2011. december
jazsoli5: Kedves olvasóim! Kívánok:
Zentai nővérek: Újévi köszöntő
Eljövendő
Új esztendő
Meg fog újulni!
Boldogsággal,
Újulással
fel fog virulni!
Szerencsében,
Reménységben
Boldogan éljetek!
Holnap reggel
Újult kedvvel
Jóra ébredjetek!
Kerék Imre: Szilveszteri mondóka
Csönget az újév.
Mit hozott?
Kurtafarkú
malacot,
jószerencse címerét:
négylevelű lóherét,
mindenféle sok jót:
mákoskalács-patkót,
nagylányoknak tortát,
legényeknek pezsgőt,
a ház népét köszönteni
kormos kéményseprőt.
Nagy László: Újévi köszöntők
I.
Szűke, szűke, szűkesztendő,
Örömös, örömös újesztendő?
Piros almát almafára,
Zöld kalászt a zöld határba,
Tőkét tele fürtökkel,
Házat tele kölkökkel,
Ólat tele állattal,
Bukszát tele százassal,
Egészséget jövendőre,
Jövendőre, mindörökre, ámen!
II.
Szűke, szűke, szűkesztendő,
Vidám jövendő?
Piros almát almafára,
Zöld kalászt a zöld határba,
Nagy pontyot a kicsi tóba,
Nagy göbét a kicsi ólba,
Fehér bárányt az akolba.
Éljünk egészségben
A jövő évben!
Szebeni Ilona: Mondóka
Búbos kemence.
Patkó, szerencse.
Kurta farkú
malacka,
lóhere van
alatta.
Megvan a négy
levele.
Ha nem hiszed
gyere be.
S számold meg, hogy
igaz-e.
Trombitaszó.
Papírkalap.
Dudálnak az
ablak alatt.
S kéményseprők
kívánnak
minden jót
- a világnak!
Bars Sári: Újévi mondóka
Jó reggelt, szép Újesztendő!
Te legfrissebb koránkelő:
Éjfél után másodperccel,
Két 7-sel indultál el -
Síppal, dobbal, trombitával,
Mulatsággal, lakomával,
Meg ne csald hát jó reményünk,
Űzz el mindent, mitől félünk:
Intőt, egyest, gondot és bajt,
Influenzát, pénzszűkét, zajt.
Csak azt hozd meg, mit kívántunk:
Teljesedjék legszebb álmunk:
Légy jó hozzánk és bőséges,
Örömhozó, békességes...
Donászy Magda: Búcsú az évtől
Távolodik az év legutolsó napja,
Óriási zsákja üresen lóg rajta.
Esztendős csizmája hópihéken lépked:
Kedves ajándéka a búcsúzó évnek.
Öröm a gyereknek, kicsinek és nagynak,
takaró az őszi földbe vetett magnak.
Oltalma a fának, kopár kerten: paplan.
Óesztendő szórja, hinti szakadatlan.
Lassan megy. Mendegél. Ködbe vesző kézzel
Éjfélkor az idő sötétjébe vész el.
Szaladjunk utána! Rajta síléc, szánkó!
Öreg esztendőnek jólesne egy pár szó.
Köszönni szeretnék, de sehol se látom.
Újév közeledik. Csöndes, mint az álom.
Rengeteg a zsákja, teli tarisznyája,
Éves poggyászának se szeri, se száma.
Mi van bennük? Jó, rossz? Fagy, olvadás, meleg,
Csengő esőcseppek, füttyös kedvű szelek.
Megannyi: titokzsák. Ma még nem volna jó,
Ha előre tudnók, ami évre való.
Harangoznak Újév! Bízunk benned új év.
Hozz az embereknek boldogságot, békét.
Szalai Borbála: Újévi kívánság
Tiktakolva
jár az óra -
pergeti a perceket,
mutatója
nesztelenül
éjfél felé lépeget.
Útra készen
áll az óév:
vállra vette batyuját,
szolgálatát
hamarosan
új esztendő veszi át...
Tizenkettőt üt az óra -
s a várt vendég beköszön:
fenyőfákon
gyertyák gyúlnak -
minden csupa fényözön...
Hozzon ez az
új esztendő
mindenkinek örömet,
békességben,
boldogságban
nőjenek a gyermekek!
Weöres Sándor: Újévi köszöntő
Pulyka melle, malac körme,
liba lába, csőre -
mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot,
nyárra labdát, fürdőruhát
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.
A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.
Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.
Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
Sarkady Sándor: Idejöttem, itt állok
Idejöttem, itt állok,
Minden jót kívánok:
Bundát, csizmát, kalapot,
Göndörszőrű malacot.
Legyen aranyekéje,
Egy holdon száz kepéje,
Tokajiból tíz akója -
Hintón jöjjön Makóra!
Bokrosodjék kalásza,
Gangosodjék a háza -
Százesztendős korában
Tűz égjen a pipában!
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon, úgy is, ha
nem kérem.
Donkó László: Újév
Malac pirul
tepsi mélyen,
megkóstolom
az új évben.
Hisz az ónak
ma van vége,
nincsen nyoma,
csak emléke.
Most az új jön,
száz titokkal,
örömökkel,
bánatokkal.
Azt remélem,
- mily nagyszerű -
több lesz benne
öröm s derű!
Zentai nővérek: Köszöntő
Ez újév reggelén
minden jót kívánok,
Ahová csak néztek
nyíljanak virágok!
Még a hó felett is
virág nyiladozzon:
Dalos madár zengjen
minden rózsabokron!
Minden szép, minden jó
legyen mindig bőven,
Szálljon mindig áldás rátok
ebben az új éveben.
Sarkady Sándor: Újévi köszöntő
Ránk virradt reggele
Az újév napjának,
Aranyat, ezüstöt,
Vasat a gazdának.
Fillérje ezüstből,
Forintja aranyból,
Csak az egészsége,
Csak az legyen vasból!
Donászy Magda: Éjféltájban megérkezett
Éjféltájban megérkezett
Újesztendő napja,
Pilingéző hóhullásban,
jégvirágos fagyban.
Havas ágon lengő,
Széllel bélelt kendő,
Fenyőtoboz harangozza
Újesztendő eljő.
Kányádi Sándor: Új esztendő
Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.
Weöres Sándor: Újesztendő
Újesztendő küszöbét
hó fedi,
örökzöldjét zivatar
tépdesi.
Újesztendő fut tovább:
fényözön
virágnyitó kikelet
ránk köszön.
Aztán az év közepe,
nyár heve.
Megérik a gabona
sűrűje.
Túl az esztendő felén
itt az ősz,
piros, kék gyümölcs virít,
lomb esőz.
Túlsó küszöbét megint
fedi hó.
Ha nem töltöd hasztalan,
az a jó.
Káldi János: Újévi dal
Cseng a világ,
mint a csengő,
itt van már az
újesztendő.
Dér fogadja,
jég fogadja,
szél-dallal a
patak partja.
A hóesés
őt köszöntő
álom-finom
fehér kendő.
Hódol neki
harangének,
üdvözlik a
gyárkémények.
Éljenzik
fiúk, lányok:
kérik: hozzon
boldogságot.
Hozzon eget,
napost, kéket,
a világnak
békességet!.
Arany János: Alkalmi vers
Az uj évet ( ócska tárgy)
kell megénekelnem,
hálálkodva, ahogy illik,
poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
ily áldott időben -
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
a gabona áros:
jól fizesse a tinót
s nyerjen a mészáros.
Mérje pedig szöszön-boron,
font kijárja bőven
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára
ne vigyenek kontót:
valaki csak ráteszen,
nyerje meg a lottót:
annyi pénzünk legyen, hogy!
Mégpedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának
egy híja se essék:
messze járjon dög halál,
burgonya-betegség:
orvos, bakó a diját
kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak
sokasodjon lába:
boci járjon mezőre,
gyermek iskolába:
gyarapodjék a magyar
számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Kívül-belül maradjon
békében az ország:
a vásárra menőket
sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
és a szívredőkben.
Adjon Isten, ami nincs,
ez uj esztendőben.
Indiai mese: Az oroszlán és a kecske
Egy kecskenyáj az erdőre járt legelni. Történt egyszer, hogy alkonyattájt, amikor hazafelé ballagtak, az egyik öreg kecske igen elfáradt. Hátrahagyták a többiek, s lassan beesteledett. Szegény kecske nem talált haza, s elbújt egy közeli barlangban. Hanem mekkora volt az ijedelme, mikor egy oroszlánt pillantott meg odabent!
Dermedten állt egy pillanatig, aztán sebesen gondolkodni kezdett, mit is tehetne.
"Ha elfutok - gondolta magában -, csakhamar utolér az oroszlán. De ha összeszedem a bátorságomat, és szembenézek vele, talán megmenekülök."
Ezért aztán nagy hetykén az oroszlán elébe állott, mintha félelemnek árnyéka sem érné a szívét. Az oroszlán ránézett, bámulta, sehogy sem értette, ez a kecske mitől ilyen bátor. A többi kecske bezzeg messze elkerüli! Végül arra a gondolatra jutott, hogy nem is kecske ez, hanem valami ismeretlen, soha nem látott állat.
- Ki vagy te? - kérdezte udvariasan az oroszlán.
- A kecskék királynője! - válaszolt a kecske nagy büszkén. - Siva isten szolgája vagyok, s megfogadtam: száz tigrist, huszonöt elefántot és tíz oroszlánt falok fel tiszteletére. A száz tigrissel meg a huszonöt elefánttal végeztem is, és most keresem a tíz oroszlánt.
No ez aztán alaposan meglepte az oroszlánt! Elhitte a kecskének, hogy csakugyan felfalná, kimászott hát a barlangból azzal, hogy a képét akarja megmosni a patakban.
Odakint szembetalálkozott a sakállal, s az nyomban látta, hogy ugyancsak ráijesztett valaki az állatok királyára. Megkérdezte, mi bántja.
Az oroszlán elmesélte, hogy találkozott egy különös állattal, aki ugyan kecskére hasonlít, de nem lehet az, mert sokkal bátrabb.
Az agyafúrt sakálnak nem kellett több: tudta rögtön, hogy a különös állat nem más, csak egy ravasz, vén kecske. Mondta is az oroszlánnak, hogy ne veszítse el a fejét, mert csellel áltatja csak a gyenge, öreg állat, hogy elkerülje félelmetes fogait.
- Gyere vissza a barlangba, s fald fel az orcátlant! - ajánlotta a sakál.
Megfogadta a tanácsot az oroszlán, s hazatért a sakállal.
A kecske tudta mindjárt, hogy a ravasz sakál árulta el. De még most sem veszítette el bátorságát. Elébük ment, s méltóságteljesen így szólt a sakálhoz:
- Így teljesíted hát a parancsomat? Elküldtelek, hogy hozz nekem tíz oroszlánt, te meg visszajössz egyetleneggyel! No, meg is nyúzlak a hanyagságodért!
Ahogy ezt hallja az oroszlán, gondolta menten, hogy őt árulta el a sakál, iszonyú haragjában nekiesett és széttépte. A kecske meg közben kisurrant a barlangból, s így meg is menekült az oroszlán karmai közül.
/Ford.: Borbás Mária/
Indiai mese: A Nap, a Hold, a Szél meg az Ég
Egyszer régen, amikor a világ még fiatal volt, A Nap, a Hold és a Szél ebédre mentek bácsikájukhoz-nénikéjükhöz, Mennydörgéshez és Villámhoz. Anyjuk, az Ég, áldását adta rájuk, jó mulatságot kívánt, s várta magában, hogy hazajöjjenek.
A Nap is meg a Szél is kapzsi, önző legény volt. Megették mind a finom ételt, amit csak bátyjuk-nénjük elébük rakott, s nem gondoltak szegény, éhes anyjukra, aki odahaza imádkozik, hogy gyermekei boldogok legyenek, s jól mulassanak az ebéden. Csak a Hold nem feledte anyját. Minden finom ételből félretett neki egy falatot.
- No, gyermekeim, mit hoztatok nekem? - fogadta anyjuk a Napot, Holdat meg a Szelet, amikor estére hazatértek.
- Mit gondolsz anyám? - kérdezte fennen legidősebb gyermeke, a Nap. - Még hogy neked hoztam volna valamit? Azért mentem el, hogy magam lakjam jól, s nem hogy neked hozzak ennivalót. De te úgyis a közönséges ételt szereted, nem is becsülnéd a sok finom falatot, amit ott elibénk tettek.
- No persze! - tódította a kotnyeles Szél. - Hiszen azt se tudod, hogy kell enni, nincs is fog a szádban! Tán azt kívánnád, tegyük tönkre szép ruhánkat, tömködjük tele zsebünket ennivalóval? Nem is illik kendőnk sarkába eleséget kötni. Senki se tenné, aki ismeri az illemet. Te se tudhatod, mi a jó modor, mi a rossz!
- Ugyan már, ti kegyetlenek! - szólt közbe a Hold. - Látszik, hogy ti magatok nem tudjátok, mi az illem, ha így beszéltek anyánkkal! - Aztán vigasztalón szólt az öregasszonyhoz: - Anyám, kóstold meg, mit hoztam neked vacsorára: mindenből egy falatot, amit csak kaptunk nénikénktől-bácsikánktól.
- Élj sokáig, Holdgyermekem - szólt az öregasszony. Aztán nagy haraggal fordult fiaihoz: - Az ég átka szálljon fejetekre! Legidősebb gyermekem, te, aki lakomáztál, és nem jutott eszedbe szegény öreg anyád, perzselődj örökös tűzben! Sugarad kiéget, felperzsel mindent, amihez csak hozzáér, s gyűlölni fognak büszkeségedben az emberek. És te, semmirekellő Szél fiam, ki kapzsi vagy és önző, száraz időben fogsz örökkön fújni, kiszárítasz, megaszalsz mindent, amit csak érintesz, s gyűlölni fognak az emberek, amerre jársz...
De te, édes leányom, aki gondoltál anyádra, virulni fogsz mindétiglen: hűvös leszel, nyugodt, gyengéd és gyönyörű: az emberek szívét eltölti a szerelem, ha téged látnak: énekelnek a tiszteletedre, és áldottnak mondanak.
Ezért gyűlölik máig is a Napot az emberek, ha forrón tűz a földre, ezért utálják a Szelet, ha erősen fúj - és ezért szereti mindenki a Holdat.
/Ford.: Borbás Mária/
Heltai Jenő: Mese a gazdag költőről és a szegény költőről
Élt valamikor Bagdadban, amelyet neveznek Békesség Városának is, két költő, a költők között és az egyik szegény volt, a másik gazdag. És mindakettőt Izsáknak hívták. És a szegény sovány volt a soványság minden soványságával, a gazdag ellenben kövér a kövérség minden kövérségével. Miért is az emberek nevezték az egyiket Sovány Izsáknak, a másikat pedig Kövér Izsáknak, a hatalom és a dicsőség azonban Allahé, aki teremté a világot.
Abban az időben Al-Mutavakill volt a kalifa, emléke legyen áldott. Emberséges ember volt, szolgája a prófétának, aki egyetlen. És amit a próféta mondott, azt a kalifa megtoldotta a maga tapasztalásával, mondván: "Négy dolgok kedvesek az én lelkemnek: ifjúság, illat, ital és imádság. Így élt mamelukjai és rabnői, vezérei és tanácsadói között és bátorsága olyan volt, mint a megbántott tigrisé, nagylelkűsége ellenben, mint a nemes oroszláné. És kedvelte a hárfásleányok és fuvolások muzsikáját, a táncosnők hajladozását, a költők verseit és a bölcsek elmésségét. De minden költők között legjobban kedvelte Kövér Izsákot, a gondok és keserűségek irgalmatlan gyilkosát, a fölszárított könyek atyját. És sok nehéz arany-dinárokkal fizette verseit és elhalmozta őt kegyének kegyeivel, adván néki pazar köntösöket, méltóságokat és jövedelmeket, eunuhokat és rabnőket, drágaköveket és nemes paripákat, mert Kövér Izsák versei igazán rendkívüliek voltak, öröm a fülnek és gyönyörűség a szívnek. És így éltek sok esztendőkig.
Egy éjszaka nagy szomorúság nehezedett a kalifa szívére. Összeveszett kedves rabnőjével, kit neveztek Halvának, Édesnek. És álomtalanul járkált palotájának márvány-folyosóin és kertjének szökőkútai között, gránátalmák alatt. És mind nyugtalanabb lett és a végén már nem tudott mit csinálni és nem tudott mihez fogni és zokogni szeretett volna, zokogni. És szomorúságában elküldött Kövér Izsákért és az eunuhok megragadták a költőt és kicipelték ágyából és a kalifa elé vezették. És a költő megcsókolta a kalifa két keze között a földet és a kalifa így szólt hozzá:
- Mondj nekem néhány sort álmatlanságomról és annak okáról!
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tiéd a parancs, enyém az engedelmesség!
És beszélni akart és rögtönözni akart, de életében először, semmi sem jutott eszébe. Mert, hogy így belehízott és belekövéredett a jómódba és a kalifa kegyeibe, igen-igen meglustult és elméssége megbénult és leleményessége megsántult és fantáziája köszvényesen vánszorgott és a gondolatok, amelyek eddig engedelmes szolgái voltak, most megszöktek agyának palotájából és a rímek, amelyek eddig alázatos rabnői voltak, most dacosan bezárkóztak háremükbe és orruk hegyét sem dukták ki. És Kövér Izsák csak köszörülte a torkát és köhécselt és krákogott, amíg a kalifa éktelen haragra lobbant és ráordított:
- Te, gyalázatos kutya, csak az ígérettel vagy engedelmes, a cselekedettel nem? Az a hála végtelen jóságomért, hogy most úgy tátogatod a szájadat, mint egy kövér ponty, de hang nem hagyja el fogaid kerítését és nyelved kapuját? Rögtön mondj nékem néhány sort álmatlanságomról és annak okáról, ha azt nem akarod, hogy fekete eunuhom leüsse hitvány fejedet!
És Kövér Izsák megreszketett egésztestében és könyörögve mondta:
- Óh, minden idők királya, enyém a bűn és tied a kegyelem. Ha ki nem tud rögtön fizetni, az kap egynapos halasztást vagy kétnapos halasztást vagy háromnapos halasztást, a törvény szerint. És én, minden szolgáid között a legutolsó és minden adósok között a legszerencsétlenebb, csak három órát kérek tőled, hogy összeszedhessem lelkem kincseit és kiválogathassam elmém legszebb gyémántjait és letéphessem szívem legüdébb rózsáit, örömödre és vígasztalásodra.
- Jól van - mondta a kalifa - megadom neked a három órát.
És Kövér Izsák újra megcsókolta a kalifa két keze között a földet és nehéz szívvel kiment az éjszakába és tanácstalanul bolyongott a város utcáin és nem tudott mihez fogni és zokogni szeretett volna, zokogni, mert hasztalanul törte fejét, nem jutott eszébe semmi. És elmúlt egy óra és elmúlt a második óra és elmúlt a harmadik óra fele és Kövér Izsák leűlt egy kőre és sírni kezdett, mint aki dőre. És ahogy sírdogált, egyszerre panaszos hangokat hallott és valaki a messzeség messzeségében ezt a dalt énekelte:
Keresem az álmot, az álom kikerül,
Mint réműlt gazella fut a vadász elül,
Keresem, kergetem, hajszolom reggelig,
Az idő eltelik,
Lelkem a küzdésben elfárad, kimerűl,
Óh, te fényesszemű, ragyogó kristályom,
Mikor te elborúlsz, elkerül az álom,
Mikor te rámnevetsz, bús orcám földerűl.
És amikor Kövér Izsák meghallotta ezt a dalt, amelyet soha azelőtt nem hallott, arca megszélesedett a boldogságtól és szíve ujjongani kezdett. És futni kezdett kövérségének minden kövérségével a kalifa palotája felé és megérkezett a kalifa elé a harmadik óra utolsó percében. És ölébe vette lantját, mint anya a gyermekét és újjai a sebesség sebességével szaladtak végig a húrokon. És elmondta a kalifának a verset, amelyet az éjszakában hallott és amelyet fölösleges ismételni és a kalifa csodálkozott és álmélkodott és így szólt:
- Allahra és a prófétára, óh Kövér Izsák, mégis csak te vagy a legnagyobb költő mindazok között, akik a a szívekbe látnak. Mert álmatlanságom oka csak az én fényesszemű, ragyogó kristályom, Halva, akivel összevesztem és akivel most rögtön ki fogok békülni, ha a Mindenható is úgy akarja.
És gazdagon megajándékozván Kövér Izsákot, békességgel elbocsátotta, míg ő maga üzenetet üzent Halvának. És az eunuh elrohant az üzenettel és a válasz fele-úton találkozott a kalifával, aki szívének türelmetlenségében az eunuh után sietett. És Halva alázatos szerelemmel közeledett az ő urához, akit megbántott és a kalifa vele töltötte az éjszakát és boldog volt a boldogság teljességében.
És másnap éjjel, amikor barátaival lakmározott, visszagondolt az elmúlt éjszaka gyönyörűségeire és így szólt Kövér Izsákhoz:
-Mondj nékem néhány sort arról, akit szeretek és rajzold le, hogy minden szépségeit lássam.
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tiéd a parancs, enyém az engedelmesség.
És beszélni akart és rögtönözni akart, de megint csak dadogni kezdett és köhécselt és a torkát köszörűlte és krákogott és hápogott, mert nem volt mondanivalója és agya az üresség ürességével volt tele. Miért is a Kalifa rettenetes dühvel mondta:
- Hazug kutya, már megint úgy állsz itt, mint az oktalan állat? Rögtön mondj nékem néhány sort arról, akit szeretek, ha azt nem akarod, hogy elevenen megnyúzassalak!
És Kövér Izsák megreszketett egész testében és leborúlt a kalifa elé és könyörögni kezdett:
- Óh, igazhívők fejedelme, a dzsinek űzik velem gonosz játékukat. Csak három órát adj nekem, hogy megszüntessem a varázslatot és a kábulásból magamhoz térjek és lelkemben világot gyújtsak és agyamból elűzzem a homályt és megfogalmazzam versemet annak dicsőségére, akit szeretsz.
- Jól van - felelte a kalifa - még az egyszer megadom a három órát.
És Kövér Izsák nehéz szívvel kitámolygott az éjszakába, a kalifa azonban magához intette nagyvezérét és így szólt hozzá:
- Kövesd ezt az embert és nézd meg, hogy mit csinál?
- Hallom és engedelmeskedem - mondta a nagyvezér.
És óvatosan követte Kövér Izsákot, aki tanácstalanul bolyongott a város utcáin és kétségbeesetten tördelte a kezét. És elmúlt egy óra és elmúlt a második óra és Kövér Izsák még mindig gondolatok, képek, hasonlatok és rímek nélkül vergődött a tehetetlenség tökéletességében. És amikor elmúlt a harmadik óra fele, Kövér Izsák megint odaért ahhoz a kőhöz, amelyen az elmúlt éjjel kisírta magát. És megint leűlt és megint sírni kezdett és íme, a messzeség messzeségében megint megszólalt a panaszos hang és valaki ezt a dalt dalolta:
Ne kérdezd, hogy szívem miért beteg,
Egy karcsú gazellát szeretek.
Hogy ő a boldogság, a fény,
Nem tudja más, csupán az éj meg én.
Arcát nem látta senki idegen,
Áll-fályola takarja ridegen,
Így rejti írigy felhő a napot,
Így őrzi rácsos börtön a rabot,
Csak két sötét szem villog ki belőle,
Oly éles, mint a gyilkos sima tőre,
Csak egyet villan s várod a halált,
Óh jaj, hogy engem is szíven talált!
Majd ugyanaz a hang más hangnemben és más ütemben és más lejtésben és a rímek más beosztásában így folytatta:
A színek királya a sárga,
A sárga rózsa a virágok virága,
Sárga a napsugár, az éltető,
A sárga topáz a legszebb drágakő,
Sárga az ó-bor, a selyem
A fűszerek közt a sáfrány a fejedelem,
Sárga a borostyán és sárga az arany
S a szeretőmnek sárga haja van.
És amikor Kövér Izsák meghallotta ezt a két dalt, amelyet annakelőtte még sosem hallott, elfelejtette minden bánatát és minden aggódását és agyának minden ürességét és arca mértéktelenül megszélesedett a nagy örömben. És futni kezdett kövérségének minden kövérségével a kalifa palotája felé és megérkezett a kalifa elé a harmadik óra utolsó pillanatában. És ölbe kapta lantját és a lant panaszkodni kezdett, mint gyermek az anyjának. És elmondta a kalifának a két verset, amelyet az éjszakában hallott és amelyet itt fölösleges ismételni. És a kalifa nagy csodálkozással csodálkozott és nagy álmélkodással álmélkodott és csaknem hanyattesett örömében, annyira tetszettek neki a versek. És gazdagon megajándékozván Kövér Izsákot, maga mellé ültette és a legjobb falatokat rakatatta a tányérjára és a legjobb bort töltötte a serlegébe. És így ültek és italoztak.
Ennyit róluk.
Ami azonban a nagyvezért illeti, aki mindenhová követte Kövér Izsákot, ő nem tért vissza a palotába, hanem tovább ment a panaszos hang irányában. És ahogy tovább ment, a hang mind erősebb lett és végre a nagyvezér megállt egy rozoga ház előtt és a ház előtt a kőpadon egy ember ült és rajta volt a soványság minden soványsága és a nyomorúság minden nyomorúsága. És ez az ember hosszú két karját kitárta a fehér Hold felé és Sovány Izsák volt az, aki az éjszakában ezeket a szomorú dalokat dalolta. És amikor Sovány Izsák megpillantotta a nagyvezért, leborúlt előtte és két keze között megcsókolta a földet.
- Ki vagy és mi a neved? - kérdezte a nagyvezér.
- Sovány Izsák vagyok, a költő - felelte a szegény ember.
- Kelj föl és kövess engem a kalifa palotájába!
- A te szájad és az én fülem - mondta Sovány Izsák alázatosan és követte a nagyvezért a kalifa palotájába. És amikor megérkeztek a kalifa elé, Sovány Izsák a földre borúlt és megcsókolta a kalifa saruját és köntösének alját. És a kalifa megkérdezte:
- Mit akar ez a szegény ember?
És a nagyvezér azt felelte:
- Néhány sort akar neked mondani arról, akit szeretsz.
- Hadd halljam! - mondta a kalifa.
És a nagyvezér így szólt Sovány Izsákhoz:
- Mondd el azt a két dalt, amelyet az éjszaka énekeltél.
És Sovány Izsák elmondta a két dalt, amelyet itt fölösleges ismételni és a kalifa nagy csodálkozással álmélkodott és nagy álmélkodással csodálkozott, mert íme, ugyanezt a két dalt hallotta az imént Kövér Izsáktól is. És éktelen haragra gyúladt, de tűrtőztette magát és így szólt Sovány Izsákhoz:
- Az éjjel szomorúság nehezedett a szívemre és nem tudtam aludni. Tudnál néhány sort mondani álmatlanságomról és annak okáról?
- Mindenesetre - felelte Sovány Izsák és elmondta ugyanazt a dalt, amelyet a kalifa az elmúlt éjjel Kövér Izsáktól hallott.
De most már a kalifa kinyította haragjának zsilipjeit és haragja kiáradt, mint a romboló víz, amely mindent elsöpör. És ráordított Kövér Izsákra és ordítása olyan volt, mint a támadó tigrisé:
- Melyik a költő és melyik a tolvaj?
És Kövér Izsák megreszketett egész testében és fölemelkedett kövérségének minden kövérségével és azt mondta:
- Óh, esztendők és évszázadok királya, ez az ember csaló. Mert amikor az éjszaka Bagdad utcáin sétáltam és hangosan daloltam ezeket a dalokat, elleste ajkamról a szavakat és a gondolatokat, a képeket és a hasonlatokat, a fordulatokat és a rímeket. És a dalnak az a sajátsága, hogy a fülön keresztül belopózik a szívbe, mint a szerelmes fiú tekintete a kulcslyukon keresztül belopózik a hárembe vagy a szellő az aranyrácson keresztül besurran az elzárt kertbe. És a dalt senkisem tartja meg magának, hanem mindenki tovább adja és az idő múlik és a költő nevét nem mondja senki és a költő nevét nem tudja senki, a dal azonban még mindig él. És nem mindegy-e, hogy ki írta? És amikor letéped a rózsát, megkérdezed-e előbb, hogy ki ültette? És amikor ágyadba emeled a szűzlányt, megkérdezed-e előbb, hogy ki volt az apja?
- Allahra mondom, igazad van - mondta a kalifa.
És szólt Sovány Izsákhoz:
- Most beszélj te!
És Sovány Izsák ama kövér felé fordúlt és megszólította:
- Óh, hazugság atyja, mikor járkálsz te éjjel Bagdad utcáin? Sohasem láttalak, pedig én vagyok az, aki örökké éber, aki mindig virraszt, aki szereti az éjszakát és aki űl és énekel az éjszaka csöndességében. Te pedig vagy az, aki kövérségének minden kövérségével fekszik a puha párnákon, te vagy az, aki mély álommal alszik, te vagy az, aki nem tudja, hogy mi a nyomorúság meg a gond. És inkább hallottad te az én dalomat, mint én a tiédet. Mert a dalnak az a sajátsága, hogy a fülön át bemászik a szívbe, mint a tolvaj a nyitott ablakon a házba és a dal diadalmasan vonul be a szívbe, mint a győzelmes kalifa az ellenséges városba és a dal fészket rak a szívben, mint a madár az ágon. És a dal ott marad és tovább énekel és a költő nevét mindenki mondja és mindenki tudja és a dal már régen meghalt, a költő emléke azonban még mindig él. És amikor letéped a rózsát, tudod, hogy kinek a kertjében téped. És amikor ágyadba emeled a szűzlányt, tudod, hogyan jutottál hozzá.
- Allahra mondom, igazad van - mondta a kalifa.
És megkérdezte a nagyvezért:
- Melyik a költő és melyik a tolvaj?
És a nagyvezér így szólt:
- Allahra, akié minden dicsőség és hatalom, a sovány a költő és a kövér a tolvaj.
És elmesélte, hogyan követte Kövér Izsákot az éjszakában és hogyan találta meg Sovány Izsákot. És a kalifa börtönbe vettette Kövér Izsákot, a másikat pedig megajándékozta pazar köntösökkel és sok arany dinárokkal. És Sovány Izsák hálálkodva távozott és roskadozott az ajándékok terhe alatt. És ahogy a palota kapujához ért volna, az ajtónállók látták mérhetetlen rongyosságát és soványságának túlzott voltát és látták a pazar köntösöket és az arany dinárokat, amelyeknek terhe alatt roskadozott. És azt hitték, hogy ezeket a kincseket a palotából lopta és megragadták őt és megbotozták erős botokkal és ronggyá rongyolták rongyait. És vitték őt a fő-eunuhhoz, aki megtépázta őt mind a két kezével és megtiporta őt mind a két lábával. És a fő-eunuh kezei a medve mancsai voltak, lábai pedig az elefánt lábai. És a fő-eunuh börtönbe vettette Sovány Izsákot és a börtönben már ott űlt Kövér Izsák.
És már három napja sínylődtek együtt a tömlöcben, amikor egy gazdag kereskedő, nagy utazásából hazaérkezvén Bagdadba, tizenkét szűzeket ajándékozott a kalifának. És szépségében mind a tizenkettő olyan volt, mint a teli hold a tizennegyedik éjszakán. És közöttük a legszebbet, aki olyan volt, mint a holdak holdja, nevezték Firuzáhnak. Türkiznek. És a kalifa nagy szerelembe esett és szívébe beköltözött a nyugtalanság és melléből sóhajok repűltek ki, mint szomorú madarak. És szerette volna a költők szavait hallani és a szíve fájni kezdett Kövér Izsákért. És éjjel, nem tudván aludni, lement a palotájának ama részébe, ahol a tömlöc volt és megállt a tömlöc ajtaja előtt és beszólt:
- Itt vagy, Kövér Izsák?
Kövér Izsák pedig, megismervén a kalifa hangját, remegve felelte:
- Óh, igazhívők fejedelme, itt vagyok és csak rajtad áll, hogy meddig legyek itt.
És a kalifa így szólt:
- Mondj nekem néhány sort új rabnőmről, kit neveznek Firuzáhnak.
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tied a parancs, enyém az engedelmesség. Hozasd el lantomat, mert vajjon hallottad-e valaha, hogy a költők lant nélkül énekelnek?
És a kalifa, aki minden szolgák nélkül, egészen egyedül volt, visszament palotájába, hogy elküldjön valakit Kövér Izsák lantjáért. És amikor a kalifa lépései elnémultak, Kövér Izsák így fohászkodott ama soványhoz, aki véle együtt sínylődött a börtönben:
- Óh, testvérem, csak most segíts! És Allah meg fogja jutalmazni nagylelkűségedet.
És Sovány Izsák azt felelte:
- Örömmel és élvezettel.
És rögtön ezt a dalt rögtönözte:
A kedvesemet hívják Firuzáhnak
És ahol ő van, onnan elmenekül a bánat
És a szeme nagy és a szeme kék,
Mint a hibátlan türkiz és a felhőtlen ég.
Sötét szivárvány a szemöldöke,
Kinyílt lótusz-virág a köldöke,
És a napsugárból szőve a haja,
A csókja méz, ámbra a sóhaja,
A gazelláé a nyaka
És illata a mósusz illata
És lejebb két fehér halom van
Örök hullámzásban, soha nyugalomban,
A halmok ormán két piros szamóca,
Óh, én, szamócák szomjazója!
Csípője gránátalma karcsú ágon,
Kényesen ringó örök boldogságom,
Mikor nevet, gyöngyök peregnek,
Amikor sír, a húrik keseregnek,
A szempillája selyem-legyező,
A combjai két márványoszlopok,
Ez ő,
Kiért szívemben gyilkos tűz lobog.
És amikor Kövér Izsák ezt a dalt meghallotta, megrázkódott az örömtől és hanyattesett a boldogságtól. És így szólt ama soványhoz:
- Óh, testvérem, ne félj, elmúlik az éj, küszöbén a reggnek, bajaid elcsendesednek, gondjaid elmúlnak, homlokod ráncai elsímulnak, mert a Mindenható meg fog segíteni!
És jöttek az eunuhok Kövér Izsákért és vitték a kalifa elé és Kövér Izsák ölbe kapta a lantját és megcsókolta, mint régen látott gyermekét az anya és elénekelte a dalt, amelyet Sovány Izsáktól tanult és amelyet itt fölösleges ismételni és a kalifa magánkívül volt az elragadtatástól és megrázkódott az örömtől és hanyatt esett a boldogságtól és megbocsátott Kövér Izsáknak, mondván:
- Óh, te kövér, te kövér, mégis csak te vagy a legjelesebb mindazok között, akik a szívembe látnak! És első vagy minden költők között, mert Allahra, senki meg nem közelíti szavaid édességét. És hol láttad Firuzáht, hogy ilyen híven rajzoltad le minden szépségeit?
És gazdagon megajándékozta a költőt és maga mellé űltette, hogy lakmározzék vele. A nagyvezér azonban, aki erős gyanakodással gyanakodott Kövér Izsákra, hallván a dalt, elsietett a börtönbe és ott megtalálta Sovány Izsákot. És faggatni kezdte és ama sovány elmondott neki mindent. És a nagyvezér megoldotta láncait és azt mondta neki: "Kövess! És bement a kalifához és így szólt:
- Óh, igazhívők fejedelme, ez a gazember egyszer már megcsalt. Ne higyj a hazugságok atyjának, a füllentések nagyvezérének és a tódítások főpapjának, mert csalás és árulás van a dologban. És akarod-e tudni, hogy ki írta ezt a dalt?
- Tudni akarom - mondta a kalifa.
Erre a nagyvezér intett az ajtónállóknak és azok a kalifa színe elé bocsátották Sovány Izsákot és a kalifa megismerte a rongyos embert, aki rongyosabb és soványabb volt, mint valaha. És Sovány Izsák leborúlt a kalifa elé és elénekelte a dalt és a kalifa álmélkodva hallgatta. És Sovány Izsák elmondta, hogyan vették el tőle a pénzt meg az ajándékokat, hogyan verték meg és hogyan vetették börtönbe. És a kalifa arca elborult és lelke elkeseredett. És rossz kedvének legfelső fokán így szólt Sovány Izsákhoz:
- Óh, te sovány ember, rendkívül sok bajom van veled. Mindig későn jösz és mindig rosszkor jösz és amikor örülök, megrontod az örömömet. És fölösleges a pazar köntös annak, aki nem tudja fölvenni, hasztalan az arany-dinár annak, aki nem tudja forgatni és hiábavaló az ékesszólás annak, aki nem tud vele élni. És mit érnek a legszebb verseid, ha ama másik ügyesebb, mindig előbb mondja el, mint te? Menj előlem sovány ember és ne lássam többé soványságod végtelen soványságát, mert Allahra és a prófétára, elevenen megnyúzatlak és mások riasztására kitömetlek!
És Sovány Izsákot kiűzték a palotából és Sovány Izsák hazament és leűlt háza előtt a kőpadra és így szólt:
- Dicsőség Allahnak, aki mindeneknek ura és az egyetlen és a legjobb és a legbölcsebb. És ő tudja, hogy mit csinál, mert az egyiknek adja a kövérséget a legnagyobb kövérséggel, a másiknak a soványságot a legnagyobb soványsággal. És jaj annak, aki föllázad a maga soványsága ellen, mert minden úgy történik, ahogy Allah akarja és semmi sem segít ellene. És akiről meg vagyon írva, hogy kövérségének határtalanságában örüljön életének, azt mindenki táplálja, akiről pedig meg vagyon írva, hogy soványságának teljességében húnyja le szemét, az akkor sem hízik meg, ha maga a kalifa akarja is.
Erdélyi József: Temetők
A gazdagok temetője, -
van is annak virágföldje,
buja füve, buja fája,
hangulata, bűve-bája.
Fája-bokra sűrű erdő,
benne sok szép drága sírkő;
arany betűk, arany számok
hirdetik a gazdagságot.
Hirdetik a gazdagságot,
holtan is a hiuságot;
örökítik az emléket, -
sírban is a különbséget...
A szegények temetője, -
kopár annak: szík a földje;
gyér a füve, korcs a fája,
se sírköve, se kritptája.
Fejfáit is a szegények,
kitördelik tüzelőnek.
Apja fejfáját az árva,
hazaviszi és felvágja.
Anyjuk fejfáját az árvák
hazalopják és felvágják;
melegednek a tüzénél:
édesanyjuk emlékénél...
Ilyenformán, a szegények,
sirjukban is továbbélnek.
Szeretetük tüze-lángja
továbblobog e világra.
Erdélyi József: Fáj a szívem
Fáj a szívem a családért,
az asszonyért, a kislányért:
asszonyomért-gyerekemért,
azért a két egyetlenért.
Fáj a szívem, sír a lelkem,
hogy elébük nem tehetem:
tegyék pénzzé, nekik adom;
árulják el, - én nem tudom...
Fáj a szívem a kislányért,
de még jobban az anyjáért.
mert a kislány: csak kislányom,
de az anyja: az én párom.
Sír a lelkem a kislányért,
de még jobban az anyjáért;
mert a kislány van magáért,
de az anyja - a családért.
Mert a kislány egyszer elhagy,
de az anyja velem marad;
velem marad, el nem válik,
holtomiglan s mindhalálig.
Nagy Zoltán: Esti órák
Ülök néha csendes szobámban
Az esti szürkületben,
S az óra száll bár, meg sem érzem,
Hogy szárnya egyet rebben.
Látok sok színt behunyt szemekkel,
S rég elfelejtett nőket,
Dalok ringatnak, s nem tudom már,
Hogy hol hallottam őket.
Egy-egy verssor kering köröttem,
Halkan zümmögve, sírva,
Ringat, mint dal, mint festmény, színes,
S már nem tudom, ki írta.
...Mint csillag, mely nem tudni honnan,
Kigyúl az alkonyatba,
Vagy mint egy csók, mit kaptam régen,
S már nem tudom, ki adta...
Nagy Zoltán: A kéz
A kéz, a kéz, mely simogat,
Legyen fehér, puha és érett,
Vendég, ki ritkán látogat
S hamar mondja, hogy: Isten véled!
Sétáló hölgy, ki andalog
Sötét mezőn, nem tudva merre,
S könnyen lép, mint az angyalok
Tó tükörén habot se verve.
Ki néha táncol, - s únva ezt,
Már meg-megáll, álomba réved
S dobogó szívvel futni kezd,
Ha sűrű rengetegbe téved.
Csuklón hajlása: áhitat!
Fénye: mint holdé nyári este!
Ostya, mit csókkal szád itat
S hiszed, hogy ez az Úrnak teste!
A kéz, a kéz, mely simogat,
Legyen tiéd, tiéd csak mindig!
Öt ujja tudjon táncokat,
Mik szívem áhitatra intik.
Öt ujj, öt karcsú jaguár,
Ugrásra kész a dzsungel éjén!
Szinük mint havas január
Hajam sötét bozótja mélyén.
Kezed remegjen, drága nő,
Mikor sötét hajamba mélyed,
S kisujjadon egy drágakő
Ragyogjon, mint szenvedélyed!
Tolnai Lajos: Bakaraszti javasasszony
Húron, búron, bakaraszton
Éldegél egy javasasszony,
Ördög véste, vájta, furta,
Kigyófészkes sövénylyukba.
Nap nem járja, szél kerüli,
Fáradt madár meg nem üli,
A gazdája ráncos, kérges,
Üstje, füstje, bűzös, mérges.
Éjfél tájon fagyba, sárba,
Még is tele mint egy csárda,
Jegyes ember, vad menyecske,
Fölkeresi minden este.
Zsidó rétjén a vak éren,
A hol jő ni három épen!
A ketteje hires dáma,
A harmadik özvegy mátka.
Neki vágnak a sövénynek,
Tanakosznak, összenéznek,
Bent nagy morgás, csörgés hallik,
A boszorkány im kihajlik.
"Mi jót hoztál Jeges Erzse -
Hát te mit keresel erre? -
Kerülj idébb Fehér Jutka -"
S beinti a sövénylyukba.
"Ti meg nosza ágat szedni,
Sós patakból vizet merni,
Kigyómarjat, madárpelyhet,
Aztán gyorsan visszajertek."
"Jaj mire kell néném jutnom,
Oda vagyok, nincsen nyugtom,
Minden Isten adta éjjel,
Három lidérc szaggat szélylyel."
Berreg az üst, csitteg, csattog,
Lobog a láng, pitteg, pattog,
Javasasszony ümmög, mormog,
Tart kezében gyűrüt, horgot.
"Gyűrü, gyűrü, perdülj, fordulj - "
Hegyes horog bele fordul,
Gyűrü fordul, horog koppan,
- "Fehér Jutka, látod, ott van.
Látod-e, hogy hörög, fúj rás,
Fölemeli véres ujját -"
Fehér Jutka vére meghül,
Nem látja, de hiszi szentül.
" Gyűrü perdülj, horog kipp kopp,
Hallod-e im, mit mond, mit mond:
- - Hiribéren tudják már most,
Ki ölte meg a korcsmárost.
- - Arany, ezüst, mind hiába,
Följutsz az akasztófára,
Reggelennen vasra vernek,
Holnapután kivégeznek. - -"
Fehér Jutka összeroskad,
Könyörög a vén asszonynak -
"Megmentelek olcsó árért,
Piros ajkad egy csókjáért."
Fehér Jutka rááll egybe,
S szüggyé válik két szép melle,
Lófején a haj sörény lesz,
És kikötik a sövényhez.
"Hallod-e, hej, Jeges Erzse,
Azt a vizet ide erre - -
És a leány félve mászva,
Bekerül a javasházba.
"Egymásután csak ki gyorsan - "
"Egy kis libamájat hoztam -"
..."Hát azután?" - Tudja Isten,
Néném asszony jaj segitsen!
Ugy zúg, búg, a fülem dobja,
Mintha kovácsműhely volna,
Akár hová feküdjem ki,
Olyan sirás-rivás ver ki."
Berreg az üst, száll a pára,
Jeges Erzsi arcájára,
Javasasszony ümmög, mormog,
Tart kezében forralt ólmot.
"Ólom, ólom, higganj, lágyulj -"
S gyermekfej nő im magátul.
"Látod-e már? Erzsi nézd-e -"
"Uram Isten! mintha nézne -"
"Ólom, ólom, kipp kopp, kipp, kopp,
Hallod-e, hogy mit mond, mit mond?
- Édes anyám ver az Isten,
Nyugodalmad sehol nincsen.
Szombat este éjfél tájba,
Születtem én e világra,
Vasárnapon, hajnalonnan,
Vetettek ki engem onnan.
Nem sajnáltak, megtagadtak,
Megfojtottak, kidobattak,
Elásott a ragyás bába,
Kert alján a pocsolyába."
Jeges Erzse összeroskad,
Könyörög a vén asszonynak,
- "Megmentelek olcsó árért,
Piros ajkad egy csókjáért."
Jeges Erzse rááll egybe,
S szüggyé válik két szép melle,
Lófején a haj sörény lesz,
És kikötik a sövényhez. -
"Kincses Sári hol vagy, hallod,
Ne bántsd azt a vizet, hagyd ott,
Mi bajod van fiam, hadd lám?"
"Jaj szülém, ha elmondhatnám!
Nem bántottam soha senkit,
Még az ág se tud rám semmit -
Verje meg az Isten őket - -
Elszólták a szeretőmet!
Szeretőmet, angyalomat,
Aranyomat, galambomat,
A mátkámat, életemet,
Egyetlenegy mindenemet."
S könyje szakad zápormódra,
Ráborul a vén asszonyra,
S ugy öleli, ugy csókolja,
Mintha édes anyja volna.
A vén asszony nézi, nézi -
Kérges szivét fájni érzi.
Tán ha vón' olyan sötét,
A könyje is meglátszanék.
A hideg völgy felől addig
Nagy dobogás, zugás hallik:
Jobban búg a forgószélnél -
Jön az ördög - itt az éjfél.
"Siess, siess, édes lányom:
Szaladj, szaladj, meg ne lásson, -
Nesze, fogd e kis bogárkát -
Ne félj, visszajön a mátkád."
Suho, zuhog, csitteg, csattog,
Szikrázik a föld alattok,
Reng az erdő, bagoly röppen,
Zajra bokor, csalit, csörren.
Jeges Erzsi vijjog, horkol,
Ugy prüsszög a habos portól:
Szegény Juczi fuj, tajtékzik,
Két oldala sebben vérzik.
Egész éjjel csatangolnak,
Lelket fogni a pokolnak -
S a harmadik kakasszóra,
Lerogynak a folyosóra.
Két szép mellök nem szügy immár,
De nem is a régi immár,
Karcsu testök a hol ott van -
De a lelkök a pokolban.
Kincses Sári puha ágyon - -
Csókolgatja édes álom.
Harmadnapra, ötödnapra
Visszaröppent a galambja.
Farkas Albert: Az álom
Kél a nap a bérczek ormán,
A szárnyas éj haldokolván:
Király-leány csak fölébred,
Haloványan mint kisértet.
Selyem haját megsimitva,
Fésüjét rá igazitja:
Gyászos ruhát ölt magára
Szivének nagy bánatára.
Mén nyerít az istállóban,
Arany-hímes takaróban:
Fekete mén, nemes fajta,
Arany-hímes nyereg rajta.
Király-leány semmit sem szól
Apródoknak a dologról:
Felkap szelid ménlovára: -
Valaki a bérczen várja.
Zúg a haraszt, huhint a szél:
Lángot vet a kő, az aczél:
Száguld a mén, tüszköl, horkol:
Most itt, majd ott, aztán sehol.
Felkél a ház népe gyorsan:
Mind ott van már egy csoportban:
Sehol sincs a király-leány:
Ott van az ágy busan, árván.
Anyja kérdi őket sorban:
"Jaj a lányom, jaj, jaj hol van?!"
Anyja kérdi, apja sérti,
De a dolgot egy sem érti.
Keresik a leányt délig,
Sötét estig, nagy éjfélig:
Keresik a leányt az nap:
Nem kapják meg, hát alhatnak.
Alszik minden szerte széjjel,
Csak a hold van ébren éjjel:
Feketemén haza robban,
Összerogyik s meghal nyomban.
Király-leány ékes fürtje,
Szép ruhája összegyürve:
S mint a holdfény, sápadt arczán,
Ugy reszketett a király-leány.
Fel a lépcsőn, le az ágyba,
Vitte lába, vitte vágya:
Leroskad a nyoszolyára:
Az álom őt ölbe zárja.
A lány keble piheg, dobban,
Hova, tovább mindig jobban:
Fájdalmasan nyögdel, jajgat,
Reszket, zokog, aztán hallgat.
Lát egy rémes álom-képet:
Fölébredne, de nem ébred,
Két lovag van fenn a légben,
S váltva mondják: "Én nem!" "én sem!"
"A lány enyém!" - "Nem, az égre!"
"Verekedjünk hát meg érte! -
Sisakrostély fedi arczok:
S elkezdik a szörnyü harczot.
A kard éle villan, csattog,
A mén-patkó meg alattok:
Egyik lovag már a porba,
Végbucsut int haldokolva.
Király-leány sikolt: "vége!"
És belenyul keblébe:
És onnan a tőrt kivéve,
Elteszi jól a szivébe.
Fekszik a lány vérben ázva:
Két apród megy be a házba:
S elrémülve, nagy ijedten,
Futnak onnan mind a ketten.
/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1862/
Vargha Gyula: Téli dal
Oh de kedves téli kép!
Szállongnak a hópihék.
Utcza, tér, házfedél
Mind fehér. Itt a tél!
Útczahosszant a veréb -
Hol keresse kenyerét?
Repdes a párkányzaton,
S megkocczantja ablakom.
Mint dezentor, bús betyár,
Mig a nyár tart, szerte jár,
Jár hegyeken, völgyeken,
Kukoricza-földeken.
De mikor már csikorog:
Tanyák körül kujtorog,
Kér szalonnát, kenyeret,
S éjszakára födelet.
A veréb is nyáron át
Könnyen csaphat lakomát,
Kész teritett asztalon:
Búza-boglyán, asztagon.
Itt terem, majd ott terem,
Tolakodó, szemtelen,
De ha néki nem terem,
Csenni, lopni - kénytelen.
Hejh! a tolvaj verebet
Hogy gyülöltem mint gyerek.
Nyillal, kővel gyors karom
Űzte szérűn, udvaron.
Vén kalapban, mely vigyáz,
Mit sem ér a czondra váz:
Ellepék az asztagot
S mind kiverték a magot.
De én tőlem féltek ám,
- Gyanúperrel éltek ám -
S ha megláttak: ucczu fel!
S nyakra-főre szálltak el.
De te künn, szegény veréb,
Közelébb, csak közelébb,
Nesze morzsa, lágy, fehér,
Csak lakozzál és ne félj.
Nem lesek, tőrt vetve rád:
Mindegy, ellen vagy barát,
Éhező vagy, ez elég:
Vedd a falatom felét.
Kisfaludy Atala: A fecskéhez
Édes fecském szépen, kérve kérlek,
Keresd fel a vadvirágos rétet:
Hol a legtöbb nefelejtset látod,
Ott szedtem én az első virágot.
Aztán kérlek egy kis kerülőre,
Repülj el az illatos mezőre:
Hol a legtöbb vadrózsát találod,
Ott álmodtam én az első álmot.
Szállj hűsébe erdő rejtekének,
Hol legvágyóbb a csalogányének,
Hol a legepedőbb a dal keserve,
Ott ébredtem első szerelemre.
S majd ha jő a harmatkönyes éjjel,
A füzek közt siró ért keresd fel:
A legbusabb fára fel van írva,
Hogy először ott bucsuztam sirva.
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)