2012. január
Nagy Zoltán: In memoriam
Vitorlám oldom, zászlóm göngyölöm.
Nem révbe bár: biztos zátonyra értem.
Élet minden útjáról már letértem,
Kerek kriptám lett látóköröm.
Nagy háborúmban nem nyertem csatát,
S magam maradtam immár kegyelemre.
Fehér rongyot tűztem a fegyveremre,
A harci zaj süket csöndbe csap át.
Vert generális, agg még nem sok évvel,
Menekülök vad fennsíkján a mának
Csöndvárába szép Melancholiának
Vágyaim szétvert, rongyos seregével.
Már hallgatásból öltök szőrcsuhát,
Kevés szavam vezeklem mindhalálig.
Hős bánatom vén lemondásra válik,
Halott szemem már nem lát több csudát.
Ha nézne még rád, tudd meg: néz a sírkert.
A lég legyen már könnyű énnekem!
Irgalmas kézzel zárd le két szemem
S a szívemen fordítsad meg a címert.
Kiss Jenő: Nem csupán az ég
Lásd, így szeretlek, vígan, szabadon,
kacagás szép ívével ajkadon,
ahogy megpezsdít mámor és zene,
s a pillantásod mintha zengene.
Így szeretlek, így vagy nekem való,
így "rosszan" vagy te az igazi jó.
Ember meg pajtás, nem csak feleség,
a gazdag föld is, nem csupán az ég!
Kiss Jenő: Gesztenyésben
Kökörcsinlángú, napfényes vasárnap.
Esett, de itt fent nyoma sincs a sárnak.
Mint szalamandra, erdő lágy hűvösén
aranyfoltokkal surran át az ösvény.
Hadd állok itt meg...Oly szép e tekergő
ösvény! s körül a gesztenyefa-erdő!
Szelid gyümölcse még zöld plüss-burokban,
de egy-egy barnán már a földre koppan...
Kiváncsi volnék: e hegyaljai tájra
hogyan került dús, büszke, messzi fája?
Hő nap nevelte barna bőrű, édes
termése hogy szokott e táj egéhez?
Ültették? Vagy tán nyűtt iszákja alján
egy bányász hozta, vándor, régi talján,
s a földbe vájt szem - otthonát idézve -
kitört a napra, ágat tárt az égre?
Ha az erdőnek volna történelme,
felütném most s az bölcsen megfelelne,
elmondaná, hogy itt még sose látott
fája először mint bontott virágot:
hogy ízlelgették első ért gyümölcsét
(csettintett némely, mások meg kiköpték):
hány villám törte, hány jégontó felhő,
miken ment át, míg ez lett: zsongó erdő...
De ily könyv nincs. Mit megtudok, csak annyi,
mennyit az erdő önmaga vall ki,
mennyit a lombok lengedezve súgnak
hegyet lebíró harcáról az újnak...
Jankovich Ferenc: Tavaszi fény
Tavaszi fény árad,
égi permeteg,
tedd a rügyek közé
pólyás kisdeded.
Mozognak a földek,
amint a fű nő,
delejét árasztja
az isten-Erő - -
Most nőnek a dombok,
és a madarak
torka bugyborékol,
kis szeme ragyog.
Ezernyelvű kánon -
szól a nótaszó:
minden kis madár egy
kótaolvasó.
Friss kótasorok a
fákon a rügyek,
amit isten szerzett,
abból zengenek.
Ki vezényli őket,
ki a karnagya
e dalos-ssregnek?
Szent Cecilia.
Hallod-e, hallod-e,
mint zengeti itt
szent orgonájának
fénysugarait? - -
Tavaszi fény árad,
égi permeteg,
tedd a rügyek közé
pólyás kisdeded.
Jankovich Ferenc: Egy szikra fény
A lámparózsa még virít,
az éj e tündöklő virága,
mely, illatául, fényt terít
az elzárkózó asztalára.
Óh, a világban mindenütt
égnek cellák a városokban,
hol egymagán virraszt a hit
s a jóság tüze ki nem lobban.
Tán égből szálló angyalok
táplálják, hogy a földi szépség
hitlen ne haljon még ki, hogy
ne borítsa el a sötétség. -
Itt is egy árva lámpa ég,
talán egy szentjános-bogárnyi,
amely csak átszúrja az éjt,
csak épphogy meg lehet találni.
De gyönge fénye még lobog,
mint fű alatt, vak cella mélyén, -
én földrehullt csillag vagyok,
egy szikra fény az ember éjén.
Valaki rám lel, úgy lehet,
szíve fölé tűz, vak csapáson,
és bizton hordja fényemet:
hogy lássák és hogy ő is lásson.
Komjáthy Jenő: Ne hívd az Istent!
Ne hívd az Istent kínaidra!
Az égiekhez nincs közöd.
Leheld ki lelked zord magányban
És hagyd az Istent, ördögöt!
Tudom, hogy a lét nagy keserve
Majd szétrepíti agyvelőd:
Légy bosszútűrő és ne jajgass,
Akármi ér, mutass erőt.
Óh, csak panaszt ne, gyáva könnyet!
Az égiektől mit se várj!
Vonagló ajkad dac kötözze,
Büszkén viseld el, ami fáj!
Reményt, vigaszt meríts a sírból!
Ha enyhe csöndje rád borul,
Kínt, örömet behantól egybe,
S boldog vagy mondhatatlanul.
Sebhedt szíved megszűn dobogni,
Szemedre álom jön legottan.
Kéj lesz a kínnak haldokolni:
Óh, halj meg és maradj nyugodtan!
Lenau: Magány
I
Álltál-e már egészen egymagadban,
Szeretlenül, Isten nélkül a pusztán,
A rémes csöndet büszke fájdalomban
Viselve balsorsod ádáz, véres útján?
Minden reménynek eltűnt-e varázsa,
Mint a vadásznak, útvesztőbe érve,
Elhal a tévedt ebek csaholása,
Mint télfutó madárnak honja képe?
Ha voltál ily magánynak szenvedője,
Azt is tudod, mi kényszeríti azt
Rajongva omlani egy puszta kőre,
Rémülten felszökellni lázban égve,
Kit önmagánya üldöz és riaszt,
S kitárni vágyó karjait a szélbe.
II
A szél sivár és idegen szivednek,
A kő halott, kemény, hideg, mogorva,
Vigasztalást hiába vársz lobogva,
Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.
Sápadnak menten, meg nem látva téged,
Mivel törődnek, önnön haldoklások.
Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott
Hosszú homály-utcáiban a létnek.
Kinézni látod olykor lakaikból,
Becsapják menten ők az ablakot,
Lak összedől: s te sápadsz borzalomtól.
Szeretlenül, Isten nélkül! örök ború:
A szél sivár: és mit keressz te ott? -
Egész világ kétségb'esésig szomorú.
/Ford.: Komjáthy Jenő/
H. Heine dalaiból
I
(" In den Küssen, welche Lüge!...)
Csókjaidban mennyi álság!
A látszatban mennyi szépség!
Nemde édes csalni néked?
De csalatni édesebb még!
Csak hazudj hát! Rajta édes!
Csalfasággal meg nem rontasz,
Esküszöm az esküidre,
Hitem arra, mit te mondasz.
II
( " Es schaunen die Blumen alle...")
Mind a virág az életadó,
A ragyogó napba tekint:
A ragyogó tengerbe sietnek
A folyamok árjai mind.
A ragyogó lányhoz esengve
Száll tova valamennyi dalom.
Fájó, bús dalok! el ti vigyétek
Könnyeimet, epedő sohajom!
III
( " Ich glaub' nicht an den Himmel...")
Én nem hiszem az égről
Mit prédikál a pap,
Te benned hiszek én csak,
Bűvös szem, földi nap!
Megtagadom az Istent,
Kiről fecseg a pap,
Szívedben hiszek én csak,
Téged imádalak!
Ördög, pokol s pokolkín,
Amit a pap mesél:
Mind a te szép szemedben
S gonosz szívedben él!
/Ford.: Komjáthy Jenő/
