Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Gerendás Erzsébet: Meséljek a zöld disznóról?

 

Mesélek a zöld disznóról!

Patak partján, kerek erdő közepén éldegélt szüleivel egy csíkos, kövér kis vadmalac. Amilyen csinos volt Csíkoska malacnak, olyan csintalan volt gyereknek. Minduntalan megszökött hazulról, és elbarangolt az erdőben, vagy bevette magát a rétre, s úgy elbújt, hogy a füle se látszott ki a fűtengerből. Ott lapult és hancúrozott napestig a lepkékkel, szöcskékkel, bogarakkal, mialatt a szülei aggodalmukban tűvé tették érte az egész környéket.

Egyszer megint kiszökött a rétre. Azt játszotta, hogy ő most a margaréta, s a szél ringatja a virágát. Ide-oda hempergett és hempergett, és hempergett a hátán, és közben vékony malachangon énekelt:

Én vagyok a kis virág,
enyém az egész világ!

A sok hempergéstől fűfoltos lett a háta, sőt a nyaka, a feje, a füle, és a végén már egyetlen zöld paca lett az egész malac. De ő nem vette észre, mert hiszen a malacok nem látják a hátukat.

A füvek és bogarak összesúgtak mögötte:

Zöld malac, mint a fű.
Ugye, milyen gyönyörű?

Csíkoska elcsendesedett, mert meghallotta, hogy a papája hangos kiáltozással keresi. De nemhogy előjött volna, dehogy! Egészen belelapult a fűbe, ki se látszott belőle. A papája nem is vette észre, továbbment, hogy megkeresse a fiát.

Mikor Csíkoska estefelé elfáradt és megéhezett, hazaszaladt. Az ám, de a mamája ott állt az ajtóban, és nem engedte be.

Biz ez nem a mi fiunk,
a mi szép kis Csíkosunk.
Ki ez a zöld idegen?
Nincs helye idebenn!

- szólt, és útilaput kötött a kismalac talpára.

C Szegény Csíkoska nagy búsan bandukolt az erdei ösvényen. Ment, mendegélt, poroszkált, míg elérte az országutat. Fáradt is volt, éhes is volt, álmos is volt szegény. Leült hát az árokpartra, és nagy árvaságában sírva fakadt:

Ki ad most enni nekem?
Hol hajtom le a fejem?

Ekkor mocorgás támadt az út menti fán. A kakukk, akit az erdő népe Igazmondó Habakuk néven ismert, kihúzta fejét a szárnya alól - mert már éppen alváshoz készülődött -, és ki szólt a lomb közül:

Vesd le ezt a zöld ruhát,
majd rád ismer a mamád!

Csíkoskának egyszeriben megvilágosodott az agya. Milyen egyszerű! Sürgősen lefürdi magáról a zöld színt, és akkor hazamehet. Felugrott, és leszaladt a patakhoz. Megkérte, mossa le róla a fűfoltokat. A patak szívesen vállalkozott rá. Súrolta, mosta, súrolta, mosta, de bizony a zöld szín egyet se mozdult. Akkor Csíkoska megkérte a homokot, segítsen ő. A homok is nekilátott teljes erejéből. De hiába gyúrta, dörzsölte, súrolta, a malacka csak zöld maradt.

Kétségbeesetten rohant vissza az út menti fához, és újabb tanácsot kért a kakukktól.

A kakukk már aludni akart végre, ezért rosszkedvűen és szűkszavúan felelt:

Fűfolt ellen: tej, fehér.

Azzal visszadugta a fejét szárnya alá, és elaludt.

Csíkoska nagyon álmos és nagyon fáradt volt: fjében összezavarodtak a betűk és szavak. Úgy értette: fejtehér.

Mi lehet ez a furcsa "fejtehér"? - tűnődött, és búsan továbbporoszkált az országúton. Hogy el ne felejtse, közben folyton mondogatta magában:

- Fejtehér...Fejtehér...Fejtehér...

Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak valami csodálatos illat ütötte meg az orrát. Menten felélénkült tőle. Egy tanya állt az országút szélén, onnan áradt ez a csodálatos ételszag. Csíkoska szájában összefutott a nyál. Apró kis patáin villámgyorsan nekieredt, és futott a szagfonál nyomán. Észre sem vette, a nyitott kapun át máris bent termett az udvarban, s fejével a disznóól kerítését bökdöste. Az ólból izgató csámcsogás és rokoni röfögés hallatszott. Csíkoska olyan vékony volt, hogy az ajtórésen át sikerült bepréselnie magát a kifutóba. Hatalmas vályú előtt még hatalmasabb két hízódisznó habzsolta a párolgó korpás moslékot.

Csíkoska nem sokat kérette magát, nekiesett az ételnek. Az óriás disznók fejükkel ugyan félre-félrelökdösték a kis jövevényt, hogy felhemperedett, de keményen dolgozott benne az éhség, és így mindig visszafurakodott a teli vályúhoz.

Mikor a vályú kiürült, a hízók elégedetten bevonultak az ólba, és elaludtak. Csíkoska megpróbált kipréselődni a nyíláson, ahol bejött. Az ám, de úgy teleette magát, hogy pocakja nem fért ki többé rajta. Lefeküdt hát a földre, és elaludt.

Hajnaltájt zajra ébredt: egy csizmás ember jött be az ólba, ki akarta takarítani a hízók szállását. Csíkoska, mint a nyíl, kisurrant a csizmás lábak között. A gazda megriadt a váratlan, zöld csodától. Nem tudta, mi lehet, s utánasújtott a vasvillával. A suhintás szerencsére a zöld malacnak csak a farka tövét érte. De szegény ettől még jobban megrémült, s visítva elmenekült.

Az egész udvar felbolydult. A tyúkok ijedten kotkodácsoltak, a libák gágogtak, a láncos kutya őrjöngve ugatott. A nagy zenebonára előszaladt az istállóból a gazdasszony, aki éppen tejet fejt. Kezében volt a félig tele sajtár. Csíkoska nekirohant, az asszony felsikoltott, és elejtette a sajtárt. Az egész tej ráömlött Csíkoskára, aki ettől végleg megvadult. Most már nem volt se élő, se holt. Ész nélkül kiugrott a kapun, s neki a vakvilágnak. Csak úgy porzott utána az út, ahogy - szerencsére! - éppen az erdő felé szaladt. Ungon-berken át csörtetett, s a magas partról egyenesen belezuhant a patakba. A tej előzőleg már feloldotta a fűfoltokat, a patakvíz pedig lemosta róla az egészet, és a malacka tisztán, üdén, csíkosan kecmergett ki a szárazra.

Egy korán kelő szarka - az erdő hírharangja - meglátta, és megkiáltotta az erdőnek:

- Hazajött a Csíkoska! Hazajött a Csíkoska!

"Akkor hát nem vagyok már zöld, ha csíkosnak lát a szarka! - örvendezett a vadmalac. - Akkor hát hazamehetek!"

Azzal usgyi, rohant, ahogy csak vitte a lába!

Otthon már várták a szülei, mert a szarkától hallották, hogy jön hazafelé.

Csíkoska a szülei nyakába borult:

Csakhogy újra itt vagyok!
Jaj, de jó itt nálatok!!

Soha többé nem rosszalkodott. Ha néha ugrándozni kezdett benne a kis ördög, elég volt, ha rászólt a mamája:

- Meséljek a zöld disznóról?

Csíkoska rögtön szerény és szende lett, mint a kis ibolya. Lesütötte a szemét, és csak ennyit mondott halkan:

- Fejtehér...

Ady Endre: A vidámság küldöttje

 

Karácsony estéje volt, hideg havas este, s a Németh Ferkóék szobájában gyengén világított a lámpa, és a rossz kályha nem adott meleget. Hát ez nem is volt csoda, mert Ferkónak az édesapja szegény munkásember volt, az édesanyja betegen feküdt az ágyában, és Ferkóval együtt öt gyermek volt a háznál. Nem telt fára, szénre, petróleumra, ami nagyon szomorította Ferkót, aki a legnagyobb volt a gyermekek között, s már második éve iskolába járt.

Egyszer csak Ferkó, aki fázott is, álmos is volt, kedvetlen is volt, az ablakhoz ment, és kinézett a jégvirágos ablakon. Arra gondolt, hogy a finom, gazdag úrfiacskák, micsoda melegben, fényességben, lakomázásban és örömben mulatnak mindenütt ilyenkor karácsony estéjén. Egyszerre valami csodálatos fény csapódott be az ablakon, Ferkó valami olyat látott, mint amilyenekről a mesékben olvasott. És bár nem volt szabad hangosan beszélni, mert a Ferkó beteg édesanyja elszunnyadt s kis testvérkéi is aludtak, elkezdett kiabálni Ferkó:

- Édesapám, édesapám, tessék idejönni, ilyen szépet, jaj, nem láttam még életemben.

A Ferkó apja odalépett az ablakhoz, ő is kinézett, habár a nagy világosság majdnem neki is elvette a szemét. Messziről egy hatalmas férfiú közeledett, aki olyan fényes volt, mint a Nap, s a hó mindenütt olvadt körülötte, ahogy jött. A Ferkó apja megsimogatta a Ferkó fejét, azután elhozta az ablaktól Ferkót, hogy meg ne fázzék, és így szólott hozzá csöndesen:

- Azt a fényes embert a Vidámság Küldöttjének hívják, fiam, meg fogod mindjárt ismerni, mert idejön hozzánk.

Ferkó nagyon fölindult a hírtől, de örült is nagyon, és álmos szemeit vidáman dörgölte, mint egy kis macska. Egyszerre szép muzsika szólott, az ajtó fölpattant, s belépett a fényes, óriás férfiú s leült mosolyogva egy rozoga székre.

A rossz petróleumlámpa rögtön úgy világított, mintha az egész ház lángot vetett volna. A hideg, sötét kályhából édes meleg áradt, s az egész szoba megszépült. Az ágy, amelyen Ferkó beteg édesanyja feküdt, fényes lett, puha, paplanos, magas. A Ferkó kis testvérkéi se nyögtek tovább föl álmukban a hideg miatt. Mindegyik egy-egy külön kis ágyban feküdt, szép párnákkal, meleg takarókkal. Az asztal megterült magától, s tele volt nagyszerű ennivalókkal, Ferkó hozzá is fogott az evéshez. Annyi minden volt ott, hogy azt se tudta Ferkó, melyikből egyék először és legtöbbet. Fölébredt a Ferkó édesanyja is, s mintha soha beteg se lett volna, olyan vidáman beszélgetett.

A Vidámság Küldöttje különösen a Ferkó édesapjával beszélgetett szívesen:

- A feleséged meg fog gyógyulni - mondta neki -, mert jó orvos fog járni hozzá, s ingyen fog orvosságot kapni. Te csak dolgozz becsülettel tovább is, miként eddig, és harcolj azokkal, akikkel egyenlő sorban vagy. A Ferkó-fiú jó fiú, szófogadó, okos, ő belőle nagyon derék ember fog válni. Kerül majd pénz mindenre, könyvre, tandíjra, ruhára, kosztra, mert úgy illik, hogy a szegény ember gyermekéből is lehessen valaki, nemcsak a gazdagok kényes kölykeiből. A többi gyermek is boldogulni fog, ha jól neveled őket, ki-ki a maga tehetsége szerint. Nem fogtok heten lakni egy szobában, szép, egészséges lakásotok lesz, jó fűtéssel, lámpával. Mert nem tarthat már soká az a gazság, hogy némely ember, aki semmit se dolgozik, harmadmagával tízszobás palotában lakjék és az, aki dolgozik és mindent előteremt, nyomorúságosan éljen. Én meg fogok érkezni egyszer, állandóan itt maradok, s akkor vidámság és igazság lesz a világon. Hanem még sok szegény házba kell benézni - mondta a fényes férfiú -, tehát el kell mennem tőletek.

A fényes, jóságos óriás idegen eltávozott, de még sokáig szólott a muzsika s Ferkó nagyon boldog volt és örömében fölkacagott.

*

Másnap reggel Ferkó fölébredt s elmondta az édesapjának, hogy milyen nagy öröme volt neki az este.

- Csak azt nem tudom, édesapám -, mondta Ferkó -, vajon nem álmodtam-e az egész dolgot?

A Ferkó édesapja szomorúan megsimogatta a Ferkó fejét, de azután megvidámultan így szólt:

- Mindegy, fiam, ha álmodtad is, de azért igazat álmodtál, s valamikor úgy lesz, ahogy álmodtad. Nem tarthat az már sokáig, hogy sok millió, dolgos, szegény ember nyomorúságban és szomorúságban éljen. Nem úgy lesz az mindig, hogy csak néhány gazdagé legyen a világ. Csak tanulni kell, fiam, összetartani, hinni, dolgozni és harcolni. Az a jóságos, fényes férfiú, akiről tegnap álmodtál, el fog jönni nemsokára, s itt fog maradni közöttünk. Tudod, hogy ma karácsony van, Krisztust ünneplik az emberek, aki szintén azt akarta, amit az a te álombeli férfiúd. Krisztus megcsalták, megölték az urak és a papok, de akit te tegnap láttál álmodban, az győzni fog. És akkor minden úgy lesz, ahogy te álmodtad, Ferkó, s nem lesz bizony többé szegénység és nyomorúság ezen a földön.

Számomra ismeretlen szerző: A karácsonyfa

Ez a kis fa
Jól megrakva,
Cukor alma
Sok van rajta,
Szilva dió
És mogyoró,
Mind, mind éppen
Nekünk való!
Aztán a sok
Játékféle!
Hej de vígan
Játszunk véle!
Hát az a sok
Apró csillag,
Hogy tündököl
Hogyan csillog?
Tudjátok-e
Hogy ki hozta
Mind ezeket?
A Jézuska.
Áldott Jézus
Te csak szeretsz,
Minden évben
Föl föl keressz.
Jöjj el hozzánk
Még máskor is,
Azt sem bánjuk
Ha százszor is.

Számomra ismeretlen szerző: A karácsonyfa

Mese, mese elmesélem:
- Angyal jár a csöndes éjben,
Alvó erdőn, ágan bogan át
Suhogtatja fényes szárnyát.

Egy-egy fának azt susogja:
"A Jézuska parancsolja."
És a kis fán nagy hirtelen
Töméntelen játék terem.

Aztán megint csak susogja:
"A Jézuska parancsolja."
S az a kis fa rögtön rája
Megindul az éjszakába.

Megy, mendegél, de úgy látszik,
Nagyon félti ágacskáit,
Eltűnődik hosszan, mélyen:
Kihez menjen? Hova térjen?

Jó gyermeknél megáll végre,
Ide tér be! Ide tér be!
Áldjuk, mintha nálunk volna,
Ki neki így parancsolta!

Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét: a hegy is
függönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség...Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a kerítésen át.
Ott megpihent: aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett...
Már félni kezdtem: de a hegytetőkön
előgurúlt a Hold...S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

Babits Mihály: Három angyal

Három, három, három, három, három angyal szállt
felém.
Egyik fehér, mint a felhő, a másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenszemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

Dsida Jenő: Üzenet

Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.

Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajkad se kell.

És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.

Dsida Jenő: Hazafelé az éjszakában

Akácos utcák borzonganak.
A ház előtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás:
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt,
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

Devecseri Gábor: Kezdődő ősz

A falevelek rozsdaszín
szegélyt viselnek már. A szél
halkan, állandóan zenél
s az égbolt alja rózsaszín.

A virágok is hervadóban,
a kerti liliomok szirmán
egy-egy barna foltocska van már,
mint elejtett rézpénz a hóban.

Zöld színe múlóban a gyepnek,
s a kerítésen túl az út
közén kopasz emberke fut,
fején esőcseppek nevetnek.

Jankovich Ferenc: Erdei fatábla

Erdő zöldelő homályában,
hol aranylila ágak ingnak,
vidulj s ülj le a bokrok alján
szendergő csönd mellé, mogorva
vándor...

Tüzes-poros sarud megoldván
ejtsd sóhajtva két súlyos vállad
a földre, mint molnár a zsákot,
és zöldelő fák terebélyén
viduljon homlokod...

Arcod késztessék mosolygásra
párosodó rigók, fejedből
szálljanak a gondok...Lezárult
fáradt szemedre lepke szálljon,
s míg álmodban babáddal játszol,
verejtékmarta szőrös arcod
simogassák virágok...

Szlovén népmese: A tündér

Az egyik szép és erős vepríni legény egy szép napon felment az Ucska hegyére. Az út melletti fűben meglátott egy szép ruhájú leányt, aki ott aludt a tűző napon. Elámult a leány szépségén. Nem akarta felébreszteni, levágott inkább egy nagy ágat, és csöndben beleszúrta a földbe, hogy árnyékot tartson a leány fölé.


Felébredt a leány, meglátja a gondosan odaültetett ágat, az árnyékot és a magányosan álldogáló legényt. Megkérdi tőle:


- Te borítottál fölém árnyékot, te legény?


- Igen, mert megsajnáltalak, amiért a tűző napon fekszel - válaszolta a legény.


- Mit kérsz cserébe a jótettedért?


Vígan feleli erre a legény:


- Hadd nézzem a te szép arcodat, hadd vegyelek feleségül.


- Jól van, feleségül megyek hozzád - válaszolta erre a szép leány. - De tudd meg, én tündér vagyok, és te sohasem mondhatod ki a nevemet. Ha egyszer is kimondod, el foglak hagyni.


Megígérte neki a legény, hogy sohasem fogja kimondani a nevét, majd hazavitte a szép leányt, és elmondta otthon a szüleinek, hogy mi történt vele. Azt azonban nem mondta meg nekik, hogy tündért hozott haza menyasszonynak.


Tetszett az öregeknek a leány, és örömest ráálltak a menyegzőre. A fiatalok egybekeltek. Néhány évig boldogan, megelégedésben éltek. Született egy kislányuk, aki olyan szép volt, hogy kilenc faluban nem akadt párja.


A kislány már felcseperedett, amikor egy hajnalon mennydörgésre ébredt az édesapja. Felállt, odalépett az ablakhoz, és látta, hogy rettenetes vihar készülődik. Azt mondta a feleségének:


- Vihar készülődik, oda lesz a termés, hiszen még nem takarítottuk be a búzát. Mindenünket elveri a jég.


Így felelt neki az asszony:


- Ne félj! A mi búzánkat nem fogja elverni.


Ahogy ezt kimondta, felkelt, és kilépett az ajtó elé. Amikor visszatért a házba, zuhogni kezdett a jégeső. Sóhajtozott a férfi, és egyre mondogatta:


- Meglásd, oda lesz a búzánk.


Az asszony mosolyogva vigasztalta:


- Menj ki a pajtába, és látni fogod, hogy a mi búzánkat nem verte el a jég.


Amikor a jégeső alábbhagyott, tényleg kiment a férfi a pajtába, és ott találta a búzájukat szépen kévékbe rakva. Visszamegy a házba, és ámulva felkiált:


- Hiába a tündér, mégiscsak tündér!


Ebben a pillanatban eltűnt a felesége, és a férfi ott állt lesújtva a kislányával.


A kislányhoz azonban visszajárt a tündér. Senki más nem láthatta a gyermeken kívül. A többi ember számára láthatatlan volt. Segített a lányának, minden bajban mellette állt, mint a leggondosabb anya, amíg a leány férjhez nem ment. Tőle származik a Polharok nemzetsége.


Így szól a mese.


/Ford.: Gállos Orsolya/

Szemlér Ferenc: Nekem már az se kell

Nekem már az se kell, hogy egyszer-másszor
jobbra változzék a zord idő.
Mindegy, ha hosszan fúj a Nemere s özön havát
a bulvárok fölé sodorja.
Közönnyel bámulom, midőn vad záporok nyomán
partot-maró
folyó mély áradása nő.
Bánom is én, ha napfény percre sem derül a fák
fölött forrongó ferde köd-fodorra.


Már mintegy az sem érdekel, ha jó szelek gonoszkodón
fordulnak egyre balra.
Ha kéthetes szelíd szakasz után ismét lecsap az arcra
és az ablakra a véghetetlen zápor.
Pillám se rezzen, hogyha lent a kék tenger vizét éjszak
ravasz keze vad szürkévé kavarja,
s üvölt a föld, porlik a part, tombol a táj, visítoz a vidék,
és undorodik szinte önmagától.


Nekem már az sem kell, hogy jó kedvem legyen, de az se kell,
hogy rosszkedvem legyen.
Mélyen egyforma, hogy öröm duzzasztja ereim, vagy sejtjeim
mállasztja mondhatlan harag.
Már így is, úgy is egyensúlyban tartja mérlegét elmémnek
rejtekén az értelem.
És így is, úgy is hallgatnak már ajkamon az izzó,
döntő, világotforgató szavak.

Szemlér Ferenc: Két fa

A kertben két fenyő
száz, kétszáz, ötszáz éve nő,
s közömbösen eltűri, hogy alatta
azóta többször elhaladt a
folyton forgó és eleven,
szívrendítő történelem,
melyben eltűntek népek, emberek.
Csak az ő águk nem remeg,
csak az ő törzsük egyre gyűrűsebb,
csupán tűik fodra süket
a jajra, félelemre, bajra,
amibe más tán belehalna.

Szemlér Ferenc: Hársfavirágnyi pillanat

Egy hársfavirágnyi pillanat
volt az egész - ott a tó
partján, a füveken, a fák
bólongó lombja alatt. Egy
szélrezzenésnyi perc a vizek
lúdbörző színén, a sebten
forduló ég alján. Amennyit
egy fecskesuhanás ér, éppen
annyi, mivel se több. Az árnyék
könyörtelenül tovamoccanó
mutatója jelezte: mind odébb
gördül pályája ívén a föld
ferde ön-tengelye körül. Hogyan
képzelnéd hát a megmaradások
tartósságát? Fogalmaid között
miből fakad és táplálkozik az
állandóság torz képzete?
Hiszen
a hárs-virág helyén kerek bogyók
csüngnek már mindenütt. A láp
tükrén merev a békanyál. A fű
aszik. A fecske sűrű rajban
elszállni készül.
És a föld forog,
hogy a kimért idő
könyörtelen lejárta pontosan
megmérhető legyen vele.

Suonio: Veréb

Aleksis Kivi: A mókus

Theodor Däubler: Tavasszal

Ezüst bimbókkal bámulnak az óriás fák,
hogy minden újra langyos, kék, és béke lett.
A bimbószélek még lágy gyantával vigyázzák,
ha túlkorán a harmat fenyeget.

Duzzadtak a bimbók, harmat csordul s a gyanta!
Ibolyát cirógat kék árnyban a levél.
Primula nevetgél, a rög körötte barna.
Citromlepkékkel aranylik a sárga rét.

A hegy oly halvány, mintha a föld álma lenne,
csúcsa szinte nem is e világról való.
Zsenge gyep mentén, virágligetet ölelve
vad arannyá váltan túlcsordul a folyó.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Devecseri Gábor: Hegyi ének

A szeretőm, fejét karjára
támasztva, elaludt,
apró füvek altatták s lassu,
keskeny erdei ut.

Mellette játszott, duruzsolt,
mormogott bűvös szavakat,
izgatottan szaladgált, megnőtt,
beleszeretett a patak.

Minden másodperccel nagyobb lett
és befolyt orrán és fülén,
most ébredt volna mosolyogva,
de nem tudott szegény.

Arca felett folyt át gyöngéden,
napban fürdött a rét,
csókolgatta fogát, kimosta
s elvitte a szemét.

Térdeit megoldotta és
ellepte derekát,
csodálkoztak a kis füvek,
mikor lába levált.

Haját is simogatta, lágyan
legyezgette, játszott vele,
bontotta, ringatta, becézte
s fürtökben vitte messzire.

Hárfapengető ujjait
nevetve hordta szét,
kilenc nagy folyó lett belőle.
Dicsértessék az ég.

Karl Anton Maly: Dal magányos napokra

Tekintetem az eső elrekeszti,
mossa: függönye ablakomig ér.
A dolgok jártak bennem, mint a verkli.
Asztalomon vermuth van és kenyér.

Ismerem a reménytelen lecsorgó
esőcseppet, könnyező ablakot.
Állok előtte nyugtalan, mocorgó
sejtelemmel, hogy a nap sütni fog.

Dalol a csend, szólamai sötétek.
A nap rövid, az óra végtelen.
Síron a gyertyát, sikolyát a szélnek
s a fonnyadt lombokat is ismerem.

Utólszor mikor láttalak? Hiába:
a nap hosszú, az óra túl rövid.
Még csattog, lobog a köd szürke fátyla
s zászlóként lehull, gyűrődik tövig.

/Ford.: Arató Károly/

Karl Anton Maly: Szállj magadba!

Tizenegy sárkányt számolok az égen.
Megjön az ősz - hirdetik a szelek.
Ablakom előtt óriás ég. Fehéren
rohannak rajta át a fellegek.

Még csillan valami kései fény a
parti fákon s lombjuk közt megtörik,
honnan a nyári álmok maradéka
kiröppen, míg szelekkel küszködik.

Elér a perc: változz meg! Mondd szivednek:
itt a kártya, gyerünk, emelj lapot!
Nézd a Dunát, habjai hogy sietnek!
Táncolnak halászbárkák, csónakok.

Vagyunk hát játékai a szeleknek
és ez a játék tánc is néhanap!
Itt az idő, hogy magad megkeressed:
megjönnöd csak mindenestől szabad!

/Ford.: Arató Károly/

Christine Busta: Dal

Szebb nem lehet a föld sem,
ha fürdött az esőben,
mint a szív, ha füröszti
könnyével szerelem.

Nagyobb nem lehet est, ha
zúgó folyókra hajlik,
mint szerelem szavában
ha szív szívre hajol.

Halkabban még a lepke
sem leng a nyári délben,
mintha szerelem perce
átlép a küszöbön.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Andrásfy András: A varázserő (Lett népmese nyomán)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki miután az édesanyját is eltemette, elszegődött idegenbe juhásznak egy parasztasszonyhoz. Ám ez az asszony varázsló volt, és a juhokat is megbabonázta. Szegény fiú minden nap elvesztett belőlük egyet, mikor kihajtotta őket a mezőre. Végül aztán a gazdasszonya elkergette z erdőbe.

Eltévedt a szerencsétlen. Tanácstalanságában keserves sírásra fakadt. Egyszerre csak ott termett előtte egy öregember, és megkérdezte:

- Miért sírsz, fiam?

A fiú elmondta, mi történt vele, és kérte az öreget, segítsen rajta. Erre az öreg adott neki három pásztorsípot, és így szólt:

- Fújj az elsőbe, és egyszeriben olyan örömet érzel, hogy nevetned kell. Fújj a másodikba, akkor meg az örömtől énekelni lesz kedved. Ha meg a harmadikba fújsz, úgy érzed, táncolnod kell az örömtől.

A pásztorfiú megköszönte az öregnek az ajándékot, elbúcsúzott tőle, és elindult világgá.

Ettől kezdve aztán mindig vidám és elégedett volt, és a sípokkal állandóan megkereste az ennivalóját. Így telt el három esztendő, amikor egy napon egy királyi vár elé érkezett. A várban aznap éppen verseny volt. Az ország legjobb muzsikusai versenyeztek egymással. Ezt hallva a fiú benevezett a versenyre. Mikor sorra került, és belefújt az első sípba, mindenki felfigyelt. A második síp hallatára megtapsolták, amikor aztán a harmadikat is megszólaltatta, már senki sem volt kíváncsi a többi zenészre. Mindenki őt hallgatta nagy örvendezve.

A királynak volt egy gyönyörű lánya, aki mikor meglátta a fiút, és hallotta a játékát, rögtön belészeretett. Két hét múlva ki is hirdették, hogy megtartják az esküvőt. Egy teljes hétig sütöttek-főztek a királyi udvarban. A lakodalmat nagy pompával ülték meg, s utána boldogan éltek.

Egy napon elhatározták, hogy tengerre szállnak. Úgy is lett. A kapitány azonban szerelmes lett a király lányába, s ezért az ifjú férjet kitette egy szigetre, és otthagyta. A fiú ült a szigeten magányosan, és potyogtak a könnyei.

Előtte termett az öreg, és megkérdezte:

- Miért sírsz, fiam?

A fiú megint elpanaszolta keservét. Az öreg ezt mondta:

- Szárítsd fel, fiam, a könnyeidet. Adok neked különböző színű festékeket és ecsetet. Velük visszaszerzed a boldogságodat. Most várj itt, míg erre jön egy hajó, az magával visz.

A fiatalember megköszönte a segítséget, és várt nyugodtan. Néhány nap múlva egy hajó vitorlázott arra. Meglátta őt, a fedélzetére vette és hazajuttatta.

Megérkezve hallotta, hogy felesége, a hercegnő, két hét múlva karja megtartani a menyegzőjét a kapitánnyal. Ugyanakkor tudta meg azt is, hogy a király az esküvő előtt ki akarja festetni a leendő házasok szobáit. Menten jelentkezett. Felfogadták, és munkához látott. Egymás után festette fel a falra élete legfontosabb eseményeit. Így többek közt az udvarba kerülését, esküvőjüket, a hajóutat stb.

Az esküvő napján a királylány, a volt felesége megtekintette a festő munkáját. Nézte, csak nézte a képeket, és lassan világos lett előtte minden. A festőben felismerte a férjét.

Boldogan ünnepelték meg a szerencsés viszontlátást.

A király pedig még aznap felelősségre vonta a kapitányt. Az egykori pásztorfiú és felséges hitvese meg még sokáig éltek együtt békében és boldogságban.

Christine Busta: Az én szerelmem

A nyár az én szerelmem. Mint siklik roppant
hajóján folyókon - mindkét oldalára
napkévéket dobál a földek hosszára
szőlődombok mellei között.
Merre jár, ágyéka körül a rétek,
emelt kezén lógnak rajokban a méhek
s haján átvillognak a szelek.

Szép az én szerelmem, vidám, segít: ott van
vándor s koldus mellett, körtével üdíti,
alvók homlokára lágy lombját teríti,
lánynak ad koszorús örömöt.
A lankadtat füröszti esővel,
kiszáradt kutat hűs áldással tölt bőven
s csillaggal hint próbált éveket.

S együtt tanyázunk végül tiszta hegyekben,
erdő mélyén. Felhőrévész csendben
jön s messzi világról hírt kapunk.
Érett bogyóval, szelíd mohával
megismertet ott a legmélyebb csodával,
míg az ősz ölemből földre hull.

/Ford.: Hajnal Gábor/

Bródy László: Magányosság

Vadszőlő indája ing,
szél tépázza álmaink,
vén cimbalom minden ablak
minden szív és minden ablak,
zeng az ablak, zeng a szív,
fehér ágyam csendbe hív.
Tűzfehér hold arca mozdul,
Istenem, félek a rossztul.
Szörnyű ez a zord magány,
vér csorog a hold nyakán
és szeméből vér csorog,
megátkozott verssorok.
Istenem, úgy félek én, a
házak tetejébe néma
levágott fej fönt a hold ma,
gyertyák között égi porba
kék erdőbe hempereg,
mint kivégzett emberek.
Kikaparom két szemem, mert
átkozott s csak halott embert
lát az éjben mindenütt,
szörnyű látvány sziven üt,
vacogok és félek ettől,
reszketek az őrülettől.
Istenem, a rossztól félek,
mert a lélek, mert a lélek
nem csapong már, mint a sas,
csonkán hullt a mocsaras
poshadt vízbe, hol keményen
fűrészelik a reményem
gyenge, zsenge levelét
bolond békák, feketék.
Zeng a szív és zeng az ablak,
szeretném most az agyamnak
bezárni az ajtaját,
hogy ne lássak rajta át.
Hogy a felhős oszágútnak
távolba sose tudjak
visszanézni és ne lássam
a jövőt sem tűzvarázsban,
jó, ha ködök elfedik.
S balga szivemet pedig,
mely keserű, mint a torma,
torlaszolni akarom ma
zsilipekkel, hogy ne folyjon
belőle az érzés folyton,
sem bánat, sem szerelem.
Hideg legyen, szenvtelen,
tenger fölött téli csillag.
Jaj, nekem tán sose nyílnak
csodakapúk szertelen
buja, pompás kerteken.
Vén cimbalom minden ablak,
minden szív és minden ablak,
szalad a szél szaporán.
Sem apám már, sem anyám,
árva ákác kint a szélbe.
Döng a bakter kurta lépte,
zeng az ablak, zeng a szív,
fehér ágyam csendbe hív.
Hold néz ablakomba holtan.
beh hitvány, rossz fiú voltam..
Pogány álmokba merültem,
templomokat elkerültem,
régi templomos idők
hóvirága most kinőtt,
hajh, apámmal barna padban
ottan ültem szakadatlan,
elragadott sárga hold,
hitetlen szél elsodort,
beh hitvány, rossz fiú voltam,
megbocsájttok lent a porban,
jó apám és jó anyám?
Ver az ostoros magány,
ver a sötét nyugtalanság
s teljesítem a parancsát.
Árnyak járnak mindenütt
s szólnak tépett csengetyűk,
gyors ütemek hangja és e
riadt rímek csengetése
tartja lelkem egyedül,
mert hiába menekül,
hosszú rémek árnya mozdul,
Istenem félek a rossztul,
vezekelni adj erőt
hajnal kapúja előtt,
vigyen oda kék dereglye
leborulva, énekelve
legyek csupa ima, könny,
megnyílt poros imakönyv.

/Forrás:Nyugat,1923/

Fenyő László: Márciusi álom

Álmosító, bolond idő,
vaj tél ez még vagy már tavasz,
ez a badar kétféleség:
a szellő langy, az út havas…
Mostanában mindig aludnék
s miért is ne? A test okos,
mi elől vinne menekülni?
mi rossz az, melyből eloroz?

Alunni, egyre csak alunni,
új világ készül odakünn,
alunni, egyre csak alunni,
hogy ne lázadj, lázadni bűn.
Merülj el álmok méh-ködébe,
legyen túlvilág, feledés
a párna… s hadd szökjön ki könnyed:
e madárszárnyú remegés…

Látom, egy csukaszürke zubbony
fojtja az égboltozatot,
Nappal is hűvös szuronyokként
böknek át rajt a csillagok;
míg lenn, kezedből kenyered
kiveri a revolveragy -
látok sápadtan cihelődő
szürkületi vándorokat…

Mint kit Szibériában hajdanán
vessző futásra ítéltek, a rab,
kezében egy könyvet szorongatott,
vesszői közt úgy lépdelt, nem szaladt,
egy nyitott könyvet, egybeforrva véle,
szeme, lelke a betűkbe veszett,
egy nyitott könyv csapzott le a mellére,
midőn a vesszők közt összeesett:

egy láz vagy egy jelszó nevében
jönnek az új könyvégetők,
emelt fővel – révetegen bár -
haladj el máglyáik előtt:
te a nyelvnek, az anyanyelvnek
maradtál tikkadt mívese,
a haza hű fia, de nem
a hatalom hűbérese…

Alunni, egyre csak alunni,
átaludni pár századot,
nem köt az álom, hanem oldoz:
ott lehetünk csak szabadok.
Álom, te néma tüntetés,
légy hallgatag, hű fegyverem
a valóság, a nappal ellen
védj meg… zsongíts… maradj velem.

/Forrás: Nyugat,1935 /

Gellért Oszkár: Nagypéntekre

Ha én az Ő Fia volnék,
Minden katonára álmot varázsolnék.
Karomon altatnám,
Úgy eldajkálgatnám,
El is babusgatnám,
El is csitítgatnám.
Fegyverüket álmuk közben garmadába raknám!
S néznék rájuk megbocsátva, szomorúan, szeliden.

Ha én az Ő Fia volnék,
Minden vadat aztán oda parancsolnék.
Jönne tenger vadja,
Levegőég vadja,
Erdő-mező vadja,
Sivatagok vadja,
Seregestül gyűlne alvó emberszagra.
S mind csak nézne értelmetlen, csudálkozva, szeliden.

Ha én az Ő Fia volnék,
Megpróbálnám mégis: van-e egy akol még.
S az ember aludna.
Pénteken aludna.
Szombaton aludna.
Ájultan aludna.
Vasárnapra ébredőre talán élni tudna!
S elindulna, hazafelé, szemlesütve, szeliden.

/Forrás: Nyugat , 1917/

Gáti Iván: Mese Nyulam Péterről (Beatrix Potter meséje nyomán)

Valamikor régen, volt egyszer négy nyulacska. Így hívták őket: Botzó, Morzó, Pamacsfarkú és Péter. Anyjukkal együtt éltek egy homokdomb belsejében, egy hatalmas fenyőfa alatt.

- Hát drágáim - mondta egy reggel Nyulamné -, játszhattok a földeken vagy az ösvényen, de nehogy a Horváthék kertjébe menjetek: apátok bajba keveredett ott, becsináltat készített belőle Horváthné. Hát csak fussatok és jók legyetek. Én megyek bevásárolni.

Nyulamné magához vette a kosarát és az esernyőjét, és átvágott az erdőn a pékhez. Vett egy barna kenyeret és öt kis mazsolás kiflit.

Borzó, Morzó, Pamacsfarkú jó nyulacskák voltak, és elmentek az ösvény mellé szedret gyűjteni. De Péter csintalan volt, egyenesen Horváthék kertajtójához szaladt, és befurakodott az ajtó alatt a kertbe.

Először evett egy kis salátát, aztán zöldbabot és tormát. Mikor már kicsit rosszul volt a sok evéstől, egy kis petrezselyem után nézett.

De az uborkaágyás végén ugyan kivel találkozott? Hát Horváth úrral.
Horváth úr káposztapalántákat ültetett, de mihelyt meglátta Pétert, felugrott, és a gereblyét lóbálva utánaszaladt, az kiabálba:

-Megállj, te tolvaj!

Péter szörnyűségesen megijedt, és összevissza szaladgált a kertben, mivel nem találta a kertajtóhoz vezető utat.

Elvesztette a káposztaágyásban az egyik cipőjét, a másik cipőjét meg a burgonyák közt.

Ezután már négy lábon szaladt, sokkal gyorsabban, és azt hiszem, hamar el is menekült volna, ha egy egreshálóba nem ütközik, és a mellénygombjai bele nem akadnak a hálóba. Egészen új mellény volt, fényes rézgombokkal.

Péter most már azt hitte: elveszett, és csak úgy potyogtak a könnyei, de a zokogását meghallotta néhány kedves veréb, akik odarepültek hozzá, és kérlelték, igyekezzen kiszabadulni.

Horváth úr jött egy szitával, amit rá akart borítani Péterre, de Péter izegve-mozogva, éppen idejében kimászott, a mellényét elhagyva.

Gyorsan befutott a műhelybe, és beugrott egy konzervdobozba, nagyszerű búvóhely lett volna, de tele volt vízzel.

Horváth úr tudta biztosan, hogy Péter valahol a műhelyben rejtőzik, talán a virágvázák alatt. Elkezdte forgatni a vázákat, és gondosan alájuk nézett. Egyszer csak Péter - haap-cihha! - nagyot tüsszentett. Horváth úr mindjárt tudta , hol van.

Megpróbált rálépni Péterre, de kiugrott az ablakon, és feldöntött három virágvázát. Az ablak túl kicsi volt Horváth úrnak, és már belefáradt, hogy Péter után futkosson. Visszament tehát dolgozni.

Péter leült pihenni, ki volt fulladva az ijedtségtől, remegett, és még mindig nem tudta, merre menjen. Ráadásul nagyon nedves is volt a konzervdobozban való kucorgástól.
Talált az egyik falon egy ajtót, de be volt zárva, és nem volt elég rés alatta, hogy egy kövér nyulacska kibújhasson.

Egy öreg egér szaladgált ki-be az ajtóküszöbön át, aki borsószemeket hordott a családjának az erdőbe. Péter megkérdezte tőle, hogyan találhatna el a kertajtóig, de olyan nagy borsószemet vitt a szájában, hogy nem tudott felelni. Csak a fejét rázta. Péter elkezdett sírni. Aztán megpróbált átvágni a kerten, de egyre jobban irányt tévesztett. Eljutott egy tavacskához, ahol Horváth úr szokta megtölteni a vizeskannáit. Egy fehér cica ült ott, és nézte az aranyhalakat a tóban: nagyon mereven, mozdulatlanul ült, csak a farka hegye mozdult néha, mint egy kis élő kígyó.
Péter jobbnak látta odébbállni és nem szólni hozzá, már hallotta, milyenek a cicák, unokaöccse, Nyuszi Robi mesélte.

Visszament a műhely felé, de hirtelen, egész közel egy kapa zaját hallotta: szripp,sz-szrepp,szrepp. Péter gyorsan bebújt a bokrok közé. De végül is, mivel semmi sem történt, felmászott egy talicskára, és átkukucskált.

Először is Horváth urat látta, aki hagymát kapált. Háttal fordult Péternek, és mögötte ott volt a kertajtó.

Péter nagyon csendesen leszállt a talicskáról, és amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott a ribizkebokrok mögötti ösvényen.

Horváth úr meglátta, amint szalad, de ő nem törődött vele. Az ajtó alatt átmászott, és máris biztonságban volt a kerten kívül.

Horváth úr felakasztotta a kis mellényt és a cipőket a madárijesztőre, hogy a feketerigókat elriassza.

Péter meg sem állt, csak futott egyenesen, míg haza nem ért a nagy erdei fenyőfához.

Olyan fáradt volt, hogy csak lehuppant a puha homokba, a nyúllakás padlójára, és behunyta a szemét. Anyja éppen főzött, nem tudta mire vélni, mit csinált a ruhájával. Ez volt a második mellényke és pár cipő, amit két hét alatt elhagyott.

Sajnálom, de bizony Péter nem volt jól azon az estén. Az anyja ágyba dugta, és kamillateát főzött számára, jó nagy adagot adott neki

- Egy evőkanállal lefekvés előtt!

De Borzó, Morzó és Pamacsfarkú tejet és szedret vacsoráztak.

Thaly Kálmán: Hun utódok

I.

Attilának hunkirálynak
Mélységes mély sirt ásának:
Azt tartja a rege róla:
Arany-ezüst koporsója!

Arany-ezüst koporsóra
Rázuhog a Duna árja,
S ugy elrejti ugy elzárja:
Soha senki nem találja!

Rázuhog a Duna árja -
Elboritja rút iszappal:
Mint gepidák vad királya
Hunországot tengerhaddal. -

Attilának mély sirjában
Hun dicsőség eltemetve:
Nincs már a ki menykövezne...
Föltámadt a népek ezre.

Aladár és Csaba fiak
Véres csatára szállanak -
Öngyilkos lesz a hun nemzet:
Saját szivébe döf vasat. -

Folydogál a Netád vize...
Partján üvölt a harc tüze:
Jó hunfiak testvérhadak
Egymásra kardot rántanak.

Ubul vezér Aladárnál,
Odoár a Csaba pártján...
S mind a két hős összerobban -
Rettenetes az a látvány!

Recseg reped Ubul pajzsa -
Odoárnak tört a kardja...
Ere szakad, vére fakad - -
De a harczot mégsem hagyja!

Szörnyű képe a csatának!...
Vér ömlik a partok fölött,
S de sok holttest lehömpölyög
Duzzadt árján a Netádnak!

Megví Csaba Szakadárral
- Kadosának hős fiával -
Lábuk alatt porzik a föld...
Küzdenek mint vészszel a tölgy.

De jó Csaba buzogánya
Rázuhan Szakadárra -
Szakadárnak homlokára - -
Meg is hal az nem sokára!

Csaba pártján vészkereső
Zomoró és vitéz Recső
Aladárnak koponyáját
Éles karddal kettévágják...

S föltüzik egy dárdanyélre -
Hű népének félelmére, -
Bajnok Csaba győző hada
Diadalmi örömére! -

Aladárnak népe mostan
Ezerenként vesz el ottan...
Győző hadak lekonczolják,
Szerteüzik, kaszabolják...

S harczi ének zaja zendül -
Felhangozván zönge kobzán
Lantosoknak: dalja soknak
A tömegbül messzecsendül...

És igy folya vidám tora
Testvérgyilkos vad csatának...
- A jövőbe ha látnának:
Hejh akkor nem vigadnának!!

II.

Ardarik a gepidák királya
- Hallván hogy lőn Etelnek halála -
Táborba száll óriás hadával:
Megküzdeni Aladár s Csabával.

És miképen, ha a gát elszakad -
A viz árja fölzúdul földagad:
Nagy hirére Attila hunytának
Hódolt népek mind fölzúdulának.

Boszu tüze égvén a keblében,
Esküszik az Ardarik kevélyen:
Mire a völgy ujonnan kizöldül -
Hunok faját eltörlöm a földrül!

Hallja hirét - s a hir bátoritja -
Maga magát a hun, hogy pusztitja:
Hallja hirét a gyilkos csatának,
Hol Aladár s pártja elbukának...

S ott terem a Netád vize partján,
Hol a Csaba áldomása tartván:
Vigadónak kehely-csenditése
Átváltozik fegyver-csörögésre...

Föl Csaba hős, föl ti hun bajnokok!
- Testvérharczban kik el nem hulltatok -
Tengernyi had zúdul im reátok!...
Hejh bár ti is olly sokan volnátok!!

Bevág Csaba gepidák sorába -
Ezer halál szágulda nyomába...
Nem hiában Attila vére ő:
Súlyos kardja azért olly rettentő!

Ardarikot elérvén futtába -
Egy csapással a karját levágja:
Hárdot is leveri lovárul...
Küzd Csaba, hull az ellen vasátul!

Ong vezér is Vidánnal hatczolva -
Letiporja ellenét a porba:
Fölpattan az...pajzsuk összedöbben...
És foly a harcz annál vakmerőbben.

De im Rutil hátulról kerülve
- A küzdő Ong mitsem tud felőle -
Általveri a jó hunt dárdája, -
És Ong vezér holtan dűl lovára...

Vad Zomoró Csaba hű vitéze
Gepidákra nagy csapást idéze:
Csatabárdja a halál kaszája - -
A gepidák fejeit kaszálja...

És a nap már nyugovóra készül,
És a táj már egyre mást sötétül:
De nem szünik a harczok viszálya - -
Uj népet küld gepidák királya.

Kevés a hun, s bármilyen vitéz is -
Belefárad a csatába mégis!...
Hej Csaba, hej Attila magzatja:
Fut a néped, Ardarik zaklatja!!

Ragyog fenn a holdvilág az égen -
Lódobogás zúg a csatatéren...
S mig fölsir a futók zaja távol:
Száguld a mén bánatos - Csabával. -

III.

"Megálljatok, megálljatok!
Csaba hős száll utánatok!...
Kevés népem - de hű népem:
Megálljatok, kérlek szépen!

Óh szóljatok: ti vittatok
Egykoron nagy Attilával?!...
Futni szégyen: csatatéren
Szebb meghalni hős halállal!"

És hogy népét hadra intse-
Példával is lelkesitse:
Ki-tesz czélúl egy fűszálat...
S idegével messze-állott.

Pendül a nyil...oda suhan...
A kis fűszál találva van!!
""Csaba, Csaba hősvezérünk -
Veled halunk, veled élünk!""

S "Csaba-füve" lett a neve
Az átszegzett fű fajának...
S a vezér és kis serege
Ujra hadra indulának.

Holdas éjjel visszatére
Csaba népe csatatérre:
Netád vize ujra véres...
Harczmezeje ujra népes...

S megmutatták, hős Csabának
Méltó hada hogy valának:
Oldalánál jó vitézek
Be nagyon sokan elhalának!

Küzdtek...hát mért? Hős halálért!
Rárohanva ellenökre...
De azt az ég nem engedte,
Hogy illy vitéz faj elveszne! - -

Rém órája jött éjfélnek...
S hun halottak fölkelének
- Tiprott mezőn nagy vérezőn
Harczolva kik elesének. -

Fegyvert ragad száz kisértet...
Emelkednek ingó árnyak, -
S fényes karddal, sápadt arczczal
Öldöklő vad harczra szállnak.

Szemekből láng lövellik...
Ajkaikból vér szökellik...
Kezeikben a lángpallos
Gepidák közt szertecsapdos...

Ardariknak harczi népe
Fegyverét elhajigálja: -
Foga vaczog rémültébe -
Ugy fut a bús éjszakába...

Ámde sebten űz a szellem -
Szaladó had összeretten...
És nem egy, ki tántorogva
Holtan dől le a homokra!...

Harcz után a szellemárnyak
Ujra holttestekké válnak -
Csöndesedve: s ott pihenve
Mezején a vad csatának. -

Hős Csaba kis seregével
Utnak indul még az éjjel...
Ennyien mást mit tehetnének?
Ázsiába vissza mén el:

De ha egykor hunok magva
Ujra meg lesz sokasodva -
Visszatérend e hazába:
Attilának országába!

- Bús éjszaka: bajnok Csaba
Más hazába tovasiet...
Nagy messzirül zendül a kürt:
"Istenhozzád, Istenveled!!"

Kiss József: Aranyhajú Böske (részlet)

Körbe, karikába leányok, legények!
Igaz szerelemről szép mesét mesélek.
Hetedhét országon nem termett azóta,
Ahogy ez megtörtént, oly szomorú nóta.
Aki szive szerint meg tudja siratni,
Holta után rózsa fog sírján fakadni.

Volt, hol nem volt, nem is királykisasszony volt,
Valami szegény gróf szegény leánya volt.
Böskének hitták, aranyhaju Böske,
Apja a parasztos nevet nem röstelte,
Ámbátor nagy úr volt mesés hajdanában
Rima völgye felett a serkei várban!
Böske nem volt kényes sem aranyhajára,
Sem grófi apjára, sem büszke anyjára,
Sem pereputtyára, sem titulusára,
Egyes-egyedül csak kis játszótársára,
Akiről itt nyomba, egy füst alatt rendre
Elmondom, amennyi még jutna eszembe,
Ugy, mint mesélni hallottam ezt régen,
Mikor arra jártam azon a vidéken,
Mendikás koromban, mikor még a serte
Államat, ajkamat sehol ki nem verte,
S szép leány láttára szemem lesütöttem,
Pedig a szép leányt akkor is szerettem!

Hát Sebőknek hitták, akit kapott társul,
Sebők, egyéb semmi, se elől, se hátul,
Ágrul szakadt árva, anyja meghalt régen,
Apja meg nem is volt, hát neve hogy légyen?
Vándorló hegedűs egyszer arra tévedt,
S bolonditá rendre a sok asszonynépet
Szép szóval, nótával és az lett a vége:
A várban a legszebb akadt neki lépre.
Mi tűrés-tagadás! így történt - hiába!
Így jutott be Sebők a serkei várba.
Hegedűs szerelme nem áldás, ha átok.
Hegedűsnek kötve higyjetek, leányok!

Hej, de nem hiába volt hegedűs apja,
Örökbe a gyerek is a nótát kapta,
Alig cseperedett föl a kis tacskója,
Nem volt az a nóta, amit el fujt volna.
S nem volt az a szerszám: furulya, cimbalom,
Hogy ne tudott volna muzsikálni azon.
S nem volt olyan irás, ha apró, ha öreg,
Hogy ő fönnakadjon s tüstént ne fejtse meg.
Tudott úgy pingálni szem-nem látta szépet,
Keresztes, tarisznyás búcsújáró népet,
Acél-ködmenbe bújt lovad katonákat,
Akik nyerges lovon karddal hadonáznak,
Házat, tornyot, várat, egyszóval, ha mondom,
Nincsen az a mester, ki rajta kifogjon!
Hol tanúlta, hol nem: legyek én akármi,
De biz én nem birtam a végére járni.

Hát elég az ahhoz, csinos is volt, módos,
Képén még nem látszott, hogy ruhája fótos,
Nyalka egy legényke, tetszetős a szemnek,
És a gróf megtette kis ostorhegyesnek.
Miféle tisztség a? Mindjárt el is mondom,
Legalább azután nem lesz reá gondom,
Nagy hivatal volt az, édes atyámfia,
Aki nem próbálta, nem is tudja, mi a'!
Aranyhajú Böskét "ábéab"-ra fogták,
Nagy uraknál aztat nagyon hamar szokták,
Mellé külön kosta jött megrendelőre,
Rézből volt az orra, aranyból vesszője,
De ha aranyból is, a vessző csak vessző,
Suhintása annak keserves ébresztő,
S Böske oly gyönge, jaj, ha hozzá érne,
Nyomban szörnyet halna, egy kis érintésre:
De már egy zok szó is nagy kárt tenne benne,
Ragyogó kék szeme könnyekkel megtelne,
Szeme könnyel telne, szive megrepedne,
Tán az egész világ nyomban elsülyedne!
Nos, hát mit csináltak? kinek van ördöge?
Találós mesémet kitaláljátok-e?
Hát biz a bibéjén úgy fogtak ki végre,
Hogy miként a ponyvát, fölszabták két rétre:
Böskének a lecke, Sebőknek az ütleg -
Íme, ezt nevezik, ezt ostorhegyesnek.

Ha Böske a nagy K-t öreg R-nek nézte,
Sebőkre járt mindjárt a rúd vastag vége:
Ó te vén imposztor! ó te gonosz posztó!
Ilyformán riadt rá az igazságosztó.
Böske meg ebből mindjárt megérté,
Hogy az ábécének törvényét megsérté,
Olykor csökönyös lett, se hajszra, se csára!
Mint csikó, ha soká istállóban álla:
Rúghatta a kosta a betűjét százszor,
Gondolta Böske: majd elmondom másszor!
Erre példa kellett - hisz ez ribillió!
És Sebők tarkóján törött meg a dió.
A dió még hagyján! A borsó keményebb!
Borsón térdepelni, az csak a gyöngyélet!
Sebőknek ebből is jutott hébe-hóba,
Az aranyvesszőből is járt kóstolója,
Hja! mert nagy tisztességgel nagy bajok is járnak,
Régi bevett sora már ez a világnak.

Az se volt utolsó, ha dáridón, este,
Asztal fölött szépen elbóbiskált Böske.
Göndör aranyhaja tengerhab módjára
Szétgurult a fényes cintányér partjára
S vakitó fehéren kandikált alóla
Gömbölyű két válla, gödrös kis kacsója. -
Áldott Crescencia! dadáknak ősanyja!
Milyen ijedezést vitt véghez! Bagarja
Arcbőrét ilyenkor, mint mezőt a sáncok
Hogy összeszabdalták a kegyetlen ráncok!
Hogy megóbégatott, mint kárvallott cigány
A kegyes jó lélek a "Hiszek egy" mián.
"Hamar a Sebőköt! felköttetni nyomba,
Hogy az imádságot Böske helyett elmondja!"
S úgy lett. Limpes-lompos bőrtakaró vállán
Mint egy kis medvebocs, ha vezetik pányván.
Jött, botorkált Sebők, álom bilincsében
S Böske ágya előtt letérdepelt szépen:
Húsos kis kezeit imára kulcsolta
És az imádságot sírva lemorzsolta...
Böske rovására lett-e ez felróva?
Ráálltak-e mennyben? Isten a tudója:
Én csak annyit tudok, hogy reggelre kelve
Sebők a Böskét emberül elverte,
Lovaghoz nem méltón, rend és szokás ellen,
Bátor Sebők nem volt se vad, se kegyetlen,
S a kicsi leányzó nem erkölcsös, léha.
De hát az megesik hű társak közt néha,
Nyalják-falják egymást, majd összekocódnak -
Siralom a vége minden földi jónak!
Ám haragot soká nem tartott egyik se,
Hamar Sebők öklét feledé a Böske,
Mihelyt rámoslygott s engesztellte szépen:
" Ne szepegj, galambom, te léssz feleségem,
Épitek én neked aranyból egy várat,
Kárbunkulus tornyot rakok reá hármat,
Az egyik toronyban lesz paripám, kardom,
A másikban húros kobozomat tartom
És a harmadikban holtig élünk ketten -
Úgy mint a mesében, vagy annál is szebben!..."

Guy de Maupassant: A paraszt Vénusz

Az örök istenek!...Élnek ma is még,
mint egykor az antik Itáliába,
de a koruk már nem dicséri ismét,
meghalnak, s a tömeg feled, hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog,
habár a népbe mostan hit se pezsdül,
még héroszok lelkeznek Herkulestül,
és jönnek a vén földre Vénuszok.

1

Egy rekkenő meleg napon a parton
ment egy halász - a hátán nagy kosár -
s ott, hol a tenger földet mos kitartón,
hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kisleány volt, elhagyott, mezítelen,
apálynak és dagálynak odadobva,
vagy tán az is lehet, úgy szülte itten
a tenger s a fövenynek tiszta csókja.

Hát megtörölte, a kosárba tette,
rá a hálóra, és örült felette:
és ingó hátán, mint ladikba, csínján
elszenderült szelíden a kicsiny lány.
A jó halász hazaigyekezett,
eltűnt a szemhatár aljába végre:
s egymásba forrt a part mentén a lépte,
mint gyöngyfüzéreken a gyöngyszemek.

A kis lelencet az egész vidék
szerette és bámulta, hogy mi szép.
Csókban fürödtek rózsás tagjai.
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
Ő meg kezét vígan nyújtotta ki,
vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezdett a kapuk alatt,
s tipegve ingott apró, tömzsi teste
a lábain, az asszonyok repesve
sikongtak, és mind-mind odaszaladt,
később pedig, hogy hancúrozva illant,
remekbe készült lába is kivillant,
a réteken pilléket üldözött
az ajkáig érő fű között.
S a többi száj úgy szállt e száj felé,
mint a virágra röppen rá a méh.
Mikor elébe nagyfiúk vetődtek
künn a mezőn, fejétől a bokáig
csókolták szilajul s olyan sokáig,
akárcsak a nagylányokat, a nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
sovány kezében reszketett csípője,
a régi múlt emléke szállt belőle,
s haján remegett a hervadt ajak.

Aztán, hogy a vidéken elbolyongott,
nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
melynek nem ízlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int,
s reggeltől estig - ő sem ostoba -
a széptevőit csábítgatta mind.
És hízelegtek néki: éjjelenként
sok harcias rablókalandra ment szét,
gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
ez itt rigót, stiglicet és poszátát
fogott neki és ágról-ágra szállt át
a zöld pagonyban, a falombba fent.
Olykor egy társaság rákászni ment.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
hálót feszítve pőre lábbal állott,
s nézték, hogy remeg a víz-fodorba
a zsenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek a faluba este,
megálltak ők a parton s nékiesve
köréje gyűltek, reszketeg ölelték,
tépték a csókját és ették a lelkét,
s ő komolyan-büszkén - nem félve-sírva -
nyújtotta arcát az ő csókjaikra.

2

Nőtt a lányka és hódítva vonzott,
testéből áradt az érett gyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki,
bezárt derékján gerjedt keblei
dagadva forrottak szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
s a teste bájos volt és karcsú, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája:
s szemén mosolygott a mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
és messziről futottak már elébe.
Kacagva jött, érezve vágyukat,
majd tovament s szoknyáinak szelére
átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Rongyokba járt, de úri a kegye:
s oly egyszerű, igaz a mozdulatja,
mindig nemesség, báj ragyog alatta,
bár köznapi munkáit is tegye.

És azt beszélték róla, hogy övé mind,
akit az ujja egyszer is, megérint.
Télen, hogy a fagy minden házat átjár,
s fázunk a vastag paplanok alatt,
s hó torlaszolja el az utakat,
árny-foltok ingnak éjjel ablakánál,
oldalgott a sápadt síkon a sok
váró kamasz, akár a farkasok.

Nyáron pedig, mikor megért a búza,
és a kaszások népe megjelent,
szél verte a virágzó, puha lent,
s hullámosan morajlott zengve-zúgva,
a rendeket kévébe ő kötötte.
A sárga ég vadul tüzelt fölötte,
s forrt a síkon a gyilkoló meleg,
szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a vetésbe vágott,
bezengve a nagy, tikkadt pusztaságot.
De ő piros szoknyájában viháncolt,
és ingében nem égett e gyereknyak,
habár a napsugár perzselve táncolt,
s a földön a fű, a virág lehervadt.
Fürgén szökellt a rét finom mezén át,
és vitte vállán a búzát, a szénát,
a férfiak vigyáztak, hogyha látták.

Borzongva és vágytól fölocsúdva
és szomjasan szürcsölgették magukba
tagjának édes, részeg illatárját,
e rózsatest szerelmes illatát!
Egyszer, hogy véget ért az aratás-nap,
s arany bíborba hullt a Nap alább,
egyik arató nékiment a másnak,
s mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
véres kaszákkal vívtak érte ketten!

Leszállt az árny a síkra szemfedőképp.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt, csak kelet
égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kusza lárma végképp:
a nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
csend szállt a földre, altató, csodás,
s fénylett a csillagoktól a sötétség.

Egy erdei, rejtett ösvényre ment ő,
táncolni kezdett és futott bolondul,
heves, tüzes tömjént lehelt az erdő,
és föltekintett, a faormokon túl,
a tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte lengett az ég kéklő csendje,
halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
a langyos árnyék, a finom, buja,
mely a szivet árnyas szövetbe ássa,
s elfogja a magány zavart buja. -
Egyszerre nesz riadt mögötte, új hang,
félénk iramlás, amint hallgatag
szökik a moh zöld bársonyán a vad,
és a sűrűben a zaj félve surran.
Csapkodta szárnyát láthatlan madárraj.
Leült, s a testén átszállt bűvös árral
egy zsibbadó és zsongító merevség,
hogy tépje le ruháját, s ifjú testét
fürdesse meg az illatos fű-árba,
s a légbe szálló csókot várta-várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott,
a bokrokon tűz-szárnyú rovarok
úgy tündököltek, mint csillag-csoportok.

De hirtelen egy test testére hullt,
két tűz-ajak tapadt rá az övére,
s az ágyszerű gyepen bomolt övére
forrt görcsösen kér kar s feléje nyúlt.
Egyszerre csak új lovag nyilallt,
levágta a győzőt, mint a bivalyt.
Egy másik is jött s bőszen fogta át
a társa hörgő, sípoló nyakát.
A támadót most a dühös ököl
véresre verte. - A sötét sűrűből
a férfiak nyüzsgő csapatja tűnt föl. -
S míg a tusára égi árny ömöl,
küzdöttek égő tűzbe, mint a hím,
hogy bőg a gím magányos síkjain.
Harag üvöltött, harci lárma hörgött,
roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
s vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felérohant a legerősebb,
az arca csupa vér volt és merő seb:
s a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
és úgy szerette őt, mint a vadállat!

3

Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
a szikra-magból látjuk szétterülni,
röpül a láng, tovább suhan a fátyla,
s lángol az ég. A férfiak szivét
ily szerelmes tűzvész gyújtja föl,
egyikről másra terjed - s lángja öl -
és majdnem ég már az egész vidék.
Amerre járt e lány, otthagyta női
nyomát, a sziklaparton és az erdőn,
s szerelmesek követték őt esengőn.
Ha ketten voltak, küzdtek szeretői.
Ő engedett nekik, sosem szabódott,
neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
nem is örült szegény, de meg nem unta,
s végzet gyanánt fogadta el a csókot.
Aki csókolta szájával, szemével
lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
szakítva a mámor örök gyümölcsét,
az ágyékába nyíló buja fönség
szivébe nyilallt s meghódolt remegve.
Hideglelésként rázta a szerelme,
vágyott reá, mindig csak őt kutatta,
és esztelen szókat nyögött az ajka.

4

Az állatok is égtek érte titkon.
S a lány csókolta őket, szerelemmel:
mellette mind vidor tűzben szökellt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simítson:
követték a kutyák, nyalták a lábát:
virgonc csikók nyerítettek, ha látták:
bivaly örült, mint hogyha jött üsző,
kakas csapkodta szárnyát vér-üző
cselére, a bakok meg szarv-csatára
keltek, tusáztak faun-lábukra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
fullánktalan szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad,
s gyakran madárszárny csapkodott megette,
hogy a baromfit keblein etette.
Szerelmesek lettek belé a nyájak,
és a komoly, bús, kajlaszarvú kos
nem hallja pásztorát, nyomán futos,
s követték a barik, bégetve halkan
nagy lépteit iparkodó csapatban.

5

És csendes este elszökött gyakorta,
fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, nőtt a lágy hangú ár.
Futott: a szőke, végtelen fövényen
a messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte,
s kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
és lefeküdt a földre, a fövény
nyugtatta édes testét lágy ölén,
s hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
még ottmaradt a homok gyenge tükrén,
mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
mely partra hullt s mását a földbe hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
ezer szemével. - Majd egy víg habocska
elérte és a lágy gödröt lemosta!

6

Ő volt az az örök, tökéletes Lény,
ki újra visszahozta azt a fajt,
mely feltűnik az idők végtelenjén,
királyi bájjal hódolatra hajt,
és ősi titka andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét és Cleopatrát:
s pazar szerelmét adni-vágyó szive
ontotta bőven, mindent felderítve.
Csak egy embert gyűlölt, egy vén, hamis
gonosz juhászt, kitől a farkas is
szűkölt.

Ezt egy cigánylány tette ki
az árokölbe, még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
s csupán gyűlölséget hagyott neki.
Gyűlölt is mindenkit, ki dús, ki boldog,
azt mondták, hogy a társai koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön.
Ilyenkor álmodott szegény az ágyról:
aztán hogy a táj napsugárba fürdött,
s fukar falatját falta künn az árva,
bámulta, mint gomolyognak a kürtők,
távol tanyán, meleg levesre várva.

Aztán megvénült. - Furcsa és sötét lett.
Estelente elmesélték tetteit:
s a suttogott, titokzatos meséket
az asszonyok hallgatták reggelig.
Arról beszéltek, a sorsnak parancsol,
a pusztulást csak ő idézi föl,
és olvas az ég lángbetűiből,
jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
ütötte föl, így élt magába folyvást,
elmormogott egy-két boszorka-mondást,
rá síri hang felelt a szélzúgásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
hogy megszelídült tőle a bika.

Majd mást regéltek róla aztán.

Találkozott vele egy ifjú lány,
s láttára a lányt a vágy elragadta.
Nem szólt az agg, de a vad láz miatt
szegény kicsinyke éjjel felriadt:
hallotta, ahogy szólogatja hangja.
Hiába küszködött a fiatal lány.
S bár borzasztó, ködös volt a sötét,
hozzáfutott és véle hált a szalmán!

És így itatta sáros ösztönét
az ifjú, szép lányokkal minden éjen,
és nem pirult ellenkedő szemérem,
szép, szűzi mellét mind őneki adta,
pedig csúnya s vén volt az istenadta.

A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
sövényszerű volt hófehér szemöldje,
s arcán a haj burjánzott kuszán,
mint kecskeszőr a kikoszlott subán!
Bicegve ment a hegytetőre, zörgött,
hogy árny feküdt végig a lanka hátán,
s csámpásan ugrált, mint a sánta ördög.

Hát ez a vén, paraszti, buja Sátán
egy áprilisi reggel, fiatal
fák közt, mikor aranylott a magyal
egy domb mellett meglátta a leányt,
kit a vidék imádott egyaránt.
Mint napszúrás, átdöfte őt a vágy ott,
és fogvacogva már utána vágyott.
Egymásra néztek. - Vajon győzik-e,
a harcot, mert itt két Isten csatáz!
A férfi ámult, mint az a vadász,
ki látja, párduc jött, nem őzike!
A lány továbbment. - És a szőke, drága
haja virágzott édesen a lejtőn,
mint a magyalfa sápadó virága.
De reszketett és félt, kétségbeejtőn,
utálta a juhászt, szivébe kín dúlt,
tartott varázsától s futásnak indult.
Estig bolyongott, jött az éjszaka,
most borzadott meg az árnytól először,
amely az erdőn, a mezőn előtör.
Ment egy sötét fasorban egymaga,
hát a tölgyek közt a vén juhász
rémlett eléje, a csúnya subás.
Szegény rohanni kezdett esztelen.
Pedig lehet, hogy amitől szaladt,
nem juhász volt, csak egy fa-darab,
egy törzs, mely ott hevert az út-felen.

Múltak a napok és hónapok. A lelke
senyvedt, mint a szárnyán sebzett madár,
a rettegés egészen megviselte.
Kilépni se mert a kapuba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
azt hitte, látja a Vént, s ráhunyorgat
ravasz szemével, mely azt mondja: "Holnap",
s mintegy tüzes vasat nyom a sebére.

Így akaratja teljesen legörnyedt,
a szive félelemtől összezsibbadt,
érezte, meg kell hajlani a kínnak,
engednie kell végül is a Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.

Nagy hó takarta a talajt fehéren,
és mozdulatlanul hevert a sík.
Zord, messzi tájról hűs szél fújdogált,
megrázva az erdős, sötét homályt
s a fák mezítlen, szürke ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
arcát a hold alig mutatta csak.
A fagy pedig kemény, iszonyú volt.

A lány fagyott lábakkal bandukolt,
érezte, a juhász előkerül,
s fekete pontként ment ő egyedül.
Most gyökeret vert a lába reszketőn:
két szörnyű állat jött a hómezőn:
játékuk őrült-víg futásba átfolyt,
s bukfencüket növelte a sok árnyfolt.
Aztán rohantak, kóboran suhanván,
s bolond örömbe, borzadásra keltő
vággyal repültek a látókör alján.
A vén juhász kutyája: mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt,
s e szem kuszált fejükben oly csodás volt,
csaholva mindkettő a lány felé nyúlt,
szőrös mosollyal, foggal vigyorogva.
Mint a lovagkorban két hős Hűbérúrt
lánynézni küldött Hercegük gyakorta,
így jött e két eb is, és karikázva
vitték szegény menyasszonyuk a nászra.

Egy dombon állt és várt reá az Undok
karon ragadta, és mikor a kunyhót
elérték, a lányt durván lökte be,
s levetkőztette már előbb szeme.
Örömtől reszketett, egész leverte
az áhított boldogság szörnyű terhe,
reá tekintett s lihegett, akár
a préda sarkán vágtató agár!
Mikor csókolni kezdte, és a bőre
hozzátapadt, mint a nyálas csiga,
s a nyáj illatja áradott belőle:
félt a leány, és reszketett ina,
ő meg, mikor tartotta ezt a testet,
mit lázba csókolt már előtte annyi,
meg tudtak volna mind érette halni -
féltékenykedni kezdett, és a tespedt
öregbe a leány vágyat lopott,
hogy bosszút álljon rajta, lángolót!

Előbb nem bánta, mit tesz a sovány agg,
de hogy szabódni kezdett, néki támadt,
öklözte, verte, hogy engedjen ő,
a nő sírását a hó-szemfedő
lefogta, mint a meggyilkolt jaját.
Majd egy üvöltés járta be a síkot,
a két sötét eb búsan fölvonyított
s gerincük borzalom futotta át.

Harctól dübörgött benn a szűk odú:
test-buffogás, kétségbeesett csata
hangzott ki, s döngött a kunyhó fala,
leánysírás búgott, halk s szomorú!
Még egy tusa, s nem mozdult semmi más,
aztán egy elfúló segélyhivás
elhalt a hómezőn. -

- A sárga nap
a szürke égből lassan áldozott,
a szél hörögve, fagylalón szaladt,
a zuzmarás fát csúnya, átkozott
hideg csikarta. Tombolt a halál ott.

Egyszerre eltűnt a felhő s az égbolt
kacagva záporozott rózsás világot,
az égre bíborszenny fröccsent, a vér folyt,
s lángolt vörösen a hópusztaság,
a törpe kunyhó, domb, a puszta ág
egy óriás gyilkosság volt az égen!
- Ekkor kijött a juhász félve, halkal. -
Bíbor volt, bíborabb, miként a hajnal!
Aztán, mikor a nap már fölkelt régen,
s a sugaraktól az ég megfehérült,
a vén juhászon egyre-egyre vér ült,
mint hogyha arcát vérnél rémítőbb
bíborba mosta volna, hogy kijött,
a földre hajlott, egy marék havat vett,
s ott maradt az ujjainak pirossa,
s amint letérdelt, hogy arcát lemossa,
a hó vizéből is vérszínű hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.

Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
sűrűbe tör, az ág-bog kúsza, borzas,
és kuncsorog, mint űzött, kósza ordas!
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
kutatja, hol van a távolba tűzhely:
majd a markába újra havat old,
hogy végleg elenyésszen ama folt!
Továbbmegy. - Rémület kel a szivében,
hogy majd halálig száguld ily bolondul,
s fehér lesz a föld, s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - A kis falu harangja kondul,
vágtatva a faluba menekül,
és a kapukban beszélgetőknek
fülébe szól: - "Meghalt." S fut egyedül.
Sok távoli sötét tanyán bezörget:
-"Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
a szomszéd község tudja. Mindegyik
elhagyja házikóját, követik,
de ő nem áll meg, esztelen továbbfut:
lohol. - Nyomán egész csapat szalad
a hómezőn, mint fekete szalag.
S minden vidéken csak nő még a számuk:
s a domb felé futnak csoportosan,
s elől lihegve a juhász rohan!

Mindenki tudja, hogy ki a leányka,
de kérdeni mégsem merik a gyilkost,
mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
hogy itt a titkos Végzet működik most.

Ő volt a báj, és a Rútság a másik:
az egyik elbukott. Két büszke Isten
nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen,
nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.
A dombtetőre, a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem:
kihozta a lányt halványan, meredten,
s a földre dobta durván durva marka,
mint hogyha szólna: - Hát vegyétek ezt!
Aztán bement, eltolta a reteszt,
s a szerelem és a véres düh marta.

Feküdt a hulla a hó-omladékon,
s nem volt vakító bőrén semmi vérnyom:
mivel a két eb, az ő hódolója,
mert mozdulatlan volt, lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
fénylett az arcán, mint bűvös titok,
a vén juhász még benne hagyta kését,
mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
a szűz havon. - Nem egy magánkivül
bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrűirül,
s szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
mint hullócsillag, hogyha éjbe vesz be:
fejét sugárzó szőkeség övezte,
és isteni dicsfényt vetett reája!

De a falu jámbor, öreg parasztja
magáról a bivalybőrt leszakasztja,
befödte, hogy ne lenne teste pőre.
Megácsolták a szentmihály-lovát,
felgyűrkőzött fiúk vitték tovább,
húsz reszkető karon ingott előre!

A néma nép meg szótlanul kiséri:
sápadt, fehér mezőkön át oson,
mint nagy kigyó kúszik a szoroson,
aztán a pusztaság megint a régi!

A vén juhász az ajtóját behúzta.
De nyomba fojtogatja a magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő, s előtte a hófödte puszta!...

Remegve áll. - S mert fél magában ő,
két jó kutyáját hívja most, fütyül.
De nem jönnek, csodálkozása nő,
hogy nem ugornak ki a sűrűbül...
- Kiált. - A hó csak hulldogál puhán...
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.

Kutyái otthagyták, s a lány után
ők is elmentek, a halottvivőkkel.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)