Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Borneó szigeti mese: A tigris és az antilop

 

Egyszer régen a tigris és az antilop jó barátok voltak. Egy alkalommal így szólt a tigris:

- Barátocskám, szaggassunk lyukat a léggyökéren. Aki lyukat tud rúgni rajta, az megeheti a másik máját. Ha én rúgok lyukat, akkor én eszem meg a te májadat, ha neked sikerül, akkor megeheted a májamat.

- Jó - felelte az antilop -, de rúgj te először.

A tigris azonban nyolc nap és nyolc éjszaka haladékot kért az antiloptól.

- Úgy is jó - felelte az antilop -, akkor kezded a dolgot, amikor akarod.

Ezután mindketten hazatértek. Azonban az antilop folyton sírt és sóhajtozott, rettenetesen félt. Ahogy így sírdogált, odament hozzá egy nagy szú, és megkérdezte:

- Miért sírsz, te antilop?

- Jaj, nagyon félek! A tigrissel fogadtunk, hogy amelyőnk szétrúg egy léggyökeret, azé lesz a másik mája, márpedig a tigris sokkal erősebb, mint én.

- Hát ha csak erről van szó - mondta a szú -, ez semmiség, majd én segítek rajtad. Átfúrom én a gyökeret, és amikor te belerúgsz, tüstént kilyukad.

Azonnal munkához látott. Nyolc napon és nyolc éjszakán át dolgozott, éppen elkészült, amikor megérkezett a tigris.

Ekkor az antilop megszólalt:

- No, barátocskám, én most lefekszem a gyökér mellé, te pedig láss hozzá a munkához.

A tigris biztos volt az erejében, nagyot rúgott a gyökérbe, de az meg sem mozdult. Ismét belerúgott, ekkor sem történt semmi, még tízszer megpróbálta, de hiába, a gyökérnek semmi baja sem történt.

- Most rajtam a sor - szólt az antilop, aki eddig a gyökér mellett feküdt. Lassan kinyújtotta a lábát, hogy jobban eltalálja a szúrágta lyukat. Rúgott egyet, azonnal kilyukadt a gyökér. Egy forgács a tigris szemébe csapódott, felordított fájdalmában, és gyorsan futni kezdett. Az antilop utána szólt:

- Barátocskám, megnyertem a fogadást, mi lesz a májaddal?

De a tigris nem válaszolt, hanem hamarosan eltűnt a bozótban - azóta is haragban vannak.

/Átdolgozta: Bodrogi Tibor/

Japán monda: A templom harangja

Egy nap egy agg szerzetes tűnt fel a Kojadera-templomban Szeccu tartományban, és elmondta a papnak, hogy úton van a nyugati tartományokból a fővárosba.

- De olyan öreg vagyok, hogy teljesen kimerültem - folytatta. - Egyszerűen nem tudom folytatni az utam. Talán nincs kifogásod az ellen, hogy megpihenjek egy kicsit a templomodban. Vagy tudnál valamilyen más helyet ajánlani, ahol meghúzhatnám magam?

- Most így, hirtelen nem jut eszembe egy sem - válaszolta az apát. - Ha a főcsarnok körüli folyosón maradsz, még meghűlhetsz.

- De mi lenne, ha a harangtornyot választanám? Az teljesen zárt.

- Nagyszerű! Jó ötlet - mondta a pap. - Az épp neked való hely. És jó lenne, ha harangoznál is.

Az öreg szerzetes elégedettnek látszott, a pap pedig fölvezette, egyenesen a harangtoronyba.

- Itt van a harangozó tatamija - mondta. - Rendezkedj be otthonosan!

Amikor összeakadt a pap a templom harangozójával, elmondott neki mindent az idevetődött öreg szerzetesről és leírta, hogyan szállásolta el a harang tövében.

Azt mondja, elvégzi a harangozást is - folytatta a pap -, szóval ne zavartasd magad miatta, amíg itt van.

A harangozó zokszó nélkül tudomásul vette a pap szavait.

Az agg utazó két napig harangozott. A harmadik nap reggelén úgy gondolta a harangozó, hogy megnézi, mit csinál az öreg.

- Hahó! - kiáltott fel a torony lábától. - Ott vagy? - kérdezte, majd beljebb került.

A bámulatosan magas öreg szerzetes teljes hosszában a padlón hevert szánalmas öltözékében. Halott volt. A harangozó gyorsan visszafordult, és sietett, hogy megkeresse a papot.

- Meghalt az öreg - nyögte ki. - Mit tegyünk?

Az apát egyenesen a templomba sietett, hogy maga is meggyőződjék a szörnyű hír igazáról. Nem tévedett a harangozó. A szerzetes halott volt. Bekucskta a harangtorony ajtaját, és szólt a szentély szerzeteseinek.

"Ezt jól megcsináltam! - dörmögte magában visszafelé. - Óriási ötlet volt beengedni a toronyba! Most aztán az egész templom tisztátalanná vált miatta."

De most már túl késő volt mérgelődni. Szólni kell néhány falusinak, hogy jöjjenek, és vigyék el a testet.

Sajnos közelgett a falusiak szentélyének ünnepe, ezért azonnal rávágták:

- Most pont nem tudunk elmenni, mert nem akarunk tisztátalanná válni.

Végül nem akadt senki, aki megérintette volna a holtat, és már dél felé járt, amikor még mindég azon törték a fejüket a szerzetesek, hogy mi a csodát tegyenek.

Egyszer csak, szinte a semmiből, két férfi jelent meg. Lehettek harmincévesek, és világosszürke köpenyt viseltek, mely tomportájban sötétebb volt, a hátukra vetve széles karimájú, csúcsoa kalap lógott a nyakukról. Az ingük lazán felhajtva, az övükbe pedig kardot tűztek. Egyszerű, óvatos és kellemes benyomást keltő emberek voltak. Egyenesen a szerzetesek szállására mentek, és megkérdezték, nem járt-e arra véletlenül egy öreg szerzetes.

A szerzetesek azt felelték nekik, hogy egy magas, idős szerzetes töltötte a torony aljában az utóbbi néhány napot, de ma reggel holtan találták a helyén. A két férfi sírva fakadt a megrázkódtatástól és a szomorúságtól. Egyikük elmondta, hogy az öreg szerzetes az apjuk volt.

- Nagyon önfejű lett öregkorára - mondták -, és össze is szólalkoztak egy kicsit. Nem volt komoly dolog, de ő megneheztelt és eltűnt. Mi Harima tartományból, Akasi kerületből jöttünk. Miután eltűnt kétfelé indultunk, hogy megkeressük, de azóta se lárruk. Nem vagyunk szegények. Rekintélyes rizsföldünk van, és a csatlósainkat még a szomszéd kerületben is megtalálják, de úgy gondoltuk, magunk indulunk apánk keresésére, és ha valóban halott, eltemetjük még ma este.

Elvezette őket az apát a harangtoronyhoz, és kívül várt, míg ők benn voltak.

- Ó, apánk, így kell, hogy megtaláljunk! - sírtak fel, amikor meglátták az öreg szerzetes arcát. Ezután jajveszékelve fetrengtek a földön fájdalmukban. Ez a látvány már a papnak is túl sok volt, ő is sírva fakadt.

- Semmiségen kaptunk össze - motyogták a fiak -, de te öregember voltál, és nem engedtél! Elmentél, hogy elrejtőzz előlünk, és most ez a vége, itt vagy az isten háta mögött. És még csak veled sem lehettünk, amikor meghaltál!

Ezek a gondolatok újabb könnyáradatot indítottak el. Végül bejelentették, hogy elmennek, elintézik a temetést, azzal becsukták maguk mögött a torony ajtaját, és elindultak. Amikor elmondta a pap a történetet a szerzeteseknek, azok is sírva fakadtak.

Jó késő este megérkezett vagy negyven-ötven férfi nagy zaj közepette, és kivitték a holttestet. Egy-kettő fegyvert viselt. A szerzetesek távol tartották magukat a toronytól. Annyira féltek, hogy még a szobájuk ajtaját is bezárták. Hallották, hogy elvitték a gyászolók a testet egy néhány száz méternyire álló fenyőfához, amely a hegyoldalban állt a templom mögött. A Buddha nevét kántálták, és gongokat ütöttek, és csak hajnalban távoztak.

Harminc napig, amíg a templom tisztátalan volt, még a harangozó se lépett be harangozni, a szerzetesek pedig a torony közelébe se merészkedtek. Végül, amikor lejárt a tilalom, bement a harangozó, hogy letisztítsa a harangot, de csak hűlt helyét találta.

Futott a harangozó, hogy mindenkinek elmondja, milyen gyalázat érte a templomot. Kisereglettek a szerzetesek, hogy saját szemükkel lássák. A hír igaznak bizonyult, a harangot ellopták! De hiszen azok az emberek biztosan csak azért tervelték ki az egész temetést, hogy ellophassák a harangot. Erre az az ötletük támadt, hogy megnézik a temetés színhelyét.

Velük tartott néhány falusi is a fenyőerdőbe. A tolvajok felaprítottak néhány fenyőt, hogy tüzet gyújtsanak, mellyel körülrakták a harangot, ami el is olvadt. Apró bronzdarabok hevertek a földön. Valahogy sikerült nekik!

Sajnos sohasem tudták meg, kik voltak. A szerzetesek pedig jobb híján beletörődtek a veszteségbe.

Azóta nincs a Kojadera-templomnak harangja.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Tersánszky Józsi Jenő: Tavaszi történet

Még télutóján ismerkedett meg a diák Ilikével s attól fogva szorgalmasan kísérgette hazáig a zongoraleckékről a kisváros egyik végiről a másikra.

Az ilyesmit ugyan nem valami jó szemekkel nézték a tanárok, de előző évben megbukván a hatodik osztályban, más gimnáziumba iratkozott be magántanulónak és itthon cigarettázva meg sétabottal járt az utcán.

Szörnyen jelentősek voltak a diáknak eleinte az Ilikével való alkonyati séták, amint szerelmes és türelmetlen epekedésében mindenféle képtelen s előre kiszínezgetett regények megvalósultát várta tőlük; mikben majd nagyhirtelen megejti maga iránt az Ilike hajlandóságát.

A találkozó közeledtével azonban mindig valami érzékeny kishitűség kezdte kerülgetni. Sőt a sarkon várakozva már csaknem kelletlennek és félszegnek tetszett előtte, hogy így napról napra rávarrja magát Ilikére s nagyon szerette volna, ha valamiképp úgy tüntethetné fel a dolgot, mintha csak véletlen vetődött vón arrafelé.

Apró, nem számított nehézségek kerültek még az odacsatlakozással is, s a szóváltás ment kiváltképp sok vesződséggel kezdetben.

Mihelyt egy percre akadtak meg a beszélgetésben, rögtön olyasféle érzése támadt a diáknak, hogy Ilike csak kénytelen szíveli el a kísérgetést, s ez oktalan képzelődésben úgy kezdett vergődni minden gondolata, mint a madarak a hálóban.

Elkényszeredve látta, mint közönségesednek el száján a mondókái a kapkodásos szünetek közt, s nyugtalan, csaknem idegenül kezdte érezni magát Ilike mellett; alig várva, hogy elköszönhessen.

Pedig gyakran úgy tetszett neki eközben, hogy még Ilike ütődik meg az ő zavart és kedvetlen pillantásain s tán még Ilike töpreng rajta, hogy nem-e ő bántotta meg valamivel.

De képtelen volt hinni benne és a felbátorodás helyett, mintha egyszerre tetszetősebbé lett volna a lehangoltsága, még mogorvábban baktatott mellette.

Síró sóvárgással vágyott utána, míg egyedül volt, és Ilike mellett rejtegette szinte gyáva ügyefogyottsággal, hogy szívesen van a közelében.

Elváláskor például, ha Ilike megkérdezte, hogy megvárja-e holnap? Elkezdett ötölni-hatolni:

- Nem tudom - mondta -, lehet, hogy holnap nem jöhetek, mert valami dolgom lesz - és fontoskodón vonogatta össze a szemöldökét, mintha komolyan töprengenie kéne felette.

S megesett, hogy másnap délután eszébe jutva a múlt napi kertelés, eltökélte magában, hogy aznap nem jelenik meg a találkozón, miközben különös, szinte kárörvendő bosszúfélének hatott az elhatározása.

Estefelé aztán már oktalannak és gyerekesnek találta beváltani. De azért nem bírta kikergetni a fejéből, sőt egyre jelentősebb lett előtte és magára bosszúsan, mindenféle kalandos kibúvókon kezdett tépelődni útközben, amikkel kimagyarázza az eljövetelét. S az is bántotta, ha nem került említés róla a séta alatt.

Minden a kedve ellen történt, s az apró, kellemetlen semmiségek úgy sajogtak lelkében a találkozók után, mint a darázsfullánk.

Csüggedten, elsavanyodva állapította meg, hogy tán soha nem jut közelebb Ilikéhez ilyen élhetetlen. Hibavaló tovább törnie magát. S a keserűségéből valósággal Ilike iránt fakadt benne ekkor valami érthetetlen gyűlölségféle.

Ürügyeket szeretett volna, hogy meggyűlölhesse; rá se nézzen többé; keserűségeket okozzon neki s kegyetlen ujjongjon a keservén.

Majd regényeket kezdett komponálni: ha nagybeteg lenne egyszerre vagy ha meghalna: s szinte érezte a hanyattfekvés sápadt, halálos erőtlenségét; a párna hűvös puhaságát feje alatt s kétségbeesett zokogást nyomorú vesztén.

De gyáva volt úgy intézni, hogy a meghalás egyszer és mindenkorra szóljon s ne maradna holmi csodálatos lehetőség mindennek jórafordultára.

Erre rögtön méregbe is hozta a gyávasága. Végre pedig jótehetetlen dühvel nevetett magán.

Egy pár hét múlva aztán már ott tartott a diák, hogy elbúcsúzáskor a kapualjban, ahol most már félórákat is elfecsegtek néha; már össze is csókolóztak Ilikével.

Türelmetlenül várt ilyenkor a kedvező pillanatra, maga is alig értette, miket darál össze s a félfának dűtötte hátát jó előre, hogy kényelmesebben magához szoríthassa Ilikét a csókolódás alatt. Ez azonban ritkán sikerült.

Ügyetlen mohósággal kapott rendesen a dereka után, hogy Ilikét megrebbentette a falánksága és hangtalan, ijedt szemmel kezdett erőlködni, míg kiszabadította a derekát, aztán befelé menekült, a diák elől pár lépésre.

- Hát nem csókol meg? - közeledett hozzá rimánkodón a diák, fura elfogódással a hangjában, mert valami ízetlent érzett benne, hogy nyíltan esik szó a csókról.

Erre Ilike, mintha megbánta volna a túlságos vonakodást, elmosolyodott és hirtelen szégyellős élénkséggel hajlott fejével a diákhoz.

A derekához azonban most sem engedte nyúlni, s alig a válla, hogy hozzáért a diák melléhez. Akár minden más tagját féltené tőle a száján kívül.

A diák azonban nem túlságos gyönyörűségét lelte az ilyen csókban. Szinte kényelmetlen volt közben, hogy nem tudta, meddig tartsa rajta száját az Ilikéén, s olyan semmi íz maradt utána az ajkán, akár a saját kezét csókolta volna meg. S tetézte, hogy teljes kiengesztelésül kellett beérnie véle, sőt mintegy jutalomképpen.

Elkedvetlenedve távozott el a kapuból, bár nemigen firtatta még maga előtt se elégedetlensége okát, világért se akarván tudni róla Ilikével egy órában, hogy az ölelkezés melegségét áhítja tulajdonképp a csók ürügyén, s hogy tán egyéb ölelkezés forróságát vágyik megérezni benne.

Egy vasárnap délután a népkert nyári vendéglőjében üldögéltek a fák alá terített asztalok egyikénél.

Ilike a szüleivel volt természetesen s még egynéhány odaverődött ismerősükkel.

Hamarosan elunták magokat a társaságban s elkérezkedtek sétálni.

Különben is az volt a tervük, hogy mivel a társaság amúgy is ottragad estig a vendéglőben; egypárszor végigjárták a sétautakat, aztán egy közeli domboldalt másznak meg kettesben, ahonnan az egész várost belátni s virágot szednek útközben a gyümölcsösök alján.

Épp akkor volt sarjadóban a sétautak menti vadgesztenyék zöldje s nevető-színesen tolongott alattuk a vasárnapi népség. A tavaszi napon a zöld gyepágyasok előtt virulóbbnak és melegebbnek éreződtek a nőcskék s a gyerekek rikoltozva futkostak keresztül-kasul a tilalmas pázsitokon.

Ilike egyre csacsogott, mutogatott, mióta csak elindultak. A diák csak kurtákat válaszolgatott, hiú gondossággal pillantgatva le közben a cipőire.

A két pohár sörtől, amit hirtelenében hajtott le az imént a vendéglőben, kellemes, enyhe zsongás cirógatta a homlokát s végigmotoszkált minden tagjában.

Ki volt pirulva a sörtől is, meg hogy túl magas gallért vett fel aznap s az inggomb kegyetlen nyomta a nyeldeklőjét. Ki-kinyújtogatta belőle az állát s untalan belenyúlkált, hogy tágítson rajta valamicskét.

A kézelői mindig túlságosan elébújtak a kabát ujjaiból, s míg visszatologatta őket, roppant keresett mozdulattal akasztotta át sétabotját egyik karjáról a másikra, akár maga is kevély volna elegáns mozdulataira és elismerést, sőt megbámulást akarna érettük kiérdemelni a járókelőktől.

- Tudja, onnan a rét felől sokkal közelebb - magyarázta Ilike a domb felé mutogatva s megállva, mert a diák minden percen elsodródott mellőle a tolongásban.

- Persze, hogy feltétlen arra megyünk - válaszolt a diák egy kissé hetykébben is, mint a kijelentés megérte, s most is úgy járt körül a szeme, mintha nem is Ilikének, hanem a járókelőknek akarná ezt tudtul adni.

Látszott különben, hogy nehezükre van itthagyni a sétautat, mert minden forduló végin tanakodtak egy verset az elinduláson.

A sétaút végiről épp a domb tetejére lehetett látni. Kopasz volt egészen a teteje s úgy nézett ki onnan, mint valamely óriás barát fejebúbja, amint kétoldalt bodrosan szegték be a gyümölcsösök.

Apró fekete emberpontocskák mászkáltak rajta a verőfényen, egy piros is köztük, valami nőnek a napernyője.

Hogy végre rászánták magukat az elindulásra, útközben is találkoztak egypárszor a jószágokon, kószálgató vagy heverészve uzsonnázó kirándulókkal.

Nem messze tőlük, megettük egy kissé egy csapat gyerkőc igyekezett felfelé nagy lármával a domboldalon, két nagyobbacska kamasszal az élökön. Boltosinasok vagy iparostanulók lehettek, akik javarészt szobában töltik a hetet s most egy kicsit megbokrosodtak a szabadban.

Két kisfiú közülök a csapat hátulján gondosan szedegette egy darabig a virágot, egymással vetélkedve s az egyik megunva babrálni a magáéval, elszórta a rétre, s erre a társának is ki akarta ütni markából a csokrát. Elkezdtek civakodni rajta, aztán egy lejtősebb helyen mindkettő lefordult a lábáról és bohókásan viaskodva, lehemperedve iparkodtak egy a mást megelőzni a feltápászkodásban.

Mosolyogva mulattak egy darabig a gyerekek hancozásán:

- Erre gyerünk - szólt aztán a diák, hogy véletlen módját ejthesse véle az Ilike derekához nyúlni. A míder azonban elidegenítette ujjait a derekától s a karjára csúszott a keze fel a hónyaljához.

Letértek aztán egy dombhajlásba, ahol a diófák alja telis-tele volt lila kikericcsel.

Eső eshetett előző éjjel, mert az éjszakos oldalakon alig szikkadt még fel a rét s a fák alatt helyenkint szinte meleg puhaságú volt a gyalogút, mint a friss kenyér bele. Néhol pedig kesernyés, pállott szag érzett a nedves hamufészkekről, ahol a tavalyi leveleket égették el.

Nagy kerülővel már jó felértek a dombon, mikor Ilikének sértegetni kezdte lábát az új cipője a sok mászkálástól, s le kellett ülniök egy üres vincellérház elé a padra.

Már útközben is sűrűn kísértetbe jött a diák, hogy magához szorongassa Ilikét, most azonban nem bosszantotta, mint egyébkor, a habozgatása, sőt valami fölényes magaelégedettség mosolygott benne a tartózkodásán. Egypárszor gonosz gondolatok is incselkedtek véle, de megvetően verte el őket tüstént magától. Különben az út elején is egy ilyen letelepedéssel kerülő jobb alkalomra számíthatott, s most úgyis egyengette el magát jó előre Ilike mellett a lócán.

A cipőkkel való ostoba s kelletlen bajlódás azonban nemigen vágott a szándékainak, s a sok halogatással holmi garázda nyugtalanság gyűlt benne, hogy nem bírt megmaradni a padon.

Felállt. Mellét, karjait kifeszítgetve. Meg visszaült. Majd erőmutatványokat kezdett végezni a faágakra húzódzkodva s a jókora határköveket szerte súlydobálva a réten. Teljes erejéből, saját magával versenyezve szinte.

- Vigyázzon, mert ha meglátja a vincellér - szólt Ilike a padról, mikor a kövek nagyot ugorva a lejtőn nekivágódtak egy-egy ojtoványnak.

- Azt szeretném én látni, hogy szóljon valamit - hetvenkedett a diák, kevélyen nevetve az Ilike hüledezésén, bár egy kissé elakadozott a hangja, mert jócskán elfulladt a nagy erőlködésben s hatalmasakat dobbant a szíve, mikor Ilikéhez visszajött.

Mosolyogva szólani próbált valamit, de érezte, hogy fogja be hangját a szuszogás, s restellt nagyokat lélegzeni Ilike előtt, hát a forráshoz szaladt le hirtelen kézmosás ürügyén, egy kissé kifújni magát.

Hanem a torna szinte követelő merszet keltett benne, s elhelyezkedvén újra a padon, egy kis feszengés meg a rendes bevezető hebegések után közelhúzódott Ilikéhez s magához vonta a vállainál.

Ilike nyilván előre felkészülten e fordulatra, alig ellenkedett, s tán emiatt valamivel tolakodóbban is esett neki a diák, hogy a fejük egészen hátrahajolt a csók alatt. Ilikének félrecsúszott a kalapja s a pad is megbillent alattuk. Mire Ilike ügyesen felszökött s csak a csuklóját érte elkapni a diák.

Nevettek közben s Ilike igyekezett kiszabadítani a kezét:

- Eresszen, megharagszom - mondta s utána hirtelen, gyerekes ravaszkodással élénkítve meg arcát, a domb teteje felé intett a fejével, mintha igen fontos valami várna ott rájuk, ha elindulnak: - Jöjjön, menjünk.

- Nem megyek! - mondta a diák szintolyan kényeskedő makacssággal, s mivel érezte, hogy egy kissé megenged közben az Ilike keze az övében, újra magához húzta, mohón, a két térde közé, hogy Ilikének rá kellett nehezednie az egyikre.

Ezzel aztán remegő izgalomra komolyodott az évődésük. Ilike a hajáig elpirulva adta meg magát, de mihelyt egy kissé meglazult a derekán a diák szorítása, rögtön megpróbált kifejtőzni.

Egyszer csak roppant izgatottan kezdte letépni magáról a diák karjait. S mikor az ijedt szeme után a diák is oldaltpillantott, észrevette a gyerekcsapatot, amint csendben, meghúzódva a domb alján, kandi gyönyörűséggel szemlélik őket.

Még a mozdulata is félben maradt némelyiknek, amivel csendre intette a szomszédját, s egyszerre mozdult meg valamennyi, mikor a diák odavetette rájok a fejét.

Ilike már akkor megette ült a padon, s a diák a meglepetés kapkodó ügyefogyottságával tevegette keresztül egyik lábát a másikon.

A gyerekek aztán olyanszerűen téve, mint akik mit se láttak, lekerültek szemük elől egymásután a hajlásba.

Sután, hallgatva ültek ezalatt, mindkettőjüknek kínosan esvén szót ejteni a történtekről. Végre Ilike szólalt meg szemrehányón, miközben felálltak:

- Lássa, milyen maga? Most ha megtudják.

A diák bánkódó komolysággal állott egy keveset, aztán egyszerre elnevette magát.

Szinte ijedten bánta meg rögtön, sértő komiszságot találva a nevetésben, amivel elhidegíti magától Ilikét. S utána bosszús, de kérlelés számba menő szigorúsággal legyintett egyet:

- Ugyan, mit törődik ezekkel a kölykökkel. Na, micsoda nagy dolog. Hát én se vagyok az oka - szavalta, de közben minden szavánál megcsiklandta belülről valami ostoba kacagni vágyás.

Aztán nyílt szándékossággal megmásított hangon kezdte magyarázni, hogy nem érdemes már felmenniök a dombra, inkább vágjanak neki haránt az aljának s lemutatott, merre kerülnek majd vissza a népkertbe.

Tulajdonképp semmi kedve se volt már fennmaradni a dombon, s csupa amiatt erőltette a kerülőt, nehogy úgy tessék, mintha a gyerekek miatt kellene távozniok.

El is indultak, hanem Ilike nagyon szívére vette a történteket. Untalan újabb eshetőségekkel látta fenyegetve magát, hogy tán mire visszatérnek a vendéglőbe, már mindenki értesült az esetről, s a szüntelen nyafogása meglehetősen leverte a diákot is.

Ő ugyan inkább a mulatság tönkrementét fájlalta legjobban az egészből; azt például, hogy eztán már nem nyúlhat többé Ilikéhez, s valósággal Ilikére lett bosszús miatta.

A gyerekek amúgy is felbőszítették, s ingerülten főzte magában, hogy ha valahol elékapja egyszer valamelyiköket, összepofozza irgalmatlan.

Egy helyt aztán egy foltocska rekettye került útjokba, s miközben körültekintgetve keresték, hol térhetnének le az útra, megint észrevették hátuk megett a gyerekeket, egy kissé magasabban a domboldalon. Csak kettejöket ugyan, amint épp akkor kapták le fejöket a szemük elől a hajlás megé.

Evvel egyszerre roppan esetlenné és nyugtalanítóvá vált a helyzetök.

A diákban kínos felháborodás kezdett szorongni, s mikor összepillantottak véletlen, Ilikének sírós rémület látszott az arcán.

Nyilvánvaló lett, mi késztette utánok leskődni a gyerekeket, s már a látszatára kísértett gondolatot is aggódón iparkodtak takargatni egymás előtt.

- Gyerünk vissza - mondta a diák -, mert mért kerüljön arra? - és elakadt zavartan, nem tudva okát adni, mért hagynának fel a kerülővel, ha nem a gyerekek miatt vagy amiatt, hogy a galád gyanú még közelebb férkőzne hozzájok, elhagyottabb hely felé indulván a kerülő folytatásával, a leskődés elől.

Egy ideig tétován álldogáltak egy helyben, mialatt egy pillanatra furcsa vigyori vonatkozásba került a diák elméjében mostani gőgös felháborodásával a sok gonosz fogadkozás emléke, amint nem egyszer végezte el magában az Ilike teketóriátlan elcsábítását a mostanihoz hasonló alkalmak kerültén, s jelesen, ma reggel is az ágyban, a felébredés meg a felkelés közötti henyélkedés izgalmas lázában.

De egy pillanat múlva már kikergetődött fejéből az egész, a megszorult helyzetök gyújtotta dühével.

Vadul vetette szemét egypárszor arrafelé, amerre felbukkanni látta a gyerekeket, mint olyanszerűen cselekedett, akár némi elégtételnek szánta volna Ilike előtt, s szinte szándékosan bujtogatta magában a kikeltséget.

A visszatértükkel egyébként is valami fenyegetőt s megfélemlítőt várt a gyerekekre, bár egyben tehetetlennek s nevetségesnek is látta magát véle.

A gyerekek pedig, nyilván a tovahaladtukra számítva, egymás után feltűntek vigyázatlan a bokrok megűl s alig kis távolra kerültek szembe vélök.

Egypárban úgy látszott, az elillanás szándéka ébredt fel, mikor szemközt látták közeledni a diákot, a nagyobbja azonban nemigen rettent meg, sőt az egyik kamasz vállrándítva egész hallhatón szólt a többinek:

- Mi? Ki parancsol nékem, hogy itt járjak? - és előreindult pökhendin, egykedvűséget mímelve, míg a társai kissé nyugtalan, vásott kuncogással nyomultak utána, odasandítva néha a párra.

A diák színleg rájok se hederítve haladt tova mellettök; félszemmel azonban megjegyzett magának egypárat közülök, bár ismerte a legtöbbjét látásból, de mintegy megerősítésképp kérlelhetetlen bosszúterveinek. S szinte megnyugtatta az önuralma nyomán járó ádáz fenekedés, hogy nem hagyja majd nékik fizetetlen ezt a pimaszságot.

Alig távolodtak el egy kissé, a gyerekek megálltak s csaknem elszontyolodva bámultak utánok. A legnagyobbik pedig rátámadt egyikre, mérgesen herregtetve a hangját:

- Báá! Ki kellett dugni azt a nagy szamár fejedet - meresztette rá a képét.

És a legrakoncátlanabb közülök egyszerre utánavihogott a párnak csúfondárosan.

Örömest kapott tüstént valamennyi a példáján, hogy némi kárpótlást szerezhetnek véle a páron, a meghiúsult mulatságért, s hangosan fogtak neki hahotázni utánok, némelyikök még tölcsért is csinálva szája elé a két markából.

A diák erre megfordult és hangtalan, baljóslatún méregette őket egy pillanatig. Rettentőn elkezdett hánykolódni benne az indulat s itt-ott, hogy meg tudta győzni magát:

- Hagyja őket, jöjjön... - békítette Ilike, félénken megérintve a karját, s a kölykök is megrebbenve hallgattak el egyszerre.

Hanem alig értek megfordulni, már újra kezdték a vihogást.

Vagy két ízben történt még hasonlóképp s a diákot szörnyen gyötörte a szégyen Ilike előtt az agyarkodásai kudarcán:

- Te! nem vágták még ma pofon valamelyiket - fordult vissza újra, egészen belesápadva s vadul remegett az álla, mialatt feléjök tartott fenyegetőn.

A kölykök fele rögtön futásnak eredt, néhánya azonban kihívóan állt szembe a diákkal s csak közvetlen előle mozdultak meg, sőt az egyikök szemtelenül feleselt vissza húzódozás közben:

- Gyere na. Gyere!

A diák erre magából kikelve iramodott neki a dombnak.

Egy kisebbet ért utol véletlen. Hozzákapott futtában s megrázta teljes erejéből a vállánál:

- Ne bántsa, jaj... mért bántja - sikoltott messziről Ilike, de akkorra a diák már hozzácsapott kétszer a fiúcska fejéhez.

Hangja elfulladt a veszett lihegésben s a karjai rángtak a felindulástól, amint a többi kölyök felé fenyegetett, akik ocsmányságokat kiáltoztak vissza szaladtokban, riadt kikeltséggel a pajtásuk meglakoltatásán.

- Na, hiszen megcsíplek én még, ne féljetek - fenekedett rájok rekedten, miközben visszaindult Ilikéhez.

Hanem a fiúcska keservesen kezdett el bőgni s a diákban máris fogant némi megbánás tettén, a nagy fenekedés alatt.

- Tolvaj! Gazember! Ki bántotta magát? - ordította utána sírva a fiúcska, mintha már mentve tudná magát sírásával minden veszedelemtől.

Közben egy pár csepp vér gyűlt ki az orra hegyén, s mikor észrevette elmázolva keze fején, a rémülettől messzi tartotta magától a két karját s még kétségbeesetten fogott neki a sivalkodásnak.

- Nem látta? Jaj, istenem, folyik a vére - sopánkodott Ilike, amint nyugtalan rebegésében elibe jött a diáknak.

A diák gorombán rántotta meg a vállát reá s vissza se pillantott. Bár maga is meghökkent egy kissé a dolgon. Hanem egyúttal mintha valami különös gőggel is lett volna a lelketlenségén s a szertelen felindult voltán Ilike előtt.

Mialatt lefelé indultak a dombon, a gyerekek egyenként visszaszivárogtak a pajtásukhoz s mérgesen handabandázva gyűltek köréje.

Egy részük köveket kezdett szedni a barázdában s éktelen mocskos szájjal szitkozódva hajigálták a pár után.

- Gyere hát ide, nyomorult, mert behasítom a fejed - rázta öklét egy jókora kővel a legnagyobb, s teljes erejéből huzakodott neki a hajításnak, mikor a diák ismét visszafordult:

- Lássa - szólt Ilikéhez s baljóslatún villogott újra a szeme -, lássa, ezek nem nyugosznak, míg agyon nem verem valamelyiket -, s úgy tett, mintha tusakodni kezdene magában, hogy nekiiramodjék újra a dombnak.

Mégis csak tovaindultak aztán. Amúgy is messzire voltak már a kölyköktől s ezek is felhagytak lassankint a kiáltozással.

- Ó, nem kellett volna megütnie szegényt - szólt egy kis idő múlva Ilike bátortalanul -, az a kicsi nem is csinált semmit.

A diák hallgatott mogorván. Oszlófélben volt már a felindulása s szinte érezte, hogy fanyarodik el lelkében lassankint alattomban, leküzdhetetlen közönséges, silány szégyenkezésre.

Mind jobban kezdte furdalni a lelkiismeret a fiúcska megütéséért. Gyávának, hitványnak bélyegezte magát érte s szinte erőszakkal szerette volna visszaidézni magába az ingerültséget, ráhárítva mindent, a fiúcska fájdalmát is a többi kölyökre, s különösen a legnagyobbikra:

- Na, csak kapjam elé valahol azt a gazembert - ütötte fel a fejét, mintegy dacos feleletül Ilikének, bár titokban fúrta egy kevés keserűség, hogy nem éreztetheti vele, hogy megbánta cselekedetét.

A népkertbe érve, már valami fájó bánattal mendegélt a diák Ilike mellett.

Szerencsétlen flótásnak érezte magát, hogy csak véle eshetik meg ilyen balság. S elvégezte magában, hogy most utoljára vannak együtt Ilikével.

De valami visszás eredője lett ennek az érzésének, mintha nem is az Ilike becsülését játszotta volna el hitványságával, hanem benne, tulajdon magában ölte volna ki Ilike iránt a vágyakodást.

Másnap estefelé azonban mégis csak ott várakozott Ilikére a sarkon.

Képes Géza: Őszi elégiák

1.

Szitál az üszkös pázsitok felett
piros permeteg: érett falevél.
Vad-nyomot, ösvényt - mindent betemet
s utánad sem marad jel itt, ne félj.

Tölgymakk pereg, most száraz ágat ér,
hangvillaként rá megpendül az ág:
e fa-hangból inditja meg a tél
a botfülü szelek zenekarát.

Az ég okádja majd a pelyheket,
s mig újra elcsitul a fergeteg:
a bokrok már ezüst-gyapjas juhok.

S az erdő: zuzmarás szakállu őrszem
a vihar után bámul eszelősen
s kékrefagyott tenyerébe huhog.

2.

Természet mostoha gyermeke, ember!
Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?
A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:
hová futsz, hogy az életed ne fájjon?

Növényt keresnél? irgalmas tavat?
cinikus hóval van befödve, jéggel.
Végtelenbe húzó vadludcsapat
bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.

E tájék nem gyülöl és nem szeret,
véres tragédiákra meg se moccan:
felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.

Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban
s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:
arcodon tüstént jégcsappá mered.

Fenyő László: Őszi padon

Itt ülök a Városligetben,
ülök, az őszre készületlen,
kietlen a kedvem, kietlen.

Egy napos padon üldögélek,
mint nyugdíjas, csendeske vének,
mint, nyugdíj nélkül, a szegények.

A botommal köröket írok.
Elrontom. Ceruzámmal írok.
A zimankómmal így se bírok.

Meleg, délszaki csöndre vágyom,
tipegne kék madárka-lábon,
lombot moccantana az ágon.

Oly fátyolozott, könnyű lenne
e csend, hogy elalélna benne
minden rossz zúgás a fejembe.

S midőn borult, lágy suttogása,
meggyőző, légies súgása
medrét az álomnak kiásta:

várnám, hogy lassudan megszólal
az enyhe mélyén aluvó dal,
pelyhesbegyű, kiscsőrü szóval.

Erdélyi József: A tanító

Tanítónak szánt az apám
a negyedik osztály után.
El is elvitt, bé Erdélybe,
a dévai képezdébe.

Hegyet addig távol láttam,
pedig közel, jaj be vágytam.
Vágytam menni szép Erdélybe,
de nem ám a képezdébe.

Hegyre vágytam, nagyra, nagyra
minden hegynél magasabbra;
s azt hittem hogy kútba vetnek,
azok, akik nem szeretnek.

Mesebeli harmadik fi,
ez a sorsom: elbujdosni,
elbujdosni, messze tájra,
világvégre, alvilágra.

Tudják jól, hogy nagyra vágyok,
meghódítani a világot,
s kévém előtt kévéjüket,
nem hajtják meg a fejüket.

József vagyok, kútba vetnek,
napvilágra nem engednek;
de engemet apám maga
visz magával az ó kútba.

- Tanítónak? Csak annak nem!
De hiába könyörögtem:
jeles vagyok, kitanúlok,
egy krajcárra sem szorúlok.

Akad nekem tanítványom;
egy nem elég? - kettő, három,
rossz tanúló, gazdag gyerek...
Tanítónak én nem megyek!...

- Ne higyjen az álmodónak,
adja apám tanítónak.
A képezdét kitanúlja,
Kenyere lessz négy év mulva...

Igy mentem én tanítónak...
Hegyek alján vitt a vonat,
vitt a Maros vize mentén, -
elvarázsolt kút fenekén...

A dévai nagypiacon,
álltam egy szép őszi napon,
s úgy búcsúztam az apámtól,
mint kegyetlen mostohámtól.

Könny szökött a két szemébe,
akkor láttam a szívébe.
- Kedves fiam! - szólt s elfordult,
szeméből a könny kicsordult.

Ottmaradtam, mint egy árva.
Ragyogott rám Déva vára.
Déva romja ragyogott rám,
álmaimnak porbarogytán.

Nem maradtam ott sokáig.
Aki olyan nagyra vágyik,
az nem várhat, nem maradhat,
az a Déva le nem rogyhat.

Fel-felmentem a várhegyre,
álltam ott is lábujjhegyre.
Messze láttam, hegyre-völgyre,
jaj, de nem a Nagy Alföldre.

Elláttam a Retyezátig,
de nem láttam Szalontáig,
Nagyszalontán egy uccáig,
abban is egy szép kislányig.

Az a szőke tündér gyermek
olyan volt az én szívemnek,
mint fogolynak a szabadság:
szívszorító édes rabság...

Nem jártam ki a képezdét,
csak egy rövid félesztendőt.
Írtam haza: meg kell szöknöm,
megfojt ez a hegyi börtön:

Hazamentem én folytattam,
ott ahol úgy félbenhagytam,
azt is hamar meggyűlöltem,
a rossz tanúló lett belőlem.

Megútáltam minden pályát:
megnyesik a lélek szárnyát;
s én magasra vágytam szállni,
az Istenig meg sem állni.

Felnőtteket tanítani,
a világot javítani;
javítani, szépíteni, -
Isten várát építeni...

Így szállt el egy emberöltő.
lettem aki lettem: költő.
S mi a költő? - Néptanító!
Aki nem, az - népámító!

Így lettem én, nem kenyérért,
csak a hírért, csak a névért,
költő, azaz néptanító...
Nem is hordoz aranyhintó!...

Sárközi György: Várfalnál erősebb

Várfalnál erősebb egyedülvalóság,
Vedd körül csöndeddel palotád lakóját,
Vedd körül árnyakkal, sürü emlékekkel,
Gyötrődve-tünődve had ébredjen reggel,

Hogy sebet miért nyert, kardja miért csorbult,
Ha maga népe is már ellene fordul?
Ha a régi társak idegen pogányok
Között fenekedve rázzák buzogányuk?

Tartson az ellenség vízen és kenyéren,
De énhozzám senki ál-szóval ne érjen.
A Jedikuláknak nem félek láncától,
Inkább a hazug szív hideg füst-lángjától.

Mostan bástyák között magamat megvonom,
Elküldöm barátom, szeretőm, rokonom,
Majd eljön a perc, hogy hősen kirohanjak,
S győzzek a vár alatt, győzzek vagy meghaljak.

Sárközi György: Hűvösödnek az éjszakák...

Hűvösödnek az éjszakák; szél zörgeti az ablakot;
Ropogtatja a kályha már a fekete szén-abrakot.
Enyhe meleg jóillata száll a szobában és kezem
Mint barna héj fehér cipón, ugy nyugszik lankadt kezeden.

Könyved régen a földre hullt, hogy mosolyogsz, nem is tudod,
Mélyen rezeg pillád s szemed kancsitva félig lehunyod.
Fekszel, de lassan távolodsz, velem vagy még, de legbelül
Már nyiladoznak álmaid, rejtetten és idegenül.

Hova zuhansz vagy hova szállsz? Nem ismerlek, nem tudhatom.
Zegzugos utcákon rohansz, egy ingben, rémülten, vakon?
Vagy sebbel-lobbal csomagolsz s elfut előled a vonat?
Vagy mangófán ülsz szárnyasan, csipogva fülledt dalokat?

Két világ közt ing életed s csak egyik világunk közös.
Míg apró-cseprő gondjaid éled s panaszolod, ködös
Fény villan néha arcodon, egy másik létnek fényjele,
Mint délutáni égen a hold korai kisértete.

Menj hát! Aludj. A megszokás holnapra ujból visszaránt,
Kedvesek vagy kegyetlenek leszünk megint egymás iránt.
Mi elvált bennünk kétfelé, jól-rosszul ismét egybeforr,
Mint butorokra visszaszáll törölhetetlenül a por.

Jankovich Ferenc: Körmenet

Ki csöndit? - Októberre
csönditenek a Múzsák:
borulnak arccal földre
fohászkodón a rózsák.

Borulnak arccal földre,
pislognak ablakomra,
hullatnak könnyűt könnyre -
kordul az idők gyomra...

Hüppög a prücsök, olyan
dércsípte hangolása,
mintha egy halk fuvóban
sóhajtana egy brácsa.

Mig elharsantva messze
a De profundist fujják-
egy kóró révedezve
magasba nyujtja ujját.

Gellért Oszkár: Vezesd a kezemet

Úgy, ahogy a kisfiunk kezét vezeted,
Mikor betütevésre tanitod,
Hadd vezetem most asszony a te kezedet.
Ir, úr ... kezes szolgád vagyok, ugy-e.
Szeretsz? No ne, a szemedet tartsd csak húnyva,
Nem szabad látnod, amit irok,
Csak érezned szabad szivem szavát
A kezeden át...
Szeretsz? Ha szeretsz, ma este, ma este,
Ma este, igérd, hogy ... vársz reám.

S most szólj te, felelj, most írj te nekem,
Vezetve kezem, míg szememet lezárom.
Csak azt az egy szót ird le, hogy: várom, várom
Ma este. Igen?
Szegény szivem,
Nem érzed a lüktető tüzét,
Amit a kezemen át a kezedre áraszt?
Ma este, igen?
Szegény szivem,
Míg meg nem adod neki azt a választ,
Ládd-e, nem nyughatik...
"Könyörgök
Uram,
Utazz
El
Pár
Napig.

Jászay-Horváth Elemér: Dolce far niente

Édes semmittevés. Hő nyári délután.
Lankadtan lógó lombok.
Fakó lepkék, bolondok.
Nyujtózkodás az élet békessége után.

Régi verseket mondok.
Fekszem a fű között jóízűen, bután.
Nem ámúl most szemem szívdöbbentő csudán,
Nem bántanak a gondok.

Pedig szép életünk oly gyorsan elfut ám
És nemsokára tán halotti ágyat bontok
Egy őszi délután.

Keserves könnyet ontok
S elküldöm vágyamat, a végsőt és bolondot
Tűnő asszonyszemély, tűnő élet után.

Szép Ernő: Szonett

Fehér pillangó... fésűlő köpenyben
Tükre előtt űlt, haja szerteszét,
Jöttem, felröppent és megcsókolt engem
S a két vállamra tette két kezét.

Hadd mondom el e halvány, semmi dolgot,
Hogy a tükörbe tévedt a szemem
S onnét egy anda délibáb mosolygott,
Egy tündér pillanat tréfált velem.

Nem volt dicsőbb ábrándjaim közt semmi,
Mint vállrózsás szép ifjú tisztnek lenni:
Már elalúdtak suhanc vágyaim -

S bájoltan álltam a tükörrel szemben,
Kedvesem két kezét bámultam csendben,
A rózsákat a tisztnek vállain.

Nagy Zoltán: A csiga

A tenger partján, süppedő homokban,
Jártam régen, magányos estelen.
Leltem csigát, - az oceán kidobta -
Parányt, melyet kidob a végtelen.
Fülemhez tartám, - szállt a parti szél -
Hogy zúg! Hiszen ez a csiga beszél!
S egykor talán értették valahol
E halk zugást, mely érthetlen nekem,
Valamikor, magányos estelen,
Megértették a dalt amit dalol...
Valamikor!
Miről beszélsz, zümmögve csendesen,
Halkan, busan, magányos estelen,
Egy nyelven, melyet meg nem ért az ember,
Zugó csiga, mit kidobott a tenger!

Jártam régen boltos, magos szobákban,
Könyvektől részeg emberek között.
Sápadt diákok, hajlotthátu vének,
Ültünk némán ölén a könyvtár-éjnek.
Fejünk felett sok gázláng röpködött,
- Sárgaszárnyu pihenő lepketábor -
S ódon könyvekből dőlt reánk a mámor.
Akikről e sok sárga lap beszél,
Közülök már senki, senki sem él,
Ledőlt a ház, melyben laktak, a város,
Cipőnk talán szivük porától sáros,
Sok száz év dobta sulyos leplét rájuk,
Ez mind már nincs! De óh csoda! Mi látjuk!
Halljuk szavuk, a szél zaját a fákon,
Hörgést, kacajt, sóhajt, mely elhal távol,
S vaskos könyvek ódon tüzes borából
Isszuk a mámort néma orgiákon.

Hanem egy polcon, mely nem lát napot,
Találtam néhány pergamen-lapot.
Rajtuk jelek, talán betük, tán irás,
Tán nevetés, tán csukló, hörgő sirás,
Ki porrá lett már sok-sok ezer éve,
Régmult embernek kinja, szenvedése,
Tán harci zaj, tán hosszu csók, mely éget,
Véres, dalos, szerelmes, jajos élet!
S nem érti senki! Néma, holt jelek,
Ócska papir, mely néha megremeg
Beszélni vágy, s nem érti meg az ember...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Éj van. A szél zúg. Vetem a betüt.
A régi óra halkan zengve üt.
A könyvem irom. Minden szendereg,
S néma rendekben gyülnek a jelek.
S ki majd sötétlő soraikat látja,
Tudja, ez itt a vérem csurranása,
Ez itt sóhaj, ez évek szenvedése,
Dalos szivem ritmikus lüktetése,
Látja, mint küzd, szenved, vénül e lélek,
S gyülnek napok, a hónapok s az évek,
S gyülnek kesergő, céltalan dalok...
És aztán meghalok.
S meghal a nép, melynek körében élek,
Lapály lesz, hol most hegy mered az égnek.
Hegy, hol most táncuk hűs hullámok lejtik,
S a nyelvet, melyen irtam, elfelejtik.
S ha könyvemet kidobja majd partjára
A mérhetetlen évek óceánja,
Találgatják majd furcsa emberek,
Mit mondanak e néma, holt jelek?
S én szólni vágyom... Csönd! A mulás föd bé.
Nem értenek már, soha, soha többé!
Örökké tart e fojtó néma szender...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.

Ó de hát most megért-e valaki?
Sejtik-e, hogy mily dalra lejt a vérem?
Meghallják-e, a szivem mit dobog?
Tudják-e, merre jártam, hova értem?
Halk csigazugás nékik a beszédem,
Pedig most élek! Pedig most vagyok!
S az idők árja egyre foly, és egyszer
Magukkal visznek holtan a habok...
Hej emberek! Egy-kettő legalább!
Halljátok szóm? Figyeltek-é reája?
Az örömöket hűs munkába fojtom,
Szájam zsilipjét megnyitom, hadd folyjon
A gondolatok zengő muzsikája!
Mert ha lelkem énekes hurjait,
Foszlányokká pengették már az évek,
Ha kidobott már fekete partjára
A hullámos nagy óceán az élet:
Nézhetitek majd arcom torz vonásait.
S a gondolatot homlokom alatt,
Kékülő hullám, tört szemem, amelyben
Énbelőlem már semmi sem maradt.
Hiven őrzöm már azt az ezer titkot,
Melynek siró összessége az ember,
Ott fekszem majd, megérthetlenül, némán,
Mint egy csiga, mit kidobott a tenger.

Ratkó József: Ember, fa

Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül

Áprily Lajos: Esőcseppek

Vártunk, tavaszi langyos permeteg.
Várt a cseresznyebimbó-rengeteg.
Vártak növésre szomjazó füvek,
cserjék is, szikkadó gyökerűek.
Vártak a kankalinos oldalak.
S ti drága cseppek, én is vártalak,
hogy tegyetek csodát, ha még lehet,
zsendítsétek meg puszta lelkemet.

Reményik Sándor: "Boldog vagyok"

Váró Évának, kicsi menyasszonynak

Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét,
Merte kimondani:
"Boldog vagyok" - ?

Kislányom, mondd még egyszer,
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
"Boldog vagyok."

Ne bánd, ne szégyelld, ne törődj vele:
Ily agg világba illik-e vagy se.
Hadd fájjon és főjjön a világ feje.
Mondom Neked:
Ezt a te tiszta boldogságodat
Nem irigyelik meg
Sem az emberek, sem az istenek.
És érzed, milyen ragadós a szó?
Rám is ragad. - Az Isten is megáld.
Terjeszd el ezt a bűbájos ragályt,
Ezt a gyermeki, drága, szent dacot:
"Boldog vagyok."

Jöttem végtelen temetőkön át,
Árnyak nyüzsögtek bennük: emberek,
Egy szót próbált formálni néma szájuk,
S tudták, hogy én is egy szót keresek.
Az igét, a kikelet-igét lestük
A világhervadásban.
És egymás ajkán hiába kerestük.
Mert nem volt bennünk hit. sem erő, -
Áldott, ki helyettünk is vakmerő,
S a zord estébe így beleragyog:
"Boldog vagyok."

Világ vén kertjét dudva veri fel.
Bűn is, bánat is, halál is terem,
De mindig gyom, és mindig idegen.
S gyomlál a kertben szűz, örök erő
S virraszt az ifjúság s a szerelem.
Éva ne félj!
Csak mondd, csak mondd, csak mondd győzelmesen:
"Boldog vagyok."

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szivemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!

Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged

Ne rejtőzz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot...Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz, leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtelek.

Jakov Rugojev: Rád gondolok

Mikor az alkonyég kilobban
s lehull az éj a sűrűre,
s az északi fény hűs öve
táncol a lágy felhő-habokban,
Rád gondolok.

Az őszi séta tűn elébem,
erdei domb, arany varázs,
heves és gyöngéd suttogás,
míg félhomály ül földön-égen -
Rád gondolok.

A tekinteted, mint a csillag.
Úgy érzem, szüntelen kísér,
s a hangod szól, ha zsong a szél,
s te vagy a szél-sodorta illat -
Rád gondolok.

Bényei József: Bizonyíték

Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ebbél több a másik.

Kassák Lajos: Szerelmünk éneke

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló,
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor se távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.

Bertold Brecht: Emlékezés

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
s úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
s ha azt kérdeznéd: hát a szerelem?
Azt mondanám: emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
arcát nem tudnám semmiképp idézni,
csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

S a csókot is feledtem volna régen,
ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
s a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
fölnéztem, és a szél elkapta már.

/Ford.: Csorba Győző/

Celebesz szigeti mese: A hálátlan kígyó

 

Történt egyszer, hogy egy vadász öt kutyával az erdőre ment, hogy vaddisznóra vadásszon. Alig ért be az erdőbe, panaszos jajszót hall, mintha valaki segítségért kiabálna.

Elindul a hang irányába, egy nagy kígyót pillant meg, amely úgy beszorult a kövek közé, hogy már alig volt élet benne. Könyörgött a vadásznak, szabadítsa meg a kövektől.

A vadász segített is rajta, erre a kígyó az egyik kutyát kérte tőle, mert mint mondta, módfelett megéhezett, több napja nem evett semmit. A vadász odaadta az egyik kutyát, de ez fél fogára sem volt elég a kígyónak, s így lassanként mind az öt kutyát elkunyerálta. Mikor már több kutya nem volt, a vadász következett.

- Ez már sok a jóból! - szólt a vadász. - Gondold csak meg, kígyó, milyen nagy bajból szabadítottalak meg.

- Igaz, igaz - felelte a kígyó -, de mit tegyek, ha még mindig olyan éhes vagyok?

- Nos hát - mondta a vadász -, döntsön ügyünkben ez a lansafa.

Elbeszélték hát történetüket a lansafának.

- A kígyó egye meg a vadászt - hangzott a lansafa döntése -, mert ez megegyezik az emberek szokásaival. Jegyezd meg magadnak, ember! Ti gondoztok és ápoltok bennünket, amíg gyümölcsöt hozunk, és megeszitek a gyümölcsöt. A végén azonban, mikor már nem termünk gyümölcsöt, kivágtok bennünket, és tüzelőnek használtok.

A vadász nem nyugodott bele a fa döntésébe, és megkérdezte a vadtehenet.

- A kígyó egye meg a vadászt - döntött a vadtehén -, mert ez megegyezik az emberek szokásaival. Alighogy megpillantanak bennünket, máris meg akarnak ölni, hogy megehessenek.

Ebbe sem nyugodott bele a vadász.

Megpillantott egy hatalmas majmot, el akarta neki mondani a történteket, de a majom oda se figyelt, hanem látni akarta, hogyan is történt a dolog.

A kígyó mit sem sejtve, visszakúszott arra a helyre, ahol akkoriban a kövek közé szorult, a vadász rárakta a köveket, a kígyó jajgatni kezdett.

Ekkor így szólt a majom:

- Íme az én döntésem! Maradj most így, és ha tudsz magadon segíteni, akkor életben maradsz, ha nem, akkor elpusztulsz.

Ezt a történetet bölcs öregek mesélték, amikor arról hallottak, hogy valaki segítséget kért és kapott egy másik embertől, és még csak hálás sem volt érte.

Azt mondták:

- A rossz gyerekek olyanok, mint a kígyó, amely még köszönetet sem tudott mondani.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Japán rege: A császár ujja

Miközben Tendzsi császár meglátogatta az egyik szentélyt Avazuban, Ómi tartomány egyik kerületében, elhatározta, hogy egy templomot építtet. Ez valamikor 665 körül történt. De hol álljon a templom? A császár segítségért fohászkodott. Aznap éjjel azt álmodta, hogy egy szerzetes látogatta meg, és bejelentette, hogy van egy kitűnő hely északnyugatra. A szerzetes azt mondta neki, hogy azonnal meg kell néznie a helyszínt.

Amikor felébredt, fényt látott abban az irányban. A következő reggel elküldött valakit, hogy nézzen körül, és a küldönc a fényt követve eljutott a Szaszanami-hegy lábához. A közeli szakadék mentén elért egy mély barlanghoz, mely egy szikla alatt tátongott, és belenézett. Szemtől szembe vele egy nagyon öreg ember állt, aki végtelenül szentnek és bölcsnek tűnt. A küldönc elmondta, hogy a császár küldte, nézné meg, miért fénylik a hegy, majd udvariasan megkérdezte az öregembert, hogy ki ő. Az öreg tudomást sem vett róla. A küldönc zavarban volt, de visszament, hogy jelentést tegyen a császárnak.

- Magam kell, hogy odamenjek, és megkérdezzem - mondta a császár, és útnak indult.

Hordszékvivői olyan közel vitték a barlanghoz, amennyire csak lehetett, majd gyalog tette meg az út többi részét. Az öregember még mindig ott volt. A fején brokátkalap, a testét halványlila köntös burkolta, és inkább látszott istennek, mint halandónak. A császár nyilvánvalóan egy cseppet sem érdekelte.

- Ki vagy te, és mi dolgod itt? - kérdezte a császár.

Az öregember összevonta kissé a köpenye ujjait, tett valami tiszteletadás-féle mozdulatot, és így szólt:

- Halhatatlanok mindig is éltek ebben a barlangban.

Mondott még ezután néhány homályos értelmű szót, majd eltűnt.

A császár úgy ítélte meg, hogy ez az a bizonyos szent hely, ezért alkalmas a templom felépítésére.

A következő évben fel is építették a Sigadera nevű templomot, és felállították Miroku közel öt méter magas szobrát. Építés közben az egyik munkás kiásott egy miniatűr pagodát, ami nyilvánvalóan nem volt japán. Egyike lehetett annak a 84 000 miniatűr pagodának, melyekben a Buddha egy-egy relikviája volt. Ezeket a pagodákat a híres indiai császár, Asóka küldte szét a világba úgy kilencszáz évvel korábban.

Állt a templom előtt egy nagy lámpa. A templom felszentelésekor a császár gyújtotta meg a jobb gyűrűsujjának hegyén fellobbanó lánggal. Ezután levágta az ujját, és eltemette a lámpa alatt egy kődobozban mint Mirokunak szánt áldozati ajándékot.

Mivel jelentős hatalma volt a császár ujjának, elűzte volna a tisztátalan zarándokokat egy közeli szakadékhoz, amelybe bele is estek volna. Ez teljesen elvette a kedvét a zarándokoknak, így a pap, aki később vette át a templom irányítását, ott unatkozott látogatók nélkül.

A gondot az ujj okozta. El is határozta a pap, hogy kiássa, és megszabadul tőle.

Ahogy ásni kezdtek a munkások, félelmetes vihar tört ki, mennydörgött, villámlott, zuhogott az eső, és dühöngött a szél. Ez még jobban felbőszítette a papot, és addig ásatott az emberekkel, amíg meg nem találták a dobozt.

Az ujj teljesen frissnek látszott, és halvány fény vette körül, aztán cseppfolyóssá vált, és eltűnt.

A pap pedig hamarosan megőrült és meghalt.

/Ford.: Bazsó Dénes/

Celebesz szigeti mese: A szív igazsága

 

A régi időkben viszály támadt a száj, a szem, a fül, az orr, a szív, a kéz és a láb között afelől, melyikük előbbvaló rangban a másiknál. Nem volt a veszekedésnek se vége, se hossza.

- Én vagyok előbbvaló - szólt a szem -, hiszen mindent előbb veszek észre, mint ti.

- Nem! - ellenkezett a fül. - Én vagyok a legelső, mert én hallok meg mindent legelébb.

Az orr közbevágott:

- Tévedsz, barátom! Csak én lehetek az első, mert én érzem meg legelébb mindennek a szagát.

- Ó, dehogy, dehogy! Én fontosabb vagyok nálatok - vélte a száj -, hiszen én eszem meg mindent.

Erre már a kéz is beleavatkozott a vitába:

- Tévedtek, kedves barátaim. Az első én vagyok! Hát vajon nem én fogom-e meg mindannyiotok előtt a dolgokat?

- Nincs igazad, kedves kéz barátom - szólt közbe most a láb -, én vagyok az első köztetek, hiszen én járok, én megyek el mindig mindenhova, ahová éppen kell, megyek-megyek, és bizony bele is fáradok a sok járkálásba.

A szív csendben maradt. Nyugodtan ült a mellkasfészkében, és hallgatott. Kíváncsian hallgatta a vitát, mi mindent össze nem hordanak, vajon milyen eredményre jutnak?

Azok hatan egész nap veszekedtek, egyikük sem akart a másiknak engedni.

Kilenc nap, kilenc éjjel tartott a vita.. Mindegyik azt remélte, majd csak belefárad a másik. De mivel mindegyik ostoba volt, csak a magáét hajtogatta egyre.. Végül, mivel a lármás vita csak nem akart lecsendesedni, a szív megelégelte. Így szólt:

- Szem, orr, fül, száj, kéz, a lábat egyelőre kihagyom, hallgassatok csak ide. Megmondom nektek az igazat. Ostobaságot beszéltek, én vagyok az első köztetek, és utánam a láb következik. Én vagyok az első, mert nélkülem semmire sem volnátok képesek. Ha a szív megáll, nem lát a szem, nem szagol az orr, nem hall a fül, nem ehet a száj, nem foghat a kéz sem. Ha én megmozdulok, követ engem a láb, azután a kéz, azután te, száj. Te szem, csak látni tudsz, semmi egyebet, te fül, csak hallani, te orr, csak szagolni és te száj, csak enni. Ha én nem dolgozom, nem mozdul a láb, a kéz sem foghat meg semmit, és akkor, te száj, nem kapsz enni semmit. Csak ha én dobogok, csak akkor mozdulhat a láb, és csak ha a kéz már megfogott valami ehetőt, csak akkor ehetsz, te száj. Ezért vagyok én az első közöttetek. Én kezdem, s csak azután következhet a ti napi munkátok. De ha az én dobogásom megáll, ti is mozdulatlanok maradtok. Megértettétek? Annyit vitatkoztatok, veszekedtetek itt az elsőségről, hogy meg nem állhattam, meg kellett mondanom nektek az igazságot.

/Átdolgozta: Fazekas László/

Kiss Jenő: Csak annyit

Nem kérek többet az embertől,
csak annyit, hogy ember legyen -
ahogyan a kő a kő,
ahogyan fű a fű,
ahogy egér a csöpp egér
és elefánt az elefánt,
akként az ember is
ember legyen -
nem kérek tőle semmi mást.

Igénytelenség vagy igény?
Ne tűzzünk össze egy igén,
csak annyit kérek tőle én:
legyen nevéhez méltón ember ő.
Ahogyan fű a fű,
ahogyan kő
a kő.

Kiss Jenő: Zárszó

Adósom voltál ezzel, élet,
hogy adsz-e többet, nem tudom,
kitárod-e megint a messzeséget,
vezetsz-e még nem ismert szép uton,
hogy adsz-e többet, nem tudom.

Megkéstél ezzel is. Így őszen
az ember távol mit keres?
Ha nem mehet még ifjan s jó erőben,
ha lelke már, mint a határ, deres,
az ember távol mit keres?

De adtad s el kellett fogadnom,
ha későn is, kijárt nekem.
Dél tengerében mosni meg az arcom
és megszárítani déli hegyeken,
ha későn is, kijárt nekem.

Hogy lesz-e részem még belőle?
Rád bizom, tégy, amint akarsz.
A tartozásodat ezzel töröld le,
vagy döntsél úgy: még adsz, még adva adsz,
rád bizom - tégy, amint akarsz.

Alfred Gesswein: beteltek téllel a fák

beteltek téllel a fák.
a befagyott tó partján
egy férfi havat arat.
varjúlábakon
tér vissza
az év
egyetlen naphoz
mely mint madár dalol
a te fűz-hajadban...

/Ford.: Garai Gábor/

Alfred Gesswein: az éj

száguldó
szelektől
fölriasztva
bebújik
a hallgatás
a bokrok barna
kosarába.

lobogó
füstzászlók alatt
vasderes álmon
lovagol be
a faluba
az éj.

/Ford.: Garai Gábor/

Erwin Jaeckle: jelenlét

szemed
fenyőktől fekete
erdei tó

pilláidon
távoli dombok
turbolya-fénye

szádon
a szótól egy lehelet
elragadja
a szót

/Ford.: Lator László/