2011. augusztus
Szlovén népmese: A tündér
Az egyik szép és erős vepríni legény egy szép napon felment az Ucska hegyére. Az út melletti fűben meglátott egy szép ruhájú leányt, aki ott aludt a tűző napon. Elámult a leány szépségén. Nem akarta felébreszteni, levágott inkább egy nagy ágat, és csöndben beleszúrta a földbe, hogy árnyékot tartson a leány fölé.
Felébredt a leány, meglátja a gondosan odaültetett ágat, az árnyékot és a magányosan álldogáló legényt. Megkérdi tőle:
- Te borítottál fölém árnyékot, te legény?
- Igen, mert megsajnáltalak, amiért a tűző napon fekszel - válaszolta a legény.
- Mit kérsz cserébe a jótettedért?
Vígan feleli erre a legény:
- Hadd nézzem a te szép arcodat, hadd vegyelek feleségül.
- Jól van, feleségül megyek hozzád - válaszolta erre a szép leány. - De tudd meg, én tündér vagyok, és te sohasem mondhatod ki a nevemet. Ha egyszer is kimondod, el foglak hagyni.
Megígérte neki a legény, hogy sohasem fogja kimondani a nevét, majd hazavitte a szép leányt, és elmondta otthon a szüleinek, hogy mi történt vele. Azt azonban nem mondta meg nekik, hogy tündért hozott haza menyasszonynak.
Tetszett az öregeknek a leány, és örömest ráálltak a menyegzőre. A fiatalok egybekeltek. Néhány évig boldogan, megelégedésben éltek. Született egy kislányuk, aki olyan szép volt, hogy kilenc faluban nem akadt párja.
A kislány már felcseperedett, amikor egy hajnalon mennydörgésre ébredt az édesapja. Felállt, odalépett az ablakhoz, és látta, hogy rettenetes vihar készülődik. Azt mondta a feleségének:
- Vihar készülődik, oda lesz a termés, hiszen még nem takarítottuk be a búzát. Mindenünket elveri a jég.
Így felelt neki az asszony:
- Ne félj! A mi búzánkat nem fogja elverni.
Ahogy ezt kimondta, felkelt, és kilépett az ajtó elé. Amikor visszatért a házba, zuhogni kezdett a jégeső. Sóhajtozott a férfi, és egyre mondogatta:
- Meglásd, oda lesz a búzánk.
Az asszony mosolyogva vigasztalta:
- Menj ki a pajtába, és látni fogod, hogy a mi búzánkat nem verte el a jég.
Amikor a jégeső alábbhagyott, tényleg kiment a férfi a pajtába, és ott találta a búzájukat szépen kévékbe rakva. Visszamegy a házba, és ámulva felkiált:
- Hiába a tündér, mégiscsak tündér!
Ebben a pillanatban eltűnt a felesége, és a férfi ott állt lesújtva a kislányával.
A kislányhoz azonban visszajárt a tündér. Senki más nem láthatta a gyermeken kívül. A többi ember számára láthatatlan volt. Segített a lányának, minden bajban mellette állt, mint a leggondosabb anya, amíg a leány férjhez nem ment. Tőle származik a Polharok nemzetsége.
Így szól a mese.
/Ford.: Gállos Orsolya/
Suonio: Veréb
Könyörögni szeretnék
fülemülék szép nyelvén,
pacsirtaként lebegnék
felhők fehér tengerén.
S köszönteni is tudnám
százszorszép finn hazánkat,
istenünknek megsúgnám,
miként gyötör búbánat.
Pontszemei csillognak
sok sápatag emberre,
jeges napok forognak
titokzatos vermekbe.
Égriasztó a hangom,
nincs csillogó szépségem,
és erőtlen szárnyakon
jó, ha a fát elérem.
De dalomról tán mégis
illetlen lesz hallgatnom,
mert tudja jól a tél is,
nékem itt kell maradnom.
Csodálatos az ének,
mit tavaszok kinálnak,
naphoz pacsirták érnek,
néma verebek fáznak.
/Ford.: Kovács István/
Aleksis Kivi: A mókus
Elpihen a fürge mókus,
fellegek közt ing a fészke:
csapda foga meg nem fogja,
kutya nem jut közelébe -
ő ezekre fittyet hány.
Égberontó őrtoronyból
ámul szét a nagyvilágba:
lent öldöklő küzdelem dúl -
feje fölött fenyő ága
leng: a béke zászlaja.
Bólogat a kis bolondos,
lágy, meleg mohába bújva:
himbál, hintáz, ring a vára,
felzokog az erdő húrja:
száguldó szél zengeti.
Bóbiskál a borzas-farkú,
kis ablakán ki-kivillan,
víg madárdal zsong fülében:
álmok országába illan,
hol az erdő színarany.
/Ford.: Képes Géza/
Aleksis Kivi: Finnország
Tavat őrző hegyek, völgyek,
ködbe vesző földek?
Fölöttük nyári nap ragyog,
északi fény és hajnalok,
lankáink csodáld a télben,
nyarak gyümölcsében.
Ezer csillag, villog az éj,
a nap a tavakban kél,
kantelék kavarnak vihart,
tengerek hulláma megtart,
aranyrét, fenyők csiszolják
címered: Finnország.
Feledés sem rozsdázta még
szerelmed vas-egét,
nem hívtak csörgő napjaid,
nem néztem fénylő holdjaid,
erdőt nem gyújtok mezőnek,
szálfatemetőnek.
Völgyedet uralja bár
jégfolyót sodró ár,
s gázolják bár fagyos-szentek
a zöldelő vetéseket,
munkához lát majd a remény,
pusztulj fagyos önkény.
Hegyeink közt borzalom járt,
véráztatta sziklák,
közöttük halál árnya leng,
férfiak érckeresztjén csend,
hősöknek dicsőséget,
emlékőrző népet.
Vigyázzunk e drága földre,
miénk mindörökre:
a nyárban hullámzó mező,
a zöld rét és a legelő,
az erdők zord éjszakája
tengerek határa.
A fenyvesek zúgó hangja
örömünk visszhangja,
hajnal hasadásából
tornyot emel a pásztor,
lányaink dalát az este
a völgy megszerette.
E föld majdan csöndes jászlunk,
elringatja álmunk,
fölfordult bölcsőnk a sírdomb,
ráhajlón reménységlomb,
ó, finn név, fénye e szónak:
éjben lángoló nap.
/Ford.: Kardos László/
Alphonse de Lamartine: Nyitányok (részlet)
Ében fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép,
és álom terül a szemre, mély, sötét:
ilyenkor valaha...De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekül fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadtan szunnyadoz.
Hogy nyomja ez a csönd! Óh líra! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amíg még lehet, amíg dobog a szívem,
jöjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!
Leszáll! Már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Alphonse de Lamartine: A völgy
Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.
Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.
Zöld lomb-hidak alatt két rejtőző patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.
Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szivem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver a víztükör.
A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.
A zöld bástyafalak körülzárnak magasan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.
Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.
Szivemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, mig ideér.
Bizonytalan zene, mit elgyöngít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.
Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.
Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesőn az éj lehelletét.
Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hirnöke itt már a nyugalom.
Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.
A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad mulhatatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.
Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorász, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.
Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.
Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmünkhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még szivében ezt a szót?
/Ford.: Tóth Judit/
R. K. Narayan (India): A fügefa tövében
Szomal, ez az alig háromezer lelket számláló település a Mempibe vivő erdei országút mentén lapul. Az indiai vidék reformere keresve sem találna még egy falut, mely minden tekintetben ily lehangoló volna. Szűkös vízkészletét a falu közepén egyetlen tározó biztosítja, mely egyszerre szolgál ivásra, tisztálkodásra és marhafürösztésre, s ekképp a tífusz, a malária, s a jó ég tudja, hányféle más nyavalya tenyészete. Kunyhói találomra épültek tekervényes, szűk utcákat alkotva, egymást fojtogatva. A falubeliek a szemetet az országútra hordják, s a szennyvíz zöld pocsolyákban virít a házak hátuljában.
Hogy a falu ilyeténképp fest, meglehet, lakói nemtörődömségének tudható be, ám még inkább annak, hogy környezetüket nem is észlelték, hiszen szüntelen varázslatban éltek. Varázslójuk a történetmondó Nambi, egy hatvan-hetven éves férfi volt, ám ki tudná megmondani, lehetett akár nyolcvan, vagy száznyolcvan is...Az idő az efféle isten háta mögötti településen, amilyen Szomal -, aligha számítható a megszokott mértékek alapján. Ha valaki netán kora felől faggatta Nambit, az rendesen csak egy hajdani éhínségre, hódításra vagy hídépítésre hivatkozott, kezével jelezvén, mennyivel magasodott akkortájt a föld színe fölé.
Nambi együgyű ember volt, az írott szó rejtélynek számított előtte, ám elméjében havonta egy-egy új történet fogant, melyet azután vagy tíz napon át mesélt a többieknek.
Hajléka a faluszéli templomocska volt. A falubeliek közül senki sem emlékezett rá, hogyan lakta be oda magát, a kicsiny építménybe, melynek falait vörös csíkozás ékesítette, szentélyében pedig Sakti istenanya kő képmása állt. Nambi a templom előterét lakta, de bárhol másutt otthon érezhette magát, minthogy nem volt semmije. Minden tulajdonát egy a templom tisztántartására használt seprű, néhány ágyékkendő s egy köpeny jelentette. A nap jó részét egy fügefa árnyékában töltötte, mely ágait a templom előtti térségre terjesztette. Mikor megéhezett, tetszés szerint bement egy kunyhóba, és együtt vacsorázott a családtagokkal. Ha ruháját elnyűtte, a falubeliek hoztak újat. Társaságot soha nem kellett keresnie, a fügefa alja egyben a helybéliek találkahelye volt. Naphosszat jöttek a vendégek, s ráérősen odatelepedtek a fa tövébe. Ha kedve volt, elhallgathatta, mit beszélnek, s egy-egy megjegyzéssel, anekdotával maga is elszórakoztatta őket. Ha rosszkedve volt fanyarul méregette a látogatókat, s a szemükre vetette:
- Mit képzeltek, mi vagyok én? Ha újholdra nem lesz meg a mesém, engem ne kárhoztassatok érte. Elmélkedés nélkül az Istenanya nem küld történetet. Avagy azt hiszitek, a történetek csak úgy szálldosnak a levegőben? - Azzal elvonult az erdő szélére, letanyázott, és a fákat szemlélte.
Péntek esténként a falu népe imára gyűlt a templomba, Nambi ilyenkor agyagmécseket gyújtott, s körülrakta velük a szentélyt. A templom mögött vadvirágok nyíltak, szedett néhányat, s feldíszítette az oltárszobrot. A szertartáson ő volt a pap, aki az Istenanyának bemutatta a falusiak által hozott gyümölcs- és virágáldozatot.
Azon az estén, mikor mesélnivalója volt, lámpát gyújtott, és kitette a fügefa odvába. A hazatérő férfiak látván a jelet, sietve otthon termettek, s megsürgették feleségüket:
- Mi lesz már? Elő a vacsorával! A mesélő vár...
Mikorra a hold a domb fölé emelkedett, a férfiak, nők és gyerekek már egybegyűltek a fügefa alatt. A történetmondó azonban még nem mutatkozott. Odabenn ült a szentélyben az Istenanya előtt, lehunyt szemmel, meditációba merülten. Ott időzött, amíg csak a kedve tartotta, s mikor aztán hamuval és vörös festékkel jelölt homlokkal előtűnt végre, elfoglalta helyét egy a bejárattal szemközti kőre telepedvén. A történetet egy kérdéssel vezette be: Mutatóujját távolba meresztve így szólt:
- Mit gondoltok, mi volt amott, ide egy kőhajításnyira, úgy ezer esztendővel ezelőtt? Nem gyommal vert pusztaság, szamarak legelője, nem szeméttelep, mint manapság. Királyok székhelye állt ottan egykor...
A király lehetett Dasaratha, Vikramaditja, Asoka vagy bárki más, aki az öregember eszében felötlött: a főváros pedig Kapila, Kridapura vagy egyéb. Ekként belefogva vagy három órán át szünet nélkül mesélt. Akkorára a királyi palotát téglánként felrakta: elővarázsolta fényes tróntermét, ahol hódoló királyok, tanácsadók és alattvalók százai ültek, egy másik csarnokot, hová a földkerekség valahány zenésze gyűlt egybe muzsikálni. Dalaik legtöbbjét Nambi újra meg újra előadta hallgatóságának, s a falakat díszítő képeket és trófeákat a legapróbb részletig mind szemük elé tárta.
Szavaiból eposzi méretű történet kerekedett. Az első este épp hogy csak a mese bevezetésére volt elég, s a közönségnek még fogalma sem lehetett róla, ki mindenki elegyedik majd a históriába. Aztán, hogy a hold elnyugodott Mempi rengetegén túl, Nambi így szólt:
- Az Istenanya int, barátaim: ennyi mára elég...- azzal felkelt, visszavonult a templomba, és elaludt, mielőtt még a sokaság moraja elült volna.
A fa odvába helyezett lámpás két-három nap múltán ismét fénylett, s azután estéről estére újra meg újra egész az újhold beálltáig. Királyok, hősök, démonok, tündérek, gyilkosok és szentek, emberré lett isteni lények népesítették be a világot, mely a fügefa alján teremtetett.. Nambi hangja révetegen emelkedett, s szállt alá újra: a holdfény, az éji óra szavai varázsát még inkább fokozta. Hallgatósága együtt nevetett és könnyezett vele, magasztalta a hősöket, átkozta a gonosztevőket: sóhajtozott, midőn az ármány felülkerekedett, és szívből hálálkodott az égieknek a szerencsés végkifejletért. Aznap, hogy a történet véget ért, az egész gyülekezet a szentélybe vonult, hogy leborulva imádkozzék az Istenanya színe előtt.
Mikor azután a hold a domb mögül ismét kilesett, Nambi kész volt az újabb mesével. Sohasem ismételte önmagát, az eseményeket a szereplőket szüntelenül váltogatta. A falu népe Nambit afféle csodaként tisztelte, idézte bölcs mondásait, és bár sorsa sivár és vesződséges volt, egészében mégis valami sajátos elragadtatottságban élte napjait.
S e varázslat évek hosszú során át eltartott.
Egy este Nambi ismét lámpát gyújtott. Jött a közönség, az öregember elfoglalta helyét, és belekezdett a mesébe: - Mikoron Vikramaditja király uralkodott, tanácsnoka egy bizonyos... - Elhallgatott, nem bírta folytatni. Megpróbálta máshogy: - Volt egyszer egy király...- kezdte, de aztán a hangja bizonytalan motyogásba fulladt. - Mi történt velem? - fohászkodott. - Hatalmas Istenanyám, mondd, mi bénítja a nyelvem? A történet kész, az előző pillanatban még itt volt az egész a fejemben...Jaj, miről is szólt? Fel nem foghatom, mi történt velem. - Dadogott, és oly szánalmas volt, hogy közönsége kérlelni kezdte: - Pihenj csak, biztos fáradt vagy.
- Elég! - kiáltotta. - Még hogy fáradt! Várjatok csak, mindjárt elmesélem! - Síri csend támadt. Mindenki mohón figyelt a mesterre. - Ne bámuljatok! - fakadt ki Nambi. Valaki egy szilke tejet kínált neki. A közönség, mely azelőtt még sohasem tapasztalt ilyesmit, megadóan várakozott. Néhányan együttérzésüknek adtak hangot, mások halk beszélgetésbe elegyedtek. Aztán a hallgatóság külső köreiből szállingózni kezdtek hazafelé. Éjféltájt már egyre többen követték ezt a példát. Nambi csak ült földre szegett tekintettel, gondolataiba mélyedve. Először döbbent rá öregségére. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes úrrá lenni gondolatain, szavakká formálni őket. Felnézett: mindenki eltűnt, egyedül barátja, a kovács virrasztott mellette.
- Te miért nem mégy?
A kovács mentegetőzni kezdett a többiek helyett:
- Nem akartak fárasztani, inkább hazamentek.
Nambi felkelt.
- Igazad van, holnap újra kezdem. Hiába, az évek eljártak felettem...Vajon hány éves lehetek? Oly gyorsan elpergett... - Majd homlokára bökve így folytatta: - Ez itt azt mondja:" Vén bolond, ne hidd, hogy mindig szolgálni foglak. Ezentúl majd te szolgálsz nekem." Ó, az áruló, az engedetlen!
Másnap újra lámpát gyújtott. Az emberek reménykedve gyűltek a fa alá. Nambi egész napját elmélkedésnek szentelte, s buzgón imádkozott Istenanyához, hogy ne hagyja cserben. Most hát belekezdett...Egy órán keresztül megállás nélkül mesélt. Egészen fellélegzett, úgyannyira, hogy előadását is félbeszakította egy megjegyzés erejéig: - Ó, barátaim, a mi Anyánk mindenkor kegyes hozzánk! Bolond félelem szállt meg csupán. - S azzal folytatta a történetet. Egy pár perc múltán azonban valami szárazságot érzett a torkán. Küszködött keményen önmagával: - És akkor...és akkor...Jaj, mi történt?
Dadogott, aztán egy órányi szünetet tartott. A közönség szótlanul felállt, és hazament. Az öregember csak ült a kövön, és tépelődött - kakasszóig. - Nem hibáztathatom őket - mormolta. - Nem gubbaszthatnak itt egész éjjel unatkozva.
Két nap múlva megpróbálta újra folytatni, de ez a kísérlet is csak pár percig tartott. Hallgatósága is erősen megcsappant már. Csupán néhányan jöttek el a lámpás hívó jelére, azok is inkább csak kötelességérzetből. Nambi belátta, hogy nincs értelme folytatni a küzdelmet. A történetet hát idő előtt, sietősen bevégezte.
Tudatában volt, mi megy végbe benne, kudarcának érzése mélyen emésztette: "Jobb lett volna kimúlnom évekkel ezelőtt... - mondogatta magában. - Ó, anyám, miért gyötörsz engem?!" Bevette magát a szentélybe, alig evett valamit, s a nap jó részét mozdulatlanul ülve, meditációval töltötte.
A hold egyszer csak megint felbukkant a domb tetején. Nambi meggyújtotta a lámpást. A falubeliek hazatérőben látták a fényét, de ezúttal egy maroknyi közönség verbuválódott össze.
- A többiek nem jönnek? - kérdezte Nambi. - Várunk még.
A hold már magasra hágott. A hallgatóság türelemmel várakozott.
- Nincs mesélés. Se most, se holnap, míg csak az egész falut itt nem látom. Ehhez ragaszkodom. Nagy történetem van számotokra. Hallania kell mindenkinek!
Másnap fel-alá járt a falu főutcáján, és ezt kiáltozta:
- Ma este a legszebb történet kerül sorra! Mindenki jöjjön el, ne hagyja ki senki!
A személyes felhívás megtette hatását. Estére nagy sokaság gyűlt a fügefa tövébe. Örvendtek, hogy a mesélő újból visszanyerte erejét. Mikor aztán valahányan letelepedtek, Nambi előjött, és így szólt:
- Anyánktól való minden adomány, és ő az, ki tőlünk visszaveszi. Nambi vén már: szól, ha az Istenanyának van mondanivalója, és elnémul, ha nincsen. Mert mire való a jázmin, ha illata elszáll, és mire a mécses, ha olaja kiég? Istenanyánknak hála mindenért...Ez az utolsó szavam s egyben a legnagyobb történetem ezen a földön.
Fölállt, s bevonult a szentélybe. Az emberek aligha fogták fel szavai értelmét. Ültek csak helyükön, míg el nem unták, akkor aztán néhányan föltápászkodtak, és utána indultak. A történetmondó lehunyt szemmel ült odabenn.
- Nem mesélsz nekünk? - faggatták.
Kinyitotta a szemét, felnézett rájuk, és megrázta a fejét. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy minden mondanivalóját elmondta már.
Ha megéhezett, ezentúl is betért valamelyik kunyhóba, csendben letelepedett, evett, s hogy elköltötte, amit eléje tettek, odébbállt. Ezenfelül alig is kívánt mást embertársaitól. Élete hátralévő része - pár év múltán bekövetkező haláláig - egyetlen tökéletes nagy hallgatás volt.
/Ford.: Nóvé Béla/
Szemlér Ferenc: Hogyha gondot viselnél rám
Viselj rám egy kicsi gondot!
Ne ügyeld azt, amit mondok,
de ha elszakad az ingem,
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám,
tartsd a szobám mindig tisztán,
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet,
csak azt, amit a szegények,
de amit adsz, kedvvel adjad,
mintha adnád tenmagadnak.
Ha az anyámra emlékezném,
mint az árnyék simulj mellém,
s amit ő is adna mostan,
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan,
takarjon be puha paplan,
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel,
kenni testem ne feledd el,
hogyha volnék mint a poklos,
légy hasonló orvosokhoz,
hogyha volnék kitaszítva,
rejtekedbe fogadj vissza,
hogyha volnék immár halva,
büszkén fektess ravatalra!...
Jutalmad tán semmi lészen,
csak én leszek, de egészen,
fejtől lábig, szívtől szájig,
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva...szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.
Szemlér Ferenc: Nánika
Brassótól Botfaluig tán húsz
s pár kilométer még az út,
az autóbusz langy ütemben
harmincöt perc alatt befut.
De Nánikának nem volt pénze,
s gyalog hagyta el a falut.
A cukorgyárban dolgozott már
szeptember óta, mint a rab,
hogy szabaduljon a tehertől
otthon a kicsi földdarab,
melynek soványka kenyerébe
most már bizony hét száj harap.
De Náni tudta: a " tanár úr",
régi gazdája ott lakik,
ahol a Cenk meggörbült háta
így ősz felé sárgán vakít,
s így szólt magában: - Ma vasárnap,
meglátogatok valakit! -
Félt rágondolni, kikhez indult,
ahogy rótta a lágy útat,
a régi dajkát elfeledték
eddig talán már az "urak",
huszonnyolc év!...ily régi emlék
után már senki sem kutat.
A barcasági éles szellő
kavarta előtte a port.
- Hogy örvendezett a kicsi úrfi,
mikor a homokban kotort! -
Azt hitte, csak a portól könnyes
szeme, mit a szél telehord.
Az úrfi megnőtt, Náni tudta,
de amit szinte el se hitt:
a tanító úr mondta otthon,
hogy olvassa már verseit...
- Tán még az úrfi is megismer,
ha a jó isten megsegít! -
Így ballagott a kicsi székely
asszony az őszi tájon át.
Önkéntelen dúdolt a szája
egy régi altatódanát,
( mitől könnyezne a "tanár úr"
s az "úrfi", hogyha hallanák).
Délfelé ért Brassó alá, de
kicsit pihent, nem sietett.
- Azt gondolhatnák még felőlem,
hogy az étel miatt megyek! -
És éhesen, de vígan nézte
maga előtt a nagy hegyet.
Két órakor megkopogtatta
a tanár úrék ajtaját.
Nem tudta, vajon válaszoltak
bentről, vagy pedig csak saját
szíve dobogott? És belépett
s rögtön meglátta úrfiját.
Csakugyan megnőtt, de a szeme,
a szeme az nem változott.
Csak: akkor ismerősen nézett,
most pedig kérdőn mosolyog.
Nánika szíve majd megpattan,
fordulni, futni volna jobb.
De a nagysága már kiáltja:
"Nánika, hogy kerülsz ide?"
S a tanár úrnak piros arcán
látszik, hogy örvend a szíve.
Ám Nánika csak arra gondol:
az úrfi megismerte-e?
S az "úrfi" csak kitárja karját,
"Nánika, maga az, szívem!"
S úgy öleli a kicsi asszonyt,
hogy megvizül belé a szem.
"Egykor maga tartott ölében,
most az ölembe én veszem!"
Nánika a nagy izgalomtól
remeg, szinte összeesik.
Mosolygó arccal nyeli vissza
fel-feltörekvő könnyeit,
s zavarában nem veszi észre,
hogy az ebédhez ültetik.
Az étel ízét nem is érzi.
Nem szól, csak a szemében ég
az öröm, mit magasra lobbant
huszonnyolc évnyi messzeség.
S vidáman mozdul, ha az "úrfi"
szól: "Náni, üljön közelébb!"
Aztán megnyugszik. Piros arcán
kissé sápadtabb lesz a szín.
Édes derűt szór el szavával
a gyermekkor emlékein.
"Emlékszik, úrfi, hogy azt mondta
"vazelin" helyett: "lavezin"?"
Ilyen bohó beszéddel múlik
a lanyha őszi délután.
Nánika most is épp oly boldog,
de már beszéde nem vidám.
A búcsúzás zavara terjeng
lassan elakadó szaván.
Egyszerre az úton találja
ismét magát. A messze kék
égbolton a vacsoracsillag
tágranyitotta már szemét.
S a hegy alól a völgybe gördül
az egyre mélyülő sötét.
Botfalu messze van, de Náni
nem bánja. Bátran, könnyedén
lépdel. Meleg hullámok futnak
át gyorsan dobbanó szívén.
Néha csöndben suttog az ajka:
"Édes kis úrfim, Ferikém!"
Most már mindegy, ha elfelejtik.
Ő nem felejti el a sok
meleg szót és ölelést sem,
amit ma délután kapott.
S a könnyet sem, ami a csillag
fényénél is szebben ragyog.
Ott megy az úton. Kicsi testét
már elfödi az éjszaka.
Megy, megy az éjben, vissza nem jő
talán az életben soha.
Gyermekkorom viszi magával
barátom, dajkám, Nánika.
Aleksis Kivi: A boldogok
Csóvát dob a földre a hajnal,
kigyúlnak a távoli partok,
a párát felissza a fény.
Meglibben a könnyű szellő,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Kiállok a hegy tetejére,
fürkészem az utat a szélben:
ide várom a kedvesemet -
Ragyog napként a reményem,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Ragyogóbb a végtelen égnél
s tisztább, mint a hajnali harmat
a kedves, amint közeleg:
karomba suhan mosolyogva,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Boldog riadót ver a szivem,
s homlokom ragyog kisimulva
itt a hegy mohos tetején,
arcom lángol a kedvesem arcán,
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
Itt állok, karomban a kedves,
hajunk szabadon libeg a szélben:
a völgyek mély dongása ideszáll,
mint hangja az örök szerelemnek -
mikor elfut az éj,
s virágként bomlik ki a reggel,
s madarak víg dala zeng.
/Ford.: Képes Géza/
Aleksis Kivi: Hinta
Vár a hinta, gyere kedves
gyolcskendőben szikrázó leány:
pünkösdeste öltöztet, menyasszonykeze
a fénytől halovány.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Zöldelő föld fordul alánk,
kék fölöttünk magasan az ég,
völgyeinket avarral takaró faág,
s madárdal-büszkeség.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Felhőhullám ha elringat,
belekap fönn szoknyádba a szél,
majd távoli falvakat gyújt az alkonyat,
lobogva jön az éj.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Horizontunk boldog hazát
ha őrizne dombjai között,
leánykámnak fehérlő szerelem-szárnyát
látnám magam fölött.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Tavaszi nap lombozzon fel,
álmos nyírfák arcodra hajolnak,
dombhajlati rétjeink színeit lopd el
pünkösdi zászlónak.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Lenn a völgyben, rétek alatt
tavaszörző kaszáló-lárma,
napnyugati homályban sárguló nyarak
rettegő virága.
Égig lendülj, büszke hinta,
habkendődet szárnyaló szelek
lengessék az estben.
Virradat és alkony ölel,
remélünk-e végtelen időt,
veszedelmes áradat hulláma lep el,
feledés-hozó köd.
Lassan állj meg, büszke hinta,
a leánynak fehérlő arca
világol az estben.
/Ford.: Kovács István/
Alphonse de Lamartine: A lepke
Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
/Ford.: Kardos László/
Alphonse de Lamartine: Bánat
A boldog partokat jó volna újra látnom,
hol Nápolyt tükrözi kék fátylon át a hab:
felhőtlen csillagok, a dombon büszke várrom,
villák, narancsosok szeplőtlen ég alatt.
Mi gátol hát? Gyerünk! Gyönyörű lángfolyammal
vár a Vezúv, ahol fakadnak hűs vizek,
hadd lássam, hogy dereng a hegy mögött a hajnal,
és kézenfogva azt, ki nékem égi angyal,
bolyonghassak vidám, szelíd lankák megett.
Járjunk be az öböl karéján minden útat,
csodáljuk meg, amit kinál a partvilág,
Cinthia kertjeit, sírját Vergiliusnak,
s mindjárt mellette majd Vénusz romtemplomát.
Narancsfái között a sok szőlőbokornak
a mirtusz és borág már összeházasodtak -
sziromból szép fejék hajadra ott kerül,
hullámmorajban és lágy szellősusogásban,
az élet és a fény legédesebb honában
a szerelem kisér bennünket egyedül.
Fakuló napjaim kioltják már a lángot -
fokonként fújja el a sors fuvallata,
de néha újra gyúl egy csöppnyi tűz, ha a
lelkemben felragyog emléked, arcvonásod.
Az istenek talán megengedik nekem,
hogy földi napjaim végére nyugton érjek,
szűkül a láthatár - és gyengülő szemem
többet nem láthat át, csak egy-egy kurta évet.
Ha veszni kell egy reggelen,
ott érjen a halál, a boldog partvidéken,
csak ott engedje el kezem
a kelyhet, amit végzetem
kiinni átadott, rózsák kiséretében.
Adják az istenek, hogy eljussak oda,
hol emlékezeted a táj arcára lebben,
köszöntöm Édenem - aztán elérhet a
halál, hisz ott talál, hol élni úgy szerettem!
/Ford.: Baranyi Ferenc/
Jaroslav Hasek: Hörcsög a díványban
Az egyik reggeli napilapban hirdetés jelent meg. Nem volt túl hosszú, feltűnő keretbe se tették, de az olvasóra valahogy olyan hatással volt, mint a fuldokló kétségbeesett segélykiáltása:
AZONNAL ELADOK EGY ÉLŐ HÖRCSÖGÖT,
VAGY ELCSERÉLEM BÁRMIÉRT. PRÁGA III.
KERÜLET, APÁCA UTCA 2. II. EMELET 4. AJTÓ BALRA.
Az olvasók különösebb érdeklődés nélkül tértek napirendre a hirdetés fölött, csak a fiatalabbik Honzátko, a György utcai gimnázium második osztályának tanulója, akinek ma csak kilencre kellett iskolába mennie, felejtette rajta a szemét a sorokon. Egymaga volt a lakásban. Apja hivatalba ment, anyja Emma nénjével bevásárolni, hogy teljessé tegyék a lány kelengyéjét, mert Emmának holnapután lesz az esküvője. A cselédlány kihasználta az alkalmat és elfutott a szeretőjéhez, egy lakatosműhelybe valahol a város túlsó végén, és lelkére kötötte Honzátkónak, hogy aztán ne felejtse el jól bezárni az előszobaajtót, és hagyja a kulcsot a házmesternél. Még hozzátette: "Kedves Palika", és megsimogatta a haját. Régi szövetségesek voltak, már csak azért is, mert a házban kettejüket érte a legtöbb sérelem, üldözés.
Ha valamelyik napot Anna megúszta nagyobb baj nélkül, akkor biztosan Palira járt rá a rúd, és fordítva. Ezért kölcsönösen vád- és dacszövetségre léptek.
- Mit mondjak, Anna, ha a mama véletlenül előbb érkezne haza?
- Hogy eljött a nagynéném Kisbörgözdről.
- Jól van - bólintott komolyan Honzátko, és átadta magát annak a tudatnak, hogy pillanatnyilag ő az úr a házban. Elnyúlt a hintaszékben, és olvasni kezdte az újságot, míg végül eljutott a hörcsögös hirdetéshez.
A szeme felvillant. Melyik másodikos gimnazistát ne hozna tűzbe egy eleven hörcsög? Honzátko különben is már jó ideje vágyott már valami megbízható háziállatra. Indiai vadászkalandokról ábrándozott, tucatjával leterített tigrisekről, és cuclisüvegen felnevelt tigriskölykökről, egyre visszatérő álomképe volt egy óriási berberoroszlán, amely nem engedelmeskednék senki másnak, csak neki, ott alhatna nénje ágyában ( úgyis megüresedik most, ha Emma férjhez megy), és egy szavára megzabálná az osztályfőnököt noteszestül. Álmában megjelent továbbá egy szelíd rozmár, amely a mosókonyhában, a dézsában tanyázik, aminek következtében soha sincs nagymosás, és elmarad ennek a családi istencsapásnak Pali számára két igen kellemetlen velejárója: a köménymagleves és a kozmás darakása.
Arról is álmodozott, hogy a fáskamrában szelídített elefántja van, és az elefánt mindenféle házimunkát elvégez, aminek a terhe eddig az ő vállára nehezedett, eljár a kocsmába sörért apának, a trafikba dohányért, a nénjének pedig kottákért és levélpapírosért ( az utóbbi főleg abban az időben jelentett terhes kötelességet, amikor Emma még tucatszámra válaszolt a napilapokban közzétett házassági ajánlatokra.
Álmai tehát végre megvalósulnak. A tigrisből ugyan hörcsög lett, de ez a hörcsög legalább valóban meglesz, itt a házban. Akad a háztartásban elég holmi, amit el lehetne cserélni egy hörcsögért...
A fehérneműs szekrény tele van Emma hozományával, tegnap számolta össze a mama, és még át is kötötte az egyes csomagokat kék szalaggal. Nem jöhetnek rá, ha valamelyik csomagból kihúz egy-két darabot, és aztán megint csokorra köti a pántlikát. Úgyse veszi föl mind egyszerre az a fakutya (Honzátko ezzel a névvel tisztelte Emma nénjét, főleg állandó vihogása miatt). Papának is van az íróasztalában egy szakajtóra való régi pénze. Ha jól körülnéz, annyi mindenféle található ebben a lakásban, hogy akár háromszáz hörcsögöt is kaphatna érte.
Honzátko nem tétovázott tovább. Az első teendő: kinyitni a fehérneműs szekrényt. Ez egy kissé bonyolult feladatnak ígérkezett, de Honzátko barátunk különösebb mnemotechnikai gyakorlatok nélkül is betéve tudta, hol keresse a kulcsot. A konyhában, a bádog kenyértartóban megtalálta a karisbadi kővel kirakott doboz kulcsát. A doboz az ebédlőszoba szekrényének tetején hevert, az ajtó mellett. Honzátko kinyitotta, megtalálta benne a második hálószobaszekrény kulcsát. Azt is kinyitotta. Baloldalt a felső polcon a fehér kesztyűk alatt végre ott volt a fehérneműs szekrény kulcsa.
Az egyik csomagból kivett két csinos női bugyit, a másikból egy hálókabátot, majd mindent gondosan rendbe rakott, a kulcsokat sorba a helyükre tette, és eltüntetett minden áruló nyomot. Biztos mozdulatokkal dolgozott, hiszen karácsony előtt kellő tapasztalatokra tett szert, amikor ugyanitt indult portyázásra a fehérneműs szekrényben rejtegetett datolya és cukorka ellen.
Miután a kenyértartóba visszatette a cifra doboz kulcsát, a papa íróasztala került sorra.
Az íróasztal feltörése már sokkal kevesebb bonyodalommal járt, a Honzátko család feje íróasztalának kulcsát férfiaknál oly gyakori könnyelműséggel az asztalon álló antik óra alá dugta, amely alabástrom oszlopokra támaszkodva lett volna hivatott mérni a múló időt, de pillanatnyilag - és így volt ez már évek óta - éppen arra várt, hogy szerkezetét hozzáértő órással megjavíttassák. Honzátko papa fantáziájának szegénységét bizonyítja, hogy Pali elsőre megtalálta az íróasztalkulcs rejtekét.
Könnyen jutott tehát a pénzgyűjteményhez. Dicséretére legyen mondva, megelégedett egy máriás tallérral, pedig ugyanabból a fajtából több is rejtőzött az íróasztal fiókjában. Dolgavégezve megforgatta a kulcsot a zárban, visszatette rejtekére, majd elővette könyveit, sorba belelapozott mindegyikbe, latolgatván, hogy melyet csapja hozzá a hörcsög vételárához, mert maga is hozzá akart járulni a vállalkozás költségeihez. Végül a Grant kapitány gyermekeinél állapodott meg. Ez volt még a legépebb, alig huszonnégy oldal hiányzott belőle.
Leült az íróasztalhoz, s egy negyedív papírra ezeket írta: "Igazolás. Ezennel igazolom, hogy fiam Honzátko Pál, ma hasfájás miatt nem vehetett részt a délelőtti tanításon. Kérem mulasztásának szíves igazolását. Teljes tisztelettel: Honzátko Vencel."
Kétéves gimnazista pályafutása során Pali kellő gyakorlatra tett szert apja nevének aláírásában. Az igazolványt az olvasókönyvbe rakta, gondosan becsomagolta zsákmányát, könyveit hóna alá csapta, és útnak indult, miután az előszobaajtó kulcsát leadta a házmesternél.
A tankönyveket a szomszéd szatócsnál hagyta, mondván, hogy majd iskolába menet beszól értük. Csak a növénytant vitte magával, az első antikváriumban sürgősen eladta, hogy ne vágjon neki üres zsebbel az Apáca utcai expedíciónak.
Az apróhirdetésben feltüntetett címet aránylag könnyen megtalálta. Egy idős házaspár fogadta, mindkettőjük arcán fellegesen ült a gond.
Amikor elmondta nekik, hogy a hörcsögért jött, és a vételár fejében a következő értéktárgyakat kínálja: egy pár női bugyit, hálókabátot, máriás tallért és Grant kapitány gyermekeit, az agg házaspár arca egyszeriben felderült. Udvariasan betessékelték a szobába, és egymás szavába vágva bonyolult históriába kezdtek, amelyből Honzátko nagy nehezen kihámozta, hogy vagy két héttel ezelőtt egy különös képű úr költözött hozzájuk albérletbe. Azzal dicsekedett, hogy különleges szert talált fel, amely megszünteti a rágcsálók téli álmát.
"Ezzel a hörcsöggel próbálom meg először - jelentett ki a szóban forgó úr. - Ha sikerült elmulasztanom a téli álmát, ennek messzemenő következményei lesznek, mert egyszeriben ártalmatlanná teszi a hörcsögöket. Ha nem alusznak télen, nem is élnek majd olyan sokáig, természetesen kevesebb gabonát fognak lopni."
- A lakónk - magyarázta az öregúr Honzátkonak - könyvet akart írni a találmányról, közben pedig folytatta a kísérleteit a hörcsöggel, amelyet egy ládában tartott a szoba sarkában. A serkentőszert az állat ivóvízébe keverte, és a hörcsög valóban bámulatosan eleven volt. A kotyvalékát különben egy konyakosüvegben tartotta, egy ízben véletlenül ittam belőle, és öt éjszakán keresztül nem bírtam lehunyni a szemem. Néhány napja eljöttek a lakónkért a rokonai. Azt mondták, hogy már öt esztendeje félnótás, egy orvos azt tanácsolta, hogy próbálkozzanak hófürdővel, talán az segít. Így hát a feltalálót elvitték valahová a hegyek közé, a hörcsögöt meg itt hagyták a nyakunkon.
- Igen kedves állatka és ragaszkodó - folytatta szapora szóval, mintha könyvből olvasná, látszott, hogy már fűnek-fának kínálta a hörcsögét -, ha elviszi, adunk hozzá egy régi krumpliszsákot, hogy legyen mibe raknia.
A kedves és ragaszkodó állatka olyan vadul fújt és prüszkölt, miközben rádobták a krumpliszsákot, hogy a romantikus lelkületű Honzátko egyszeriben tigrisvadászaton képzelte magát. Amikor később hazafelé tartott, kezében egy zsákkal, amelyben az álmatlan hörcsög kapálódzott, úgy érezte magát, mint Rauahu Babura, a világhírű bombay tigrisidomár.
Még korán volt ahhoz, hogy hazamenjen - a délelőtti tanítás javában tartott -, ezért felkeresett néhány boltot, hogy élelmiszerkészletről gondoskodjék tigrise számára. Egy madárkereskedőnél kötött ki, és kendermagot vásárolt minden pénzén, amit a növénytanért kapott. Nem sokat adtak hetven fillérért. Egy kis zacskóval. Honzátko egyszeriben érezte, mekkora nagy kölöncöt akasztott a nyakába. Talán sikerül a hörcsögöt rászoktatni valami másra, hisz ezt a maréknyi magot egy ebédre megzabálja. Ahogy egyre közelebb járt a lakásukhoz, nyugtalansága nőttön-nőtt. Mi lesz, ha jó szülei hörcsögöstül kidobják? Mit mondjon, hogyan jutott az állathoz? Valami jó ravasz lódítást kell kitalálnia, hogy ne járjon pórul vele. De végül is jól ütött ki a dolog. Honzátko remekelt: hazugságot hazugságra halmozott. A hörcsög tulajdonképpen a gimnáziumé, és a természetrajzi szertár gyűjteményébe szánták. Bernasek professzor úr, a természetrajz tanára őt tüntette ki azzal, hogy télen át gondozza a hörcsögöt, amíg kinő a tavaszi bundája, mert téli bundás hörcsög már van a szertárban. Tavasszal aztán kitömik.
A család beletörődött a kitüntető feladatba, csak azt nem hitték el, hogy Bernasek professzor úr bízta volna meg Palit a hörcsögtartással. Egyhangúan abban állapodtak meg, hogy a gyerek biztos önként jelentkezett. De ez se volt baj, a mama úgy vélekedett, hogy a gyerek ennek még hasznát veszi az iskolában, a professzor úr biztosan nem buktatja meg, ha már ilyen nagy érdemeket szerzett a család a természetrajzi szertár gyarapításában. Kiürítettek egy ládát az új kosztos számára, és a hörcsög bevonult a Honzátko családba. Az első órákban még bizonyos tiszteletnek is örvendett, mint minden, ami az iskolával kapcsolatos. Később aztán rájöttek, hogy az állat büdös. Mivel éppen Emma vőlegényének látogatását várták, Pali nénje fél üveg kölnivizet öntött a ládába, mire a hörcsög félrevonult, és ellenszenvesen csámcsogva, tömni kezdte a pofazacskójába a magot, amit Honzátko tett eléje.
Ebéd után Pali iskolába ment, apa a hivatalába, mama pedig a boldog jegyespárral bevásárolni. A cselédlány se mulasztotta el az alkalmat, hogy felkeresse a szeretőjét Karlinban. Amikor a család ismét összegyűlt a lakásban, észrevették, hogy a hörcsög kimászott a ládából, és a szomszédos szobában talált magának új tanyahelyet.
Ez a hely a dívány volt. Hogy mért éppen a dívány? Talán azért, mert fölötte a falon egy tájkép függött, hullámzó, aranysárga kalásztenger. Nem csoda, hogy a hörcsög éppen ezt a helyet választotta. A hivatalos bejárat mellett tüstént gondoskodott két vészkijáratról is új vackából. Az egyik a dívány oldalán, a másik pedig a felső részén tátongott. Megállapítást nyert az is, hogy a ládából egész elemózsiakészletét áthordta új tanyájára. Mihelyt valaki a dívány közelébe tévedt, a tisztességben megrokkant bútordarab mélyéből szörnyű fújás és prüszkölés hallatszott. Ebből mindenki megérthette, hogy a hörcsög nem hajlandó szépszerével lemondani új lakhelyéről.
- Szép kis dögöt küldött a nyakunkra a gimnázium! - sóhajtott fel Honzátkóné.
Emma úgy vélte, a hörcsögöt legkönnyebben úgy kergetheti ki a díványból, ha kiöntik az odvából. Ezt a javaslatot a családi tanács elutasította, mondván, hogy az árvíz esetleg kárt tehet a plüsshuzatban. Ezt Honzátkóné olyan hangsúllyal mondta, mintha még egyáltalán lehetne kárt tenni e megaggott bútordarabban, amelynek mélyéről most már szüntelenül hallatszott a fújás és a prüszkölés. Honzátkóra csőstül szakadt az áldás, mintha legalábbis ő vackolta volna be magát a dívány fenekére. A gyerek, hogy enyhítsen a szemlátomást ellene forduló közhangulaton, előkereste az állattant, abban a reményben, hogy talán szó esik benne arról is, hogyan űzzük ki a díványba befészkelődött hörcsögöket. Ehhez hasonló esetről azonban, úgy látszik, még Brehm se hallott, a természetrajz tankönyvben csupán arról írtak, hogy a hörcsög vitézül védekezik, ha megtámadják.
Emma és a mama taktikusan visszavonult a konyhába, és Annával folytatták a haditanácsot. Anna azt indítványozta, hogy füstöljék ki a hörcsögöt. A vészkijáratait be kell tömni petróleumba áztatott papirossal, és azután gyújtsák fel az egészet. Ez a javaslat sem talált osztatlan tetszésre, és végül is abban állapodtak meg, hogy megvárják a család fejét. Honzátko úr azonban ugyanolyan tanácstalannak bizonyult, mint az asszonyok. Pár percig némán nézte, milyen kérdően kukucskál ki a hörcsög a díványból, még közelebb is ment, hogy jobban hallja a prüszkölését, aztán megfontoltan lekent egy nyaklevest a fiának, összeszidta az egész társaságot, vette a kalapját, és elment a közeli borozóba, ahol a negyedik kétdeci után beszédbe elegyedett egy ismeretlen úrral:
- Képzelje csak, van egy fiam, második gimnazista, állatkát hozott haza a gimnáziumból és most a díványt...
- Le kell mosniuk terpentinnel avagy petróleummal - bólintott az ismeretlen. - De még így is nehéz kiirtani a poloskát! Én jól tudom, nekem is van egy iskolás fiam, az is mindenfélét hoz haza...
- Nem úgy gondolom - vágott a szavába Honzátko úr -, a fiam ugyanis hörcsögöt rakott a díványba.
- tartsa bolonddá az öregapját! - ripakodott rá az idegen úr, aki nyilván ingerlékeny természetű volt, és idegességét ebben a csendes borozóban gyógyítgatta. Felkelt, és a szomszéd asztalhoz ült, miközben méltatlankodva megjegyezte: - Mi mindent ki nem találnak manapság az emberek! Hát már olyan hülyének látszom?
- Dehogyis, nagyságos uram! - vágta rá készségesen a csapos, azt hívén, hogy neki szól a kérdés.
Az idegen úr fizetett, és elment.
Furcsa egy ember, gondolta magában Honzátko úr, őszintén el akarom neki mondani, micsoda hörcsögvész szakadt ránk, tanácsot akarok kérni tőle, ő meg megsértődik, és elmegy. Honzátko úr egyre inkább gondjaiba mélyedt, a hatodik kétdecinél már világosan látta, hogy a hörcsög olyan rágcsáló, amely időről-időre becsületes polgári családok díványában tartózkodik.
Este fél tíz tájt egy jókedvű társaságnak olyan bonyolultan mondta el balszerencséje történetét, hogy alkalmi ismerősei meg voltak győződve róla, a garázda hörcsög az országos iskolatanács rendelete értelmében került Honzátkóék díványába.
A továbbiakra Honzatko úr csak ködösen emlékezik. Valami dereng benne, hogy a borozóból egy úriemberrel ment el, aki az imént említett társasághoz tartozott, és azt állította magáról, hogy állatkereskedése van. Hamarosan meg is álltak egy boltajtó előtt, amelyet ismeretlen társa kinyitott.
Annyi bizonyos, hogy amikor Honzátko úr reggel felébredt, éjjeliszekrényén egy nagyobb ládát talált, amelyből furcsa cincogás hallatszott. Lassanként rájött, hogy ezt a ládát az éjszaka hozta el a fentebb említett boltból. Amikor felbontotta, két fehér állatka meresztette rá piros szemét.
- Uramisten, ezek meg micsoda dögök? - kiáltott fel Honzátko úr, és teljes gőzzel gondolkodni próbált. Nehezen ment, de a végére forogni kezdett az esze kereke. Világosan emlékezett, hogy borkimérésben a hörcsögről megindult vita során az az úr, aki állatkereskedőnek mondta magát, megesküdött rá, hogy a hörcsögöt legkönnyebben petymegek segítségével lehet kikergetni a díványból. Ezek tehát petymegek. Azt mondják róluk, hogy igen hatásosan pusztítják a mezei kártevőket. Bedugják a petymeget a hörcsöglyukba, és egykettőre kikergeti onnan a gyanútlan állatot. Ha tehát a petymegeket berakja a díványba, egyszeriben megoldódik a hörcsögprobléma.
Véleményét tüstént elmondta a család többi tagjának. Reggeli után óvatosan bedugták a petymegeket a dívány nyílásán, és várták, hogy most mi lesz. A dívány hasából először prüszkölés hallatszott, aztán valami morgásféle, de határozottan barátságos színezete volt. Pár pillanat múlva az egyik lyukban egymás után megjelentek a petymegek, s amikor eltűntek, a hörcsög dugta ki a fejét. Gúnyosan végigmérte a Honzátko család tagjait, megvetően prüszkölt egyet, majd ismét elbújt. Az ifjú Honzátko odamászott a lyukhoz, és óvatosan bekukucskált.
- A petymegek - közölte a vizsgálódása eredményét a többiekkel - ott ülnek a hörcsög mellett, és nyalják a fejét.
Sajnos így volt. A két petymeg összebarátkozott a hörcsöggel, és nyilván igen jól érezte magát a díványban. Honzátko futott a Brehmért, és mindnyájuk megrökönyödésére azt böngészte ki belőle, hogy a petymegek fogságban rohamosan szaporodnak. A könyveb volt azonban egy igen érdekes mondat. A megboldogult Brehm alighanem kellemetlen tapasztalatokra tett szert a petymegekkel kapcsolatban, mert nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a petymeg nem állja a tengerimalac szagát.
Honzátko úr sietős mozdulatokkal öltözködni kezdett.
- Hová mész? - kérdezte bátortalanul Honzátkóné.
- Tengerimalacért! - felelte határozottan. Az ajtó bánatos, reménytelen csikorgással csukódott be mögötte.
A három tengerimalac, amelyekkel egy óra múltán visszatért, illatát tekintve valóságos díszpéldány volt, pontosan Honzátko úr kívánsága szerint, aki a kereskedőt külön megkérte, hogy a legbüdösebb dögöket keresse ki. Időközben megérkezett a vőlegény is, aki ez alkalommal férfiatlanságának nem kis tanújelét adta. Kijelentette, hogy fél a tengerimalacoktól, és semmi áron sem volt hajlandó a lyukon keresztül begyömöszölni őket a díványba. Megérezte, hogy a család őt szemelte ki áldozati báránynak. Végre nagy nehezen beadta a derekát, és e szavakkal: "úgyis megharapnak", kikapott egy tengerimalacot a kosárból. A szerencsehozó állat beleharapott az ujjába, és most már mindnyájan egy akarattal a család legifjabb tagját tolták a kosár felé. Pali megmutatta, hogy egy igazi hős. Ordított ugyan, mintha nyúznák, de végeredményben sikerült mind a három elkeseredetten védekező tengerimalacot begyömöszölni a díványba.
A vőlegény eközben részvétteli pillantásokat vetett Honzátko úrra, és az járt a fejében, hogy nem lehet ki szegénynek mind a négy kereke, ha ilyen sportra adta a fejét. Nem tudom, van-e a tengerimalacoknak lelkiismeretük. Ha van, bizonyára lelkiismeret-furdalást éreztek, amiért oly hálátlanul viselkedtek jótevőjükkel szemben. Hiszen az új vackukban olyan otthonosan érezték magukat. Jó társaságba kerültek, és amerre csak néznek, mindenütt csupa tengerifű, amivel a díványt valamikor régen kibélelték. Ismeretes, hogy a tengerimalac mindent megzabál. Volt egy tengerimalacom, amely kétnapos távollétem alatt elfogyasztott egy fényképalbumot, és kedves rokonaim arcképeit apró fekete golyócskákká változtatta át. Kiderült az is, hogy Brehm nagyot tévedett a tengerimalac szagának hatását illetőleg, legalábbis Honzátkóék díványának esetében. A petymegek nagyszerűen állták a tengerimalacok bűzét, eszükbe sem jutott, hogy elhagyják rejtekhelyüket. A hörcsög áldozatkészen melengette őket, a tengerimalacok is odabújtak melléjük, a dívány mélyén paradicsomi békesség uralkodott. E nagy békesség láttán újabb ülést tartott a Honzátko család nagytanácsa.
A vőlegény is közbeszólt, és a zoológiai áradattól megihletve elejtett egy-két szór a sündisznókról. Megjegyzésében tagadhatatlanul volt logika, amikor azt bizonygatta, hogy a sündisznónak kellemetlenül szúrós tüskéi vannak. Ha tehát a sündisznót bedugják a díványba, biztosan kiszurkálja onnan a többi állatot, hisz ha már ilyen szépen egymásra találtak, alighanem eszükbe jut, hogy a sündisznót is melengetni kéne. Melengetés közben összeszurkálják magukat, és csalódásukban hanyatt-homlok kirohannak rejtekhelyükről. Még azt is felajánlotta, hogy ő maga megy el sündisznót venni.
- Vegyen mindjárt kettőt, Kratochvil úr! - szólt gondterhelten Honzátkóné.
Kratochvil úr tehát felkerekedett, és kimenet még valamit dünnyögött arról, hogy a sündisznó igen hasznos, mert kipusztítja a svábbogarakat. A sündisznók, amelyekkel kisvártatva megérkezett, hogy teljessé tegye a Honzátko lakás állatállományát, mélabús legények voltak. Midőn a csomagból kiöntötte őket a padlóra, kidugták a tüskegombolyagból orrukat, szomorúan körülnéztek, fura dünnyögő hangokat hallattak, és ismét összegömbölyödtek. Kratochvil úr kesztyűt húzott, és a két tüskegombócot bedugta a díványba.
Felháborodott fújás és prüszkölés hallatszott, a lyukban megjelent a hörcsög feje, pofáján méltatlankodó kifejezés ült, mintha azt kérdezné, hogy ez meg micsoda dolog, majd ismét visszavonult, a sündisznók pedig elhelyezkedtek a dívány sarkában, ügyet sem vetve a petymegekre, hörcsögre és tengerimalacokra.
Odabenn ismét helyreállt a béke. A Honzátko család állatsereglete egészséges álomba merült. Mivel a díványból egyikük sem mászott ki, a család döntött, hogy az esküvőt pár nappal elhalasztják.
Kratochvil úr éjszaka azt álmodta, hogy a sündisznókat foltos hiénákkal, a hiénákat jaguárokkal kellene kiűzni a lakásból, s az álom végén hátborzongató látomása volt: Honzátkóék konyhájában egy rakás lerágott csont búslakodik - apósa és anyósa földi maradványai.
Honzátko úr ezalatt nem henyélt: levelet írt a gimnázium igazgatóságának, ahol fia minden különösebb eredmény nélkül folytatta tanulmányait. Az igazgató úr értetlenül olvasta:
A György utcai gimnázium nagytekintetű igazgatóságának.
Alulírott tisztelettel kérem a nagytekintetű gimnáziumot, hogy tekintettel megváltozott családi viszonyaimra, sürgős intézkedéseket tenni szíveskedjék, miszerint a hörcsögöt, amelyet alulírottnál helyeztek el, mielőbb sürgősen visszavegyék és kitömjék.
Teljes tisztelettel: Honzátko Vencel pénztáros
Öreghegyi út 5. Zizkov.
Az igazgató úr tüstént hívatta az ifjabb Honzátkót, és leplezetlen érdeklődéssel megkérdezte tőle, gyakran szokorr-e az apja ilyen leveleket írni. Honzátko azt felelte, hogy nem tudja. Erre az igazgató úr még az iránt érdeklődött, nem volt-e már az apja valamiféle intézetben vagy szanatóriumban. Honzátko a változatosság kedvéért bólintott.
Meg kell nyugtatni szegény embert, gondolta az igazgató, így aztán Honzátko úr postafordultával a következő levelet kapta:
Levelére hivatkozva legnagyobb sajnálattal kénytelenek vagyunk közölni, hogy a gimnázium igazgatósága a kitömésre nem támaszt igényt.
Intézet igazgatósága
E levél vétele után Honzátko úron nagy indulat lett úrrá, és elrohant a vysehradi gyepmesterhez, hogy az állatok hivatalos úton nem irthatók ki magánlakásokban, a fél kötelessége, hogy kivégzésre szánt állatait a vesztőhelyre szállítsa.
Az ifjabb Honzátko ezalatt eladta az atlaszát, és minden pénzén kendermagot vásárolt, beszórta a díványba, hogy szegény állatok ne éhezzenek.
Két hétig tartott az ostromállapot. Prágában már-már élelmiszerhiány fenyegetett. A ház alagsorában azonban lakott egy vitéz ember: a házmester. A lakók tudták róla, hogy mindenre kapható. Honzátkóék hozzá fordultak. Baltával felfegyverkezve jelent meg a lakásban. A család tagjai szótlanul a díványra mutattak, majd kivonultak, és kulcsra zárták a szoba ajtaját. Néhány tompa ütés, fütyülés, morgás, és prüszkölés hallatszott. Alig telt bele fél óra, minden elcsendesedett.
Másnap megülték a lakodalmat, és a menyegzői lakomán a következő fogások váltogatták egymást:
Petymegleves. Főtt petymeg tormamártással. Hörcsögsült burgonyával. Tengerimalac köménymagos mártással. Sündisznó pástétom.
Az ifjú Honzátko, akinek mindeme jó falatokat köszönhették, szerényen ült az asztal végén, és könnyes szemmel rágcsált egy hörcsögcombot.
/Ford.: Tóth Tibor/
Tóth Endre: Ronow Ágnes
Mindjárt pirosabb lesz László király trónja:
Bárdot emeltek már Hunyady Lászlóra.
Térden vára Ronow Ágnes
A kegyelemszóra.
A kegyelemszóra mindhiába vára. -
Ne ölesd meg László, az egek urára!
Áldjon meg az igaz Isten,
Két szemem láttára! -
- Két szemem láttára patakzott el vére.
Oda borul Ágnes a király szivére...
Szeretője könyét László
Mért ne törülné le?
Mért ne törülné le, mért ne ölelné meg?
Rányilik az ajtó...követi belépnek:
Jó szerencse László király,
Köszöntenek téged.
Köszöntenek téged, a franczia császár
S ékes hajadonja, ki kezed után vár.
Akkor áll fel Ronow Ágnes,
Mint egy liliomszál.
Mint egy liliomszál, ki reszket a széltül,
Kiesik kis keze a király kezébül:
Kitántorog a szobából
S pamlagára szédül.
Jaj Istenem!, jaj, jaj, oda van hát minden!
Leszakasztott virág...csalva reményimben:
Más osztja meg a koronát,
Mit fejemen hittem.
Mit fejemen hittem, amit neki szántam:
Hunyady Lászlónak...kit titkon imádtam!
...Csillapulj köny: föl ne keljen
A gyanu irántam.
A gyanu irántam kebeledben László!
(Benyitott a király, hallatszott a zárszó.)
Téged hílak, téged várlak,
Gyer ölembe László!
Gyer ölembe László, szivem reszket, félek:
Jaj millyen hirt hoztak, ha elvesztenélek! -
- Ne remegjen galambszived
Ollyan nagyon ,kérlek!
Ne olly nagyon, kérlek, csak kezem lesz másé:
Tied marad szivem, tied lesz a nászéj. -
László király szava, hangja,
A szivdobogásé.
A szivdobogásé arcza pirulása,
Megjelenik erre Ágnes mosolygása...
Angyalé lesz, sátáné lesz
Forró karolása.
Forró karolása mint az inda rá foly,
Melly csak a fa hunytán hull alá a fáról...
Ki gyanitná, hogy fáj neki
Trón helyett a zsámoly?
Trón helyett a zsámoly, mégis csupa gyönyör.
- Jer közelebb Ágnes! a forró láz gyötör...
Idébb...idébb...ajkimhoz...
Szomjuságom megöl!
Nem, nem, édes László! szomjadat eloltom,
So'se vádolhassad az én gondos voltom:
Nézd ez almát...piros almát...
A számodra tartom.
Elébb hát az almát: azután meg ajkad. -
Ágnes ajkán elhal egy fojtott sohajtat.
Éj borul a palotára,
Minden csendes, hallgat.
Minden csendes, hallgat a királyudvarba':
Lelik Lászlót másnap vetett ágyon...halva...
Ronow Ágnes, Ronow Ágnes!
Rosz volt az az alma.
VII. századi ismeretlen költő: Az én történetem (részlet)
Szarvaskiáltás
Ez történt: sírt a szarvas,
Holt a nyár, a tél fogas.
Szél csúfolta a napot,
Vaksi tenger zokogott.
Vérszinű lett a repkény,
Nézd a vadlibát, szegény
Szárnya dermed, mint a rét.
Vedd életem történetét.
/Ford.: Kardebó Tamás/
Colmcille: Oly szigeten...
Oly szigeten, hol a szikla,
ott élnék, ahol velem
nézne le a hullámokra.
Ütemes tengeri zene
taraj tarajon, az Úrnak
örökös himnuszt zengene.
Vidám fehér kagylók sorát
látni a homokon, s hallani,
mint felül a madár kiált.
Víz és kő csókját hallani,
mint a szelet a sírokon,
az öröklétről vallani.
Figyelni madársereget
hatalmas bálnát és egyéb
csodás tengeri szörnyeket.
Elmondani - ha az apály
dagályra vált - titkos nevem:
"Az ki Írhonnak háttal áll."
/Ford.: Kardebó Tamás/
Alexandru Macedonski: A gyönyör éneke
Aki nem érezte, vérben milyen vad vihar lehet,
s azt sem, mily naphő loboghat olykor ember-test erében,
sosem fogja látni azt sem, mit magába zárva mélyen,
csendes külsőm rejteget.
Langyos víztükör vagy csak, ha nem tud felhevülni lelked,
ám ha átható szemed van s elméd bátran működik,
száz alak mögött a pezsgő, bonyolult életre kelhet
csúcsmagasságtól tövig.
Ó! Figyelj!...megjött a régvárt: vágyainknak éjjele...
Aki adni kész, fukarság most ne férkőzzék szivéhez.
Hívjuk a gyönyört, különbet, mint amilyent ember érez,
és temetkezzünk bele.
/Ford.: Áprily Lajos/
Alexandru Macedonski: Rím pendül meg a hárfán...
Rím pendül meg a hárfán: - könnyű röpte fehér madárnak,
s terjed, nő az uralma a reggeli nap sugarának.
Szíl, fűz, nyárfa aranyfényben vágyódva susog.
Rím pendül meg a hárfán: - fény csillan patak-ölben,
szőke idill ez, s szőke pásztor a völgyben...
Ó, reggel! Élet! Most dalra lendül a lélek.
Dalra lendül a lélek, dalba kezd a patakkal, az ággal,
börtönből menekül a virágok illatával,
felszáll, istenülést érez, s elvész az azúrban.
/Ford.: Áprily Lajos/
Alphonse de Lamartine: Invokáció
Ki fölgyúltál nekem e sivatag világában,
egekből földre szállt vándor e tájon át!
s felém ragyogtatod a súlyos éjszakában
a szerelem szent sugarát:
ámult szemem előtt tovább ne titkolózz már,
áruld el a neved, hazád és végzeted:
szólj: földi asszony lánya volnál,
vagy csak egy égi lehelet?
Az örök fény ölén melenget már a holnap?
Vagy itt lenn, kínja közt a gyásznak és nyomornak,
itt kell járnod tovább kimért ösvényedet?
Ó légy bár földi nő, vagy angyala a mennynek,
s akárhogy hívjanak, bárhol legyen hazád:
hadd áldozzam rád életemnek
szerelmét és alázatát.
Ha sorsod egy velünk, s a sírba egy halál visz:
vezérelj, gyámolíts és tűrd el kegyesen,
hogy fölcsókolja szám szent lábaid porát is.
De ha nem otthonod mégsem e földi börtön
s angyalai hugát, visszaszólít a menny:
akit csak pár napig szerettél itt a földön,
emlékezzél rám odafenn!
/Ford.: Rónay György/
Alphonse de Lamartine: A Santa Restituta öböl lilioma
Egy hajnalon halott leányt talált a parton
néhány halász, a hab az éjjel dobta ki -
fájó szépsége még ott élt a néma arcon,
azóta liliom nyílik a föveny-aljon,
amelyet nyomtak tagjai.
Ki volt s honnan került az árva szűz e tájra,
keresni ravatalt pór vízinép között?
Az öblön nem futott zátonyra semmi gálya:
úgy halt meg meztelen, gyűrűje, sem ruhája
sem volt, habokba öltözött.
S mentek az emberek, házankint járva sorba,
hogy elhozzák neki a legszebb szemfedőt,
és liliomot és nárciszt is dús csokorba,
és gyenge szüzeket: búcsúztassák dalolva,
a anyákat: elsiratni őt.
S vetettek neki ott homokból sima ágyat,
a meddőség s a bú békés szimbólumát,
a hű szirmok körül a víz szelídre bágyadt,
és fölvette a part moh-köntösét, a lágyat,
s ott nyílt e virág nyáron át.
Magányos liliom - szedjétek, szép szüzecskék,
szívünknek méhei, kiknek a vágy a méz!
A rögbe magvait angyalok vetették,
ágya a sír, neve bús titkokat remeg szét,
s illata mennyeket idéz.
/Ford.: Kardos László/
Juhana Fredrik Granlund: Kantele-zenész
Tűzvirágot bont az este,
a fénylő nap lemegy:
ködágakon hangos kakukk
madárka csicsereg.
Tengersziklás öbölarcra
holdsarló borul,
levelekre és fákra is
csöndfátyol borul.
Megszólal majd a kantelém,
s erdőben a visszhang,
kantelém hív mindenünnen,
s a bánat egyre biztat.
Támadj hát föl, nyugati szél,
s lepkeként szállj erre,
ne engedd meg, hogy kantelém
erdőnket megszeresse.
Szerelmesem, oly messze vagy,
dal! az erdőn túlra!
mocsáron át és tavakon,
bánatom megtudja.
Megsúgja majd a csöndzene,
őt, csak őt szeretem,
s hogy örömmel mennék hozzád,
bánatos szerelmem.
Most szólalj meg, hű kantelém,
föltámad a szél is,
zengj, zengj, aztán a térdemen
ringasd el zenéd is.
/Ford.: Kovács István/
Juhana Fredrik Granlund: Hazánk
Itt, hol Észak fénye huny ki,
leltünk rá hazánkra,
ott a csillagok homálya
új hazánk kínálja.
Itt, akár egy kis virágnak,
röpke perc az élet,
ott, akár a csillagoknak,
nem ér soha véget.
Itt a szív bús sóhajokkal
s könnyel a szem telve,
ott a szív vigaszt találna,
szem gyönyörre lelne.
Oda messze száll a vágyam,
könnyű, mint a semmi.
Ott, ha meglelem hazámat,
vágyom oda menni.
/Ford.: Fábián László/
Elias Lönnrot: Naplómból
Drága hazámtól messze sodort, nyomorultat,
a sorsom,
hogy látnék idegen tájakat, embereket.
Mostoha itt a világ, - be nagyon más, mint
a szülőföld:
szánó szívre se lelsz, aki megérti, mi bánt.
Más nyelv, más életmód és csupa furcsa
szokások:
rádtör minden baj, bánatok árja borít.
Boldog idők voltak, míg az édes otthon ölelt át,
s napjaim oly fürgén szálltak, akárcsak a
füst.
Gyorsan telt el a nappal, s nem volt hosszú
az éj sem, -
bezzeg hosszú a nap s hosszú az éjszaka
most!
Hogyha a Napra tekintek, eszem folyton csak
ezen jár:
bár otthon látnám enyhet adó sugarát!
Vagy mikor éjszaka nézem a Göncölt s
nézem a többi
csillagot, úgy vágyom látni az otthon egét!
Így sem a Nap, sem a Göncöl, - az ég más
csillaga sem vonz:
százszor tisztábban fénylik az otthoni ég!
Ám ha megindul az északi szél, szívem újra
remél már,
hogy szárnyam nő és messzi hazámba
röpít.
/Ford.: Képes Géza/
Nicolaus Lenau: Köd
Mogorva köd, hogy elfeded
a völgy s folyó terét,
az erdőséget és hegyet
s a fény üdvözletét.
Borítsd be szürke éjbe majd
egész világomat,
s azt is, mi bút küld s lelki bajt:
kísértő múltamat.
/Ford.: Áprily Lajos/
Szemlér Ferenc: Csak bozót
Hiába minden! a gép
erősebb nálam és nálad.
A mindennapi kenyér
keresztként húzza a vállat.
Mind szűkebb és szűkebb a tér,
hol a lelked bátran mozoghat.
Mint vad, kit golyó szele ért,
futok a sűrű bozótnak.
Csak bozót tövise sért,
csak a mord fák ága ha karcol.
De ki a bozótban él,
tudja, hogy mi ellen harcol.
Testét szikkasztja a szél,
de rajta urak szeme nem ver.
Lelkét borzasztja az éj,
de nem veri láncba az ember.
Szemlér Ferenc: Gyímesi eső
Most a hulló eső mindent egyszínre mos.
A fenyők karcsú törzse bő létől iszamos.
A csángó térde sárral s latyakkal van teli,
rogyó marháját durva szavakkal tereli.
A hegyen, mint a vatta, szétfoszló köd dereng
és sűrű füst, amerre a mozdony nyögve ment:
nehezen mássza végig a csúszós síneket,
s még jobban feketíti a szürke színeket.
Ideges most a kedves, hogy ennyi feketét
lát s hogy amerre indul, mindenütt sárba lép.
Az ágyban forgolódik, s ha felkel, nem kacag,
az orrát húzogatja a nedves hullaszag.
Én is sötéten állok, olyan vigasztalan
a föld s az ég, az ember ezektől nyugtalan.
Mint csapzott állat nézek a szobában körül,
vigasztalom a kedvest, de arca nem derül.
A naptól nő az élet, a zúgó és szabad,
de három hónap óta nem tudjuk, hol a nap.
S mint csángó, aki reszket s vetését lesve fél,
mi is reszketve várjuk, mit hoz nekünk a tél.
Szemlér Ferenc: Tavaszi lázongás
Kibomlik a fák busa lombja,
mint tavaszi víg vigalomba
menő menyecskék arca, s a lomha
égen repdes a felhők fehér galambja.
Én itt ülök mély feketében
e város fekete közepében,
s úgy tart az élet kemény kezében,
mint gyeplős kocsis lovát szekerében.
Virágzanám én is, de kezdő
rügyeimre kés les, a metsző
hideg szél rázza a rezgő
leveleket. Időm zord és ijesztő.
Mennék víg vigalomba sietve,
de felleges, árnyas az este,
bujdokol a csillagok ezre,
felhők közt résre keresve.
A ló is, ha merne, kitörne,
futna, farkával a földet seperve,
az ember is kitörne, ha merne,
de merre, de merre, de merre?...
Alphonse de Lamartine: Vadmák
Az élet alkonyán, ha megjő
a tavasz, csak letör. De egy
virágkosárból illatfelhő
száll rám, áradva incseleg!
A sok virág a szerelem szép
igézetében bontja kelyhét
és kápráztatja a szemet.
De jaj, ha egyet is letépnek:
illata egyetlen levélnek
sirban párnázza fekhelyed...
Tépjetek egy vadmák-virágot,
mely búzatáblákban terem,
hogy ihassam bájitalát, hogy
lehúnyhassam fáradt szemem!
Öreg vagyok, ernyedt a lelkem,
a vágy csak vágyat olt ki bennem -
friss ág nekem hiába hajt.
Liliom, rózsa merre tűntek?
Nem kell virág lezárt szemünknek,
csak az, mely álmunk őrzi majd.
/Ford.: Baranyi Ferenc/
Alphonse de Lamartine: Ősz
Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlásotok szelíd gyászával bús szivemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.
Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény,
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
ez erdő sűrűjén sápadtan csillog át.
Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.
Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát:
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-birt vagyonát.
Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!
Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.
Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná:
s dobog talán egy sziv, amely a tömkelegben
megértené szivem, s visszhangot adna rá.
Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.
/Ford.: Rónay György/
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)