2012. január
Tersánszky J. Jenő: Mese a fecskéről
Élt hajdanában a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár. Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és sugarasabb dél.
Csakhogy ismeritek-e ezt a régi-régi versikét, hogy:
Gólya-gólya, gilice,
mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal, nádi hegedűvel!
Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek a messzi lakosoktól, kivált a gyermekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s megölték, megsebezték őket könyörtelen.
Nohát, ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük fiókáikat.
Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:
- Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnánk hát javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek! Tehát azt tennénk, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van, és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kaptatjuk őket annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban elbírják itten kerülni.
Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett.
Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek, a mi hűvösebb hazánkba.
Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket.
Hát megérkezve letelepedtek egy városban, egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.
Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, karvalyok, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok.
Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.
Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniok. Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:
- No bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek, mert itt csakúgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csakúgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, véletlen a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol. És annak van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán a kisasszony parancsára minket is megkínálnak egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.
Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.
De amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.
Hanem amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz héja csap alá, s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! - viszi is magával.
Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a héját, azt mondja a galamboknak:
- Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia héjának a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni?
De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.
- Hogy mernénk mi megtámadni a héját puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal! - kurrogták.
- Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! - vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal se szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló héjának.
Persze ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a héja a kedves galambját. Még a nagy úr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.
- Száz aranyat annak - kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak -, aki lenyilazza azt a zsivány madarat!
De bizony hiába! A héja már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érhette.
Hanem nagyobb csudára, mit látnak? Két pirinyó madarat a héja nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak, csipogva, merészen, egyre-másra, elibe-hátába, alultól-felülről.
Úgyhogy végül a héjának a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eresztenie a karmai közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse.
No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott.
Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülni előlük útjára.
Eközben persze a fehér galamb megmenekült a nagy ijedtséggel és a hátában néhány héjakarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.
A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kinek köszönheti kedvenc galambjának megmentését.
De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.
- Nohát, akármiféle madarak - szólt a nagyúr -, a vitézséget meg kell jutalmazni! Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis, villás farkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántásukat okozza!
Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?
Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk.
Szláv rege: A vándor és a fogadós
Öreg vándor ballagott az úton. Ráesteledvén bekéredzkedett éjszakára egy vendégfogadóba. Megkínálták vacsorával, s egy padon ágyat vetettek neki.
A fogadósnak három fia volt, nős mind a három. Vacsora után ki-ki elvonult a feleségével a saját hálókamrájába, a fogadós pedig a kemence padkáján hajtotta nyugovóra a fejét.
Éjszaka a vándor felébredt, s egy mérges kígyót látott az asztalon tekergőzni. Nem szenvedhette a hüllőket, ezért felkelt, kiment a vendégházból, s benézett abba a kamrába, amelyikben a legidősebb fiú aludt a feleségével. S mit látott? Egy buzogány nőtt ki a padlóból, már egészen a mennyezetig ért. A vándor a fejét csóválta, s átment a középső fiú kamrájába. Itt egy kígyót talált a férfi és a felesége közt, a kígyó hol a férjre sziszegett, hol az asszonyra.
"Benézek a harmadik fiúhoz is" - gondolta ezután a vándor.
A legkisebb fiú kamrájában egy játékos nyusztot látott, a kis állat a férfi melléről a nőére ugrott, onnan vissza a férfiéra.
Magukra hagyta a fiatalokat a vándor, végigment az udvaron, s lepihent a szénaboglya tövében. Egyszer csak hallja, mintha a szénából emberi hangon sóhajtoznának: "Szomorú az én életem! Szomorú az én életem!"
A vándor talpra ugrott, s a szalmakazal végében heveredett le újra. Itt egy másik hang duruzsolt a fülébe:" Kelj fel, és vigyél magaddal!"
Hamarosan megvirradt, s a vándor visszatért a vendégházba, ahol a gazda megkérdezte, hol, merre járt éjjel.
- Az asztalodon egy mérges kígyó tekergett - kezdte az idegen. - Ez azért van, mert a menyeid vacsora után nem mondanak hálaimát. A legidősebb fiad kamrájában éjszaka buzogány nő: azt jelenti, ez a fiú többre képes, dolgozna is szívesen, de testvérei nem hagyják. A középső fiad és a felesége közt éjjelente sziszegő kígyó fekszik: a fiatalok nappal gyűlölködve kígyót-békát mondanak egymásra. A legkisebb fiad és a felesége szerelemben élnek.
A szénádban és a szalmakazladban hangokat hallottam. Amikor a szénád összegereblyézed, a szomszédéból is hozzágereblyézel egy-egy csomót, a lopott széna sóhajtozik a boglyában. A szalmában pedig a kicsépeletlen magok panaszkodnak.
- Hallgass rám, fogadós! - folytatta a vándor. - Az idősebb fiad lásd el értelmes munkával, s dicsérd meg, ha hasznosan cselekszik. A középsőt békítsd össze a feleségével. Más szénáját ne tulajdonítsd el, a saját gabonádból viszont rendesen csépeld ki a szemet!
Ezután a vándor megköszönte a szállást és a vacsorát, és tovább indult az úton.
/Ford.: Zékány Éva/
Jókai Mór: Szegedi legenda
Ezt a legendát szegediektől hallottam.
Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig égett. Akkor is büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy város, mint amilyen egykor volt?
Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról szájra kelve, elterjedt az egész nép közt s mind e mai napig is fennmaradt.
"Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba."
A nagy katasztrófa napján a dúló vízár felszaggatta az alsóváros temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utcákra.
Most aztán szentül hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít.
Én is hiszem. Isten segítsen rá bennünket.
Szondy György: Rigókaland
A gyér hajnali harmat már-már visszaszállt a felhőtlen égbe, mikor Flüó, a feketerigó-mama fölébredt. Kissé tovább szunyókált ma, mint rendesen, mert igen elfáradt az este. Flüi, a párja napok óta alig mutatkozott a fészek táján, s a három éhes poronty egyedül az ő nyakába szakadt.
A nap még nem kelt fel, de azért egészen világos volt már. A mennybolt átlátszó kékes rózsaszínnel ragyogott magában, és üde jó szagok szálltak a hegyek felől. Zajtalan, boldog nyugalommal várta a virradat a nappalt: bár itt-ott már belegázolt a város örök-eleven életének lármás lüktetése. Egy-egy autó zúgott el a Krisztina térről az Alagút felé, vagy siető lépések koppantak túl a kerten, a gyalogjárón. A zajok jöttek és elenyésztek, és közben szép csöndességben vonta fel friss, kék selyemsátorát a reggel.
Flüó lerezzentette a szárnyairól a harmatot, nyújtózkodott, ásított, aztán benézett a fészek sárral tapasztott üregébe. A gyerekek még szundikáltak: fáradtak voltak ők is, mert tegnap reggeltől estig repülőgyakorlatokkal kínozta őket az anyjuk. Idestova kinőttek már a gondozás alól: pár nap múlva biztossá válik a repülésük, s mire az utolsó cseresnye is eltűnik a gyümölcsösökből, Flüó már a második fészekalj tojásait fogja melengetni. Hol lesznek akkorára ezek, a tavasz csemetéi?
A reggelit azért még hazahordta nekik. Szaporán jött az ízes falatokkal, elűzte szemükről az álmot, és mire ötödször fordult, felzsendült a hajnal zsenge hűvössége. Nyíló ablakokról fénykévék tükröztek végig az utcán, portörlők lendültek korán kelő cselédek kezében.
Az egyedül maradt fiókák türelmetlenkedtek. Esetlenül egyensúlyoztak a fészek fölött egy ágon, a szemüket hunyorgatták a levelek közt betűző napsugárban, majd panaszos pityegéssel kuporodtak le egymás mellé. Mozdulatlanul üldögéltek egy ideig, csak a farkuk billent meg néha, ha a szellő erősebben támadt a bokorra. Ám elunták magukat csakhamar: a két fiatalabb visszacsusszant a fészekbe, lehunyt szemmel lustálkodni, míg a mama megjő. A legidősebb pedig - vidám és merész legényke, Flotó - feljebb csetlett-botlott az ágak között, fel a fa sudaráig. A sudár csúcsán megkapaszkodott és széttekintett. Alatta, körülötte mindenütt fa és bokor: hajladozó, ringó zöld lombsátor. Csak messze, túl a legtávolabbi koronákon villogott valami ismeretlen fény, és Flotót hirtelen meglepte a vágy, szárnyra kelni a sohasem látott fényesség felé.
"Úgysem érhetem el...Csak megpróbálom..." - gondolta, míg kitárta szárnyait, és elrúgta magát az ágról. Suhogva, imbolyogva zuhant lefelé: ám a rémület kétségbeesett erőt öntött belé. Már lebegett, azután előrelendült, emelkedett. Meredek ívben vergődött fel a vaskerítés melletti vén gesztenyefára. Alatta már az utca szürke pántlikája nyúlt, még csöndben és kietlenül: de szemközt véle ismét előcsillant az ismeretlen fény: egy nyitott ablak vakító üveglapja.
Flotó mámoros lett a saját hőstettétől:: kamaszos ujjongással rikkantott egyet, aztán újra nekifeszült a könnyű szélnek. Ez már egészen rövidke út volt, el az utca fölött: és már oda is ért, zuhant be az ablakon, váratlanul, meghökkenéssel, de jókedvűen.
Az ablak mellett fehér hajú, szép öreg úr üldögélt, nyitott könyvvel, de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral, és talán nem is látta, amit olvasott.
Egy másik, régi reggel járt az eszében, éppilyen friss és ragyogó, mint ez, de hangosabb és pezsgőbb: cintányérok és trombiták harsogtak, és ezer és ezer ember nyüzsgött az utcán. Katonák vonultak hosszú-hosszú sorban, virágosan, vígan, és előttük, táncoló hóka paripán a fia. A kardján végigvillan a napsugár, amint tisztelgésre vágja...
Annak már tizenhét hosszú éve: és azóta nem látta többé...Mi lett belőle? Él-e még valahol?...
Az öreg úr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli szemét az álom, és ilyen ragyogó, ínári hajnalokon az emlékezés idehajtja az ablak mellé. Most látja őt újra, virágos katonák élén, táncoló hóka paripa hátán...A kardján végigvillan a napsugár, amint felköszön hozzá az ablakba...
Csak akkor rezzent fel, amikor Flotó hirtelen odahuppant a szőnyegre.
- Hát te, kis rigó, hogy kerülsz ide? - mondta szomorú mosollyal, és csendesen ülve maradt, hogy el ne riassza. Flotó ragyogó szemekkel bámészkodott körül. Ilyent még sohasem látott: embert, ilyen közelről, bútorokat, szőnyeget, szobát: de pillanat múlva ösztönösen érezte, hogy rossz helyre került. Menekülni akart, ki innen, a homályos odúból a napvilágra, vissza a kertbe: ám akkorára az öreg úr nesztelenül becsukta háta mögött az ablakot. Nekivágódott az üvegnek, és a következő percben ott vergődött az öreg úr kezei között.
- Kis bohó! - simogatta szeretettel. - Most már csak maradj itt nálam, amíg kinő a szárnyad! Hiszen még alig tudsz repülni! Lezuhansz az utcára, összetöröd magad, vagy elfognak mások, nála rosszabb emberek. Maradj csak itt, majd szép lakást keresünk a számodra!
És az öreg úr, a kezében Flotóval, előszedte a pár éve kimúlt kanári ezüstös, üveges rezidenciáját. Beleeresztette Flotót, aztán kiállította a kalitkát az ablakba.
Ott kuporgott a kis rigó a kalitka rácsai mögött, a második emeleten. Messziről integettek felé a nagy fák zöld koronái, pufók fehér felhők úsztak tova komoly méltósággal az égen. Odalenn már zúgott az utca: tejeskocsik dübörögtek összekoccanó bádogkannákkal, autó tülkölt, csilingelt a villamos.
Flotó úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Az öreg úr ennivalót hozott neki, sárgarépát szeletelt gondos pepecseléssel, friss vizet öntött finom üvegtálba - de Flotó rá sem hederített. Szédítő, siket táncban keringett véle a világ Az utca rohanó élete harsogva zengett fel hozzá, és újabb és újabb rohamokra űzte, kergette a kalitka ellen. Már vérzett a szárnya, tágra nyílt csőrrel kapkodta a levegőt, és végül holtra fáradtan, hunyt szemekkel nyúlt el a kalitka alján.
Az öreg úr szánakozva tipegett-topogott a kalitka mellett, mint beteg gyermek ágyánál a segíteni nem tudó szülők.
- Mit tegyek, mit tegyek véle?
Semmit sem tudott kitalálni. Visszaült az olvasmánya mellé, és gondolatai elszálltak újra, messze-messze...A fiához, aki talán éppen így vergődik valahol, idegen fogságban, mint ez a madár...
De Flotó egyszerre feltápászkodott. Túl az utca zsivaján egy hang szállt felé a kertből. Igen semmi kétség: az anyja szólította! Tele torokkal adta meg rá a választ, a vészjel kétségbeesett sikoltását...
És Flüó, szegény, már-már elcsüggedt. Flüó jött a hang után. Óvatosan átröpült az utcán, lebegve függögetett az ablak előtt, majd menekülésre készen letelepedett az ablakpárkány szélén.
- Mama! Mama! - repesett eléje a fia, és Flüó most már elfelejtett minden veszedelmet. Három ugrással a kalitka mellett termett: de akkor felemelkedett székéről az öreg úr, és Flüó panaszos jajgatással röppent el, át az utcán, a kerítés melletti vén gesztenyefára.
Az öreg úrnak könnyes volt a szeme, és reszketett a keze, míg kinyitotta a kalitka ajtaját.
- Eredj, eredj hát, kis szökevény! Érted jött az anyád, eredj hát haza! - motyogta halkan, és egy könnycsepp hullott a szeméből a Flotó csapzott kis fejére. - Ó, ha én is elmehetnék érte!
Flotó azonban nyílsebesen surrant ki a résen. Ő mit sem tudott az öreg úr bánatáról, csak azt érezte, hogy nem fogoly többé. Tárva előtte újra a végtelen tér, napsugár kacagott rá a magasból, zöld lombok integettek felé, és ő holtra fáradtan, sebzett szárnnyal, de ujjongva szállt az anyja után a szabadság illatos kék levegőjében.
Sinka István: Sírás egy kútkáva előtt
Fekete-Ér országútja,
mellette a senki kútja.
Sárga vizét sokat ittam,
káváján levelet írtam.
Levelet a végtelennek,
s kik a végtelenbe mennek.
Írásom szólott eképpen:
megvakították a népem.
S magam is közéjük vetve,
élve vagyok eltemetve.
Tanúm erre az országút
s a szél, mi az írással fut.
Alul aztán odaírtam:
csak a kútkávának sírtam.
Halál játszott a kezemmel
s október a végtelennel.
Én vagyok csak oly jó bolond,
hogy sírok, ha hull a falomb.
Sinka István: Alvó szerelem bölcsője
Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Horváth Imre: Fűért, fáért
Fülembe súgtak a sovány füvek,
és a fák is panaszkodnak nekem,
hogy a nap s eső veri testüket,
és a sorsuk száraz és fénytelen.
Sírtak: hernyó lepi el levelük,
a réten meg nyomorult nyáj legel,
s ha társukba a villám beleüt,
az emlékét nem őrzi semmi jel.
Éjjel-nappal, minden évszakon át
jártam magam fák és füvek között,
meghallgattam mindenik nyomorát,
s szívem velük szövetséget kötött.
Fához érni ujjheggyel sem merek.
Fűre lépni álmomban sem bírok,
s hernyók, birkák, hatalmak, elemek
ellen mindig mellettük harcolok.
Fűért, fáért halljátok most szavam:
követelem, hogy igazuk legyen:
itt élni fűnek, fának joga van,
akár völgyben sarjadt, akár hegyen.
Szőcs Kálmán: Csöndes kiáltvány
Gyöngeségem tudatában
indulok hozzátok, emberek.
Mert mit is árt az aljasoknak, hogyha
tiltakozom vagy verselek?
Hogy nem nehéz országokat
varázsolni a festett semmiből,
senkit sem érdekel húsz éve múltán,
s szép hangszerfám magától is kidől.
Nótáimat bódultan üvöltik,
honnan vegyek elég italt,
ha úgysincs már, ki emberül
vagy józanul végig kitart?
Égetett szeszeknek lángja fönt az ég.
Négy sovány nyárfa hegedül.
Jaj, hová legyen az ember,
ha sokadmagával van egyedül?
Reményik Sándor: Köszönt egy ember...
Köszönt egy ember:"Egészséggel járjon".
"Adjon Isten"...feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.
Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés
Elvált, mint óceánon két hajó.
Először látott - utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.
Szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem,
Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.
Holló Ernő: Elkötelezetten
Elkötelezettje vagyok a
tájnak,
mely gyermekként ringatott, férfiként
őrzött, elkötelezettje vagyok
megoldott éveknek, virrasztó arcoknak, utánam
kiáltott szavaknak,
elkötelezettje
anyáméknak, bátyáimnak, húgaimnak, nővéreimnek,
kik asztalukhoz várnak s felém
sugárzik karjuk ölelésre lendült
vallomása, hogy lepallják rólam a didergés havát
s maguk mellé ültessenek, gyermeket-felnőttet, aki
messziről indult s hűséges
ösvényeken át
hazatalált.
Anavi Ádám: Hajnali érkezés
Ma én ébresztettem a hajnalt,
hogy útitársamul szegődjön,
kísérjen el bozontos hajjal
patak mentén, a répaföldön,
a fák alatt szekérnyi széles
kitalpalt ösvény száz kanyarján -
s vezessen át a lomb szeszélyes
homályain, ahol a halvány
alig-tarolt rétekre bólog
a napraforgók csorba gombja,
s mutassa meg - hívnak a dolgok -
a közelutat városomba.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ma én ébresztettem a hajnalt,
hogy útitársamul szegődjön -
úgy érkeztem kicsorbult hanggal,
hol rég jártam: a szülőföldön.
Alant a völgy most láthatatlan. -
Sugárban fürdőző, opálos
színekben lengő párapaplan
alatt még szendereg a város.
Az utca kövén koppan sarkom -
nem gyúl felém szemekben fényjel:
nem ismernek - álcázva arcom
az évek ráncos függönyével.
És én magam kit ismerek fel?
Milyen csodája az időnek,
hogy városomban emberekkel
együtt a kövek újra nőnek?
Minden csoda, mi itten árad,
megnőtt társaim teremtése.
És megragad, sodor feléjük
a város ifjú lüktetése.
Horváth István: Ég és föld között
Míg a gépkocsi morogva szalad,
A hazai út, a kerék alatt,
Fölsóhajt rá:
- Jössz, de mint idegen.
Nem lépsz rajtam a régi lépteden.
Vagy már nem talál?...
Én még itt vagyok!
Te is hiszed csak,
Hogy most több vagy ott:
Nem lettél nagyobb.
A gép fullasztja, szíve fáj, sajog.
Feltűnnek régi mezítlábnyomok.
Az ő nyomai. A hajdaniak!
Feléledt fényük a lelkébe csap.
Réten a füvek, a hegyoldalak
Régi mosollyal felmosolyganak,
Amint kinéz a kocsi ablakán.
S megdöbben...szívén jég vagy kő talán
Az a hártyányi réteg, melyen át
Fagy e mosoly, míg áttöri magát?
Csak itt érzi ezt, egyebütt sehol.
S belül ez hang, máshol ez se szól.
Csak itt!
Lelkének cifra rongyait
Vetné, s mez nélkül állna újra itt.
És nem vetheti. Ránőtt Nessus-ing,
Jellel megjelölt, s jelével a kínt
Le nem vetheti...
Áldott?
Átkozott?
Idegen se, csak
Mássá változott.
Az erdő szava, homloka előtt,
Azt kérdi:
- Nőtt vagy elveszett erőd,
Hogy csak eszed, s nem minden ideged
Érzi hangom?...Jaj, mit tettek veled?!
Jaj, mit?!
Nincs az a rokoni meleg,
Melyben ő is, a téli fergeteg
Táncos testvér volt, szószikrás rokon,
És a kéklő fény a villámokon:
S az ember is az élők közül egy:
A mindenségben több, se kevesebb
Nem volt, mint - élők - a többiek, mind
Az örök idő számlája szerint.
Az utcán por, s bent:
Árva udvaron
Virág üdvözli
Még nyílik vadon,
Tüskés gyomok közt.
Anyai kezek
Ültették, egykor...
Hazaérkezett!
Szellő, és a por,
Amely száll vele,
Élő ismerős
Ízzel van tele.
Áll a szülőhely fölött hangtalan,
Mint ki ég és föld közt csak maga van.
Varró Dezső: Versek szülőföldemről ( részlet)
Hintát kötnék
gyermekláncfűből
április-égre.
Bársonyhátú
bogarak selyme
lenne a padja.
Gyermek-karú
múltnak esengnék:
Nagy hegyeken át,
kék hegyeken át
repíts magasra!
Szárnyat kötnék
madár-szivekből,
szárnyat!
Kedvem
rálövellném a napra
sugárnak.
Szülőföldem,
repülnék
a felhőtlen égbe. -
S minden virágom,
hóvirágom
rákacagnám a rétre.
Mihályi László: Kesergő
Ez a mi sorsunk, áldatlan, örök:
Tusázni fáradtan, sebekkel,
S az öltönyünk szakadt, kardunk törött.
A fekete végzet, lám, így akarta:
Bátor, merész, dacos legyen a lelkünk,
De üljön mindig gyász borúja rajta.
Helytállunk férfimódon, emberül,
De hasztalan minden gyönyörű virtus,
Vitézkedés: a cél nem sikerül.
Rikoltunk hajrát, kiáltunk vivátot,
Törünk rohamra rongyos lobogóval,
S a végin ott leselkedik az átok.
Nótánk komor, nászunk halotti tor,
A sátán ürmözi tüzes borunkat,
S a homlokunkon idegen tipor.
Meg nem pihentünk: kőszikla párnánk...
Lelkesedünk, rajongunk, elbukunk...
Uram, jó Istenem, jaj! még mi vár ránk?
Eljön-e egyszer harcunk jobbik vége,
Hogy ismét vethetünk, arathatunk,
S nem tép már senki, semmi: lesz-e béke?
Farcádi Sándor: A Lófőszékely új nótája
Karddal kerestük kenyerünk
S bár éheztünk, azt zúgtuk: éljen!
S rúgattuk nagy büszkén a port
Keresztül másfél ezredéven.
Vitézi sors volt - ám cudar -
S pirulhat érte gőgös arcunk:
Mi a véres viadalok
Végén mindig egymásba martunk.
És most csonkák-bonkák vagyunk.
Földig agyalt az ősi átok -
Kardunk eltört s lovunkra is
Béklyót vethettek bárki mások.
A volt kenyérnek vége hát
És vége minden hetykeségnek.
Minket most csak egybefogás
S a tisztes, békés munka véd meg.
A múlt: kimúlt, előre hát!
Ne révedezzen senki hátra,
Mentünkben intsen bölcs irányt
Jövendőnk szembecsillanása.
S ha mi nem bántunk másokat:
Majd minket sem bánt senki akkor.
Csináltassunk ekevasat,
Székelyek, a tört, csonka kardból.
Szántsunk s mutassuk meg - habár
Díjul kalász s nem harci hír jut -
Hogy helyünk e népek között
Ekénk vasával is kivívjuk.
Finta Gerő: A fák hite
Sodró vizek partján, te, néma társam,
Félig földben és félig víz felett
A semmiben függ fájó gyökered - -
Tragédiánkat kell hogy benned lássam!
Az irigy sors alólad, ím, kimarta
A partot s tán megölni meg nem ölt:
Oh, de mi haszna, ha indul a föld,
A gyökér gyenge már, hogy visszatartsa!
S te - sejtheted bár, hogy egy áradással
Alólad minden talpalatnyi rög
Víznek sodrában messzire görög -
Mégis dacolsz a zordon elmúlással?...
"Várok. Hisz az az ár, mely partot rombol,
Partot építhet puszta szánalomból! - -"
Szombati-Szabó István: Emlékszel még?
Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt.
Ma túl van minden óperenciákon.
S ha bús fejed most ejted két marokra:
Emlékszel még a régi szép napokra?
Csíkban vadásztál, Hegyalján szüret volt,
S Kassától csak egy ugrás volt Fiume.
Rád tegnap ott fűzfaágak hajoltak
S ma már Szepesség rózsáit szagoltad.
Egy gondolat volt Bécs, Párizs, Velence.
Pénzed se volt sok: mégis vígan éltél.
Tegnap lidón eveztél tengerhátra
S már holnap látott Mátra, Fátra, Tátra.
A Bácska gyilkos dáridóra várt,
Vagy fel Beregbe mentél kézfogóra.
Most bicskás Somogy hítt keresztelőre
S Hajdúban ért a disznótori lőre.
Mindegy volt: Sopron, Újhely, Pancsova,
Aszú, vinkó vagy könnyű bakator...
Emlékszed még a régi jó időket.
Mikor Pesten bámultál pesti nőket?
Háztűznézők és menyegzői vígság,
Lánykérőbe vagy kárlátóba menni
S a sok hűhójú dínomdánomokra,
Emlékszel még a kedvvel-telt napokra?
Víg téli szánkók s víg majálisok,
Víg zónapörkölt-sörös délelőttök,
E hol-hopp, hol-kopp, bőkedvű napok,
Mákból kitoldott vidám tegnapok...
Eksztrahungáriámnoneszt-idők...
Diák-gégékben harsány gaudeámusz...
S mikor kiszáradt kedved rózsabokra:
Emlékszel, ugye, régvolt víg napokra?
Mészöly Miklós: Kökény kisasszony
Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gicsgöcs a fala, levélzsup a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála: megsimogatták, megcsiklandozták - talán attól lett olyan gyönyörű kék.
Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy tán egy még csodálatosabb alakban fog könyökölni azután is? Ki tudja?
Tavasztól őszig sok minden történt.
A meggy, a cseresznye, az alma - mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket: féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül sem mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról: de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja - s titokban valamennyien irigyelték.
Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha: majd kicsattant a boldogságtól.
Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta - mindjárt megrebbentek a szárnyai.
- Milyen kék! - ámuldozott, és odarepült a gicsgöcs ablak alá. - Kisasszony - mondta zavartan - még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyes. Jöjjön velem...kegyed lesz a kék égen a legkékebb!
Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.
De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát - és várt.
A Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével a Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá a puha pihetollak közé.
Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa birodalmát. Csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová...ő énekelne, Sas úrfi meghallgatná - milyen szép is volna!
De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt ez megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal - s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szertefoszlottak, a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.
"Talán a csillagok!" - gondolta Kökény kisasszony reménykedve, és Sas Úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.
Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen egyszer van egy évben: ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony - és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét:
Csillagom, kökényem,
csillagom, kökényem...
Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta: előbb az egyiket húzta be, azután a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá - már csak ehhez volt ereje.
- Megérkeztünk? - kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.
Éppen megérkeztek.
Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most röpültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi - még csak meg se mozdult.
Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt - de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt.
Kökény kisasszony pedig - akiből azóta gyönyörű bokrocska lett - unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, és olyankor mindig mosolyog.
Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról: de rosszat annál többet.
Vitkovics Mihály: Az oroszlány és a róka
Egy szomszéd tigrisre régolta irígykedett a eóka, s az oroszlányhoz ment azzal a váddal, hogy azon tigris vadok királyának ne akarja ösmérni az oroszlányt, s a martalékbúl semmi adót fizetni nem akar: szóval sok rosszat beszélt rá. Az oroszlány megígéré, hogy a tigrist halálra repeszti.
A nagy vad elordítá magát, s szavára az egész erdő rengett belé. Hirtelen a tigris lakásánál terem, s figyelmesen lesben áll.
A tigris bátorítá kölykeit, kik az oroszlány szavátul megrettentek.
Ne féljetek gyermekeim, ez az oroszlány szava, ki a mi királyunk. Félelmet önt mindnyájunkba szavával, de nagylelkűséggel kormányoz minket.
Ezt hallva visszatér az oroszlány, s bosszúsan feküdt le királyi barlangja előtt.
A róka kiváncsi tudni a tigrisnek a sorsát, megjelent. Az oroszlány körmével megragadá a hamis vádolót, és ketté szaggatá.
Vitkovics Mihály: A kácsa és a tyúk
Elég már! mit kotkodácsolsz annyit te tyúk? - kérdi a kácsa.
Mert tojtam.
Azért bizony, hogy egyet tojtál és soknak gondolják.
Vitkovics Mihály: A méh
Röpkedett a méh a virágok között mézet szedni. Meglátá a színes tulipánt, és szépétül megigézve ráröpült, de midőn a szagtalan virág kelyhében mézet nem lele, odahagyá és így szólla: Mire áll ez a virág olly kitetszőleg a virágok között, ha méz nincs benne? vagy talán éppen azért nőtt olly magasra, mert semmi sincs benne.
Vitkovics Mihály: A ló és szarvas
Az erdő szélén összej9tt a ló a szarvassal, s így kezdé feddeni: miért vagy oly balgatag, te szarvas? Miért nem adod meg magadat az embernek? Fegyverrel, kutyákkal nem üldöznének télen-nyáron, valamint engemet, jól tartanának.
Igazad van, de mindezek jók mellett meg is nyergelnének. Ezt mondá a szarvas, és felemelt fővel az erdőnek nyargalt.
Vitkovics Mihály: A nyúl
Az agarak nyomba vették a nyulat, aki egy nádasba szökött. Előtte a sok béka ugrándozott a vízbe. Ekkor felfohászkoda a nyúl: vajha úszni tudnék!
Alig mondá ezt ki, lát a tóban úszkálni egy vizslát.
Az úszás sem volna nekem barátságos, vajha repülni tudnék!
Ekkor puskalövést hall, feltekint, s meglát egy reptében meglövött récét, mint rongy hanyatt-homlok a vízbe le.
Erre vigasztalásul felsóhajtott: minden állapottal közös a szerencsétlenség.
Vitkovics Mihály: A macskák
Magos fogason függő friss borjucombot megsejdit a macska, s mivel fogára nem kerithette, kínjában nyáladzani kezdett.
Ezt látja egy másik, s kérdi: mi lelte a gyomrodat?
Ama fenn függő rossz büdös húsra émelyeg, felelé a kiváncsi.
Fáy András: A sas és a többi madarak
A sast mint királyt minden szárnyas mímelni akarta. Tán azért erős, mert hússal él, mond a lúd: húsban csak több az erő, mint hitvány magban, s az ostoba, húsokat faldosván majd elvesze.
De bizony keveset iszik ő felsége, úgy mond a gödény: tán ez a titok: s állhatatosan tűré égető szomjait, míg aléltan nem rogya le.
A horgas orrban van a bátorság, mond a gólya s a köveken görbére reszelgetvén orrát, vele tovább sem ihata sem ehete.
A szarka elég okos állat volt átlátni, hogy az erőt a sastól eltanulni nem lehet. De komolyságát, mely oly nagyot mutat, s a szótlanságát, mely oly nagy lelkek tulajdona, csakugyan ellesem tőle: így szól, s egy fára bölcs képpel felülvén, magában komolykodik. Neveti minden madár s gúnyolja tisztelés helyett a hiút. Nem illik bölcsesség, mondának, harlekin köntösödhöz. Igazságotok van, így csereg végre, észre és szóra térvén át szótlanságából, most tudom, barátim, mi a sas nagyságának a titka. Mi hát? Az , hogy ő sasnak, mi pedig másnak s nem sasnak születtünk.
Fáy András: A légy és az anyja
Hallod-e fiam? így szól a légy anyja fiához, nagyapád a mézbe fúlt, apád maszlagot kóstolt, bátyádat az Átányi bíró orrán ütötték agyon, és így egész nemzetségednek a nyalánkság és a szemtelenség voltak a veszedelmei. Hagyd el kérlek ezt a két veszélyes vétket.
- De hogy is ne! felel a cudar, hiszen ezekben áll minden boldogságunk: hanem majd okosabb leszek én az apáimnál, nem könnyen vesztek én rajta. - Ezt szólván vakmerőn nekiszállt a tejes köcsögnek, s beléveszett.
A példa azért oktat keveset, ha kivált szemmel látott tanúi nem valánk, s azért jobbit keveset erkölcsünkön s éltünk folyásán, hogy mindég okosabbak reménylenünk lenni a kárvallottnál.
Bárd Oszkár: Haza
Edgár fiamnak
Hazát több módon lehet elveszítni,
eltéphetnek, vagy kényszerülsz magad
kivándorolni, de oly szörnyű egy sincs,
mint amikor a hazád megtagad.
Pedig kenyeret más ország is adhat,
s lehetsz annak is hálás, jó fia,
de van valami ezen túl, hol csődöt
mond logika és filozófia.
Lehet a föld, mely befogadott téged
s emberként kezel s poklokból kiment,
meghatott szív rajongására méltó,
de valahogy nem lehet soha s z e n t.
Míg az a másik, mely tán éhen halni
is hagyott volna, tudatod mögött
a sejtjeidbe ivódik s magaddal
kívánsz a sírba tőle pár rögöt.
Mi ez a balga szentimentalizmus,
e felfoghatatlan, zavaros dolog?
Mi az, hogy már a neve hallatára
bolond szívünk hevesebben dobog?
Mi az, hogy komoly, gondráncolta arcod,
ha rágondolsz, kigyúl, vagy vértelen?
Mi az oka, hogy gőgöd tűri azt, mit
szolgaléleknek mond az értelem?
Hazát több módon lehet elveszítni,
lám, úgy is, hogy föd gyűlölet-moha:
hazát több módon lehet elveszítni,
de ő bennünket el nem veszt soha!
Kacsó Sándor: Őszi vers
Az apám barna bajusza alatt
Ritka volt a szó és ritka a mosoly.
A friss szántáson előre haladt,
Szállt utána csend, mint sűrű ködgomoly.
Óriás volt ő, szertelen s merész,
- Árnyában ott a bozontos hegyeknek,
S mögötte titkok vára a havas -
Mint én voltam, egy akkora gyermeknek.
Ebéddel küldött ki hozzá anyám...
De csak nem nyúlt még, én nem tudom miért,
Mint máskor szokta a fazék után,
Hanem a mezsgyén lépést lépésre mért.
"Megállok, ládd-é! - villantott felém. -
Ez itt a határ. Vésd eszedbe jól.
Vitás föld, sajna, s épp ezért kemény
Ember legyen az, ki itten birtokol.
Ezt tudnod kell, de ennyi sem elég.
Aki csak bírja, de nem munkálja meg,
Nem ád annak itt maradást az ég,
Elhordja földjét a dúló fergeteg...
Most hát vetünk itt, figyelj jól ide!
Híme van ennek, mit be kell tartanod,
Ha elhibáztad, nincs oly szent ige,
Mivel a hibádat helyrehozhatod..."
Vállán átkötve búza volt,
Belemarkolt és rám nézett: - Elébb -
Mondta s mutatta -, mielőtt kiszórnád,
Vidd a szivedhez mentől közelébb..."
Lendült a karja, úgy mondta tovább:
"Markod a szemet úgy eressze szét,
Mintha...mikéntha_ kereste a szót -
Mintha a szíved vérét hintenéd..."
Nézd, szót fogadtam, édes jó apám.
Amit csak diktál szívem és eszem
S amit szétszórok forró lendülettel,
Mind a szív vérében ázott búzaszem.
Horváth Imre: Mindenképpen
Aki e földet megszerette,
szereti a földet bevetve,
szereti termőn, learatva.
És arany nyárban alszik majd alatta.
Szemlér Ferenc: Udvarhely
Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vizen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő -
ez volt gyermekkorom.
Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.
A parton törökbúza nőtt,
a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött,
s a bokrokon gébics motozott.
Csak percek teltek el és nem évek,
s tudtam, ha egyszer visszatérek,
semmi sem változott.
Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beléakadt a gondolat
s fenékre vonta az időt.
A víz fölött - akár a szívben
a könnyű gond - szálltak szelíden
a kék szitakötők.
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)