Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

József Attila: Temetés után

A láng ellibbent a sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
ez a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
mely oszladozni fölfakadt
(csak most emlékszám rá, milyen volt!)
Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
kiki magában, egyedül.

Kiss József: Sírversek

I.

Te késő ivadéka pátriárka-kornak!
Pihenj, aludj te békén - vége a robotnak.
Sírodhoz, mely regél nagy férfias tusárul,
Viruló nemzetség zarándokútja járul:
Gyermekeid, unokáid, egy egész hadsereg,
Mely lobogóját némán előtted hajtja meg.
Ifjonti hű szerelmed oldalához tettünk,
Hogy együtt őrködjetek, ti drágák, felettünk,
Most és mindörökké, míg mind hozzátok szállunk
És lassan, egymás után, mi is porrá válunk.

II.

Egy anya volt csak és az te voltál,
Egy édes hang, amelyen te szóltál,
Egy hűség, amely veled sírba szállott
Egy sziv, mely hőbbé tette a világot.

Várnai Zseni: Jön egy pillanat...

Feledni azt,
amit feledni nem lehet,
élni a mindennapi életet,
reggel fölkelni,
felforralni a tejet
hozzá a kávét, csak így lehet
elkezdeni a napot,
az életet.

De jön egy pillanat,
mikor már nem kell semmi,
se reggel, se dél,
már nem kell inni,
sem enni,
örökös alvás,
álomnélküli álom,
semmit, de semmit sem tudva
a világról.
Az, akit szerettünk,
annak a sorsa is semmi,
nem tudunk mozdulni,
nem tudunk semmit se tenni,
és nem fáj már
semmi, de semmi.

Nem kél a nap,
se hajnal, se dél, sem éjjel...
de hát a semmit
nem lehet fölfogni ésszel,
ha semmivé válik,
ki mindenünk volt a létben,
mért éppen Ő?!
Mért éppen ő ne éljen?!

Annyi az ember, jók és rosszak,
de élnek.
A haláltól mindannyian félnek,
félnek...félnek...
akik még élnek.

Puskin: Ősz

I

Eljött október is - majd lassan lecsupálja
A liget bokrait, a csorba ágakat.
Sóhajt a hűvös ősz, a tócsán könnyű hártya,
De a malom mögött zubog még a patak.
A tó már jégbe áll. Szomszédom a határba
Vadászni megy: vidám kutyái ugranak.
Sok őszi rozsvetést legyűr a vad mulatság!
S az alvó tölgyeket csaholva felriasztják.

II.

Ó, nem, nem a tavasz - ez az én évszakom.
Szennyár az olvadás, merülés sárözönbe.
Vérem erjed, sürül, szorongat fájdalom.
A csengő, tiszta tél gyújtja szivem örömre,
Míg ketten suhanunk a holdsütött havon,
És végtelen az út, s a trojka könnyű röpte.
A cobolyprém alatt kicsiny keze kinyúl,
és a kezemhez ér, s ő reszket és pirul.

III.

S milyen vidám dolog: folyók tükörjegére
Villámló korcsolyák kedvünket röptetik,
S a téli ünnepel fényes harangzenéje!
De hó, csak hó - sok ám egy félesztendeig!
Hisz még a medve is, a barlang remetéje,
Megunja csakhamar. S az ember eltelik
A szánutakkal és az ifju Armidákkal,
A tűz köré szükült, zárt ablakú világgal.

IV.

Ó, nyár, édes-vidám! Téged szeresselek?
Tüzed, porod, legyed, szunyograjod kivánjam?
Agyunk szárasztja el a rekkenő meleg,
Lelkünk, mint tikkatag mezők tüzes aszályban.
Vágyunk: csak vödrök és hűsitő serlegek,
S vénecske télanyót siratjuk valahányan.
Lepény, bor járja, hogy tőle búcsút veszünk:
Most fagylalttal neki emléktort rendezünk.

V.

A késő őszidőt gyakorta szidni hallom.
Én várom, olvasó. A lelkem megpihen
A halk, finom derűn, a csillanó nyugalmon.
Mint a kitaszitott, kit nem tűr senki sem,
Mint mostohagyerek, úgy vonz engem, bevallom,
Az évszakok közül őt vágyja csak a szivem.
Nem cifra szerető, de szelid társ, komoly, jó,
S van benne valami, ami hozzám hasonló.

VI.

Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint - tán másoknak is - egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hivja már a siri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám:
Arcának még tünő, eleven pirja gyúl,
Ma él, itt van velünk - holnapra sirba hull.

VII.

Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasaikban a szél suttogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos hajú tél közelgő mormolása.

VIII.

Testemben új erő virul ki hirtelen,
A jó orosz hideg ha szétsuhan a tájon.
Apró szokásaim újra megkedvelem,
És újra megtalál az éhség és az álom,
A vérem felpezseg, szétnyargal szertelen,
Ifjú vagyok megint és boldog, s újra vágyom!
Élet telít - ilyen az organizmusom.
(Bocsánat: prózai e szó itt, jól tudom.)

IX.

Kapál hátaslovam. Széles, fehér lapályra
Vágtat velem, deres sörénye szétröpül,
Felvágja a fagyos szironyhavat patája,
Hidegen cseng a völgy, reped a jég körül.
Kihuny a kurta nap, s az elfeledett kályha
Öblében tűz morog, körötte fény derül,
Majd szilajul lobog, majd csöndesen melenget:
Én mellette ülök, olvasgatok, merengek.

X.

Oly messzi a világ - minden távolba vesz.
Ölén a képzelet elringat itt a csendben.
Bennem a szunnyadó költészet ébredez,
Érzések feltörő árjába fúl a lelkem.
Megpendül, mint a húr, egy dal - utat keres,
Hogy majd kitörjön és áradva messze zengjen,
S teremtett álmaim, sok lenge, szép alak,
Halk-láthatatlanul körébem rajzanak.

XI.

S a szárnyas gondolat máris csapong merészen,
És röptét követik a rimek, ritmusok,
Toll hívja kezemet, s vezetné, szállni készen,
Egy perc - és könnyedén ömölnek a sorok.
A hajó szunnyad így, alvó öböl vizében.
De jő a pillanat - matróz sürög-forog
Rengő fedélzeten, vitorla dől a szélbe,
S már indul a hajó a kék hullámvidékre.

XII.

S úszik. De merre tart? - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - -- - - -  - --  - - - --  - - - - -

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Farkas Imre: A vén Ambrus fia

Meghalt egy kis diák-gyerek.

Bus hir. A sziv rá megremeg.
Virág, amely lehullt tavaszszal...
Ajkán mosollyal, nem panaszszal
Elaludt szépen csöndesen.
Megtört a tiszta fényű szem.
A szem, mely tegnap még tele
Olyan sok pajzán értelemmel.
Zokogva sir egy öreg ember:
Meghalt a gyermeke.

De hát igaz? De hát való?
Nem képzelem? Nem puszta szó?
Szegény vén Ambrus felijed.
Szemét megtörli. Hátha álom -
Eshet ilyesmi a világon?
Nem, nem...ő nem hisz senkinek.
Majd ősz fejét búsan lehajtja.
Mégis ugy van, suttogja ajka.

Oly búsító menet kevés
Van, mint a diák temetés.
Kikiséri a sok kis pajtás,
Ajkukon a nehéz sóhajtás.
Szemükből sürü köny pereg...
Ah ezek még érezni tudnak,
Fájdalmat nem csupán hazudnak
Miként a felnőtt emberek.
És virág, mindenütt virág,
Mosolygó, szép, fehér virág.
Tele hintve, fölébe szórva,
Alig látszik a koporsója,
Ráhajlik narczisz, őszi rózsa
Szomoru nehéz bucsuzóra
S mintha sugná a sok virág:
Isten veled te kis diák.

Zendül a dal: isten veled.
És fölzokog az öreg Ambrus
Nem, nem lehet!
Mért volt ily hosszu élete,
Mért éppen az ő gyermeke,
Mért éppen néki szól e dal,
E sok köny, ez a sok sóhaj?
Nem lehet...olyan gyerek még,
Hiszen van Isten!
S eltemették.
Elmult az éj s másnapra reggel
Egy mosolygó, vidám gyerekkel
Kevesebb ment az iskolába.

Tünődve ül Ambrus magába.
Szeme egy pontra elmered
Csak azt suttogja: nem lehet.
Majd valahogy elszáll a bánat,
Valami furcsa mosoly támad
Ajka körül, szinte örül...
S mintha csak az voln' épp a dolga,
Sietve megy a könyvesboltba.
Fölszáradtak szemén a könnyek,
Szinte áradó boldogsággal
Vásárol egy pár jó tankönyvet.
Fiamnak viszem, magyarázza -
Szegény, nem járhat iskolába,
De okulhat azért belőle.

És kiballag a temetőbe.
Könnyen rátalál a sirra,
Pedig a név sincs rá fölirva.
Virág körül, friss hantja van
S megszólal az öreg: Fiam
Hoztam egy pár könyvet tenéked,
Tanulj belőle lelkem, érted?
Mert az, aki sokat tanul,
Csak az lehet boldog s nagy ur.
Vén apád hogyha tanult volna
Másképp ment voln' bizony a dolga.
Gazdagabb is lett volna, látod.
Vett voln' neked meleg kabátot.
Tanulj mosolygó kis babám,
Tanulj én drága gyermekem...
Akkor leszel csak igazán
Kedves, jó kis fiam nekem.
Kaczagva, mégis könnyet ontva,
Ráborult a sirhalomra:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

Minden könyvre szépen fölirta
Fia nevét s a néma sirra
Vigyázva, szép lassan letette
S ugy mint előbb, kaczagva, sirva
E gyermekverset mondogatta:
Biztatva hajtogatta egyre:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

...Zimankós felhős, téli reggel
Varjak szállnak sötét sereggel,
Este óta havaz, havaz,
Deczember husz, oh nagy nap az.
Igen, remegve várt e nap
A bizonyitványt ma kiosztják,
Hónuk alatt sietve hozzák
Komoly arczu tanár urak.
Lesz-e szekundám, Istenem?
Remeg az egyik félelemmel,
Szorong a másik apró ember:
Vajh, mennyi lesz a jelesem?
S aztán jön a sok boldog óra,
Térnek a könyvek nyugovóra,
Zsibong az ócska épület,
Köszöntik távozó diákok,
Olyan vidám a kaczagásuk
El leszünk könnyen nélküled.
Vakácziózni oh be jó,
Éljen a szép vakáczió!


Térnek haza...az egyik sirva
Viszi a papirost haza,
(Nincs a tanárnak igaza,
Szekunda van beléje irva)
Örvend a másik és kaczagva
Pajtásinak meg-megmutatja:
Ez is jeles...hej Isten engem,
Hogy ezt itt meg nem érdemeltem.
S a zugáson, a lármán által
Sejtő reménynyel, édes vágygyal
Átzúg a szó, boldog szó:
Vakáczió, vakáczió!

Zimankós, felhős téli este
A vén Ambrus támaszt keresve,
Magát vonszolni alig birva
Megy a fiához utoljára
Leborulni a néma sirra.
Megkérdi lassan, csendesen:
Hogy tanultál kis gyermekem
E három hosszu hó alatt,
Szorgalmas voltál vagy hanyag?
Az értesitőt ma kiosztják...
Mit szólt a tanár ur tehozzád?
Fehér az út, a sir, a dűlő
Egész világ fehérre vált.
Reggelre másnap a kerülő
A vén Ambrusra rátalált.
Fia sirjára rárogyott
Szegény öreg - s ott megfagyott.
Ugy szállott el a sebzett lelke,
A sirkeresztet átölelte,
Mosolygott bizva még az ajka,
Mintha a szó ott égne rajta:
Fehér virág, piros virág,
Tanulj, tanulj te kis diák.

Várnai Zseni: Megyek az őszi szélben...

Megyek, megyek az úton
a hegynek föl magamban,
már nem szabad sietnem,
tempósan lépek...
lassan,
s elgondolom, mily dús és
csodálatos az élet,
itt zsonganak körülöttem
kis öntudatlan
lények.

Megyek, megyek az őszben:
a lombok közt csicsergés,
darazsak dünnyögése,
százféle furcsa
pezsgés,
jegenyék hosszu tornya
hajlong a fürge szélben...
megyek...megyek és közben
az idő röptét
érzem.

Ó, mennyi év mögöttem,
évszakok változása,
mily viharokat nyögtem,
az idő
áradása
dobált hullámtaréján,
égő partikra vetve...
megyek az őszi szélben
magamban,
elmerengve.

Várnai Zseni: Őszi esőben

Megint egy ősz,
hogy kint a temetőben
sírod fölé
a felhők könnye hull,
e könny, e víz
leszivárog a mélybe,
hol tested fekszik
mozdulatlanul.

Sokszor rám törnek
kínzó látomások:
- mi történik
ott lent a föld alatt?
Mivé leszünk
mi emberek, mikor már
belőlünk csak
a romló test marad?

Lelki szemem
elfödöm, jaj, ne lássam
a holtat,
aki ott fekszik alant...
mily kegy, hogy mind
e szörnyűt eltakarja,
s fűvel, virággal
szépíti a hant!

Várnai Zseni: Daltalan madár

Jaj, nem jó nékem
temetésekre menni,
mintha magamat
látnám ott temetni,
Elborít a koszorúk
halmaza,
fogoly vagyok,
nem mehetek haza.

*

Gyászbeszédek,
a halott már nem hallja,
életművét
mint foglalják szavakba
a túlélők,
tán nem is tetszene
némely beszéd
s lázadna ellene...
de néki többé
nincsen már szava...
ő már az éj
daltalan madara...

*

A halott hallgat,
bármit is mondanak...
lepattannak róla a szavak...
csak övéinek égő könnyei
fájnak talán még
holtában is neki.

Lányi Sarolta: Gyászfátyolban

Mindig őt akartam követni,
amit ő szeret, azt szeretni,
vele sírni, vele nevetni,
csak egyet jaj nem, őt temetni.
Nyomában futottam zihálva
s elérni nem tudtam, hiába!
Erőtlen voltam, renyhe, kába?
Mért nem követtem őt a halálba?

Fáj, fáj nagyon...Miért, hová még?
Ha nincs erő, mit ér a szándék?
Ki nézi röptöm, ha felszállnék?
Rossz lét az, mely már nem ajándék.
Összeforrt sorsunk titkait
magam viseljem, én erőtlen?
Lelkem jobb része kint lakik
a Farkasréti temetőben.

Mindig sajnáltam őt magamtól.
Derűs volt, fiatalabb, mint én,
nem is években, hanem attól,
hogy nem búsult az évek tűntén.
Előre nézett s önmagát
mindig a harcolók közt látta,
az életben örömet talált,
sohasem gondolt a halálra.

Ezt én is megtanultam tőle,
s ha tudom - ő volt nevelőm,
ő volt az én örömem őre,
ha rámpillantott szeretőn.
Rámtűzte végső mosolyát,
e kedves, tiszta csillagot.
Így hordom életem tovább,
így bírom ki, hogy itthagyott.

Lányi Sarolta: Egy sírnál

Megint és mindig rád emlékezem.
Sírodról letéptem egy szál virágot,
hogy otthon is velem legyen.
A rózsatövis megszúrta kezem.
Nem a tövis fáj, hanem hiányod.

Nem mutathatom meg neked
szép sarjaid s a rengeteg
újat, ami azóta lett.
És meglátnod már nem lehet
a rosszat, - ami jót hozott
s hogy már olyan sokan boldogok
e kis hazában. És már nem kell
rémületre virradni reggel.

Jaj, miért mentél el ily korán!
Mindenki elmegy egykor. Ám
neked az élet még olyan sok
jóval, örömmel volt adósod!
Hisz annyit szenvedtél azért,
amiért csak most jár babér.
A boldogság is fáj nekem,
mert nem élsz. Nem örülsz velem.

Pervomajszkij: Dal

Álmomban hallom
a hangod néha
édes e dallam
szerelmes méla.
Harmatkönny hullik
fűre, kalászra...
Az álom múlik
s nem jön hívásra.
Szélvész az erdőn
vad táncát járja
lombját kesergőn
veszti a nyárfa.
Tó tükre csillan
hűs vize tiszta...
Képed elillan
s jaj, nem tér vissza!

/Ford.: Lányi Sarolta/

Else Lasker-Schüller: A mi szerelmes énekünk

Ami aranyból van a földön,
az mind te vagy.

Csillagaidat nézem én,
s aludni nem tudok.

Ha elfeküdnénk a kertek alá
a soha fel nem ébredésig!

Csókolnánk egymás tenyeréből
édes álmodásokat.

Szívem rózsákat álmodik -
az ajkaidról fakadtak.

A két szemem körülszeret
s te pillangóit kergeted.

Jaj, mit csináljak,
ha nem vagy velem?

A pillámról fekete hó hull.
Ha meghalok - lelkem legyen játékszered.

/Ford.: Lányi Sarolta/

Kosztolányi Dezső: Mért zokogsz fel oly fájón, busan

Mért zokogsz fel oly fájón, busan
csöndes szonáta, álmodó szonáta?
A kert mögül mostan felém suhan
az évek árnya, tűnt idők halála.

Egyszerre látok. Látom az anyám.
Némán ül a szűz, hófehér szobába.
A gyertya ég és vár a párna rám,
és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.

Kis ujjaim alatt zokog a dal.
Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.
Anyám nevet és újra fiatal,
s csak zeng az édes, illatos szonáta.

Az éjszakába suttogón beszél,
és sírdogál fáradtan meg-megállva.
Ma álmom elviszi az enyhe szél,
s az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.

Olyan akár egy kisgyerekkacaj,
akár a holdas jegenyéknek árnya,
akár haló ajkon a tompa jaj,
hogy egyre halkul, meghal a szonáta.

Móra Ferenc: Mindenki Jánoskája

A szomorú ház

A gazdag szegények házát jól meglaktuk: most már gyerünk odább egy házzal. A putriból a palotába. Nézzük meg, mi lakik ott? Lakik-e vidámság, napsugár? Röpködnek-e ott a jókedv pintyőkéi?

A Thurán Benedek kastélyába persze nem lehet olyan könnyen bejutni, mint a Posztószél Antaléba. Őrzik azt sokan - ha nem is olyan jól, mint a Madzag kutya a putrit. Őrzi szögesdrót kerítés, azon belül sötét fenyvesliget, sötét fenyvek hegyében fekete varjak, ezek az örökkön gyászban járó madarak.

A varjútermő fenyveseken belül virágoskert következik. Csupa olyan virág, aminek nincs virágja. Haragoszöld levelű idegen palánták, szövevényes növésű tüskebokrok, medvetalp levelű szúrós kaktuszok. Az az öregember, aki köztük lomhán őgyeleg, maga is olyan tövéből kiszakajtott medvetalpú kaktusz. Fúróval ültetett bajuszának minden tüskéje haragosan előremered, s a bajusza ritkaságát az pótolja, hogy még a homlokán is olyan merev tüskék ágaskodnak, mint a sündisznónak. Ennek az eleven kaktusznak a neve Krzsamecskó, ami olyan szép név, hogy tüsszentés nélkül ki se lehet mondani. Kertész volna, s egy személyben ő az első Madzagja a Varjú-várnak. Ő morogja el a kéregetőket, ha ugyan vetődik ide olyan, s ő szimatolja ki a szegény embert: árendát hoz-e, vagy halasztásért könyörög?

Az első járatban levőt átereszti Vendel hajdúhoz, aki régi jó ismerősünk. Mióta utoljára láttuk, egy cseppet sem lett jobb kedvű. Úgy ült ott a lépcsőházban, lehorgasztott fejjel, mintha az orra hegyénél különb látnivaló nem volna kerek e világon.

Sok dolga különben nincsen neki, különösen mióta Harkabusz ispán beköltözött a kastélyba. Az most az uraság jobb keze. Megnézésre méltó jeles ispán, csakhogy nagyon nehéz megtalálni, olyan kicsire termett férfiú. Csupa pocak, és csupa száj. Ő az egyetlen eleven ember a kastélyban, aki fönnhangon beszél. Ehhez botosispán korában szokott hozzá a majorokban, s a kastélyt se tartja egyébnek egy nagy majornál. Az inasokkal, a cselédséggel úgy beszél, mint hajdanában az igásbarommal.

Nem lehet tudni, hogy az uraságnál azért van-e olyan kegyben, mert olyan embertelen szolga, vagy azért mert olyan alázatos szolga. Az uraság előtt úgy meghunyászkodik, mintha nem is ő volna.

Minél mélyebbre görnyed Harkabusz, annál méltóságosabbnak tetszik Thurán Benedek. Szép, nagy, deli öregúr, galambősz hajjal, lengő fehér szakállal, villogó szemekkel. Úgy áll, mint a szálfa. Mintha csak kérkedni akarna vele, hogy csetverneki Thurán Benedek emelt fejét semmi a világon meg nem alázhatja. Még olyan hatalom se, mint az idő.

- Mit akarsz, Harkabusz? - kérdi az ispánt. A beszédje kemény, a hangja mély, érzik rajta, hogy világéletében mindig csak parancsolt.

- Nagyságos uram - hajlong Harkabusz -, a létmányi földeket elverte a víz. Az emberek egy kis kíméletet kérnek.

- Kérjék a víztől.

Harkabusz bejegyzi a könyvecskéjébe, hogy a létmányi bérlők a jövő esztendőben többet fizetnek, mert a víz most meghordja a földet iszappal, és az attól kövérebben terem.

- Nagyságos uram, a hilibiek behozták a részgabonát. Sok benne az ocsú.

- Vissza kell őket kergetni vele.

Harkabusz beírja, hogy a hilibiek tartoznak új gabonát hozni. A régit pedig kötelesek befuvarozni a Harkabusz csűrjébe.

- Nagyságos uram - suttogja tovább a kasznár -, a gombosi molnárné nem bír törleszteni. Haladékot kér.

- Miért?

- Azt mondja, elvette az Isten az urát. Magára hagyta őt gyermekével.

- Beszéljen a jó Istennel...

Az úrnak valami keserűség reszket a hangjában. Harkabusz még jobban meggörbítette a nyakát, még susogóbbra vette a szót:

- Nagyságos uram, lakik itt a régi homokosgödrökben valami Posztószél Antal nevű gazdaember. Annak ottan egész gazdasága van, jószágot tart, kertészkedik.

- Fizessen ő is, mint a többi.

- Olyan módban van, hogy már örökbe fogadott gyereket is tart...

Harkabusz elharapta a szót, mert észrevette, hogy az úr elunta a beszédet. Kotródott is kifelé, háttal az ajtónak.

A nagy úr pedig állt, mint a szálfa, s mikor a kasznár kisuttyant az ajtón, megroskadt, mint egy korhadt fűzfa.

Tenyerébe hajtott fejjel lépkedett a termek hosszú során. Azok a termek mind olyan fényesek voltak, oly drágák, oly pompásak és szomorúak. Hiszen nem lakta őket senki. A nehéz bársonyfüggönyöket beszőtte a pók, hiszen senki se húzta őket szét, hogy napsugarat eresszen be a vakuló üvegű ablakon. A drága metszett tükrök elszoktak attól, hogy valaki beléjük nézzen. A nagy lábasórák nem ketyegtek, e fölött a ház fölött megállott az idő, csak a szú percegése hallatszott szobáról szobára. Mintha kérdezték volna a láthatatlan kis bogarak:

- Crrr, crrr, mit keres itt még most is ez a magános öregember?

A magányos öregember ebből se hallott semmit. Benyitott az utolsó terembe. Az már nem is terem volt, csak szoba. Gyerekszoba, a gyerekszobák aranyos rendetlenségében. Az egyik sarokban egész ménes hintaló. Se kopás, se ütődés rajtuk. Meglátszott, hogy azokkal nem játszott még senki. A szoba közepén egy pár gombos kiscipőcske. Egy nagy angyalos labda. Játék cimbalom, amelyiknek ezüstből volt a vasa. Egy selyemharisnyácska, melybe bele volt dugva egy törött hegedűnek a nyaka. Az ablakon, az egész kastély egyetlen lefüggönyözetlen ablakán egy maszatos kis kéznek a helye, a kisujj helyén egy csipetke odaszáradt lekvár. Az ajtóval szemben a falnál egy asztalka, a fölött egy mosolygós szemű, két-hároméves fiúcskának a képe. S azon a képen, azon a sok szétszórt holmin sehol egy mákszemnyi por, holott a többi szobában berétegzett az mindent.

A magános öregember a kiscipőcskétől kezdve az ablakon levő kéznyomig sorra csókolt mindent. Ez volt neki a mindennapos foglalkozása. Azért nem volt ott por semmin.

A magános öregember leült egy kicsi gyerekszékre a kép elé, s míg könnye pergett a fehér szakállára, egyre azt hajtogatta:

- Jánoska, Jánoska, hát nem szeretted nagyapót? Jánoska, Jánoska, hát szabad volt itt hagyni nagyapót? Jánoska, Jánoska, hát kivel játszogatsz te most odakint? Jánoska, Jánoska, hát mikor jössz már el a te szegény nagyapódért, akinek senkije sincs már ezen a világon? Jánoska, Jánoska, hát mért nézel te nagyapóra olyan szomorúan azzal a mosolygós szemeddel? Mit akarsz neki mondani, Jánoska?

Varjú-vár ura tíz esztendő óta minden áldott nap megkérdezte ezt attól a képtől. S az a kép egyre csak mosolygott, s égszín szeme, csattanós piros szájacskája mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit.

De hogy mit, azt sohase tudta kitalálni a magános öregember. Ó, milyen szánandó szegény ember vagy te, csetverneki

Hugo von Hofmannsthal: Kertem

Aranyló fáival mily szép a kertem,
s ezüst susogású lombjaival,
gyöngyharmattal, cimerrácsaival,
gong-szavával, miközben ércbe verten,
alszik a két oroszlán, és madár-
házával, melyben bóbiskol a kócsag,
s ezüstös kút fölé sohasem hajolhat.
Oly szép, alig vágyódom vissza már
a másik kertbe, hol hajdan éltem.
Hol, nem tudom...csak a harmat szagát
érzem, mely reggel lepte ott hajam,
s tudom, a nedves föld illata szállt,
ha ért bogyókat szedtem álmosan...
a másik kertben, hol hajdanta éltem...

/Ford.: Jékely Zoltán/

Hugo von Hofmannsthal: Nekem...

A megszokott s amit naponta láthat,
az én szememnek mind csodás varázslat:
nekem dalol a tomboló vihar,
a tölgyfa lombja nekem orgonálgat.
Aranyhajon nekem játszik a nap,
s a tó vizén visszfénye holdvilágnak.
Látom a lelket néma szem mögött,
beszél hozzám a homlok is, a sápadt.
"Maradj - mondom az álomnak -, légy való!"
s "légy álom, állj odább" - a valóságnak.
A szó, mi másnak váltópénz csupán,
forrásom, melyből képek sora árad.
Amit megismerek, tulajdonom,
s mit el nem érek, csábítón kínálgat.
A mámor édes, mit szellem hevít,
és édes az elernyedés, a bágyadt.
Oly mély világok nyílnak meg nekem,
hogy elvakítva fordulok homálynak,
s arany körtánca zár körös-körül
a megszokottnak, hétköznapiságnak.

/Ford.: Jékely Zoltán/

Stefan Zweig: Éneklő szökőkút

Holdfény szállt szobám falára,
kék tekintetű, hideg:
s hangja lenn, sötétben állva,
fölhangzott valakinek.

S hogy kitártam kertre néző
ablakom ámulva én,
ének volt, zsongó, igéző,
mi idáig szállt felém.

Senki lenn. Csak távolabb a
szökőkút vize borult
fénybe, szikrázott a habja,
míg a néma csöndbe hullt.

Nyugtalannak tűnt, de mégsem
halt el az ezüst zene,
mint az éjnek kebelében
egy élő szív üteme.

S azt kérdeztem:"Mért zenélsz te
első ízben e napon?"
S hallottam:"Mért veszel észre
első ízben e napon?"

Föl némán, lehullva dalként,
át a bársony éjjelen,
s ha nap hint forró aranyfényt,
hordozom fölöslegem

fölkavart árját szüntelen,
s téged, itt laksz bár közel,
csak a csönd tanít meg, engem
társadul ismerni fel?

Hát félig ébredve, kuszán
nem érezted sohasem,
hogy éjjel egy tiszta hullám
csapott át a szíveden,

hogy álmodban, földagadva,
általszőtt téged dalom,
míg véred be nem fogadta,
s ott nem buzgott ajkadon,

míg a dal, sejtetve fojtott
borzongású új gyönyört,
mit beléd egy álom ojtott,
kebledből vadul kitört?

Ekképpen sodrodba szőttem
saját életem jegyét,
bár hatalmak közt erőtlen
hangnál nem vagyok egyéb.

Tagja halk dolgok körének,
mik oly bűvöletesen
s titkon hatják át a létet,
s bár hatásuk szüntelen,

mit abból lelkedbe zárhatsz,
csak enyésző, halk ige,
míg tapogatódzva szállsz az
álom mélységeibe." -

Tűnt a fény, távolba veszve,
elborult szó s értelem,
s a fehér hangot figyelte
mégis egyre a szívem,

mely a kertből hol vidáman,
hol búsan közeledett,
csodaképp elérve ágyam
fák, bokrok, falak felett,

s végül mellemhez simulva
ringott szava üteme,
mint bölcső, s szunnyadva újra,
csupa fény voltam s zene.

/Ford.: Kálnoky László/

Richard von Schaukal: Tavasz van újra

Ujra tágabb a világ,
és az ég magasra szökken,
a nap nyugodt a fényözönben
s örökkévalóság a vágy!

A ház meghitt volt és meleg,
s a kályhában tűz pattogott,
homály takart el bánatot,
mely most a nap felé siet!

S te nem látod, vénülő szivem,
hogy feltámadt a sok virág?
Jaj, érzem a biztos elmulást:
tavasz! bimbód csak gyászt terem!

/Ford.: Raics István/

Richard von Schaukal: Csillagos éj

Zöld és hűvös messzeséggel telve
némán leng az éj.
Körülvesz áldott csillagoknak csendje.
Fölrebbent madár a szivem, fél.

A sötétben mi zsong oly lágyan?
Hullámzó víz, hozzám szólsz talán?
Hadd oldódjam föl e dúdolásban -
nyugalmam vagy, nyugtalan magány!

Fönn a lombban szelek álmodoznak,
falevél szelíd árnyéka véd.
Lelkem, mint gyermeké nyugton szunnyad
s alszik, míg az éjbe lép.

/Ford.: Raics István/

Richard von Schaukal: Temető napfényben

Fű fölött, hol lenn nyugszik a holt
s rejti őt a nem is mély magány,
csillog a vak idő, csöndben áll,
mint pillangó, mely fénybe bomolt

Siketítőn zúg a zümmögés,
míg bilincset old a pillanat,
az időtlenből forrás fakad,
s túlcsorran, mint aranyszínű méz.

/Ford.: Raics István/

Dino Buzzati (Olaszország): A szárnyas asszony

Giorgio Venanzi gróf, harmincnyolc éves vidéki földbirtokos, mezőgazdász egy éjjel felesége, a nála mintegy húsz évvel fiatalabb Lucina hátát simogatva a sötétben, a bal lapocka tájékán apró bőrkeményedésfélét vett észre.

- Mi ez itt, drágám? - kérdezte Giorgio, megérintve azt a pontot.

- Nem tudom, én nem érzek semmit.

- Mégis, van valami. Mint egy furunkulus, de nem az. Egy olyan, kemény kis izé.

- Mondom, hogy én nem érzek semmit.

- Kérlek, Lucina, kapcsold fel a villanyt, tényleg látni akarom.

Felkapcsolta, s a gyönyörű asszonyka, hátát a lámpa felé fordítva, felült az ágyban. S a férj megvizsgálta a gyanús pontot.

Nem értette pontosan, miről lehet szó, de az biztos, hogy Lucina bőrének rendellenességéről volt szó, a különben mindenütt csodálatosan finom, bársonyos bőrfelületen.

- Tudod, mi az érdekes? - szólt kis idő múlva a férj.

- Miért?

- Várj egy kicsit, hozom a nagyítót.

Giorgio Venanzi undorítóan aprólékoskodó és rendszerető ember volt. Felment a dolgozószobájába, azonnal megtalálta a keresett tárgyat, sőt kettőt is talált belőle: egy legalább tíz centiméteres normális nagyítót és egy kisebb, de sokkal erősebb másikat, az úgynevezett "fonalszámláló" nagyítót. Lucina türelmesen vetette alá magát férje újabb vizsgálatának a két nagyítóval.

Az hallgatott. Majd azt mondta:

- Nem, nem furunkulus.

- Hát akkor micsoda?

- Mint egy lencse.

- Szemölcs?

- Nem, szőrszál nincsen, csak egy pihés lencse.

- Na, ide figyelj, Giorgio. Majd összeesem az álmosságtól. Holnap reggel megbeszéljük. Biztosan nem halálos.

- Persze, hogy nem halálos. De azért külnös.

Eloltották a villanyt.


Alighogy reggel Giorgio Venanzi felébredt, újra megvizsgálta Lucina hátát, és nemcsak azt fedezte fel, hogy a bal lapockán a kis bőrdudor nem húzódott vissza, nem tűnt el, hanem megnőtt: de azt is, hogy amíg aludtak, szimmetrikusan, a jobb oldali csúcson is kifejlődött egy ugyanolyan valami. Nagyon kellemetlen érzést keltett ez benne.

- Lucina - majdnem nyöszörgött -, tudod, hogy a másik oldalon is kijött?

- Mi jött ki?

- Az a pihe, de a pihe alatt van valami kemény.

Újból megvizsgálta az erős nagyítóval, és megállapította, hogy a két piciny dudor a hófehér pehellyel pontosan olyan, mint egy szabályos kapcsológomb. Csüggesztő érzés lett úrrá rajta. Egy nagyon kicsiny jelenséggel találta magát szemben, ami mégis szokatlan volt, és amilyent még sohasem tapasztalt. Sőt. A fantázia nem volt éppen erős oldala Giorgio Venanzinak - aki mezőgazdaságból doktorált, s közömbösségből vagy lustaságból mindig távol tartotta magát az irodalomtól és a művészettől ez alkalommal mégis, ki tudja, hogyan, képzelete elszabadult: egyszóval a férj azt gyanította, hogy a felesége hátán a két pici tollacska mikroszkopikus nagyságú szárnyacska töve lehet.

A dolog több, mint különös, szörnyű volt. Tudta, hogy több, mint csoda, több mint boszorkányság.

Ide figyelj, Lucina - mondta Giorgio letéve a nagyítót, aztán hosszan felsóhajtott. - Esküdj meg nekem, hogy az igazat, csakis a teljes igazat mondod.

Az asszony megfordult, és döbbenten meredt rá. Nem szerelemből ment Venanzihoz, hanem, ahogy manapság vidéken még előfordul az ilyesmi, szüleinek engedelmeskedve, akik szintén nemesek voltak, és ebben a házasságban a családi tekintély megszilárdítását látták, és ő közömbösen hozzászokott ehhez a derék, szerelmes, életerős, tanult, mégis korlátolt és ósdi gondolkodású, földhözragadt kultúrájú és ízlésű férfihoz, aki a házasságkötés után gyötrő féltékenységgel őrizte unalmas házában.

- Mondd meg nekem, Lucina, kit láttál az utóbbi időben?

- Hogyhogy kit láttam? Ugyanazokat az embereket. Tudod jól, hogy szinte sohasem megyek el hazulról. A napokban meglátogattam Enrica nénit. Tegnap vásárolni voltam a piacon. Másra nem emlékszem.

- De, nem voltál valamilyen búcsúban...tudod, ahol cigányok vannak.

A nő megdöbbenten kérdezte egyébként higgadt férjétől, mintha az megháborodott volna:

- Megmondanád végre, mire gondolsz? Cigányok? Miért kellett volna cigányokat látnom?

Giorgio halkan és nyomatékosan mondta:

- Mert...mert...arra kezdek gyanakodni, hogy valaki csúf tréfát űzött veled.

- Tréfát?

- Varázslatot inkább!

- Ezekkel a kis izékkel?

- Csak te nevezed kis izéknek.

- Minek kéne lenniök szerinted? Majd megmondja nekünk doktor Farasi.

- Nem, nem, az istenért, semmilyen doktorról nem lehet szó. Egyelőre nem hívok orvost.

- Te vagy az, aki izgatja magát, kedvesem. Engem nem is érdekel. De kérlek, hagyd abba ezt a nyomkodást, csiklandozol.

Giorgio magához húzta Lucinát, arcuk összesimult, és magában tépelődve a nyugtalanító problémán, továbbra is a két kis dudort tapogatta, ahogy a beteg teszi azzal a rejtélyes daganattal, amely pestist leplezhet.

Végül erőt vett magán, felkelt, elment hazulról a mintegy húsz kilométerre fekvő birtokára, és onnan felhívta Lucinát, hogy csak este tér vissza. Valójában csupán messze akart lenni attól a rögeszméjétől, hogy állandóan a szeretett hátat vizsgálgassa. Nem tudott azonban ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezze:

- Nincs semmi újság, drágám?

- Nem. Semmi új. Miért?

- Csak azt akarom...tudod...a hátadon...

- Á, nem tudom - mondta az asszony -, nem néztem meg azóta.

- Jó. Mindenesetre hagyd. És ne hívd ki Farasi doktort, teljesen felesleges lenne.

- Eszembe sem jutott.


Egész nap tűkön ült, s bár esze folyton azt ismételgette, hogy a gondolat értelmetlen, ellentétes minden természeti törvénnyel, a legbabonásabb vademberhez méltó: egy ki tudja, honnan támadt belső hang az ellenkezőjét visszhangozta gúnyos hangsúllyal. Se nem furunkulus, se nem bőrkeményedés, hanem szép asszonykádnak kinőttek a szárnyacskái. Ó, milyen szép látványosság lesz Venanzi grófné a főtéren mint az elesettek hősi emlékműve!

Nem mintha Giorgio Venanzi személy szerint a szűziesség és önmegtartóztatás mintaképe lett volna. Még házassága után sem habozott birtokainak parasztlányait elcsábítani, akiket ő, a vadász is a legkívánatosabb vadnak tartott.

De jaj, ez most a család becsületét, méltóságát és tekintélyét érintette. Emiatt gyötörte őrjítő féltékenységében kis feleségét, akit - bár apró és törékeny volt - a város legbájosabb asszonyának tartottak. Egyszóval nem volt semmi, ami jobban megrémítette volna, mint a botrány. Mert mi más lehetne abból, ha Lucinának valóban kifejlődnének a szárnyai, akár kezdetleges formában is, mint ezek a példátlan "anyajegyek", amiket vásári látványosságként is mutogathattak volna? Ezért nem akart orvost hívni. Megtörténhet még az is, hogy a két kis duzzanat ugyanúgy visszahúzódik, ahogy előjött. De az is lehet, hogy nem. Vajon mi várja otthon, ha este hazamegy?

Alighogy aggódva hazatért, félrevonult a hálószobába Lucinával, megnézte a hátát, és úgy érezte, elájul. A két "rendellenesség" olyan gyors növekedéssel, amely csupán a növényvilág ritka fajtáinál tapasztalható, sajátos alakot öltött tollakkal. Sőt, nem kellett már felajzott fantázia ahhoz, hogy felismerhető legyen a tipikus szárnyforma, pontosan olyan, mint amilyent a templomok angyalai viselnek vállukon.

- Nem értelek téged, Lucina - mondta síri hangon a férj. - Te is látod magad a tükörben, nem? És itt állsz mosolyogva, mint egy kis ostoba liba. Hát nem érted, hogy szörnyű dolog ez?

- Miért szörnyű?


A botrány előszelétől megrémült Giorgio elhatározta, hogy beszél az anyjával, aki a palota másik szárnyában lakott. Az idős hölgy megrémült fia aggasztó állapotát látva, zaklatott elbeszélését szó nélkül hallgatta végig. Végül azt mondta:

- Jól tetted , hogy nem fordultál Farasi doktorhoz. De remélem, emlékszel rá, hogy én mindig elleneztem ezt a házasságot.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy a Ruppertitiniek vérében - most mindegy, hogy nemesek vagy nem - van valami rossz. És jó orrom volt. De, mondd csak, milyen hosszúak azok a szárnyak?

- Húsz centiméteresek, vagy még kisebbek. De ki mondja, hogy nem nőnek tovább?

- És látszik a ruha alatt?

- Egyelőre nem. Tudod, Lucina jól összehajtva és leszorítva tartja: neki is fontos, hogy elrejtse a dolgot. Persze, ha estélyit kellene felvennie...De inkább te mondd meg, mama, hogy mitévők legyünk?

Az idős hölgy, mint mindig, azonnal kész volt a válasszal:

- Rögtön beszélni kell róla Francesco atyával.

- Miért Francesco atyával?

- Még kérdezed? A szárnyakat, feleséged szárnyait, ki adhatta? Két eset van, ugye? Nincs más választás. Vagy Isten, vagy az ördög. Ezt nem dönthetjük el mi, sem re, sem én.

Francesco atya afféle házilelkésze volt a családnak, vénasszonyos típus, nem hiányzott belőle bizonyos filozofikus humor sem. Mikor megtudta, hogy az anyagrófnő beszélni akar vele, a palotába sietett, figyelmesen meghallgatta Giorgio beszámolóját, aztán hosszú ideig merengett, lehajtott fejjel, mintha imádkozna, égi sugallatra várva.

- Bocsássanak meg, kedves barátaim - mondta végül. - De ez az egész dolog nehezen hihető.

- Arra gyanakszik, Francesco atya, hogy én képzelődő vagyok? Meglehet, de ott van Lucina. Hívjuk be, és egyszerű lesz megállapítani.

- Nagyon feldúlt szegény leány?

- Szó sincs róla. Ez a legfurcsább, Francesco atya. Lucina jókedvű, mint mindig. Sőt, azt lehet mondani, szórakozik rajta.

Hívták Lucinát, aki amolyan virágmintás köntöst vett fel. A legnagyobb fesztelenséggel levetette, és egy egyszerű vászonruhácska tűnt elő, hátul két függőleges cipzárral, amelyek éppen a szárnyakhoz szükséges hasítékokhoz illettek.

A szárnyak már tekintélyes méreteket értek el: megmérték, csúcsától az aljáig, és bár össze voltak préselve, legalább nyolcvan centimétert mértek.

Francesco atya arcáról lerítt az elképedés. Hallgatott.

- Lucina - mondta az anyós kedvesen -, talán jobb lenne, ha most visszavonulnál.

Amint a bájos teremtés kiment, Francesco atya megkérdezte:

- Önökön, kettőjükön kívül, van valaki még a házban jelenleg?

- Szerencsére nincs - válaszolta a grófnő. - Fiam elővigyázatossági intézkedései következtében a személyzet egyetlen tagja sem gyanít semmit. Ezt a ruhácskát, ezt a köntöst is Lucina kreálta. Ó, Lucina nagyon ügyes. De nem mehet ez így tovább. Mégsem lehet arra törekedni, hogy elkülönítve éljen, rosszabbul, mintha kolerás lenne. Ezért szeretnénk a véleményét kérni, Francesco atya.

Az öreg pap a torkát reszelte:

- Elismerem - mondta -, az úgy rendkívül zavarba ejtő. Bocsássanak meg, de hogy erről véleményt mondjak, az olyan felelősséggel jár, amely talán meghaladja az én erőimet. De mindenekelőtt azt mondanám, hogy azt kell megállapítani - ha csak megközelítő módon is -, milyen eredetű a jelenség. Én bízom abban, hogy Isten megvilágítja nekünk.

- Hogyan? - kérdezte Giorgio.

- Az ön édesanyja, kedves fiam, az imént, mint ahogy mindig, kimutatta az ő nagyon jó ítélőképességét. Egyszóval az ügyben, amelyben teológiai tanácsomat kérik, azt mondhatom: ha ezek a szárnyak - félretéve a szépítgetést - ördögi eredetűek, azaz, ha a Gonosz művei abból a célból, hogy egy látszólagos csoda ámításával a lelkeket megzavarja, akkor szerintem nem kétséges: nem lehetnek egyebek, mint csalóka látszat. De ha viszont - mint ahogy nem zárhatjuk ki - ezek a szárnyak Isten jeladásai, az Úr kivételes jóindulatának megnyilvánulásai Lucina grófnővel szemben, akkor kétségtelenül igazi szárnyaknak kell lenniük, amelyekkel repülni lehet...

- Hiszen ez téboly, szörnyűség - nyögött Giorgio gróf megrémülve attól a gondolattól, mi következik abból, ha a második feltételezés bizonyul igaznak, hogyan lehet többé elrejteni ezt a szégyenletes torzulást, ha Lucina elkezd a téren röpködni? És mennyi baj származna ebből? A nyilvánosság, a tömeg kíváncsiskodása, az egyházi hatóságok vizsgálata: és az ő élete, Giorgio Venanzi élete teljesen feldúlva, megsemmisítve!

- És ez esetben - kérdezte a férj -, ez esetben, ön szerint, Francesco atya, csodáról kellene beszélni? Egyszóval Lucina angyallá, szentté változott volna? És én, a törvényes férje...

- Bízzuk az időre, fiam, ne vágjunk a gondviselés szándékai elé. Hadd teljen el néhány nap. Várjuk meg, hogy ezek az áldott szárnyak a növekedést abbahagyva teljesen kifejlődjenek. Aztán teszünk egy próbát.

- Istenem, egy próbát? És hol? Itt a kertben, hogy mindenki meglássa?

- A kertben nem tanácsolnám. Jobb lenne kimenni, vidékre, sötétben, tanúk nélkül:

Este kilenckor merészkedtek ki egy hatalmas angol autóban házuk kerítése mögül, Giorgio, a felesége, az anyja és Francesco atya.

Nem kellett hozzá tíz napnál több, hogy a szárnyak teljesen kifejlődjenek. Az ízülettől a szárnycsúcsok földet súroló aljának közepéig pontosan százhuszonkét centiméternyi hosszúságot értek el. A már nem hófehér, hanem enyhén rózsás, hússzínű pehely- és tolltakaró már teljesen tömött és sűrű volt. (Éjjel, a hitvesi ágyban nem volt egyszerű, szerencsére Lucina hozzászokott, hogy a hasán aludjon, és bolondosan kacagott férje zavarán és bosszankodásán.) A szárny fesztávolsága - megmérték, mint a sasokét szokták - felülmúlta a három métert is. Mindez arra engedett következtetni, hogy a két óriási legyezővel nem lenne nehéz felemelni egy olyan sovány testet, mint Lucináé volt, aki alig nyomott ötven kilót.

Elhagyták a külvárost, nyílt terepen haladtak tovább, egy eléggé magányos tisztást keresve, az elhagyott területen. Giorgio sohasem volt elégedett. Elég volt, hogy bármilyen messziről megpillantsák egy ablak fényét, már indított is.

Szép holdfényes éjszaka volt. Végül megállottak egy kis dűlőúton, amely egy vadászterületre vezetett. Kiszálltak. Gyalog mentek az erdőben - amit Giorgio tökéletesen ismert -, egészen egy magas fákkal körülvett tisztásig. Mérhetetlen csönd volt.

- Rajta, gyerünk - mondta Lucinának anyósa. - Vedd le a köpenyt. És ne vesztegessük az időt. Gondolom, fázni fogsz trikóban.

De bár csak trikót viselt, Lucina egyáltalán nem fázott. Sőt, meleg vérhullámok futottak végig tagjain, borzongásszerűen. Nevetve mondta:

- Lehet?

Aztán könnyű léptekkel, a klasszikus balerinákat utánozva, a tisztás közepére tipegett, és elkezdte emelgetni szárnyait.

Huss, huss, hallatszott a levegő puha örvénylése. Hirtelen, anélkül, hogy a hold remegő fényében érzékelni lehetett volna pontosan a földről való elszakadás pillanatát, már hármójuk előtt lebegett hét-nyolc méter magasságban. És nem kellett megerőltetnie magát, hogy fennmaradjon, kezével a csapások ritmusát kísérve, elég volt a lassú evezés.

A férj elborzadtan takarta el a szemét, ő pedig ott fönt nevetett, sohasem volt ilyen boldog és szép.

- Beszéljük meg nyugodtan, fiam - mondta Francesco atya Giorgio grófnak. - Fiatal feleségednek, ennek a minden szempontból csodálatra méltó teremtésnek - ezt el kell ismerned -, két szárnya nőtt. Te, édesanyád és én megállapítottuk, hogy Lucina tud repülni ezekkel a szárnyakkal, tehát nem ördögi beavatkozásról van szó. Biztosítlak, hogy a kérdésről egybeesik minden egyházatya véleménye, akiket éppen emiatt tanulmányoztam végig újra. Isten ruházta fel őt szárnyakkal, ha nem akarunk csodáról beszélni. Szigorú teológiai szempontból mégsem mondhatom, hogy Lucinát mától angyalnak kell tartani.

- Mégis, ha nem tévedek, az angyaloknak soha nem volt nemük.

- Egyetértek ezzel, fiam. Meggyőződésem mégis, hogy sohasem került volna a szárny feleséged vállára, ha a Mindenható nem jelölte volna ki fontos küldetésre.

- Milyen küldetésre?

- Az Örökkévaló szándékai kifürkészhetetlenek. Így tehát nem hiszem, hogy jogod lenne szegénykét elzárva tartani, hiszen ezt még egy leprással sem tennék meg.

- Hogyan, Francesco atya? Dobra kellene vernem? El tudja képzelni azt a botrányt, ami ezután következne? Vastag újságcímek, kíváncsiak ostroma, interjúk, zarándoklatok, mindenféle gyötrelmek. Jaj! Filmszerződés garantálva, senki sem akadályozhatja meg. És mindez a Venanzi házban! Botrány! Soha, és még egyszer soha!

- És ki állítaná, hogy ez a nyilvánosság is nem felel-e meg Isten szándékainak? Hogy a csoda híre nem lesz-e a lelkekre felmérhetetlen hatással? Mint egy kicsiny, nőnemű Megváltó? Mit gondolsz, ha például Lucina grófnő átrepülne Vietnamban a tűzvonal felett? Mit gondolsz, fiam?

- Könyörgök, Francesco atya, elég! Azt hiszem, megőrülök! Mivel érdemeltem ki ezt a balsorsot?

- Ne nevezd balsorsnak, lehet, hogy vétkezel. Téged kemény próbának vetettek alá, mint férjet. Rendben van. De egyszer el kell nyerned méltó jutalmad. Mondd: tud valaki a dologról a családon és rajtam kívül?

- Még csak az hiányozna!

- És az alkalmazottak?

- Senki. Lucina most egy kis szobácskában lakik, ahová más nem lép be, csak én.

- És a takarítás? És a főzés?

- Ő maga végzi. Nézze, képletes értelemben is egy angyal. Nem panaszkodik, nem tiltakozik, ő fogta fel először, mennyire kényes a helyzet.

- És mit mondtok a barátoknak, a rokonoknak?

- Hogy a rokonaihoz ment egy időre Val d'Aostába.

- De hát csak nem szándékozol bezárva tartani őt életfogytáig?

- Mit tudom én - rázta fejét kétségbeesetten. - Keressen nekem valami megoldást.

- Az az, amit már mondtam, fiam. Engedd ki, mutasd meg a világnak úgy, amilyen. Fogadom, hogy már ő is lázadozik.

- Azt soha, tisztelendő atyám. Már megmondtam. Sokat töprengtem ezen. Az én istencsapásom, az én lidércnyomásom! Esküszöm önnek, hogy ekkora szégyent nem lennék képes elviselni.


Giorgio gróf hiába áltatta magát. Eljött az október. A várost körülvevő mocsarakból már dél felé felszállt a hírhedt köd, amely az egész hideg évszakban áthatolhatatlan takaróval lepte be a vidéket. Azokon a napokon, amikor férje a birtokait járta, és csak késő éjjel jött haza, szegény Lucina megértette, hogy nagyszerű alkalom nyílik számára. Szelíd, sőt kissé lomha természete alkalmazkodott az erős fogsághoz, amibe Giorgio kényszerítette, Mégis napról napra nőtt benne az elkeseredés. Húszévesnél fiatalabban egy házban bezárva lenni, anélkül, hogy egy barátnőjével találkozhatna, anélkül, hogy bárkivel érintkezhetne, anélkül, hogy az ablakon kinézhetne! És még valami: gyötrelem volt számára, hogy nem nyújthatta ki azokat a csodálatos, fiatalságtól és egészségtől duzzadó szárnyait. Nemegyszer kérte Giorgiót, vigye ki éjjel, titokban, úgy mint először, a nyílt mezőre, és engedje röpködni néhány percig. A férfi azonban hajthatatlan volt. Annál az éjszakai kísérletnél - amelyen az anyja és Francesco atya is részt vett - súlyos kockázatot vállalt. Szerencsére senki idegen nem vett észre semmit. De újra megkísérelni őrültség lenne: ráadásul egy múló szeszély miatt!

Nos, október közepe felé, egy komor délután, a köd a városra ült, megbénítva a forgalmat, Lucina dupla gyapjútrikóba öltözve, a személyzeti szobákat elkerülve lesurrant a kertbe. Körülnézett. Mintha minden vastag gyapotban lett volna, egyáltalán senki nem láthatta. Levette a köpenyt, elrejtette egy fa tövében. A nyílt kertrészhez sietett, meglebbentette szárnyát, s elrepült a tetők fölött. Ezek a titkos szökések, amelyeket a zord évszak következtében egyre gyakrabban lehetett megismételni, csodálatos felüdülést jelentettek. Arra ügyelt, hogy férje birtokaival ellentétes irányba repülve azonnal eltávolodjék a központtól...Itt többnyire magányos erdők voltak, és ő a kimondhatatlan mámornak engedelmeskedve, a fák koronáját súrolva repült, egészen addig merült bele a ködpárába, míg nem pillantotta meg a kunyhók árnyait, körözött felettük, s boldog volt, ha valami ritka madárral találkozott, és az riadtan elmenekült.

Az ifjú grófnő kissé léha ártatlanságában fel sem tette a kérdést magának: miért éppen ő az egyetlen személy a világon, akinek szárnyai nőttek? Így történt és kész. Még csak fel sem merült benne az égi küldetés gyanúja. Csak azt tudta, hogy jól érzi magát, magabiztos, emberfeletti hatalommal van megáldva, amely a repülések alatt boldog révületbe emelte.

Ahogy lenni szokott, a büntetlenség megszokása az óvatosság elhagyásához vezetett. Egy délután, miután kirepült a vidéket szorosan befedő füstölgő ködréteg felső részéből, és hosszasan élvezte a lágy, őszi napot, kedve támadt felderíteni az alatta fekvő területet. Függőlegesen bukott alá a téli köd jeges félhomályába, és csak a földtől néhány méterre állította meg a zuhanást. Éppen alatta egy fiatalember puskával a vállán igyekezett elérni a kis házikót, amely valószínűleg a számos vadászterület egyik vadászháza volt. Amikor a vadász meghallotta a nagy szárnyak csapkodását, nyomban megfordult, és kétcsövű puskájával ösztönösen célba vette. Lucina felismerte a veszélyt, és ahelyett, hogy újra a magasba emelkedett volna - amire nem lett volna ideje -, a titok feláldozása árán harsányan rákiáltott:

- Várj, ne lőj!

És mielőtt a férfi magához térhetett volna meglepetéséből, pár lépéssel előtte leszállt. A vadész, bizonyos Massimo Lauretta, a kis vidéki társaság legragyogóbb aranyifjainak egyike, aki nagy üggyel-bajjal ledoktorált, a Venanzi házaspár legjobb barátja volt, kiváló és gazdag családból származott, remek síelő és autóversenyző. Megszokott könnyedsége ellenére annyira megzavarodott, hogy elejtette a puskát, összetett kézzel térdre esett, és hangosan imádkozott:

- Ave Maria, gratia plena...

Lucina felkacagott:

- Mit csinálsz, te kis buta? Hát nem látod, hogy Lucina Venanzi vagyok?

A másik remegő lábakkal feltápászkodott:

- Te? Mi történt? Hogy csináltad...?

- Ne törődj vele, Massimo...de itt kutya hideg van.

- Menjünk be - mondta a fiatalember a kunyhóra mutatva. - a kanadallóba biztosan be van gyújtva.

- És ki van még benn?

- Senki, a vadőrön kívül.

- Nem, nem, lehetetlen.

Néhány pillanatig fátyolos szemekkel nézték egymást. Azután Lucina:

- Mondtam, hogy fázom, legalább ölelj át.

És a fiatalember, bár még remegve, nem mondatta magának kétszer.

Mikor Giorgio Venanzi este hazatért, felesége a szalonban ült és varrogatott. A szárnyaknak nyomuk sem volt.

- Lucina! - kiáltott fel. - Drágám! Hogy történt?

- Micsoda? - kérdezte nyugodtan az asszony.

- De hát a szárnyak...? Hová lettek a szárnyak?

- A szárnyak? Megőrültél?

A férfinak elállt a szava a megrökönyödéstől.

- Tényleg...Nem tudom...Biztosan egy rossz álom volt.

A csodáról vagy a szörnyű eseményről senki nem tudott semmit, soha, kivéve Giorgiót, az anyját, Francesco atyát és a fiatal Massimót, aki, mint jól nevelt emberhez illik, nem beszélt senkivel erről. És a beavatottak közt is tabunak számított a téma.

Egyedül Francesco atya, néhány hónappal később, amikor kettesben maradt Lucinával, mondta neki mosolyogva:

- Isten valóban szeret téged, Lucina. Ne tagadd, hogy mint angyalnak volt a legnagyobb szerencséd.

- Milyen szerencsém?

- Az, hogy legjobbkor találkoztál az ördöggel.

/Ford.: Laczka Miklós/

Seneca, Nero császár nevelője

Ki hinné, hogy Nero császárt, aki Róma városát felgyújtatta, anyját megölette, a keresztényeket válogatott kínzásokkal kivégeztette, a kor legnagyobb filozófusa, Lucius Annaeus Seneca nevelte? Ennyit ér-e hát a bölcsek példamutatása és jó szava? Lám, Nagy Sándor, akit Arisztotelész nevelt, pályája végén minden emberi és isteni törvényt megsértett!

Hiszen igaz, ami igaz, a bölcs nevelők mégis jól irányították a rájuk bízott előkelő ifjakat, s ezek éppen az ő hatásukra legyőzték az ártalmas szenvedélyeket. Uralkodása első felében Nagy Sándor is, Nero is , tiszteletben tartotta a mértéket, amelyet mesterük elébük állított. Csak később, amikor elhalványult a tanulás emléke, csak akkor szabadultak fel az elnyomott szenvedélyek.

Maga Nero, akit anyja bízott Seneca nevelésére, kezdetben szelíd, jóakaratú uralkodónak mutatkozott. Amikor egy halálos ítéletet hoztak elé, bizony nem akarta aláírni. Így szólt:

- Ó, bár ne tanultam volna meg a betűvetést!

Seneca mindenkor jó példával járt tanítványa előtt: soha egy hangos szót sem szólt, nem haragudott, nem pörölt. A sztoikusok tanításait követte, másképpen nehezen viselte volna a sorsát, hiszen mielőtt Nero nevelésével megbízták, nyolc esztendőt száműzetésben töltött. Őt is sztoikus bölcs nevelte, Attalus volt a mestere, tőle tanult emberséget. Attalus egyszerűen élt, élete végéig tornázott, futott, tréning után csak egy darab szárat kenyeret evett. Végtelen türelemmel, nagy szeretettel nevelte tanítványait, s ennek emléke elevenen élt Seneca lelkében: amikor ő nevelt, mesterét utánozta.

De hát a tanítvány nem sok jót ígért!

Nero apja, Domitius Abenobarbus fékezhetetlen, durva és erőszakos férfi volt. Egy római lovag szemét a piactéren ütötte ki, egy alkalommal kocsijával elgázolt egy gyermeket, egy rabszolgáját pedig kivégeztette, mert nem tudott vele versenyt inni. Felesége, Agrippina, erkölcstelenségéről volt híres. Mondta is Domitius, amikor Nero megszületett:

- Nohát, tőlem és a feleségemtől csak olyan szörnyeteg születhet, aki az egész világot romba dönti!

Ezt a szörnyeteget iparkodott Seneca az erény ösvényére terelgetni. Maga is érezte ennek nehézségét, s egyszer ilyen történetet mondott el Nerónak:

- Platón, a híres bölcs megsajnált egy athéni gyereket, akiről szülei nem gondoskodtak, és magához vette, úgy tartotta, mint tulajdon édesfiát. A fiú jól érezte magát a filozófus házában, de hiába, érte jött az apja, és visszakövetelte. Mit tehetett a bölcs? Kénytelen volt visszaadni a gyereket a szülőknek.

Már másnap a fiú nagy veszekedésre, kiabálásra ébredt, az apja és az anyja civakodtak egymással. Azt mondta erre a fiú:"Nohát, ilyesmit én Platónnál sohasem láttam!" No, de mi lett belőle? A fiú az apját utánozta, és nem Platónt!

Seneca ezzel példát akart mutatni Nerónak, elriasztó példát. De nem az lett belőle, hanem jóslat: az udvariak addig áskálódtak ellene, míg a császár halálra ítélte. Seneca öngyilkosságot követett el: egy sztoikus bölcs előtt mindig nyitva áll a szabadulás kapuja...

/Szerző: Lengyel Dénes/

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen-
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Szilágyi Domokos: A tücsök és a hangya

A tücsök egész nyáron át
fölolvasó körútra járt.
Hallgatta harcos énekét
s tapsolt neki a hangyanép,
hisz elmondotta akkurát,
hogy fejlődünk, de akkorát! -,
s hogy dalos ő,
és ifjak-vének
lelkében van visszhangja
ének-
ének,
s e visszhangnak őbenne van
visszhangja -
így él testvérként a tücsök
s a hangya.

Aztán a nyár tovasuhant
- tán dokumentálódni ment -,
és hótól fehérlett a hant,
s nem visszhangzott daltól a csend,
s tücskünk csücsült
a blokk-lyuk padlatán,
s várta a jótevőt,
ki enni adna tán,
és künn három műszakban
havazott
s epedte ő a
tavaszot.

Epedett hát, és ezalatt
összegondolt tücsköt-bogarat,
és megvallotta tücsökül:
nem kenyere a gyomorűr,
s hogy itt valamit tenni kell,
mivelhogy enni kell,
s mivelhogy néki ennie
közérdek -
megvan! - fejet föl, mellet ki, hasat be,
és nem hajtani térdet!

S egy befagyott ér mentibe
a főhangyához ment, íme.
Ám alighogy beért a lába
a főhangyai előszobába,
elébe áll a főhangyai titkok őre,
és kérdi tőle.
- Kicsoda ön?
- Tücsök vagyok, a hangyák dalos
tücske!
Hírem-nevem
és társadalmi szerepem
nem éri tüske!
S a titkár kérdé:
- Mit akar?
S mivelhogy intézményünk nem afféle
só- vagy hangyasav hivatal,
hozzon be előbb minden szükséges
aktát!
És ezzel a tücskünket kirakták.

És elloholt az istenadta,
s hogy megszerződött minden akta,
hol meg volt írva: hímjele
volt-é, s nő-é vagy hím neje,
s a szomszéd szúnyogra nem orrol,
s mi a véleménye
a Nagy Francia Revolúcióról,
és kijelenti-e kemény
szóval, hogy nem
tücsökevény,
s a dalolásra mi vitte rá,
etceterá, etceterá -
mondom, hogy mindez szépen
ott szunnyadott belső zsebében,
a befagyott ér mentibe
a főhangyához visszament, íme.

S a főhangya fogadta végre,
s ő előadta, hogy mivégre,
miért, mivel, hogyan, gyanánt
s kényeztetett napi ötszáz gramm
hangya-banánt.
- Mert az én munkám alkotó,
nem ilyen-olyan munka!
bennem érik dallá a szó,
hogy ismerjünk magunkra! -
mondá, s elhallgatott.

És a főhangya vette át a szót:
- Kétségtelen, az ön éneke kell!
Ön azért dalos, mert ön énekel,
s ön azért énekel, mert ön dalos,
ön egy lelki műbútor-asztalos,
s működik a felül-
építményen belül,
egyszóval: tükröz,
hozzáadja a valóságot a betűkhöz.
Mint látja, én önt meg próbálom
érteni - nos, kérvényét approbálom.

S a befagyott ér mentibe
a tücsök hazament, íme,
és ült szobája padlatán,
és gyújtott dalra dal után,
és elmondotta, hogy a hangya-
életeknek ő a visszhangja,
és visszhang-dalai a lelkek
kuckóiban visszhangra lelnek,
visszhangoktól visszhangos a világ,
s az ő szavától hevül át
minden, ami hevülni képes,
mert   ő   szerfölött   tehetséges.

Ludwig Bechstein: A boszorkány meg a király gyermekei

Rengeteg erdőben, rengeteg erdő kellős közepén élt egy gonosz boszorkány egyetlen lányával, aki jószívű, jámbor teremtés volt.

Csúf volt a boszorkány, aki csak látta, kitért útjából. Tarka rongyokból volt a ruhája, nagy zöld pápaszem az orrán, hátán varázsfüvekkel teli tarisznya, kezében egy nagy fazék: ha főzött benne, vihart, jégesőt, földrengést tudott támasztani.

Az ujján boszorkánygyűrűt viselt, vörös köves aranygyűrűt, amellyel el tudta varázsolni az embereket meg az állatokat. Ebben a gyűrűben volt a boszorkány bűvös ereje, s ha megfordította, maga láthatatlanná vált. Így járta a világot, bejutott ahova akart, és magával vitt mindent, amit csak megkívánt.

Az erdőben megkereste a szarvasteheneket, s ha azok meglátták gyűrűje vörös kövét, bűvöletbe estek, nem tudtak elmozdulni a helyükről, amíg a boszorkány nem akarta. Akkor a boszorkány megfejte őket, mert szarvastejen élt a lányával.

Katicának hívták a lányát, nagyon rossz sora volt szegénykének gonosz, vén anyjánál. Űzte-hajtotta napestig a boszorkány, nem hagyta békén, s csak zsörtölődött vele. De a legtöbbet azért bánkódott a szegény lány, mert a boszorkány néha kisgyerekeket is lopott, s Katica szeretett volna eljátszogatni velük, de az anyja szarvasborjakká változtatta őket, s kikergette a rengeteg erdőbe.

A boszorkány egész nap varázsigéket mormolt magában, s a lánya megtanulta tőle a varázsmesterséget, de persze, nem szólt róla az anyjának. Egyre azon törte a fejét, hogyan fordíthatná jóra, amit tanult.

Egy este a boszorkány két szép gyermeket vezetett a kunyhójába, egy kisfiút meg egy kislányt. Eltévedtek szegények az erdőben, ott lelt rájuk a boszorkány, s azt hazudta nekik, hogy hazavezeti őket a szüleikhez.

Sírva fakadtak a gyerekek, amikor látták, hogy a boszorkány kunyhójába kerültek. A gonosz csont bezárta őket egy sötét kamrába, levetette róluk szép ruhájukat. Szarvastejet adott nekik meg egy darabka fekete kenyeret.

Másnap reggel megint elindult az erdőbe a boszorkány, szarvasokat fejni. Katica csak ezt várta. Odaosont a sötét kamrácskához, s belesett egy résen: ott sírdogáltak a szegény gyerekek. Megkérdezte tőlük Katica:

- Kik vagytok, szegénykék?

- A király gyermekei vagyunk - felelte a kis királyfi. - Szabadíts ki bennünket, apánk gazdagon megjutalmaz érte!

- Meg anyánk is! - mondta a kis királylány, és így folytatta: - Testvérkénk leszel, selyemágyban alszol, aranyos ruhákat kapsz! Segíts rajtunk, szabadíts ki!

Azt felelte Katica:

- Várjatok egy kicsit, hadd gondolkodjam, hogyan segíthetnék rajtatok.

Másnap jó reggel fogta magát Katica, és odasúgta az ágyának:

Ha sz anyám szólít engem,
kedves ágyam, szólj helyettem!

Ezt kérte a ládától is, a lépcsőtől is, a tűzhelytől is a konyhában. Mindegyik előtt elmondta a varázsigét. Aztán a zárakat nyitó varázsfűvel megérintette a kamra zárát, és így szólt:

Zár, zár, kamrazár,
eressz útra, nyílj ki már!

Lepattant a zár, kinyílt a kamra, és Katica elindult az erdőben a király gyermekeivel a palota felé.

Felébredt a boszorkány, és elkiáltotta magát:

- Hallod-e, Katica, kelj fel, rakj tüzet!

Ráfelelt az ágyacska Katica hangján:

Felkeltem már, talpon vagyok,
mindjárt lobos tüzet rakok!

A boszorkány várt egy kicsit, aztán kiáltott még egyet:

- Hol vagy, te lusta teremtés?

Ráfelelt a láda:

Itt vagyok, a ládán ülök,
még hajamba fésűt tűzök!

Eltelt megint egy kis idő, de Katica nem jött. Megmérgesedett a boszorkány, akkorát kiáltott, hogy majd szétdőlt a ház:

- Hol vagy hát, te gyalázatos?

A lépcső válaszolt:

Megyek, megyek, sietek,
már a lépcsőn lépdelek!

Szundikált még egy kicsit a boszorkány, aztán felébredt és fülelt: csend volt a házban, nem mozdult semmi. Felugrott a boszorkány, csak úgy tombolt dühében. Megszólalt akkor a tűzhely:

Itt állok a tűzhely mellett,
tüzet raktam, ahogy kellett!

Csakhogy a konyhában nem pattogott a tűz, csend volt az egész házban. Elfogyott a boszorkány türelme, fogott egy seprűnyelet, s kirontott nagy sebbel-lobbal a konyhába, hogy kegyetlenül elverje a lányát. De Katicának Híre-hamva sem volt, eltűntek a király gyermekei is.

A varázsgyűrű mindjárt megmutatta a boszorkánynak, merre szöktek a gyerekek. Utánuk csörtetett a rengeteg erdőben.

Csakhogy a gyerekek útközben találkoztak egy szarvastehénnel, s elbeszélték neki, mért kell menekülniük. Megsajnálta őket a jószívű szarvas, és megígérte, hogy segít nekik. Meghagyta kis borjainak, hogy bújjanak el jól a sűrűbe, apjukat őrnek állította melléjük, aztán hátára kapta a három gyereket, s eliramodott velük a királyi palota felé.

Jött a boszorkány is hamarosan, sebesen szökdelt a fák között. Nagy mérgében és siettében elfelejtette láthatatlanná varázsolni magát, s a szarvasborjak jól láthatták, és elbújhattak előle. Akkor az apjuk - ő volt a szarvaskirály - kiszaladt a sűrűből, agancsára kapta a vén boszorkányt, és futott vele, mint a szél, egyenest a királyi palotába.

Akkorra már a szarvastehén elvitte a palotába a három gyermeket. Sírva fakadt örömében a király meg a királyné, hogy újra szívükre ölelhették elveszett gyermekeiket. A jószívű Katicát lányukká fogadták, s jó sorsa volt azontúl, selyemágyban aludt, aranyos ruhában járt, mint egy igazi királykisasszony.

Nemsokára a szarvasok királya száguldott be a palota udvarára, agancsán a gonosz boszorkány. Beledobta egyenest a feneketlen tóba, ott lelte halálát a csúf banya.

A szarvasok békén lehettek attól fogva az erdőben, nem bántotta őket senki, nem fejte ki tejüket a gonosz boszorkány.

/Ford.: Lengyel Balázs/

Richard Beer-Hofmann: Öregség

Nem borzadnál meg a fától,
mely virágban állna egyre,
érintetlen az időktől,
forgásukban megmeredve?

Hullajtaná szirmát máris
minden virág, ha virágzik:
kelyhe mélyén él a honvágy,
érlelő, dús nyarat áhít.

Fényes csúcstól vak gyökérig
egyre ugyanaz a vágy szól,
s egy akarat lüktet, árad:
gyümölcs legyen a virágból!

Virág - gyümölcs - és mag újra!
Mi a vég és mi a kezdet?
Nem örökös virágzásért
kell tárt karokkal esedezned!

Ne kivánd az égiektől,
hogy föloldják, mit kimértek.
Ne fuss tőle: - várj nyugodtan,
míg utolér rendelésed.

Visszarettent az öregség?
Megremegtet egy ige?
Kőnek se mondd: "Szertemállsz!" - ha
kristállyá kell lennie.

Tudd: testvéred, kő, fa, csillag,
s boldogítson e tudat.
A közös sorsból kizárva
élned átok volna csak.

Égi csillag fentet, lentet,
teret, időt egy sem ismer:
káprázatok csalnak, agyrém
játszik itt érzékeinkkel.

Nyílás, hullás, halál, élet:
börtön, melybe magad zárod!
Zúzd szét, lépj ki a szabadba:
tiszta szél fuvalma száll ott.

Lábad alatt és fejednél
csillag kering, csillag áll.
Csupa mozgás! Lépj közéjük!
Élet van csak, nincs halál!

/Ford.: Rónay György/

Szilágyi Domokos: Mese a vadászó királyfiról

I

Füveket ölel a bronzkarú medve,
nyúzza, vigye, kinek ideje, kedve,
túl a ciheresen vadkan inal,
fáj a föld, fölsebzi lábaival,
fáj a föld, fáj a fű, bokorág: robban,
robban a fájás szívpitvarokban,
forr az ég, éget, gyerünk, tovább,
míg szusszal a tüdő, lépttel a láb
bírja: - nyugalom? csak fáradság van, kába -
pihenés?: álomtalanok álma:
tovább: feszül az íj idege,
feszül magától: időtlen ideje
már ez a vágta - s meddig még, meddig?
A királyfi kezét tövisek sebzik,
úttalan utakon, süvítő sűrűben
lohol: lova régen elmaradt mögötte,
tisztáson, egy szál bárányfelhőhöz kötve.

Hány napja, hány hava, hány nyara, hány tele
telt itt, erdőn-síkon, hány vas esztendeje,
teste röghöz durvult, szeme fényhez edzett,
izmai rugalmas acélrudak lettek,
anyai simítás hajától idegen,
apai szó szívét elhagyja hidegen,
emberi zsivajhoz füle buta, tompa,
farkas, medve, vadkan féli a vadonban,
őz-ünők juhádznak szeme sugarától,
jótanáccsal szolgál szajkó ha rikácsol,
tanítói hangyák, táplálói gombák -
mégis, mintha - átok? - csak járná bolondját,
vadkan hogyha röffen, ha tutul toportyán:
utána, ha vérem marad is a portyán!
megpihenünk majd ott, a végtelen partján.

Tajtékot túr a kan, fogát földbe fúrja,
ina rogy, lehe fogy, tápászkodnék újra,
szemében véresen düh s félelem forog,
toppant még, szédeleg, dülöngél, tántorog,
feje csak lekoppan szürke szikla alatt,
nyílzizzenés-hangú halálra vár a vad.
Torpan a királyfi, mintha nem is földi-
fáradt mozdulattal homlokát letörli:
kerüli a vadat - tűnhetsz! - széles ívben,
fölhág a sziklára, leül, pihen csöndben.
Fejest bukik a nap a látóhatárról,
az esthajnalcsillag sápadtan pislákol.

Ernyed a királyfi, pihengél zsibbadtan,
íj, tegez mellette kushad az alkonyban:
leréved a szeme, hol a völgyben, alant,
elhúz alacsonyan egy szűzfehér galamb,
ellibeg, megfordul, fölméri a völgyet,
körbe száll, fölsuhan, suhan egyre följebb:
talpon a királyfi, tapossa a sziklát,
- álmában, imitten látja-e, amit lát?
ezt a csillagszárnyút, ezt a szelídszépet -
- tíz életet reá! fagaras az élet!
S a madár is mintha biztatná, intene,
hívná, csalogatná: jöszte, erre gyere,
orra előtt lebeg, vezeti, s ő szökik,
vállára fegyverét, mit sem töprenkedik,
erein ereje elárad tüzesen,
madarát követi hegyeken, völgyeken,
erdőkön, pusztákon, sziklák s cserfák között,
szürke magasságban bagoly hussan, köhög,
patak cserfel, mit az! vízbe térdig, övig,
jánosbogár-lámpák szerelmüket szövik,
csillagok fiadznak, fölevez a hold is,
s ő talpal, kedvétől fölérezne holt is,
láthatatlan láncon vonszolja a szépség -
veszély? törpe mindje! soha ilyen estét!

S lám, egy tisztás partján, kék sziklakő előtt
megpihen a galamb, megpihentetve őt,
s szóval fölfeleli, turbékoló szóval,
alig hangosabban, mint gyöngyöző sóhajt:

Sziklák lánya,
jöszte, jöszte,
orcád könnyben
ne füröszd te,
búbánatban
ne időzz te,
sziklatündér,
jöszte, jöszte!

Nyeli szavát a csönd, súlyos csönddé nyeli:
újfent szól a madár, szóval fölfeleli:

Sziklák lánya,
búval kelő,
búval nyugvó,
jöszte elő,
napod ébred,
könnyed verő,
sziklatündér,
jöszte elő!

Nyeli szavát a csönd, susogássá nyeli:
újból szól a galamb, szóval fölfeleli:

Sziklák lánya,
jöszte, jöszte,
orcád vígság
megfürössze,
szerelemben
megfürdőzz te,
sziklatündér,
jöszte, jöszte!

Szó nyomán suhogás: kilépik a sziklán
aranyhajú tündér, csillagszemű szép lány:

- Maradj itt, életem-életed rajta van:
maradj itt, dalia, örökre, én uram!

II

Hány napja, hány hava, hány nyara, hány tele
telt tündére mellett, selyem esztendeje,
teste megszelídült - nap hogy nem asztala,
zápor nem áztatta, tövis nem karcolta -,
szája csókot tanult, szíve boldogságot,
kunyhófal kerített egy egész világot.

Békén emberektől, madarak-vadaktól,
jót-rosszat nem várva, nem kérve holnaptól,
ujjai aranyhaj erdejét bolyongva,
napi eledelül ölelés meg gomba:
íjának idege lanyhult, nyilát rozsda
kimarta, tegezét pókháló befonta,
vaddisznócsapásra, szeme nem lát célra,
kásássá petyhűszik izmai acélja.

Csapongott a tündér pilleszárnyú kedve,
ölelést örülve, csókra fenekedve,
csatározó testtel, hódítva az áldott-
álmodott, a teljes megváltó világot,
fölborzolt lélekkel: minden perc: új öröm,
új varázs minden nap: a sugár a kövön
csak nekik viháncolt, sárgarigó füttye
kerekded kedvüket fellegekre tűzte:
szemük nyílt, sugárzott eddig-nem-látottra,
csengő forrásokra, bódult virágokra,
gyíkocska szemében tükrözött az égbolt,
bűvös, révült világ: sejtelmesen szép volt.
Csapongott a tündér lepkeszárnyú kedve,
ölelést örülve, csókra fenekedve,
egy napig, kettőig, nyáron át, éven át -
de a világ sem tart addig, míg í világ.
Kezdettek a napok naptalanná válni
(mit sem tenni annyi, mint a semmit sem várni),
éjek lobogása pislogássá vásott,
szükség szűkítette ezt a szűk világot,
elzsongított a csönd, aztán süketített,
pihenés üdített, aztán merevített,
gondok, gondolatok őrltek zakatolva:
a boldogság vajon csak két ember dolga?
S cammogtak a napok, egy a másik mögé,
míg egyszer a tündér szóval fölfelelé:

Virágom, virágom,
éltető világom!
Rozsdás nyilad
nem féli vad,
hónaphosszat
heversz magad,
virágom, virágom,
éltető világom,
lépted lesi
erdő-mező,
ajkad patak,
csörgedező,
gyöngéd kezek
őzek sírják,
meg nem lesed
hajnal pírját,
virágom, virágom,
éltető világom!
Rozsdás nyilad
nem féli vad,
hónaphosszat
heversz magad!

Feküdt csöndben, nyugton, lomhán a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat ügyelt,
s szólott a tündérnek, szóval így fölfelelt:

Tőled hova mennék?
nélküled mi lennék?
hordtam nyugtalanság
kedves-kínos terhét,
mígnem nyugalomra,
találtam tereád -
fütyülök mindenre,
vesszen meg a világ!

Hallgatott a tündér, napok teltek ismét,
egyiket a másra csakhogy agyonüssék,
nyugton a királyfi, nyugtalan kedvese,
míg idő múltával újra fölfelelte:

Virágom, virágom,
hunyorgó világom!
éltem búban-bajban
napjaim magamban,
hörpöltem örömet,
szürcsöltem teveled,
nem bírom, unom már
ezt a rengeteget:
sárig hajam
gyík ha nézi,
nád-derekam
nem igézi:
rozsdás nyilad
nem féli vad,
hónaphosszat
heversz magad
szótalan
mellettem -
nem erre
termettem!

Pihent csöndben, lomhán, tunyán a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat figyelt,
s szólott a tündérnek, szóval így fölfelelt:

Tőled hová mennék?
nélküled mi lennék?
hordtam nyugtalanság
vállam-sebző terhét,
mígnem nyugalomra,
találtam tereád -
fütyülök egyébre,
vesszen meg a világ!

Hallgatott a tündér, napok teltek ismét,
egyiket a másra csak hogy agyonüssék,
kábán a királyfi, kínlódva kedvese,
majd idő múltával újfönt fölfelelte:

Virágom, virágom,
vakuló világom4
rozsdás nyilad
nem féli vad,
hónaphosszat
heversz magad
szótalan
mellettem -
nem erre
termettem!
Éltem búban-bajban
napjaim magamban,
nem voltam senkié -
szedjük magunk össze,
jöszte, uram, jöszte
az emberek közé!
Apád-anyád érted eped,
szép kedvesed
itt eleped,
szedd hát magad össze,
jöszte, uram, jöszte!

Zsibbadt félálomban hevert a királyfi,
tartotta, ölelte, húzta le a pázsit,
úszó felhőt bámult, kúszó árnyat ügyelt,
szólott kedvesének, szóval így fölfelelt:

Innen hova mennék?
másutt minek lennék?
te kívántál ide,
mért kívánsz el innét?
Mit nekünk a világ,
városok, emberek?
Én veled, te velem,
te velem, én veled:

Hallgatott a tündér, napok jöttek ismét,
egyiket a másra csakhogy agyonüssék,
báván a királyfi, gyötretve kedvese,
mígnem idő múltán, egy verő reggelen,
ocsúdva, ásítva, nyújtózva körülnéz -
nem hisz a szemének: tovatűnt a tündér.
- Tán a forrásra ment? verőfényben fürdik:
vagy az erdőt járja? nem tett ilyet eddig,
nélkülem lépést sem! és én is csak vele! -
S forog már, pörög már a világ körüle.
Tisztásra kilépik, körös-körül kémlel,
küldi hívó szavát sebes szárnyú széllel,
elindul maga is, forró félelemmel,
szólni sem tud immár, gondolkodni sem mer.
Hágót hág, lejtőn lejt, sűrűségben csörtet,
vigyázkodik, kutat eget-sziklát-földet,
ellankad, föléled, halad, liheg, eláll,
ellene a vadon, kemény, mint a halál.
S lehull az avarra, lecsügged, lehorgad,
kilobbant a tegnap, elhamvadt a holnap,
ólomnál ólomabb, könnyebb, mint a sóhaj,
s fölfelel magának, sír keserű szóval:
- Anyácskám, arácskám, szomorúcska mátkám,
szenvedő szemetek még egyszer ha látnám!
apám váró vára, mért hagytalak oda!
Lettem volna tudós vagy vitéz katona,
lettem volna koldus a koldusok között!
de szívembe magány gőgje beköltözött!
távol mindenkitől, embertől, állattól:
távolodtam közben csak enmagamtól!
megcsaltak, mert magam megcsaltam magamat!
nagy vagy, szárnyas idő, kicsi a pillanat,
kicsi ez az élet tettelen, szárnytalan -
megcsaltak, mert magam megcsaltam enmagam!
holnapot nem vártam - mit várhattak tőlem?
nem éltem a földön - mit érek a földben?
emberek nélkül én állatnál kevesebb,
szeretni sem tudok, bárhogyan szeretek!
emberek nélkül csak az emberek ellen,
ádázkodik erőm, szóm, szívem, szerelmem!
Anyácskám, arácskám, szomorúcska mátkám,
szenvedő szemetek még egyszer ha látnám!
Nincs már bajom bajjal, szikkad szívem ere,
sírom erdő, testem vadak eledele.

Szilágyi Domokos: Orgonaillat

Nem jöttél el - mióta is?
Hiányoztál - egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,

alattomosan, nesztelen
rohansz reám - s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.

Leültetnélek, hogy mesélj,
mindent, mindent mondj el nekem,
de torkomon nem jön ki hang,
és nem tudsz szólani te sem,

csak ez a csönd ujjong, dalol
- mint szerelmes lány mosolya -,
hogy május van, kacag a nap,
s lobog, lobog az orgona.

Zelk Zoltán: A bánat jogáért

Variációk két sorra

1.

Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...
Féléve már, hogy szüntelen
e két sort mormolom.

Ez tölti színig álmaim,
csordultig tudatom,
ez lett imám, lélegzetem,
ételem, italom.

Lehet, hogy betelt volna már?
hogy máglyámat rakom?
hogy eztán holdam parazsán
ég el minden dalom?

S állok nagy szelek útjain,
elkárhozott malom,
mely egyre zúgja, őrli
hangja-se hallhatón:

Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...

2.

Élt köztetek egy ember,
virrasztva éjt-napot,
sorsának ablakából
a fölkelő napot,

mindig a hajnalt leste -
így múlt - öregedett,
mígnem az ő szívében
végképpen este lett.

Azóta úgy bolyong már,
hol ő jár, éj van, éj,
feje fölött a hold száll,
ha hajnal van, ha dél,

úgy járja nappaloknak
zsivajgó piacát,
amerre ő megy, hordja,
feje fölött nagy holddal

viszi az éjszakát.

3.

Megszokja már a sötétet,
megszokja a szem
s látható lesz, ami nemrég
még csak sejtelem.

Itt a példa: illat volt, most
kilenc szikra száll:
ez a kilenc tegnap gyúlladt
piros rózsaszál.

Más példának vedd az úton
úszó árnyakar:
volt esztendeid vizén ring
egy-egy lányalak...

De ez játék. Ha már fölkelt
holdad, éjszakád,
földig rontva nappalaid
rossz vályogfalát,

udvarán a pusztaságnak
bűneidre vesd a bánat
röntgensugarát.

4.

Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Szakadékok fölött jártam
cérnaszál reményen.

S aki vétkeimért vétkes,
az hirdeti vétkem?
Lelke rajta! Ki bocsájt meg
magamnak, ha én nem.

Megbocsájtok. Földig húzza
ágam az alázat.
Szivemből száll égre, s vissza-
süt rám a bocsánat -

Árad a zöld, koranyár van
s vagyok, aki holdsugárban
térdig avarban jár őszi tájat.

5.

Kiket új harcra ingerelnek
a még be sem hegedt sebek:
kivánok győzelmes csatákat -
de én már nem megyek.

Halálaimból újra kelni
ha még tudok, csak úgy tudok,
ha soha többé...romjaimból
új várat nem rakok.

Megállok én már egy fűszálon,
elhálok egy falevelen,
rigók álmába takaródzom -
Verem, verem, farkasverem,

az volt amennyi napom, évem:
hát értsd meg, ha már nem adom,
ha foggal és körömmel védem
utolsó jogom: bánatom!

Mert fölkelt immár szívemben a hold,
én végső csillagom.

Juhász Ferenc: Délnek húz a fecske, délnek

Délnek húz a fecske, délnek.
Feszítik szárnyuk a szélnek
az őszi vándormadarak.
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
a lassan szálló ég alatt.

A fű kiégett, ősz van újra,
s az ember újra megtanulja
becsülni a meleg nyarat.
A ködben úszó völgytorokban
a csorda bőg, s az ezüst porban
a hegynek fölfelé halad.

De fájt a szívem mindig ősszel!
Most nem sajdítja ismerősen
szívemet ez a fájdalom!
A dér bolyhait hogyha látom
mályvalevélen, rózsafákon,
szempillákon és bajszokon.

Az idő itt az őszt mutatja.
De népem minden mozdulatja
az ifjúságot hirdeti.
Hömpölyöghet a piros erdő,
s hullhatnak mohos, tekergő
ágai közt levelei.

Népem és én egy vagyunk már,
szebbek a legbuzgóbb tavasznál,
virágzók és egy akarat.
Hiába húz a fecske délnek
és sikolt az esti vadlúd-ének,
hirdetvén jeget és havat.

Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
az őszi vándormadarak.
Keringenek még a magasban.
Nem a tél jön, itt tavasz van
és mindörökre az marad.