2011. november
Jevgenyij Jevtusenko: Kopogtatás az ajtón
"Ki az?"
Az öregkor.
Hozzád jövök.
"Később.
Dolgom van.
Írni készülök."
Telefon. Munka. Omlettet eszem.
Ajtót nyitok.
De nincs ott senki sem.
Tán barátaim tréfáltak velem?
Vagy nem hallotta jól nevét fülem?
Öregkor?
Érettkor próbálkozott,
de nem várt meg,
sóhajtott,
s távozott.
/Ford.: Áprily Lajos/
Friedebert Tuglas: A cár szakácsa
1
Pünkösd első napja azon ritka napok egyike volt, mikor a vendéglő zárva tart, s Meclov teljesen szabad. Ilyesmi nem sokszor esett meg - mindössze kétszer-háromszor egy esztendőben. S amilyen teher neki az állandó munka, ugyanolyan most a szünnapi pihenés. Mindkettő egyformán nehéz volt, mert nem alakultak ki szokásai az ilyen kényszerű pihenés eltöltésére. A mai napnak se tudott igazán örülni.
Igaz, átaludta a fél délelőttöt, utána meg családjával szeretett volna együtt lenni. A fia meg a lánya azonban már reggel eltűnt hazulról, a felesége meg csak zsémbelni tudott. A lakást fülledtnek, ásíttatóan unalmasnak érezte. Még a legyek is párját ritkító kegyetlenséggel gyötörték, pedig az évszakot tekintve még itt sem volt az idejük.
Meclovot hirtelen elöntötte a düh. Régtől fogva érlelődött már benne. Okozója testi-lelki fáradtsága és az általános kiábrándultság volt, amely most felszínre próbált törni.
A feleségéhez nem szólt többet, hanem előkereste az ünneplő ruháját. Kevés alkalom adódott rá, hogy koptassa, s ezért nemigen volt értelme újat venni. Ez azonban már nem felelt meg se a legújabb divatnak, se nekigömbölyödött alakjának. A kerek szárnyú kabát megfeszült a hasán, a szörnyen magas keménygallér pedig fojtogatta. A panamakalap se volt már vadonatúj. Egyedül az ezüstfogantyús sétabot illett minden évszakhoz és életkorhoz.
Ilyen habitusba távozott szó nélkül otthonról.
Elment az utcájuk végéig, csendesen áthaladt a néptelen parkon, és a domboldalon leereszkedett a belvárosba. Itt vezetett el az útja minden áldott reggel és késő éjszaka, mikor munkába sietett, vagy hazafelé tartott pihenni. Most nem kellett sietnie, mivel nem volt semmi cél előtte.
Csupán emberek társaságára vágyott, akik nem emlékeztetik mindennapos környezetére. Hogy lásson valami mozgást, amely nem hasonlít a konyhaasztal és a tűzhely közötti téblábolásra. Hogy egyszerűen megfeledkezzen róla.
A nap déli verőfénnyel árasztotta el a városháza előtti tágas teret, és az ég vakítón derült volt a tetőgerincek fölött. Az utcák azonban üresen ásítoztak, az üzletek zárva, szinte az egész város kihalt. Aki csak tehette, elvonult - ki a folyópartra, ki a város környékére vagy még ennél is messzebb. Talán a külvárosokban, a sáros udvarokon, a süppedős káposztaágyások közt még volt valami élet. Itt a belvárosban mindössze egy-két ember lézengett - az is igyekezett távolabbra kerülni.
Meclov nem vette számításba a mai szünnap hangulatát. Nem sejtette, hogy nemcsak őrá érvényes, hanem mindenki másra is. S egyszerre nyomasztó unalom telepedett lelkére.
Miért olyan magányos, olyan elhagyatott, rokon és barát nélkül való! A hétköznapi hajszoltság közben nem veszi észre, annál inkább az ilyen szabad, ráérős ünnepnapon. Ilyenkor nem tudja, mit tegyen, mihez fogjon. Már fiatalnak se olyan fiatal, hogy a városon kívüli szórakozóhelyek vagy idegen nők csábítsák. Nem, mulatozást úgyis hallotta nap mint nap. A nők meg - hol van már az az idő? Csupán emberrel akart találkozni, baráttal, a lét unalmában vele együttérző teremtménnyel. De éppen ilyenre nem akadt...
Mégis végigsétált a folyóparton, az egyik hídtól a másikig. Közvetlenül a folyót szegélyező betonfal mögött fűzfa- és berkenyebokrok terjesztették szét dús lombjaikat. A túlsó parton ugyanilyen virító zöld fal magasodott. És ebben a zöld kertben folydogált a csendes víz a ragyogó napsütésben. Mennyit nőtt itt minden azóta, hogy Meclov utoljára közelről látta! S milyen szépen rezegnek az ezüstös levelek a sötéten csillogó víz fölött!
De a szépség valahogy elszomorította, és még fájóbban nyilallt belé magányossága.
Elért az új hídig. Meclov a parkon át vezető úton fordult vissza. A magas fák alatt csak egy-egy magányos járókelő: öregasszony gyerekkocsival, fiúcska horgászbottal, ibolyacsokrot áruló lány. De kinek árulja itt? - gondolta együttérzően Meclov. Nem akadt senki, akinek felkínálja magányosságát. Vagy ha akadt is, nem volt már kedve hozzá.
A fasoron vastag botot forgatva barna ruhás férfi közeledett feléje. Kalapja a szemére húzva. Meclov ismerte ezt az embert: bűnügyi nyomozó volt, gyakran megfordult az ő mulatójukban is. Egymás mellett elhaladva megemelték kalapjukat.
Mintha ma ez az ember is unatkoznék. Meclov csodálkozott: neki is különleges ez a nap, tartalmatlan, haszontalan? Egyszerre megszűnt tán az emberi önzés, a gonoszság és a rablóösztön? Ez éppoly valószínűtlen, mintha a mindenségben megszűnnének hatni a fizikai törvények...
Meclov egyszer hallotta, amint a kukták egymás közt suttognak: annak a detektívnek állítólag kétélű tőr van a botjában: veszély esetén kihúzza és szúr vele! Szóval a szalmakalap és az unalom mögött valami több is rejlik...Meclov epésen mosolygott.
Kis idő múlva egy másik ismerős is elhaladt mellette. Egy újságíró a helyi lap szerkesztőségéből. Mindjárt látni rajta, hogy viharos éjszaka van mögötte: bizonytalan a járása, a szeme üveges. Ki tudja, milyen barlangban töltötte az éjszakát. És most ezen a szünnapon, mikor minden vendéglő zárva, nincs ahol rendbe hozza a gyomrát!
Meclov ösztönösen megvetette az efféle alakokat. Lyukas garast sem ér a tanultságuk, politikai bölcsességük és írni tudásuk! A nyakatekert vezércikkeik mögött egyetlen gondjuk van: igyák le magukat! Meclov félrefordította a fejét, nehogy az újságíró megismerje, és esetleg kölcsönt kunyeráljon tőle.
S még egy harmadik ismerőssel is találkozott. Ez a toprongyos alak egyik bokros helytől a másikig kóválygott, lekuporodott a bokor alá, félrehajtotta az ágakat, vizsgálódva nézelődött, felsóhajtott és odébbállt. Ó, ezt az emberkét különösen jól ismerte Meclov. Az ő vendéglőjük targoncása volt, aztán elkezdte boncolgatni az élet sorskérdéseit, s mostanára idejutott. - Joonas, mit keresel? - tudakolták tőle. - Keresem önmagam - felelte gondterhelten. - És nem találod? - Nem találom! Itt volt, de most nem találom!
Meclov viszolyogva összerázkódott. Már kiért a térre, a rendőrség és a bank közé. Mi tanúskodhatna erőteljesebben - szinte kézzelfoghatóan - a valóságról, mint ezek az intézmények. S lám, éppen e fal árnyékában bolyong az az ember, és keresi önmagát!...
Meclov beleunt a sétálásba is. A kontrasztok felizgatták, elfárasztották. Szeretett volna megszabadulni ennek a szünnapnak a hangulatától. Megint teljesen egyedül lenni.
Éppen beért a mellékutcába, a mulatójuk elé, és egy pillanatra megállt. Az utcai bejárat zárva volt, az ablakokon is be volt hajtva a zsalugáter. Meclov azonban belépett a kapun, és áthaladt az udvaron. A macskakövekből még ilyen meleg napon is nyirkos hűvösség áradt. Körül a magas falak mocskosak, és az ablakok fakón élettelenek, mintha hályog borítaná őket. Elment az udvar sarkáig, kulcsával kinyitotta a konyhaajtót, és ismét bezárta maga mögött.
2
Minden hétköznap reggelen fejébe kellett nyomnia a szakácssüveget, magára vette a köpenyt, és munkához látott. Csakhamar belemerült a zajba, a serpenyők sistergésébe, serényen dolgozva és másokat egrecírozva.
Most itt is ünnepi csend borult. Csak a mennyezetről lelógó ragacson döngött a légy, s a csapból cseppenként koppant a víz. A tűzhely hideg volt, és az émelyítő konyhaszag sem érződött olyan erősen.
Meclov egy pillanatig hallgatta a légydöngést és a vízcsöpögést. Aztán kalapját, és botját az asztalra dobta, és mintha keresne valakit, benézett a többi helyiségbe is.
Mindjárt átellenben, túl a folyosón, poros ajtófüggönnyel elválasztva a nagy étterem. A csukott zsalugátereken és a kifakult függönyökön keresztül itt-ott reszkető fénysugarak vetődtek a padlóra. A székek égnek meredő lábakkal sorakoztak az asztalokon. Az egész terem hamis aranyozású falával és mennyezetével mérhetetlenül tágasnak tűnt.
Milyen hamar eltűnik egy helyiségből az élet nyoma. Tegnap még emberi zsivaj, kérkedés, fennhéjázás, pénzhajhászás és önfeledtség töltötte be. És most úgy fest, mint Tutenkámen évezredek óta bezárt sírkamrája...
A terem egyik végében, ugyancsak ajtófüggönyökkel elválasztva, a csukott szekrény, a vitrines büfé. A másik oldalon a zenekar emelvénye alig kivehető kottatartóival és egy falnak támasztott nagybőgőtokkal. A keskeny folyosó mentén pedig egy sor szeparé - mind teljesen sötét.
Igen, a folyosó. Akár két front között húzódó lövészárok. Egyik oldalán a hamisan fényűző, de mégiscsak előkelő étterem, a máikon meg a maga külön életét élő konyha világa.
A színpadhoz és nézőtérhez lehetne hasonlítani őket, gondolta Meclov. Az egyik oldalon alkotnak és felszolgálnak, a másikon szórakoznak és emésztenek. A folyosó középütt a zenekari árok.
De vajon melyik a fontosabb? -kérdezte. Attól függ, honnan nézzük - felelte önmagának.
Azok az urak ott a teremben nyilván összehasonlíthatatlanul többre tartották magukat. Hiszen őérettük és az ő pénzükön létezett a mulató. Ők voltak az élet teljhatalmú urai, az ajtófüggöny mögöttiek viszont névtelen helóták, akik teljesítik parancsaikat. Az ő személyük senkit sem érdekelt.
A konyha felől nézve azonban az étterem közönsége csak könnyelmű, mámoros, fura embernyájnak tűnt. Ha ők nem ismerték a konyhabelieket, annál jobban ismerték őket azok. Hajbókoltak előttük, becsapták őket, amint csak alkalom nyílt rá.
Meclov rosszallón húzta el a száját. Az ember része az ilyen gépezetnek - mit tehet róla? Legfeljebb magában bírálhatja, értékelheti. Értékelheti, de nem túl sokra.
Visszajött a konyhába, bosszúsan lerántotta az inggallérját, és letelepedett az asztal végénél álló karosszékbe.
A szék egész életében egy irodában díszelgett. Mikor aztán a plüsshuzat reménytelenül bepiszkolódott, és az egyik karfája is eltört, a konyhába került. Ezen szokott Meclov megpihenni, ha túlságosan elfáradt a lába. Innen szemmel tarthatta az egész konyhát, és az udvarra is kinézhetett. Most is így ült.
Ez volt az ő birodalma: szemben a tűzhelyek sora, a fazekak, pecsenyesütők, rostok ütegeivel: kétoldalt a tálalóasztalok, edények, polcok és mosogatótálak. Akárhogy is megkövetelték a tisztaságot, elég mocskos látványt nyújtott a konyha, mint ahogy az átható ételszagtól sem tudtak megszabadulni.
Más napokon néhány kisegítő férfi meg mosogatólány sürgött itt, és minduntalan belebotlott a mulya kuktába. Ki-be cikáztak tálcával a kezükben a lobogó frakkszárnyas pincérek. Meclov őket szenvedhette a legkevésbé. Az étteremben alázatosra idomították őket, itt viszont csirkefogó pökhendiség áradt belőlük. De elismerte, hogy a mulatónak ilyen színpadi figurákra is szüksége van.
A szünnapi csend bágyasztóan hatott rá, és Meclov hosszút ásított. A víz egyhangúan csöpögött, és a légyfogón tovább dongott a légy. Meclov felállt,megölte a legyet, és megszorította a csapot. Aztán megint leült, rádőlt a szék megmaradt karfájára, és behunyta a szemét.
De nem aludt el, csak mintegy másik ébrenlétre váltott át. Egy pillanatra a konyhai valóság helyett az ő öröklétig konyhához fűződő léte nyomult előtérbe.
Egy ember nemrég önmagát kereste. Erre a habókosságra neki nem volt szüksége. De ez nem azt jelenti, hogy kézzelfoghatóan érzékelte magát. Ha valakit kívülről szemlélünk, az az érzésünk, hogy egészen világosan látjuk, de önmagát korántsem látja ilyen világosan az ember...
3
Meclov élete és életszemlélete nem korlátozódott csak egy vendéglő mögötti konyhára. Nem! Mindenféle rongy népség nyüzsgött körülötte, ő azonban a maga életét élte közöttük. Kicsit többet látott, mint a környezete, és a maga módján még a világtörténelembe is belekerült. De végül is ez fokozta magányérzetét és pesszimizmusát.
"Az egykori cári szakács" - így emlegették. Ám legyen, nem volt ellene semmi kifogása. Ennek az ürügyén tartották itt, és valamicskével több fizetést is kapott. Ez volt az ő reklámértéke - az egész mulató szempontjából. De a zsémbes tulajdonos éppoly jól tudta, mint ő, hogy ez a reklám kissé hamis alapokon nyugszik. Meclov korántsem volt magának a cárnak a szakácsa. Helyesebb lett volna azt mondani, hogy a nagyhercegé, vagy pontosabban: a nagyherceg szeretőjének a szakácsa. Mert az csakugyan volt. Ez a szerető persze nem a cári palotában lakott, hanem egy sokkal szerényebb magánkastélyban. De mikor ott a nagy palotában ráuntak az enni-innivalóra, egy-egy bolondos éjszakán ellátogattak ahhoz a szeretőhöz. Néha maga a cár is. Bekukkantott a konyhába, és odakacsintott a szakácsnak: ide hallgass, barátocskám, kaphatnék egy kis valódi hamuban sült krumplit heringgel? Tedd meg a kedvemért!
Persze, mindez nem tartozik ezekre itt. Inkább düllessze ki az ember a mellét, és beszéljen egészen más hangon. Aztán mintegy mellékesen sajnálkozzon, hogy az a temérdek kitüntetés, amit a cár saját kezűleg aggatott a mellére egy-egy különösen jól sikerült díszebéd után, mind odaveszett. ( Pedig volt jó néhány plecsnije!)
Nem, ő azokat az urakat sem értékelte túl. A cár odalett, a nagyherceg odalett, a szerető - úgyszintén. Már tíz esztendeje. Ő nem vetett rájuk követ. Azon kevesek közé tartozott, aki még mindig az ő tekintélyük morzsáiból él.
A mai urak összehasonlítása a régiekkel mutatta meg neki a legvilágosabban, mekkorát fordult a történelem.
Ezek az újgazdagok itt apró heringen, kásán és aludttejen nőttek fel. Továbbra is véres hurkát meg csipetkés levest kellett nekik felszolgálni. De hát hogy is lehetne! Mégiscsak az új felső rétegről van szó! Diákokon és különcökön kívül betértek ide nagymenő üzletemberek, parlamenti képviselők, néhanapján egy-egy miniszter is. Igaz, a mulató kissé félreeső helyen volt, de hírneve idevonzotta a vendégeket. S ráadásul: a cári szakács! Ez volt a legnevetségesebb a dologban.
Néha a folyosóajtón át leste, hogyan jönnek be hölgyeikkel, hogyan rendelnek, s aztán hogyan esznek. Tekintélyes pénzembereknek, életművészeknek tartották magukat...Eléjük tehetett volna bármilyen kotyvalékot. Csettintgetve dicsérték volna, ha már egyszer a cár szakácsa készítette, és francia neve van.
Két irányba húzta őket az ízlésük, akárcsak egész gondolatviláguk. Egyrészt nagy hazafiak - s akár mást se csináljon nekik az ember, csak nemzeti ételeket: mustaki szeletet, karksi-nui pecsenyét...De ennél sokkal előkelőbb, ha valami kotyvaléknak francia nevet adnak. Olyan nevet, amelyen az ördög sem igazodik ki. Akkor a legrágósabb cubákot is olyan puhának érzik, mint a szűzpecsenyét...
Neki azonban szűkek voltak ezek a hazafias s egyéb korlátok. Az ő álmai magasabbra hágtak. Ő is álmodozó volt, költő, a tűzhely poétája, költő a szó igazi értelmében.
Akik konyhaszagtól sápadt, püffedt arcát és korától köpcös termetét látták - mit tudtak azok a lelkéről? Ehhez a lelkébe kellett volna hatolniok.
Talán a zene állott hozzá a legközelebb. De az már a hivatásából következett, hogy sohasem tudott hangversenyre járni. Csupán az étterem felőli késő éjszakáig átszűrődő érzelgős zenét hallgathatta...Egyik-másik szerencsésebb reggelen azonban olvasgatott egy keveset. Igaz, hogy csak hébe-hóba, és minduntalan félbeszakítva, de már ez is felfrissítette. Főként verseket olvasott. Hosszú élete során saját erejéből jutott el idáig. Mégpedig a legmagasabb költészetig, e költészet lényegének a megértéséig. Egy keveset innen is, onnan is, mintegy véletlenül - de ez ragyogta be az ő sercegő pecsenyesütős, rotyogó fazekas világát. S hozzásegítette önmaga megértéséhez is.
Szerette volna a saját életét is költői műként felfogni - a konyhaművészet szemszögéből. Valami felülmúlhatatlant alkotni, valamit, ami örökre megmarad, akkor is, ha már régen megették. Megörökíteni a nevét a gasztronómia területén, mint Brillat-Savarin, mint Grimod de la Reyniére, az idősebb Dumas vagy lord Sandwich ( ó, ő ismerte őket!) Bizonyos értelemben történelmet csinálni!
De kinek? - kérdezte ismét. A tegnapiak nem voltak rá méltók, ezek a maiak még kevésbé. Ez a tudat csak apátiát ébresztett benne. Ki tudja, talán annak az újságírónk a felejteni vágyása is ebből az érzésből sarjadt ki. Nem mer, és nem is tud semmi máshoz kezdeni. De ha már így áll a dolog, őt magát nem nagyon lehet hibáztatni.
Talán a Meclov szakácsnak nevezett fütykösben is ott rejtőzik a tőr. Csakhogy ezt senki se vette észre, s aligha veszi észre valaha is...
Miközben Meclov így viaskodott a gondolataival, egyszerre megérezte az öregség közeledtét. Ravasz módon lopakodott a konyha küszöbére. Az ember még nem tud semmit, de már érzi, hogy lassan csonkig ég. Egyre inkább, és inkább. S végül csak egy kis égett szag marad belőle a levegőben. S élete nagy remekét nem alkotja meg!...
A nap már a konyha felé fordult, és alacsonyabbra ereszkedett. Az udvari kapu iránt még az ablakot is elérték a sugarai. A helyiség sárgás fényben úszott.
Meclov még mindig az asztalnál ült, és figyelte a sugarak játékát a nagy rézüst oldalán. Mintha tűzvész harapózott volna el: először csak egy apró pont gyulladt ki, aztán tüzes körré szélesedett, amelyből remegő, éles sugarak verődtek szerteszét, s végül egyetlen lángoszlopban forrtak össze...míg csak el nem kezdett megint halványodni és homályba borulni...
Ez a szünnap is a vége felé közeledett.
/Ford.: Bereczki Gábor/
Drégely László: Tél előtt
Lombja hull a fáknak
Fúj a szél,
Kismadarak fáznak
Jön a tél.
Fenn a magas égen
Felhő jár,
Varjúcsapat mondja:
Jaj, de kár.
Úgy bizony, jaj de kár,
Jobb a tavasz,
Jobb a nyár,
De ha hull majd a hó
Repül a szán,
Ez is jó.
Hej, hahó!
Kosztolányi Dezső: Már megtanultam
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve, dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el fiadnak.
Kosztolányi Dezső: A régi dalokból
1
Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba, régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.
A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.
2
Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!
A rengetegbe törteték
s belé zokogtam a neved,
újongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!
És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e: szeret, szeret!
Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa , föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!
3
Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész.
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.
Ábrándjainknak lombja hullong
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk és
befújja ágait a dér...
Veikko Antero Koskenniemi: Csoda
Gyere, gyere, nevet a reggel,
szagát orgona hinti szét!
Kora-tavaszi kedvvel
fonok egy friss füzért.
Tavaszi madár ma dalra gyújt itt,
életöröm kiabál.
Annak, aki árnyékba búvik,
új csodát nyit majd a nyár.
Miként tábortüzeknek üszke,
a hajnalfény fel-fellobog.
Bíbort öltenek a büszke
cseréptetős templomok.
A nyár virul majd dúsgazdagon,
bő termést érlel meg.
Reménység új házát rakom,
régi álmok ébrednek.
A ma reggelt úgy vártam már, kedves,
sok éjen át, álmatlanul,
míg a zápor viharral terhes
szürke felhőkben elvonult.
Ily ragyogó látomás nem volt még,
biztat a nyár kegyesen.
Ezen a mai reggelen meghalnék
karodban, kedvesem!
/Ford.: Kőháti Zsolt/
Szlavko Janevszki: A sivatag őre
Élettelen és lakatlan,
irdatlan nagy sivatagban,
pontosabban Núbián át,
ahol homok sír csak nótát,
s tűző napon egy-egy árva
csontüreg a furulyája -
vonulnak rég elcsigázott,
ifjú és öreg hajcsárok,
s velük fáradt tevecsorda...
A szent vizű Nílus táján,
fehér íbiszek tanyáján,
áll egy dermedt hallgató,
kőből vésett fáraó...
Áll csak ottan, áll időtlen,
szikkasztja a nap heve,
s számolgatja rendületlen:
egy teve meg két teve,
ó, ki tudná, hány teve!...
Bölcs a Nílus, járja útját,
hordja éltető iszapját,
ő áll csak, a hallgató,
mozdulatlan fáraó.
Homok fölött messze réved,
követi a bús tevéket:
egy teve meg száz teve,
ó, ki tudná, hány teve!...
Napok jönnek és peregnek,
soha sincsen vége ennek:
jöhet szél vagy förgeteg,
minden, minden egyre megy,
elsimul a hűlt homok -
ő áll csak, a vén konok:
Ramszesz fáraó...
Időtlen őr, sose téved,
számlálja a bús tevéket:
millió
és billió
messze-messze ballagó,
fiatal és görbedt hajcsár
tevéivel ott botorkál:
senki nem bújhat előle:
karavánok néma őre...
Mi tévednénk óhatatlan -
ő csak számol csalhatatlan!...
Napok jönnek és peregnek,
soha sincsen vége ennek.
Századok szállnak fölötte,
s ő csak számlál már örökre:
egy teve meg két teve,
ó, ki tudná, hány teve!
Ő tudja, a hallgató
Ramszesz fáraó.
/Ford.: Fehér Ferenc/
Szlavko Janevszki: A pórul járt békák
Egyszer volt, hol nem volt
Szudánban is mese volt,
itt esett meg, ha ugyan
nem Kongóban,
Egyiptomban, Maliban...
Állott tóban két varangyos
vartyogott -
lestek egy kis szúnyogot...
- Egy békának egy élete! -
brekegte az éhes Breke.
- Gyere,
Kreke!
Várunk itt már három hete,
annyit vartyogsz, azt sem tudom,
éneked-e
vagy a komisz nád brekeg-e...
E tavi nád
nem a világ,
s gondolj bele:
békának a sovány szúnyog
nem is igaz
eledele!...
Itt a válasz:
sír a nádas.
Kreke vele...
Visszhangozza nádszál-lándzsák
nagy serege:
"Nem igazi
eledele!..."
- Igazad van, öreg Breke! -
krekegi rá végül Kreke,
s dülledt szeme, szemürege,
azzal, uccu, szökken is már,
béka-truppra biz' nem is vár:
öreg béka teher, kolonc,
maradjon csak az is,
az öt békaporonty -
elég Breke, a hű barát...
Előttük az egész világ!
Ugrándozik, szökdel Breke,
nyomában már sántít Kreke.
Nincsen messze már a Nílus...
Langy mocsárban, ős fák alatt,
sosem látott, csodás falat:
heverésző krokodilus!
- Egy békának egy élete! -
brekegte a mohó Breke.
- Fél fogamra elég nekem,
az ilyesmit meg nem vetem...
Elég volt-e kreke-breke!
Idesüssél, komám, Kreke!
Azzal Breke máris támadt.
Megmozdult a lomha állat:
ásított egy lusta-mélát,
s úgy bekapta, mint a békát...
- Hova bújtál hamis Breke? -
nyüszített, sírt szegény Kreke.
- Ilyen szúnyog régi álmom,
megfizetem, nem sajnálom:
jó testvérem, életem,
bár a combját hagyd nekem!
Egy békának
egy élete -
így igaz ez,
árva Kreke...
Szél susogja
csöndesen:
"Bár a combját
hagyd nekem!..."
Úgy járt ő is,
mint a társa,
mert valamit nem tudott:
két béka sem csinálhat egy
krokodilból szúnyogot!...
Egyszer volt, hol nem volt,
Szudánban is mese volt.
/Ford.: Fehér Ferenc/
Szemlér Ferenc: Estebéd
Útra kelek. Hegyek és síkok
várnak. Hajóm tengerre téved.
Barátokkal ezernyi titkot
három-négy nyelven is cserélek.
Olyan a föld, mint egy lakóház,
sehol sem tévedek el benne.
Mint ismerős bolygok a sok száz
szobában s teremről teremre.
De alkonyul. A láb kifárad
s lecsukódnék a pilla végre.
Oda térek meg, ahol várnak
öccsök és húgok estebédre.
Ahol nincs semmi, csak az otthon,
melyben lettem, s melyből kinőttem...
zöld fenyő...piros som a bokron...
jajongó hang tél-esti ködben...
Némán melléjük telepszem,
Újat a szó úgysem beszélne.
Jólesik így csak ülni resten,
s csöndben figyelni ki a szélre.
Majd szólni félszavakkal...ritkán...
érti a nyelvem, aki hallja...
Együtt igazított el titkán
anyánk örök zenéjű ajka.
Szalézi Szent Ferenc: A te kereszted
Isten örök bölcsessége
ősidőktől fogva
neked szemelte ki
a te keresztedet:
szívéből szakította édes ajándékul.
Mielőtt válladra
bocsátott volna,
szemügyre vette mindent látó fénnyel:
átgondolta isteni értelemmel,
vizsgálta bölcs igazságossággal;
átmelengette szerető karjával,
mindkét kezével
mérte tapintotta,
nehogy milligrammnyival
akár nehezebb,
milliméternyivel
netán nagyobb legyen.
Aztán megáldotta legszentebb
nevével
és felkente szívének szent
kegyelmével:
átitatta vigasznak olajával –
Majd rád nézett
s mérte bátorságodat.
Jajongna a fa a művész keze alatt,
ha beszélni tudna:
a végső éle azonban nem okozhat fájdalmat
annak, ami élettelen.
A te szíved él,
nem csoda, ha belesajog a fájdalomba.
Fogadd el!
Az égből való hát
ez a kereszt és a tied!
Isten különös bizalmának jele
és az Ő mindig könyörülő
szeretetének
alamizsnája: az égbe vezető út jegye.
Wass Albert: Mese az erdőről
Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is AngyalokTisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
József Attila: Vigasz
Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a terithető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.
Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?
Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli "balkánt" is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...
Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.
Lauri Pohjanpää: Tündér
Néztük egymást, mint ábrándon át,
elvillanó nyári éjben...
Néztem szemed csillagát,
erdőn gyúlva, mélyen.
Tündér vagy-e, vagy csak földi lány,
nem is sejthetem, bevallom,
ám e pillanat nyomán
messze tűnt nyugalmam.
/Ford.: Tandori Dezső/
Lauri Pohjanpää: Üres villa
Még gyakran felidézi álmom,
ahogy otthagyták egymagában:
őszi napfényben áll, vakítva,
a csendes-fehér, néma villa -
kék ég csillámlása felette.
A szélkakason búcsúfecske,
ezüst szorosokból kiröppen -
Nyárfák bíborba öltözötten.
Őszirózsák tűztarkasága,
árvácskák mélysötét virága
ég, föld, víz ragyogó szemébe:
néz komolyan akárkiébe.
Rezedaillat hívogat még,
remeg az őszi, meghasadt ég:
itt egy méh búcsúzik a nyártól,
szürcsöl utolsó poharából.
Ösvény fut,
mintha csalogatna
a kikötőhöz, le a partra:
árboca bár csupasz, a bárka
teste ring.
kalandot kínálva.
De az ösvényen senki nem jár,
léptek zaja nem veri fel már...
Virágok, ha nyílnak: magukban,
árván a víz hulláma csobban.
A nyaralóból elutaztak
a lakók,
zárva kapu, ablak.
Halál, megint te jutsz eszembe!
Ha eljön majd a búcsú perce,
s indulok: utolsó utam vár,
így marad itt utánam
egy nyár.
Virágok, ha nyílnak: maguknak,
így hullámok, ha partra buknak.
Mi még? Nap süt: víz tükre tágabb...
utolsó hangjai a nyárnak...
s az ösvény...partra hív, hiába,
csónak holt egyhelyben-futása.
De az ösvényen senki nem jár,
semmire nem vár.
/Ford.: Tandori Dezső/
Szlavko Janevszki: Hullámokra írt mese
Dán barátomnak, Olaf Nilsennek, aki hosszú évekig
hajózott Indonézia vizein.
A nap kipányvázott egy felhőt,
rátett egy cifra nyerget,
s a tengerben elmerengett.
Ugyan mit látott a mélyben?
Elmondta, hát elmesélem:
Ding-dong, a maláji kalóz,
ott ringott egy hullám hátán,
mint maharadzsa elefántján...
Ahogy kutya lesi a csontot,
körötte sok cápa forgott
tengeri csillagok ragyogtak,
polipok kergetőztek,
szivacsok érlelődtek,
viharok teli tüdővel fújták,
s a kagylók zúgtak egy nótát.
Leste a nap, hogy mit mond
minderre a kalóz,
a maláji Ding-dong.
Ám egy lomha bálna
bukkant fel ekkor,
akár egy óriási
hold -
a bálnák bálnája volt.
Összecsaptak,
egymásnak estek,
mélybe vesztek -
kalóz és bálna,
meg a sok cápa:
a kergetőző polipok,
az érlelődő szivacsok,
a telitüdős viharok,
a tengeri csillagok
s az éneklő kagylók.
Bíborszín alkonyatban,
talpig színaranyban,
a nap mindezt
a tenger hátára írta,
s alá is írta.
Jött egy csintalan szellő,
fodros hullámon lengő,
s az egészet örökre
eltörölte...
/Ford.: Fehér Ferenc/
Szlavko Janevszki: Az esernyők lázadása
Térképed terítsd eléd,
keresd meg Djakartát -
Indonézia székhelyét...
Hát itt volt egy parázs
esernyőlázadás:
három hónapja
nem kaptak esőt,
elindultak hát
a bolti esernyők.
Furcsa menet volt.
Egyik fekete, másik fehér,
s tüntettek: - Eső nélkül
az élet mit sem ér!...
Követeljük azt is,
mondjon le a tiszta égbolt:
azt a felhőset helyébe,
amelyik rég volt!...
Az esernyők menetéhez
csatlakozott a tömeg:
vízvezetékek,
bádogcsatornák,
lankadt fecskendők
és fonnyadó füvek...
Leálltak a kordék és riksák.
A kulik hozzájuk se nyúltak.
Az ijedt kis halak
tengerbe fúltak.
A hírt egy madárka hozta,
s így szólt a légiposta:
"Feje tetején áll
az egész Djakarta!
Mint mikor valaki
a méhkast
felkavarta..."
S mindez csak azért,
mert régóta
nem nyílt meg az ég...
/Ford.: Fehér Ferenc/
Szlavko Janevszki: Szudáni ballada
Afrikai éjszakában
három néger megy magában.
Hátuk mögött sanda árnyak...
Nem is árnyak -
óriási
leopárd az.
Fönt csillagok - búzamagok,
miket ember sosem ér el...
Három néger sóhajt nagyot,
nem is három, csak két néger.
Csillagos, szép éjszakában
két néger megy egymagában.
Árnyak mélyén, jaj, mi vár még?
Hisz az árnyék
nem is árnyék -
gonosz kígyó...
Tó tükrén csillagok mása,
fölissza egy őzsutácska.
Szomját oltja szomjas éjjel -
sehol senki, csak egy néger.
Szél kószál a fű hajában,
árva néger megy magában.
Lába fürge, szíve béna...
Hajtja szándék,
űzi árnyék -
száz hiéna...
Jár a csillagoltó hajnal.
Dzsungel mélyén ezer árnyék nyargal.
Ezer árnyék most már kit sem ér el -
az sincsen már, az az árva néger.
/Ford.: Fehér Ferenc/
Petőfi Sándor: Három szív története
1
Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajtaütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Piroslott a lovak hős arca szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére:
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
Ahol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja:
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. -
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árny képében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja:
S ha ráhull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kivánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S holt élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának:
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mind lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának.
S arcára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek:
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? -
És a vidéket még egy ifju lakja:
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát:
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől.
Ó, akinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, során örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.
2
És a lovagnak kondult a nagy óra
Mely e világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe:
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen...
Miért is volna kő! a lyányka szíve,
Halála által kő lett, érzéktelen:
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi,
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.
3
Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát:
Akarja látni élte szép bálványát.
De a lánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még gazdája?
Petőfi Sándor: Pinty úrfi
Én nem panaszlok sorsom ellen,
Mi ördögért panaszlanék?
Lehet-e kegyesebb irántam,
Mint amilyen kegyes, az ég?
Nekem jutott a nagy szerencse:
Pinty úrfit énekelni meg!
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Pinty úrfinak fillére sincsen,
Tán a nagyapjának se' volt:
Amit telt erszénynek neveznek,
Távol van tőle, mint a hold.
Azért magát föl nem akasztja,
De még csak nem is kesereg.
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Asztalt számára nem terítnek,
S ki hinné? éhen mégse' vesz:
Ha enni kell, a vendéglőkbe
Bekullog ismerősihez,
S egy-egy falatka innen-onnan...
Bendőjét ekkép tölti meg.
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Mikép teszen szert öltözetre?
Ez is igen eredeti:
Bál- és egyébre a ruhákat
Úgy kölcsön elkéregeti:
Csakhogy többé ezen ruhákat
Nem látják a jó emberek.
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Hol a szállása? azt nem tudjuk:
De ő fennen dicsekszi el:
Milyen pompás szobái vannak!
És amit ő mond, hinni kell.
Bár kávéházakban gyakorta
Olyan Pintyféle szendereg:
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
És ilyen ő tetőtül talpig,
Tökéletes képmása ez:
Magának és kedves honának
Roppant becsületet szerez.
Kiáltson föl hát minden ember:
Tartsák meg őt az istenek!
Pinty úrfi a maga nemében
Hat puszta falu környékében
A legpáratlanabb gyerek.
Szlavko Janevszki: Bölcsek bölcsei
Három fakír
tahiri fakír,
három jó koma sógor,
nagy bölcsen kifőzte:
sosem elég a jóból -
eszünket adjuk össze!...
Aztán a gyapotföldön
bámész bivalyt ha láttak,
mindegyik sorolta rögtön,
hogy miféle állat.
Az első így szólt: - Kakasnak látszik!
- Szakállas remete! - szólt a másik.
De hát halljuk
a harmadik fakírt is:
- Ez csakis bengáli tigris!
Három fakír
tahiri fakír,
három jó koma sógor,
nem fogott az eszük:
hiányzott egy kerekük...
Rábukkantak a rákra.
Készült az angolnaködmön...
Felütötték a könyvük,
s ki-ki sorolta rögtön:
- Nyúl ez! - szólt az első.
A másik ráfelelt:
- Hatlábú pók lehet!...
A harmadiknak könnye csordult,
úgy kacagta:
- Hisz ez egy búbosbanka!
Három fakír
tahiri fakír,
három jó koma sógor -
eszüktől kimerülve,
lehevertek a fűbe,
s durmoltak jó sort.
/Ford.: Fehér Ferenc/
Takács Gyula: Magányosan
1.
Mint tengerből, ha jő a kék öböl,
Tihany felől úgy lép felénk a tó.
A tükre most opálos szürkeség,
de zöld ahol hasítja a hajó.
E nagy tálból merem ebédemet.
A nádas mellé vetem horgomat,
és az aranyszínű puliszka rajt,
ölünkbe csalja a szép pontyokat.
És délre nyárson vagy a tepsiben
sercegve sül a hófehér falat.
A jó vörös bor róluk álmodik,
kulacsbölcsőn szundítva fák alatt.
2.
Igy űzik egymást csendes napjaim,
e kis homoksziget szűk partjain,
hol csendben én és egy család rigó
oly vígan élünk, mint pólyás papin.
Anyánk a nappal és apánk az éj,
mindegyik csak nekünk kedveskedik:
hol a hűs holdat vagy a tűz napot
a fűzfáink fölött ellengetik.
3.
A hegy alatt kalászos már a rozs.
Kakuk számol a kis akácoson.
A percek úgy szöknek dalával szét,
hogy észre sem veszem, s az est oson.
És most látom tarló már rég a rozs.
A víg szüret lassacskán itt topog.
A hegy olyan, mint puttonyos legény,
kit földhözvertek már az új borok.
Tepsimben egyre kevesebb a hal.
Málé, kukac elől a mélyre megy.
A nádkunyhóm résén eső csepeg.
Falunkban zeng az őszi egyszeregy.
Lesznai Anna: Ébredés
Éltem aluvó asszonyéltemet
S testem nem volt más – minden nyarak teste -
Hajam a fáknak kúsza lombja volt,
Szívem a nappal leáldozott este.
És nem volt más álomra nyílt szemem
- Hiába hajlott ködfejtő betükre -
Mint minden víznek és minden egeknek
Egymásba mélyedt magalátó tükre.
Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
November hóban őszi pára ült meg.
Mindenik maggal kipergett az éltem
És lenge lelkem lebegett a szélben.
- Te eljöttél és kiváltottál engem
Te csudahántó megváltó szerelmem.
Sebzett testem a nyarakból kivállott,
Most talpig saját tájdalomban állok.
Az én karom reszket ölelve téged,
Az én szivemre verődik beszéded
S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
Én felsikoltva önmagamra leltem.
/Forrás: Nyugat, 1910/
Török Sophie: Név a papiron
Nem voltál itt – kinyujtottam érted borzongó
karjaimat. Ablakon át, tetőn át, szürke
ködoszlopokon át nyúltam feléd
néma csengőn, süket áramon
erőtlen vágyon át nyúltam feléd
de karjaim csak nyugtalanságot meritettek.
Szivemmel is kerestelek – nem voltál
sehol, emlékeimbe nyúltam:
csupa tüske szúrt.
Belepett a nyugtalan alkony.
Ekkor hirtelen megenyhültem -
lehajoltam csendesen és boldogan
s egy hüvös papirlapon
megcsókoltam meleg nevedet.
/ Forrás: Nyugat, 1931/
Szombathy Viktor: Csirregi-cserregi ország (részlet)
Az erdei patika
Nyúl anyó hajnali szürkületkor ébredt. Alig tudott aludni az izgalomtól. Ha álmodott, folyton káposztatorzsák felől és ropogós salátalevélről álmodott, annyira örült annak a roppant halom szerencsének. Azt sem tudta, gyerekeit ölelgesse-e nagy örömében, vagy a kertészeket dicsérje rettentő szorgalmukért.
Nyúl apó is büszkén gyújtott pipára.
- Mindig tudtam, hogy ti vagytok az iskola jelesei - kiáltotta kérkedve, hogy a szomszédság is meghallja -, de hogy csemete korotokban pénzt is hozzatok a házhoz, ilyen szerencse csak bennünket érhetett a nagy nyúlfamíliában!
Nyúl anyó már akkor rendezgetni kezdte a portékát, amikor a Nap még fel sem gurította kerekét a hegyek ormára. Kötényén simogatta simábbra a ráncosabb salátalapokat, gondosan rakta csomóba a zsenge káposztatorzsákat, répaleveleket, apró kelbimbókat, füzérbe fűzte a spárgagyökereket, a kesernyés lapuernyőket, a savanyú sóskát, édes parajt, a hajló fűzfavesszőket, a drága borókahajtásokat, amelyeket a legmagasabb hegy tetején szedett össze Varjú mester a sármánnyal.
- Mint egy vásárcsarnok! - gyönyörködött el Nyúl anyó a kirakaton. - Jöhetnek a vevők.
A bíbictől, vízicsirkétől, vadlúdtól, gerlétől, poszátától néhány felesleges tojást kért kölcsön - a legszívesebben a kakukk ejtette a szakajtóba a magáét -, s a fehér, foltos, pöttyös, szürke meg barna tojásokat sásból font kosárba rakta ki anyó, a kosarat a függő cinke fonta, hogy ő is hozzájáruljon a bolt sikeréhez. A vadkörtefa meg a vadalmafa aszalt gyümölcsöt küldött, úgysem lesz már erre nekik szükségük, hiszen tavasz van már, s ha így kedveskedik a Nap, előbb-utóbb itt a rekkenő nyár is.
- Jaj, istenem - kapott az utolsó pillanatban még észbe Nyúl anyó -, szaladjatok csak a békához, kérjetek lencsét tőle, a tölgyfa meg szórja ide a tavalyi makkját! A borsménta borsot küldjön, a fenyő meg tobozt, hogy Mókusékat is megkínálhassuk.
Tepsike futott, ide villant, oda libbent, cipője hegye is alig látszott a nagy igyekezetben.
- Szappangyökeret is hoztam - lihegte -, hátha valaki kedvet kap a mosakodáshoz. Libának, kacsának ajánld, anyó, ők nagyon szeretnek fürödni, de a Vakondok testvéreknek sem árt, ha lemossák vele a földes körmüket.
- Kár, hogy mosómedve nincs az erdőben - sajnálkozott anyó -, rögtön kiadnám neki a piszkos fehérneműt nagymosásra, nekem most nem lesz időm ahhoz.
S azzal összetette két szorgos kezét, kissé hátrább állt a pulttól, hogy messziről vehesse szemügyre a raktárt. Oly mélyen belegyönyörködött a munkájába, hogy csak akkor rezzent össze, amikor a türelmetlen szarka már másodszor cserregett rá:
- Mi lesz, anyó! Mit hirdessek ki?
- Arra kérlek - mondta Nyúl anyó -, hirdesd meg a világnak, hogy gazdag boltot nyitottam. Mindenféle finom falat, ménta, mézga, gombakalap, szappangyökér, békalencse, mindenkit érhet szerencse. Ki sokat vesz, sokat nyer, nem lesz ebből soha per! Meglepően nagy kínálat, jó készpénzért olcsó árak. Elsőrangú kiszolgálás, megszűnt már a sorbaállás.
A szarkának kétszer sem kellett a biztatás. Örökké arra várt, hogy friss híreket vihessen szét az erdőbe, s kedvére pletykálkodhasson. Meglibbentette tarka szárnyát, s máris eltűnt a fák között, hogy elcsörögje az erdő legnagyobb újságját. Úgy döntött, hogy ezen a nyáron ő lesz az erdei rádió igazgatója s hírmondója is egyben. Elszállt a messzi patakig, a faluszéli tóig, fel a szürke sziklákig s el a rétekig, s az egész világnak meghirdette az erdei boltot:
- Figyelem, figyelem! Tudja meg minden madár, Nyúlék boltja nyitva áll. Borz és mókus, barna őz, aki nyers koszton él, s aki főz, akit nap süt, s aki ázik hajnalpírtól napszálltáig: legyen vásárló a boltban. Hitel nincs, az árak olcsók, zsúfolt polcok, teli hordók: udvarias kiszolgálás, kezdődik a vendégvárás!
Nyúl anyó ezalatt két óriási zsebet varrt kötényére, hogy abba gyűjtse a pénzt: a mindenféle kagylót, a tarka köveket, a halak pikkelyét, tavalyi makkot, zörgő mogyorót.
Nyúl anyó izgatottan várta az első vevőket. Arra kérte a pacsirtát, néhány szép nótát daloljon a boltajtó fölött, hadd kerekedjék nagyobb kedvük a vásárlóknak.
Elsőnek az ürge érkezett. Anyó oly fürgén és ügyesen szolgálta ki, mintha gyerekkorától kezdve a legjobb üzletekben tanult volna. Ürgének kukoricaszemek kellettek egy fél zsákkal. Azzal mentegetőzött, hogy rosszul számította ki a telet, elfogyott az elesége. Nyúl anyó megtöltötte a zsákot, illő ráadással is kedveskedett, aztán eltársalgott Ürge szomszéddal, mint jó kereskedőhöz illik.
- Máskor is legyen szerencsénk, kedves - köszönt illendően, és a bodzabokorig kísérte az első vendéget.
Ürge szomszéd elbúcsúzott, s hazament s elújságolta az új bolt hírét. Nemsokára a cickány szimatolta körül hosszú bajszával a polcokat, neki is tudott adni Nyúl anyó egy kis őrölt árpadarát. De még valamivel kedveskedett is neki. Finom bajuszkenőccsel. Cickány szomszéd hegyesre pödörte bajszát, s az esővíz tükrében bámulta meg magát. Vékonyat nyisszentett örömében, s úgy döfött jobbra-balra szúrós bajszával, mintha máris csatára készülődnék. Cickány után Egér szomszéd tippent be dióbélért. Ünnepi kalácsot akart süttetni új szakácsával, a galacsinhajtó bogárral, aki igen jó cukrász hírében állt. Később Tasakné asszony bicegett be, a vadkacsa. Neki zsenge pimpólevelekre támadt étvágya, estére hideg salátát akart készíteni a halhoz.
Mindenki megállt egy jó szóra Nyúlnénál, igen dicsérték boltját, s különösen azt, hogy mindenkihez közel van, nem kell messzire fáradni a bevásárolnivalóért. Nyúl anyót roppant büszkeség feszítette, alig győzte zsebébe tömködni a halpénzt, a fényes kagylót, kecskekörmöt, rózsaszínre mosott gyöngykavicsot. A legkisebb, csorba ólompitykét is megköszönte, amivel a szarka fizetett neki két kukacért, pedig a szarkának nem is kellett volna fizetnie, hiszen ő vállalta föl a hirdetéseket. Gém halásznak elrepedt a kanala, nem tudta mivel kanalazni a kicsi halakat. Nyúl anyónak azonban Gém halász számára is akadt jóféle, gyógyító nyírfavize, amellyel aztán megkenegették a repedt kanalat. Egy gondos fácánmama pedig akkora bankót cipelt a csőrében, hogy minduntalan leejtette a rétre. Vízirózsa kerek levele volt, lepedőnek is beillett. Fácánmama nem is kérte a visszajáró pénzt, otthagyta az egész bankót. Harmatkását kért csibéi részére, azoknak akart kutyatejfűben főtt ebédet készíteni.
Nyúl anyó délre mindent eladott.
Alig találta helyét a rengeteg pénznek, még a vadkörtefa odvát is kinyitotta egy talált csonttal, s azt nevezte ki takarékpénztárnak. Már éppen rendet akart teremteni a boltban, s azon gondolkodott, felkéri a csókát, alapítson takarító vállalatot, ő lesz rögtön az első megrendelő, amikor a bokrok sűrűjéből nesztelen lépett elő Széllábú, az őz.
Messziről érkezett, a túlsó hegygerincről, s ő sem tudott lassan járni, mindig futott, suhant, akárcsak a Nyúl család. Az volt a természete, hogy saját magán kívül senkiben sem bízott, senkinek sem hitt. Akkor szólította meg csak Nyúl anyót, amikor már megbizonyosodott afelől, hogy egyetlen lélek sincs rajtuk kívül a messzi környéken.
- Hallottam, hogy boltot nyitottál - kezdte Széllábú.
- Igen - bólintott Nyúl anyó -, szövetkezett az erdő. Én lettem a főnök.
Ezt ugyan még nem mondta ki az erdei közgyűlés, de Nyúl anyó előlegezte magának a bizalmat.
Nyúl anyó megtörölte a polcok elé állított fenyőfarönköt az előkelő vendégnek. Széllábú köszönte a szívességet, de nem szeretett ülve tárgyalni. Állva maradt.
- Úgy látom, mindent el is adtál - tekintett körül.
Nyúl anyó elégedetten bólintott.
- Nem panaszkodhatom. Kellemes vevőkörünk van.
Az őz egy pillanatra eltűnődött. Az esze is éppolyan gyorsan jár, mint a lába, s mikor az esze dolgozott, fekete orra hegye rögtön kifényesedett. Úgy csillogott most is az orra, mint a víz tükre.
- No lám - bökött odébb a lábával egy elhullott kecskekörmöt -, én most azért jöttem, nem vennétek-e be magatok közé társnak?
- Társnak, téged? - csodálkozott Nyúl anyó. - Előtted mindig terített asztal zöldell, nem vagy te arra rászorulva.
- Igen, nyáron - bólintott Széllábú -, de télen én éhezem a legjobban, s nézd csak a csizmámat, a jeges hó hogy lemarta. Meg kell csináltatnom. Csak amolyan csendestársnak végy be, nem nagyon szeretek lármázni. Jól megférnénk együtt.
- Igaz - helyeselt Nyúl anyó -, rád senki sem haragszik az erdőben, nincs ellenséged.
- Hát arról ne beszéljünk - homályosodott el Széllábú szeme. - A Vadász kutyája, Bátor a múlt héten is a harmadik határig kergetett.
- Az erdő népét mondtam - szigorodott el Nyúl anyó -, nem azt a csaholó Bátort. Attól én is félek. No és hogyan gondolod a dolgot?
- Nézd csak - vetette anyóra tiszta pillantását Széllábú -, odafenn a magas réteken finom füvek s még finomabb virágok teremnek. Gyógyító gyökerek, orvosságos fakérgek. Jól ismerem a kérgeket, sokszor gyógyítottam magam velük. A nagy tisztáson én vagyok az igazi szakértő, nincs a gyógyító füveknek jelesebb értője nálam. Patikát nyithatnánk, mit gondolsz?
- Hát ez bizony pompás gondolat - helyeselte Nyúl anyó -, holnap akár hozhatsz is már egy kosárral. Sok a beteg az erdőben, nem is tudod, mennyi. Jót tesz majd nekik a gyógyfű, a gyökér, a kéreg!
Az őz bólintott. Nem is szólt többet, mert valami neszt hallott maga mögött, s gyorsan elsuhant. Nyúl anyó még le sem dobhatta a kötényét - mert az előkelő vendég tiszteletére tiszta kötényt akart váltani -, s az őz már el is tűnt az árnyékos sűrűben. Egyetlen ág sem roppant meg kecses patái alatt, oly könnyedén futott.
Nyúl anyó a füle hegyéig piros volt az izgalomtól, ahogy Nyúl apót várta. Annyi mondanivalója akadt egyszerre, hogy azt sem tudta, mivel kezdje. De, mint az ilyen Nyúl anyók szokása, rögtön a végén kezdte az újságot mondani:
- Patikánk is lesz már holnap, Széllábú szállítja a gyógyfüveket családi rétjéről. Ma pedig mindent eladtam, apókám, az utolsó hervadt pitypangot is. Ihol a temérdek pénz. Prémiumot kap itt még a cinkemadár is!
Rögtön kinyitotta a pénztár ajtaját a vadkörtefa odvában. Apó alig győzte olvasni a jövedelmet. Abba is hagyta a huszadik halpénznél, de csak azért, mert többre úgyse jutott a tudományával.
- Ha ennyi megvolt, megvan a többi is - csapta vissza az ajtót a pénztárra.
Széllábú, az őz igen korán kelő erdei lakos volt, vagy talán az is lehet, hogy nem aludt egész éjszaka, s a Hold fényénél gyűjtögette a gyógyfüveket, de híven megtartotta szavát, mert hajnalban már ott várakozott Nyúl anyóék ajtaja előtt.
- Megjött a csendestárs - suttogta, s letett egy tömött vesszőkosarat a földre.
Olyan izgalmas illat áradt ki a kosárból, hogy az anyó azt sem tudta örömében, melyik fűhöz nyúljon hamarább. Széllábúék rétjén valóban pompás gyógyfüvek teremtek. Akadt ott székfű, mályva, fodorménta, zsálya, izsóp, ánizs, árnika, kutyabenge, kendermag, de még macskagyökér is, tavaly szárított hársvirág, katángkóró, kenderfű. Széllábú gondosan csomókba rakta, s azt mondta:
- Várj csak, majd amikor a hársfa virágzik, akkor hozok csak sok friss orvosságot!
Igen ismerhette a füvek erejét, mert halk szavával mindjárt el is magyarázta Nyúl anyónak, melyik füvet miként szárítsa, törje, főzze, micsoda bajt gyógyít az egyik és mit a másik. Nyúl anyó kanálfüle úgy kipirosodott az izgalomtól, hogy a szarka, aki rögtön ott termett nagy kíváncsian, meg is kérdezte:
- Mi újat árulsz megint a boltban, Nyúl anyó, hogy helyed se találod?
Nyúl anyó biztatóan pillantott föl.
- Szeretném, ha ma megint bekapcsolnád a hangszóródat. Hirdesd ki, kérlek, hogy olyan gyógyító füveim vannak, amelyek mindenféle betegségre jók. Patikát nyitottam.
A szarka akkorára tátotta a csőrét csodálkozásában, hogy még a reggelijét is kiejtette belőle, a cserebogarat.
- No ne mondd! Patikát? Hát az bizony jó lesz. Magamnak is fáj a lábam egy álló hete, biztosan találunk orvosságot rá.
Azzal máris tovarebbent, s egy perc múlva az erdő túlsó felén hallatszott szava, amint hirdette híven a patikanyitást. Széllábú, az őz azonban meg sem várta az első beteget, oly nesztelenül tűnt el megint a fák közt, hogy Nyúl anyó még csak egy gyűszűvirágnyi friss harmatvízzel sem kínálhatta meg.
A szarka igen ügyes rádióhírmondó volt, mert alig járta meg a hetedik fát, már érkezett is az első beteg.
A pocok volt, a kövér pocok, aki telhetetlenségében folyton elrontotta a gyomrát. Nyúl anyó rögtön ánizsfűvel szolgált, a nagy hasú pocok meg sem főzte, csak úgy nyersen kapta be, s mégis meggyógyult tőle egykettőre.
A következő beteg maga Huhogi doktor volt, a bagoly, aki a sok éjjeli virrasztásban folyton a szemét koptatta, s valami hasznos szemvizet kért a bajára. Nyúl anyó úgy megborogatta, hogy a doktor fejéből-szeméből azonnal kiszállt a fájás. De úgy, hogy a reggeli napfénynél is rögtön észrevette Egér szomszédot, amint az a patika felé suttyogott.
- Ez az egér sokat ér! - huhúkolta, mert nagyon büszke volt rá, hogy folyton versben tud beszélni. - Nem fáj már a két szemem, hadd kapjalak, egerem!
El is cipelte volna magával, ha Nyúl anyó rá nem szól:
- Az én betegeimnek pedig hagyj békét. Nem azért gyógyítalak benneteket, hogy egymást egyétek meg!
Huhogi doktor elszégyellte magát, s visszabotorkált a könyvtárába, mert igen zavarta a nappali fény.
Egér szomszédnak vékony farkát csípte be tegnap az emberdoktorék ajtaja, s most fájdalmára keresett orvosságot.
Utána a barázdabillegető érkezett: ő a szántásban csúszott el tegnap, s kificamította a billegtetőjét.
Vakondok arról panaszkodott, hogy tenyerét törte fel az ásó, mert éjjel, nagy szorgalmában, a búzaföld közepén ásott. Annyi szerződése volt már, hogy egész éve kitellett belőle, folyton dolgozni hívták, s nem győzte a munkát.
Nyúl anyó a két nyúlfiókát is befogta patikussegédnek, ahogy hazafutottak az iskolából.
- Minél több mesterséget tudtok, annál többet értek! - húzkodta meg fülüket anyó. - Nem árt, ha ezt a szakmát is kitanuljátok.
Annyi lett hirtelen a beteg, a bicegő, a szárnya ficamodott, a fütyülésben rekedt, gyomrát rontott, futásban sántult, fáról pottyant, nap vakított, sebesült páciens, hogy már egymást taposták az ajtóban.
De mikor maga Sólyom lovag személyesen szállt alá a fa hegyéből, tisztelettel kotródott el az egész betegsereg, s még Nyúl anyónak is remegett a lába, amikor a lovag betaszította az ajtót. Sólyom lovagnak a karma tört le egy hajnali viaskodásban, azt kötöztette be Nyúl anyóval nagy kegyesen.
- Mi a fizetség? - kérdezte.
- Az ilyen nagy úrtól semmiféle tiszteletdíjat nem kérek - felelte anyó kissé reszketegül, s csak azon könyörgött magában, hogy Sólyom lovag minél hamarább tegye be kívülről maga után az ajtót.
- Megjegyzem magamnak a képeteket. Jutalmul sohasem foglak levegőbe emelni benneteket.
- Magunk is így szeretnők - hajlongott szolgálatkészen Nyúl anyó, s akkorát sóhajtott megkönnyebbülten, mint egy szélvitorla, amikor a lovag újból fent rázogatta szárnyát a fenyőfa tetején.
De csak sóhajtania kellett, máris nyílt az ajtó, és Róka Dini hegyes orra nyomult be rajta.
- Mit sóhajtozol ekkorákat? - emelte meg a sapkáját - talán rosszul megy a patika?
Leült egy fenyőfatönkre, holott Nyúl anyó székkel sem kínálta.Anyó óvatosan a mérleg mögé állott, mert nem sok jót olvasott ki Róka Dini szeméből.
- Nem panaszkodhatom - vallotta szerényen, és gyorsan szoknyája mögé bújtatta két csemetéjét. - Nincs itthon a gazda, ha éppen őt keresnéd.
Róka Dini megrázta a fejét. Igen szigorú képet tudott vágni, ha akart. És most erősen akart.
- Nem a főgazdához jöttem most, hanem a főgyógyszerészhez.
- A gyógyszerészek mi vagyunk - kotnyeleskedett Tapsika.
- Akkor helyes - zörgette meg zsebét Róka Dini -, jó helyre jöttem, mert én meg a főadószedő vagyok.
Nyúl anyó eltátotta a száját.
- Mi vagy te?!
- Adószedő, mondom! A legfőbb adószedő. Mutasd csak az írást, hogy van-e engedélyed patikanyitásra.
- Engedély? - csodálkozott Nyúl anyó. - Engedélyt én nem kértem. Kitől kértem volna? Különben is, szövetkezetben vagyunk, itt mindenki egyformán segít!
- Ez baj! - csapott a pultra Róka Dini. - Ennyien vagytok, s nem telik ki belőletek annyi ész, hogy tudnátok, boltot nyitni, orvosságot árulni engedély nélkül tilos!
- Nincs nekünk semmiféle írásunk - döbbedezett Nyúl anyó -, nem tudtam, hogy a barátságos gyógyításhoz is hivatali pecsét szükséges.
- A Szürke Farkas követeli, a hivatalfőnök, az erdő ura! - kiáltotta fennen Róka Dini.
De már erre a Nyúl anyó úgy elpityeredett, hogy alig győzte köténye rojtjával törölgetni könnyes pilláit.
- Nos mit tegyek? - kérdezte.
- Velem kell jönnöd a főhivatalba, Szürke Farkas úrhoz - emelkedett fel Róka Dini, s meglebegtetett egy nagy, pecsétes írást.
- Nem tudom én ezt elolvasni - pityergett anyó -, a gyerekek is csak most tanulják a nagybetűket.
- Vagy fizess, vagy velem jössz! - gombolta vissza az írást Róka Dini. - Nincs fellebbezés.
- Nem hagyhatom itt a patikát - ellenkezett Nyúl anyó -, sok még a beteg.
- Akkor zálogot viszek magammal, adózálogot! - nyúlt a két nyúlfióka füle után Róka Dini. - Ti lesztek az adózálogok!
Nyúl anyó azonban e pillanatban már érezte, hogyha sírni, jajgatni kezd, elvesztette a csatát. Szívét összeszorította az anyai aggodalom, de megbátorította magát. Közelebb lépett Róka Dinihez, pedig ugyancsak nem állhatta Róka Dini bundájának a szagát.
- Ejnye - kezdte Nyúl anyó -, mielőtt elindulnál, megkérdezem már tőled is, nem érzed-e rosszul magad? Nem vagy-e beteg? A szemedből látom, hogy valami fájdalmad lehet.
Róka Dini ijedten torpant meg.
- Úgy gondolod?
- Nagy betegség látszik rajtad - sajnálkozott Nyúl anyó -, biztosan elrontottad a gyomrod.
- Vagy el fogom rontani - vigyorodott el Róka Dini, és a két csemetére pillantott nagy odaadással.
De azért egy kissé megdöbbent, mert két nap óta nem érezte jól magát.
- Öltsd csak ki a nyelved! - biztatta Nyúl anyó.
Hát ezt valóban szívesen megcselekedte Róka Dini. Akkorára öltötte lefetyelőjét, mint egy lapulevél. Tepsike ijedten ugrott el a közeléből.
Nyúl anyó közelebb hajolt a kiöltött nyelvhez, meg is tapogatta ujja hegyével, aggodalmasan csóválgatta a fejét:
- Nagyon beteg vagy - mondta ünnepélyesen -, nem tudom, nem végedet járod-é: Azt ajánlom, sürgősen végy be valami orvosságot!
Róka Dini meghökkenve ült vissza a farönkre, s az ajtó előtt fodrozódó kicsi víztócsa tükrébe pillantott:
- Úgy veszem észre magam is, hogy megsápadtam az utóbbi időben - mondta. - Van valami jó orvosságod?
- Hogy van-e? - csapta össze kezét Nyúl anyó. - Csakis az van, s csakis neked. Azonnal elkészítem. Biztos, hogy meggyógyulsz!
Olyan sürgést-sorgást csapott azon menten, mint az áprilisi szél. Füvet metélt, gyökeret vágott, kérget tört, vizet forralt, belevetette a gyógyszert, keverte-kavarta, gyömöyzölte, meg is fúvogatta, ki is hűtögette, s úgy adta oda Dininek, hogy igya meg.
- De nem fizetek érte - nyúlt az orvosság után Róka Dini -, ingyen adod!
- Neked ingyen - bólintott anyó.
És Róka Dini felhajtotta egy szuszra az orvosságot.
Ahogy felhajtotta, úgy le is fordult a székről. Elterült, mintha sas karma ütötte volna le.
Mérges nadragulyát főzött a gyógyszerbe Nyúl anyó, azt adta be Róka Dininek. Róka Dini elalélt, lélegzetet is alig vett. Feküdt öntudatlanul a patika ajtajában, akár agyon is verhették volna. De Nyúl anyó ezt nem akarta mégsem. Elégnek tartotta, ha Róka Dini vagy két napig nem tér magához. S még mielőtt újabb beteg lépett vona be a patikába, Nyúl anyó meg a két csemete gyorsan felkapta Róka Dinit, s a nagy tölgyfa alá cipelte, a hűvös árnyékba. Amilyen jószívű volt Nyúl anyó, még be is takargatta az ellenfelet széles ernyőlevelekkel, meg ne fázzék a nyirkos árnyékban. Róka Dini fel sem ébredt, feje jobbra-balra kókadozott.
Varjú mester, aki gyulladt szemét szerette volna megborogattatni székfűteával, egészen közel repült a mozdulatlan Dinihez, szemügyre vette, s úgy kíváncsiskodott:
- Mi van ezzel a rókával?
- Kórházat is nyitottam - felelte Nyúl anyó. - Nagybeteg szegény, maradjatok csendesen, lábujjhegyen járjatok, egyhamar fel ne ébredjen!
Oly nesztelenül lépkedtek vissza a patikába, hogy fűszál sem hajlott alattuk. De Huhogi doktor, a tudós, aki szeretett mindent megfigyelni a szemüvege mögül, s aki utána mindent fel is jegyzett, ezt írta fel a könyvébe a mai napról:
Figyeljetek csak egy szóra:
megint pórul járt a róka.
A Nyúl anyó patikája
nem nyílt meg reggel hiába.
Georg Trakl: A szívem este
Este hallani, bőregerek visongnak,
két fekete mén szökdel a réten,
a rőt jávorfa zúg.
A vándor előtt fölbukkan a csárda az úton.
Remekül ízlik az újbor és a dió,
remek: részegen dülöngélni a derengő erdőn.
Fekete lombon fájó harangszó kondul át,
az arcra harmat szitál.
/Ford.: Rónay György/
Georg Trakl: Szomorúság
Világkínban vajúdó délután.
Barakk lapul a kertben, barna, vak.
Égett gazon fénycsóvák inganak,
két álmos dől haza szürkén, sután.
A perzselt réten futkos egy gyerek.
Fénylő, sötét szemével s játszadoz.
A lomb arany-fakultan hulladoz.
Búsan topog a szélben egy öreg.
Fejem fölött megint, hogy est leve,
Saturnus baljós-némán felvonul.
Egy fa, mögé kutyának árnya hull,
sötéten lóg s kihalt az Ur ege.
A folyón lefelé kis hal halad,
érinti halkan holt barát kezét,
majd simább homlokát s öltözetét.
Szobákban fény riaszt fel árnyakat.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Georg Trakl: Egy régi emlékkönyvbe
Mindig visszatérsz melankólia,
ó, magános szív szelídsége.
Végsőt izzik egy aranyló nap.
Alázattal hordja a kínt, aki tűr:
összhang zeng benne s olvadó őrület.
Ime! már alkony száll.
Visszatér az éj és felsír egy halálraszánt
s vele szenved egy másik szív.
Borzongva az őszi csillag alatt,
mindig mélyebbre csügged fejünk.
/Ford.: Keresztury Dezső/
Georg Trakl: Ezt suttogtam a délutánba
Őszi nap süt át a fán
és gyümölcs hullik peregve.
Csönd lakik a kék terekbe,
hosszu-hosszu délután.
Gyilkosság fémhangjai:
és lerogy egy tiszta állat.
Hull a lomb s a barna lányhad
nyers dalát nem hallani.
Isten arca szincsodás,
a téboly reálegyintett.
A dombon árnyak keringnek,
körülöttük rothadás.
Békés, boros estre jár.
Halk gitárok hangja vérez.
És az enyhe lámpafényhez
álmatag fordulsz be már.
/Ford.: Komlós Aladár/
Georg Trakl: Patkányok
Holdfény födi az udvart, őszi máz.
A háztető vad-furcsa árnyakat hány.
Üres ablakban hallgatás tanyáz:
s most jön-jön a sok puha léptű patkány,
sziszegve csusszan-surran-ódalog
és szürkés pára szaglik-leng nyomába
az árnyékszékből, melyen átragyog
a kisértetes hold rezgő világa.
És marakszik az éhes, bárgyu had
s tele velük a ház s a csűr, mely éppen
gabonától és gyümölcstől dagad.
Fagyos szelek vinnyognak künn az éjben.
/Ford.: Kardos László/
Georg Trakl: Tündöklő ősz
Hatalmasan zárul az év,
arany borral, kerti gyümölccsel.
Erdőborította vidék
kisér csodájával, a csönddel.
A gazda mondja: ez derék.
Óh, halk és elnyúlt estharangszó,
adj a véghez is friss erőt.
Vándormadár szól a magasból.
A sziv most jóságot tanul.
A kék folyón aláevezve
nézem, kép képhez hogy simul.
Hallgatva borul ránk az este.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
