszer egy patak partjára ér, hát hallja, hogy a patakocska megszólítja. A nyár derekán jártak éppen, s a patakocska majdnem egészen ki volt száradva, csak egy vékony erecske csörgedezett a medrében - azazhogy csörgedezett volna, ha azt is el nem torlaszolja egy csomó lehullott gally.
Ahogy a patak megpillantotta a kis félkakast, így szólt hozzá:
- Nézd csak, nézd, mennyire elgyöngültem, kedves barátom. Jártányi erőm sincs már, láthatod. Nem bírom elhárítani utamból ezeket a kellemetlen gallyacskákat, amelyek elzsilipelik a medremet. Azt sem merem megkockáztatni, hogy megkerüljem az akadályt, mert így még nagyobb utat kellene megtennem, s ez biztosan végképp elcsigázna. De te könnyűszerrel segíthetsz rajtam, kedves barátom, csak félre kell húznod a gallyakat a csőröddel. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, jutalmul ihatsz a vizemből, sőt nem csak a szomjúságodat olthatod velem, hanem örök életedben számíthatsz a hálámra és viszontszolgálataimra, ha majd az ég forrásai újból visszaadják az erőmet.
A félkakas azonban így felelt a pataknak:
- Segíthetnék rajtad, az igaz, de nem segítek. Minek nézel engem? Azt hiszed talán, hogy cselédje vagyok mindenféle rongyos, bágyadt, zavaros kis patakocskának?
- Eszedbe jutok még, ne félj, hamarább, mint gondolnád! - csobogta a patak gyenge hangon.
- No, még csak az hiányzik, hogy fenyegetőzzél! - kiáltott fel a félkakas mérgesen. - Talán bizony arra számítasz, hogy egy új vízözön jön a földre?
S azzal faképnél hagyta a patakot, és ment tovább. Nemsokára találkozott a széllel. A szél a földön feküdt elnyúlva, és már alig lélegzett. Épp csak annyi ereje volt, hogy megszólítsa a kis kakast:
- Kedves kakaska! - mondta. - Mindnyájan rá vagyunk szorulva egymásra ezen a világon. Gyere ide, és pillants rám. Nézd, hogy tönkretett engem ez a nyári hőség, hogy elgyöngített?: pedig máskor milyen erős vagyok, milyen hatalmas, milyen félelmetes: felkorbácsolom a hullámokat, sivataggá változtatom a földeket, szilaj rohamaimnak semmi nem tud ellenállni! Most pedig itt heverek tehetetlenül, csúnyán elbánt velem ez a kánikula: addig enyelegtem a virágokkal, amíg elkábultam az illatuktól, és elszenderedtem: s most itt láthatsz gyámoltalanul, tikkadtan, egészen ellankadva. Ha megtennéd nekem azt a szívességet, hogy a csőröddel felemelsz a földről, csak egy-két ujjnyira, s ha a szárnyaddal egy kicsit meglegyintenél, az már elég lenne hozzá, hogy életre keljek megint, és hazajussak a barlangunkba, ahol az anyám és a húgaim, a szélleányok azokat az ócska felhőket foldozgatják, amelyeket széttéptem. Otthon aztán főznének nekem egy kis levest, hogy meggyógyuljak, és lábra kapjak tőle.
- Caballero (lovag) - felelte a gonosz kis kakas -, kegyelmed sokszor tréfát űzött már velem, sokszor a hátamba fújt, s felborzolta a farkamat, mint egy legyezőt, sokszor csúffá tett már mindenki szeme láttára. Nem, barátom, nem segítek magán. Minden farsangnak eljön a böjtje. Isten áldja, tisztelt tréfacsináló úr, nagy kópé! - Így beszélt a kis kakas, aztán hármat kukorékolt, felfújta magát, és ment tovább.
Hamarosan egy búzaföldre ért: az aratók a tarlót felperzselték, de egy vékony kis füstcsík még szálldogált az égnek. Ahogy a kis félkakas közelebb lépdelt, látta, hogy a hamu alatt még pislog egy kis parázs, de már éppen kialvóban van.
- Kedves jó félkakaska - kiáltott fel a parázs, amint megpillantotta őt. - Éppen jókor jössz, hogy megmentsd az életemet. Nincs, ami tápláljon, s már-már kihúnyófélben vagyok. Nem tudom, hol járhat a szél, az én jó komám. Máskor mindig a segítségemre szokott jönni, ha ilyen bajba kerülök. Légy szíves, hozz nekem néhány szalmaszálat, hogy feléledjek kissé.
- Fütyülök rád - felelte a félkakas. - Hozzám ne fordulj segítségért! Bánom is én, hogy mi lesz veled. Pukkadj meg, ha kedved tartja: jól is néznék ki, ha valaha életemben még a te segítségedre szorulnék!
- Mit lehet tudni, hogy egy szép napon nem lesz-e szükséged a segítségemre? - mondta a parázs. - Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap!
- Mi a szösz! - kiáltott fel a gonosz kis kakas. - Még hencegsz, hetvenkedsz? Nesze neked!
S azzal hamut borított a parázsra, és szokásához híven kukorékolni kezdett, mintha valami nagy hőstettet hajtott volna végre.
Hosszú gyaloglás után végül megérkezett a fővárosba a félkakas. Megállt egy templom előtt, és megkérdezte az egyik járókelőtől:
- Miféle templom ez?
- Ez a Szent Péter temploma.
Több se kellett a gonosz kis kakasnak. Ahogy ezt megtudta, nyomban odaállt a templom kapujába, és kukorékolni kezdett.
Kukorékolt, amíg csak be nem rekedt - hogy bosszantsa vele Szent Pétert, és hogy szófogadatlan legyen az anyjával szemben.
De hát azért jött a fővárosba, hogy felkeresse a királyt és a királynét. El is indult hát a királyi palota felé, de ahogy odaért, és be akart menni a kapun, az alabárdos őrök ráförmedtek:
- Vissza!
Ettől megijedt a kis félkakas, és visszafordult. Nem mert bemenni a főkapun, keresett hát egy másik bejáratot a palotába. Talált is egy oldalajtót, ahol sikerült beosonnia, mert sokan jöttek-mentek itt. Egy nagy terembe ért.
- Ki ez a sok ember, aki itt jön-megy? - kérdezte.
- Ezek mind a király szakácsai - felelték neki.
Eszébe jutott a félkakasnak, hogy az anyja a lelkére kötötte, óvakodjon a szakácsoktól: de olyan felfuvalkodott kis jószág volt, hogy nem törődöztt az anyai intelemmel. Ahelyett, hogy menekült volna a szakácsok elől, magasra tartott taréjjal és farokkal egyenesen feléjük indult. Még jóformán oda se ért eléjük, mikor az egyik kukta hirtelen elkapta, s máris kitekerte a nyakát.
Aztán a kukta egy dézsa forró vizet hozatott, hogy megkopassza a kiskakast.
- Jaj, kedves jó víz - kezdett erre kiabálni a félkakas - segíts rajtam, ne forázz le, kérlek, kedves jó, kristályriszta, szép patakvíz! Könyörülj meg rajtam!
- Te talán megkönyörültél rajtam, amikor hozzád fordultam segítségért? - kérdezte a víz haragosan: s azzal leforrázta a félkakast tetőtől talpig, úgyhogy a kuktának már nem is akadt dolga a kopasztással.
Aztán a szakács nyársra tűzte a megkopasztott félkakast, és forgatni kezdte a tűz fölött.
- Jaj, tűz, te szép arany tűz! - jajgatott a szerencsétlen kiskakas. - Te hatalmas, világító, fényes tűz, légy irgalommal hozzám, tekintsd szomorú állapotomat, tartsd vissza a lángod lobogását, fékezd forróságodat, ne süss meg engem!
- Adta szemtelen kölyke! - kiáltott fel a tűz. - Hát van hozzá bátorságod, hogy még hozzám folyamodjál, amikor éppen te voltál az, aki hamut hintett rám, és el akart fojtani?! És még azzal kérkedtél, hogy úgysem leszel rászorulva soha a segítségemre! Gyere csak, gyere, majd ellátom én a bajodat!
S csakugyan, a tűz roppant mérgesen lobogott, nem érte be annyival, hogy kisütötte szép aranybarnára a kiskakast, hanem még erősebben lángolt, és végül elégette szegényt szénfeketére.
A szakács látta, hogy a kakas szénné égett, megfogta hát a lábánál fogva, és kihajította az ablakon.
A félkakas az utca porába került, s egyszerre csak azt vette észre, hogy itt meg a szél ragadja meg, és kezdi vinni magával.
- Jaj, szél - kiáltotta a kis kakas. - Kedves, jó szél, te dicső, te hatalmas, mindenkinél hatalmasabb szél! Könyörülj meg rajtam, szél, te királyoknál hatalmasabb, akinek senkisem parancsolhat! Könyörülj meg rajtam, és tégy le ezen a szemétdombon, hadd jussak végre egy kis nyugalomhoz!
- Nyugalomhoz akarsz jutni? - fütyülte indulatosan a szél, s még jobban felkapta a félkakast, és pörgette, forgatta, dobálta vadul ide-oda a levegőben. - Hát tudd meg, hogy nem lesz többé soha nyugalmad!
Addig hurcolta magával a kis kakast, amíg Szent Péter-templom tornyához nem ért vele. Itt lerakta a torony tetején, Szent Péter pedig megfogta a félkakast, és odaszögezte. Azóta ott van a torony tetején, feketén, kopaszon, soványan, s az eső szakadatlanul veri, a szél szüntelenül forgatja. De most már nem félkakasnak hívják, hanem szélkakasnak.
Átdolgozta: Ottlik Géza
Bizony, ez a nyomorék kis kakas elbizakodottságában az egész baromfinemzetség díszének-virágának tartotta magát, s ha a többi kis kakas kicsúfolta, ezt csak irigységnek vette, ha pedig a jércék kinevették, ezt úgy magyarázta, hogy bosszúságukban nevetik ki, amiért fütyül rájuk.
Egyszer aztán azt mondja ez a kis kakas az anyjának:
- Ide hallgasson, anyámasszony. Én már nagyon unom itt magam, a vidéken. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a fővárosba, a király székhelyére, mert látni akarom a királyt meg a királynét.
A szegény fiastyúk ennek hallatára remegni kezdett, úgy megrémült.
- Fiacskám, édes fiacskám - kiáltott fel -, ki vett rá erre az eszeveszettségre? Az apád egész életében itt élt ezen az udvaron, soha ki nem tette a lábát innen, és mégis az maradt, aki volt: a kakasok nemzetségének büszkesége. Hol találsz te még egy ilyen majort, mint ez? Hol találsz még egy ilyen hatalmas szemétdombot? Ilyen kiadós és tápláló kosztot, ilyen jó ellátást, ilyen biztonságos baromfiólat meg egy ilyen családot, aki téged annyira szeret?
- Nego (tagadom) - felelte a kis félkakas latinul, mert nagyra volt vele, hogy el tud kukorékolni és le tud kapirgálni néhány szót latin nyelven. - A tetsvéreim és a rokonaim itt mind nagyon buták, és tudatlanok hozzám képest!
- Ej, ej, fiacskám - mondta az anya rosszalló hangon -, hát még sohasem néztél a tükörbe? Nem vetted észre, hogy hiányzik a fél szemed és a fél lábad?
- Még ezt veted a szememre, anyám? - kiáltott fel a félkakas. - No szép dolog, mondhatom. Te hánytorgatod fel nekem, hogy fél lábam van és fél szemem, éppen te, akinek mindezt köszönhetem? Inkább a föld alá kellene süllyedned szégyenedben, hogy így hoztál a világra. Miféle tojásból költöttél ki engem? Talán valami öreg kakas tojta azt a tojást?
- Nem, nem, fiacskám - tiltakozott az anyja. - Kakastojásból csak baziliszkuszok (szárnyas kígyó) kelnek ki. Azt a tojást azonban, amelyből téged kiköltöttelek, én magam tojtam, az utolsó tojásom volt, s éppen azért sikerültél ilyen tökéletlenre és gyöngécskére, mert már fáradt voltam és kimerült. Nem az én hibámból történt, láthatod.
- Eh! - mondta a kis félkakas, s a taraja úgy elvörösödött, mint a cékla. - Eh! Talán a városban majd találok egy ügyes sebészt, aki a hiányzó tagjaimat pótolni tudja. Egy szó, mint száz, kár minden beszédért, megyek a fővárosba.
Az anyja nagyon elszomorodott, látván, hogy semmi módon nem tudja eltántorítani feltett szándékától. Búcsúzóul hát még ennyit mondott neki:
- Ha már nem hallgatsz a jó szóra, édes fiam, fogadd hát meg legalább szegény jó anyád okos tanácsait. Kerüld azokat a templomokat, fiacskám, ahol Szent Péternek faragott képe áll: ugyanis Péter nem nagyon kedveki a kakasokat, a kakasszót meg egyenesen ki nem állhatja. Óvakodj továbbá bizonyos fajta emberektől, akiket szakácsnak neveznek: mert a szakácsok a mi ádáz ellenségeink, kitekerik a nyakunkat, mielőtt észbe kaphatnánk. Most pedig, kedves fiam, isten vezéreljen utadon, s vigyázzon lépteidre az utasok védőszentje. Eredj, búcsúzz el apádtól, és kérd meg, hogy adja rád az áldását.
A kis félkakas elbúcsúzott apjától, megcsókolta a kaparóját, és megkérte, hogy adja rá az áldását. A tiszteletre méltó öreg kakas megáldotta fiát, méltóságteljesen, de nem nagy szeretettel, mert ezt a dölyfös és makrancos kis nyomorékot sohasem tudta igazán a szívébe fogadni. A tyúkanyót azonban úgy elfogta a meghatottság, hogy alig győzte törülgetni a könnyeit egy száraz falevéllel.
A kis félkakas nekivágott hát a fél lábával az útnak, búcsúzóul csapdosni kezdett a fél szárnyával, és hármat kukorékolt.
Ment, ment, s ahogy egyszer egy patak partjára ér, hát hallja, hogy a patakocska megszólítja. A nyár derekán jártak éppen, s a patakocska majdnem egészen ki volt száradva, csak egy vékony erecske csörgedezett a medrében - azazhogy csörgedezett volna, ha azt is el nem torlaszolja egy csomó lehullott gally.
Ahogy a patak megpillantotta a kis félkakast, így szólt hozzá:
- Nézd csak, nézd, mennyire elgyöngültem, kedves barátom. Jártányi erőm sincs már, láthatod. Nem bírom elhárítani utamból ezeket a kellemetlen gallyacskákat, amelyek elzsilipelik a medremet. Azt sem merem megkockáztatni, hogy megkerüljem az akadályt, mert így még nagyobb utat kellene megtennem, s ez biztosan végképp elcsigázna. De te könnyűszerrel segíthetsz rajtam, kedves barátom, csak félre kell húznod a gallyakat a csőröddel. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, jutalmul ihatsz a vizemből, sőt nem csak a szomjúságodat olthatod velem, hanem örök életedben számíthatsz a hálámra és viszontszolgálataimra, ha majd az ég forrásai újból visszaadják az erőmet.
A félkakas azonban így felelt a pataknak:
- Segíthetnék rajtad, az igaz, de nem segítek. Minek nézel engem? Azt hiszed talán, hogy cselédje vagyok mindenféle rongyos, bágyadt, zavaros kis patakocskának?
- Eszedbe jutok még, ne félj, hamarább, mint gondolnád! - csobogta a patak gyenge hangon.
- No, még csak az hiányzik, hogy fenyegetőzzél! - kiáltott fel a félkakas mérgesen. - Talán bizony arra számítasz, hogy egy új vízözön jön a földre?
S azzal faképnél hagyta a patakot, és ment tovább. Nemsokára találkozott a széllel. A szél a földön feküdt elnyúlva, és már alig lélegzett. Épp csak annyi ereje volt, hogy megszólítsa a kis kakast:
- Kedves kakaska! - mondta. - Mindnyájan rá vagyunk szorulva egymásra ezen a világon. Gyere ide, és pillants rám. Nézd, hogy tönkretett engem ez a nyári hőség, hogy elgyöngített?: pedig máskor milyen erős vagyok, milyen hatalmas, milyen félelmetes: felkorbácsolom a hullámokat, sivataggá változtatom a földeket, szilaj rohamaimnak semmi nem tud ellenállni! Most pedig itt heverek tehetetlenül, csúnyán elbánt velem ez a kánikula: addig enyelegtem a virágokkal, amíg elkábultam az illatuktól, és elszenderedtem: s most itt láthatsz gyámoltalanul, tikkadtan, egészen ellankadva. Ha megtennéd nekem azt a szívességet, hogy a csőröddel felemelsz a földről, csak egy-két ujjnyira, s ha a szárnyaddal egy kicsit meglegyintenél, az már elég lenne hozzá, hogy életre keljek megint, és hazajussak a barlangunkba, ahol az anyám és a húgaim, a szélleányok azokat az ócska felhőket foldozgatják, amelyeket széttéptem. Otthon aztán főznének nekem egy kis levest, hogy meggyógyuljak, és lábra kapjak tőle.
- Caballero (lovag) - felelte a gonosz kis kakas -, kegyelmed sokszor tréfát űzött már velem, sokszor a hátamba fújt, s felborzolta a farkamat, mint egy legyezőt, sokszor csúffá tett már mindenki szeme láttára. Nem, barátom, nem segítek magán. Minden farsangnak eljön a böjtje. Isten áldja, tisztelt tréfacsináló úr, nagy kópé! - Így beszélt a kis kakas, aztán hármat kukorékolt, felfújta magát, és ment tovább.
Hamarosan egy búzaföldre ért: az aratók a tarlót felperzselték, de egy vékony kis füstcsík még szálldogált az égnek. Ahogy a kis félkakas közelebb lépdelt, látta, hogy a hamu alatt még pislog egy kis parázs, de már éppen kialvóban van.
- Kedves jó félkakaska - kiáltott fel a parázs, amint megpillantotta őt. - Éppen jókor jössz, hogy megmentsd az életemet. Nincs, ami tápláljon, s már-már kihúnyófélben vagyok. Nem tudom, hol járhat a szél, az én jó komám. Máskor mindig a segítségemre szokott jönni, ha ilyen bajba kerülök. Légy szíves, hozz nekem néhány szalmaszálat, hogy feléledjek kissé.
- Fütyülök rád - felelte a félkakas. - Hozzám ne fordulj segítségért! Bánom is én, hogy mi lesz veled. Pukkadj meg, ha kedved tartja: jól is néznék ki, ha valaha életemben még a te segítségedre szorulnék!
- Mit lehet tudni, hogy egy szép napon nem lesz-e szükséged a segítségemre? - mondta a parázs. - Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap!
- Mi a szösz! - kiáltott fel a gonosz kis kakas. - Még hencegsz, hetvenkedsz? Nesze neked!
S azzal hamut borított a parázsra, és szokásához híven kukorékolni kezdett, mintha valami nagy hőstettet hajtott volna végre.
Hosszú gyaloglás után végül megérkezett a fővárosba a félkakas. Megállt egy templom előtt, és megkérdezte az egyik járókelőtől:
- Miféle templom ez?
- Ez a Szent Péter temploma.
Több se kellett a gonosz kis kakasnak. Ahogy ezt megtudta, nyomban odaállt a templom kapujába, és kukorékolni kezdett.
Kukorékolt, amíg csak be nem rekedt - hogy bosszantsa vele Szent Pétert, és hogy szófogadatlan legyen az anyjával szemben.
De hát azért jött a fővárosba, hogy felkeresse a királyt és a királynét. El is indult hát a királyi palota felé, de ahogy odaért, és be akart menni a kapun, az alabárdos őrök ráförmedtek:
- Vissza!
Ettől megijedt a kis félkakas, és visszafordult. Nem mert bemenni a főkapun, keresett hát egy másik bejáratot a palotába. Talált is egy oldalajtót, ahol sikerült beosonnia, mert sokan jöttek-mentek itt. Egy nagy terembe ért.
- Ki ez a sok ember, aki itt jön-megy? - kérdezte.
- Ezek mind a király szakácsai - felelték neki.
Eszébe jutott a félkakasnak, hogy az anyja a lelkére kötötte, óvakodjon a szakácsoktól: de olyan felfuvalkodott kis jószág volt, hogy nem törődöztt az anyai intelemmel. Ahelyett, hogy menekült volna a szakácsok elől, magasra tartott taréjjal és farokkal egyenesen feléjük indult. Még jóformán oda se ért eléjük, mikor az egyik kukta hirtelen elkapta, s máris kitekerte a nyakát.
Aztán a kukta egy dézsa forró vizet hozatott, hogy megkopassza a kiskakast.
- Jaj, kedves jó víz - kezdett erre kiabálni a félkakas - segíts rajtam, ne forázz le, kérlek, kedves jó, kristályriszta, szép patakvíz! Könyörülj meg rajtam!
- Te talán megkönyörültél rajtam, amikor hozzád fordultam segítségért? - kérdezte a víz haragosan: s azzal leforrázta a félkakast tetőtől talpig, úgyhogy a kuktának már nem is akadt dolga a kopasztással.
Aztán a szakács nyársra tűzte a megkopasztott félkakast, és forgatni kezdte a tűz fölött.
- Jaj, tűz, te szép arany tűz! - jajgatott a szerencsétlen kiskakas. - Te hatalmas, világító, fényes tűz, légy irgalommal hozzám, tekintsd szomorú állapotomat, tartsd vissza a lángod lobogását, fékezd forróságodat, ne süss meg engem!
- Adta szemtelen kölyke! - kiáltott fel a tűz. - Hát van hozzá bátorságod, hogy még hozzám folyamodjál, amikor éppen te voltál az, aki hamut hintett rám, és el akart fojtani?! És még azzal kérkedtél, hogy úgysem leszel rászorulva soha a segítségemre! Gyere csak, gyere, majd ellátom én a bajodat!
S csakugyan, a tűz roppant mérgesen lobogott, nem érte be annyival, hogy kisütötte szép aranybarnára a kiskakast, hanem még erősebben lángolt, és végül elégette szegényt szénfeketére.
A szakács látta, hogy a kakas szénné égett, megfogta hát a lábánál fogva, és kihajította az ablakon.
A félkakas az utca porába került, s egyszerre csak azt vette észre, hogy itt meg a szél ragadja meg, és kezdi vinni magával.
- Jaj, szél - kiáltotta a kis kakas. - Kedves, jó szél, te dicső, te hatalmas, mindenkinél hatalmasabb szél! Könyörülj meg rajtam, szél, te királyoknál hatalmasabb, akinek senkisem parancsolhat! Könyörülj meg rajtam, és tégy le ezen a szemétdombon, hadd jussak végre egy kis nyugalomhoz!
- Nyugalomhoz akarsz jutni? - fütyülte indulatosan a szél, s még jobban felkapta a félkakast, és pörgette, forgatta, dobálta vadul ide-oda a levegőben. - Hát tudd meg, hogy nem lesz többé soha nyugalmad!
Addig hurcolta magával a kis kakast, amíg Szent Péter-templom tornyához nem ért vele. Itt lerakta a torony tetején, Szent Péter pedig megfogta a félkakast, és odaszögezte. Azóta ott van a torony tetején, feketén, kopaszon, soványan, s az eső szakadatlanul veri, a szél szüntelenül forgatja. De most már nem félkakasnak hívják, hanem szélkakasnak.
Átdolgozta: Ottlik Géza
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:52 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
La Fontaine: A szarvas, aki magát csodálta
Élt egyszer egy erdőben egy büszke szarvas.
Ez
a szarvas minden szarvasnál fürgébb volt: úgy tudott futni, hogy soha
semmilyen vadászkutya még csak a nyomába se ért: s nem volt az a sebes
sodrú patak, amelyen könnyedén át ne szökkent volna. Mintha repülne,
úgy vitte a lába: de ő nem a lábára volt büszke, hanem ágas-bogas
agancsára.
Volt az erdőben a tisztás szélén egy forrás: mohos sziklából csobogott, s a szikla alatt, mielőtt tovább csörgedezett volna, kis tavacskává gyűlt a kristálytiszta víz.
Olyan volt ez a kis tó, mint egy tükör, és a szarvas, mikor inni ment, mindig elidőzött a partján. Sokáig nézegette magát a víz tükrében: nézte dús, királyi agancsát, nézte vékony, inas, göbös lábát, és így tűnődött.
"Milyen szép a fejem ezzel a pompás agancskoronával! Gyönyörű dísz ez, és hegye a legsűrűbb bozótból is kilátszik: nincs olyan bokor, amelynél, ha nyakam kinyújtom, magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazán megérdemelném, hogy én legyek az állatok királya."
Nem győzte csodálni pompás agancsa tükörképét a tóban. Ám ahogy a víz tükrében a lábát is megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.
"Igen, bízvást az állatok királya lehetnék - gondolta keserűen -, ha nem ilyen piszkafa lábakon állnék. Ez az én bánatom, ez az én szégyenem: csúfságom ez a pókos, pipaszár láb, és még csak meg sem szabadulhatok tőle!"
Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztás szélén megjelenik egy kopó. Nézi a szarvast, csahol egyet: távolból, mint a visszhang, felel a többi kopó csaholása.
A szarvas fölriad, azon nyomban megfeledkezett minden keserűségéről, átszökkent a tavacskán, s mint a nyúl, nekiiramodott a tisztás túlsó felén az erdőnek, és eltűnt a sűrűben.
A kopó se volt rest, vad csaholással utána vetette magát.
A szarvas hátrapillantott, látta, hogy üldözik, nem is egy kopó már, hanem mögötte, kissé elmaradva, egy egész falka.
Nem ijedt meg: friss, táncos ugrásokkal, szinte ingerkedve menekült a csapáson. A szálerdő véget ért, sűrűbb irtás következett. A szarvast itt is könnyedén vitte a lába, agancsa azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb ágakba. A zsenge ágakat még egy rántással letörte, de az erősebbekből már alig bírta kiszabadítani magát. Futása meglassúdott, s már hallotta maga mögött a kopók lihegését.
"Ó, jaj - gondolta -, milyen ostoba voltam! Lábamat átkoztam, pedig az megmentené az életemet, s agancsomra voltam büszke, pedig most az okozza siralmas vesztemet! Nemcsak azt kell becsülnünk, ami díszünkre, hanem azt, ami hasznunkra válik: most saját káromon tanulom meg ezt a bölcsességet, akkor, amikor már késő."
Átdolgozta:Rónay György
Volt az erdőben a tisztás szélén egy forrás: mohos sziklából csobogott, s a szikla alatt, mielőtt tovább csörgedezett volna, kis tavacskává gyűlt a kristálytiszta víz.
Olyan volt ez a kis tó, mint egy tükör, és a szarvas, mikor inni ment, mindig elidőzött a partján. Sokáig nézegette magát a víz tükrében: nézte dús, királyi agancsát, nézte vékony, inas, göbös lábát, és így tűnődött.
"Milyen szép a fejem ezzel a pompás agancskoronával! Gyönyörű dísz ez, és hegye a legsűrűbb bozótból is kilátszik: nincs olyan bokor, amelynél, ha nyakam kinyújtom, magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazán megérdemelném, hogy én legyek az állatok királya."
Nem győzte csodálni pompás agancsa tükörképét a tóban. Ám ahogy a víz tükrében a lábát is megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.
"Igen, bízvást az állatok királya lehetnék - gondolta keserűen -, ha nem ilyen piszkafa lábakon állnék. Ez az én bánatom, ez az én szégyenem: csúfságom ez a pókos, pipaszár láb, és még csak meg sem szabadulhatok tőle!"
Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztás szélén megjelenik egy kopó. Nézi a szarvast, csahol egyet: távolból, mint a visszhang, felel a többi kopó csaholása.
A szarvas fölriad, azon nyomban megfeledkezett minden keserűségéről, átszökkent a tavacskán, s mint a nyúl, nekiiramodott a tisztás túlsó felén az erdőnek, és eltűnt a sűrűben.
A kopó se volt rest, vad csaholással utána vetette magát.
A szarvas hátrapillantott, látta, hogy üldözik, nem is egy kopó már, hanem mögötte, kissé elmaradva, egy egész falka.
Nem ijedt meg: friss, táncos ugrásokkal, szinte ingerkedve menekült a csapáson. A szálerdő véget ért, sűrűbb irtás következett. A szarvast itt is könnyedén vitte a lába, agancsa azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb ágakba. A zsenge ágakat még egy rántással letörte, de az erősebbekből már alig bírta kiszabadítani magát. Futása meglassúdott, s már hallotta maga mögött a kopók lihegését.
"Ó, jaj - gondolta -, milyen ostoba voltam! Lábamat átkoztam, pedig az megmentené az életemet, s agancsomra voltam büszke, pedig most az okozza siralmas vesztemet! Nemcsak azt kell becsülnünk, ami díszünkre, hanem azt, ami hasznunkra válik: most saját káromon tanulom meg ezt a bölcsességet, akkor, amikor már késő."
Átdolgozta:Rónay György
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:46 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Indián mese: Hogyan repült versenyt a kolibri és a gólya
A
kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai
nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer
aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az
akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és
nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.
- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
- Ülj csak a lábamra - biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.
- Rajta, komámuram, csak előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen.
Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!
Átdolgozta: Bartócz Ilona
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.
- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
- Ülj csak a lábamra - biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.
- Rajta, komámuram, csak előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen.
Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!
Átdolgozta: Bartócz Ilona
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:42 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Iriarte nyomán írta ónay György: A kacsa meg a kígyó
A kacsa vízparton totyogott, és folyton járt a szája. Folyton azt locsogta:
Sáp! Sáp! Sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármily állat!
S ahogy abbahagyta, kezdte elölről:
- Sáp, sáp! sáp! Tudd meg hát...
Volt a közelben egy bozót: ott hűsölt egy bokor tövében a kígyó. Hallgatta, hallgatta a locsogást, ügyet sem vetett az ostoba kacsára.
A kacsa olyan kifogyhatatlanul locsogott, hogy végül is felbosszantotta a kígyót.
- Ebből elegem volt! - mondta: nagy sziszegve elősiklott a bokor alól, és rákiáltott a kacsára: - Mit fecsegsz, te buta! - A kacsa meg:
Sáp! sáp! sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármely állat!
- Bolond vagy - mondta a kígyó. - Miért tudnál te többet, mint bármilyen más állat?
- Azért - felelte a kacsa -, mert én egyformán otthon vagyok földön és vízben és égben. Ha kifáraszt a járkálás, vízre szállok, ott úszkálok: ha eluntam az úszást, de járkálni sem akarok, kiterjesztem szárnyamat szépen, s hipp-hopp! - ott repülök máris a levegőégben! Éppen ezért:
Sáp! sáp! sáp!
Tudd meg hát:
párja nincsen a kacsának,
többet tud, mint bármily állat!
A kígyó szisszentett, ami kígyóéknál olyasmi, mint embereknél a gúnyos nevetés, és így szólt:
- Már a hencegésedből nyilvánvaló, hogy ostoba vagy: mert csak az ostoba henceg: az okosság mindig együtt jár a szerénységgel. Az pedig, amivel a hencegésedet megvédted, csak még nyilvánvalóbban mutatja a butaságodat. Mit érsz vele, hogy annyi mindenhez értesz? Tudsz a földön totyogni, de a szarvas ezerszer fürgébben szalad nálad. Tudsz a vízben úszkálni, de a legkisebb hal is ezerszer ügyesebben úszik nálad. Végül a levegőben is tudsz egy-két szárnycsapást tenni, de repülni egy veréb is jobban tud, mint te, hogy a sasról ne is beszéljünk! Jegyezd meg hát: többet ér egy dologhoz igazán jól érteni, mint sokhoz rosszul.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:24 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Francia népmese: A három kiscsibe
Három árva kiscsibe - egyik fehér, a
másik fekete, a harmadik meg piros - vándorolt az úton. Amint mennek,
mendegélnek, nagy kőrakáshoz érnek. Összedugják a fejüket, és kisütik,
hogy kunyhót építenek maguknak a kövekből. Amint mondták, úgy is
tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.
- Kipróbálom, hogy jól zár-e az ajtó - szólt a piros csibe, a legravaszabb hármójuk között, és már bent is volt a kunyhóban. Elhúzta a reteszt, és a másik kettő hasztalan rimánkodott, nem engedte be őket.
A fehér meg a fekete csibe nagy búsan továbbállt. Amint mennek, mendegélnek, másik nagy kőrakáshoz értek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.
- Kipróbálom, jól zár-e az ajtó - szólt a fekete csibe, és beugrott a kunyhóba, elhúzta a reteszt, hasztalan rimánkodott a fehérke, nem engedte be őt.
A szegény kiscsibe árván bandukolt tovább. Közben leszállt az este, és sehol sem talált magának zugot, ahol éjszakára meghúzódhatott volna. Bánatában, félelmében hullottak a könnyei. Egyszerre csak fehér ruhás tündér jelent meg előtte.
- Mért hullatod a könnyedet, kedves kiscsibe? - kérdezte jóságosan.
A fehérke elmondta, hogyan járt testvéreivel. A fehér ruhás vigasztalta:
- Egyet se búsulj, lesz mindjárt olyan kunyhód, hogy megirigyli tőled a két gonosz testvéred! Aztán jól vigyázz, ha jön a farkas, ki ne nyisd az ajtót, mert azon nyomban bekap.
Azzal a tündér eltűnt, és a helyében takaros kis házikó emelkedett ki a földből. Az úton meg elindult a falánk farkas. Elsőnek a piros csibe kunyhóján kopogtatott, de az kikiáltott, hogy kívül tágasabb! A farkas erre nagyon mérgesen nekirontott a kunyhónak, és addig tiporta nagy, erős lábaival, mígnem bedőlt, és a piros csibe a farkas bendőjébe került.
Aztán a fekete csibénél zörgette meg az ablakot, de az sem nyitott ajtót. Az ordas még mérgesebben rontott neki a kunyhónak, és tiporta, rúgta, kaparta, mígnem a fal bedőlt, és a fekete csibe is a bendőjébe került.
A farkas sietett a harmadik kunyhóhoz. Bekopogtatott, és nyájasan szólt:
- Kicsi fehér csibe, nyiss ajtót!
- Jut is eszembe - válaszolt a fehérke -, tudom, hogy te vagy a falánk farkas, és föl akarsz falni!
- Ha nem engedsz be szépszerével, összetöröm a kunyhódat! - fenyegette meg a farkas, és már neki is rugaszkodott.
De a tündér házacskája erős volt, hasztalan rontott neki a farkas egyszer, kétszer, háromszor. Mikor negyedszer is nekifutott, úgy összetörte magát, hogy ott helyben vége lett. És a kis fehér csibe máig is ott él erős házacskájában.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
- Kipróbálom, hogy jól zár-e az ajtó - szólt a piros csibe, a legravaszabb hármójuk között, és már bent is volt a kunyhóban. Elhúzta a reteszt, és a másik kettő hasztalan rimánkodott, nem engedte be őket.
A fehér meg a fekete csibe nagy búsan továbbállt. Amint mennek, mendegélnek, másik nagy kőrakáshoz értek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.
- Kipróbálom, jól zár-e az ajtó - szólt a fekete csibe, és beugrott a kunyhóba, elhúzta a reteszt, hasztalan rimánkodott a fehérke, nem engedte be őt.
A szegény kiscsibe árván bandukolt tovább. Közben leszállt az este, és sehol sem talált magának zugot, ahol éjszakára meghúzódhatott volna. Bánatában, félelmében hullottak a könnyei. Egyszerre csak fehér ruhás tündér jelent meg előtte.
- Mért hullatod a könnyedet, kedves kiscsibe? - kérdezte jóságosan.
A fehérke elmondta, hogyan járt testvéreivel. A fehér ruhás vigasztalta:
- Egyet se búsulj, lesz mindjárt olyan kunyhód, hogy megirigyli tőled a két gonosz testvéred! Aztán jól vigyázz, ha jön a farkas, ki ne nyisd az ajtót, mert azon nyomban bekap.
Azzal a tündér eltűnt, és a helyében takaros kis házikó emelkedett ki a földből. Az úton meg elindult a falánk farkas. Elsőnek a piros csibe kunyhóján kopogtatott, de az kikiáltott, hogy kívül tágasabb! A farkas erre nagyon mérgesen nekirontott a kunyhónak, és addig tiporta nagy, erős lábaival, mígnem bedőlt, és a piros csibe a farkas bendőjébe került.
Aztán a fekete csibénél zörgette meg az ablakot, de az sem nyitott ajtót. Az ordas még mérgesebben rontott neki a kunyhónak, és tiporta, rúgta, kaparta, mígnem a fal bedőlt, és a fekete csibe is a bendőjébe került.
A farkas sietett a harmadik kunyhóhoz. Bekopogtatott, és nyájasan szólt:
- Kicsi fehér csibe, nyiss ajtót!
- Jut is eszembe - válaszolt a fehérke -, tudom, hogy te vagy a falánk farkas, és föl akarsz falni!
- Ha nem engedsz be szépszerével, összetöröm a kunyhódat! - fenyegette meg a farkas, és már neki is rugaszkodott.
De a tündér házacskája erős volt, hasztalan rontott neki a farkas egyszer, kétszer, háromszor. Mikor negyedszer is nekifutott, úgy összetörte magát, hogy ott helyben vége lett. És a kis fehér csibe máig is ott él erős házacskájában.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:20 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Benedek Elek: Kukoriku királysága
Nemes és nemzetes, aranysarkantyús
vitézlő Kukoriku mit gondolt magába? Azt gondolta magába, hogy elmegy
Budára, s magát megválasztatja királynak. Kicsípte magát rangosan, s
elindult nagy gangosan, begyeskedve, kényeskedve s úgy mendegélt,
hegyen át, völgyön át, egész úton meg sem állt.
Mit mondok? Bizony mégis megállt. Nézi, nézi, hogy vajjon mi vagyon előtte. Hát egy levél. Pecsét is volt rajta. Nosza, fölveszi a levelet, erről-arról megforgatja, fel is bontja, olvasgatja, betűzgeti, s úgy látszik, hogy tetszik neki, ami benne írva vagyon. Hej, mi lehet benne vajjon? Én nem tudom, te sem tudod: meglehet, hogy ő sem tudja. Elég az, hogy a levelet szépen szárnya alá dugja. Tovább megyen nagy kevélyen s már hallja is: éljen, éljen! Pedig senki sem éltette, csupán egy tyúk kotkodácsolt.
- Kot, kot, hová, Kukoriku?
- Budára, Budára, királyválasztásra. Úgy nézz reám, úgy csudálj, én leszek ám a király!
- Nem vinnél el engem is?
- Elviszlek én téged is, csak várj egy kicsit, fiam. Hadd lám, a levélbe mi van?
Szárnya alól kihúzta a levelet, nézte, nézte, betűzgette.
- Velem jöhetsz, tyúk asszonyság. S merthogy tetszel is énnékem, te leszel a feleségem. Én a király s te a királyné, nem amolyan kakaskáné.
Most már aztán meg sem álltak, míg Budára nem találtak.
Ott bementek egy templomba.
- Hallja kend, sekrestyés uram, húzza meg a harangokat, de jól húzza, hogy hallja meg az egész város: megérkezett Kukoriku ő felsége és kedves felesége.
- Hogyne húznám, mindjárt húzom, mondotta a vén sekrestyés, csak tessék házamba besétálni elébb, mert tudom, hogy elfáradtak, amíg ide gyalogoltak.
Azzal szépen betessékelte, mind a kettőt leültette, közben a késit fente, aztán nyissz, nyissz a nyakát Kukoriku felségének s a feleségének.
Így végződött Kukoriku királysága.
Ha nem hiszed, járj utána!
Mit mondok? Bizony mégis megállt. Nézi, nézi, hogy vajjon mi vagyon előtte. Hát egy levél. Pecsét is volt rajta. Nosza, fölveszi a levelet, erről-arról megforgatja, fel is bontja, olvasgatja, betűzgeti, s úgy látszik, hogy tetszik neki, ami benne írva vagyon. Hej, mi lehet benne vajjon? Én nem tudom, te sem tudod: meglehet, hogy ő sem tudja. Elég az, hogy a levelet szépen szárnya alá dugja. Tovább megyen nagy kevélyen s már hallja is: éljen, éljen! Pedig senki sem éltette, csupán egy tyúk kotkodácsolt.
- Kot, kot, hová, Kukoriku?
- Budára, Budára, királyválasztásra. Úgy nézz reám, úgy csudálj, én leszek ám a király!
- Nem vinnél el engem is?
- Elviszlek én téged is, csak várj egy kicsit, fiam. Hadd lám, a levélbe mi van?
Szárnya alól kihúzta a levelet, nézte, nézte, betűzgette.
- Velem jöhetsz, tyúk asszonyság. S merthogy tetszel is énnékem, te leszel a feleségem. Én a király s te a királyné, nem amolyan kakaskáné.
Most már aztán meg sem álltak, míg Budára nem találtak.
Ott bementek egy templomba.
- Hallja kend, sekrestyés uram, húzza meg a harangokat, de jól húzza, hogy hallja meg az egész város: megérkezett Kukoriku ő felsége és kedves felesége.
- Hogyne húznám, mindjárt húzom, mondotta a vén sekrestyés, csak tessék házamba besétálni elébb, mert tudom, hogy elfáradtak, amíg ide gyalogoltak.
Azzal szépen betessékelte, mind a kettőt leültette, közben a késit fente, aztán nyissz, nyissz a nyakát Kukoriku felségének s a feleségének.
Így végződött Kukoriku királysága.
Ha nem hiszed, járj utána!
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:17 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
Benedek Elek: A beteg oroszlán
Betegen feküdt barlangjában az állatok királya. Elsőnek mackó koma ment hozzá látogatóba.
- Hogy van felséged? Hogy szolgál az egészsége? - kérdezte mackó koma alázatosan.
- Rosszul, nagyon rosszul, - nyögött az oroszlán. - S ez nem elég: még rossz szagú is a barlangom. Nem érzed, medve koma?
- De bizony érzem. Rettentő rossz szag van itt, felség.
- Mit? - ordított az oroszlán. - Hogy mered ezt mondani? - Felugrott fektéből és szétszaggatta mackó komát.
Nemsokára jött a nyúl is. Egész testében reszketett, amint belépett. De hát az illendőség azt kívánta, hogy lássa: hogy s mint szolgál az egészsége az állatok királyának.
- Nem érzesz rossz szagot? - kérdezte az oroszlán.
- Dehogy, felséges királyom - dadogta a nyúl. - Pompás illat van itt!
- Hazudsz! - ordított az oroszlán. - Bizony rossz szag van itt!
Szétszaggatta a nyulat is.
Harmadiknak jött farkas koma. Ettől is kérdezte az oroszlán:
- Nem érzesz itt rossz szagot?
Farkas koma ümgetett s azt mondta:
- Nincs itt, felséges uram, se rossz, se jó szag.
- Hazudsz! - ordított az oroszlán. - Az nem lehet, hogy se rossz, se jó ne legyen.
Bezzeg hogy szétszaggatta farkas komát is.
No, de pórul járt a szajkó is, mikor a barlang fölé telepedett és ott fecsegett.
- Azt mondd meg - mordult rája az oroszlán - miféle szag van itt?
- Rossz is, jó is, - felelt gondolkodás nélkül, szajkó módjára, a madár.
- Hiábavaló fecsegés, - morgott az oroszlán, s kitekerte a szajkó nyakát.
Ez se fog többé össze-vissza hordani hetet-havat, - gondolta a haragos király.
Lehet, hogy éppen madárra vadászott a macska, mert akkor dugta ki a fejét a lombok közül. Alázatosan földig hajolt, mikor nagy rémületére észrevette, hogy miféle hatalmas úr színe elé került.
- Nem érzesz rossz szagot? - kérdezte tőle a király.
- Ahol felséged van, a rossz szag is rózsaillat - felelt hízelegve a cirmos.
- Arcátlan hízelgő! - fakadt ki a király s agyoncsapta a macskát.
A kutya arra kóborolt. Ezt is megszólította az oroszlán:
- Nem érzesz itt rossz szagot?
- Mit kíván felséged? Rossz szagot vagy jó szagot érezzek? - kérdezte felelet helyett a szolgalelkű kutya.
Az oroszlán ezt is leütötte. Ő feleletet várt nem kérdést.
- Hitvány tányérnyaló! - morogta bosszankodva.
Végezetül jött róka komámasszony. Mélyen meghajtva magát, alázatosan hajbókolt: csókolom mind a négy lábát, felséges királyom!
- Mondjad, rossz vagy jó szag van itt? - kérdezte az oroszlán.
Róka komámasszony ravaszul hunyorított s mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, bocsáss meg, de olyan erős náthám van, hogy nem tudom megkülönböztetni a rossz szagot a jó szagtól.
- Na, köszönd a náthádnak - mondotta az oroszlán s kegyelmesen elbocsátotta róka komámasszonyt.
- Hogy van felséged? Hogy szolgál az egészsége? - kérdezte mackó koma alázatosan.
- Rosszul, nagyon rosszul, - nyögött az oroszlán. - S ez nem elég: még rossz szagú is a barlangom. Nem érzed, medve koma?
- De bizony érzem. Rettentő rossz szag van itt, felség.
- Mit? - ordított az oroszlán. - Hogy mered ezt mondani? - Felugrott fektéből és szétszaggatta mackó komát.
Nemsokára jött a nyúl is. Egész testében reszketett, amint belépett. De hát az illendőség azt kívánta, hogy lássa: hogy s mint szolgál az egészsége az állatok királyának.
- Nem érzesz rossz szagot? - kérdezte az oroszlán.
- Dehogy, felséges királyom - dadogta a nyúl. - Pompás illat van itt!
- Hazudsz! - ordított az oroszlán. - Bizony rossz szag van itt!
Szétszaggatta a nyulat is.
Harmadiknak jött farkas koma. Ettől is kérdezte az oroszlán:
- Nem érzesz itt rossz szagot?
Farkas koma ümgetett s azt mondta:
- Nincs itt, felséges uram, se rossz, se jó szag.
- Hazudsz! - ordított az oroszlán. - Az nem lehet, hogy se rossz, se jó ne legyen.
Bezzeg hogy szétszaggatta farkas komát is.
No, de pórul járt a szajkó is, mikor a barlang fölé telepedett és ott fecsegett.
- Azt mondd meg - mordult rája az oroszlán - miféle szag van itt?
- Rossz is, jó is, - felelt gondolkodás nélkül, szajkó módjára, a madár.
- Hiábavaló fecsegés, - morgott az oroszlán, s kitekerte a szajkó nyakát.
Ez se fog többé össze-vissza hordani hetet-havat, - gondolta a haragos király.
Lehet, hogy éppen madárra vadászott a macska, mert akkor dugta ki a fejét a lombok közül. Alázatosan földig hajolt, mikor nagy rémületére észrevette, hogy miféle hatalmas úr színe elé került.
- Nem érzesz rossz szagot? - kérdezte tőle a király.
- Ahol felséged van, a rossz szag is rózsaillat - felelt hízelegve a cirmos.
- Arcátlan hízelgő! - fakadt ki a király s agyoncsapta a macskát.
A kutya arra kóborolt. Ezt is megszólította az oroszlán:
- Nem érzesz itt rossz szagot?
- Mit kíván felséged? Rossz szagot vagy jó szagot érezzek? - kérdezte felelet helyett a szolgalelkű kutya.
Az oroszlán ezt is leütötte. Ő feleletet várt nem kérdést.
- Hitvány tányérnyaló! - morogta bosszankodva.
Végezetül jött róka komámasszony. Mélyen meghajtva magát, alázatosan hajbókolt: csókolom mind a négy lábát, felséges királyom!
- Mondjad, rossz vagy jó szag van itt? - kérdezte az oroszlán.
Róka komámasszony ravaszul hunyorított s mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, bocsáss meg, de olyan erős náthám van, hogy nem tudom megkülönböztetni a rossz szagot a jó szagtól.
- Na, köszönd a náthádnak - mondotta az oroszlán s kegyelmesen elbocsátotta róka komámasszonyt.
írta: jazsoli5, 2009. okt. 9. 17:12 - címkék: mese és kategóriák: Állatmese
-
még nincsenek kommentek
