Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Szabédi László: A szabédi nagyréten (részlet)

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem:
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

Ebben a faluban
élt nagyapám, s ugyan-
ebben élt minden üke,
kik évszázadokon
által székely jogon
öröklék mindenüket
a nemességszerző
Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott,
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Hej, pogány tudomány
keserves adomány,
belehal egy szép húgom!
Szomorú volt, amíg
csak élt, s egy folyamig
utazott vasúton.
Túl van a halálon,
de vajon sajnálom,
vagy irigylem? - nem tudom.

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen
messzi várost bejártam!

Hol útnak híre sincs,
vonatnak nyoma sincs,
ottan is úton lenni!
Apáddal, anyáddal
lenni a családdal,
s mégis otthon nem lenni!
A szülőfalutól
messze, a vasúton -
a vasúton születni!

- - - - - - - - - - - - -

Csak csapongó dongó
dongása zsong-bong. Ó,
duruzsoló darazsak!
Hogy illan az illat,
és villan a villa,
és perzsel a nap parazsa!
Rét! Rét! Ez a Nagyrét!
Fény! Fény! Ez a napfény!
Megérkeztem már, haza.

Csupa kék, csupa zöld,
csupa ég, csupa föld,
pihesarjún pihenek,
nap csiklint: kicsi kín,
kicsiny gyermeki csíny,
kacsintok csak, s nevetek,
nevetek lihegőn,
lengnek a legelőn
légi fehér tehenek.

Rozskéve, húsz, nagyok,
asszonyok úsznak ott
pirosan a rozson át,
részibe arató
három ringó hajó
töri hajló derekát,
roskadón hajlanak,
rozskévék hullanak
sorba sarlójuk nyomán.

Tengeri-tengeren
úsznak az emberek,
mint kiket ingat az ár,
meleg a, libeg a
remegő levegő,
rezeg a, reng a határ,
idd a fényt, ittasulj,
minden súly pihesúly,
súlyemelő ez a nyár!

Robban az útgöröngy:
pazar keleti gyöngy
rajta száll, szitakötők,
indul egy földdarab,
könnyűdik, szárnyra kap:
repül a billegető,
indul a, mozdul a
távoli ház fala,
bomlik a szalmatető:

repül a, repül a,
repül a, repül a,
repül a gólyamadár!
Kirepül, kelepel,
békát lát, brekeke,
lecsap, és felcsípi már,
kóvályog kevélyen,
maradék fedélen
a párja komolyan vár.

Repül a csavargó
ügynök, a pillangó,
repül a sárgarigó
repül a pántlika,
repül a, repül a
répa, retek, mogyoró!
Repül a tengelic,
repül a kedvem is,
hej, hali hó! Hali hó!

Nyikorog, s kinyílik
egy kapu: ninini,
repül a nyitott kapu!
Azon át kirepül,
rongyokban menekül,
oszlik a, foszlik a bú,
körös-körül derül
az ég alja, örül
a föld, a szülőfalu!

Ebben a faluban
nem születtem ugyan,
szülőfalum mégis ez,
ebben a határban
búza, rozs, zab, árpa,
semmi jusson semmihez,
hanem a szarkaláb,
pipacs, búzavirág
és a szépség: enyim ez!

Most boldog vagyok itt,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem,
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre,
életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle...

Szláv rege: A gólyáról

A gólya valamikor ember volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma is az ember közelében szeret élni.

A világ teremtésekor az Úristennek eszébe sem jutott, hogy mindenféle csúszómászóval rémisztgesse az emberiséget. A hüllőkkel s egyéb férgekkel az Ördög népesítette be a mocsarakat. Amikor a rusnya állatok annyira elszaporodtak, hogy az embernek többé nem volt nyugta tőlük, a Jósiten összefogdosta a sok siklót, gyíkot, egy zsákba gyömöszölte, a zsák száját bekötötte, s magához szólított egy férfit. Rábízta a zsákot, vigye a tengerhez, kössön rá követ, s dobja a vízbe anélkül, hogy a száját kibontaná s megnézné, mi van benne.

A férfi hazacipelte a zsákot, s leállította a ház sarkába, ő maga pedig gondolván, hogy a Jóisten parancsát teljesíteni csak nem indul el abban a viseltes ruhában, amelyikben egész nap a mezőn volt, megmosakodott, fehér inget, új bocskort húzott,, s kikészítette ünneplő fekete zakóját, hogy majd azt veszi fel.

- Hová, hová? - kérdezte a felesége.

- Az Úr rám bízta ezt a zsákot, vigyem a tengerhez, kössek rá követ, s dobjam a vízbe.

- Mi van benne?

- Nem tudom.

- Nézzük meg!

- Isten megtiltotta!

Ám az asszony hiába félte Istent, kíváncsisága félelménél is erősebb volt. Mindenképpen tudni akarta, mi van a zsákban. S ha egy asszony valamit a fejébe vesz, attól nem tágít.

- Mindjárt este lesz, hová indulnál ilyen későn? Várj reggelig! - kezdte el kérlelni férjét.

- Nem félek a sötétben! - így a férfi. - Éjjel könnyebb gyalogolni, nincs akkora hőség.

- Képes volnál magamra hagyni éjszakára? - vetette embere szemére az asszony. Sírt, zokogott, s a végén már attól sem riadt vissza, hogy meggyanúsítsa urát, el akarja hagyni. Biztosan mást szeret már!

A férfi engedett. "Mindegy annak a zsáknak, mikor dobom a tengerbe! - gondolta. -Jobb a békesség."

S otthon maradt.

Az asszony finom étellel, itallal kínálta őt, s egész éjszaka a kedvébe járt.

Amikor végre hajnalban a férfi elaludt, felesége szép csendben felkelt mellőle, a zsákhoz lopakodott, s kioldotta a száját. Abban a pillanatban előbújtak a kígyók, gyíkok, s ahányan voltak, annyifele másztak.

Az asszony ijedtében sikoltozni kezdett Felébredt az ura, s mezítláb, fehér gyolcsingben, ahogy kikelt az ágyból, éppen csak a vállára kanyarítva az útra készített fekete zakót, kirohant, s megpróbálta összeszedni a millió hüllőt. Kapkodta, szedegette őket, de bizony sok kicsúszott a markából.

Látva, mit cselekedtek, az Úristen így szólt hozzájuk:

- Ha kieresztettétek a férgeket, szedjétek is össze őket!

S azon nyomban gólyává változtatta a párt. Azóta mezítláb, hidegtől sárga lábszárral, fehér ingen, fekete zakóban járják a zsombékos, vizenyős réteket, s fáradhatatlanul szedegetik össze a kígyókat, gyíkokat.

Nyár múltával melegebb vidékre költöznek, ám ha kitavaszodik, visszatérnek rokonaik közelébe, bízván Isten ígéretében: ha összegyűjtenek minden férget, visszaváltoztatja őket emberekké.

/Ford.: Zékány Éva/

Jókai Mór: Bethlen Gábor "egy" tánca

Ezerhatszáztizenkilencben ( ha jól emlékszünk rá) április 5-én vonult be a kapuit önként megnyitó Kassa városába Bethlen Gábor diadalmas seregei élén.

Hogy Magyarországnak ezen rangjára harmadik fővárosa a szabadság zászlói alá tért, bizony nem történt meg némi ellenkezés nélkül. Különösen két jezsuita barát mindent elkövetett, hogy a polgárokat protestáns fejedelem ellen felizgassa, s a vár és a város tűzzel-vassal védelmezését rájuk erőltesse. De végre is a szabadsághoz szító polgárok a két fanatikus izgatót elhallgatásra bírták: az igaz, hogy egy kissé drasztikus módon, ami a mostani korban használt alkotmányos módszerek közt éppen nem ismeretes.

Harmadnapra a bevonulás után a fejedelem tiszteletére fényes táncvigalmat rendezett a város, amelyen jelen volt nemcsak a polgárság színe-java, de Felső-Magyarország minden előkelő családjának képviselői is, akik akkoriban Kassán palotákat bírtak. El lehet képzelni, mennyi asszony és leány lehetett ott együtt.

De mind valamennyi között Páris almáját senki sem érdemelte úgy meg, mint a szép Remekyné, akinek a szépséghez és fiatalsághoz még az is megadatott, hogy özvegy legyen.

Csakhogy igen rátartotta magát!

Sem bokrétát nem fogadott el, sem táncba nem állt fel, sem poharat nem köszöntött, akárhogy kínálták.

Következett pedig a pompás vigalom végén a selyemtánc, aminek az a kimenetele, hogy a lejtés alatt a férfi és a nő kicserélik egymással az öv mellé dugott selyemkendőket, s azt a zálogot aztán kinek-kinek nagy áron kell megváltani, addig vissza nem adják.

A fejedelem egészen bele volt szerelmesedve a szép menyecskébe. Nem tekintette azt, hogy pápista: pedig láthatta azt a nyakában függő szép rubintos keresztről.

Neki hajította selyemkeszkenőjét, s íme a büszke úrhölgy, aki még addig minden daliának kosarat adott, elfogadta a zálogot, s viszonozta azt a saját kendőjével, s arra aztán együtt lejték el azt a deli táncot, kinek nincsen mása, a két selyemkendő csücskéjét tartván kezükben.

A tánc végeztével a fejedelem még jobban el volt varázsolva a gyönyörű özvegy szemeitől, s midőn helyére vezette, azt kérdezte, hogy mi lesz a váltságdíja a zálognak?

A hölgyek kérhettek akármit: drága kösöntyűt, bokrétát, szép dalt, tréfás szolgálatot: azt meg kellett adni. A férfi rendesen kérte a maga csókját, s azt is meg kellett adni, vagy szépszerével, vagy szokásos sikongatással.

A bűbájos özvegy suttogó szóval azt rebegé a fejedelemnek:

- Amit én a selyemkendőmért váltságdíjul kérek, azt én fenségednek el nem mondhatom, csak négyszem között.

De már az ilyen törvényjavaslatra nincs az a második  tényezője a törvényhozásnak, aki azt ne mondaná, hogy "placet".

- Hol és mikor?

- Holnap reggel harangszó után az én palotámban ( palotának hítták abban az időben a belső szobát), ottan leszek!

Soha még fejedelem olyan pontosan meg nem tartotta szavát, mint Bethlen Gábor a szép Remekynének adott. ( A többit is megtartotta bizonyára, de ezt különösen.) Amint az Erzsébet-székesegyház harangja utolsót kondult, ő már ott volt a bájos özvegyasszony palotájában.

- Tehát halljuk: mi az ára a tegnapi táncnak?

A szép özvegy szemérmesen az arca elé húzta fátyolát, s így kezdé suttogó szóval:

- Fenséged előtt bizonyára nem lesz titok, hogy ebben a városban két jezsuita atyák lakozának, akik közül az egyik nekem gyóntató atyám volt.

A fejedelem gondolta magában, hogy ez ugyan nagy feneket kerít a dolognak.

- Hát aztán? Mi lett belőlük?

- Kuruc vitézek bizony megfojtogatták mind a kettőt.

- Ejnye, ez bizony nehéz dolog lehetett szegényeknek elviselni.

- De még ha csak ezt tették volna velük! Ámde ezen felül olyan helyre dobták be őket, amelyet átall az emberi nyelv másként, mint négyszemközt megnevezni. Arra kérném tehát fenségedet, engedje meg, hogy onnan őket felvétessem, s tisztába tétetvén, eltakaríthassam.

- És micsoda hely az?

A szép özvegy megmondta azt a szót. Bizonyára nem lehet azt társaságban kiejteni sehol.

- Vigye őket kegyelmed akárhová! - kiáltá a fejedelem, s a visszakapott selyemkendőjét az orra elé tartva, futott ki a szép özvegy házából, otthagyva annak zálogul tartott selyemkendőjét, s nem kérve érte a váltságot.

Így végződött Bethlen Gábor első szerelme és emlékezetre méltó tánca.

Turcsányi Elek: Ó, múlnak az évek...

Ó, múlnak az évek, a nagyszerű évek.
És múlnak a nagyszerű álmok;
És zúg a nagy élet, a víg, a vad élet
És nem lehet benne megállnod,
Megállni szeretnél, a partra kimenni,
A fűbe heverni sötétig,
De bús falevél vagy, a víz közepén vagy
S nem jutsz el a part közeléig.

Csak nézed a partot, a kék jegenyéket,
A parkot a part puha földjén;
Hogy siklik a város, a szép, a bazáros
S szemed megakad szive hölgyén.
Jaj, minden elillan... az esteli villany:
A hold sugarát ideönti...
Itt ring kicsi sajka s a csolnakos ajka
Szivét eme dalba kiönti:

Oly szépek az esték, az égen a festék
Halványibolyája kicsordúl;
Még vízen a kékség, de fürge sötétség
Fordúl ki a messzi fasorbul;
És minden elalszik, a szíved is alszik
Ó éjszaka, isteni tenger...
Lelkem liliomszál, most halk fuvalom száll
És csöndesen meghal az ember...

Lányi Sarolta: Jó volna szépen élni

Jó volna szépen élni, öröm tüzében égni
és fölrepülni szárnyán szép röptü szerelemnek, -
de mért vagyunk mi most, ó mért vagy vélem együtt
e kornak gyermeke?

Én elbúvok remegve, orcámat eltakartan,
én csak téged akarlak s csendes, merengő álmot, -
miért tolakszik hozzám mindenki más keserve
megtépni életem?

Csak ennyim volt: az élet, csak ezt adtam tenéked
s feléd hajolt zöld ágán egyetlen ifjuságom, -
miért múlik bitangúl - mit néked tartogattam,
a szív nemes heve?

Miért vagyok tüzes seb, fájdalmak forró kútja
s ha már eltölt szinültig keserve millióknak,
mért nem szökik magasba, a megvakúlt menyégre
véres betűket írni...

Jaj mért kell sírni, sírni?

Móricz Zsigmond: Sóhaj

Mikor mersz már testvér
megszagolni virágot?

Mikor mersz meglátni
kis fénybogár világot!

Mikor nem üldöz már
illata a halálnak,

mikor nem riadsz fel
hogy édesid itt járnak...

Mikor ocsudsz, hogy láss
világot a világon?

Mikor lesz már trágya
a szent vér a virágon!

Szép Ernő: Éjfél

Ezüst gyapju fellegek,
Lenn a hídon elmegyek,

Mintha látnám magamat,
Gyufaszálat ég alatt.

Megy az árnyék, megy velem
Mint az emlék nesztelen.

Én kopogok? Itt vajon
Vagy a túlsó oldalon?

Kibukik a kancsi hold
Ki a fellegekbe volt.

Lebben s mintha állana
S mintha hátra szállana.

Halál felett ballagok,
Hol vagyok én? Ki vagyok?

A híd végin odaát
Vár valaki, odaállt.

Elkiáltom jaj nekem,
Megszaladok sebesen.

Karjaiba rohanok:
Az aki én, az van ott.

Forró szívvel könnyesen
Én várok ott csöndesen.

Átölelem nyakamat,
Megsiratom magamat.

Tersánszky Józsi Jenő: Most kél a hold

A verőfényen itt ma
Borzalom szállt sikítva,
Most kél a hold
A csúcsok violán ködlenek át
Zöld égen ing fekete bogas ág.

A verőfényen itt ma
Izre fröccsent a szikla.
Most kél a hold
Mélán zengnek a sáros, véres, átkos
Árkok kövein a csákánycsapások.

Pokolfüst gonosz piszka
Bolygott a fényen itt ma.
Most kél a hold
A völgyön át bohóka szellő repdes
Illata téged hoz eszembe kedves.

Halál józan lármája
Harsogott itten máma.
Most kél a hold
Halálnál mintha babonábbat súgna
De nem értettem... s ő nem súgja újra.

Ne töprengj szivem rajta!
Álmodd: mily puha ajka...
Most kél a hold
Álmodd: idejött s tán mögötted nevet
Hogy incselgőn befogja szemedet.

Francis Jammes: La comme coule...

I.

Lágy gyantacsöpp csorog aranyló könny gyanánt a
Cseresznyefán: ma mindent tropikus hő igáz,
Aludj, drágám, a kertben, hol bús tücsöksirás
Zeng régi rózsafáink sziromszivébe zárva...

Még tegnap a szalonban csevegtél: büszke dáma,
De most magunk vagyunk, én édesem: Sirász
Rózsája! oh aludj csak, rád halk csókom vigyáz
És enyhe kelme véd: csöndes lesz szíved álma...

A hő a zajt felitta, csak méhek zsonganak,
Aludj, aludj kicsim, szelid szivű bogárkám,
S ne rezzenj hogyha néha megcsobban a patak.

Halászmadár is alszik a parti cserje árnyán,
Aludj csak csöndesen... hisz már én sem tudom:
Te kacagsz, vagy a víz cseng a fénylő kavicson...

II.

S oly halk s szelíd az álmod, hogy halkan s szeliden
Megnyílik tőle ajkad, minthogyha csókra várna,
Mit álmodol? talán egy sziklabérci, sárga
S lila virágu rétet, hol hószín nyáj pihen?

Ezt álmodod? vagy azt, hogy erdő mélyiben
Zengő forrás bugyog susogva a mohára,
Vagy nyúlfiat riaszt egy rózsa-kék madárka,
Mely illó pókfonálért cikáz a légbe fenn?

Azt álmodod: a hold hortenzia-virág?
Vagy hogy a kút fölé myrrhás akácfaág
Hullatja szirmait, mint hűs arany havat?

Vagy hogy a kút vödrében úgy reszket ajakad
Viszfénye, mint szirom, mit rózsafákhoz érve
Sodort le enyhe szél a víz ezüst szinére?...

/Ford.: Tóth Árpád/

Paul Verlaine: Az én meghitt álmom

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven,
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
És soha csupa másnak s szeret s megért hiven.

Oh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
Oh jaj, csak ő s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden...

Oh, barna? szőke? vagy vörös tán? - Nem tudom,
S neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet...

S nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint drága szók fuvalma, mik már hallgatni tértek...

/Ford.: Tóth Árpád/

Paul Verlaine: Naplemente

Hűs esthajnali
Fényt a róna kap,
Immár hajlani
Kezd s borong a nap,
Búm halk ajkai
Lágy dalt zsonganak,
Mely ringatva rí,
Míg borong a nap...
S bíboran, busan
Mint most a homok-
Rónán nap zuhan,
Furcsa fantomok:
Száz álmom suhan
S tűnik és lobog -
Mint most a homok-
Rónán nap zuhan...

/Ford.: Tóth Árpád/

Charles Baudelaire: Moesta et errabunda

Oh mondd, Agáta, szíved nem száll-e néha messze,
Míg szennyes óceánként setétlik itt a város,
Más óceán felé, hol zengő fény övezne,
S mely mint a szűziség, oly mély, kék és sugáros?
Oh mondd, Agáta, szíved nem száll-e néha messze?

A roppant víz, a tenger, ringassa renyhe búnk!
Mily démon áldta őt meg, hogy bár üvölt vad ajka,
S ormótlan orgonáján a mord vész véle búg,
Mégis csak ő csitít el, csak ő a drága dajka?
A roppant víz, a tenger, ringassa renyhe búnk!

Suhanj velem vasút! röpíts el lenge gálya!
El innen, el, ahol könnyünkből lesz a sár!
Ugye, így sír fel olykor bús szíved is Agáta:
Sok itt a bűn s a jaj, jobb volna messze már,
Suhanj velem vasút! röpíts el, lenge gálya!

Oh jaj de messze vagy, illattal édes éden,
Hol víg azúr alatt minden derülni hív,
Hol, mit szivünk szeret, méltó szeretni mélyen,
S hol tiszta kéj özönjén ájúlhat el a szív,
Oh jaj de messze vagy, illattal édes éden!

S hát gyermeteg szerelmünk üdezöld édenkertje,
Bujócskák, lenge nóták, sok drága csók s csokor,
Dombok mögűl halk húrok felreszkető koncertje,
Vén serlegek bora s az esti, hűs bokor,
Hát gyermeteg szerelmünk üdezöld édenkertje,

A szűzitiszta éden, az üdvök tünde telje,
Hol van? már messzebb, úgye, mint Chína s Indiák?
Van-é oly hangos jajszó, melytől még létre kelne,
Vagy halk ezüst sírás, őt visszahíni lágy?
Oh szűzitiszta éden, oh üdvök tünde telje...

/Ford.: Tóth Árpád/

Gellért Oszkár: Régi mezőn

Negyedszáz esztendő maradt el megettem,
Mióta e mezőn sárkányt eregettem,
S mikor már megúntam szinét és alakját,
Engedtem, hogy esti szellők kezemből kikapják,
- Sárkányt elereszteni,
Mindent újra kezdeni.

Tíz évvel későbben erre jártunk ketten.
Biggyedt ajakáról csókot szedegettem.
S hogy kalapált itt benn, míg tűzte kalapját!
S engedtem, hogy esti szellők karomból kikapják,
- Asszonyt elereszteni,
Mindent újra kezdeni.

S ma újra itt vagyok s beh megöregedtem.
Valaki csendesen lépeget megettem,
Rámleheli lopva temetők illatját:
Engedjem, hogy esti szellők szivemből kikapják?
- Halált elereszteni,
Mindent újra kezdeni.

Ifj. Gaál Mózes: Hóvirág

Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és bokrok mind, mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:

- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?

Azt felelték neki:

- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!

Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:

- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertemben!

Mikor a király ezt meghallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:

- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!

A kertész elsápadt, és így felelt:

- Felséges királyom, micsoda magot vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?

A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:

- Én vagyok a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben?! Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!

Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:

- Ti szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!

És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingózni a kalapjára, de az olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.

A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, mikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.

A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána: vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavasz lett volna.

A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott.

Akkor egyszerre a nagy, havas hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyához száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.

Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyílnak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei..

Pesti Gábor: A kígyóról és az parasztemberről

Egy parasztembernek háza előtt szokott vala egy kígyó lakni: melyet mikor a parasztember fia megbántott volna, oly igen megmará azt az kígyó, hogy meg kelle bele halni. Kin az gyermek szilei igen sírának és jajgatának: az parasztember kegyig megbusulván, fejszéjét ragadá, és mikor az kígyót meg akará ölni, hozzá vágván nem találá az fejét, hanem az farkát elvágá, és az kígyó elszalada. Végre az parasztember ismeg békességet akar vala a kígyóval szerezni, de az kígyó nem akarva, hanem monda neki sivöltve egy kőszikla megil: Az mit kevánsz, nem lehet semmiképpen, mert ha megbékélnénk is, és barátosok lennénk mint azelőtt: ha én az farkamra és te az fiad koporsójára tekintenél, ismeg ujjonnan megbomolna az barátság.

Értelme:

Kígyó ha elvágott farkát megtekinti,
Az a bosszuságot ismeg megemlíti,
És haragját vele el-felemelíti.

Pesti Gárbor: A parasztemberről és uráról

Egy parasztember minden esztendőbe jó édes almákat viszen vala urának egy almafáról, mely az ő kertébe vala. Az úr igen megszereté az almát, és annak a fáját elhozá a szegény ember kertéből, és elpalántálá az önnön kertébe. A fa, miérthogy idés vala, mindjárast megasza: melyet mikoron az úrnak megmondottanak volna, monda: Igaz, elég vala nekem ( ha megtudtam volna zabolázni az én kevánságomat) hogy minden esztendőbe én eszem vala meg a fának gimelcsét.

Értelme:

Minden, ki igen bölcselkedik, eszét eltéveszti,
És ki sokat keván, a keveset is elveszti,
És kevánságától magát távol kirekeszti.

Pesti Gábor: Az vén menyétről és egerekről

A menyét, mikoron vénségének miatta erejétől megfogyatkozott volna, az egereket immár, mint szokása vala, nem kergetheti vala. Kezde ravaszságot gondolni, és egy csoport lisztbe enyészté el magát, gondolván azt szivébe, hogy úgy minden munka nekil vadászhatna egeret. Oda futának az egerek, és mikoron akarnak a lisztbe enni, a menyét mindegyiglen megevé őket.

Értelme:

Kit ereje elhagyott, eszével kell élni,
És azért magát nem semmisnek vélni,
Sőt szikségére valót bölcsen megitélni.

Pesti Gábor: A szántóemberről és a darvakról

Darvaknak és a ludaknak, kik a mezőn járnak, egy szántóember tőrt csinála. . Foga a tőrbe darvakat és ludakat, és egy  eszteragot ( gólyát) is. Az kezde neki könyergeni, hogy őtet ne bántaná: mert ő sem daru, sem lúd nem volna, haném eszterag: madaraknál mindennél jobb, tudniaillik mint ki szileinek szolgálna, es vénségének idején el szokta őket tartani. Monda neki a szántóember: Ezeket én mind jól tudom, de miérthogy a bínesekkel fogtalak egyitt, úgy azonokkal kell lakolnod is.

Értelme:

Bátor ember önmaga jámbor legyen,
Gonosz társasággal de ha egyitt megyen,
Sőt szikségére valót bölcsen megitélni.

Pesti Gábor: A parasztról és a kígyóról

Egy parasztember tartott vala fel egy kígyót. Eccer megharagvék rejája és kezdé szekercével érelni: amaz elszalada, de sebesen. Annakutánna a parasztember megszegénile, és azt alítja vala, hogy azért volna gonosz szerencséje, miérthogy az kígyón az bosszuságot míelte vala. A kígyó azt felelé, hogy jóllehet őneki töttét örömest megbocsátaná, demaga nem örömest maradna avval együtt, kinek otthon szekercéje volna: mert noha a seb begyógyult volna, demaga az emlékezeti még ugyan nála volna.

Értelme:

Ki megcsal, annak másodszor hinni nem bátorságos,
De bínét megbocsátni azért irgalmasságos,
És oztán eltávoztatni használatosságos.

Pesti Gábor: A hollóról és rókáról

A holló valami húsfoltot felkapván, kezde az ágon vele csergeni. Hozzá mene a róka, és monda neki: Hallottam vala gyakorta, hogy hamis volna a hír, de mastan látom, hogy fejérb vagy a hónál. Hogyha a szód ilyen szép mint tennenmagad, bizon minden madaraknak királné-asszonyának merlek mondani. Ez hizelkedésre az holló énekelni akara, és az hús kiesék szájából, melyet a róka felkapa, és megön.

Értelme:

Sokan kik dicséretet emberektől kevánnak,
A hizelkedőktől károkkal megválnak.
A varju szép fejér, de az róka álnak.

Pesti Gábor: A parasztról és a kígyóról

Egy parasztember egy kígyót talála a hóban, hidegnek miatta olymint ugyan megmerevedtet. Haza vivé és tűzhelyére tevé. Az kígyó a tűznek melegségétől erejét és mérgét visszanyeré, és annakutánna, mikoron az láng sitné őtet, a házat betölti vala sírásával. Oda futa a parasztember: botját felkapván, mind beszéddel s mind vereséggel panaszolja vala neki ez bosszuságot, hogy ígyen hálálná-e meg neki a jótételt, avagy meg akarná-e azt ölni, aki neki életit megadta volna.

Értelme:

Törtínik gyakorta hogy kinek ember javát akarta,
Attól gonoszt vegyen, mert ez világ ígyen megyen,
Hogy a gonoszságnak benne helye legyen.

Pesti Gábor: A farkasról és a daruról

Mikoron a farkas báránt ennék, az teteme törtinet szerint torkába akada. Keres, kér segítséget: nem míeli senki, mindennek azt mondják, hogy mit torkosságával keresett, meglelte: végre sok hízelkedő beszéddel rejá birá a darut, hogy az ő hosszú nyakát a torkába nyújtaná, és a tetemet kivenné. Mikoron kegyig (pedig) a daru kivötte volna, és jutalmat kérne, megcsúfolá őtet mondván: Éktelen, menj el előlem, még sem elégedtél-e meg rajta, hogy élsz? Nekem köszönjed azt, mert ha akarpm vala, az nyakadat ketté haraphatom vala, mikoron azt torkomba bocsátád.

Értelme:

Ha valamit valaki hálálatlannal teszen,
Mint a darunak, munkája hejába leszen,
Mert jóért jót ember mastan ritkán veszen.

Zelk Zoltán: A virágok álma

A Nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a Hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor a legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek?

Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el sem hittem az első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.

Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresnyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.

Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növények nem vettek észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.

- Ide figyeljetek - mondta a diófa -, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet sem csináltak, csak mákosrétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákosrétes, egy akkora tányéra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:

- Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, minden nap sütünk neked mákosrétest...

- Szép álom - mondogatták a többi fák, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz ebből az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, hogy őneki dióstortát hoztak aranytálcán...

De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:

- Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte: "Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit az édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam." Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, a hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk...

Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt  a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:

- Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer millió, és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira...

- Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! - kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltoztak volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre felhangzott egy kakaskiáltás:

- Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!

A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye és a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.

Nagy Zoltán: Jártál-e már...

Jártál-e már, barátom, eltünődve
A rég felejtett nőnek oldalán,
Ki tied volt s ki akkor, rég, elárult?
A szívnek, melynek ajtaja bezárult
Előtted rég, néztél be ablakán?

Fájt-é a szíved furcsán, betegen,
Vágyva arra, amire már nem vágyol?
Kedves szavát furcsállva idegennek,
Ültél enyhe verőfényén a szemnek,
Mely néked már nyár-délre föl nem lángol?

Fájt-é a szíved, mintha küszöbén
Döbbenve állnál meg a régi háznak
Hol laktál egykor s mely most hidegen
Néz szembe véled, kósza idegen,
Míg emlékid ébredni tétováznak?

Sok régi bútor nézett-e reád
Hogy torkod fojtá könnyek özöne?
Könyv vagy szőnyeg, mit te hoztál e házba...
S búsított-é, hogy elfordultál fázva,
Idegen holmik bántó közönye?

...A tavalyi nyár, mondd, ó hova lett?
S az emlék is az elfelejtett dalról?
A régi, meghitt, kedves kis szoba
Melege, fénye hova lett, hova
És hova lett az arcképed a falról?...

Erdélyi József: Nem akarok

Nem akarok élni,
nem akarok halni, -
nem akarok én itt,
hiába akarni,

bizodalmat vetni,
sikert sem aratni, -
örök életért sem,
köztetek maradni.

Elmegyek én innen,
tán vissza se térek,
idegen népekkel
talán jobban férek.

Idegen nemzettel,
idegen leánnyal, -
elkötöm a szivem
aranyszál hajával.

Elkötöm a lelkem
az egész világgal,
világszerelemmel,
világszabadsággal. -

Elmegyek én innen
hetedhét országra,
népek tengerébe,
nemzetek sírjába...

Erdélyi József: Elég

Nekem az is elég, hogy megláthattalak,
megölelhettelek, megcsókolhattalak.

Nekem az is elég, hogy nagyon szeretlek,
nekem az is elég, hogy nem feledhetlek,

Nekem az is elég, hogy meghalok értek, -
elég tudni, hogy élsz: engem az is éltet.

Ennyivel egy jónak meg kell elégedni,
de lehet, hogy másnak a minden is semmi.

Nem elég, hogy láthat, nem elég, hogy hallhat,
veled együtt élhet, veled együtt halhat...

Kívánom, hogy aki elszeret éntőlem,
úgy szeressen mintha egy volna énvélem, -

örüljön, hogy láthat, örüljön, hogy hallhat,
hogy meg is ölelhet, hogy meg is csókolhat!

Tamási Áron: Fanyelű bicska

Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülménynél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyughatatlan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már a gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajságok örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát és csendes mamlasz lehet egész életére.

De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. Ott csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugadjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.

Ellenben egynek nincs kegyelem!

Ha szavam szívére hatna s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.

Tehát legyen világosság!

*

Elemi iskolába jártam akkor, s éppen a másodikba. Mivel iskoláztatásommal apámék nem siették el a dolgot, már a nyolcadik esztendőt tapostam. Meglehetősen erős voltam s a gondolkázásom is eléggé önálló.

Úgy emlékszem, mintha a tegnap lett volna: fülledt és szagos nyár volt. Azaz mégsem egészen nyár, mert csak a farka: búzahordás után s éppen zabaratás kezdetekor. A sok mezei munka megtorlódva bőgött a dolgos után s napbúváskor mi már künn is voltunk az Isten földjén. Mármint apám, egy nagyobb s egy kisebb leánytestvérem s jómagam. Édesanyám otthon maradt volt: nemcsak azért, hogy nekünk délebédet főzzön s hozzon, hanem aznap kenyeret is sütött. Azonban még nem is harangoztak volt délre s ő már megjelent a mannával: a nagy kantáros fazékkal s egy meleg cipókával. Mingyárt családdá kuporodtunk, imádkoztunk futva egy kurtát s hozzáláttunk az ebédeléshez. Alig nyelhettem le azonban az utolsó falatot, édesanyám így szólt oda apámhoz:

- Jó volna, ha a legényke hazamenne.

- Hámét? - kérdezte apám, aki jobban szerette örökké, ha más dolgozik s nem ő.

- Azétt, mert erősen járnak a mosztikások.

A mosztikások furcsa emberek voltak s nem székelyek. Rendszerint soványok s nagybajszúak, de az ingük mindig ki volt eresztve s a kalapjuk örökké nagykarimás volt. Gebe-lovukkal tempósan eregeltek végig a falu utcáján s mindegyre azt kiáltották, hogy:

- Mosztikát vegyenek!

Pedig a mosztikát ők vették, s az nem más volt hanem a száraz lép.

Nekünk is volt akkor jónéhány ilyen száraz lépünk, ami eladásra várt. Apám meg is kérdezte akkor édesanyámtól, hogy mi a nyavajáért nem adta el délelőtt a lépeket, ha olyan erőssen járnak a mosztikások.

- Azétt - mondta anyám, - mert két piculáért nem akartam elvesztegetni.

Ez a felelet az apám kedvére volt mondva, mert ő többízben is megparancsolta a háznak, hogy a lépet nehogy el merje valaki adni három piculán alól, mert ő inkább a ganyéra veti, semhogy árán innét elvesztegesse.

- Azt jól tetted - felelte is anyámnak.

Így történt, hogy engemet akkor hazaküldtek a mosztika eladása végett. Azért engemet s nem valamelyik leánytestvéremet, mert én egyrészt bátran mertem akármekkora emberrel beszélni, másrészt pedig az erőmből az is kitelt, hogy megvédjem a házat, ha valamelyik koldus a néptelenség láttára hirtelen meggyógyul, vagy ha a mosztikás ingyen akarná megvenni a lépet.

Az apám fia voltam s így dolgozni én sem szerettem. Vígan indultam tehát hazafelé s itt-ott a mezei munkásoknak urasan szólottam oda:

- Nocsak, törekedni! Törekedni!

Reám is rámfért volna, hogy viszonzásul küldetésem betöltésére buzdítsanak a dolgozók, de ők csak nevettek a nagyok szájába való szavaimra, s még a legjobb az volt, aki azt felelte, hogy én pedig törekedjek a tömlöcbe!

Ezt a gorombaságot most azért ismerem el helyénvalónak, mert szinte igaza lett neki. Igaza, mivel a szülői parancsot még egy szikrát sem véstem a lelkembe, hanem ahelyett egy fickó-ördöggel cimboráltam össze már útközben. Nem tudom, hol volt az eszem s azt méginkább nem tudom, hogy az őrzőangyalom hol volt, de én már a kapun kívül meg mertem volna esküdni, hogy a mosztikát ma nem adom el.

- S ha mégis el találnám adni - gondoltam, - akkor a pénzt nem lássa meg apám.

Már a kapunál ilyen kész tolvaj voltam. Bent a házban pedig legelsőbben is elévett az étvágy. De úgy elévett, mintha egész nap nem ettem volna semmit. A kalapomat le sem tettem, hanem felnyitottam egyenesen a pad fedelét, ahol a kenyér s a miegymás hozzávaló állani szokott. Azokból egyszer jóllaktam s utána jól még egyszer azokból is, amelyek más helyen voltak elrejtve. Aztán a kalapomat letettem s felhágtam a körtöve-fára, ahol sokáig hersegtettem a jó fái eledelt s ahonnét végezetül még jónéhány kalapfejjel le is ráztam. Ezek közül jókedvemből és mintának sokat elhajigáltam, a többit pedig a sarjuba dugtam, hogy szorult esetben, vagy sürgősség idején legyen.

- Mosztikát vegyenek! - hallottam éppen akkor az útról.

- Nekünk is van! - kiáltottam vissza.

Ha béjött volna, tán még megmutattam volna neki, de valami mókát bizonyosan csináltam volna véle. A nagykalapos ember azonban szónélkül továbbment az úton, én pedig olyan társtalannak éreztem hirtelen magamat, mint akit egy szempillantás alatt elhagy a szeretője. Hamarjában arra gondoltam, hogy valahonnét egy cimborát szerzek magamnak s elmegyünk ketten vagy gyümölcsöt lopni, vagy a szomszédok csűreibe verebészni. A gondolat azonban, hogy cimborát szerezzek, nem sok eredménnyel kecsegtetett, mert olyan nagy dologidőben minden épkézláb legényke a mezőn volt. Megtanácskoztam magammal a dolgot s úgy határoztam, hogy eszesebb és bátrabb cimborát magamnál úgy sem kapnék, minélfogva én leszek az irányító is s én a cimbora is.

Egyedül ketten voltam tehát.

Kiadtam a parancsot, hogy át kell kutatni a házat.

Nekünk egy ereszünk, egy szobánk s egy nagyobbacska kamránk volt. Végigdultam ezeket mind, de az eredmény nem volt több, mint nyáron a hó. Emiatt a méreg majdnem kihasított, de a nagy válság közepette letekintett reám az Isten s egy olyan tervet lebegtetett meg előttem, amelynek dícséretes eredménye is lett aztán.

Volt nekem ugyanis két nagyanyám, mármint élő mind a kettő. Közülök az egyik abban a házban lakott, ahol mi: külön szobában, sőt külön világban. Azért külön világban, mert ha otthon volt, titokzatosan járt-kelt s tett-vett örökké s szobája egy kicsi titokzatos birodalomnak tünt fel előttem. Titokzatos birodalomnak, ahol kincsek lehettek eldugdosva, melyeket bankók őriznek: az ő cimborái.

Az Isten tehát azt a terhet lebegtette meg előttem, hogy kutassam fel ezt a kicsi titokzatos birodalmat is, melynek varázsló anyója nem volt otthon. A hadjárat azzal kezdődött, hogy megkerítsem valahonnét a kulcsot. Annyit sejtettem, hogy valahol a tornácban kell lennie, de hogy annak melyik rejtekhelyén, azt emberi keresztény nem tudhatta, mivel nagyanyám a kulcseldugásban egyedülálló volt. A szemem és a szimatom azonban olyan jól szolgált, hogy amíg valaki már a kulcsot megtalálta volna, én már bent is voltam a szobában.

Lehet, hogy Ádámnak nagy izgalma volt, amikor életrelehelte az Isten és megpillantotta a paradicsomot, de az enyémnél nagyobb neki sem lehetett. Még remegtem is belé, úgy emlékszem. Annyi eszem azonban maradt, hogy az ajtót belülről bézártam, sőt még annál is több, mert mindent jól megnéztem, mielőtt hozzányultam, hogy aztán tudjam nyom nélkül eredeti állapotába visszaállítani.

Ma is hálával gondolok nagyanyámra vissza, mert sokminden tetszetős dolgot találtam, melyekben elvitel nélkül is örömöm telt. De a nagy kutatás teteje mégis az volt, amikor egy zacskó került a kezembe: jóhasason, mégpedig pénztől. Gondos és takarékos asszony volt nagyanyám, de mostani szemmel nem nevezhetem gazdagnak, mivel a zacskóban a legnagyobb pénzdarab a piculás volt. Nekem azonban akkor király volt a piculás a pénzek között s mivel hogy királypárti is voltam abban az időben, nem egyet, hanem hármat vettem ki közülök. Ezt a hármat a zsebembe haladéknélkül belétettem s még kedvesen csaptam is rájuk egyet, mint ahogy a nagyoktól szoktam volt látni, hogy a gyermek fenekére, akit szeretnek, lapítanak szeretettel néhányat.

Aztán a kutatásnak véget vetettem.

Az első percekben azt hittem, hogy a pénz nagyon jó helyen van a zsebemben, a piculák azonban nem úgy gondolkoztak, mint én, mert nemsokára rúgni és harapni kezdték egymást s a lábamot s valósággal olyan volt a helyzet, hogy mingyárt megbolondulnak, ha el nem távolítom.

Én rossz voltam az igaz, de olyan lelketlen mégsem, hogy kínozzam a pénzt. Megnyugtatólag tehát így szóltam hozzájuk:

- Ne búsúljatok, mert megyünk a boltoshoz!

A piculák szökdösni kezdtek örömükben s én is igen vélük a boltos felé. Ha valaki látott volna, azt gondolhatta volna, hogy bizonyosan új megváltó született.

Ilyen a tolvaj gyermek.

S hát a tolvaj boltos milyen?

Az még sokkal olyanabb, amint a példa bizonyítja. Mert mi történt? Egészen gyalázatos dolog! Még ma is felháborodom rajta: megdicsőült Zima Lukács magaviseletén.

Hát szabad ilyen boltosnak lenni?

Ilyen örménynek?

Ilyen embernek?

Az ajtaján csengő volt, fent a közfán. Amikor bényitottam, úgy sírt, mintha meg akartam volna ölni az anyját: az ajtót. A portékák is úgy néztek rám a polcokról, mintha esküdt ellenségeim lettek volna. S a világosság a két ablakon: forrón és hasogatva az arcomra ömlött s beléfurakodott a szemembe, mintha a két ártatlan barna golyót ki akarta volna nyomni onnét.

- Mi kell neked, te legényke? - kérdezte a boltos.

- Nekem valami - mondtam.

- Mi az a valami?

- Mingyárt megkeressük - mondtam és nézegetni kezdtem a portékák között. Cukrot nem akartam venni, sem másféle nyalánkságot. Inkább valami férfias dolgot, hogy meglegyen nekem még akkor is, amikor megházasodom.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte kutató szemmel az örmény.

- Nekem három piculám.

- Akkor végy egy bicskát - mondta. - A bicska örökké bicska.

- Lám, milyen?! - érdeklődtem.

Egy fanyelű bicskát mutatott nekem, piros fával és pléhpengével. Közönséges bicska volt, de azért elég mutatós.

- Valódi acél - mondta az örmény. - Most jött Németországból.

Gondoltam, hogy hazudik, de az arcám úgy égett s a szemeim úgy táncoltak a levegőben, hogy nem volt tudóskodni elég lelki erőm

- Hát ez mennyi? - kérdeztem.

- Ez éppen három picula.

- Lánccal?

- Azt is adok.

- Sok egy kicsit - mondtam.

- Én nem lopom a bicskát - felelte a boltos.

Egyszerre olyan lehettem, mint a rák. Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e, aztán a pultra tettem hamar a pénzt, mind a három darabot, a bicskát a zsebembe dugtam s már indultam is kifelé, nehogy valaki betaláljon jönni s meglássa a vásárt.

- Hát a lánc nem kell? - szólt utánam a boltos.

Már nagyon mérges voltam magamra is, rá is, s az egész világra.

- Kell a kutyának! - feleltem vissza.

Bujkálva, a kertek tetején mentem hazafelé. Hálát adtam az Istennek, amikor végre beléphettem a kapun. A hálaadásom azonban korai volt, mert egy perc nyugtot nem találtam otthon sem. Minden pillantásban hallottam a Zima Lukács hangját, amikor azt mondta, hogy ő a bicskát nem lopja, s amellett minden pillantásban azt hittem, hogy jönnek a csendőrök s engemet láncravernek.

A piros bicskát a sarjuba rejtettem s elbujtam magam is a világosság elől. S ahogy így elbujva gazdagon izzadta a homlokom a verejtéket, egyszerre angyalt láttam megjelenni, aki így szólt:

- Mosztikát vegyenek!

Tisztán láttam, hogy angyal volt s a hangját is tisztán hallottam.

- Ez több kettőnél... - mondtam magamban s ha nem én lettem volna az illető, el sem hinném, hogy mennyire igazam volt. Egyszerre a félelmem is eltünt. A mellemről elszökött az ördög s én mint az inas a felszabaduláskor, úgy jöttem elő a rejtekhelyről. Sok ész ahhoz sem kellett, hogy az angyal szavait magamnak megmagyarázzam, mert az semmi egyebet nem jelenthetett, hanem csak azt, hogy adjam el a lépet.

Kiállottam a kapuba s vártam a mosztikásokat. Ha vártam, jött is nemsokára egy. Azt mondtam neki, hogy álljon meg egy percre, mert hozom a lépet. Bémentem s kihoztam. Huszonöt krajcárt ígért érte.

- Adjon harmincat s valamivel megpótolom - mondtam neki.

- Mivel? - kérdezte.

Én egy kenyérrel. Jó lesz-e?

Az ember gondolkozni látszott.

- Ma sütötte édesanyám - ajánlottam neki.

S így a csoda létrejött, amit az angyal mondott, mert három darab egypiculással kifizetett engem a mosztikás s avval elment.

A többit immár én is tudtam: a pénzt szépen visszatettem a nagyanyám zacskajába, a házban, az udvaron s a gazdaságban rendet csináltam s vártam az estét.

- Hát eladtad-e? - kérdezte apám, amikor hazajött.

Boldogságomban addigelé eszembe sem jutott, hogy én mit fogok felelni neki: egyrészt a lépre nézve, másrészt pedig a pénzre nézve. Az angyal azonban akkor ismét megszólalt, mondván:

- A ganyéra vetetted!

Ennyi éppen elég volt nekem is.

- Én el jól - feleltem apámnak.

- Tán nem?!

- Én el úgy, hogy csak két piculát ígértek érte s én ezen úgy felmérgelődtem, hogy a lépet mind összetörtem s inkább a ganyéra vetettem, semhogy olyan olcsón elvesztegessem.

Apám rámnézett s láttam, hogy kigyúl a szeme büszkén.

- Jól tetted! - mondta, majd odafordult édesanyámhoz, akinek így dicsekedett: - Ebből a legénkéből még lesz valami.

Ebben igaza is volt, mert a nevemet valamicskét máris nevezetessé tettem, míg a boltost, a felnőtt tolvajt, már rég megették a férgek.

Illyés Gyula: Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sürü borzongások, hosszu ásitások,
melyektől a sziv is megleng mint a levél -
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásit hozzá, hogy majd' beleomlik szegény.

Ásit jó anyja is s künn az istálóba'
a gazda is lova farára borulva,
hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet -
Ó ez az unalom! a beborult égre
harsogó ásitás a barmok bőgése
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.

Dél volt s már este van, hull a köd vastagon,
csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet csusszanva tünedez
a vén levélhordó, - eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabu távol,
mely lomhán nyujtózva szuszogva közeleg.

Álmos a költő is, rimei botolnak
a sor végén egymás karjába omolnak -
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját
ahogy nyitják-csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.

Kiért sarat, fagyot nem kell immár türni,
ó drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással egymásban hiv nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni
félig itt a földön s félig már álomban.

Erdélyi József: Mese

Én harmadik fiú vagyok,
te egyetlen leány.
Meg sem születtem, már csalódott
bennem egy nő: anyám.
Ő kisleányt szeretett volna,
kisfiú lettem én...
Benned is épp így hiúsult meg
egy büszke nagy remény.

Helyetted is fiút akartak,
egyetlen lánygyerek, -
Harmadik fiú, egyetlen leány:
a mese így kerek.
Egyetlen lány, aranyhajú
királylány, én pedig
pásztorfiú, világhódító,
nagyálmú harmadik.

Így kellett egymásra találnunk,
hogy teljesedjenek
ódon mesék, amikben hisznek
a szegény emberek,
a gyermekek, az elnyomottak,
a költők a bohók,
mind, akik igazság szerint egy
más világba valók...

Én harmadik fiú vagyok,
te egyetlen leány. -
Ilyen leányt szeretett volna
helyettem az anyám,
ilyen szerettél volna lenni,
te meg ilyen hiú,
világnakvágó nyers, nyakas,
hős harmadik fiú.

Egymásban nem csalódhat két ily
egymásnak született,
egymástkereső két erős
hatalmas szeretet.
Egymásnak ítéltek már minket
születésünk előtt,
egymáshoz űznek, fűznek ős, hős,
diadalmas erők...

Zelk Zoltán: Sápad az éj már

Sápad az éj már, csöndes kert az ég, levelek
surrannak a magas szelekben
s nyugtalan bolyong, mint ki szomorun szerelmes,
a hold - és gyönge fénye szivemen elsimul.

Járd égi utadat halovány rokon! Tudom,
bus lélek vagy te, kit rutul becsaptak egykor
s meleg vigasszá érett benned a szenvedés. Hajolj le
hozzám fénylő tájaidról s kedves vigasziddal

szivemet békéljed! Ismerlek téged, sokat ültem én
pataknak partján, s remegő szemekkel kutattam sorsod,
s arcod ráncait - mig a vizből kibukva, s orruk
feléd emelve, köszöntötték kelted a játszadozó halak.

Hozzád térek én meg, ha elhágy kedvesem,
együtt bolyongunk véled ezüst lankáidon, lehajtott fővel,
motyogva, eszelősen. Igy láthatják arcom
a földönhagyottak - s megborzad majd a nyul,

mely esőtől félve, két lábra áll
s pislogó szemekkel kémleli az eget.