2012. február
Megyery Ella: Törött tükör
Törött tükör már szívemben a múlt,
Mit durva kézzel száz szilánkra vernek.
Ezüst fénye csak foltokká fakult,
S a szürke porban holt romok hevernek.
Dúlt cserepek közt szétomló résen
Képed rezgődik, halványodva, holtan
S át a letünt, lejárt szenvedésen
Felkisért árnya annak, aki voltam.
Bágyadt kristályán a drága lapnak
Elhamvadt tüzek törnek fel a mélyből.
Hervadt álmok halkan szárnyra kapnak
S új varázs leng a halott szenvedélyből.
De hült szivekbe friss erőt nem adnak,
A büszke bálvány bús romokba hullt,
Porladt oltárok lassan beroskadnak...
...Törött tükör már szivemben a múlt...
Számomra ismeretlen költő: Keresztesy Klára
I.
"Én voltam a gyilkos...én dobtam a tóba...
Hozzám jött ki este, egy szerelmes szóra.
Az utolsó csókot én raboltam tőle!
Mint a rózsa szirma, puha volt a bőre...
Keresztesy Klárát én csaltam a tőrbe."
"Nagy bíró uraim, hazudik a Péter,
Én fojtottam meg a Klárikát egy éjjel,
És amikor holtan, ott hevert előttem:
A Haláltó néma fenekére löktem.
Sötét szárnyú felhők úszkáltak fölöttem..."
"Ne bolondozz, Gábor! "Ne hazudozz, Péter!"
Nem birják felérni bíró urak ésszel.
Szilajabb a Péter...gyanusabb a Gábor...
Ő csavargott akkor a falutól távol.
Suttogás hallik csak a tanácskozásból.
Eltörik a pálcát...nagy, fekete csend lesz...
"Kisteleky Gábor, elitéltük kendet.
Két szemét kioltjuk, - Klára két szeméért,
Életét elvesszük - Klára életéért.
Gyónjon meg a papnak: lelki üdvösségért."
II.
A siralomházban csak két ember fér el:
A halálraitélt és a "szabad" Péter.
S lehull Gábor előtt az a másik térdre,
Összeteszi kezét rimánkodva, kérve:
"Ne bolondozz, Gábor! hadd lakoljak érte."
Komoran néz az rá: "Te ölted meg Péter - -
Szivtelen ármánnyal, istentelen kézzel.
Buzavirág szemét többé ki nem nyitja,
Liliom orczáját néma föld boritja...
Csak az édes bosszú maradt nékem vissza."
"Utána megyek én...s te itt maradsz, Péter,
Hosszú éltet élsz kínos szenvedéssel.
Lelked tépni fogja iszonyatos vétked,
Kétszeres gyilkosság fog üldözni téged...
Keresztesy Klára bosszút állok érted!"
III.
Két kis emberöltő...hatvan hosszú évek...
Eltemetnek könnyet, bánatot, emléket.
Uj emberek között jár egy fehér ember:
Százat is taposhat...a szakálla tenger...
Tele van a szeme titkos félelemmel...
Jó emberek adnak ételt, italt néki,
És ha egyik-másik az életét kérdi:
Érthetlen arcczal odabámul rája -
S reszketve, dadogva, sírva gagyog szája...
"Keresztesy Klára!...Keresztesy Klára!..."
Fekete István: A hegyekben
A barátom orvos volt, nőorvos. Cinikus és goromba, ámbár lehet, hogy csak az asszonypaciensektől lenyelt mérget öntötte rám azon az emlékezetes reggelen, amikor nem jelentem meg a találkán.
- Mi van veled? - robbant rám. - És mért vagy ágyban?...Mit gondolsz, meddig várok? Miféle divat ez?
- Engedj, kérlek, szóhoz jutni - mondtam fájdalmasan.
- Tessék!
- Hát tudd meg, hogy nekem vesemedence-gyulladásom van! Hazamegyek. Családom van...
- Mutasd magad.
Alaposan megnézett és kikérdezett.
- Jó! - mondta. - Szép családod van, és remek hexensusszod. Azaz zsábád. És most gyerünk! Vesemedence! Tizenkét fokos vízben fürdeni...Marhaság! Mire felérünk a havasra, kutya bajod.
Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamba mintha tüzes esernyődrótok lettek volna kifeszítve. Keresztben és hosszában is.
- Na látod... - indult el a doktor, és én mentem utána, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak barátom széles vállát és a válla felett a havas ködbe borult csúcsát. És az a köd, az a magasság, az a titokzatos messzeség vonzott, szinte szívott felfelé.
Rekkenő nyári meleg fuldoklott a szakadék vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, én alig vonszoltam magam: azt hiszem, csak a bakancsaim vittek úgy megszokásból. Fürödtem a verejtékben, átkoztam a hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem ballagó árnyékomnak.
- Kellett neked fürödni, te ökör? - Az árnyék azonban nem szólt semmit. Az árnyék ment, ment.
A doktor előttem pücskörészett túl a beszélgetési távolságon, és meg nem állt, és nem mondhattam neki: "Állj meg már, te hóhér! Segíts rajtam!..."
Ámbár a menés mintha egy kicsit könnyebb lett volna. Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt - amikor a doktor nem látta - egy szamócáért le is hajoltam. Derekam pudvája mintha engedett volna.
De minek részletezzem? Hatórás kapaszkodás után, ha akarok, úgy megyek, mint a katona a díszszemlén, de nem akartam, mert akkor a doktornak igaza lett volna. Komor arccal nyeltem a magasság illatos levegőjét, pedig a vérem vidáman bizsergett, és szemem itta a messzeség alkonyi ragyogását.
- Na, hogy vagy? - mosolygott barátom.
- Kutyául - legyintettem -, ilyen a te diagnózisod...
És fájdalmasan vonszoltam és szégyelltem magam, mert komédiázás helyett hálásnak kellett volna lennem. De nem! Sóhajtottam, megálltam, és amikor barátom nem látott, meg is fenyegettem kajánul vigyorogva.
"Megállj, doktor! Marhaság, azt mondtad...így beszéltél velem? Velem? Még azt a kis vesemedence-gyulladást se szavaztad meg?..." És fickándozott bennem a gonosz, a sárga szemű kaján, és segített rosszul lennem, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna az eget, a földet, az egész fenyőszagú, áldott világot.
Akkor már esteledett, hűvösödött, s az erdei kunyhó előtt egy barna legényke rakta a tüzet.
- Meg is ágyaltam már - mutatott a fenyőgally ágyakra -, s kihajtottam a kalyibából a kecskét.
- Micsodát?
- A kecskét, instállom, meg a malacokat.
Barátomra néztem epésen és szemrehányóan.
- A kecske nem lenne baj - vakarta füle tövét a doktor -, mert a kecskében csak néha van tetű, és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha, és az nem marad bennük.
Igaza volt. Rengeteg volt. Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de álmunkat percenként szétvakartuk. Csak a legényke aludt egészséges szuszogásba takarózva, s a doktor ébresztőórája mérte mellettem az időt és a viharos bolhacsípéseket. Végül mégiscsak elnyomott az álom...Aztán irtózatos üvöltésre ébredek.
- Medve! Doktor úr, medveee!...
A doktor kapkodni kezdett a sötétben, leütötte a vekkert, és a villanylámpa helyett megfogta az orromat.
- Ne ordíts! Mii...hol? - és motoz a sötétben.
Csend. Hűvös füstszag, a nyakam ég a csípésektől, és barátom végre felkattintja a lámpáját.
- Álmodtam - vallotta be a legényke -, de rusnya nagy medve volt, az szent igaz...
A bolhák azután aludni mentek, mi pedig felkeltünk, mert halk zsongással hajnalt mondtak a fenyők.
Álmatlanul és kedvetlenül kanyarítottam nyakamba a puskát, s mire kiértünk a szálasból, keleten mint a sejtés, szakadt már el az ég a földtől. Előttünk nagy tisztás málnabokrokkal - hátunk mögött az erdőben meg-megszólal egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd. Leültem a leshelyre, a legényke lefeküdt, s azonnal elaludt.
Egyedül maradtam. A köd lassan emelkedett, s derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, arcomtól talán egy araszra, kis fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, és azt mondta: "Cin-cserr..." ami cinke nyelven azt jelenti: hogy "Hát te ki vagy?"
...Én az ember vagyok, madárkám. Nem ismersz? Ámbár jobb talán, ha nem ismersz...Én vagyok a teremtés koronája.
A kis cinke egészen jókedvű lett, mint akit megcsiklandoznak, mert nevetett és elrepült.
A köd emelkedett, és fényleni kezdett, mint a selyem. A völgyek már kinyíltak, és lent, mint egy ottfelejtett ostor ezüstsudara, kanyargott a folyó. Aztán megzendült a szél, és megmozdult a köd. A borókabokrok megemelték szoknyájukat, mintha a harmattól féltették volna, a málnabokrok bókolni kezdtek kelet felé, ahol meleg fényben úszott már a hegyek csipkéje.
A málna mozgott, szinte földig hajolt, és ekkor, mintha évezredek minden ősének látomása lobbant volna fel bennem - megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte a málnát - mint az arató a kévét -, és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze édes lett a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnát két kisbocs eszegette hangos csámcsogással.
Ránéztem a legénykére, s az - mintha szóltam volna hozzá - éberen kinyitotta a szemét. Mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott eszembe. Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna...
De fordult a szél, s az anya halkan elmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat "kézen" kapta a mama, mint dajka a gyereket, és berántotta a sűrűbe.
- Szagot kaptak - mondta a legényke - tőlünk fúj a szél...
Csak ültünk. Később a pásztorok tanyáján keményen kiáltott valaki.
- Na menjünk.
A kályha előtt már égett a tűz, s a barátom a szalonna mellől rám nevetett.
- Mi van a vesemedencéddel?
Én is nevettem, és a legényke is nevetett.
Magasan voltunk, a feledés meleg fényében, a fájdalmat, a komiszságot s a kajánság sötétségét felszívta az éjszaka.
Reggel lett. Most már Emberek voltunk.
/Forrás: Vadászatok erdőn, mezőn, Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1987/
Középkori ismeretlen költő: Sem fagyban, sem vad hidegben
Sem fagyban, sem vad hidegben
enyhülésre nem lelek.
A vágytól, mely lobog bennem,
sirok, nyögök, reszketek.
Egy férfi kezébe tettem
lelkemet,
s ezért kellene szeressen
szerfelett
ő is, kit úgy szeretek,
hogy már szinte eszem vesztem.
Ámde ő nem vigasztal meg,
s más vigaszom sem leszen.
Kényura ő életemnek,
övé lévén mindenem.
Vágyam mégis érte reszket,
mert hiszen
mélyes-mélyiből szivemnek
szeretem,
és csak ő tetszik nekem.
Ha akar, halálba kerget!
Nem tudom mért, bősz haragban
sanyargat a szerelem:
éppen akit nem akartam,
azt szeretteti velem.
Ha csak látom, beledobban
a szivem. -
S ön-vesztem kell űzzem-hajtsam
szüntelen,
mert bár én őt szeretem,
ő irántam hajthatatlan!
Megtörtem. Mit tudjak tenni,
ha a vágynak súlya nyom?
A szivemet visszavenni
s másnak adni nem birom.
Igazságot kár keresni,
hisz tudom:
van, kinek öröm szeretni
s jó nagyon,
nekem meg csak siralom,
s az örömből nem jut semmi!
Végzek hát a sziv dalával,
véget érvén örömem:
testemen gyökér fut által,
többé ki se téphetem,
s itt tapadt meg indájával
szivemen.
Ámor gyűlölni nem átall,
jaj nekem! -
átitatta mindenem
Yseut fanyar italával!
/Ford.: Tellér Gyula/
Középkori ismeretlen költő: Szülőhazám
1
Szülőhazám édes-szép földje, te,
öröm hona, vigasság kútfeje,
megyek, megyek maholnap messzire,
világba űz a szerelem dühe
innét.
2
Isten veled! - s Ég áldjon, cimborák,
sok módfelett kegyelt, édes barát:
sirassatok, nem boldogít tovább
e drága kör, emésztő tűz fog át
s öl meg.
3
Ahány virág a Hyblán díszeleg,
s dús-lombu tölgy Dodonában mered,
ahány halat táplálnak tengerek:
a szerelem mélyén oly rengeteg
kín dúl.
4
Venus lobog pusztítva lelkemen,
nem ért soha hasonló gyötrelem:
való igaz - ugyancsak érezem -
a bölcsesség: "Ínség és szerelem
egy pár."
5
O, jaj, milyen iszonytató öröm!
A szeretők égnek erős tüzön.
Nem állja ki, s új kínokkal gyötör
Venus, ha már sokallja a gyönyör
mézét.
/Ford.: Csorba Győző/
Középkori ismeretlen költő: Férfi-módra élem...
Férfi-módra élem férfi-voltomat,
szeretek, ha szerelemre okot ad
ki szeret, s hogy viszonozzam, noszogat:
vagyok a nagy Jupiternél konokabb.
Bárha elepedjek,
fehérnépnek nem esdek,
ám szeressen ő előbb, hogy magam is szeressek.
Melyik asszonyt dagasztja a büszkeség,
látnom is, hogy megutáljam, már elég:
határkövet ki minek is döntenék,
nem húzott az eke ökröt soha még.
Nyomorult szokása,
hogy magát megalázza:
inkább vágyom vigalomra, mint könnyhullatásra.
Tetszem annak, ki előttem tetszeleg,
ám keressék kedvemet a kegyesek:
nem jól jár a kocka, csak ha úgy pereg,
ha ők búza - én pelyva ne legyek.
Piacra, asszonyra
egy törvény áll, s kimondja,
hogy bolond a szeméremnek aki hódolója.
Szabad vagyok s olyan tiszta, mint ama
Hippolytus mondják hogy volt valaha:
asszony hivó ujja avagy szép szava
csáb nyilaként rám hiába hullana.
De azért ha tetszem,
ám intsen csak, jelezzen,
kedvesebb a bátor asszony mindig szememben.
Eddig a dal, íme - ámde énnekem
magamnak sem tetszik balga énekem:
úrnőm, bájod meghazudtol, vétkezem,
büntetésül amit óhajtsz, tégy velem.
Lábad előtt várva
a penitenciára,
kérlek büntess, vigy magaddal kulcsra zárt szobádba.
/Ford.: Veress Zoltán/
Középkori ismeretlen költő: Mely csalónak nevez engem
1
Mely csalónak nevez engem:
s hogy elhagytam, kit szerettem:
mely azt mondja: hűtlen vagyok:
szivem tüzet másért fogott:
2
hazug, csalárd az a nyelv ám,
ármányt s mérget is lehel rám:
méltó rá, hogy kitépessen
és lángok közt elégessen.
3
Isten tudja s más istenek:
ily dologban nem vétkezek -
más istenek s Isten tudja,
nem vétkezem ily dologban.
4
A múzsákra megesküszöm
s Jupiterre: aranyözön
ki volt egyszer - s aztán másszor
boka is volt a javából.
5
Esküszöm Phobeusra, Marsra,
ki mind a szerelem atyja,
és esküszöm Rád is, Ámor,
kinek rettegek nyilától,
6
esküszöm a nyílvesszőkre,
miket belém gyakran lősz be,
hogy megtartom esküvésem
ármány nélkül, szent hűségben.
7
Az eskümet meg is tartom,
meg is mondom, miért vajon:
mert a lányok csapatában
ilyen szépet nem találtam.
8
Mint gyöngy aranyfoglalatban,
úgy tündököl e csapatban:
hasa, combja, keble, válla
mind oly szépen van formálva:
9
homlok és nyak, ajak és váll
szerelemnek étkül szolgál,
megszerettem a haját is,
a haja színaranyát is.
10
És míg nappá az éj nem lesz,
s munka helyett nem pihenhetsz,
és míg a víz tűzzé nem nő:
míg fa nélkül nem lesz erdő,
11
s míg tengeren hajók járnak,
s a parthusok lándzsát ráznak:
csillag leszel nékem, csillag -
s ha nem csalsz meg, én se csallak.
/Ford.: Végh György/
Középkori ismeretlen költő: Mért ver uram engemet?
Mért ver uram engemet,
szegénykét?
Semmi rosszat nem teszek,
soha nem is nyelvelek,
épp csak hogy mást szeretek,
elég rég.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?
Hogyha nem lesz jobb napom,
úgy, ahogy én akarom,
kimondom, hogy megcsalom:
személyét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?
Tudom is már, mit teszek,
bosszút rajta mint veszek,
az ágyamba viszek egy
legénykét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?
/Ford.: Illyés Gyula/
Középkori ismeretlen költő: Altató
I
Aludj, kicsim, csak csendesen,
úgy fáj, ha sírsz, úgy fáj nekem:
ha nyugton vagy: az jó nagyon -
ha sírsz, csak nő a bánatom.
Aludj, fiam, egyetlenem:
apád oly nagy kő szivemen!
Csak pihenj te, tente-tente!
II
Amikor megismertem őt,
az édesen kedveskedőt,
nem tudtam még, hogy mily hamis
a szíve is s a szava is.
Most látom ám csak igazán,
nem gondol rád, s nincs gondja rám!
Csak pihenj te, tente-tente!
III
Aludj kicsim, aludj, szivem:
s majd mosolyogj csak édesen -
de jaj, ne úgy, mint az apád:
ki nőkre szórta mosolyát!
De jaj, övé hajad s szemed:
hogy lenne hát más a szived?
Csak pihenj te, tente-tente!
IV
Akárhogy van: apád sosem
felejtem el, mert szeretem.
S bármerre jár, mint egy madár,
hű szerelmem utána száll -
járjon bár messzi földeken:
övé a szivem, életem -
Csak pihenj te, tente-tente!
/Ford.: Végh György/
Wass Albert: "NON INUTILIS VIXI"
Dr. Bignié Bélánénak
Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele...
Az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajjon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottuk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét?
Wass Albert: Erdélyi fák között
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a
falevél.
Ősszel, - mikor a hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezőkre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél,
nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, - de kétszer hullanak a levelek...
(Balogh Miklósné Bódi Ágnes által megőrzött kézirat alapján)
Wass Albert: Nekünk mi marad?
gróf Horváth-Tholdy Margitnak
Ha majd lehull az utolsó levél,
mely fogva tartott még egy kis nyarat:
nekünk mi marad?
Ha majd a dombot hómező takarja,
temető lesz a tölgy-erdők avarja,
s halottá némul minden vadpatak?
A tél kacagva szórja a szelet,
vándormadár lesz minden boldogságunk,
és enyhülést többé hiába várunk,
mert jaj, majd sírni sem lehet!
Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
amelyben hittünk még egy kis nyarat,
s a napsugár is messze költözött:
reménytelen, nagy hómezők fölött
nekünk mi marad?
Wass Albert: Ha visszatérek
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?
Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?
Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:
vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?
Wass Albert: Megjött az ősz
Szeretett anyámnak ajánlom
Ma már igazán itt az ősz. Ugye:
ma nem találsz szívedben nyári dalt?
Az én szívemből minden dal kihalt.
Ma búcsúzóban érkezett az ősz.
Ma búcsúszóval messze ment a párom...
és a szívem ma üres lett nagyon:
deresre sápadt minden, minden álom.
A hervadásban, itt, mit is keressek:
várjam, amíg a holt avar kihajt?
Mert most igazán itt az ősz. És érzem:
ma szívemből minden dal kihalt.
Reményik Sándor: Hozsánna annak, aki visszajött...
Én nem ismerlek Téged, ifjú nő,
Nem láttalak soha.
Ma hallottam, hogy a világon vagy,
Ma hallottam: Erdélyországé vagy, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Te nem tudod, micsoda fájdalom
Örvénylik az én örömöm mögött:
Búcsúzni mindig, búcsúzni megint...
De egy fecske most visszaköltözött,
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Búcsúztatni - ó hányszor búcsúztattam
Tíz esztendő alatt,
Szívem elfáradt, könnyem elapadt,
Szavam se száll az indulók után, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Mert most se telt még be a sorspohár,
A nagy sebből a vér most is buzog,
De búcsúztatni én már nem tudok, -
Ahelyett kendőm feléd lengetem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Áldott legyen a bejöveteled,
A hegyek istene legyen veled,
Áldott a frigy, mely visszaragadott:
Sodró, szerelmes székely Nemere, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Én nem ismerlek téged, ifjú nő,
De Te vagy az én elégtételem,
Ki annyi drága ismerős után
Hasztalan társam ki tartó kezem:
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Szeretnék most a télbe kirohanni,
S neked, Te idegen,
A végtelenből virágot szaggatni, -
Csakhogy ne lássak több búcsú-virágot, -
Hozsánna neked, aki visszajöttél.
Nagyon fáj a szívem,
Tán azért lengetem
Tüzes üszökként ezt az örömöt,
Dacos, kétségbeesett örömöt:
Hozsánna egynek, - aki visszajött!
Tompa László: Vallomás
László Árpádnak, a zongora poétalelkű
mesterének, aki a messze nagyvilágból
is megtért ide, mert Erdély végzetes
vonzásának ő sem tudott ellenállani
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély,
Minket mennyire magadnak neveltél!
Hogy bár kincseken járjunk messze földön:
Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny!
Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk - -
Egy is teljesen a mi lelki arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült ég!
Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék -
Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak:
testvér-másai a mi bús arcunknak.
Zúgó vizeid sodra, min merengünk:
A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk!
Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk.
S te is a mienk -: a föld kerekén-sem
Lelnénk mást, aki minket így megértsen...
Légy hát csendesen, - megnyugodva, hogy mi
Soha nem fogunk téged megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb a cél:
Látni téged, újultodban Erdély!
Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig:
Szívet és erőt áldozunk halálig!
Mert mi múlhatunk, - de te, míg világ áll:
Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!
Fülöp Károly: Haza négy év után
Hazamegyek végre, hazátlan árva,
hol éltem annyi boldog ifjú évet
s hol férfivá érlelt a harcos élet,
míg nem sodort el sorsom más határra.
Mily öröm, ha állomáshoz érek!
Az út, amelyen új hazát keresve
a szívem hoztam erre csüggedezve,
most megszépül, mert újra visszatérek.
Őrhegy tövén de jó lesz megpihenni,
a kis Víz után álmodozva menni,
merengeni bástyáin a régi várnak,
s míg álmaim lepkéi szerteszállnak,
emlékek árja lelkem záporozza
s tűnt ifjúságom újra visszahozza.
Bartalis János: Lélek-vetésforgó
Hiába volt ez is: a lélek-vetésforgó.
Csak a régi mag hajt virágot.
Amit a szép erdők, mezők vetettek:
Az örök mag vet itt is lombot.
Hiába volt hát ez is, Uram.
Mindegy, itt vagy amott.
Egyforma a lélek borúja-fénye.
Csak talán itt a sötétje nagyobb.
Nagyobb a sötétje.
És nagyobb a kínja, vágya, szerelme.
Itt még többször imádkozom,
Még többször nézek,
Mint hívő muzulmán - keletre.
Ha éjféli óra üt, mindig "arra gondolok".
Ha csillagra nézek, tudom, az is "arra mutat".
Ha szél ver és felleg száll,
Ha bús madárraj indul,
Lelkem gondolatai repülnek.
Mennek feketén, csapatostul.
Mennek csillagfényben,
Mennek napsütésben,
Mennek ráhajolni,
Mennek leborulni - az erdélyi földre.
Takáts Gyula: Visszhang tavaszi erdőn
Fénylik a rét és ragyog a cserje.
Mint vizsla fut fürge szemem.
Kutatja nyomd, gyermeteg leány.
Négykarú szerelem.
Száll, mint kakuk a bokrok alján,
hol selyem sálad elveszett.
Mint csermely árkán kékajkú visszhang,
kiáltja nevedet.
- Itt hevert ő is. - Emlékszel rája? -
A sás hegye némán izen...
- Itt lépett által. - Súgja a patak.
- Térdit láttuk a vizen...
Szeme könnyes volt, mint az őzé.
Nézett a levelek közén.
- Szállj messze! - szóltam. - Fénylő kincseid
csak ragyogtasd felém,
mint hegy havat!...S ha érted esdve
kitárom egykor két kezem,
fonjál szívedre, mint a borostyán
négykarú szerelem.
Takáts Gyula: Sugár
Hajnalban kertünkben róka járt.
Rémülten sápogtak a kacsák,
s hogy átnéztem a bokrok fölött
őt láttam jönni a réten át.
Gondolta, hogy még alszom!
Ajkára tette ujjait,
s érett almáim sárga bőrét
megérintette sorra mind.
Majd a kéklő erdőre nézett,
hol a fehér szent-ember lakik,
s egy szerelmes rigó-hírnököt
küldött a táruló ablakig...
Takáts Gyula: Kis alkonyi vers
Meleg vérünknek jó a liget árnya.
Tenyerem szoknyád ráncát kergeti.
Lágy gyíktojást érlel a langyos homok,
s a hold sugárszakállát lengeti.
A fák árnyán a válás órája ring.
S míg a rét fölött formálom arcodat,
messze futsz tőlem, akár a gyorslábú őz,
s mint rőt erdő száll közénk az alkonyat.
Örmény népmese: Az ostoba vadász
Volt egyszer egy vadász, akinek nem volt se puskája, se tölténye, se kutyája, de semmi egyebe sem, ami a vadászathoz kell.
Egy napon elhatározta, hogy elindul vadászni. Útnak is eredt, ment, mendegélt, s egyszer csak három puskát pillantott meg az út szélén: ennek aztán nagyon megörült. Le is hajolt nyomban a három puskáért, de látta, hogy a három közül kettő el van törve, de a harmadik puskának semmi baja, csak éppen se kakasa, se ravasza nincsen. No, ezt a puskát fölvette a vállára, s így folytatta tovább az útját.
Ment, mendegélt, mígnem elérkezett három tavacskához. A háromból kettő kiszáradt, a harmadikban pedig egy csepp víz sem volt. Ebben a tavacskában úszott három kacsa: két kacsa döglött volt, a harmadik egy szikrát sem élt. Felemelte a puskáját, gondosan célzott, és meghúzta a tavaszt!...A harmadik kacsa nyomban felbukfencezett. A vadász felvette, ment tovább.
Ment, mendegélt, mígnem három faluhoz ért. Két falunak már csak romjai voltak meg, míg a harmadikban nem volt egyetlen ép ház sem. Betért ebbe a harmadik faluba, s addig ment, míg egy összedőlt kunyhóhoz nem ért. Bement, s az egyik sarokban három cserépfazekat pillantott meg. Kettő darabokban hevert, a harmadiknak pedig nem volt feneke.
"Hát most mitévő legyek? - tűnődött a vadász. - Hogyan főzzem meg a kacsámat?"
Tüzet gyújtott, megtöltötte vízzel a feneketlen fazekat, és feltette a tűzre forralni. Aztán megkopasztotta a kacsát, majd beletette a fazékba. Mikor a kacsa megfőtt, mind megette az utolsó falatig. Aztán leheveredett, pihent egy keveset, majd ismét útnak eredt.
Ment, mendegélt, mígnem egy útszélen legelésző tevébe botlott. Felült rá, s így folytatta az útját. Két teljes napon át utazott a teve hátán, és a harmadik napon egy városba ért. Ott eladta a tevét a piacon, s az árából vásárolt egy szamarat és két búzaszemet. Az egyik búzaszemet a nyeregtáskája bal zsebébe tette, a másikat pedig a jobb zsebébe. Aztán felült a szamárra, és így ment tovább.
Ment a szamáron, mendegélt, ezúttal öt teljes napon át, mígnem egy folyóhoz érkezett. Ott leszállt a szamár hátáról, levette a cipőjét, hogy átgázoljon a folyón, de közben a szamár elinalt. A vadász utánaeredt, elkapta, és visszavezette a folyóhoz. Eközben a cipői átkeltek a vízen a túlsó partra. Kereste őket itt, kereste őket ott, de nem találta sehol. Egyszer csak megpillantotta a cipőket a túlparton. Felpattant a szamárra, és nagy hamar elérte a túlsó partot. Ott leugrott, odavezette a szamarat a szántóföldre, ahol az ökrök szántottak, kivette a búzaszemet a nyeregtáska bal zsebéből, és elvetette a barázdába. Miután ezzel megvolt, visszaült a szamár hátára, és elindult a faluja felé.
Ment, mendegélt, a napok teltek egymás után, és a harmincegyedik napon elérte a faluját. Egyenesen a malomhoz ment. Ott kivette a búzaszemet a nyeregtáska jobb zsebéből, és hozzáfogott az őrléshez. Hét nap, hét éjjel őrölte, mégsem jutott a végére. Mikor megunta az őrlést, a már megőrölt lisztet zsákokba rakta, a zsákokat felrakta egy taligára, és elindult haza. Ami a búzaszemből megmaradt, otthagyta a molnárnak fizetség fejében.
Nem sok idő múlva így szól a vadász magában: "Én bizony elmegyek, és megnézem, megérett-e már a búza, amit elvetettem."
Magához vette sarlóját, felült szamarára, és elindult a távoli szántóföld felé. Ment, mendegélt, s meg is érkezett pontosan harmincegy nap múlva. A búza ezalatt megérett, lehetett aratni. Fogta hát a sarlót, de amikor először lendítette hátra, váratlanul egy vadkan bukkant elő, s olyan erővel rohant egyenesen bele a sarlóba, hogy az megakadt a vastag bőrében. Az állat megzavarodva visszafordult, s lábában a sarlóval szaladgált össze-vissza a búzában, s közben a sarló rendre mind levágta a búzát.
Akkor a vadász kezdte betakarítani a learatott gabonát. De olyan rengeteg volt, hogy taligákat kellett bérelnie, azokra feltornyozta a kévéket, s úgy tért vissza ismét falujába, hogy a termésből jócskán maradt is még a mezőn.
A búzával megrakott taligákkal a falu szérűskertjébe ment, s ott boglyába rakta a kévéket. Aztán mezei munkásokat fogadott, akik három teljes héten keresztül csépelték a gabonát, s még így is maradt néhány érintetlen boglya. A kicsépelt búzát zsákokba töltötte, hazavitte, s otthon aztán megtöltötte vele a magtár minden zugát, s még mindig volt búzája jócskán.
Eltelt egy kis idő, s egy szép napon egy lovas ügetett el a vadász háza előtt. A ló véletlenül belerúgott egy kőbe, patája alól kipattant egy szikra, amely lángra lobbantott egy kevéske szalmát. A tűz átterjedt a boglyákra, onnan a házra, az istállóra és a pajtára, és amije csak volt a vadásznak, mindene hamuvá égett.
Mikor pedig a tűz kialudt, a vadász így szólt magában:
- Megyek, és megnézem, maradt-e valami, aminek hasznát vehetem.
Kutatni kezdett a hamuban itt is, ott is, míg végül egy nagy kő alatt, amely valaha az istálló falában állt, egy kis csomagot talált. Felemelte és kibontotta: egy kis papírdarab volt benne, rajta valami írás állt. De bizony a vadász nem tudott olvasni, elvitte hát a papírdarabkát a tanítóhoz. A mester nagy ceremóniával hatalmas orrára ültette az okuláréját, megköszörülte torkát, jó messzire maga elé tartotta a papírt, és ünnepélyes hangon felolvasta az írást:
- "Igen ostoba vagy, hogy elhitted, ami veled történt."
/Ford.: F. Nagy Piroska/
Számomra ismeretlen költő: Fejfájás
Belül már nem fáj semmi.
Kisírt szemek, szomorú arcok nem hatnak reám.
Durva szavak nekem nem fájnak
S az álomtalan éjszakának
Nem sírom el, hogy rossz az élet.
Hogy megint vége egy-egy napnak
S a nappal együtt egy-egy reménynek,
Nem érint már...
Hanem a fejem az sokat kínoz,
Hosszú, forró napokon által,
És éjszaka úgy ég, úgy lüktet,
Azt hiszem néha,
Hogy nem virrad meg soha többet.
Füstbe ment tervek, meg nem valósult álmok,
És minden, ami valaha bántott,
Ó, ami csak ért, mind a bánat,
Ilyenkor újra föl-föltámad.
És minden, amit régen eltemettem,
Vad fájdalommal lüktet a fejemben.
És behúnyt szemmel, pihenésre vágyva,
Mig könnyeimtől nedves még a párna,
Egy névre gondolok...Egy büszke névre,
Amelyiknek a viselője
Valamikor szent volt előttem.
Valjon merre jár most? - Rég nem láttam.
S a bús, fejfájós éjszakában
Sóhajtva vágyódom utána.
Ó, hogyha hűs, gyöngéd kezével
Végig simítná forró homlokom,
E kínzó, rettenetes lüktetés
Megszűnnék rögtön, oh tudom, tudom!
Ha két fekete, édes, csillogó szem
Mint egyszer, régen, rám ragyogna újra,
Föl engedne a szivem fásultsága
S a szivem fájni újra megtanulna.
És mint egy bízó, gondtalan gyermek,
Mosolygva, újult erővel,
Neki vágnék a küzdelemnek,
Egy rám ragyogó sugaráért -
Két csillogó, fekete szemnek.
Középkori ismeretlen költő: Virág, e virág a tiéd...
Virág, e virág a tiéd:
szinében vágy tüze ég!
Nézd a virágkelyhet,
engem a vágy rabul ejtett.
Ujjaid közt forgasd,
lelkét szippantva szagolgasd!
Kelő nap, ha felragyog,
ragyogjon arany alakod.
Virág, a virágra nézz!
Mosolyodból cseppenjen a méz!
Szólj tündér nyelven!
Philoméla is irigyeljen.
Csókoddal áldozz!
Illik ajkad bíborához.
/Ford.: Bajor Andor/
Középkori ismeretlen költő: Fújj, északi szél!
I
Tudok egy leányt, drága jó,
kunyhójában ragyogó,
szinte imádkoztató.
Tűri simitásom!
Van lány itt is, drága mind,
szép is, jó is vér szerint,
de őneki párja sincs
sehol a világon.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj, fújj, fújj!
II
Haja hosszú, haja lenge,
arca elfér tenyerembe,
rózsa, mirtusszal keverve:
kunyhóbeli, víg madár.
Szép, nagy szeme soha könnyben,
még Krisztus is a kereszten
mosolyog rá, ha a szentem
főkötőben arra jár.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!
III
Két szeme úgy süt felém,
mint éjszaka lámpafény:
bőre fehér tünemény.
Szép a drága szívem!
Karcsú nyaka hajladozik,
vállát, karját nézegetik,
összeteszi szép ujjait!
Add nekem, Úristen!
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!
IV
Mi ő? Jóságnak korállja,
becsületnek rubintkája,
tisztaságnak ő kristálya,
szépségnek varázslata.
Bőkezűség liliomja,
ügyesség legszebb virága,
édesség napraforgója,
hűségnek úrasszonya.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!
V
Szerelmedért emésztődöm,
szerelme miatt vesződöm,
szerelméért nincsen üdvöm,
s vagyok halavány,
szerelméről álmodok én:
szerelméért gyászolok én
nem ismerne senki rám.
Fújj, északi szél!
Fújd ide, kit szívem kér!
Fújj, északi szél! Fújj! Fújj! Fújj!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Középkori ismeretlen költő: A Venushoz mostoha...
A Venushoz mostoha
téli fagy most visszatér,
gyors a fergeteg lova,
szerte minden tiszta dér:
durva az én arcom, a
régi sebhely rajt' fehér:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja fagy.
Mig ég keblem, képemen
petyhüdt, ráncos lett a bőr,
ébren töltöm éjjelem
és napközben kín gyötör:
ha sokáig így megyen,
rám ki tudja még mi tör:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.
Cupido, te égiek
pártfogoltja, kérdelek:
mért tartsz rám igényt, minek?
A szemed rám mért vetted?
E kegyetlen, zord hideg
nem riaszt el tégedet?
A szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.
Egymást váltó elemek
szabják meg, hogy mint legyen,
imé: most havak, derek,
majd meleg jön hirtelen,
csupán én nyögdécselek
égő vágyban szüntelen:
a szerelem lángja nagy,
el nem olthatja a fagy.
/Ford.: Kiss Jenő/
Középkori ismeretlen költő: Téli szerelem
Hullanak a sárga levelek,
mi zöld volt, minden oda már,
elillant tőlünk a meleg
és messze jár:
a nap a végső ég-jelek
jegyében áll.
Dér permetez, fáznak a fák,
madárkák, s minden, amit ért.
Csalogány sírja panaszát
a többiért:
kihűlt, kihunyt az égi láng,
ó jaj, miért?
Medrükben tiszta, langy habok
s a réteken nincs több virág,
arany napunk hogy elhagyott
s nem süt reánk:
fagyosak már a nappalok
s az éjszakák.
Mégis, bár néma dermedés
fog el mindent, én egyedül
majdhogynem tűzben égek, és
lelkem hevül:
egy szép szűzért nagy epedés
emészt belül.
Csókja még gyötrőbb vágyba űz
s körém ha fonja karjait,
szeméből fények fénye tűz
és elvakít:
száz év ha láthat, mint e szűz,
oly angyalit.
Lám, a görögtűz lelohad,
ha bor folyik rá, fanyar is,
de hogy kioltsa lángomat,
mód arra nincs:
a bor tüzemre tápot ad
s még szítja is.
/Ford.: Veress Zoltán/
Áprily Lajos: Jaj, a vihar
Jaj, a vihar, hideg vihar,
barbár szelek vad őszi sodra.
Jaj, a szilaj zápor-roham
özönnel zúg a terraszodra.
Jaj, a homály, ablak-homály,
útját a csepp sietve rója.
Jaj, rácsos párkányodra hull
az ampelopsis kék bogyója.
Jaj, az avar, rakott avar
a földre hajtott rózsafákon.
Jaj, a rigók, a gyász-rigók
aludtvér-szín galagonyákon.
Jaj, az utam, ázott utam,
vörös fák szegik haloványan.
Jaj, az erdélyi tölgyesek
vörös haddal jönnek utánam.
Jaj, a tüzem, beteg tüzem,
most foszlik füstje lomha köddé.
Az erdőn elveszett a nap,
jaj, nem kerül meg soha többé.
Áprily Lajos: Így akarja a sors
Fordul az út. Amerre száll a nap,
a messzeségben síkok integetnek.
Emlékjelül, ha jő a pillanat,
mit hagyok itt a búcsúzó hegyeknek?
A bús királyi asszony jár eszemben
s kísérget régi, illatos nevével,
kit sorscsillagja erdőkön keresztül
vesztett világból másfelé vezérel.
Látom halványan és sötét ruhában,
az élet és az év augusztusában.
Zörgő kocsin megy, hullámos hegyélen,
faluk maradnak el mögötte mélyen,
várak, juhok, vizek: erdélyi álom -
Aztán leszáll a hárserdős határon.
Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek
vonalai a rengeteg Meszesnek.
Búcsúzva visszanézne még a tájra,
messze, ahol lehullt a koronája.
Kocsija vár, sürgeti már az éjjel.
És, csillagának árva bujdosója,
finom pengével és finom kezével
sorsát az erdőszéli hársba rója.
A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem,
amíg a régi jelt törzsébe vésem:
Sic Fata Volunt.
Benedek Elek: A vén sas
A komor, havas pusztaságban
Kereng a vén sas egymagában,
Szállhatna fenn, az égi tájon,
De vágya vonja, hogy leszálljon,
Ahol tisztes öregkort ére:
Szegény Székelyföld kebelére.
Leszáll a vén sas, nem törődve,
Hogy hó borult az anyaföldre:
Szárnyát a szél megborzongatja,
Hideg havat szemébe csapja,
S tovább repülni mégsem készül,
Megáll egy helyben nagy merészül.
Nem jajdul felsíró panasszal:
Be szép, be jó volt itt tavasszal!
Tavasz vagy tél: itt a hazája,
Hó vagy zöld gyep: leszáll reája.
Fagyos göröngy hiába vérzi,
A föld melegét mégis érzi.
Feje felett csúf károgással
Teméntelen sok varjú szárnyal,
Vén bolond sasra nyelvet öltenek:
Nézd, hogy örül a havas földnek!
Várhatsz bolond sas, míg kibúvik
Meleg odvából egy-két kuvik.
Hallgat a vén sas, fel sem nézve,
Csak áll és hallgat megigézve.
Károgj, élősdi, károghatsz bátran,
Tőletek én mást úgyse vártam.
- Gondolja, de szóval nem mondja, -
Hadd legyek én a föld bolondja.
E szép, szegény föld mi tinéktek?
Ha nincs mit falni, tovább léptek.
Hol egykoron ősötök szántott,
Ti most csak undok hernyót láttok,
De én még most is szépnek látom,
A legszebbnek e nagyvilágon!
