2011. július
Juan Cristóbal Nápoles Fajardo /El Cucalambé/( Kuba, 1829-1862): Szonett
Siralmas nékem balsorsba vetetten!
Görnyesztő búmnak nem találni párját:
nincs egy vasam se, nemkevésbé mátkám,
nincs gazdag nénikém halálközelben.
Hogy vígan alhatnék a híves esten,
senki sem ád lebernyeget, se párnát,
s henyéknek szája ha szitkot okád rám,
tüstént kerül, ki szekundálni nem rest.
Adósaimmal rendre dögvész végzett,
semely gyönyör nem dédelgeti szívem,
hitelező hajt behajtandó végett.
Senki egy tányér híg löttyre nem hív meg,
száz bánat, bosszúság és szorongás nyom,
s nincsen hely számomra e nagyvilágon.
/Ford.: Csala Károly/
Dobozy Imre: Családi tűzhely
Eszter már lefektette a gyerekeket, mosdáshoz készült volna, amikor az ura belépett a konyhába. Borostásan, elvadultan, szutykosan jött meg, arcán idegen fintorokat, ruhájában idegen szagokat hozva: s mintha csak aznap reggel ment volna el hazulról, s mint akinek egy kurta távollét után semmi beszámolni valója nincs, harsányan és türelmetlenül szólt, kalapját messziről egy székre hajítva:
- Itt vagyok...van-e valami jó vacsora?
Eszter csak nézte az urát. Rövid, gyűrött lódenkabátját, amely lógott rajta, mintha villával hányták volna rá: nyugtalan, kusza vonalakkal telerajzolt, sovány arcát, éhesen parázsló, apró bogarú, fekete szemét: vöröses haját, amely izzadt csomókban lógott a homlokába, keskeny állát, amely még mosolygás közben is hegyesen és konokul döfködte a levegőt. Nézte csak, és nem szólt semmit. Nem azért, mert az ura váratlanul jött. Voltaképpen sose várta őt, mégse jöhetett váratlanul: Eszter már régóta a ritka és véletlen ízű találkozások ismétlődésének tudta a kettejük életét, amelyet nem lehet másként csinálni és kibírni, csak kívánság és várakozás nélkül, szomorú szigorúan, a béketűrés erényét állandóan gyakorolva. Nem gondolt az urára, nem reszketett se érte, se tőle, ha jött, itthon volt, ha nem jött, valahol másutt volt: így szoktatta magát, így enyhült benne tompa belenyugvássá a magányosság fájdalma. Csak...szerette ezt az embert. Valahogyan, valamiért mégis szerette, csendesen és céltalanul: vagy tán ebben a szeretetben is csak a tulajdon lánykori álmait szerette, amelyek ugyan sose teljesültek, de amelyek önmagukban is még mindig édesen s hevítően szépek voltak...
- Hat hónapja, hogy elmentél - mondta végre, igazán nem szemrehányólag, csak mintegy számon tartva a múló időt.
Tóth ránézett a feleségére. Sután vigyorgott, szeme zavartan kitért az asszony figyelő pillantása elől. De ez az önkéntelen zavar, a cserzett lelkiismeret e kínos és látható kis rángása, nem tartott sokáig. Tóth cigarettát vett elő, rágyújtott, s most már az asszony szeme közé nézve, kurtán kérdezte:
- Hát aztán?
Az asszony elfordult lassan. Gallyat vetett a tűzre, fújta szaporán a hamvas parazsat. S mintha a tűzhely kormos szája is ezt visszhangozta volna, sűrűn és kajánul: hát aztán?...hát aztán?...Igaz, nem is várhatott semmi mást. Amikor az ura először fölkerekedett, jó fél esztendővel az esküvőjük után, azt mondogatva, hogy valami kereset után kell néznie, mert két hold földön s egy darabka szőlőn nem élhetnek, és ő ijedten, gyerekes csökönyösséggel kérlelte az urát, hogy ne menjen sehová, inkább elvállal bármit, de nem akar, nem bír egyedül élni, és gyerekük is lesz, és a gyerek is mindennap keresi az apját a bámuló kis szemével...akkor az ura közbevágott nyersen: hát aztán? S másnap elment. Eszter ettől fogva tudta, hogy ő csak úgy van jelen ura életében, mint a világ a lámpában: ha kell, meggyújtják, ha kell, eloltják...Később azt is megtudta, hogy az ura nem is a kereset kedvéért jár el hazulról. A vére űzi. A vándorló, csavargó, nyugtalan és mohó természete, amely legénykorában is vidékről vidékre terelte, tájak, utak, alkalmi munkák s alkalmi szerelmek után...Őszre, mire beállt a csípős idő, hazatalált rendesen. Sovány volt, csapzott, viharvert, goromba. Ilyenkor némi pénzt is hozott, azt marokra fogva lecsapta az asztalra, azután megült otthon, kimosdott, megtestesedett, elnehezült. De csak tavaszig. Akkor megint kapta magát, beléolvadt a nagyvilágba, eltűnt, még csak nem is írt...Eszter már sokszor elgondolta magában, hogy ha ő egyszer sírni kezdene, és elsírná a sok magányát, a gondterhelt éjszakáit, a két gyerekért való örökös és keserves küszködését, a rengeteg könnynek ki kellene mosnia a ház tövét. De nem sírt. Nem volt kinek.
Az ura odaguggolt melléje. Borostás képét hozzádörzsölte az arcához, csókot cuppantott a fülébe hangosan, és megkérdezte:
- Nem is örülsz? -Rekedten nevetett, s két ujjával belecsípett az asszony mellébe. - Mindjárt levakarom a szőrt a pofámról...olyan mutatós legény leszek, ne félj! Megjön hozzám a kedved, tudomisten
Eszter ilyenkor, az érdes közeledés ritka és felemás pillanataiban, valami lányos ellágyulást szokott érezni. A magára parancsolt nagy, belső csendességben harangozni kezdett a szíve: ilyenkor mindent meg tudott bocsátani, s jó akart lenni, remélve, hogy az ő jóságából ráragad valami az urára. De most hiába várta a benti harangszót. Nyugodt maradt és valahogyan erős is: nem jutott eszébe, hogy miért, hogy az urától való szeszélyes és laza függés vékony szálait is eltépdeste az utolsó hónapokban, s már meg tud állni a lábán akkor is, ha az ura két évig haza se néz: semmi se jutott eszébe, csak tűnődött, hogy szokott felindulása ezúttal elmarad, és amikor felegyenesedett a tűz mellől, a fúvástól kipirulva úgy állt ott, mint egy kicsit pufókra sikerült, de nagyon kedves és nagyon nyugalmas szobor.
Tóth már a szekrényben kotorászott, beretváját kereste, de egyszer csak megmerevedett, mint a kutya, amikor szagot kap. Soká és értetlenül bámulta a szép sorba rakott poharakat, bögréket, mintha némelyikével most ismerkedne. Aztán mélyen benyúlt az edények közé, kivett egy öblös porcelántálat, amelyre egyáltalán nem emlékezett. Forgatta, nézte, visszatette. De nem szólt. Más edényeket halászott ki a szekrényből, aztán a helyükre rakta őket, hirtelen becsapta a szekrényajtót, és megfordulva, a konyhában kezdett vizsgálódni. Mindent észrevett. Az asztalon az új terítőt, a fogason egy új kötött kabátot, a sarokban egy dióval tömött zsákot, az ablakpárkányon egy új ébresztőórát, a megszokott, mindig egyforma szegénység régi határai közt valami kezdődő, kicsiny kis jólét jegyeit.
Arcába dühös rángás futott végig.
- Te! - mondta a feleségének, és a kezében tartott beretvaszíjat lecsapta az asztalra.
Csak most nézte meg jobban a feleségét. Nem olyan, mint volt. Nem olyan nyúzott, s nem is olyan félénk. Teljesebb, nyugodtabb, még szebb is, szinte kivirult: homloka sima, máskor zilált, boglyaforma szőke haja szépen rendbe szedve, szemében nyoma sincs a régi tűrő nyájasságnak, a nézése egykedvű, kicsit lusta és szinte jóllakott.
Tóth összeharapta a fogát. Káromkodott magában. Ennek az asszonynak van valakije...Az építkezéseken, ahol dolgozott, ismert magányos nőket, akiknek természetes tartózkodását már kikezdte az egyedüllét, s akik egy jó szóért, egy simogatásért szívesen odaborultak, vagy inkább odamenekültek egy férfi mellére, hívni se kellett őket, csak ügyesen meghallgatni s okosan tűrni a társtalanságról szóló panaszaikat: de lám, a felesége, aki nagyon maga maradt itthon, s nagyon szeretet-szegényen - nem akar a mellére borulni, nem menekül hozzája.
Az asszony elé lépett szorosan.
- Beszélj! - mondta neki, s az ujját ropogtatta dühében.
Eszter ráemelte nyugodt pillantását.
- Miről? - kérdezte.
Nem értette az ura haragját, nem is félt tőle.
- Te ringyó! - kiáltotta amaz. - Azt hiszed, vak vagyok? De majd én kiszedem belőled!
Eszter elsápadt. Nem...az ura nem tudja, mit beszél...Talán részeg. Vagy valami baja van. Vagy itt akarja hagyni, mindörökre? Csak azért jött haza, hogy csúnya és elviselhetetlen veszekedést kezdjen? Nem tudott mit mondani, szinte szélütötten állt a tűzhely mellett. Az ura meg felmarkolta a beretvaszíjat az asztalról, meglengette és ordított, hogy sovány arca merő egy rángás lett, haja tövétől a hegyes álláig.
- Kivel feküdtél le, te dög? Ki vigasztalt meg, amíg én odajártam? Felelj!
A gyerekek felébredtek a kiabálásra. Nem merték kinyitni az ajtót, a függönyre tapadva leskelődtek, a karton sűrű szövésén át az apjukat sem ismerték meg: csak annyit tudtak kivenni, foltos képekben, hogy egy ember fenyegeti az anyjukat a konyhában. A nagyobbik felrántotta a szoba ablakát s kiugrott. Rövid kis gatyája foltként fehérlett a sötétben. Várt még egy kicsit, riadtan, aztán rohant a szomszédba, segítségért...
Eszter maga elé kapta a karját.
- Ezt ne merd... - mondta fakón. - Tedd le a szíjat...
- Agyonverlek!
- Ne...Mit akarsz? Miről beszéljek? Mindent elmondok, mindent...csak ezt ne csináld...
- Ki a szeretőd?
- Ilyet nem szabad mondani énrám...Megver az isten, ha ilyet mondasz...
- Tagadod?
Fölemelte a szíjat, tombolt benne a düh. A csaló dühe, azé, aki egyszer csak bosszút kiáltva érzi, hogy őt is megcsalták. Mintha nem is ő hagyta volna el a feleségét hosszú hónapokra, pénz nélkül, őrlő gondok közt és gyerekekkel, hanem valaki más: mintha nem is ő hentergett volna fűvel-fával, nemcsak örökös mehetnékjével, hanem minden érzelmével is a csavargásnak élve, rideg ágyakon, pálinkagőzös gerjedelmekben: most bíróként akart ítélni és ütni, verni, vörös csíkokat látni az asszony fehér bőrén, hallani bűnbánó jajgatását, szétverni az egész világot.
Eszter menekült.
- Soha nem ütöttél meg - könyörgött az urának -, erre még soha nem vitt rá a lelked...
- A nevét! Halljam a nevét!
- De hát kiét? Mit akarsz tőlem?
- Állj meg! Te rohadt...Úgyis megmondod!
Ekkor jöttek a szomszédok. Halász Jánosék, hárman. Elöl az öreg, magára kapkodott, gombolatlan öltözékben, mögötte a fia, leghátul az öregasszony, aki keservesen óbégatott, noha be se látott a konyhába: jaj istenem, szűzmáriám, mit kell megérni az anyám lányának, ölik egymást...Az ura nem is Tóthnak szólt először, a feleségére mordult: hallgass már, szájon kaplak mindjárt! Azzal benyomakodtak a konyhába. Még jókor, még nem történt semmi baj: Eszter falfehér volt s rémült, de ütés nem látszott rajta.
Tóth haragja a jövevények ellen fordult.
- Menjenek a fenébe! - kiáltotta. - Mit keresnek itt?
De már az első szomszédok is jöttek, két nagy kamasz fiúkkal, az egyik akkora dorongot lóbált, mint egy kerítésoszlop. S alighogy beszorították magukat a konyhába, mások jöttek, egyszerre hárman, s megint mások, mintha az egész faluvégi házsort ide parancsolták volna tüzet oltani, csáklyákkal, fütykösökkel jöttek, s nyomták, préselték magukat befelé, hogy Tóth már beszorult a sarokba egészen, a karját se tudta mozdítani. Csak kiabált:
- Ki innen! Ki innen!
Senki se felelt. Senki se mozdult. Szigorú szemek őrizték, a konyhában csak az emberek szuszogása hallatszott, s az új ébresztőóra ketyegése. Csend volt sokáig, súlyos, számonkérő csend. Aztán az öreg Halász megszólalt:
- Tedd le a szíjat.
Tóth nem tette le. Semmi közük hozzá, hogy ő mit fog a kezében, mit csinál a szíjjal: ez az ő háza, s ha benne agyonveri a feleségét, ahhoz sincs közük. Nem tette le a szíjat, markolta csak, majd elmennek ezek, majd megunják, akkor aztán lesz nemulass. De nem mentek. A hátulsók nyomni kezdték azokat, akik beljebb álltak, a gyűrű szorult, a Halászék fia nekinyomódott Tóthnak, a mellük összeért. S ekkor hátulról valaki előre szólt, utálkozva és tompán:
- Te csavargó.
Tóth felhördült:
- Ki volt az?
Madari nyújtotta a karját, egy fekete képű, inas, mogorva paraszt.
- Én - mondta. - Ne félj, nem szaladok el...De azt megmondom: ha egy ujjal hozzányúlsz a feleségedhez, megbánod.
- Ez az én dolgom! - mondta Tóth.
Madari térddel, könyökkel fúrta magát előre. A mogorva ember hirtelen olyan gyilkos haragra lobbant, hogy az arca szinte belefeketedett. Harapta a szót, úgy kiabált:
- Te! Csavarogsz, kutyálkodsz...a feleséged meg a két gyerekkel visít a nyomorúságtól...Hát ez a mi dolgunk!
- Ki az a mi?
- Mi! A Petőfi! Befogadtuk...Kenyere van, nyugalma...Ha csak azért jöttél haza, hogy bajt keverj. eredj innen!
Odaért előre, félrerántotta a Halász fiút, s megkapta Tóth karját, mint egy fogó.
- Dobd le a szíjat. Mert...
Tóth emelte volna a kezét, de nem bírta. Madari kegyetlen szorításától zsibbadni kezdett a karja, a válla, még a szíve is, olyan rettenetes marka volt ennek a fekete képű parasztnak, hogy nem lehetett kiállni. Tóth lassan kieresztette a kezéből a szíjat, s mintha ezzel az ereje is elszállt volna, a teste megbicsaklott.
Madari nem szólt többet. Senki se szólt, s a sok ember csak állt ott csendesen, sötéten, sokáig. Mikor aztán lassacskán húzódni kezdtek kifelé a konyhából, mind csak a szemével intett az asszonynak: ne félj, visszajövünk, ha kell.
Eszter fölemelte a ledobott beretvaszíjat, a helyére akasztotta. Ő se mondott semmit, valahogyan még sajnálta is az urát, amiért így megropogtatták a nyughatatlan lelkét, de mikor az ura leült a ládára, s a tenyerébe fogta a fejét, mégis szólnia kellett:
- Ide ágyazok neked - mondta - a konyhába.
Tóth ránézett.
- Majd meglátjuk - mondta komoran.
De már ő is tudta, hogy a konyhában alszik, hogy a szoba küszöbét lámpaoltás után talán nagyon sokáig nem fogja átlépni, nincs hozzá bátorsága. S amikor végignyújtózott a karos lócára vetett ágyon, az ablakon át a kinti sötétet bámulva, valami rég nem érzett, csendes, fájó kis félsz lopózott a szívébe. Olyasféle, mint amilyen gyerekkorában szokta nyugtalanítani őt, ha rossz fát tett a tűzre, s ráijesztettek: vagy megjavulsz, vagy elmégy a háztól...Éjfél is rég elmúlt már, mire el tudott aludni.
Tompa Mihály: Gyilkos fenék
Gyilkos-fenék malom volna, ha volna,
De a viz is régen elment alóla,
Egy kis madár fel nem száll a fűzágról,
Ott énekel a Virágné lányáról.
Virág Zsuzsi járt egyre a malomba,
Lent töretett: estig szépen lefonta:
Buzát is őrt, a lisztjét megsütötte,
Virág Zsuzsi a szép molnárt szerette.
Vidd haza csak kincsem ezt a lisztlángot,
Ugy megenném egy kis molnár-kalácsot!
Éjfél után várlak majd a zúgónál,
Siess rózsám, hejh bárcsak már itt volnál!
Nincs holdvilág, sáros az út, fú a szél...
Itt a kalács, szivem molnár, csak egyél!
Nem kell nekem süttöd, főztöd, se magad,
Itt a zsilip, jó mély a viz ezalatt!
Jaj, meg ne ölj! félek én a haláltól,
Mi lesz szegény, ágyban fekvő anyámból!
Zúg a zsilip, nem hallik a lány szava,
Nem látni a gyilkos dolgát éjtszaka.
Zúg a zsilip, a viz esik, kanyarog,
Zúgásától nem nyughatik a halott:
Fázik szegény, nem jó ott a hidegen,
Harmadnapig késik, vár még odalenn.
Feljön akkor, kifekszik a porondra,
Mondd meg ki volt gyilkosod? - megmondja...
Úgy megyen a csöndes földnek ölébe,
Kiséri nagy jajszóval a szüléje:
Gyilkos molnár száradjon el a kezed!
Gyilkos malom apadjon el a vized!
El is száradt vesztőfán a keze,
El is apadt régesrégen a vize.
Tompa Mihály: Hajtsátok meg...
Hajtsátok meg fejeteket
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sirba szállni.
Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat:
Dérré válik, hószint játszik
A mezőn a harmat.
Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!
S mig a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lesztek jó szülétek
Kebelén óva!
Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, mig pihentek
Álmatoknak őre.
És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:
Kezem által széttöretvén
Sirotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet -
S új virágozásra!
-Oh, ha a sirt, melyre annyi
Könyem elhullt titkon:
Ha a sirt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!
Szász Károly: A franczia árva
A gazdagok kapuinál
Egy kis leányka sirdogál,
Kezében elnyűtt hangjegyek,
És ajka tördelt dalt rebeg.
- Ki hallja őt? ki érti meg?
Vad vész üvölt túl a csatornán:
Ugy dobta ide a vad orkán
E fonnyadt, gyönge levelet.
Szegény kis árva, jaj neked!
Nem értik itt meg éneked'.
Sürgő lakóid', agg City,
Lidércz-fény vonja, kergeti.
"Pénz" nekik az "egy gondolat"!
A kis lány egy kapu alatt
Lerogy - s a nép tovább halad.
Sok dolga van: nem ér rá senki
Koldus-gyereknek egy pénzt vetni.
Bár egy szánó tekintetet,
Vagy egy jó szót? - még azt se vet:
Mind ugy siet, nem lehet!
Végtére mégis egy megáll,
Hol a kis árva sirdogál,
És megszólitja melegen:
"Mi bajod? Kelj föl, gyermekem,
Vedd hegedűd s mondj dalt nekem."
De a gyermek nem birja már:
Szemében elhaló sugár,
Keze lankadtan hull alá...
Nincs ereje, hogy tört dalát,
Bár kezdi, végig mondaná.
"Ah! hogyha birnám!" fölsohajt.
"Ha mondhatnék egy honi dalt,
Ha nyelvemen, ha hangimon
Érthetne a nagy Albion:
Hogy megindulna a dalon!
Szegény hazám, népem hazája,
Nem küzdene, tudom, hiába!
Hazátok is fölkelne érte,
És nem hagyná fuladni vérbe!
- Ah, nincs ki itt szavam megértse!"
Zilahy Imre: Péter király
Künn a nehéz felhő reszket,
Villám ragyog, patak megárad.
Dübörg az ég, reszket a föld,
Ijedten fut minden vadállat.
Alszik Péter bibor-ágyán,
Keze mintha kardot szoritna.
Haja borzad, ajka reszket,
Arcza verejtékkel boritva.
Mennyezetes ágyát rázza,
Mintha kiáltani akarna.
S torkába vész mindenik szó,
Lankadtan hull le lázas karja.
Távol, bús, mély rengetegben,
Melybe olykor mennykövek ütnek -
Kaczagányos zord férfiak
Fehér lovat áldoznak, sütnek.
S Vata fölkél, és szemében
A fellegek villámi égnek,
És megszólal és szavában
Feldörren mennyköve az égnek.
S a ki ott van - szemmel látja
A vak Vazult megsüketitve...
Hajh! mint sikolt néma ajka!...
S esküsznek a mennybéli hitre.
Villan a táj, - csillog a kard,
Dörg a felhő, - harsog az éljen,
És megcsendül a harczi kürt,
S szól a nagy erdő búsan, mélyen.
Most Péter felugrik ágyán,
És néz-néz, mint éjféli lélek,
A ki látja - megrettenve
Fut, és a szobákban elszéled.
És a király visszafekszik,
S viradtig ott ébren néz, reszket.
Melyik való, melyik az álom?
Nem tudja, mint egy eszevesztett.
A vész megszünt, hajnal támadt,
S a sikon ott állt Vata serge.
Sápadtan ül lóra Péter,
Hiveit Vata széjjelverte.
Péter fut, mint száraz levél,
Mit lombjáról leszórt a mennykő.
Fut, fut...aztán összeroskad,
Álma szilaj, álma rettentő!
José Antonio Calcano (Venezuela, 1827-1894) Ne szólj életről
Ne szólj életről, csillagtalan tenger!
Ne szólj halálról! Hisz alig akad óra,
mikor szerelmem fájáról le nem ver
kaszája ágat, virágot a hóra.
Ne szólj életről! Hiába kutatnék
irányt őbenne, nem találok útra!
Remény, szerelem, valamennyi tajték
halál mélyébe taszít engem újra.
Új lépés, új kín, új gyötrelem ismét,
ily nedűt rejt az élet álnok kelyhe,
a fagyos sír emésztő torka nyíl szét,
éhesen vár táplálékra, szívemre.
Ezen óra lesz, csupán ezen óra,
mi véget vethet a kegyetlen kínnak,
fájdalmamnak, örvényként tárul torka
örök gyötrelmemnek, mi nélkül nincs nap.
Ne szólj életről! Bús babérrózsákat
látok ajtaján lógni, száradó mind,
ösvenyén porladnak szomorú vágyak,
s a remények zöld ága is halódik.
Vagy mondd, ha az ég megengedte néked,
hogy a gyilkos éj legyen röpke álom,
hogy füledből és lelkedből kitépjed,
mi sír és kínoz e világi tájon.
Mondd, kivetheted az emlékezetből
növő rettenetét ezen óráknak,
hiszen havuk halotti leple elföd,
alatta tetemként fák, mezők, házak.
Mondd, a felejtés vize kigyógyítja,
titkos elixírje az őrült lelket,
mikor a szívbe hasít szörnyű kínja,
és egész bensőd fájdalomtól reszket.
Ha szívemben - nem tudod csillapítni
vihar ütése, mint villámló vád szól,
ne szólj életről, tanulj sírni, sírni.
Beszélj síromról, beszélj a halálról.
/Ford.: Simor András/
José Ramón Yepes ( Venezuela, 1822-1881): Virágáruslány
Virágáruslány, ki e vidéken
csokrokat árulsz, pánttal övezve,
zöld szalagokkal virágod ékes:
ha mikor árulsz,
csalogány röpte követi lépted,
nem a virágra száll az lebegve,
de a szalagot őrző kebelre.
Almafák közt, mint mondják a kertben,
mikor virágot tépsz, karcsú lányka,
törpe liljomot szedsz korareggel,
mért téped őket?
Nem vetekednek liljom kezeddel.
Nemcsak így tartja a röpke fáma:
kezed valóban liljom virága.
Szemeddel bűvölsz, miként a mágus,
hogy az Isten, ki szemén kötést hord,
kötést verbéna, mirtusz és nárdus
közt odahagyva,
puzdráját törje, mert szemed árgus
pillantásától sötét az égbolt,
villámló nyílból ezret is szétoszt.
Rózsák közt járod szép kertjeinket,
hajfonatodnak aranylik szála,
mondják, a földön hajfonat nincs szebb:
hajfonatodra
- ha fuvalomtól reszket a kiskert -
aranyló szárnyú pillangó szálla,
aranyát abban rejté el a szárnya.
Beszélik rólad a pásztorlányok,
s vénséges vén tölgy sok tanúsítja,
mikor az erdőn aludtad álmod
- vén tölgyek látták -
méhraj körötted döngve cikázott,
oly édes mézet ajkadról szíva,
nem kínált jobbat a híres Hibla.
S mi még? A nád közt hogy kóboroltál,
virágot szedve, és foglyul ejtett
a spanyolnád s a sűrű folyondár,
teli virággal,
száll a kiáltás réten s hegy ormán,
hogy a tiédhez hasonló termet
a spanyolnád közt még egy se termett.
Ne bántsd, galambom, ki röptöd óvja,
mikor könnyelműn csokrod kínálod,
mert nincs virág, mely úgy illatozna,
mint ki könnyelműn
megy le a völgybe, megy fel a dombra,
s tűri, hogy karját fogja az álnok,
ki színlelésből vesz csak virágot.
/Ford.: Dobos Éva/
Francisco Petrarca: Ha nem szerelmet
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sírok-rívok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna:
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
/Ford.: Sárközi György/
Johannes Hadlaub: Gyermeki szerelem
Karját markoltam én, nem bírt velem,
kezemet hirtelen
megmarta hát:
Azt hitte, fáj, ha megharap? de nem,
kéj volt nekem,
az angyalát!
Oly enyhe, kellemes volt, élvezet,
nem fájdalom. S ha mégis fáj, csak az talán,
hogy íme már
nyoma veszett.
/Ford.: Radnóti Miklós/
Dsajadéva: Gíta-Góvinda (részletek)
Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavu, kusza méhzizegésü lugas susogó
sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe
szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt
legyezője:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Sziromözön illata ostromol, enged a nagyerejü
zsenge tamála,
a szerelem istene karmaiként ragyog ezer üde
kinsuka-szálka:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma
vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ivalaku lenge liánra
lefekszik:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Ma kacag a karuna-rügy: ó, hogy a föld terein hová
lett a szemérem?
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik
a réten:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Sürü atimuktafutókafüzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba' kibomlik
a bimbó:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi
tájon,
a remetesziveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos
álom:
Hari vigad gyönyörü szavu kikeletben,
sírjon az elhagytott, ime táncol a vadörömü
lánykaseregben.
*
Látod, a lombkoszorúsfejü, sárgaredőzetü,
könnyüfutásu,
tánc ütemén libegő csiga-fülbevalóju, örök kacagásu
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Ez öleli: mint buja dizzadozó teli fürt borul a kebele rája,
mámorosan tovaleng vele, zengi a pancsama-ütemet
utána:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Az pedig álmatagon lesi deli Maduszúdana taviszirom-
arcát,
víg, ragyogó, szerelemrehivó szemeit s a szemöldöke
rajzát:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Most ama lengecsípőjü reásimul, az ajka susog a fülébe,
hab-puha csókot ad, és a legény szive beleremeg
a gyönyörüségbe:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Ime szerelemre kiváncsi a másika, édes-e Hari ölelése,
vágyva fogódzik a köntöse-szélibe, párosan a sürübe térne:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok,
a perecek a csuklón,
sorra dicséri a férfi az ügyeseket, és követik tovasiklón:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
Osztja jutalmait: ontja a csókot a sok kecses ifju leányra,
mosolyog a szépre, ügyesre: s a leggyönyörübbre s elindul
utána:
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lány-hadat, a tavaszi játszadozást.
*
Hari jelet adván, nevedet a sípján zengeti, puha zene
reszket.
Szereti a sürü port, mit a vihar odahord, mert az is érte a
tested.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre
tereád vár.
Ha madár rebben, ha levél lebben: azt hiszi, közeleg a
lépted.
Gyűjt avar-ágyat, nézi a tájat: várhat-e végre ma téged?
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre
tereád vár.
Vesd le a lepledet, oldd le az ékedet, a derekad add
takarónak,
illatos ágyon tégedet áldjon: vallana örömet-adónak.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre
tereád vár.
Halld: Hari büszke! Alkonyat üszke immár beszegi a
pályát.
Értsd meg a szavamat: kéreted-e magad? Töltsd be
uradnak a vágyát.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre
tereád vár.
*
Édesed érted-epedve tekint szét,
mig te is áhitod az ajka mézét.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Vágyik utánad, elindul az éjbe:
nem viszi lépte, leroskad a térde.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
A kegyesem eljön-e? Hari, Hari, hol vagy?
- kérdezi egyre s a kínban elolvad.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Öleli a ködalaku, fekete, vak éjet:
szomja kibont-e belőle ma téged?
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Nem titok a panasza, sír keseregve,
s őrzi a ligetet a te jöveteledre.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
/Ford.: Weöres Sándor/
Dzselaleddin Rumi: Szerelmesek, szerelmesek
Szerelmesek, szerelmesek! Halljátok? Égi dob pereg.
A búcsúzás, az indulás nagy perce már elérkezett.
A tevehajcsár jó korán ébren volt, csak egy szót kiván,
már készen áll a karaván. Ó társaim, ébredjetek!
A készület sok hangja szól, csengőre csengő válaszol,
a végtelenbe vándorol s egyenként indul a menet.
Megforditott gyertyák alatt, ahol a kék függöny hasad,
kilép csodálatos csapat, minden titkok felfénylenek.
Forog, forog az égburok, szivedre ólomsúlyt dobott,
nehéz álmodtól óvakodj, vesd el a könnyű életet.
Te őr, vigyázz! Itt az idő! Nem alhatik az őriző.
Ó szív, barátot kereső, indulj, mert vár a kedvesed.
/Ford.: Vas István/
José Eusebio Caro: Veled lenni
A büszkeség elfáradt bennem
s nem érdekel az érvelés,
hadd üljek le, és szóljak csendben,
ahogy beszél a szívverés.
Nagy szavak nem jönnek majd a számra,
csak nézni vágylak hallgatag,
sok sebemet nem veszem számba,
nevetek - hallom hangodat.
Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
ahogy az Úr megalkotott,
s szóljak hozzád, mint elfelejtett
jó baráthoz, ki rég halott.
Feledni, mit azóta éltem,
amit tudok, s mindent, mi ért,
lelkesülni egy semmiségen,
és sírni, nem tudom, miért.
Szeretni jött földre az ember,
és ki ne adná boldogan
pár ilyen megszerezhetetlen
percért mindazt, mi hátra van,
mikor minden keserűsége,
minden kín, mit szerelme ád,
lelkében tombol, tűzben égve,
s egy nő lelkébe ömlik át?
Ádám apánk! Nagyot hibázott
benned Emberi Lényeged,
mikor választott hiúságod
tudást a boldogság helyett!
Mert a boldogság mi más volna:
nem tudni, mi a félelem,
s élni, Évádat átkarolva,
tudatlanul s szerelmesen.
De hisz semmivel nincs ez másképp:
minden elvész e földtekén:
ifjúság, haza, honi tájék,
ártatlanság és hű erény.
Amíg miénk nem tartjuk sokra,
csak akkor ejtünk könnyeket,
csak akkor siratjuk zokogva,
ha mindörökre elveszett.
/Ford.: Dobos Éva/
José Eusebio Caro ( Kolumbia, 1817-1853 ): Az utolsó inka szól
A Pichincha szoknyájáig futottam,
hol ágyútűz nem éri föl hatalmad,
hogy éljek mint a kóbor, mint az izzó,
mint a szabad nap.
Nap atya, halld! Porban hever már Manko
trónusa. Gyalázatba taszíttatnak
szentelt oltáraid. Csak én emellek
égig, szabadnak!
Nap atya, halld! Nem süthet bélyeget rám
martalóc-nép, nem fűzhet szíjra rabnak:
magam megölni jöttem, hogy halottan
szabad maradjak.
Még láthatsz engem messzi tengeredről,
mikor alámerülsz rőt sugarakkal,
a tűzhányó csúcsán ülök, fivéred,
számon szabad dal.
Csak holnap, mikor kigyúl láng-fejéked
s a mennyboltot hasítod, mint arany kard,
ragyog föl első sugaradra sírom,
a szent, szabad hant.
Odatelepszik a mennyei kondor,
a kondor, kinek hegycsúcsaid adtad:
fiókát költ és fölépíti fészkét,
a névtelen, szabad vad.
/Ford.: Orbán Ottó/
Ignacio Rodriguez Galván (Mexikó, 1816-1842): Látomás Guatemokról
Forogni érzem
lábam alatt a földet, és szememre
homály borul, valami furcsa felleg.
Elhallgat minden: rétek szerte és a fák,
a madarak az erdőben, a tájék.
Mint hogyha minden halni készülődne.
Egész testemben reszketek, a térdem
megrogy, az égre tekinteni félek.
Ó, szánalmas halandó! Lám erényed,
hős lángolásod, puszta por a szélben.
A földre hullasz hangtalan, erőtlen
halálhörgés tör kebledből rekedten
a légbe.
Egyszerre
mintha halotti kéz nyúlna utánam,
karomnál fogva megragadna. Ó jaj
szemem elé mi tárul?
Hatalmas árnyék,
eressz! Koporsód kongó mélye
lakásod, hagyj magamra engem!
Hiába
oszlik szét: meghűl a vér eremben.
Arannyal, drágakövekkel borítva
harcos tűnik fel, tolldísz a hajában,
jogar kezében, baljában hatalmas
buzogányt emel, vállára akasztva
a könnyű íj s a gazdagmívú puzdra...
Ó szörnyűség! A félhomályban ékes
fegyverzete merő vér, talpa szénné
égett a tűzben: meg-megcsillan olykor
valamiféle fénysugár alakján:
kezén bilincs van, lábán béklyó, durva
lánc csüng le róla, vasgyűrű szorítja
a derekát, s hogy fájdalmát növelje,
nyakát kaloda húzza le a földre.
"Rád vall - kiáltok -, a te kezedre vall ez,
istent nem ismerő Fernando Cortés!
Könyörtelen és vakmerő kalandor!
Harcossal harcostársa ily kegyetlen?
Bátorral bátor?..." így beszéltem akkor
s megfogtam már-már köntöse szegélyét,
de szertefoszlott, s ujjam csak a puszta
levegőbe kapott.
/Ford.: Takács Zsuzsa/
Dante Alighieri: Pietra
Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,
ahogyan velem bánik ez a szép nő,
ki csillog, mint az ékkő,
és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.
Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,
csupa keménység, csupa büszkeség ő:
megcélozod, s rádvillan égő
szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.
Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,
sisak és páncél sem véd -
ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,
- már nem tudok ellene védekezni.
Szivét szerelem tépje szét, kivánom,
annak, ki az enyémet tépi, vágja,
úgy hogy már semmi vágya
dobogni - ez a nő halálba kerget.
Hogy észre térjen , nem lehet kivárnom,
s gőgjével el vagyok már telve torkig -
ó, jaj, miért is nem ordít
e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!
Ha én pillantanám meg őt a forró
szakadékban, vicsorgó
foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem:
dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,
s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.
Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
a míg karjain közt béke száll szivére.
Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,
ki megsebezte szívem és nem átall
gúnyolni, - zengve szárnyalj:
röpíts nyilvesszőt kőkemény szivébe,
és akkor meg tudok nyugodni végre.
/Ford.: Képes Géza/
Ismeretlen francia költő: Aucasin és Nicolete ( részlet )
Aucasin dala
Mikor látta gróf Garin,
hogy az ifjú Aucasin
nem felejti kedvesét,
ékes arcú jegyesét,
megnyittatta egy setét
márványpince rejtekét,
odazárta gyermekét.
Ott a mélyben Aucasin
sírt, ahogy még sohasem,
sóhajtott keservesen,
sóhajtása milliom:
"Nicolete, te liliom!
Fényes arcú kedvesem,
szőlőízű édesem,
kis csészém, borlevesem!
Volt egyszer egy idegen,
hazája volt Limosin,
tengett-lengett betegen,
sínylett-sorvadt szüntelen,
ágya mélyén csüggeteg
haldokolt a nagy beteg.
Akkor ottan, kedvesem
elsuhantál csöndesen:
látta, hogyan emelint
sarkad hosszú hermelint,
látta vállacskád, amint
gyolcsa hó szinével int
s ím, meggyógyúlt hirtelen,
ép lett, mint még sohasem,
ágyát hagyta üresen,
haza is ment sebesen,
frissen, egészségesen.
Liljomocskám, kedvesem,
szép ha kelsz, és szép ha jársz,
szép ha szólsz, és csókra vársz,
szép ha kart ölelni társz,
ki gyűlölhet? Senkisem!
Érted rejt most itt a mély
márványöblű pince-éj,
itt sírok keservesen,
meg is halok, azt hiszem,
érted, édesem!"
/Ford: Tóth Árpád/
Dzselaleddin Rumi: Te meg én
Némán heverünk a Palotában te meg én,
egy lélek a két testbe csodásan, te meg én.
Élet vize árad, a madárhang, a lugas,
kertekben, a színes lobogásban, te meg én.
Ég csillaga csillog körülöttünk, s ha a hold
felsüt, ki ragyog más sugárban? Te meg én.
Nincs én, se te, együtt a gyönyörben szabadon,
őrület ölében, de vidáman, te meg én.
Hallgatnak a hangos papagájok, szerelem
száll most a világnak tavaszában, te meg én.
Némán heverünk itt, s ugyanakkor mi vagyunk
egyszerre Irakban s Khoraszanban, te meg én.
/Ford.: Vas István/
Thomas Moore: Erin ( részletek)
Csata-dal
Oh emlékezzetek nagy Brien királyra,
Ha tovaszállott is a hősi idő.
Zöngje dicsét fönnen a dal és a hárfa,
Manonia berkén bár rég pihen ő.
Leszállt a hadcsillag, mely a csatatérre
Büszke sugarait annyiszor veté,
A véres acélon ott van azért fénye
S utat int nekünk a győzelem felé.
A természet, Erin, völgyeid, szikláid
Annyi dús viránnyal szőtte-fonta át,
Nem akarhatá, hogy a viruló pázsit
Zsarnokoknak sinylje lába-nyomát.
Ó égi szabadság, tied szivünk lelkünk!
Mondd meg a dánoknak, ezt izenem én:
Hogysem szégyenitő láncokat viseljünk,
inkább elhullunk a harcok mezején.
Óh, ne feledjétek, kik voltak az ősek,
Örök dics kiséri szent emléköket,
Omló piros vérrel festék a mezőket,
De meg nem hátrálva, halva - győztenek!
Az a nap, mely mostan lenéz tireátok,
Látta őket halni ifjan, boldogan, -
Az elhunyó napot el ne piritsátok
Szégyenében, hogy ők haltak hasztalan.
Oh Erin emlékezz...
Oh Erin emlékezz a régi napokra,
Mikor véres csatán küzdtek hőseid,
Uj koszorút fonva fenkölt homlokodra
Győztesen űzték az ellen sergeit.
Elül ment királyod, lobogója lengett,
Vezette előre a sok lovagot,
Mikor zöld gyémántod céda idegennek
Koronájában hajh, még nem ragyogott.
Ha este a halász bánattal telve
Álmokat álmodni a tengerre száll:
A habok szétválnak, és ime előtte
Régen elfelejtett csodás város áll.
Az emlékeket is időről-időre
A napok hullámit igy válassza szét,
S elsülyedt dicsőség felmerülő képe
Hevitse tettekre az utód szivét.
Az ír leány
Ruhája csillog sok kővel, ékkel,
Arany gyürűvel ujja tele,
De szépségével egyik sem ér fel,
Sem aranya, sem drágaköve.
"Oh hölgyem, monddsza, az alkonyatba'
Nem félsz bolyongni így egyedül:
Íreknek szive fényes aranyra,
Asszonyi bájra tán nem hevül?"
"Nem bánt, lovag, engem, se félsz, se búgond,
Erin fia ujjal sem érintne meg,
Mert szeretik bár az aranyat, asszonyt,
Százszor is jobban a becsületet."
És tova megy és arculatja
Fényt hint körülötte, bárhova lép,
Mindenki szeretve, áldva fogadja,
Mert hitte Erinnek becsületét.
/Ford.: Inczédy László/
Fejes István: A berki vár
A berki vár mély csendben áll
sziklás halom felett:
Első sugár tornyára száll,
Ha serken napkelet.
És a torony magába' fent
Morog, zúg rémesen:
Harangja nincs, mi zúgna bent,
S ki szólna, senki sem.
A vár alatt csendes patak,
Zsongó, szelid habok:
Tükrébe ' lent ugy játszanak
A fényes csillagok.
De éjfelen fölzajg a hab
S mint a sirály kiált,
S a csend ölén a várat egy
Sikoltás rezgi át.
A vár körül liget terül,
Lomb árnya enyhet ad:
Apró madár fészkére száll
S megüli hallgatag.
A dél hevén fű sem zizeg,
A nap lenéz verőn,
Csak egy sivitás hangzik el
Az óriás fenyőn.
Kilép a várnak uj ura
Az első dél szakán,
Sápadva hallja udvara
E szókat ajakán:
"Egy nap elég, hej! szolga nép,
Kiirtsd a vén időt!
Kedvemre nincs, pusztitsd ki ott
A százados fenyőt!"
A büszke gróf kilép megint
Az első éjfelen,
S várnépe, hogy parancsa int,
Remegve megjelen.
"Két nap ha sok, végezz elébb,
Patakcsa zúg panaszt,
Temesd be ott, vagy vidd odébb,
Többé ne halljam azt!"
Mindjárt nyomon regghajnalon, -
- Munkába' már a nép -
Kilép megint a vár ura,
S parancsa szól ekép:
"Három napig ne lássam itt
Ez ó torony falát,
Pusztuljon el váram körül
Egyszerre, a mi bánt!"
Szólott a gróf: a nép mivel
Munkája gyors, serény,
És már a százados fenyő
Estvére nincs helyén.
Másnapra a patak se' zsong
A síri hanton át:
Harmadnap a torony se' zúg,
Szél hordja el porát.
A berki vár mély csendben áll
Sziklás halom felett:
Első sugár vajj' hova száll,
Ha serken napkelet?
A vár ura szivéhez kap,
Feljajdul rémesen,
Első fia most alszik el
Örökre, csendesen.
A vár alatt kihalt patak,
Mélységbe zárt habok:
Szép éjszakán hol játszanak
A fényes csillagok?
Csillag lefut, s ah! elviszi
A gróf kisebb fiát,
S a berki várat ujra egy
Sikoltás rezgi át.
A vár körül liget terül,
Lomb árnya enyhet ad:
Apró madár fészkére száll
S megüli hallgatag.
Békét a nap hajh! még se' hoz,
Bár nincs a vén fenyő:
De dél szakán végsőt lehel
A grófi csecsemő.
Kilép a várnak uj ura,
Szó csuklik ajakán,
S könyet nem ismert arczain
Köny árja folydogál.
Három koporsó egy napon!
Mindenki sir vele,
Hajh, csak a lég oly rekkenő,
S zugással van tele...
"A berki várnak ős ura
Szabadság bajnoka,
S ki szolga dijba' nyerte azt,
Nem lesz örökjoga!
Száműzve bár, de visszajár
Büntetni még a hős,
S áldozva érte, él honán,
Örökre él az ős!"
Gertrudis Gómez de Avellaneda (Kuba, 1814-1873): Hozzá
Vége a köteléknek: széttört minden,
az eget kérem, legyen az ég áldott!
keserű kelyhem örömmel ürítem,
lelkem pihen, már semmire se vágyok.
Szerettelek, már nem szeretlek, tudd hát,
soha, hiba volt, az igazság ennyi!
Hány keserű év, iszonyú hazugság,
szív nyugszik, próbálok feledést nyerni.
Kegyetlenül szétzúztad büszkeségem,
tiportad egyszer, többször is a sárba,
ajkam nem sóhajt fájdalmasan mégsem,
zsarnokomat nem vádolom hiába.
Rettentő hibák szörnyű bosszulója,
küldetésed bevégezted, emlékszel?
Nem te hatalmad volt, mi letiporta
győztes erőmet, megalázva kéjjel.
Isten akarta, így történt. Dicsőség
nevének! Vége hát. Sóhajtok, élek.
Bosszú angyala! Férfi, mindörökké...
Már szerelem, félelem nélkül nézlek.
Jogarad lehullt, tompa a kardéled,
milyen szomorú szabadság e sóhaj!
Világom voltál, mára semmivé lett,
lelkem a mély magányban halott szót hall.
Élj boldogan! Ha egy napon megérted,
hogy istenhozzádomat végleg mondtam,
tudd, lelkemtől, bocsánatot remélhetsz,
szeretet él a szívben és a szóban.
/Ford.: Simor András/
José Jacinto Milanés (Kuba, 1814-1863): A gerle szökése
Én kicsi gerlém! Hisz nem valál rab,
kezemből ettél, ágyam volt ágyad,
kit csókkal költök s altatok én,
el miért mentél? Mért űzött vágyad,
kis vereslábú, vad szökevény?
Csak zöld levél közt otthonra lelnél?
Csak friss pataknak vizéből mernél?
Szellő fújt hívó, szép szavakat?
Jaj, az én gerlém, szerelmes gerlém,
fölment a hegyre, s ott is maradt.
Hallgasd meg féltő kérésem, kedves,
két kicsi szárnyad mivégre verdes,
hisz ott is éppúgy reád talál,
ha ravasz léppel, golyóval megles,
kígyót küld rád az álnok halál?
De igazad, jaj, belátja elmém,
hiszen szabadon szállni születtél,
s rád adom - sírva - áldásomat.
Jaj, az én gerlém, szerelmes gerlém,
fölment a hegyre, s ott is maradt.
Ha vissza nem térsz, kire is bízom,
titkos szerelmem, szerelmes titkom,
s mézzel csorduló reményimet,
mikor a partról nézem a ringó
folyót, míg benne a hold remeg?
Hervadok immár: messzire mentél,
nincs ki segítsen szívem keservén.
Meghalok kínom súlya alatt.
Jaj, az én gerlém, szerelme gerlém,
fölment a hegyre, s ott is maradt.
/Ford.: Dobos Éva/
Walter von der Vogelweide: Remény volt bennem
Remény volt bennem s fájdalom:
csak üldögéltem, s azt gondoltam,
hogy szolgálatát elhagyom: -
kis vigasz csal vissza azonban.
Bár vigasznak hívni alig lehetne, jaj!
Piciny vigaszkának örülhetek csupán:
oly kicsi, hogy ki is csúfolnátok, ha mondanám,
De azzal boldog mindenki, amije van.
Engem egy fűszál boldogít:
biztat: várjak kegyelmet bátran.
Rámérem kezem ujjait,
ahogy a gyermekektől láttam.
Csak nézzétek, figyeljétek, mit is tanít:
szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret.
Ahányszor csak játszom, a vége mind jó, s egyre ez.
Megvigasztal: de ehez aztán kell a hit!
Akárhogy szeretem is őt,
most már egykedvű szívvel nézem,
mint szállják a legyeskedők:
nem kell féltékenyen remélnem,
mert ha meggondolom, nem is hiszem ma már,
hogy a nyeregből bárki is kivet.
Jó, hogy ki balgán hitt, megtudja, mit hihet:
túl rég áltatja sok hencegő jómadár!
/Ford.: Keresztury Dezső/
Dietmar von Aiste: A magas hársfa tetején
A magas hársfa tetején
egy édes kis madár dalolt.
Csattogott tőle a liget,
s szívem oly helyre szállt, ahol
már voltam egyszer, valaha.
Láttam szép rózsabokrokat...
Róluk most gondolataim
egy asszony felé rajzanak.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Kürenberg lovag: Ha egy szál ingben állok
Ha egy szál ingben állok magamban, s messze vagy,
egyre csak rád gondolok én, ó nemes lovag,
úgy lángol az arcom, mint vadrózsán a virág,
és árva szivemben kél tenger szomorúság.
/Ford.: Lator László/
Kürenberg lovag: Ez a csillag a sötétben
Ez a csillag a sötétben,
nézd, hogy elbuvik!
Szép hölgy, kövesd a példát,
okosságra tanít:
nézz más férfira, hogyha
megláttál engemet,
így majd örök titok lesz,
hogy köztünk mi esett.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Regensburg várgrófja: Magányom fűszere: szép hölgy
Magányom fűszere: szép hölgy,
iszonyu télen át,
ő nyár gyanánt elhozta
az öröm évszakát.
Sok irigy, gúnyolódva,
szivemen tép sebet.
Ha egy hölgy be nem kötné,
nem is gyógyulna meg.
"Intenek már, kerüljem
a lovagot: szeretem.
Ha csak eszembe jut, mily
mámorral volt velem,
karja testemre forrt, jaj,
szivem kettéhasad.
Sirtam a búcsúszónál,
s emléke velem maradt."
/Ford.: Kalász Márton/
F. Schiller: A lányka panasza
A tölgyerdő zúg, felhők raja gyül,
Zöld parton a lányka magánosan ül.
Hab locscsan a parton, a mint neki hajt,
A lány a sötét, hideg éjbe sohajt
S köny reszket a méla szemekben.
"Kihalva e szív, üres ah a világ,
Többé ez az élet, a földi, mit ád?
Te szűz anya, hivd haza gyermekedet,
A földön elérte, miért epedett,
Betelt szivem álma, szerettem."
Csak omlik a köny, de hiába van az,
Életre a holtat nem költi panasz:
De mondd, mi segit szived árva baján,
A szerelmi gyönyör tovatünte után,
S én, szűz anya, nem tagadom meg.
"Hadd folyjon a köny, s ha hiába van az,
Életre a holtat ne költse panasz.
A szerelmi gyönyör tovatünte után
Ah nincs e szivnek, egy üdve csupán,
A szerelmi panasz, meg a könnyek."
/Ford.: Vargha Gyula/
Longfellow: Egy napsugár
Ez a hely az, állj meg lovam
Hadd nézzek szélylyel itt
S idézem vissza a sötét
Mult eltünt képeit:
Idő, folyód alatt a mult
S jelen itt egyesül,
Patakba mint a lábnyomot
Meglátni kétfelül.
A városba itt visz az út,
A zöld ösvény ezen,
Hol templomba menék veled
Oh drága kedvesem!
A hársfák árnya ringva ott
Feküdt a dús füven,
Köztük s a ringó ágak közt
Árnyad' látá szemem.
Ruhád miként a liliom,
S oly tiszta volt szived,
E nap velem az Urnak egy
Küldötte lépkedett.
Látám hozzád lehajlani
A fáknak ágait,
Ágaskodni a kis füvet
S csókolni lábaid'.
"Aludjatok ma földi gond,
És gyötrő bánatom!"
Szólt a falu ünnep-kara
E szép vasárnapon.
Aranysugárt lövelt a nap
Felhő nyilásin ált'
Játszék leveivel
Az imakönyvnek, mely amott
Az ablakban hever.
Soká beszélt a jó lelkész,
S nekem föl sem tünék:
Szivem vele imádkozott,
S én csak rád gondolék.
De ah! megváltozott a hely
Többé nem vagy ott,
A táj verőfényéből egy
Rész veled távozott.
Mély gyökerű érzelmimen,
- Mint sötét fenyvesek
Megszűrik bár a napsugárt
S halk, mély sóhaj rezeg:
A mult emléke a sugár,
Mit a fejünk felett
Csüggő felhő mögül a nap
Távol mezőkre vet...
/Ford.: Czakó Imre/
Longfellow: Az élet zsoltára
Ne mondd nékem azt a bús dalt:
"Hiu álom életünk!"
Mert ha lelkünk szúnyad, meghalt, -
S látásinkban tévedünk.
Komoly valóság az élet,
S sirnál nincs a véghatár,
"Por vagy s porba kell megtérned"
A lélekre nem talál.
Nem az élv és nem a bánat
Ember vége czélzata,
De tenni, hogy minden másnap
Odébb leljen, mint a ma.
"Rövid élet, nagy a munka"
S sziv! bár bátor, büszke szód,
Mégis, mint dob gyászba vonva,
Sirhoz ver gyászindulót.
Sík harczterén a világnak
S hol az élet küzdni készt,
Ne légy, mint az űzött állat,
Mutasd magad' mint vitézt.
Ne bizz csábos jövendőben
S holtat holt mult eltemet,
Tégy, hass az élő jelenben!
Benn sziv s ott fenn istened!
A nagyoknak élte mondja,
Éltünk lehet drága, nagy
S harcz után a sík homokba'
Egy egy nyomunk csak marad.
Nyomunk, mit egy más, ki járja
Az élet nagy tengerét,
Hajótörött testvérárva
Látva nyerhet uj erőt.
Tettre hát teljes sziveddel,
Fel, fel! s bármi végzet ér:
Víva, törve ne csüggedj el,
Tudj munkálni és remélj!
/Ford.: Dömötör János/
