A művészetek nagy alakjai kategória // Verscsokor a természetről

A művészetek nagy alakjai bejegyzései

Hogy kapta Dosztojevszkij életében a "néhai" nevet

Tudnunk kell, hogy a kitünő orosz regényiró (1848. éveben) egy olyan orosz körnek volt a tagja, mely a felvilágosodás terjesztését irta zászlajára. Ezért halálra itélték, de Miklós czár megkegyelmezett életének, és kényszermunkára változtatta a büntetést. Igy került Dosztojevszkij Szibériába, s igy történt vele az alábbi eset, melyet egy fogolytársa beszél el.

...Együtt voltunk Dosztojevszkijjal a fogságban, - mondja börtöntársa, Rozsnovszkij -, a hova én előbb kerültem nálánál. Mikor Dosztojevszkij hozzánk került, már az első napokban magára vonta szobatársai haragját. Mert hát a kényszermunkának és a bányafogságnak is megvannak a maga törvényei. Némelyik társunkat a szobatársak ki is végzik. Bizony nagy itt a kelete a lynchelésnek. A mi a fehércselédséget illeti, nagy szigoruság uralkodott nálunk és mindenki éber szemmel őrködött a szomszédjára.

Sorban virrasztottunk éjjel, mert a vászonnépség csak este került hozzánk a mosókonyhából. Mikor Dosztojevszkijra került a sor, ő nem akart virrasztani. Ez volt az első ok, a miért magára vonta a "tekintélyes" szobatársak neheztelését.

Egyszer meg egy levél dohányt kapott a felügyelő katonától. Az volt a szokás ebben a bagnóban, hogy a ki dohányt kap, a felét magának tartja, a másik felét több darabra vágja, s a többiek sorsot huznak rá. Dosztojevszkij pedig a maga részéről is lemondott, de sorsot se akart vetni, és a dohányt "önhatalmulag" két skorbutos közt osztá meg.

A "tekintélyes" társakat ez szörnyű módon felbőszité ellene: "uj rendet akar itt behozni, vagy mi?" hangzott az egész börtönben, és elhatározták, hogy az "ujitót" elteszik láb alól.

Azonban egy váratlan eset megmenté egy erőszakos haláltól. Történt ugyanis, hogy az egyik fogoly eledelébe valami rongycsomó került. Kibontják: merő szemét a tartalma. Lehet, hogy véletlenül került az ételbe, de az se lehetetlen, hogy valaki szántszándékkal belevetette. A fogoly, kinek az eleségébe jutott a rongycsomó, agyon akarta hallgatni az esetet: régi lakótárs létére tudta, mi a rend. Dosztojevszkij azonban nem hagyta elaludni a dolgot.

- Fel kell jelentenem - mondotta -, ha te félsz, ide vele, majd megpanaszlom én.

Rá akartuk birni, hogy hallgassa el az egészet, de a "tekintélyes" társak megtiltották, hogy lebeszéljük róla. Szemle alkalmával ki is lép a sorból Dosztojevszkij, kezében a rongycsomó. Látni kellett volna, mint rontott neki a térparancsnok és a kulcsár!

- Te ilyen-olyan, kikoholtad ezt, hogy lázitást szíts! A ki látta ezt az ő tányérjában, lépjen ki!

A foglyok hallgatnak, félnek a "tekintélyes" társaktól. Nagyon akarózott kilépnem, de meggondoltam a dolgot: sok lud disznót győz, és végre ha nem a "tekintélyes" társak, hát az előljáróság gyötör agyon. Aztán az ember testéhez mégis csak közelebb van az inge, mint a kabátja. A térparancsnok vár egy kicsit - nem mozdul senki.

- A főőrségre vele! Ötvenet neki!

Elvezették Dosztojevszkijt. Az "ellátás" után két hétig feküdt a kórházban, akkor kieresztették - gyógyultan. Ez az eset megszabaditotta az erőszakos haláltól. Immár megkeresztelték, megszenvedett a társaságért.

Körülbelöl egy év mult el azután.

Vele egy csapatban dolgoztam. Nagyon megtetszett nekem csöndes kedélye. Aztán valljuk meg az igazat, bántott a lelkiismeret, hogy mért nem álltam a parancsnok előtt az ő pártjára. Hiszen ettől az ekzekucziótól kapta az epilepsiát, mely élete végéig rajta maradt. Ha olykor éjjel rájött a roham, összekötöttük zubbonyainkkal, mire alábbhagyott.

Egy izben odajártunk bárkát széthordani hármasban. Uj társunk Golovácsev nevü katona volt, a ki azért került mi közénk, mert megütötte századosát. Megkezdődött a munka. Az idő szép, hangulatunk is jobb vala a szokottnál, és a munka serényen folyt. Már-már bevégeztük a kapott munkát, midőn véletlenségből vízbe esik a fejszém. Nincs mit tennem, mint bármi áron előteremteni a fejszét: a felügyelők számonkérik, és ha elveszett, lesz hadd el hadd. Levetettem hát a ruhát, szorosabbra füztem a békót, kötelet kötöttem a derekamra és kezdtem lebocsátkozni. Pompásan sikerült volna minden, ha a manó oda nem hozza a térparancsnokot, a ki éppen felülvizsgálta a munkát. Észreveszi, hogy Golovácsev és Dosztojevszkij kötelen tartanak engem a vízben.

- Mi történik itt? - kérdezi.

A felügyelő megadja a felvilágositást.

- Nem kell késleltetni a munkát: eresszétek el a kötelet, keresse a fejszéjét a hogy tudja - hangzott a parancs.

Nem fogadtak szót. Dühében sápadtság önti el a parancsnok arczát, szája tajtékzik: vadállat volt ő kigyelme, nem ember.

- Munka után az őrségre velök!

Felült a kocsijára és elhajtott. Én is előkeritettem a fejszét és kimásztam a vízből. Rosszul esett a munka, de hát el kellett végezni, különben megtoldják. Este visszatértünk a börtönbe. Azt hittem, hogy engem is elvisznek az őrségre: csak Dosztojevszkijt és Golovácsevet kivánták oda.

Nem tudom, minő büntetést szabtak rájok, de hogy nem mindennapit, kitetszik abból, hogy másnap elterjedt Dosztojevszkij halálának a hire. Hitelt adtam a hirnek, jól tudván, hogy nincs szokva az ilyen kinzáshoz, és különben is beteges...A hir tovább is azt rebesgette, és mi valóban azt hittük, hogy meghalt.

Másfél hónap telt el az ekzekuczió után: sokan már feledni kezdték a balsorsu regényirót.

Egy alkalommal épen jövünk haza a munkáról: kavicsot jártunk törni. Későre járt az idő: mire a lakosztályba értem, jócskán besötétedett már. Oda lépek a pricshez, látom, hogy valaki ül rajta. Azt hittem, valami uj bajtárs, tehát rá se hederitve tovább mentem. Egyszer csak ismert hang üti meg a fülemet.

- Jó estét, Rozsnyovszkij!

Nagyot nézek...Dosztojevszkij...Ugy megijedtem, hogy ki se mondhatom.

- Mit bámulsz ugy? Nem ismersz?

Kezet nyujt...

- Dosztojevszkij! Tehát élsz? - kiáltám sirva, kaczagva egyszerre, s a másik pillanatban már a nyakán csüngtem.

Halálának hire magyarázatot nyert. A kórházban, a hová a büntetés után került, egy lázbeteg feküdt mellette, a ki Dosztojevszkij kórházba lépte után való nap meg is halt: a "felcser" pedig merő tévedésből azt irta a naplóba: "Dosztojevszkij meghalt".

Ezért kapta már életében a "néhai" nevet.

-y-ó - 1884.

írta: jazsoli5, 2010. júl. 14. 7:26 - címkék: és kategóriák: A művészetek nagy alakjai - még nincsenek kommentek

Johann Wolfgang Goethe

Johann Wolfgang Goethe a német irodalom legnagyobb alakja, 1732 március 22-én halt meg Weimarban.

Goethe a világirodalom legnagyobb összefogó elméje. Csak Shakespeare állitható melléje. De Shakespeare-be, az emberbe nem látunk be. Alakja elvész a mithosba. Ezzel szemben Goethe élete a szó igazi értelmében vett nyitott könyv.Nyolcvanhárom évének jóformán minden napjáról beszámol az irodalom. Goethének vannak krónikásai, esztétikusai, irodalomtörténészei és szellemtörténészei. Minden nemzet irodalmában vannak Goethe-tudósok, akik azon fáradoztak, hogy megmagyarázzák Goethét, a szellemi életnek ezt a csodálatos jelenségét.(...)

Goethe a világirodalomé. Találóan mondták róla, hogy Goethe stilusa német-francia-angol-görög-római-perzsa. Nagyjában így van. Goethe a német talajból nőtt ki, de maga teremtette meg őseit.

Goethe szellemóriás voltát Brandes jellemezte a legjobban e szavakkal:

- A szellemvilágban Goethe olyan, mint a Csendes-Óceán a földi vizek közt. A Békés vagy Csendes-Óceán egyszersmind a legnagyobb és a legmélyebb tenger. Valóságban csak egy csekély része csendes. Északon és délen szelek és orkánok korbácsolják fel: vannak örvényei, meleg és hideg áramlatai. Sőt vannak földrengéshullámai is, amilyeneket nem ismer más ilyen nagy viz. Ez mondható Goethére is, a modern idők legnagyobb és legmélyebb teremtő szellemére. Az ő életében és élete művében is van egy csendes zóna, ami azonban azután következik, az békés is, viharos is: tele van hideg és meleg áramlatokkal, örvényekkel, sőt földrengéshullámokkal.

Goethe eredetileg jogásznak készült - ügyvédi oklevelet is szerzett -, de a jog kevésbé érdekelte. A Lipcsében és Strassburgban töltött egyetemi évek azonban számos lelki élménnyel jártak, amelyekből remekművek virágoztak ki később, igy Charlotte Buff iránt érzett boldogtalan szerelméből Werther keservei cimű regénye, amely nagy hatással volt a magyar irodalomra. Goethe Frankfurtban ügyvéd, Weimarban - hová Károly Ágost herceg meghivására költözik - miniszter. Ez időben írja Iphigéniáját, majd Wilhelm Meistert, amelyből Mignon opera szövegkönyve lesz. Ekkor már bejárta volt Olaszországot, honnan visszatérvén, megismerkedett és forró barátságot kötött a Jenában tanárkodó Schillerrel. 1793-ban irta Reinecke Fuchs című szatirikus állatéposzát, a humor és a jókedv e klasszikus forrását. 1807-ben fejezte be a Faust első részét. Közben minden széppel és jóval foglalkozott, még optikával is a szinekről irt művében.

Intendánsa volt a weimari szinháznak és miniszterelnöki minőségében döntőleg folyt be a kis Weimar-hercegség sorsába. Külső életében csak sikerben volt része, lelki harcokon átment ő is bőségesen. Tavasza viharokkal tele ragyogás volt, nyara gyümölcsérlelő forróság. Milyen volt ősze? Élete utolsó szakasza a megrázkódtatások, szomoruságok és alkotások korszaka.

Goethe Weimarban él. A legnagyobb tisztelet veszi körül. Hivatalos állásairól már mindről lemondott: már nem államminiszter s a szinháznak sem intendánsa. Mindez különben is csak teher volt neki. Nyugodtan kiván az irodalomnak élni, hiszen lelke tele van fel nem dolgozott gondolatokkal. Csakhogy nagy ára van ennek a nyugalomnak, amely sokszor egyértelmű azzal, hogy az ember "sirok szélén keseregve áll." Hol van Schiller, a lánglelkü ifju és legjobb barát? Hol van Karl August weimari nagyherceg és Louise nagyhercegnő, akikkel élete működése összeforrott. Elköltöztek a barátok és az ellenfelek. Hosszu életet adott az ég plátói barátnőjének, Steinné asszonynak, annak a hölgynek, aki előtt Goethe minden gondolatát kitárta, 1827-ben azonban ő is eltávozott. A régi bizalmas viszony amugyis sokat veszitett melegségéből, amikor Goethe Christiane Vulpius személyében egy régi szerelmét feleségként hozta a házhoz.

Sajnos Christiane nem tudott felemelkedni szellemóriás urához. Fiukra, Augustra, az apa minden büszkeségével nézett Goethe, de öröme nem volt benne.

1830-ban August is meghalt. Goethét rendkivül megviselte fia halála. August rossz fiu volt, gyakorlati dolgokban azonban mégis hasznos tudott lenni. Goethének most, amikor már nyolcvanéves is elmúlt, házi dolgokkal kellett foglalkoznia: kulcsokat magánál tartani, élelmiszert beszerezni, cselédeket fogadni.

Keservesen panaszkodik naplójában: ha megszabadulnék ettől a tehertől, komoly dolgokhoz láthatnék. - A komoly dolog a Faust befejezése volt.

Az 1832. év telét elég jól állta. Márciusban azonban tüdőgyulladást kapott. Betegágyán Schillert emlegette: utolsó óráiban szinte beszélgetett vele. Március 22-én csendben, fájdalom nélkül végleg elszenderedett. Sohasem szerette a sötétséget. Utolsó szavaival is azt kivánta, hogy nyissák ki az ablaktáblákat, hogy igy több világosság áradjon a szobába. Ezt az egyszerü kivánságát a kegyelet csakhamar jelképies tartalommal töltötte meg. Igy szokás idézni Goethe utolsó mondásaként a Mehr Licht! szavakat.

Másnap hüséges titkára, Eckermann megtekintette patrónusát. "Hátán feküdt - irja -, mintha csak aludnék. Magasztosan nemes arcvonásain mélységes béke és határozottság ültek. Hatalmas homloka szinte gondolkozni látszott. Meztelen testére - hogy lehetőleg soká frissen tartsák - fehér ágylepedőt csavartak és körülrakták nagy jégdarabokkal. Frigyes szétnyitotta előttem a lepedőt. Én elbámultam testének isteni pompáján. Tökéletes ember feküdt előttem a maga nagy szépségében. Elragadtatásom néhány pillanatra feledtette velem, hogy a halhatatlan lélek elhagyta már ezt a hüvelyt is. Kezemet szivére tettem. Teljes csendesség mindenütt. Elfordultam, hogy megindulhassanak visszafojtott könnyeim..."

Forrás: Pesti Hirlap 1932.

írta: jazsoli5, 2010. jún. 1. 16:44 - címkék: és kategóriák: A művészetek nagy alakjai - még nincsenek kommentek

Pesti Hírlap 1932: Munkácsy Mihály tragédiája ( részletek)

Az egész ország népét megrázta a hír 1900. május 1-én, hogy Munkácsy Mihály, a világhírű magyar festőművész, aki annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, meghalt 56 éves korában az endenichi elmegyógyintézetben, ahol már évek óta gyógykezelték.

Az esti órákban érkeztek a halálhírt hozó sürgönyök. A távirat Bonnból jött és azt közölte, hogy a nagy festő az endenichi gyógyintézetben meghalt felesége karjai közt, aki reggel érkezett oda. (...)

Munkácsy Mihály idegzetét - az egykori tudósítások szerint - a túlfeszített munka őrölte fel. Lázas izgalommal dolgozott, éjjel-nappal tervezte kompozícióit és ilyenkor nem pihent. Ifjúkori nyomora is hozzájárult ahhoz, hogy a súlyos baj elhatalmasodott rajta. Bár már gyógykezelte Chareot tanár, az Ecce homot betegen is mindenáron be akarta fejezni. 1896-ban jelentkezett a betegség, - április 19-én volt utoljára műtermében - , álmatlanság és fájdalom gyötörte. Nem tűrte a világosságot. De mégis az Ecce homo bemutatására Budapestre jött. Útközben rosszul is lett, ágynak esett. Családja előbb Budapestről Baden-Badenbe, majd kolpachi kastélyába vitette Munkácsyt, aki itt jobban lett kissé, de fejgörcse és álmatlansága nem maradt el.

Október 10-én a Rajna melletti Godesbergbe vitték, hol 1897. január 1-én kitört rajta a krízis. Délelőtt tíztől éjfélig sírógörcsök gyötörték, amelyek három napon át ismétlődtek. Február 4-én sürgönyözték aztán világgá a szomorú hírt, hogy Munkácsy elméje elborult. Rárohant komornyikjára és orvosára, fojtogatni kezdte őket.

- Segítség! Segítség! - kiáltoztak ezek, de nem tudtak kiszabadulni karjai közül.

Ekkor berohant két ápoló és azután négyen megfékezték. Az orvosok később megállapították, hogy agyát és hátgerincét támadta meg a betegség.(...)

Május 5-én délelőtt 10 óra 25 perckor indult el a vonat a holttesttel, külön engedéllyel gyorsvonathoz csatolt kocsiban. Bonnból Budapestig az özvegy, Munkácsy Emil, a festő öccse, Munkácsy Sándor mérnök, Alexis Brassours ügyvéd, Munkácsyné rokona, Zsilinszky államtitkár és Odenthal Antal, Munkácsy kedvenc komornyikja kísérte a koporsót.

A gyorsvonat május 6-án délután 2 órakor érkezett meg a Keletire, ahol azonban hivatalosan senki sem fogadta az érkezőket, csak Zsilinszky felesége, három felnőtt leánya, meg a veje, akik gyászfátyolos bokrétát adtak át az özvegynek. A lepecsételt utolsó kocsiban pihent a koporsó. Délután 3 órakor átvitték a kocsit a nyugati teherpályaudvarra, ahol estig őrizték.

Virágerdő alatt feküdt kettős koporsóban a nagy halott, selyemmel párnázott ólomkoporsóban, amelyet vert ezüstszínű díszítésekkel ékített tölgyfakoporsó fogadott magába. Munkácsy Mihály frakkban, kezében kis ezüstfeszülettel, nyugodott a kettős koporsóban.

Este 10 órakor feketébe öltözött képzőművészek érkeztek, kezükben fáklyák. Mikor a gyászkocsira tették a koporsót, kigyúltak a fáklyák és lángoló sorfal vette körül a halottat. A menet holdvilágos estén indult el a Podmaniczky-utcai kapun át, majd a Teréz körúton és az Andrássy uton keresztül a Műcsarnokba kísérte a koporsót, amelyet itt a szoborcsarnokban tettek ravatalra. Négy sor gyertya, két oldalt egy-egy kandeláber égett, a háttérben nagy ezüst kereszt fénylett.(...)

Másnap megindult a zarándoklás Munkácsy ravatalához. Gazdag és szegény, felnőtt és gyermek egyaránt elzarándokolt ide, hogy lássa a világhíres magyar festőművész holttestét.

Május 9-én temették el Munkácsy Mihályt nagy gyászpompával.

írta: jazsoli5, 2010. máj. 23. 17:24 - címkék: és kategóriák: A művészetek nagy alakjai - még nincsenek kommentek

Pesti Hírlap 1932 : Jókai halála ( részletek)

Gyász borult rád, édes, jó, magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt - így kezdi Eötvös Károly a gyászkeretes vezércikkét.

A költőkirály - ahogyan a nagy írót élete utolsó szakában nevezték - influenzában és tüdőgyulladásban szenvedett. A 79 éves Jókai még alkotni vágyott, halála napjának délelőttjén saját regényét, A lőcsei fehérasszonyt akarta olvasni, azonban már csak lapozgatni tudott a kötetben.

1904. május 5-én már reggel nyugtalankodni kezdett ágyában és friss levegőre szomjazva, kinyitatta az ablakot.

A délelőtti konzílium megállapította, hogy a tüdőgyulladás ugyan javult, de az influenza még tart és emiatt minden pillanatban komplikációtól kell tartani. Ez aztán este be is következett.

Délután félszender állapotában feküdt a nagybeteg író, felesége és kezelőorvosa az ágya mellett tartózkodtak. Három óra tájban tejet kért és aztán derűlten mondta hozzátartozóinak, hogy "jobban van". Délután öt óra tájban a melléből feltörő hörgés egyre erősbödött, már a szomszédos szobákba is áthallatszott. A házbeliek ezt félremagyarázták és hangos sírásba törtek ki. Este hét óra tájban már az egész ház siratta a nagy írót, pedig akkor még nem lehetett tudni, hogy mi következik.

Dr. Stricker hét órakor újra megvizsgálta a beteget és a szobalány rendbehozta párnáit.

- No Mari, én most már megyek aludni - mondta Jókai.

A szobalány - aki nem értette jól az író szavait - megkérdezte:

- Mit parancsol a méltóságos úr?

- Aludni megyek, most már jól aluszom, sokáig...

A szobában állók szeme e szavak hallatára könnybelábadt. Közben megérkezett Korányi professzor és megtartotta orvostársaival az esti vizsgálatot. Mikor a tanár kiment a szobából, Jókai odaszólt orvosához:

- Most megyek aludni.

Az orvos aggódva kérdezte, hogy mit óhajt, mire az író így válaszolt:

- Nem akartam önnek egyszerűen hátatfordítani, azért mondtam, hogy megyek...

Később rohamosan növekvő szívverést észleltek az orvosok: a beteg utolsó óráját élte, bár ezt nem sejtette. Injekciókkal, mesterséges légzéssel, a végtagok melegítésével igyekeztek segíteni rajta, de hasztalan volt minden fáradozás. A haldokló ágyát ekkor körülállta az egész család. Feleségét a többi hozzátartozók kivezették a szobából, de csakhamar visszasietett férje ágyához.

- Fiam, édes fiam, hogy vagy? - kérdezte zokogva.

De Jókai ajkai már nem nyíltak szóra. Az orvos kijelentette, hogy meghalt.

A dolgozószobája és a szalon között aludta örök életének első éjszakáját a "költő-király". Nyugodt arcának pátriarkai vonást adott a tíznapi szenvedés közben megnőtt hófehér szakáll.(...)

Jókai holttestét másnap este felravatalozták a Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában. A király részvétét a kabinet-iroda főnöke fejezte ki élőszóval a gyászházban az özvegynek. Gróf Tisza István miniszterelnök részvétlevelet írt. Külön végrehajtó bizottság készítette elő a temetést.

Jókai csütörtök este halt meg, hétfőn temették el. Az egész ország népe zarándokolt ravatalához. Május 9-én délután 3 órakor temették el és "Kossuth Lajos temetése óta nem volt ilyen díszes temetés, mint amivel Jókai Mórt kísérte utolsó utjára a közrészvét."

írta: jazsoli5, 2010. máj. 23. 17:19 - címkék: és kategóriák: A művészetek nagy alakjai - még nincsenek kommentek

Móra Ferenc: Két koponya története

Az egyik Mozarté, amelyet a salzburgi múzeumban őriznek, holott a hozzávaló holttest a bécsi szegények temetőjében vált lósóskává és katángkóróvá, a másik Haydné, aki a kismartoni kálvária-kápolnában porlad, a koponyája pedig az edinburgi múzeum kraniológiai gyűjteményében van leltározva.

Ha két-háromezer esztendővel ezelőtt éltek volna ezek a zenei varázsló mesterek, nem volna rajta semmi különös, hogy a koponyájuk olyan messze elvándorolt örökös nyugvóhelyüktől. Régészek gyakran találkoznak a föld alatt olyan magános koponyákkal, amelyekről nem lehet tudni, hogyan kerülköznek majd elő a hozzájuk tartozó egyéb csontok, ha az angyalok kürtszavára mindnyájunknak találkoznunk kell a Jozsafát völgyében. Én is találtam már kőkorszakbeli temetőben olyan sírt, amelyikben nem volt csontváz, csak koponya, szép barnapirosra petrifikálódva, mint a kiszivott tajték.

Nemigen nézhettem azonban a gondolatok elhagyott dómjának, mert az alacsony homlok mögött eleven korában se igen lakhattak gondolatok. A farkasnak való hatalmas fogak tűntek rajta szembe legelőbb, valami nagy törzsfőnök lehetett, aki a bölénycsontot is meg tudta rágni. A tudósok azt vélik, hogy a nomád embercsordák addig hurcolták magukkal halott vezéreik fejét, míg olyan helyre nem áshatták el, ahonnan ellenséges hordák elő nem kaparhatták. Abból nagy baj lett volna, mert akkor az ellenséges törzsfőnök örökölte volna a rettenetes állkapcsokat, s a farkasfogakat, a bömbölő hangot és mindazokat a magasabbrendű adományokat, amelyek népvezérekké kvalifikálták a halandók közül a halhatatlanokat a kőkorszakban.

De hát Mozart és Haydn nem voltak népvezérek, csak jámbor muzsikacsinálók. Nem is olyan korban éltek, amely megijedt volna attól, hogy a szellemük valakire átszáll örökségképpen. De azért a koponyáik története mégis kortörténet.

Mikor Mozart 1791-ben meghalt, a melódiák leggazdagabb fejedelme után nem maradt annyi pénz, amelyen rendes közpolgári sírhelyet lehetett volna neki váltani a bécsi temetőkben. Be kellett neki érni egy jeltelen, névtelen, fejfátlan gödörrel a st.-marxi temető szegényfertályában. Oda is csak hárman kísérték ki a koldusos deszkakoporsót, mert decemberi délután volt, hamar alkonyatba hajló, szeles, havas-esős, a temető irgalmatlan messze, és a Mozart szívbéli barátai nem szoktak hintón járni. Az a három bohém sem ácsorgott sokáig a halottak mezejének latyakjában, aki rászánta magát a keserves kirándulásra. (Köztük volt Schikaneder is, a Varázsfuvola szövegírója.) Odanyomták a temetőcsősz markába a halottas-cédulát, hogy vezesse be arról a boldogultat az isten kertje leltárába, aztán felgyűrték gallérjukat, és hátat fordítottak erre az életre is szegény Wolfgang Amadeusnak, aki bizony szebb időt is választhatott volna a meghalásra.

A temetőcsősz pedig vetett még egy lapát földet a friss sírra, s csak odabent, a meleg szobában nézte meg, hogy kinek is vetett ő most ágyat. S amint bevezette a Protokollba, hogy a szegények parcellája második sorának negyedik sírjában bizonyos Wolfgang Amadeus Mozart nevű kvártélyos költözött, fölfénylett a lelkében a gyerekkori emlék. Fogta kezével az apja kezét a Szent István templom portikusában, mert beljebb nem lehetett jutni a fényes ruhájú uraktól és asszonyságoktól, szállt a tömjén kék párája, búgott az orgona - jaj, olyan szép volt, hogy soha se lehet elfelejteni! És mikor a mise véget ért, akkor az apja a karjára vette, befurakodott vele a tömeg közé, oda, ahol a fényes urak és asszonyságok egy bársonyruhás fiúcska körül tolongtak.

- Látod, fiam, azt a hosszú hajú gyereket, akit az a nagy orrú bácsi simogat? Az a nagy orrú ember a császár, a gyerek pedig Mozart karmesternek a fia, ő fundálta ki azt a szép muzsikát, amiért ez a sok úri nép idejött. Látod-e, hogy megbecsülik a jó magaviseletű, szorgalmas gyereket? Te még megéred, mikor nagy úr lesz belőle, majd akkor jusson eszedbe, hogy én ezt előre megmondtam neked.

A temetőcsősz megcsóválta a fejét, hogy íme, itt végezte a nagyúrnak indult fiúcska, a hordárok és a szegényházi halottak közt. Úgy látszik, mégse volt olyan jó magaviseletű és szorgalmas gyerek ez a Mozart-fiú.

Aztán nagyot húzott az égett borbul, mert fázott a körme a pennán, és ásítva nézett ki az éjszakába, amely olyan szép fehérre márványozta a szegény zeneköltő sírját is, mintha csak valami gazdag kalaposmester aludna benne.

...A temetőcsőszök vagy cinikus filozófok vagy gyógyíthatatlan lírikusok. A st.-marxi temető csősze lírikus lehetett, mert mikor a községtanács tíz esztendő múlva felásatta a szegény halottak parcelláját, és egy gödörbe hányatta a gazdátlan csontokat, különös gonddal ásta fel Mozart sírját. A koponyát kivette a többi csontok közül, papírba csavargatta, ráírta, hogy kié, aztán föltette a szerszámos kamrájában a polcra. Így maradt a szerszámokkal együtt hivatalbeli utódjára, aki szintén a művészkeblű temetőcsőszök közé tartozott, mégpedig a fuvolát művelte. Nem is volt előtte ismeretlen Mozart neve, azért igen nagy becsben tartotta a koponyát, a szerszámos kamra polcáról előléptette a lakószoba sublótjára.

Itt találkozott vele a negyvenes évek végén Hyrtl, nem a nagy anatómus, hanem annak az öccse, egy derék rézmetsző, egyúttal gordonkás a Beethoven-bárban. Akkoriban halt meg az édesanyjuk, a rézmetsző gyakran kijárt a sírjához, egyszer az eső bekergette a csőszházba, s a fuvolás temetőcsősz meg a gordonkás rézmetsző igen összebarátkozott. Mozart feje sok zeneestélyt hallgatott végig a csőszkunyhóban, míg végre a fuvolás nekiadta az ereklyét a gordonkásnak, ez pedig sietett vele a bátyjához, a professzorhoz.

Hyrtl kraniometriai méreteket vett a koponyáról, s miután azok egyeztek a Mozart arcképeiből kiszámítható méretekkel, elhatározta, hogy a nagybecsű ereklyéről külön tanulmányt ír. Ehhez azonban szüksége lett volna különböző adatokra a néhai temetőcsőszről, aki a koponyát megmentette, s koronatanú gyanánt szerepelt volna a tanulmányban. El is küldte az öccsét a városháza uraihoz mindenféle régi aktákért, azonban a bécsi városháza éppen olyan, mint a többi városháza. Mikor meghallották, miről van szó, kegyeletsértést, hullarablást emlegettek, s úgy ráijesztettek a jámbor rézmetszőre, hogy hazaszaladt a bátyjához, és erőszakkal elvette tőle a fatális koponyát avval, hogy mindjárt beledobja a Dunába.

Azt ugyan nem tette, hanem eldugta úgy, hogy csak a halála után került valami titkos zugból a bátyja birtokába, aki közben olyan nagy ember lett, hogy most már a bécsi városházától se félt. Nyilvánosságra hozta a Mozart-koponya történetét, ami akkor - a hetvenes években - európai szenzációszámba ment.

Eljutott a hír Edinburgba is, s egyszer beállít Hyrtl-hez az edinburgi múzeum igazgatója. Meg akarja venni a Mozart koponyáját, és ígér érte háromszáz aranyat, ami akkor olyan nagy pénz volt, hogy azt most egy szuszra ki se lehetne mondani.

Hyrtl természetesen azt felelte, hogy ő nem foglalkozik koponyakereskedéssel, s a koponyát különben is odaajándékozta már Mozart szülővárosának, a salzburgi múzeumnak. Megkérdezte azonban, hogy miért támadt ez a különös gondolata éppen az edinburgi múzeumnak, holott annak soha semmi vonatkozása nem volt Mozarthoz.

- Igen, de mi őrizzük Haydn koponyáját is, aki pedig a legjobb barátja volt Mozartnak. Minden áldozatot megért volna nekünk, ha a két zenei lángelme csonthüvelyét egymás mellé tehettük volna.

A dolog rendkívül meglepte Hyrtlt, aki - maga is kismartoni születésű lévén - úgy tudta, hogy az Esterházyak a kismartoni Kálvária-kápolnában temették el nagy udvari muzsikusukat.

Igen, de fej nélkül. Az történt ugyanis, hogy Haydn halála után hamarosan angol arisztokraták látogatták meg Esterházy herceget, aki Ausztria londoni nagykövete volt. Az angolok nagyon szerették volna látni Haydn sírját, de a herceg csak nagy unszolásra mutatta meg nekik. Restelkedett, hogy a sír csak egy egyszerű halom a park végében, s fogadkozott, hogy majd ő fog építtetni Haydnnak hozzá méltó síremléket is.

A monumentum pár év múlva föl is épült, de az exhumált holttestnek hiányzott a koponyája. Gall koponyaelméletének volt akkor nagy divata, ez a divat gyűjtette az edinburgi múzeummal is a híres emberek koponyáit, s az angol urak úgy gondolták, hazafias kötelességet teljesítenek, ha addig, míg vendéglátó gazdájuk alszik, kiássák a kismartoni park földjéből egy világhírű művész koponyáját, s hazalopják magukkal Angliába.

Lehet, hogy egy kicsit barbárnak tetszik az ereklyegyűjtésnek ez a módja. De mintha abban sem volna sokkal több kultúra, mikor hasonló tiszteletre méltó motívumok alapján élő fejekből csinálnak holt koponyákat.

írta: jazsoli5, 2010. ápr. 4. 8:36 - címkék: és kategóriák: Elbeszélések,novellák, A művészetek nagy alakjai - még nincsenek kommentek