Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Zelk Zoltán: A világgá ment porszem

 

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Persze ha senki sem jár arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:

- Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!

Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment, mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:

- Hová, hová, kicsiny porszem?

A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:

Hogy ne rúgjon engem többé
Kukurikú sarkantyúja,
otthagytam az országutat,
s elindultam vándorútra!

- Hát akkor ne szaladj úgy - kiáltotta utána a sárga kavics -, mert én is veled megyek!

Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:

- Hová, hová, porszem, kavics?

Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:

Porszemet a kakas rúgta,
elindult hát vándorútra,
most már én is vele járok,
három évig meg sem állok!

Egyéb sem kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:

- Hová, hová, három vándor?

Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:

Kakas elől porszem futott,
míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt,
futok én is, ágrólszakadt!

De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! A hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, görögdinnye!

Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortárasaitól: azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.

Zelk Zoltán: Három kérdés

 

Négy barátról szól ez a mese, s akár hiszitek, akár nem, ez a négy barát egy fekete pulikutya, egy fehér kecskegida, egy tarka cica és egy rózsaszínű kismalac volt. Ugyanabban az udvarban éltek mind a négyen, a gazdájuk kosztján. Annyira szerették egymást, hogy legszívesebben egy tányérból ettek volna. Még azon is búsultak, hogy külön-külön kellett lakniuk, hogy a malac nem mehetett be a kutyaházba, a kutya nem mehetett be a disznóólba, s hogy a kecske nem aludhatott a cica mellett a kemencén. Ezért aztán el is határozták egyszer, hogy otthagyják a gazdájuk udvarát, és olyan helyre vándorolnak, ahol éjjel-nappal együtt lehetnek, örök barátságban.

Miként tudtak kiszökni az udvarból észrevétlenül, miként jutottak túl a falu határán, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy együtt mentek, mendegéltek, amíg csak egy erdő széléig nem érkeztek.

- No, itten sátrat verünk - mondotta a kutya -, itt aztán nyugodtan élhetünk, amíg világ a világ, örök barátságban.

A malac erre annyit mondott, hogy "röf-röf", ez pedig azt jelentette, hogy "így-így".

A cica annyit mondott, hogy "miau-miau", ami pontosan annyit jelentett, hogy "úgy ám".

A kecske éppen annyit mondott, hogy "me-ee", ami szóról szóra annyit jelentett, hogy "bizony-bizony".

Mivel ilyen szépen megegyeztek, átölelték egymást, és beléptek az erdőbe. De éppen csak hogy beléptek, mert az első lépés után eléjük toppant az erdő őre, egy bozontos farkas. És nemcsak eléjük toppant, hanem rájuk is kiáltott:

- Hol az útleveletek?

A fekete puli ránézett a tarka cicára, a tarka cica ránézett a rózsaszín malacra, a rózsaszín malac ránézett a fehér gidára. Mind a négynek azt kérdezte a tekintete, hogy mi fán terem, kutyaházban, disznóólban, kecskelakban vagy kemence tetején az útlevél. De felelni egyik sem tudott, nézték egymást, amiből a farkas megértett mindent. Tudta, hogy hazulról szökött világcsavargókkal van dolga. Azt is látta a farkas, hogy milyen megszeppent kis csavargók ezek, ezért aztán elhatározta, hogy megtréfálja, megijeszti őket. Elsőnek azt kérdezte:

- Hová mentek tulajdonképpen?

- Világot látni - feleltek egyszerre mind a négyen.

- Akkor miért mentek előre, hiszen a hátatok mögött van a világ...

- Mert mi az erdőt is látni akarjuk, az pedig előttünk van - felelte a pulikutya.

- Azt bizony nem lehet, csak ha vámot fizettek, mert enyém az erdő! - így a farkas.

- Vámot? - kérdezte a négy barát.

- Azt bizony, vámot! Ha a kutya egy rőf kolbászt ád, a kecske pedig egy köcsög tejet, akkor nem csak őket, hanem a cicát s a malacot is beengedem az erdőbe.

A farkas úgy tett, mintha komolyan gondolná, amit mond, de bévül persze annál jobban nevetett. És mert a négy vándor még annyit se tudott mondani, hogy mukk, újból a farkas kezdett beszélni:

- Hát ide hallgassatok: elengedem a vámot, ha meg tudtok felelni három kérdésre.

A pulikutya annyit hallotta már, hogy a legokosabb állat a világon, ezért aztán magabízva így felelt:

- Megfelelek én nemcsak három, de tizenhárom kérdésre is!

- Hát akkor felelj az elsőre - mondta a farkas, és azt kérdezte a pulitól, hogy miért folyik a patak előre és nem hátra.

- Mert nem tud megfordulni! - vágta rá gondolkozás nélkül a puli.

"Hű, ez nem akármilyen kutya lehet - gondolta a farkas -, ettől nehezebbet kell kérdezni!" Másodiknak azt kérdezte, hogy miért esik az eső.

- Mert másképp nem tudna lejönni a földre! - felelt erre is gondolkodás nélkül a puli.

Ekkor már megvakarta fejét a farkas, hogy minél nehezebb kérdést találjon ki, végül aztán feladta a harmadik kérdést, ami így szólt:

- Azt mondd meg nekem, hogy hány hét a világ!

Hű! Ez aztán nehéz kérdés volt. Megijedt a cica, megijedt a kecske, megijedt a kismalac, mert attól féltek, hogy erre már nem tud megfelelni okos barátjuk. Csak a puli nem ijedt meg, hanem azonmód kivágta a feleletet:

- Hát azt se tudnád? Minden héttel eggyel kevesebb és eggyel több!

A farkas úgy elálmélkodott ezen az okos feleleten, hogy nem is tudott volna több kérdést kitalálni. Ezért aztán így szólott:

- Bemehettek az erdőbe, és ott élhettek, ameddig csak akartok.

Így is történt, éjszaka már az erdő legszebb tisztásán, a tisztás legpuhább füvén aludt a négy vándor. Hogy aztán ott maradtak-e az erdőben, vagy pedig visszamentek a gazdájuk udvarára, azt én már nem tudom. Aki kíváncsi rá, ne éntőlem kérdezze, hanem olyantól, aki tudja.

Zelk Zoltán: Az állatok iskolája

 

Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, fakas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.

Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de a legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába igyekvő állatnak:

Kár, kár, kár,
nagy baj vár!

De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: kár - nem jó neki semmi.

Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás.

- Ide figyeljetek! - mondta a róka. - Írni tanulunk!

S már kezdte is mondani hangosan:

- Úr, ír...

- De a nyúl az nem úr! - szólt közbe egy kisfarkas. - Csak a farkasok írjanak...

Ezen aztán elveszekedtek egy félóra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:

- Most K betűt írunk: "Kutya ugat..."

No hiszen! Fölugrottak erre a nyulak, őzek, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is...Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:

- Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?

- Öt! Kettő! Kilenc! - kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három az hat.

- Tudjátok most már?

- Igen, tudjuk! - kiabálták a kis állatnebulók.

- Hát akkor mondja el a nyúl! - szólt a róka.

A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.

Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került sor a farkasra.

- Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat...

- Buta vagy! - kiáltott rá mérgesen a róka. - Te vagy a legbutább az egész osztályban!

Mikor aztán a többi állat hangosan nevetni kezdett a farkason, az fölugrott a padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban.

- Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! - kiáltotta az öreg farkas. - Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölykök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!

De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta nincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:

Kár, kár, kár,
mind szamár!

Zelk Zoltán: Mackó a városban

 

Az öreg medve így oktatta kisfiát:

- Szeresd az erdőt, mert az a te hazád!

Igen ám, de a madarak mind tudták, hogy az öreg medve híres táncos volt fiatal korában, s annyi városban járt a cirkusszal, hogy megszámlálni sem tudta. Tőle tanulták ezt a nótát is:

Minden város aranybánya,
a vad erdőt vigye kánya!

Így aztán nem csoda, ha a kis medvebocs sokkal inkább hitt a madaraknak. Hiszen az erdőre nem lehetett kíváncsi, benne élt estétől reggelig: de a várost sohasem látta még.

- Mesélj valamit a városról - kérte egy nap az öreg medvét.

- Rá ne gondolj! - óvta a kisfiát. - Ezer veszedelem fenyeget ott minden medvét. Örülök én is, hogy még idejében megszöktem onnan.

Többet aztán nem is mondott soha sem a városról, sem magáról. De a kis medvebocs annál kíváncsibb lett. El is határozta, hogy akármi lesz, de ő bizony elmegy és megkeresi a várost.

Nem sokat töprengett. Egy holdvilágos éjszaka megszökött a barlangból. "Minden város aranybánya, a vad erdőt vigye kánya!" - dúdolgatta vidáman.

Másnapra a város határába ért.

Most már biztosan meglátom a várost - örvendezett magában. Éppen azon töprengett, merre forduljon, mikor egy nyúl szaladt el mellette, be az erdőbe. Nagyot nevetett a nyúl gyávaságán, de az egyszerre csak hátraszólt:

- Aki utoljára nevet, az nevet igazán! - De a kis medve rá sem hederített semmire, csak ment egyenesen a város felé.

Minden jól ment, semmi baj nem érte. Így jutott el egy fényes, nagy üzletig. Hogy táncolt az üvegablakokon a napsugár! Ó, ilyen szépet nem is látott még soha. Közelebb ment hozzá, az orrát a csillogó üveghez érintette: hát szemközt véle egy kismackó éppen akkor nyomta az orrát szintén az üveghez. Megörült a kis medvebocs: lám, még pajtása is akad. Kinyújtotta a mancsát feléje, hát az is nyújtotta őfelé. Erre már elnevette magát, de nicsak, amaz is nevetett. Nem is gondolkozott sokat, hanem benyitott az üzletbe.

De mekkora csalódás érte: nem volt ott egy fia mackó se. Más volt ott, amitől majdnem kővé vált.

Az egyik sarokban nagy medvebőr volt kiterítve. A másikban egy nyúl bőre. Még a hideg is kirázta a kis medvebocsot. "Mi lesz velem" - reszketett félelmében. Csak egy reménye volt, hogy a kismackó, akit kívülről látott, talán megmenti őt. Reménykedve nézett arrafelé, ahol először pillantotta meg, de most látta csak, hogy aki vele szembenézett, senki más nem volt, mint a saját tükörképe, mely most a másik üvegablakból reszketve nézett vele farkasszemet.

A kismackónak sem kellett több. Úgy kiszaladt a fényes boltból, mintha a szél fújta ki volna onnan. Meg se állt az erdő széléig.

De itt a kisnyúl nevetett rá.

- Hová sietsz olyan nagyon?

- Jaj, ne is kérdezd! Jaj, ne is kérdezd!

Szegény öreg medve azt se tudta, hova legyen bánatában. Nem tudta, merre, hol keresse fiacskáját: a hegyszakadékban-e vagy az erdőn túl. Épp jókor ért haza a kismackó, mert már készült világgá menni.

Nem is kérte ezután az öreg medvét, hogy meséljen a városról. Ott élt mindig az erdőben, s még a végrendeletébe is azt íratta a bagollyal:

A város csak nagy kaloda,
medve sose menjen oda!

Nyugat-afrikai népmese: Bóbita-koporsó

 

Szárihun, a nyúl bagolyhuhogást hallott.

- Hova repülsz fényes nappal, te bölcsnek nevezett állat? - kérdezte gunyorosan Szárihun.

- Egy vitát kell eldöntenem. Ha érdekel, kövess, s bújj meg egy bokorban.

Így történt, hogy Szárihun kihallgatta a Kaméleon, a Béka és a Koronás Daru vitáját. Haj nélkül is azon kaptak hajba, melyik a legrégebbi állat a földön.

- Hát semmi esetre sem az ember a legrégibb. Az ember méltatlanul bitorolja földünk koronáját, hiszen hozzánk képest taknyos! - szipogta a Béka, aki éppen a mocsárból ugrott elő, s most alig győzte képéről letörölni a sok hínáros nyálkát.

- Úgy van! - kiáltotta a másik kettő.

- Ugyanis a föld legidősebb lakója minden ellenkező híresztelés ellenére én vagyok! - düllesztette ki mellét a Béka. Amikor én a földre jöttem, itt minden csupa árok, gödör, hepehupa volt. Attól tudok olyan nagyokat ugrani és úszni is. Később a földek összenőttek, de én azért csak megtartottam az ősi szokást. Ugrom és uszogatok. Íme a bizonyíték: a legrégibb állat én vagyok.

- Hohó! - állt eléje a Kaméleon. - Amikor én a földre jöttem, itt még semmi nem volt a színeken kívül. A színek gyönyörű világa vett körül. Bőröm magába szívta a temérdek tarkaságot. Ma is őrzöm, amit akkor gyűjtöttem. Színeimet úgy váltogatom, mint ti a helyeteket, ha ellenség üldöz. Akkoriban a föld még olyan repedezett volt, mint aszály után a folyómeder. Ezért óvatosan lépkedtem rajta: ezt a szokásomat is megtartottam. Amíg nem kerülök veszélybe, úgy lépkedek, mintha kígyótojáson járnék. Nem lehet vitás: a legrégebbi állat én vagyok.

Méltósággal lépett elő ekkor a Koronás Daru.

- Amikor én a földre jöttem, barátaim, tenger volt a világ. Csupán néhány, tűhegynél is alig nagyobb hegycsúcs látszott ki a vizekből. Éppen hogy egy-két pillanatra megvethettük rajtuk lábunkat, s máris röppennünk kellett tovább. Oly kevéske hely volt a hegycsúcsokon, hogy amikor nagyapám meghalt, tetemét mi, testvérek szétosztottuk, s bóbitáink tövén temettük el. Nos, fejünkön a bóbita-koporsó a legfőbb bizonyíték, hogy nálunk hamarabb állat még nem élhetett e földön.

A bölcs bagolynak el kellett ösmernie, hogy a Daru története a leghihetetlenebb. Így szólt:

- A Daru győzött, mert régiség dolgában mindig az diadalmaskodik, aki a legfurcsább mesét találja ki. Aki képzelettel jobban bírja, csak az bizonyíthatja, hogy ő régebbi e földön. Szólj hihetetlent, és régi vagy!

Szárihun fejcsóválva hallgatta a bokorban a bagoly gúnyos igazát. Az jutott eszébe, hogy hajdanában ő is így nyerte el a "legfiatalabb és legokosabb" címet. Ő bírta jobban meghökkentő csellel, így hát a többieket legyűrte. Itt a képzelet csele diadalmaskodott, amott meg a földre toppanásé. "Különös dolog - hümmögte Szárihun -, az győz mindig, aki meglepőbb."

/Átdolgozta: Páskándi Géza/

Tamási Áron: A hazug sün

 

Történt egyszer, még az elagott világban, hogy a tüskés sün nagyon elbízta magát. Hegyes orra lévén, hajolt is mindig az elbizakodásra. Így aztán csak kedvező alkalom kellett ahhoz, hogy a fejét egészen elveszítse. A jó alkalom nem is késett sokáig, mert az egyik esztendőben úgy forgott az időjárás, hogy a nyár végére valóságos paradicsom lett a föld az ő számára. Fölösszámban elszaporodtak ugyanis az egerek, melyekkel igen szeretett élni a sün. S bár igen megsokasodva voltak az egerek, mégis ízletesre hízott valahány, mert hiszen hirtelen szökvén érésbe a búza, a kalászok sok szemet hullattak a földre.

Könnyűszerrel és jól élt tehát a sün.

Amidőn leereszkedett az enyhe alkonyat, csak előjött lassan biztos rejtekéből, s körülményes vadászat nélkül is annyi kövér egeret ehetett, amennyit éppen megenni kívánt. Így aztán hamarosan letette minden gondját, s nem csinált egyebet, csak hallgatta a tücskök szüntelen dalát, esetleg lustán ábrándozott az aranyló holdvilágon, vagy bámulta a nagy, kerek tököt, mely a szomszéd földön, a jámbor törökbúza közül bambán és sárgulva kandikált ki a zsongító éjszakába.

Hát egyszer, amint éppen így, magával és a világgal igen eltelve az egyik barázda mentén ábrándozott volna a sün, hát előbukkan valahonnét egy mezei nyúl. Rögtön megijedt a szegény nyúl, ahogy megpillantotta a sünt, remegve kereste, hogy merre vehetné másfelé az útját.

Hanem a sün odaszólt neki:

- Mitől félsz, te füles?

- Úgyszólván mindentől és mindenkitől - mondta a nyúl.

- Gyere csak ide - folytatta a sün -, majd elbeszélgetünk ketten.

Hálás volt a nyúl, hogy olyan nyájasan szólottak hozzá, s bár óvatosan, de odament a sünhöz. Riadalom ült a két szemében, s úgy látszott a holdvilágon, mintha remegne is.

- Fázódni látszol, mezei barátom - kezdte nyájas szóbeszédét a sün, majd aggodalommal tette hozzá: - Fázol tán?

- Nincs okom fázni - mondta a nyúl.

- Én is úgy vélem - folytatta a sün -, hiszen langymeleg nyárvégi este van: a tücskök muzsikálnak, s pajzánkodnak az egerek. Igazán mindenki boldog ebben a paradicsomban.

- Mindenki, csak én nem! - sóhajtott a nyúl.

-
No, hát mi a baj? - kérdezte a sün.

- Minden ember reám vadászik - folytatta nagy szomorúsággal a nyúl. - S mindegyiknek van egy-két kutyája. Ma is háromszor vettek üldözőbe azok a kutyák. Fáradt vagyok és szerencsétlen.

Elgondolkozott a sün, de nem tudott egyéb vigasztalót mondani, hanem csak annyit szólt:

- Hát bizony, bizony...

A nyúl azonban, érezvén a panaszkodás enyhítő édességét, nagy bizakodással és szinte áradozva folytatta:

- El sem tudod gondolni, hogy milyen átkos dolog nyúlnak születni. Mert a nyúlnak mindenki vesztére tör. Bujdokolhat egész nap, s kereshet bárminő rejteket, mert ha egyszer nem, máskor biztosan rátalálnak. S akkor úgy kell szaladni neki, hogy még a lelke is kiszakad.

- Hát igen... - bólogatott a sün, mire a nyúl sóvárogva szólt:


- Könnyű neked, bezzeg! Mert akadjon reád egy kutya vagy bármilyen fenevad is, te csak magadba gömbölyödsz, s azok az áldott tüskéid megvédenek.

A sün büszkén villantotta meg azt a fényes és hegyes orrocskáját.

- Sőt megszúrják az ellenségemet! - mondta.

Hát az úgy van - gondolta a nyúl, s bizony irigykedve nézte a sün tömérdek tüskéjét, melyek a holdfényben szinte növekedni és tovább hegyesedni látszottak. Abban a megejtő percben nemcsak szívesen váltotta volna tüskékre az ő gyors lábait, hanem irigykedett is elekiből.

- Ne haragudj - mondta -, de szeretném megkérdezni, hogy miképpen növeszthetted azokat a célszerű tüskéket.

Ámbár természetesnek látszott a kérdés, mégis meglepte a sünt, mert hiszen ő nem gondolkozott még soha. S meghökkenve vette észre, hogy a kérdésre nem is tud felelni: jobban mondva csak azt tudná válaszolni, hogy a tüskék dolgában semmi érdeme nincs, mert azok csak lettek s vannak. De hát mondhatja az igazat abban az irigylett állapotban? Nem mondhatja bizony, mert rögtön leesik a dicsőség polcáról, gondolván a nyúl, hogy az egész buta szerencse csupán.

- Aj-ajh, az titok! - szólott tehát.

A nyúl közelebb húzódott hozzá, és hízelegve mondta:

- Mint a kincset, úgy megőrzöm a titkot.

- Esküszöl?

- Esküszöm a két fülemre - mondta a nyúl.

Hát erre a sün, hogy még titkosabb legyen a szó, lehúzódott lassan a barázda árkába, ott óvatosan körülszaglászott, s a nyúl fülébe súgta:

- Az egérhústól nőttek a tüskék!

Bámulva hallgatta a nyúl, majd reménytelenül borította arcára csüggedt füleit.

- Fogjak neked egyet? - kérdezte a sün.

- Egeret?

- Azt! Szívesen fogok egyet a te számodra, s itt, előttem megeszed. Meglásd, hogy kihull az a haszontalan puha szőröd, s helyette olyan tüskéid lesznek, mint nekem! No, fogjak egyet?

A szegény nyúl nagy szükségében annyira áhította a tüskét, hogy elszánta magát, és így szólt:

- Hát jól van, ha olyan szíves leszel, fogjál egyet.

Boldog volt a sün, hogy a hazugságot elhitte a nyúl: s nagy vitézül elindult mindjárt, hogy fogjon egy egeret. Nemsokára vissza is tért, a szájában egy kövér egérrel, amit odatett kedveskedve a nyúl elébe.

- No, edd meg! - biztatta szívélyesen.

Nagy undorodással szagolgatta a nyúl az egeret, de mivel élete a tüskéken nyugodott, végre behunyta a szemét, és enni kezdte az egeret. Hanem a különös dolgot meglátván egy másik egér, nagy rettenettel szaladni kezdett a mezőn, hogy vége a világnak, mert a nyúl eszi az egeret! Egyszeriben óriási riadalom lett a környéken, s fejüket vesztve menekültek az egerek, nehogy megegyék őket is a nyulak. Özönlöttek, és borzadva szaladtak, egyik földről tovább a másikra, az egész tájékról a másik tájra.

Egész éjjel szaladtak.

Hanem másnap alkonyatkor, megéhezvén ismét a sün, előjött a rejtekéből, hogy lakomát csapjon. Szokása szerint fel ment lassan a barázda tetejére, s onnét hallgatózni kezdett, hogy merre cincognak legjobban az egerek. Erre is figyelt, arra is forgatta a fejét, de bizony nem hallott semmi cincogást. Ejnye - gondolta magában -, valami lett ezekkel az egerekkel!

S elindult, hogy megkeresse őket.

De hát hiába csatangolt a földeken, mert nem talált sehol egyetlen egeret sem. Másnap sem talált egyetlenegyet sem. Végre a harmadik napon felmászott egy domb tetejére, s ott az éhségtől egészen elgyengülve üldögélt. S amint ott kopogó szemmel üldögélt volna, háta arra jött a nyúl.

- Meghalok az éhségtől, te mezei testvér! - mondta a sün.

- Hát egyél! - felelte a nyúl.

- De mit? Hiszen nem találok egyetlen egeret sem!

"No - gondolta a nyúl -, ha már én megettem hiába az egeret, akkor veled is megetetem a tököt", s így szólt:

- Én tököt eszem, egyél te is tököt.

- Disznótököt?! - borzadt el a sün.

- Igen, disznótököt.

Gondolkozott egy ideig a sün, de aztán elszánta magát, és megkérte a nyulat, hogy nagyon erőtlen lévén, vezesse oda őt egy tökhöz. A nyúl szívesen odavezette, s bizony a sün meg is ette a disznótököt.

Így lett a hazugság miatt sündisznó a sünből.

Nagy Lajos: Fogászat az őserdőben

Ágikát, a szomszédom kislányát kézen fogta az édesanyja, és elindult vele a fogorvoshoz. Ágika nem nagy örömmel ment. Esztike, a kis pajtása, aki mellettem ült a kerti padon, hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Lajos bácsi, az állatoknak is szokott a foguk fájni? - és olyan kíváncsian várta a választ, hogy mindjárt láttam, nemcsak ismereteit akarja kiegészíteni, hanem mesét szeretne hallani az állatokról. Már el is kezdtem a mesélést:

Egyszer az őserdőben szuvasodni kezdett az állatok foga. Először a nyúlé, azután a farkasé. Nemsokára az őzé. De még az oroszláné is. Mikor meghallotta a szomorú hírt az elefántmama, egy kicsit megijedt, és úgy trombitált férjének, az elefántpapának a fülébe:

- Jaj, picikém - mondanom sem kell, hogy elefántpapa mindennek volt becézhető, csak éppen picikémnek nem, lévén őkelme jól megtermett elefánt, legkevesebb negyven mázsa. -, mi lesz velünk, ha a mi agyarunk szuvasodni kezd? Akkor mi nemcsak nyöszörögni fogunk a fájdalomtól, mint a farkas, a nyúl, az őz, hanem valósággal ordítunk. Egyszerű számtan ez, a mi fájdalmunk ezerszerese lesz az oroszlánénak is. Mert ezerszer nagyobb a mi agyarunk, mint az oroszlán csip-csup fogai, melyeket pápaszem nélkül meg sem látok.

- Csak nem kell megijedni! - csitította párját elefántpapa. - A bátorság fél egészség. Hanem remek ötletem támadt. Én már holnap fölcsapok fogorvosnak. Az ormányom végén levő kis kampóval úgy kirántom a fájós fogát bármelyik állatnak, hogy azt sem mondja: bikkmakk.

Elefántpapa ezután összetrombitálta az őserdő vadjait, és kihirdette, hogy fogászatot nyitott, aki állatnak a foga fáj, és ki akarja húzatni, ő annak kihúzza ingyen és bérmentve. Az elefánt, amint már tanultátok, növényevő állat. Így hát jámbor és szelíd, senkinek a húsára nem vásik a foga, akarom mondani, az agyara, talán ezért legelsőnek a gyáva nyúl jelentkezett fogát kihúzatni. És milyen hős volt! Fájdalomcsillapítót sem kért.

- Ki vele! - kiáltotta bátran. Mármint hogy a rossz foggal.

Nem kellett biztatnia, elefántpapa egy pillanat alatt kirántotta a nyulacska szuvas fogát.

- Húzzak ki még néhányat? - kérdezte tréfásan a nyulacskától az újdonsült fogász. De feleletet nem kapott, mert a nyulacska visszanyerte gyávaságát, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

- Kérem a következő beteget! - trombitálta az őserdő állatfogorvosa.

Jött a szarvas, az őz, a farkas, a róka egymás után. Még medve koma is előcammogott, mellső lábával egy lapulevelet szorított az ábrázatára, mint az emberek szokták arcukra szorítani a zsebkendőjüket, amikor fáj a foguk.

Az elefánt rendre kihúzta valamennyinek a fogát. Azután szétnézett, és már éppen be akarta fejezni fogorvosi ténykedését, amikor mély hangú nyöszörgés, hörgés ütötte meg nem éppen kis fülét. A hang irányába nézett, és azt kérdezte:

- Ott meg ki nyöszörög?

Nem felelt senki. A nyöszörgés jajgatássá fokozódott.

- Ki fia-barma bőg ott? - kérdezte még egyszer az elefánt.

- Az oroszlán jajgat - búgta a vadgalamb.

- A szemfoga fáj, de nem meri kihúzatni.

- Az állatok királya, a rettenthetetlen oroszlán fél egy csip-csup foghúzástól? - álmélkodott az elefánt.

- Jaj! - siránkozott az oroszlán.

Az őz és a nyúl bátorították az oroszlánt.

- Ne féljen nagyuraságod! Gyerekjáték az egész! - így a nyúl.

- Akkorka sincs a fájdalom - magyarázta az őz -, mintha a szúnyog megcsípné kegyelmességedet.

- Gyere ide szépen, csak meg akarom nézni a fogacskáidat, hozzá sem nyúlok az ormányommal - így biztatta a rémült oroszlánt elefántpapa.

Az oroszlán végre is elősompolygott. Kitátotta a száját, és zsupsz! - az elefánt már ki is rántotta a rossz fogát.

Az oroszlán azt sem mondta, hogy köszönöm szépen, hanem rögtön bömbölni kezdett, hogy:

- Jaj, de éhes vagyok! Három napja egy falatot sem ettem, úgy fájt ez a gonosz fogam. Hol van az a suta őz és az a szemtelen nyúl, akik idekísértek? Mindjárt széttépem őket!

Ne féljetek, gyerekek, az őz és a nyúl úgy elfutottak, hogy a gondolat sem érhette őket utol, mert ismerték oroszlán őfelségét, tudták róla, hogy hálátlan, és azt is felfalja, aki segít rajta.

De most az egyszer megjárta őkirálysága, mert az elefántpapa mellső lábával olyat taszított rajta, hogy a tüskés vadrózsabokrok közé zuhant.

Szondy György: Rigókaland

 

A gyér hajnali harmat már-már visszaszállt a felhőtlen égbe, mikor Flüó, a feketerigó-mama fölébredt. Kissé tovább szunyókált ma, mint rendesen, mert igen elfáradt az este. Flüi, a párja napok óta alig mutatkozott a fészek táján, s a három éhes poronty egyedül az ő nyakába szakadt.

A nap még nem kelt fel, de azért egészen világos volt már. A mennybolt átlátszó kékes rózsaszínnel ragyogott magában, és üde jó szagok szálltak a hegyek felől. Zajtalan, boldog nyugalommal várta a virradat a nappalt: bár itt-ott már belegázolt a város örök-eleven életének lármás lüktetése. Egy-egy autó zúgott el a Krisztina térről az Alagút felé, vagy siető lépések koppantak túl a kerten, a gyalogjárón. A zajok jöttek és elenyésztek, és közben szép csöndességben vonta fel friss, kék selyemsátorát a reggel.

Flüó lerezzentette a szárnyairól a harmatot, nyújtózkodott, ásított, aztán benézett a fészek sárral tapasztott üregébe. A gyerekek még szundikáltak: fáradtak voltak ők is, mert tegnap reggeltől estig repülőgyakorlatokkal kínozta őket az anyjuk. Idestova kinőttek már a gondozás alól: pár nap múlva biztossá válik a repülésük, s mire az utolsó cseresnye is eltűnik a gyümölcsösökből, Flüó már a második fészekalj tojásait fogja melengetni. Hol lesznek akkorára ezek, a tavasz csemetéi?

A reggelit azért még hazahordta nekik. Szaporán jött az ízes falatokkal, elűzte szemükről az álmot, és mire ötödször fordult, felzsendült a hajnal zsenge hűvössége. Nyíló ablakokról fénykévék tükröztek végig az utcán, portörlők lendültek korán kelő cselédek kezében.

Az egyedül maradt fiókák türelmetlenkedtek. Esetlenül egyensúlyoztak a fészek fölött egy ágon, a szemüket hunyorgatták a levelek közt betűző napsugárban, majd panaszos pityegéssel kuporodtak le egymás mellé. Mozdulatlanul üldögéltek egy ideig, csak a farkuk billent meg néha, ha a szellő erősebben támadt a bokorra. Ám elunták magukat csakhamar: a két fiatalabb visszacsusszant a fészekbe, lehunyt szemmel lustálkodni, míg a mama megjő. A legidősebb pedig - vidám és merész legényke, Flotó - feljebb csetlett-botlott az ágak között, fel a fa sudaráig. A sudár csúcsán megkapaszkodott és széttekintett. Alatta, körülötte mindenütt fa és bokor: hajladozó, ringó zöld lombsátor. Csak messze, túl a legtávolabbi koronákon villogott valami ismeretlen fény, és Flotót hirtelen meglepte a vágy, szárnyra kelni a sohasem látott fényesség felé.

"Úgysem érhetem el...Csak megpróbálom..." - gondolta, míg kitárta szárnyait, és elrúgta magát az ágról. Suhogva, imbolyogva zuhant lefelé: ám a rémület kétségbeesett erőt öntött belé. Már lebegett, azután előrelendült, emelkedett. Meredek ívben vergődött fel a vaskerítés melletti vén gesztenyefára. Alatta már az utca szürke pántlikája nyúlt, még csöndben és kietlenül: de szemközt véle ismét előcsillant az ismeretlen fény: egy nyitott ablak vakító üveglapja.

Flotó mámoros lett a saját hőstettétől:: kamaszos ujjongással rikkantott egyet, aztán újra nekifeszült a könnyű szélnek. Ez már egészen rövidke út volt, el az utca fölött: és már oda is ért, zuhant be az ablakon, váratlanul, meghökkenéssel, de jókedvűen.

Az ablak mellett fehér hajú, szép öreg úr üldögélt, nyitott könyvvel, de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral, és talán nem is látta, amit olvasott.

Egy másik, régi reggel járt az eszében, éppilyen friss és ragyogó, mint ez, de hangosabb és pezsgőbb: cintányérok és trombiták harsogtak, és ezer és ezer ember nyüzsgött az utcán. Katonák vonultak hosszú-hosszú sorban, virágosan, vígan, és előttük, táncoló hóka paripán a fia. A kardján végigvillan a napsugár, amint tisztelgésre vágja...

Annak már tizenhét hosszú éve: és azóta nem látta többé...Mi lett belőle? Él-e még valahol?...

Az öreg úr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli szemét az álom, és ilyen ragyogó, ínári hajnalokon az emlékezés idehajtja az ablak mellé. Most látja őt újra, virágos katonák élén, táncoló hóka paripa hátán...A kardján végigvillan a napsugár, amint felköszön hozzá az ablakba...

Csak akkor rezzent fel, amikor Flotó hirtelen odahuppant a szőnyegre.

- Hát te, kis rigó, hogy kerülsz ide? - mondta szomorú mosollyal, és csendesen ülve maradt, hogy el ne riassza. Flotó ragyogó szemekkel bámészkodott körül. Ilyent még sohasem látott: embert, ilyen közelről, bútorokat, szőnyeget, szobát: de pillanat múlva ösztönösen érezte, hogy rossz helyre került. Menekülni akart, ki innen, a homályos odúból a napvilágra, vissza a kertbe: ám akkorára az öreg úr nesztelenül becsukta háta mögött az ablakot. Nekivágódott az üvegnek, és a következő percben ott vergődött az öreg úr kezei között.

- Kis bohó! - simogatta szeretettel. - Most már csak maradj itt nálam, amíg kinő a szárnyad! Hiszen még alig tudsz repülni! Lezuhansz az utcára, összetöröd magad, vagy elfognak mások, nála rosszabb emberek. Maradj csak itt, majd szép lakást keresünk a számodra!

És az öreg úr, a kezében Flotóval, előszedte a pár éve kimúlt kanári ezüstös, üveges rezidenciáját. Beleeresztette Flotót, aztán kiállította a kalitkát az ablakba.

Ott kuporgott a kis rigó a kalitka rácsai mögött, a második emeleten. Messziről integettek felé a nagy fák zöld koronái, pufók fehér felhők úsztak tova komoly méltósággal az égen. Odalenn már zúgott az utca: tejeskocsik dübörögtek összekoccanó bádogkannákkal, autó tülkölt, csilingelt a villamos.

Flotó úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Az öreg úr ennivalót hozott neki, sárgarépát szeletelt gondos pepecseléssel, friss vizet öntött finom üvegtálba - de Flotó rá sem hederített. Szédítő, siket táncban keringett véle a világ Az utca rohanó élete harsogva zengett fel hozzá, és újabb és újabb rohamokra űzte, kergette a kalitka ellen. Már vérzett a szárnya, tágra nyílt csőrrel kapkodta a levegőt, és végül holtra fáradtan, hunyt szemekkel nyúlt el a kalitka alján.

Az öreg úr szánakozva tipegett-topogott a kalitka mellett, mint beteg gyermek ágyánál a segíteni nem tudó szülők.

- Mit tegyek, mit tegyek véle?

Semmit sem tudott kitalálni. Visszaült az olvasmánya mellé, és gondolatai elszálltak újra, messze-messze...A fiához, aki talán éppen így vergődik valahol, idegen fogságban, mint ez a madár...

De Flotó egyszerre feltápászkodott. Túl az utca zsivaján egy hang szállt felé a kertből. Igen semmi kétség: az anyja szólította! Tele torokkal adta meg rá a választ, a vészjel kétségbeesett sikoltását...

És Flüó, szegény, már-már elcsüggedt. Flüó jött a hang után. Óvatosan átröpült az utcán, lebegve függögetett az ablak előtt, majd menekülésre készen letelepedett az ablakpárkány szélén.

- Mama! Mama! - repesett eléje a fia, és Flüó most már elfelejtett minden veszedelmet. Három ugrással a kalitka mellett termett: de akkor felemelkedett székéről az öreg úr, és Flüó panaszos jajgatással röppent el, át az utcán, a kerítés melletti vén gesztenyefára.

Az öreg úrnak könnyes volt a szeme, és reszketett a keze, míg kinyitotta a kalitka ajtaját.

- Eredj, eredj hát, kis szökevény! Érted jött az anyád, eredj hát haza! - motyogta halkan, és egy könnycsepp hullott a szeméből a Flotó csapzott kis fejére. - Ó, ha én is elmehetnék érte!

Flotó azonban nyílsebesen surrant ki a résen. Ő mit sem tudott az öreg úr bánatáról, csak azt érezte, hogy nem fogoly többé. Tárva előtte újra a végtelen tér, napsugár kacagott rá a magasból, zöld lombok integettek felé, és ő holtra fáradtan, sebzett szárnnyal, de ujjongva szállt az anyja után a szabadság illatos kék levegőjében.

Zelk Zoltán: Három rigó meg egy róka

Három rigó elhatározta, hogy vendégségbe megy a szomszéd erdőbe. Már jókora utat repültek a légi országúton, amikor meglátta őket Lomposfarkú János, az erdő legöregebb rókája, és fölkiáltott hozzájuk:

- No de ilyet! A fák repülnek, a rigók meg egy helyben állnak a levegőben!

- Bizony, bizony - mondta nevetve egy arra tévedt sündisznó -, azt hiszik, hogy repülnek, pedig még meg se mozdultak!

Hát ennek a fele se tréfa - gondolták a rigók. - Ha már ketten is mondják, bizonyosan igazuk van. De mi történhetett a fákkal, hogy most repülnek, és mi történhetett velünk, hogy szállni sem tudunk?

Ijedten rászálltak egy fa tetejére. Ez volt a szerencséjük, mert a fa lombjai halkan súgni kezdték:

- Ne higgyetek a rókának, ravasz volt annak minden dédapja is! Becsapott titeket, hogy elhenceghessen újabb ravaszságával az állatok előtt.

Most már nyugodtan folytatták útjukat a rigók, és megérkeztek rokonaikhoz a szomszéd erdőbe. Volt is nagy vendéglátás, vigasság a legmagasabb fa tetején, és három napig egyfolytában énekelt az egész rigórokonság. Három nap múlva aztán sírva-ríva búcsúzkodni kezdtek, és megígérték, hogy jövőre újból eljönnek. A rokonok még az erdő széléig is elkísérték a három rigót, és falevelekkel integettek a távozó után.

Már majdnem hazaért a három szép hangú szárnyas, amikor észrevették, hogy egy fa tövében ott ül Lomposfarkú János. Na most visszaadjuk a kölcsönt - gondolták, és egyszerre mind a hárman rákiáltottak a rókára:

- No, de ilyet! Róka farok nélkül! Hát hova tetted a farkadat?

Nosza, megijedt a róka, és hátravetette a fejét, hogy csakugyan hiányzik-e a farka. Persze hogy nem láthatta, hiszen rajta ült, de erre nem gondolt, csak sírni kezdett nagy keservesen, hogy mi lesz most már vele, minden állat rajta fog nevetni ezután.

Az egyik rigó komolykodva megszólalt:

- Az előbb arra szaladt egy kutya, szájában a farkaddal, szaladj utána, még utoléred!

Szaladt is a róka, mintha puskából lőtték volna ki, a rigók pedig nagy nevetve hazarepültek a fa tetejére.

Zelk Zoltán: Mese az éhes kisegérről

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán vagy tavaly előtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld fűszálak nőnek, élt egy kis mezeiegér. Az is csak egy akármilyen kis egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér. Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem csoda hát, ha sírva járta a rétet.

Most már tudjátok, milyen volt az egérke, nézzük meg a cicát is, amelyik éppen most indult el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egérfüle sem akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre bekapja az első egeret.

Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakondtúrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy rögtön megkérdezte tőle:

- Bántott talán valaki?

- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem. Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam....

- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló, megosztom veled.

Most már ismeritek a kisegeret, meg a tarka szőrű macskát is, nézzük meg hát a kutyát, amelyik most bújik ki a kerítés alól, s elindul a mező felé. Ez is csak akármilyen kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre, nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.

Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:

- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?

- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert nagyon-nagyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...

Ó, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya -, hiszen ti akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem, hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.

Így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel, mentek, csak mentek, elől a kutya, mögötte a macska, a macska mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy egy lábasból ebédel a kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget. Így aztán olyan jó dolguk van, mint soha azelőtt kutyának, macskának, egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de még a szomszéd utcába sem tudnak elmenni.

Zelk Zoltán: A furfangos szarka

/Forrás:mek.niif.hu/

 

Három és fél lépéssel innen a világ végétől, de lehet, hogy néggyel is, volt egy erdő. Abban az erdőben pedig - akár hiszitek, akár nem - kutyák, macskák, rókák, nyulak éltek a legjobb barátságban. Együtt ebédeltek, együtt játszottak, még fürödni is együtt mentek volna, ha lett volna fürdő az erdő közepében.

Hanem majdnem elfelejtettem, hogy egy szarka is élt abban az erdőben, de hiába csörgött, hiába billegette a farkát, az állatok mégsem akartak vele szóba állni. Hej, pedig hogy unta magát egyes-egyedül a fa tetején! El is repült volna rokonaihoz, a világ közepébe, de hát rövid ahhoz egy szarka élete, hogy akkora utat megtegyen. Ezért hát csak egyre búsult, s olykor-olykor leszállott a hancúrozó állatok közé.

- Kedves róka koma - szólt hízelegve -, elcsörgök neked egy szép nótát a kövér dióról és a sovány mogyoróról, ha megengeded, hogy köztetek maradjak.

- Nekem ugyan csöröghetsz - felelte a róka -, menj a fa tetejébe, ott van a te helyed!

Most már a kutyát kérlelte:

- Nézd, milyen szépen tudom billegetni a farkamat. S egy gyönyörű dalt is tudok a világgá ment vadkörtétől...Ugye, megengeded, hogy köztetek maradjak?

- Még csak az kellene! - ugatta mérgesen a kutya. - Ülj az ágra, és tollászkodjál!

"Talán a macska jobb szívvel lesz hozzám" - gondolta a szarka, s már kezdte is a hízelkedést:

- Ismered a farkast kergető vadgesztenye történetét? Úgy volt az, hogy a farkas egy kiscicát kergetett az erdőben. Meglátta ezt a fáról egy öreg vadgesztenye, gondolt egyet, s ráugrott a farkas fejére. Nosza, megijedt a farkas, és szaladni kezdett, a vadgesztenye pedig utána! Talán most is kergeti.

- Meséld ezt a butaságot a madaraknak - nyávogta unatkozva a macska, és lefeküdt aludni egy fa tövébe.

Most már csak a tapsifüles volt hátra.

- Nyuszi, nyuszi, nyuszika - kezdte a szarka -, ide hallgass, milyen szép nótát tudok én!

- Nem érdekel a nótád, te rekedt csörgő! - felelte a tapsifüles, és táncolni kezdett a rókával.

"Megálljatok csak, ezért bosszút állok!" - határozta el a szarka, s mérgesen fölszállt a legmagasabb fára, de annak is a tetejére. Délben aztán elérkezett a bosszú ideje.

Éppen ebédelni készültek az állatok, s a szarka leszállott a fáról, s ellopta az egyik kutya ebédjét.

Mikor a kutya aztán keresni kezdte a jóízű falatokat, a szarka elkiáltotta magát:

- Ellopta a macska!

Erre a kutya a macskán követelte az ebédet, de az esküdözött, hogy egér legyen, ha látta.

- Hazudik! Hazudik! - kiabálta a szarka. - Láttam, amikor eldugta egy fa mögé!

Ezzel már le is ejtette a fa mögé a kutya ebédjét, úgyhogy a kutya rögtön megtalálta, mikor kereste. No hiszen, lett erre verekedés! Kutya neki a macskának, macska a kutyának! Még a rókák és a nyulak is verekedni kezdtek, a szarka pedig majd szétrepedt a nagy nevetéstől.

Nem is maradtak többé együtt az állatok.

Elvándoroltak messzi vidékre, s azóta haragszanak egymásra a kutyák és a macskák, és azóta kergeti a róka a nyulat.

Celebesz szigeti mese: Ki a bűnös?

 

Volt egyszer egy macska, aki kölykeivel letelepedett a mező közepén. A szarvas megijedt egy harkály kopácsolásától, azt hitte emberek jönnek. Futtában oda ugrott, ahol a macska feküdt a kölykeivel, és véletlenül rálépett az egyik kismacska fülére.

A macska dühös lett, és így szólt a szarvashoz:

- Nem szép tőled, hogy a gyermekem fülére taposol.

A szarvas mentegetődzött:

- Nem akartam, a harkály kopácsolásától megijedtem. Futni kezdtem, s véletlenül rátapostam a fiad fülére.

Erre a macska elment a harkályhoz, és így szólt:

- Nem szép tőled harkály, hogy úgy megijesztetted a szarvast, hogy futtában rátaposott a fiam fülére.

A harkály így szólt:

- Nem vagyok bűnös, azért kopácsoltam, mert a djindji-ké madárkának villás farka van.

Ette a macska elment a djindji-ké madárhoz, és így szólt:

- Nem szép tőled, hogy a harkály miattad kezdett kopácsolni, ettől megijedt a szarvas, és menekülés közben rálépett a fiam fülére.

A madárka így válaszolt:

- Nem vagyok bűnös, egyes-egyedül az ugoerion tehet róla, akinek gele szárong van a nyaka körül, ettől villás a farkam.

A macska elment az ugoerionhoz, és így szólt:

- Nem szép tőled, hogy a djindji-ké madárnak villás farkat csináltál, ezért kopácsolt a harkály, s ettől ijedt meg a szarvas, aki futtában rátaposott a fiam fülére.

Az ugoeiron így szólt:

- Nem tehetek róla, mindennek a rák az oka, hogy gele szárongot viselek, hiszen neki két hegyes ollója van.

A macska elment a rákhoz, és így szólt:

- Nem szép tőled, hogy két hegyes ollód van, mert ettől van az ugoerionnak gele szárongja, és ezért van djindji-ké madárkának villás farka, amitől a harkály kopácsolni kezdett, és amitől a szarvas ijedtében megugrott, és futtában rálépett a fiacskám fülére.

A rák így válaszolt:

- Nem tehetek róla, azért van két hegyes ollóm, mert az egér kiűzött a házamból.

A macska elment az egérhez:

- Nem szép tőled, egér, hogy a rákot kiűzted a házból, azért van két hegyes ollója, és azért van az ugoerionnak gele szárongja, amitől a djindji-ké madárnak villás a farka, ezért kopácsol a harkály, amitől megijedt a szarvas, és menekül, hogy futtában rálépjen a fiacskám fülére.

Erre az egér mit sem felelhetett. Mit csinált a macska? Megfogta és bekapta.

Azóta a macska és az egér hadilábon állnak egymással.

/Átdolgozta: Bodrogi Tibor/

Burmai mese: Hogyan szabadította meg a nyúl az erdőt a zsarnoktól?

 

Az oroszlánkirály összehívta az állatokat, és így szólt hozzájuk:

- Ahányszor csak elmegyek vadászni, valamennyiőtöket rettegés fog el, pedig tudhatnátok, hogy egy nap csak egy állatot marcangolok szét, hogy megegyem. Kössünk hát egyezséget: mindennap kapok egy-egy vadat, s ez hasznotokra válik nektek is, mert megszabadultok a szüntelen félelemtől-bizonytalanságtól - nekem meg nem kell többé vadászni járnom.

Tetszett az állatoknak az oroszlán ajánlata, s meg is egyeztek, hogy ezentúl minden áldott napkeletkor elküldik hozzá egy-egy társukat.

Maguk közt pedig úgy állapodtak meg, hogy esténként sorshúzással döntik el, melyikük megy másnap hajnalban az oroszlánhoz.

Teltek-múltak a napok, s az erdő lakói állták szavukat.

Az oroszlán csak ült, heverészett barlangjában - a többi állat meg békésen járta az erdőt. És minden napkeltekor elment egy vad az oroszlánhoz, s az nyomban fel is falta.

Hanem egy este a nyúlra került a sor. És a nyúl töprengeni kezdett:

"Miért faljon fel engem az oroszlán? Ennél már jobbat is tudnék kívánni magamnak. Majd én kitalálom, hogyan szabadíthatnám meg az erdőt a zsarnokától!"

S egész éjjel nem hunyta le a szemét, csak ült-ült, és gondolkodott erősen.

Hajnalban felébredt az oroszlán, és várt a prédájára - de bizony egy fia vad se bukkant elő. Megdühödött, s már éppen nekiindult volna az erdőnek, hogy hitszegéssel, árulással vádolja az állatokat - mikor egyszerre csak lélekszakadva elébe futott a nyúl.

Az oroszlán rákiáltott:

- Te vagy az én reggelim: mért jössz hát ilyen későn?

- Légy türelemmel, nagy uram - válaszolta a nyúl. - Hallgasd meg a történetemet. Amint jöttem errefelé, találkoztam egy másik oroszlánnal, és az is fel akart falni, de mondtam neki, hogy hozzád jövök, az erdő királyához. Nagyon megdühödött erre a másik oroszlán, s azt mondta, hogy te csak trónbitorló vagy, mert ő az erdő jogos ura. Csak egy feltétellel engedett el: ha bejárom az erdőt, és elmondom a vadaknak, hogy megjött az erdő jogos királya, és megöli a bitorlót.

- Vezess ahhoz a hazug gazfickóhoz! - parancsolta az oroszlán.

A nyúl meg egy mély kúthoz vezette.

- Nézz csak le, nagy uram - szólt a nyúl. - Ez az ő barlangja.

Lenézett az oroszlán - s meg is pillantotta saját tükörképét a kút vizében. Azt gondolta, az ott a másik oroszlán - s azzal üvöltött egy hatalmasat, és beleugrott a kútba. Menten belefulladt.

Mikor az állatok hírét vették a nyúl hőstettének, elcsodálkoztak a nagy bölcsességén. És azóta - mind a mai napig - Okos Nyúlnak nevezi a nyulat az erdő népe.

/Átdolgozta: Borbás Mária/

Burmai mese: A kiscsibe meg az öreg macska

 

Azt mondta a kiscsibe az édesanyjának:

- Anyám, süss nekem egy kalácsot!

Beleegyezett tyúkanyó, csak arra kérte a lányát, hozna neki tűzre való forgácsot, amit az emberek eldobnak.

Elment a hát a kiscsibe a szomszéd konyhájába, de alig kezdte fölcsipegetni a forgácsot, meglepte egy öreg macska, s ráförmedt, hogy megeszi:

- Szépen kérlek, engedj utamra - könyörgött a kiscsibe. - Neked adom a fele kalácsomat.

- Jól van - szólt az öreg macska. - Eredj, hozd a kalácsot!

Hazavitte a kiscsibe a forgácsot, és elmesélte az anyjának, hogy mi történt vele.

- Sose búsulj, kislányom - vigasztalta tyúkanyó. - Akkora nagy kalácsot sütök neked, hogy jóllaksz vele te is meg az öreg macska is.

Megsütötte a tyúkanyó a nagy-nagy kalácsot, odaadta a kiscsibének, s figyelmeztette: ne felejtse el, hogy a fele az öreg macskáé! Hanem a kalács olyan nagyon ízlett a kiscsibének, hogy bizony nagy mohón az egészet felfalta. Akkor aztán szaladt az anyjához:

- Mit tegyek, most, jó anyám? Mind megettem a kalácsot!

- Ej, te falánk jószág! - pirongatta meg tyúkanyó.

- Talán el is feledkezett a macska a kalácsomról - reménykedett a kiscsibe. - Talán el se jön érte, talán nem is tudja, hol lakunk.

Hanem alighogy ezt kimondta, már ott is termett a macska.

- Jaj nekem, szegény fejemnek...Most mi lesz? - sírt-rítt félelmében a kiscsibe.

- Gyere csak utánam - mondta neki tyúkanyó, s beszaladt a szomszéd konyhájába.

A kiscsibe meg utána. A konyhában körülnéztek alkalmas búvóhely után, megláttak egy jókora agyagköcsögöt, s hamar belebújtak.

Látta az öreg macska, amint tyúkanyó és a kiscsibe elszaladt, s ugyancsak megmérgesedett.

- Hol van a fele kalácsom? - kiáltotta. - Nyomban megeszlek, adta falánk csibéje, de még az anyádat is!

Azzal beszaladt a konyhába a szökevények után. De akármerre nézett, nyomukat se látta.

"Pedig itt kell lenniük - gondolta magában. - Hiszen láttam, amikor beszaladtak. Márpedig itt nincs más ajtó, csak egy az egy. Előbb-utóbb majd csak előbújnak rejtekhelyükről."

Így aztán leült a küszöbre, és várt-várt türelmesen.

A köcsög belsejében csak úgy reszketett a kiscsibe meg a tyúk, olyan nagyon féltek.

Hanem ahogy teltek-múltak a percek, a kiscsibe lassan visszanyerte a bátorságát, s nyugtalanul izegni-mozogni kezdett. Suttogva odaszólt az anyjának:

- Tüsszentenék, édesanyám!

- De bizony nem tüsszentesz! - válaszolta mérgesen tyúkanyó. - Meghallja az öreg macska, és belenéz a köcsögbe.

Eltelt egy perc, kettő - hát a kiscsibe megint megszólalt suttogva:

- Igencsak tüsszentenék, édesanyám!

- Azt a mindenségét! Mondom, hogy nem tüsszentesz! - mordult rá az anyja.

Eltelt négy perc, eltelt öt perc - de a kiscsibe egyre keservesebben sóhajtozott:

- Édesanyám, most már nagyon-nagyon tüsszentenék!

Erre az édesanyja is elveszítette türelmét. És így szólt:

- Tüsszents hát, de halkan!

A kiscsibe azonban akkorát tüsszentett, hogy a köcsög egyszeriben szétrepedt, s tyúkanyó meg a kiscsibe ott kuksoltak a sok cserép között.

Szerencséjükre az öreg macska azt hitte, hogy az ég dörög, és ijedtében elszaladt.

Így aztán a tyúkanyó épségben-egészségben kitotyogott a konyhából, a kiscsibe meg nagy peckesen ott billegett a nyomában.

/Átdolgozta: Borbás Mária/

Burmai mese: Az ostoba három állat

 

Egy fa alatt ült Okos Nyúl, és az élet dolgain töprengett. Így beszélt magában:

" Teli a világ bajjal, veszéllyel. Először is: itt vannak a természeti csapások, a földrengés, a hegyomlás, a vihar. Aztán meg örökké fenyeget az éhség, a szűkölködés, a vízhiány. És harmadszor: szüntelenül rettegünk a tolvajoktól, rablóktól."

Mikor idáig ért az elmélkedésben, eszébe jutott, hogy fontos dolga van - és sietve útnak indult.

Azt viszont nem tudta, hogy a szavait három állat kihallgatta: a bíbic, a giliszta és a majom. Igen ostoba volt mind a három - nem csoda, ha megijedtek a nyúl szavaitól.

A bíbic különösen a természeti csapásoktól rémült meg, könnyezve így szólt:

- Mi lesz, ha rám szakad az ég, amíg alszom? Ha ébren vagyok még csak elrepülök, de ha álmomban szakad rám, halálra zúz!

A giliszta az éhínség veszélyén töprengett, és ő is siránkozni kezdett:

- Mi lesz, ha elfogy a föld, az én eledelem? Elpusztulok, elpusztulok!

A majom meg a tolvajoktól reszketett, és egyre csak törölgette a szemét:

- A föld az én legértékesebb tulajdonom, de bizony inkább otthagyom éjszakára, és a fa lombjai között alszom. Mert mi lesz, ha jönnek a tolvajok meg a rablók, és álmomban kilopják alólam a földet?

S mind azóta a bíbic háton fekve alszik, két kis lábát az égnek emeli, hogy ha az égbolt leszakad, lábával fenntarthassa.

A giliszta azóta köpi vissza a megrágott göröngyöt, mert hátha nem lesz elegendő a föld.

És a majom azóta mászik le háromszor a fáról minden éjszaka, hogy megtapogassa: vajon nem lopták-e még ki alóla.

/Átdolgozta: Borbás Mária/

Burmai mese: Hogyan bíráskodott a nyúl?

Okos úr meg Balga úr szomszédok voltak. Az egyiknek tehene volt, a másiknak kancája.

Történt egy éjjel, hogy Okos úr tehene borjat ellett, Balga úr kancája pedig kiscsikót.

Okos úr éberen aludt, s meghallotta a kisborjú bőgését, a kiscsikó nyerítését. Világot gyújtott, és lement körülnézni az istállóba. Látta, hogy Balga úr istállójában szurokfekete a sötét. Gondolta, Balga úr nem ébredt fel a kiscsikó nyerítésére - s kapta magát, kicserélte a két állatot. Aztán - mint aki jól végezte dolgát - visszabújt az ágyába.

Másnap kora reggel bejárta a falut, s elhíresztelte mindenfelé, milyen csodálatos dolog történt: a tehene csikót ellett!

Összecsődült a falu népe Okos úr tehénistállójában, s csak ámultak-bámultak a kiscsikó láttán!

Hanem időközben Balga úr is megtalálta a kisborjút az istállójában, s egyszeribe megorrontotta a csalafintaságot.

Elment Okos úrhoz, és megvádolta, hogy ellopta tőle a kiscsikóját. De bizony Okos úr körömszakadtáig tagadott, s váltig hajtogatta, hogy csakugyan csoda történt, a tehene csikót ellett.

- Hát az én istállómba akkor hogyan került a kisborjú? - méltatlankodott Balga úr.

- Az is csoda folytán történt - mondta Okos úr. - Vagy hallottak már olyat, hogy egy kanca borjat szüljön, csak úgy csoda nélkül?

Balga úr nem tudott belenyugodni a dologba, s bíróul hívta a szomszédokat, hogy azok döntsék el a vitát.

De bizony azok se tudták eldönteni.

Így aztán kérte Okos urat, menne vele más faluba, bírát keresni.

Útközben találkoztak a nyúllal, s megkérték, hogy legyen bíró kettejük ügyében.

- Szívesen - felelte a nyúl.

S miután meghallgatta, hogy min zördültek össze, így szólt:

- Nagyon sok a dolgom, de azért majd igazságot teszek az ügyetekben. Most térjetek vissza a falutokba, s mától számítva a hetedik napon, pitymallatkor, ott leszek én is nálatok. De akkorra hívjátok össze a tanúkat is.

Balga meg Okos úr megköszönték a nyúlnak a segítséget, és visszatértek a falujukba.

Aztán elérkezett a hetedik nap, beköszöntött a hajnal. Balga meg Okos úr díszbe vágta magát, a falu népe is összegyűlt - és várták a nyúlbíró érkezését.

Mind magasabbra hágott a nap az égen, már dél is elmúlt, de a nyúlbíró még nem volt sehol. S bizony, még késő délután sem.

Már alkonyodott, mikor megérkezett. A nyúl még soha nem szegte meg a szavát - így hát kíváncsian kérdezgették a falusiak, hogy miért nem jött idejében.

- Ne haragudjatok, hogy annyit késtem - mondta a nyúl -, de olyasmi történt velem útközben, mint még soha. Ahogy a falutok felé tartottam hajnalban, egyszer csak látom, hogy lángokban áll egy homokzátony a folyó közepén, s egész álló nap hordtam a vizet vesszőkosárban, míg csak el nem fojtottam a tüzet.

Okos úr - aki igen nagyra tartotta az okosságát - mindjárt azt gondolta, hogy nyúlbíró csak lódít, s túl akar járni a falusiak eszén. És így szólt:

- Bíró uram! Hogyan kaphat lángra egy homokzátony a folyó közepén? Hogyan lehet vizet hordani vesszőkosárban? Hiszen ez képtelenség! Bizony, én nem hiszek neked.

Mire a nyúl így válaszolt csöndesen:

- Igazad van. De akkor most én kérdezlek téged: hogyan ellhet csikót a tehén? Hogyan ellhet borjút a kanca? Hiszen ez képtelenség! Vedd hát a borjúdat, és add vissza Balga szomszédodnak a csikóját.

A falusiaknak tetszett a nyúl döntése - s attól a naptól kezdve őt hívták bírónak minden pörös ügyükben.

/Átdolgozta: Borbás Mária/

Burmai mese: Miért nem fájnak a csiga tagjai?

 

Poroszkált egyszer a ló az úton, s elhaladt a csiga mellett.

- Félre lassú! Helyet a fürgének!

Felelte a csiga méltósággal:

- Bizony, mi, csigák, csak futóversenyen szaladunk!

Jót nevetett ezen a ló - nem tréfából mondotta, amit mondott, nyomban versenyre hívta ki a lovat a csiga.

S a ló el is fogadta a kihívást.

A csiga meg összehívta az egész csigarokonságot - és így szólt hozzájuk:

- Ide hallgassatok, barátaim! Tudjátok jól, hogy a lóhúsnak igen nagy a gyógyító ereje. Meggyógyítja a sajgó tagokat, fájó izmokat. Akartok-e belőle?

A csigarokonok egytől egyig azt válaszolták, hogy bizony szívesen ennének egy kis lóhúst.

- Jól van - mondotta a csiga elégedetten. - Akkor csak figyeljetek a szavamra.

S megparancsolta, hogy sorakozzanak fel az úton, de úgy, hogy éppen egy negyed mérföld legyen két-két csiga között. Aztán a csiga aludni tért, a rokonok meg elfoglalták helyüket az út mentén.

Lassan, nagyon lassan ballagtak a csigarokonok, egy nap, egy éjszaka beletelt, mire odaértek a verseny színhelyére, a kijelölt helyükre. S akkor megérkezett a ló, és nagy gúnyosan kérdezte a csigát:

- Felkészültél-e, te futóbajnok?

- Hogyne készültem volna fel! - mondta a csiga.

S mindjárt meg is szabta a verseny feltételeit: a ló is meg ő is futnak, futnak majd a kijelölt úton, s minden negyed mérföldnél átkiáltanak egymásnak, hogy lássák, bírja-e még a másik az iramot.

A ló beleegyezett - és megkezdődött a verseny. Sebesen futott a ló - de a csiga bizony csak kényelmesen ballagott. Az első negyed mérföld után átkiáltott a ló:

- Győzöd-e még, futóbajnok?

- Hogyne győzném! - felelte az egyik csigarokon, s a ló ugyancsak meglepődött.

Megállt, körülnézett, s íme: látja, hogy a csigarokon ott ballag nem messze tőle! Azt hitte, hogy ez a csigarokon az igazi csiga, s így szólt hozzá:

- Lehagylak bíz én a következő negyed mérföldnél!

Hanem a következő negyed mérföldnél megint csak előbukkant egy csigarokon, s a ló azt is az igazi csigának nézte. Erre már elhagyta a türelme, s úgy elkezdett száguldani, mint a villám.

De hiába - minden áldott negyed mérföld után egyre csak ott termett egy másik csigarokon.

Végül is holtan rogyott össze a ló, annyira kimerítette a nagy rohanás.

a csiga meg a rokonai jóllaktak a ló húsából, s mind a mai napig nem sajognak a tagjai, nem fájnak az izmai a csiganépnek.

/Átdolgozta: Borbás Mária/

Borneó szigeti mese: A majom banánt szüretel

 

A majom és a teknős jó barátok voltak, és elhatározták, hogy kertet ültetnek, banánt termesztenek benne. Úgy is tettek, a kertet felosztották egymás között, hogy mindketten saját ízlésük szerint művelhessék, és tarthassák rendben. Napok, hónapok múltak el, a két állat minden reggel szorgalmasan járt a kertbe. Egy reggel a majom megkérdezte:

- Nos, teknős barátom, hogy nőnek a banánfák?

- Szépen fejlődnek - felelte a teknős. - Hát a tieid?

- Az enyémek is szépen hajtanak - felelte a majom.

Később a majom ismét megkérdezte:

- Hogyan fejlődnek a banánfák?

- Már jó magasak, és szép leveleik vannak - felelte a teknős. - Hát a tieid?

- Az én fáimon nincsenek levelek, csak puszta törzs és ágak - felelte a majom.

A majom ugyanis levágta a leveleket, így fái csak senyvedtek. A teknős viszont szépen gondozta a fákat, és várta a termést.

Egy szép nap a majom kénytelen volt elismerni, hogy a fái elpusztultak. Ugyanekkor a teknős büszkén jelentette, hogy az ő banánja beért.

- Ha nem tudnál a fáidra felmászni a gyümölcsért, szívesen segítek. Én remekül tudok mászni - ajánlkozott a majom.

Fel is mászott a teknős fáira, de csak a banánhéjat adogatta le a barátjának, a húsát mind befalta. A teknős nagyon mérges lett. Beleszúrt egy hegyes bambuszbotot a földbe az egyik fa alá. Mikor végül a majom éppen arról a fáról akart leugrani, így szólt hozzá:

- Ne ott ugorj le! Ott éppen egy gödör van, tele szeméttel. Ugorj inkább ezen az oldalon.

A majom, aki nagyon elégedett volt, mert sikerült teleennie magát banánnal, vidáman ugrott le, és felnyársalta magát a hegyes bambuszbottal. Meg is halt.

Így szüretelte le saját cselekedetei gyümölcsét.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Indiai mese: Az oroszlán és a kecske

 

Egy kecskenyáj az erdőre járt legelni. Történt egyszer, hogy alkonyattájt, amikor hazafelé ballagtak, az egyik öreg kecske igen elfáradt. Hátrahagyták a többiek, s lassan beesteledett. Szegény kecske nem talált haza, s elbújt egy közeli barlangban. Hanem mekkora volt az ijedelme, mikor egy oroszlánt pillantott meg odabent!

Dermedten állt egy pillanatig, aztán sebesen gondolkodni kezdett, mit is tehetne.

"Ha elfutok - gondolta magában -, csakhamar utolér az oroszlán. De ha összeszedem a bátorságomat, és szembenézek vele, talán megmenekülök."

Ezért aztán nagy hetykén az oroszlán elébe állott, mintha félelemnek árnyéka sem érné a szívét. Az oroszlán ránézett, bámulta, sehogy sem értette, ez a kecske mitől ilyen bátor. A többi kecske bezzeg messze elkerüli! Végül arra a gondolatra jutott, hogy nem is kecske ez, hanem valami ismeretlen, soha nem látott állat.

- Ki vagy te? - kérdezte udvariasan az oroszlán.

- A kecskék királynője! - válaszolt a kecske nagy büszkén. - Siva isten szolgája vagyok, s megfogadtam: száz tigrist, huszonöt elefántot és tíz oroszlánt falok fel tiszteletére. A száz tigrissel meg a huszonöt elefánttal végeztem is, és most keresem a tíz oroszlánt.

No ez aztán alaposan meglepte az oroszlánt! Elhitte a kecskének, hogy csakugyan felfalná, kimászott hát a barlangból azzal, hogy a képét akarja megmosni a patakban.

Odakint szembetalálkozott a sakállal, s az nyomban látta, hogy ugyancsak ráijesztett valaki az állatok királyára. Megkérdezte, mi bántja.

Az oroszlán elmesélte, hogy találkozott egy különös állattal, aki ugyan kecskére hasonlít, de nem lehet az, mert sokkal bátrabb.

Az agyafúrt sakálnak nem kellett több: tudta rögtön, hogy a különös állat nem más, csak egy ravasz, vén kecske. Mondta is az oroszlánnak, hogy ne veszítse el a fejét, mert csellel áltatja csak a gyenge, öreg állat, hogy elkerülje félelmetes fogait.

- Gyere vissza a barlangba, s fald fel az orcátlant! - ajánlotta a sakál.

Megfogadta a tanácsot az oroszlán, s hazatért a sakállal.

A kecske tudta mindjárt, hogy a ravasz sakál árulta el. De még most sem veszítette el bátorságát. Elébük ment, s méltóságteljesen így szólt a sakálhoz:

- Így teljesíted hát a parancsomat? Elküldtelek, hogy hozz nekem tíz oroszlánt, te meg visszajössz egyetleneggyel! No, meg is nyúzlak a hanyagságodért!

Ahogy ezt hallja az oroszlán, gondolta menten, hogy őt árulta el a sakál, iszonyú haragjában nekiesett és széttépte. A kecske meg közben kisurrant a barlangból, s így meg is menekült az oroszlán karmai közül.

/Ford.: Borbás Mária/

Borneó szigeti mese: A tigris és az antilop

 

Egyszer régen a tigris és az antilop jó barátok voltak. Egy alkalommal így szólt a tigris:

- Barátocskám, szaggassunk lyukat a léggyökéren. Aki lyukat tud rúgni rajta, az megeheti a másik máját. Ha én rúgok lyukat, akkor én eszem meg a te májadat, ha neked sikerül, akkor megeheted a májamat.

- Jó - felelte az antilop -, de rúgj te először.

A tigris azonban nyolc nap és nyolc éjszaka haladékot kért az antiloptól.

- Úgy is jó - felelte az antilop -, akkor kezded a dolgot, amikor akarod.

Ezután mindketten hazatértek. Azonban az antilop folyton sírt és sóhajtozott, rettenetesen félt. Ahogy így sírdogált, odament hozzá egy nagy szú, és megkérdezte:

- Miért sírsz, te antilop?

- Jaj, nagyon félek! A tigrissel fogadtunk, hogy amelyőnk szétrúg egy léggyökeret, azé lesz a másik mája, márpedig a tigris sokkal erősebb, mint én.

- Hát ha csak erről van szó - mondta a szú -, ez semmiség, majd én segítek rajtad. Átfúrom én a gyökeret, és amikor te belerúgsz, tüstént kilyukad.

Azonnal munkához látott. Nyolc napon és nyolc éjszakán át dolgozott, éppen elkészült, amikor megérkezett a tigris.

Ekkor az antilop megszólalt:

- No, barátocskám, én most lefekszem a gyökér mellé, te pedig láss hozzá a munkához.

A tigris biztos volt az erejében, nagyot rúgott a gyökérbe, de az meg sem mozdult. Ismét belerúgott, ekkor sem történt semmi, még tízszer megpróbálta, de hiába, a gyökérnek semmi baja sem történt.

- Most rajtam a sor - szólt az antilop, aki eddig a gyökér mellett feküdt. Lassan kinyújtotta a lábát, hogy jobban eltalálja a szúrágta lyukat. Rúgott egyet, azonnal kilyukadt a gyökér. Egy forgács a tigris szemébe csapódott, felordított fájdalmában, és gyorsan futni kezdett. Az antilop utána szólt:

- Barátocskám, megnyertem a fogadást, mi lesz a májaddal?

De a tigris nem válaszolt, hanem hamarosan eltűnt a bozótban - azóta is haragban vannak.

/Átdolgozta: Bodrogi Tibor/

Celebesz szigeti mese: A hálátlan kígyó

 

Történt egyszer, hogy egy vadász öt kutyával az erdőre ment, hogy vaddisznóra vadásszon. Alig ért be az erdőbe, panaszos jajszót hall, mintha valaki segítségért kiabálna.

Elindul a hang irányába, egy nagy kígyót pillant meg, amely úgy beszorult a kövek közé, hogy már alig volt élet benne. Könyörgött a vadásznak, szabadítsa meg a kövektől.

A vadász segített is rajta, erre a kígyó az egyik kutyát kérte tőle, mert mint mondta, módfelett megéhezett, több napja nem evett semmit. A vadász odaadta az egyik kutyát, de ez fél fogára sem volt elég a kígyónak, s így lassanként mind az öt kutyát elkunyerálta. Mikor már több kutya nem volt, a vadász következett.

- Ez már sok a jóból! - szólt a vadász. - Gondold csak meg, kígyó, milyen nagy bajból szabadítottalak meg.

- Igaz, igaz - felelte a kígyó -, de mit tegyek, ha még mindig olyan éhes vagyok?

- Nos hát - mondta a vadász -, döntsön ügyünkben ez a lansafa.

Elbeszélték hát történetüket a lansafának.

- A kígyó egye meg a vadászt - hangzott a lansafa döntése -, mert ez megegyezik az emberek szokásaival. Jegyezd meg magadnak, ember! Ti gondoztok és ápoltok bennünket, amíg gyümölcsöt hozunk, és megeszitek a gyümölcsöt. A végén azonban, mikor már nem termünk gyümölcsöt, kivágtok bennünket, és tüzelőnek használtok.

A vadász nem nyugodott bele a fa döntésébe, és megkérdezte a vadtehenet.

- A kígyó egye meg a vadászt - döntött a vadtehén -, mert ez megegyezik az emberek szokásaival. Alighogy megpillantanak bennünket, máris meg akarnak ölni, hogy megehessenek.

Ebbe sem nyugodott bele a vadász.

Megpillantott egy hatalmas majmot, el akarta neki mondani a történteket, de a majom oda se figyelt, hanem látni akarta, hogyan is történt a dolog.

A kígyó mit sem sejtve, visszakúszott arra a helyre, ahol akkoriban a kövek közé szorult, a vadász rárakta a köveket, a kígyó jajgatni kezdett.

Ekkor így szólt a majom:

- Íme az én döntésem! Maradj most így, és ha tudsz magadon segíteni, akkor életben maradsz, ha nem, akkor elpusztulsz.

Ezt a történetet bölcs öregek mesélték, amikor arról hallottak, hogy valaki segítséget kért és kapott egy másik embertől, és még csak hálás sem volt érte.

Azt mondták:

- A rossz gyerekek olyanok, mint a kígyó, amely még köszönetet sem tudott mondani.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Angolai mese: A róka meg a vakondok

 

A róka meg a vakondok barátságot kötöttek egymással, közös volt a házuk, közös az asztaluk. Azt mondta a róka:

- Barátom, vakondok, én majd mindig gondoskodom csirkéről.

Azt mondta a vakondok:

- Én meg gondoskodom lisztről. Hozok az asszonyoktól a közös éléstárukból.

- Rendben van - így a róka, s azzal elaludtak mind a ketten.

Reggel a róka elment, fogott egy csirkét. A vakondok meg addig-addig túrta a földet, míg be nem jutott az éléstárba. Kifúrt egy lisztes edényt, színültig töltötte a zsákját, s már ment is. Mikor hazaért, látta, hogy a másik, a róka jön, s hozza a csirkét. Megsütötték, megették, elaludtak.

Reggel azt mondja a róka:

- Megyek csirkéért.

- Én meg lisztért - így a vakondok.

S azzal elváltak. Ment a róka elkapott egy kakast. Ment a vakondok, s teletömte liszteszsákját. Hazatérőben látta, hogy a barátja szép rendesen hozza a kakast. Megsütötték, megcsinálták a lepényt.

Azt mondja erre a róka:

- Menjünk, fürödjünk előbb. Jobban esik majd a falat.

- Nem bánom - így a vakondok.

Elindultak: leértek a folyópartra. A vakondoknak a háztól megvolt odáig is a föld alatti járata. A róka belevetette magát a vízbe, s beúszott a víz közepéig. Majd visszajött, s kijött.

Azt mondta a vakondok:

- Én, ha egyszer bemegyek a vízbe, ki nem jövök ilyen hamar.

- Menj be, hadd látom - így a róka.

A vakondok bement, s alábukott. A víz alatt becsúszott a járatba, és ment, ment előre. Elérkezett a házhoz, s kibújt belőle. Fogta a közösen készített ételt, s megette maga. Azzal visszabújt a föld alá, és elindult. Elért a folyóhoz, felbukott a vízből, s azt mondta:

- Róka testvér, menjünk most már.

Azzal már el is indultak. Hazaérkeztek, beléptek a házba. A róka kereste az ételt, hát azt valaki megette.

Azt mondja a róka:

- Vakondok testvér, ki ette meg az ételünket?

- Nem tudom - így a vakondok. - Mind a ketten fürödni voltunk. Honnan tudjam?

Nem beszéltek többet, elaludtak. Reggel azt mondja a róka:

- Megyek, hozok egy csirkét.

- Én meg hozok lisztet.

Azzal elváltak. Ment a róka, fogott egy kotlóst. Hazatért, hogy megsüsse. Ment a vakondok is, szerzett lisztet. Visszafordult, belépett a házba. Ott találta a társát: a tyúk már meg volt sütve. Közösen megsütötték a lepényt is.

Azt mondta a vakondok:

- Róka testvér, menjünk, fürödjünk előbb. Jobban esik majd a falat.

Ráfelelt a róka:

- Ha előbb fürdünk, valaki feleszi az ételünket.

- Akkor ne maradjunk soká - így a vakondok.

A másik beleegyezett.

Elindultak, elértek a folyópartra. A róka bement a vízbe, úszkált egy darabig, kijött. A vakondok is belement, víz alá bukott: belebújt a járatjába. Ment, s elért a házhoz. Kibújt a földből, megette az ételt. Majd visszabújt a járatba. Elért a folyóhoz, felbukott a víz felszínére. Azt mondta:

- Gyere, menjünk most már!

Útnak indultak, hazaérkeztek. Beléptek a házba. A róka keresi az ételt, valaki megette. Azt mondja:

- Barátom, ki ette meg?

- Nem tudom - így a vakondok.

Azt mondja a róka:

- Éppen azért mondtam, együnk előbb: te azt mondtad: fürödjünk, ne maradjunk soká. Most meg az ételt valaki megette.

Nem beszéltek többet, aludtak. Reggel azt mondta a róka:

- Délben majd elmegyek, és hozok egy csirkét.

Ráfelelt a vakondok:

- Én máris indulok. Ha délig késedelmeskednék, az asszonyokat nem lelném a helyükön.

Azzal elindult. A róka otthon maradt, gondolkozott, és azt mondta:

- Vajon ez a fickó ette meg az ételt? Ki kell tudnom, hogy jutott be.

Föl-le szaladgált a fűben, s megtalálta a vakondtúrásokat a háztól le a folyópartig. Csinált egy csapdát, s betette a járatba. Azzal ment, s leste a csirkéket. Fogott egy kakast, hazavitte. Már a vakondok is otthon volt.

- Készítsük el az ételt - mondták mind a ketten. Nekiláttak, elkészítették.

Azt mondja a vakondok:

- Menjünk fürödni.

- Menjünk -így a róka.

Elindultak, leértek a folyóhoz. A róka bement a vízbe, úszkált egy darabig, kijött. A vakondok is belement, víz alá bukott, s belebújt a járatjába. Elindult. Közel a házhoz agyonvágta a róka csapdája.

A róka a parton maradt, és várt, várt a fürdőzőre. De az hosszú idő múlva sem került elő.

- Akkor én megyek - mondta a róka.

Elindult, elért a házhoz. Bement, kereste az ételt, ott volt a helyén érintetlenül. Körbejárta a házat, megnézte a csapdát, le volt csapódva. Közelebb ment hozzá: barátja, a vakondok ott feküdt holtan.

- Ez a fickó - mondta a róka -, ez a szerencsétlen mért ette el előlem a falatot? Lám, így lakol mind, aki tolvaj!

/Átdolgozta: Lengyel Balázs/

Samoa- szigeti mese: A patkány és a denevér

Volt egyszer egy patkány, aki nagyon megirigyelte a denevér szárnyait. Sokszor elnézte, amikor fönt a magasban cikázott, s mind azon törte a fejét, hogyan tudna egyszer a denevér közelébe férkőzni, hogy szót váltson vele.

Megfigyelte, hogy a denevér - ha csak egy kis ideje volt - valamelyik erytrinafára szállt le, és annak a gyümölcsét eszegette.

Gondolta magában a patkány: akárhogyan is, de egyszer felmászik erytrinafára, amikor a denevér is ott ül.

És úgy is cselekedett.

Hanem amikor a denevér megpillantotta a patkányt, továbbrepült egy másik fára, amelyiknek a gyümölcsét éppen úgy szerette.

Csakhogy a patkány se volt rest: fölmászott ő is arra a másik fára, s mielőtt a denevér továbbcikázott volna, megszólította:

- Mért menekülsz előlem? Nem bántalak én. Pedig, ha nem tudnád, az én fámon ülsz. De maradj csak nyugodtan, szeretnék beszélni veled.

- Jól van, várhatok - mondta a denevér. - Mondjad, mit akarsz.

- Hát először is azt, hogy ha az én fám gyümölcsét fogyasztod, illett volna előbb engedélyt kérni tőlem.

A denevér kicsit elcsodálkozott, aztán így szólt:

- Igazán nem tudtam, hogy tiéd ez a fa. Kérlek, ne haragudj.

- Nem haragszom - mondta a patkány kegyesen. - Vedd úgy, hogy az engedélyt megkaptad. Ezentúl barátok leszünk. Annyi gyümölcsöt ehetsz a fámról, amennyit csak akarsz.

- Köszönöm - hálálkodott a denevér -, de többet ezután se fogok enni, csak amennyitől jóllakom.

A patkány bólintott, aztán így folytatta:

- Sokszor elnézem, amikor fönt cikázol a magasban. Soha nem félsz, hogy egyszer lezuhansz?

- Nem. Nem félek.

- Biztos, hogy nem?

- Még soha nem jutott eszembe - mondta a denevér. - Pedig már jó sok utat bejártam a levegőben.

A patkánynak fölcsillant a szeme:

- Bizony, tehetnél nekem egy szívességet, barátom. Egyszer én is szeretném kipróbálni, hogy milyen érzés az: repülni! Nem adnád kölcsön egy kicsit a szárnyadat?

A denevér így válaszolt:

- Hát ha olyan nagyon vágyol rá, szívesen kölcsönadom. Csak aztán ne rülj nagyon messze.

- Csak itt a fák körül szeretnék röpködni egyet - nyugtatta a patkány. - Te meg csak lakmározzál addig.

A denevér akkor leemelte válláról a két szárnyát, és odaerősítette a patkány testéhez. Majd mikor megvoltak ezzel, a két lábát is odaadta - a patkány meg a saját négy lábát és farkát hagyta ott cserébe. Így mindegyiküknek volt mindenük - csak éppen alig ismertek egymásra.

Aztán a patkány cikázva felröppent, és visszakiáltott:

- Jövök mindjárt! Csak várj itt nyugodtan!

De bizony várhatott szegény denevér!

A patkány egyre messzebbre repült, már csak egy kicsi pont volt a távolban.

S akkor kétségbeesetten vinnyogni kezdett a denevér:

- Becsapott! Becsapott! Ellopta a szárnyamat a patkány!

Így történt, hogy a denevérből patkány lett, s a patkányból denevér. És ezért nincs köztük azóta sem barátság.

/Ford.: Mészöly Miklós/

Varga Katalin: Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.

Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sült tök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.

– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok: a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.

A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

Bolgár népmese: A róka és a veréb

Egyszer a róka megszólított egy sütkérező verebet.

- Hallod-e, te sütkérező veréb: egyet mondok, kettő lesz belőle! Látom, te is egyedül vagy, akárcsak én, kössünk hát egyezséget: dolgozzunk együtt! Szántsunk, vessünk, arassunk, és majd osztozkodunk.

- Rendben van - csipogta a veréb.

- Akkor egyezségünket pecsételjük is meg! - folytatta a róka, és lompos farkát a veréb csőre elé tartotta.

- Szent a barátság - csiripelt a veréb, és megcsipkedte a róka farkát.

Mindjárt neki is láttak a munkának. Felszántották a földet, elvetették a búzát. Eddig nem volt semmi baj. Hanem mikor elérkezett az aratás ideje, a ravasz róka így szólt:

- Te csak dolgozzál, én elmegyek, és megtámasztom addig az eget, nehogy leszakadjon, és tönkretegye a termésünket

S azzal elballagott. A buta kis veréb hitt neki, s egész álló nap egyedül dolgozott. Másnap, alighogy kiértek a földre, nagy, kövér felhők gyülekeztek az égen.

- Nézd csak! - mondta a róka, és fölfelé mutatott. - Látod, mi készül? Ezért most megint el kell mennem, hogy visszatartsam ezeket a felhőket, mert különben záport zúdítanak a nyakunkba, és oda a búzánk is.

El is ment, és a veréb újra csak egyedül aratott.

Mikor a cséplésre került a sor, az agyfúrt róka ismét talált ürügyet a távolmaradásra.

- Elmegyek, és vigyázok a napra, nehogy tüzes sugaraival elégesse a termést.

Így hát a kis veréb egymaga végezte a cséplést is, akárcsak az aratást. Mikor végre nagy halmokban állt a tiszta búza, a veréb így szólt:

- No, róka barátom, elérkezett az osztozkodás ideje.

- Ez az, amit annyira vártam! - felelt a róka. - Hát akkor kezdhetjük! Kettőnk közül én vagyok a nagyobbik, ezért én két szemet veszek, te, aki jóval kisebb vagy, egyet. Így szépen lassan elosztjuk az egész termést.

A verébnek ez sehogy sem tetszett. Ha nem is volt nagyon okos, látta, hogy a róka be akarja őt csapni.

- Igaz, hogy nagyobb vagy - mondta neki -, de én végeztem a munka derekasabb részét. Én arattam és csépeltem egymagam.

A róka nem hagyta magát:

- Hát én addig talán aludtam? Ki tartotta az eget és a felhőket? Ki vigyázott a napra?

Így veszekedtek, civakodtak, miközben rájuk sötétedett. Egyszer csak egy tudós bagoly repült arra.

- Ejnye, ejnye, min kaptatok össze? - kérdezte.

Erre egyszerre is meg külön-külön is elmondták közösködésük történetét, és hogy most miben nem értenek egyet.

A tudós bagoly megigazította szemüvegét, és ezt mondta:

- A teringettét, róka koma, hát ilyen nagy kópé vagy te? Nem elég neked, hogy a munkánál becsaptad ezt a kis verebet, még az osztozkodásnál is be akarod csapni?

- Miért akarnám becsapni? - tiltakozott a róka. - Míg ő dolgozott, én tartottam az eget meg a felhőket, és vigyáztam a napra. Mindez semmi? Ami pedig az osztozkodást illeti: én igazán nagyobb vagyok, mint a veréb, ezt akárki láthatja, szemüveg nélkül is!

A bagoly nem sértődött meg. Így felelt:

- Ha olyan nagy hatalmad van, hogy tudsz bánni a ragyogó nappal és az éggel is, akkor most küldd le az égről a csillagokat, és hívd elő a napot, hogy világítson. Ha meg tudod tenni, akkor hiszünk neked, különben nem.

A róka látta, hogy kifogtak rajta. De még most sem adta be a derekát.

- Jól van - mondta -, elmegyek, és visszahozom a napot.

El is ment, de csak hajnalban jött vissza, napkeltekor. Valójában hát a nap hozta vissza őt, és nem ő a napot.

Akkorra azonban már nem volt ott sem a veréb, sem a bagoly. De már a termésnek is hűlt helyét találta, egy szem nem sok, de annyi sem maradt belőle.

A kis veréb mind elhordta a társaival.

/Ford.: Ignácz Rózsa/

Argentín népmese: A róka meg a tatu

Egyszer a róka meg a tatu, a kis öves állatka, egyezséget kötöttek. A róka odaadta földjét a tatunak, hogy vesse be, a termésen pedig majd megosztoznak. És mivel a tatu nem állt valami okos állat hírében, a róka már jó előre eltervezte, hogy fogja becsapni.

- Az idén, komám, az lesz az enyém, ami a föld fölött terem, a tied pedig, ami alatta van - mondta a tatunak.

- Jók van, pajtás - egyezett bele a tatu.

A tatu krumplit ültetett. Bő termést takarított be, a róka meg csak a haszontalan leveleken rágódhatott. A róka látta, hogy rossz üzletet kötött, ezért a következő évben mást ajánlott barátjának:

- Az idén az lesz az enyém, ami a föld alatt terem, a tied pedig, ami a föld felett. Ez így igazságos.

- Jól van, koma, legyen ahogy akarod.

A tata búzát vetett. Megtöltötte magtárát kalászokkal, szegény róka komának meg csak a sok gyökér maradt.

"Nem fogsz többet becsapni" - gondolta magában a róka, és azt mondta a tatunak:

- Az idén, mivel az előző években úgyis te jártál jól, az enyém lesz az is, ami a föld alatt, az is, ami a föld felett terem. A tied csak az lesz, ami középen nő.

- Rendben van, koma, tudod, hogy betartom a feltételeket.

A tatu kukoricát ültetett. A magtára megtelt csövekkel, a rókának pedig csak a kukorica címere meg a sok gyökér maradt.

Róka koma majd belepusztult a nagy koplalásba. Így bűnhődött meg gonosz szándékáért.

/Ford.: Bikfalvy Péter/

Gáti Iván: Mese Nyulam Péterről (Beatrix Potter meséje nyomán)

Valamikor régen, volt egyszer négy nyulacska. Így hívták őket: Borzó, Morzó, Pamacsfarkú és Péter. Anyjukkal együtt éltek egy homokdomb belsejében, egy hatalmas fenyőfa alatt.

- Hát drágáim - mondta egy reggel Nyulamné -, játszhattok a földeken vagy az ösvényen, de nehogy a Horváthék kertjébe menjetek: apátok bajba keveredett ott, becsináltat készített belőle Horváthné. Hát csak fussatok és jók legyetek. Én megyek bevásárolni.

Nyulamné magához vette a kosarát és az esernyőjét, és átvágott az erdőn a pékhez. Vett egy barna kenyeret és öt kis mazsolás kiflit.

Borzó, Morzó, Pamacsfarkú jó nyulacskák voltak, és elmentek az ösvény mellé szedret gyűjteni. De Péter csintalan volt, egyenesen Horváthék kertajtójához szaladt, és befurakodott az ajtó alatt a kertbe.

Először evett egy kis salátát, aztán zöldbabot és tormát. Mikor már kicsit rosszul volt a sok evéstől, egy kis petrezselyem után nézett.

De az uborkaágyás végén ugyan kivel találkozott? Hát Horváth úrral.
Horváth úr káposztapalántákat ültetett, de mihelyt meglátta Pétert, felugrott, és a gereblyét lóbálva utánaszaladt, az kiabálta:

-Megállj, te tolvaj!

Péter szörnyűségesen megijedt, és összevissza szaladgált a kertben, mivel nem találta a kertajtóhoz vezető utat.

Elvesztette a káposztaágyásban az egyik cipőjét, a másik cipőjét meg a burgonyák közt.

Ezután már négy lábon szaladt, sokkal gyorsabban, és azt hiszem, hamar el is menekült volna, ha egy egreshálóba nem ütközik, és a mellénygombjai bele nem akadnak a hálóba. Egészen új mellény volt, fényes rézgombokkal.

Péter most már azt hitte: elveszett, és csak úgy potyogtak a könnyei, de a zokogását meghallotta néhány kedves veréb, akik odarepültek hozzá, és kérlelték, igyekezzen kiszabadulni.

Horváth úr jött egy szitával, amit rá akart borítani Péterre, de Péter izegve-mozogva, éppen idejében kimászott, a mellényét elhagyva.

Gyorsan befutott a műhelybe, és beugrott egy konzervdobozba, nagyszerű búvóhely lett volna, de tele volt vízzel.

Horváth úr tudta biztosan, hogy Péter valahol a műhelyben rejtőzik, talán a virágvázák alatt. Elkezdte forgatni a vázákat, és gondosan alájuk nézett. Egyszer csak Péter - haap-cihha! - nagyot tüsszentett. Horváth úr mindjárt tudta , hol van.

Megpróbált rálépni Péterre, de kiugrott az ablakon, és feldöntött három virágvázát. Az ablak túl kicsi volt Horváth úrnak, és már belefáradt, hogy Péter után futkosson. Visszament tehát dolgozni.

Péter leült pihenni, ki volt fulladva az ijedtségtől, remegett, és még mindig nem tudta, merre menjen. Ráadásul nagyon nedves is volt a konzervdobozban való kucorgástól.
Talált az egyik falon egy ajtót, de be volt zárva, és nem volt elég rés alatta, hogy egy kövér nyulacska kibújhasson.

Egy öreg egér szaladgált ki-be az ajtóküszöbön át, aki borsószemeket hordott a családjának az erdőbe. Péter megkérdezte tőle, hogyan találhatna el a kertajtóig, de olyan nagy borsószemet vitt a szájában, hogy nem tudott felelni. Csak a fejét rázta. Péter elkezdett sírni. Aztán megpróbált átvágni a kerten, de egyre jobban irányt tévesztett. Eljutott egy tavacskához, ahol Horváth úr szokta megtölteni a vizeskannáit. Egy fehér cica ült ott, és nézte az aranyhalakat a tóban: nagyon mereven, mozdulatlanul ült, csak a farka hegye mozdult néha, mint egy kis élő kígyó.
Péter jobbnak látta odébbállni és nem szólni hozzá, már hallotta, milyenek a cicák, unokaöccse, Nyuszi Robi mesélte.

Visszament a műhely felé, de hirtelen, egész közel egy kapa zaját hallotta: szripp,sz-szrepp,szrepp. Péter gyorsan bebújt a bokrok közé. De végül is, mivel semmi sem történt, felmászott egy talicskára, és átkukucskált.

Először is Horváth urat látta, aki hagymát kapált. Háttal fordult Péternek, és mögötte ott volt a kertajtó.

Péter nagyon csendesen leszállt a talicskáról, és amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott a ribizkebokrok mögötti ösvényen.

Horváth úr meglátta, amint szalad, de ő nem törődött vele. Az ajtó alatt átmászott, és máris biztonságban volt a kerten kívül.

Horváth úr felakasztotta a kis mellényt és a cipőket a madárijesztőre, hogy a feketerigókat elriassza.

Péter meg sem állt, csak futott egyenesen, míg haza nem ért a nagy erdei fenyőfához.

Olyan fáradt volt, hogy csak lehuppant a puha homokba, a nyúllakás padlójára, és behunyta a szemét. Anyja éppen főzött, nem tudta mire vélni, mit csinált a ruhájával. Ez volt a második mellényke és pár cipő, amit két hét alatt elhagyott.

Sajnálom, de bizony Péter nem volt jól azon az estén. Az anyja ágyba dugta, és kamillateát főzött számára, jó nagy adagot adott neki

- Egy evőkanállal lefekvés előtt!

De Borzó, Morzó és Pamacsfarkú tejet és szedret vacsoráztak.

Kemenes Inez: Az erős teknősbéka ( Néger népmese nyomán)

Valamikor réges-régen az elefánt és a víziló igen jó barátok voltak. Mindig együtt ettek.

Egy napon, amikor éppen vacsoráztak, hát ki más jön arra, mint a teknősbéka, aki roppant elégedettnek látszott önmagával.

- Jó estét, nemes urak - mondta.

- Jó estét, teknőc - válaszolták.

- Bárcsak olyan nagy és erős lehetnék , mint te - folytatta a teknősbéka, s előbb az egyikre, majd a másikra tekintett.

- Teknőc - mondta a víziló -, hogy olyan legyél, mint én, ahhoz nem elég erősnek lenned. Ahhoz nagyon erősnek kéne lenned.

- Van ez így. Mégis kétlem, hogy bármelyiktek is ki tudna húzni a vízből.

- Hallgasd csak - mondta az elefánt és nevetett.

- Fogadjunk?

Az elefánt előrenyúlt, megfogta a teknősbékát, és olyan magasra emelte, ameddig csak az ormánya elért, azután letette.

- Még mindig fogadni akarsz?

A teknősbéka elővett egy kagylót - egy apró kaurikagylót, amit pénznek használnak -, és így szólt:

- Természetesen. Tízezer ilyen kagylóba fogadok veled.

- Mi jött rád, teknőc? - kérdezte a víziló. - Olyan ez, mintha eldobálnád a jó pénzt.

- Igen? Akkor is áll a fogadás.

- Jól van, teknőc - felelte az elefánt -, elfogadom, és ha te nyersz, még tízezret adok ráadásnak. Az húszezer kaurikagyló.

- Biztonságban van a pénzed - mondta a víziló.

- Majd meglátjuk. Majd meglátjuk... - mondta a teknősbéka.

- Holnap reggel találkozunk a folyónál - szólt az elefánt. - És el ne felejtsd elhotni a tízezer kaurimat! Csodálatos meglepetés lesz elefántné asszonynak.

A teknősbéka bólintott, és elsietett. Mikor már elment, a víziló és az elefánt csak nevettek és nevettek és nevettek. Azt gondolták, a teknősbéka bizonyára megbolondult.

Másnap a teknősbéka már korán reggel kiment a folyóhoz, s nagy erős kötelet vitt magával. Minthogy jól ismerte a folyót, hamarosan talált egy sziklát, amely akkora volt, hogy el nem tudta volna mozdítani semmi. Erre kötötte a kötél végét, a másikat pedig a szárazföldön hagyta. Aztán elrejtőzött a folyamágyban.

Hamarosan jött az elefánt, meglátta a kötelet, és elkiáltotta magát:

- Teknőc, ott vagy?

A teknősbéka a felszínre emelkedett, megmutatta a fejét, és visszament a lyukba, ahol elrejtőzött.

Az elefánt ekkor megfogta a kötél végét, és húzni kezdte. Húzta, húzta és húzta, amíg a kötél kettészakadt. Szegény elefánt hátraesett, és keményen ráült a farkára.

- Jaj, jaj, megsérültem! - trombitálta.

Amikor ezt a teknősbéka meghallotta, előbújt rejtekhelyéről, leoldotta a szikláról a kötelet, a lábára kötötte, és a víz felszínére emelkedett. A part felé úszott, s amikor odaért az elefánthoz, így szólt:

- Nézd! A kötél szilárdan a lábamon van. Nem húztál ki.

- Nem kell az orrom alá dörgölnöd - válaszolta dühösen az elefánt.

- Most lesz húszezer kaurim, köszönöm szépen.

Minthogy egészen biztos volt benne, hogy nyerni fog, az elefánt semmi pénzt sem hozott magával. Azt azonban nem akarta, hogy a teknősbéka ezt megtudja, ezért így szólt:

- A pénzt ott hagytam egy biztonságos helyen. Ha tudsz egy kicsit várni, odaadom.

- Hozd el a házamba ebéd előtt. Bőven lesz időd addig, hogy hozzájuss - mondta mosolyogva a teknősbéka, aki tudta, hogy semmi haszna se lesz most méregbe gurulni.

Ígéretéhez híven az elefánt elvitte a pénzt, s a teknősbéka meg a felesége egész csinos ideig jól éltek belőle. Aztán eljött a nap, mikor a pénznek a legnagyobb részét már elköltötték, és csak nagyon kevés maradt belőle.

- Kell még szereznem hozzá - mondta a teknősbéka, és ismételten megvakarta a fejét.

Azután eszébe jutott a víziló, s hogy ő is ott volt a fogadásnál. Még aznap este meglátogatta.

- Ejha, ejha, ejha, teknőc! Hát téged mi szél hoz erre? - kérdezte a víziló.

- A jóakarat. Szeretnél egy kis pénzt szerezni?

- Ki ne szeretne? De mire vágsz úgy föl?

- Mire vágok föl? Azt hittem, szeretnél könnyű pénzhez jutni. De már látom, hogy tévedtem.

- Ne érts félre, teknőc. Természetesen tetszik az ötlet. Igazán nagyon tetszik. No, légy jó cimbora, és mondd meg a módját!

- Húszezer kaurit adok neked, ha ki tudsz húzni engem a folyóból.

- Ó! Hisz ez könnyű! Akár most rögtön megteszem, a pénzt meg megkapom később.

- Biztos vagy benne, hogy meg tudod tenni?

- Minek nézel engem? Nyápic alaknak? Én még az elefántnál is erősebb vagyok!

- Erősebb vagy?

- Természetesen. Be is bizonyítom.


- Tegyük föl, hogy nem tudsz engem kihúzni a folyóból. Akkor mit kapok?

- Negyvenezer kaurit.

- Nagyon jó, első dolgom lesz reggel, hogy találkozom veled a folyóparton.

- Ott leszek.

- A pénzt hozd magaddal.

- Elhozom. Már csak azért a gyönyörűségért is, hogy visszavihessem a tieddel együtt. Ja, mellékesen, nem bánnád, ha befelé húználak a folyóba?

- Egy csöppet se. Egy csöppet sem. Ahogy neked tetszik.

- No, minden jót.

A teknősbéka ismét elsőnek ért a folyóhoz reggel. Most egy másik kötelet hozott, és alaposan körülnézett a parton, mire frissen, izmosan megérkezett a víziló.

- Készen áll minden, teknőc?

A teknősbéka ekkor a kötelet a víziló egyik hátsó lábára kötötte, és így szólt:

- Te mész be.

- Helyes! Bemegyünk - felelt a víziló , és alámerült.

A teknősbéka fogta a kötél másik végét, és gyorsan egy erős pálmafa köré csavarta, mielőtt a saját lábára kötötte volna. Akkor odakiáltott a vízilónak:

- Húzz el, uram! - azzal lefeküdt aludni.

A víziló húzott, húzott és húzott, amíg úgy elfáradt, hogy alig tudott kijönni a vízből. Ahogy a partra lépett zihálva és fújtatva, mint egy gőzmozdony, a teknősbéka felébredt. Gyorsan lecsavarta a kötelet a pálmafáról, és odasietett a vízilóhoz.

- Nézd, barátom, a kötél még a lábamon van - mondta.

A víziló még mindig zihálva és fújtatva válaszolt:

- Igen. Tudom. Nyertél. Én vagyok a vesztes, és én vagyok a bolond.

A víziló békésen kifizette a negyvenezer kaurit. Ugyanezen a napon később, amikor együtt ettek az elefánttal, megkérdezte:

- Gondolod, hogy erős a teknőc?

- Én nem tudtam elmozdítani - felelt az elefánt, és a csúnya hátraesésre gondolt, amely napokig tartó fájdalmat okozott neki.

- Nem hiszem, hogy olyan erős, mint mi gondoljuk. Megnyerhette a fogadásainkat, de nem az erejével tette. A ravaszságával.

- Nagyon is igaz - bólogatott az elefánt.

- Legyen ő is a barátunk, jó? - mondta a víziló.

- Igen. Kitűnő ötlet. Akkor nem fog többé becsapni minket ilyen fortélyokkal.

- Ilyen költséges fortélyokkal - tette hozzá a víziló.

Mikor befejezték az evést, felkeresték a teknősbékát, hogy megmondják neki, barátjukká szeretnék fogadni.

- Köszönöm, barátaim - felelt a teknősbéka -, nagyon szeretnék mindkettőtökkel együtt lakni, de nem lehet egyszerre két helyen.

Az elefánt és a víziló szomorúan sóhajtottak.

- De ne búsuljatok - folytatta a teknősbéka derűsen. - Ezt akarom tenni: a fiam fog veled lakni, víziló, én pedig veled, elefánt. Ehhez mit szóltok?

- Hurrá! Hurrá! - kiáltották mind a ketten.

És ettől a naptól fogva a teknősbéka szárazföldön él, s egy másik fajtája, a vízi teknősbéka lakik a folyóban.

Gerendás Erzsébet: Meséljek a zöld disznóról?

 

Mesélek a zöld disznóról!

Patak partján, kerek erdő közepén éldegélt szüleivel egy csíkos, kövér kis vadmalac. Amilyen csinos volt Csíkoska malacnak, olyan csintalan volt gyereknek. Minduntalan megszökött hazulról, és elbarangolt az erdőben, vagy bevette magát a rétre, s úgy elbújt, hogy a füle se látszott ki a fűtengerből. Ott lapult és hancúrozott napestig a lepkékkel, szöcskékkel, bogarakkal, mialatt a szülei aggodalmukban tűvé tették érte az egész környéket.

Egyszer megint kiszökött a rétre. Azt játszotta, hogy ő most a margaréta, s a szél ringatja a virágát. Ide-oda hempergett és hempergett, és hempergett a hátán, és közben vékony malachangon énekelt:

Én vagyok a kis virág,
enyém az egész világ!

A sok hempergéstől fűfoltos lett a háta, sőt a nyaka, a feje, a füle, és a végén már egyetlen zöld paca lett az egész malac. De ő nem vette észre, mert hiszen a malacok nem látják a hátukat.

A füvek és bogarak összesúgtak mögötte:

Zöld malac, mint a fű.
Ugye, milyen gyönyörű?

Csíkoska elcsendesedett, mert meghallotta, hogy a papája hangos kiáltozással keresi. De nemhogy előjött volna, dehogy! Egészen belelapult a fűbe, ki se látszott belőle. A papája nem is vette észre, továbbment, hogy megkeresse a fiát.

Mikor Csíkoska estefelé elfáradt és megéhezett, hazaszaladt. Az ám, de a mamája ott állt az ajtóban, és nem engedte be.

Biz ez nem a mi fiunk,
a mi szép kis Csíkosunk.
Ki ez a zöld idegen?
Nincs helye idebenn!

- szólt, és útilaput kötött a kismalac talpára.

C Szegény Csíkoska nagy búsan bandukolt az erdei ösvényen. Ment, mendegélt, poroszkált, míg elérte az országutat. Fáradt is volt, éhes is volt, álmos is volt szegény. Leült hát az árokpartra, és nagy árvaságában sírva fakadt:

Ki ad most enni nekem?
Hol hajtom le a fejem?

Ekkor mocorgás támadt az út menti fán. A kakukk, akit az erdő népe Igazmondó Habakuk néven ismert, kihúzta fejét a szárnya alól - mert már éppen alváshoz készülődött -, és ki szólt a lomb közül:

Vesd le ezt a zöld ruhát,
majd rád ismer a mamád!

Csíkoskának egyszeriben megvilágosodott az agya. Milyen egyszerű! Sürgősen lefürdi magáról a zöld színt, és akkor hazamehet. Felugrott, és leszaladt a patakhoz. Megkérte, mossa le róla a fűfoltokat. A patak szívesen vállalkozott rá. Súrolta, mosta, súrolta, mosta, de bizony a zöld szín egyet se mozdult. Akkor Csíkoska megkérte a homokot, segítsen ő. A homok is nekilátott teljes erejéből. De hiába gyúrta, dörzsölte, súrolta, a malacka csak zöld maradt.

Kétségbeesetten rohant vissza az út menti fához, és újabb tanácsot kért a kakukktól.

A kakukk már aludni akart végre, ezért rosszkedvűen és szűkszavúan felelt:

Fűfolt ellen: tej, fehér.

Azzal visszadugta a fejét szárnya alá, és elaludt.

Csíkoska nagyon álmos és nagyon fáradt volt: fjében összezavarodtak a betűk és szavak. Úgy értette: fejtehér.

Mi lehet ez a furcsa "fejtehér"? - tűnődött, és búsan továbbporoszkált az országúton. Hogy el ne felejtse, közben folyton mondogatta magában:

- Fejtehér...Fejtehér...Fejtehér...

Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak valami csodálatos illat ütötte meg az orrát. Menten felélénkült tőle. Egy tanya állt az országút szélén, onnan áradt ez a csodálatos ételszag. Csíkoska szájában összefutott a nyál. Apró kis patáin villámgyorsan nekieredt, és futott a szagfonál nyomán. Észre sem vette, a nyitott kapun át máris bent termett az udvarban, s fejével a disznóól kerítését bökdöste. Az ólból izgató csámcsogás és rokoni röfögés hallatszott. Csíkoska olyan vékony volt, hogy az ajtórésen át sikerült bepréselnie magát a kifutóba. Hatalmas vályú előtt még hatalmasabb két hízódisznó habzsolta a párolgó korpás moslékot.

Csíkoska nem sokat kérette magát, nekiesett az ételnek. Az óriás disznók fejükkel ugyan félre-félrelökdösték a kis jövevényt, hogy felhemperedett, de keményen dolgozott benne az éhség, és így mindig visszafurakodott a teli vályúhoz.

Mikor a vályú kiürült, a hízók elégedetten bevonultak az ólba, és elaludtak. Csíkoska megpróbált kipréselődni a nyíláson, ahol bejött. Az ám, de úgy teleette magát, hogy pocakja nem fért ki többé rajta. Lefeküdt hát a földre, és elaludt.

Hajnaltájt zajra ébredt: egy csizmás ember jött be az ólba, ki akarta takarítani a hízók szállását. Csíkoska, mint a nyíl, kisurrant a csizmás lábak között. A gazda megriadt a váratlan, zöld csodától. Nem tudta, mi lehet, s utánasújtott a vasvillával. A suhintás szerencsére a zöld malacnak csak a farka tövét érte. De szegény ettől még jobban megrémült, s visítva elmenekült.

Az egész udvar felbolydult. A tyúkok ijedten kotkodácsoltak, a libák gágogtak, a láncos kutya őrjöngve ugatott. A nagy zenebonára előszaladt az istállóból a gazdasszony, aki éppen tejet fejt. Kezében volt a félig tele sajtár. Csíkoska nekirohant, az asszony felsikoltott, és elejtette a sajtárt. Az egész tej ráömlött Csíkoskára, aki ettől végleg megvadult. Most már nem volt se élő, se holt. Ész nélkül kiugrott a kapun, s neki a vakvilágnak. Csak úgy porzott utána az út, ahogy - szerencsére! - éppen az erdő felé szaladt. Ungon-berken át csörtetett, s a magas partról egyenesen belezuhant a patakba. A tej előzőleg már feloldotta a fűfoltokat, a patakvíz pedig lemosta róla az egészet, és a malacka tisztán, üdén, csíkosan kecmergett ki a szárazra.

Egy korán kelő szarka - az erdő hírharangja - meglátta, és megkiáltotta az erdőnek:

- Hazajött a Csíkoska! Hazajött a Csíkoska!

"Akkor hát nem vagyok már zöld, ha csíkosnak lát a szarka! - örvendezett a vadmalac. - Akkor hát hazamehetek!"

Azzal usgyi, rohant, ahogy csak vitte a lába!

Otthon már várták a szülei, mert a szarkától hallották, hogy jön hazafelé.

Csíkoska a szülei nyakába borult:

Csakhogy újra itt vagyok!
Jaj, de jó itt nálatok!!

Soha többé nem rosszalkodott. Ha néha ugrándozni kezdett benne a kis ördög, elég volt, ha rászólt a mamája:

- Meséljek a zöld disznóról?

Csíkoska rögtön szerény és szende lett, mint a kis ibolya. Lesütötte a szemét, és csak ennyit mondott halkan:

- Fejtehér...

Gáti Iván: Mese Nyulam Péterről (Beatrix Potter meséje nyomán)

Valamikor régen, volt egyszer négy nyulacska. Így hívták őket: Botzó, Morzó, Pamacsfarkú és Péter. Anyjukkal együtt éltek egy homokdomb belsejében, egy hatalmas fenyőfa alatt.

- Hát drágáim - mondta egy reggel Nyulamné -, játszhattok a földeken vagy az ösvényen, de nehogy a Horváthék kertjébe menjetek: apátok bajba keveredett ott, becsináltat készített belőle Horváthné. Hát csak fussatok és jók legyetek. Én megyek bevásárolni.

Nyulamné magához vette a kosarát és az esernyőjét, és átvágott az erdőn a pékhez. Vett egy barna kenyeret és öt kis mazsolás kiflit.

Borzó, Morzó, Pamacsfarkú jó nyulacskák voltak, és elmentek az ösvény mellé szedret gyűjteni. De Péter csintalan volt, egyenesen Horváthék kertajtójához szaladt, és befurakodott az ajtó alatt a kertbe.

Először evett egy kis salátát, aztán zöldbabot és tormát. Mikor már kicsit rosszul volt a sok evéstől, egy kis petrezselyem után nézett.

De az uborkaágyás végén ugyan kivel találkozott? Hát Horváth úrral.
Horváth úr káposztapalántákat ültetett, de mihelyt meglátta Pétert, felugrott, és a gereblyét lóbálva utánaszaladt, az kiabálba:

-Megállj, te tolvaj!

Péter szörnyűségesen megijedt, és összevissza szaladgált a kertben, mivel nem találta a kertajtóhoz vezető utat.

Elvesztette a káposztaágyásban az egyik cipőjét, a másik cipőjét meg a burgonyák közt.

Ezután már négy lábon szaladt, sokkal gyorsabban, és azt hiszem, hamar el is menekült volna, ha egy egreshálóba nem ütközik, és a mellénygombjai bele nem akadnak a hálóba. Egészen új mellény volt, fényes rézgombokkal.

Péter most már azt hitte: elveszett, és csak úgy potyogtak a könnyei, de a zokogását meghallotta néhány kedves veréb, akik odarepültek hozzá, és kérlelték, igyekezzen kiszabadulni.

Horváth úr jött egy szitával, amit rá akart borítani Péterre, de Péter izegve-mozogva, éppen idejében kimászott, a mellényét elhagyva.

Gyorsan befutott a műhelybe, és beugrott egy konzervdobozba, nagyszerű búvóhely lett volna, de tele volt vízzel.

Horváth úr tudta biztosan, hogy Péter valahol a műhelyben rejtőzik, talán a virágvázák alatt. Elkezdte forgatni a vázákat, és gondosan alájuk nézett. Egyszer csak Péter - haap-cihha! - nagyot tüsszentett. Horváth úr mindjárt tudta , hol van.

Megpróbált rálépni Péterre, de kiugrott az ablakon, és feldöntött három virágvázát. Az ablak túl kicsi volt Horváth úrnak, és már belefáradt, hogy Péter után futkosson. Visszament tehát dolgozni.

Péter leült pihenni, ki volt fulladva az ijedtségtől, remegett, és még mindig nem tudta, merre menjen. Ráadásul nagyon nedves is volt a konzervdobozban való kucorgástól.
Talált az egyik falon egy ajtót, de be volt zárva, és nem volt elég rés alatta, hogy egy kövér nyulacska kibújhasson.

Egy öreg egér szaladgált ki-be az ajtóküszöbön át, aki borsószemeket hordott a családjának az erdőbe. Péter megkérdezte tőle, hogyan találhatna el a kertajtóig, de olyan nagy borsószemet vitt a szájában, hogy nem tudott felelni. Csak a fejét rázta. Péter elkezdett sírni. Aztán megpróbált átvágni a kerten, de egyre jobban irányt tévesztett. Eljutott egy tavacskához, ahol Horváth úr szokta megtölteni a vizeskannáit. Egy fehér cica ült ott, és nézte az aranyhalakat a tóban: nagyon mereven, mozdulatlanul ült, csak a farka hegye mozdult néha, mint egy kis élő kígyó.
Péter jobbnak látta odébbállni és nem szólni hozzá, már hallotta, milyenek a cicák, unokaöccse, Nyuszi Robi mesélte.

Visszament a műhely felé, de hirtelen, egész közel egy kapa zaját hallotta: szripp,sz-szrepp,szrepp. Péter gyorsan bebújt a bokrok közé. De végül is, mivel semmi sem történt, felmászott egy talicskára, és átkukucskált.

Először is Horváth urat látta, aki hagymát kapált. Háttal fordult Péternek, és mögötte ott volt a kertajtó.

Péter nagyon csendesen leszállt a talicskáról, és amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott a ribizkebokrok mögötti ösvényen.

Horváth úr meglátta, amint szalad, de ő nem törődött vele. Az ajtó alatt átmászott, és máris biztonságban volt a kerten kívül.

Horváth úr felakasztotta a kis mellényt és a cipőket a madárijesztőre, hogy a feketerigókat elriassza.

Péter meg sem állt, csak futott egyenesen, míg haza nem ért a nagy erdei fenyőfához.

Olyan fáradt volt, hogy csak lehuppant a puha homokba, a nyúllakás padlójára, és behunyta a szemét. Anyja éppen főzött, nem tudta mire vélni, mit csinált a ruhájával. Ez volt a második mellényke és pár cipő, amit két hét alatt elhagyott.

Sajnálom, de bizony Péter nem volt jól azon az estén. Az anyja ágyba dugta, és kamillateát főzött számára, jó nagy adagot adott neki

- Egy evőkanállal lefekvés előtt!

De Borzó, Morzó és Pamacsfarkú tejet és szedret vacsoráztak.

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)