2011. július
Bérczy Károly: Hervadott virág vagyok
Hervadott virág vagyok, mit
Életed könyvébe tettél,
S bár forrón szeretve egykor -
Oda zártál, ott feledtél.
Később, látva hervadásom,
Új virág, új rózsa kellett,
S ő, a boldog, ott virul most
Szived dobbanása mellett.
Kerényi Frigyes: Nincs a szóban
Nincs a szóban istenáldás,
Béke nem borul reád:
Hogyha ingerlő leány mond
Nyúgodalmas éjszakát.
Puha ágyam megvetette -
S a szomszédba lebben át:
Köszönöm, kacér leány a...
Nyúgodalmas éjszakát.
Tele lesz a szoba verssel:
Nem kimélhetem falát -
Meg kell énekelnem ezt a
Nyúgodalmas éjszakát!
Falra mázolt firkantásom
Holnap majd visszhangot ád:
Szídni fogsz. Minek kivántál
Nyúgodalmas éjszakát?
Madách Imre: Utóhang
Mint nap derült reám
Arcád, felhőtelen -
Lassan halványodál
El ködnek lepliben.
És ámuló szemem
Könnyezve még kisér,
Midőn mint esti fény
Már régen eltünél...
Helyetted éj vagyon
És fénylő csillagok,
Minden csillagban egy
Szentelt emlék ragyog.
Melyik, hölgy, a tiéd?
Én búsan kérdezem,
Óh, mert már csillagod
Is alig ismerem.
S ha egy.egy csillagot
Látok, hogy elesett,
Megborzadok, nem-e
Volt az, nő, a tied:
S rólad, ki egykoron
Égő napom valál,
Tán csak hulló csillag
Hoz hírt, hogy elbukál.
Gyulai Pál: Marihoz
Nem vagy velem, veled vagyok!
Hiába álom, éjtszaka
Ott ég szemednek csillaga,
Ott ég, viraszt és mosolyog.
Nem vagy velem, veled vagyok!
Hiába zaj, hiába csend,
Édes szavad szivembe cseng,
S az félve, fájva feldobog.
Nem vagy velem, veled vagyok!
Veled meghitten, egyedül,
Majd társaság veszen körűl,
Nézlek, szeretlek, hallgatok.
Nem vagy velem, veled vagyok!
El-elragad a báj, gyönyör,
Majd a féltés, a bú gyötör,
Átkozlak, áldlak, hervadok.
Ven Ji-To: Tanúság
Nem hazudok nektek, nem költő vagyok,
szeretem bár szilárdságukért a fehér köveket,
a fenyők zöld színét, a végtelen tengereket,
a fényt, mit a nap a varjak hátára dob,
ha szövik már a denevérek az alkonyatot.
Mondtam már, szeretem a hősöket, a magas hegyvidéket,
a könnyű sárgától a sötét bronzig mind a krizantémumot.
S tudjátok, hogy keserű teán élek.
De van egy másik énem.
A gondolataim. Mint legyek
nyüzsögnek piszokban, szeméten.
Attól rettegjetek.
/Ford.: Illyés Gyula/
Aj Csing: Mosoly
Nem hiszek én a régészeknek.
Ezredévek múltán valamelyikük
ember-nem-lakta partokon, ha
régi dicsőségű romok közt
száraz csontot talál,
az én csontvázamból egy kis darabkát,
hogy fogja tudni, hogy e csontot
a huszadik század lángja marta le?
Ki találhatná meg a föld alatt
a könnyeket, miket a vértanúk
sírtak rettentő kínjaikban?
Dőltek könnyek
ezernyi zord vasrács miatt, noha
nyitásukhoz egyetlenegy kulcs kellett.
Ó hány s hány hős próbálta megszerezni
s hullt el a börtönőrök
tüzétől s golyós fegyverétől?
Ha megtalálna csak egy csöppet
e könnyekből s ha vánkosára tenné,
tündöklene az, fényesebben
mint tengerek mélyéből felhozott gyöngy,
az idők teljéig ragyogna.
Mert nem feszítettünk-e föl
valahányan saját korunkra?
És e keresztnek
kínja nem enyhébb
mint a Názáretbelié.
Ellenségeinknek keze
töviskoronát tett fejünkre.
A megkínzott, a sápadt homlok
lecsurranó fekete vére
írta volna, nem tudta végig írni
szívünk haragját s bánatát.
A valóság az,
hogy várnivalónk, persze semmi.
Szeretnénk mégis, hogyha egyszer
bennünket is fölidéznének
az emberek, mint óriás
szörnyekkel küzdőtt ősapáinkat.
Meglebben tán majd arcukon
egy csöndes, egy hálás mosoly.
Ezért a lenge mosolyért
kész örömest
adom oda az életemet.
/Ford.: Illyés Gyula/
Aj Csing: Tavasz
Tavaszi világ!
Lunghuában minden őszibarackfa csupa virág.
Virágzanak a hosszú éjeken át,
a véres éjeken át,
a csillagtalan éjeken át
a szeles éjeken át, melyeket át-
zokogják az özvegyek és az anyák.
Óh, de ez a vén Föld! Csupa éhség
s szomjúság, - mint vérengző vadállat
hörpöli az ifjúságnak,
a dacolni-merőnek a vérét.
És ez a vér, ez a vér,
ha eltel végül a tél,
ha elmúlnak a jegek s havak,
s fájó nagy várakozások után,
egy legendás éjszakán,
egy vad-fekete keleti éjszakán
ez a vér virágbimbóként kifakad
s tavaszába borítja a dombokat.
Kérditek: ki küldi a tavasz időt?
Megmondom: a város végi temetők.
/Ford.: Illyés Gyula/
Baranyi Ferenc: A feltörekvés balladája
Ha korsó vagy, sose feledd:
kútra ne járj, hogy el ne törhess,
magadban friss buzgás helyett
poshadt ürességet lötyögtess
és ettől életed örök lesz,
bár csöpp értelme sem marad...
Ne tégy egy lépést sem, ha törtetsz -
s a csúcson találod magad!
Ha kurta vagy, kaparj sokat,
s neked is lesz, több mint remélnéd,
kalász már egy sem bólogat
s cséplésre oldva, ím, a kévék,
de földre pergett számos érték:
kaparj - s hombárnyi lesz javad!
Szedd fel, amit kínál a mélység -
s a csúcson találod magad.
Ha fecske vagy, hitesd el azt,
hogy egymagad nyarat csinálhatsz,
állítsd, hogy zörög a haraszt
szélcsendben is, mert ráhibázhatsz...
Minden hazugságból kimászhatsz,
ha nincs igazán igazad,
mellékutakon körbejárhatsz -
s a csúcson találod magad.
Herceg, ha mindez mégse használ -
még egy tanács, hogy megfogadd:
sirasd soká a ravatalnál,
akit titokban elkaparnál,
gödröt toronymagasra rakjál -
s a csúcson találod magad!
Mordvin halott-sirató: A könny-törlő kendőhöz
Kendő, kendő, könnytörlő,
veszlek lám kezembe,
kanyarítlak nyakamba,
csüngetlek le jobbról-balról,
hallgasd meg te panaszom.
Mikor indult kendert-vetni,
mikor apám, fölnevelőm,
lovát befogta,
kapuján kihajtott,
Isten-kedvelte kis fecske
rászállt a hámfa ívére,
megült a hám karikáján,
dalolt sírva siránkozván,
csicseregve csicseregvén
óvta eleve apámat.
Szavát apám nem értette,
apám föl nem fogta.
Kenderföldre csak kihajtott,
vetőmagba csak belemarkolt,
bár az a madárka újra,
Isten-kedvelte kis fecske
rászállt a hámfa ívére,
megült a hám karikáján,
dalolt sírva siránkozva apám előtt újra.
Fölnevelő apám immár
megértette, mit fecseg a fecske,
neki szóval mit jelent meg.
Ám a kendert ő csak elvetette,
vetőmagot csak szétszórta:
jött a bő eső, megöntözte,
jött sok szellő, fujdogálta.
Mag kihajtott, szár nőtt.
Virágját a szár ledobta,
a szárat kinyűtték,
válogatták, terítették,
kenderföldről begyűjtötték,
kemencén megszárították,
tilolóval megtilolták,
gerebenen huzták-vonták,
guzsalyról a szösz megfonták,
bordában megszőtték,
fehérítették, kimosták,
ollóval nyiszálták,
nékem, édes néném, ideadták
sirató kendőül,
könnyet törlő keszkenődül.
Így hát néném, most eligazítlak,
jó testvérem, utadra indítlak:
elmész, néném, más világra,
elmész, testvér, siron túlra.
Visznek biró-szék elébe, -
vedd botképpen a kezedbe.
Itéletig haladtodban,
esnek, néném, szörnyű esők,
sátorul ernyőzd fölébed:
tépnek rettentő viharok,
szárnyékul szél ellen állítsd:
lesz nagy vizek áradása,
lábad alá pallóul vesd,
kelj át rajta járva néném.
Válaszolni fog helyetted.
Van sok munka ebben a vászonban.
Valahány öltése szála
széltében, hosszában,
választ annyit ád helyetted,
védelmedre annyi szót szól.
/Ford.: Illyés Gyula/
Mordvin halott-sirató: A temetőbe vezető úton
Én szegénykém, odaérünk mindjárt.
Hét az út előttünk,
hét út fut keresztbe.
Jaj, melyikre térjünk?
Melyik ösvényt kövessük?
Vezet az egyik út
ezüst tál rétjére,
vezet a másik út réz fésű erdőbe,
a harmadik meg, szegénykém,
füstje-nincs faluba,
örökös tanyádra.
Este nincs égő világuk,
reggel nincsen szálló füstjük.
Leszel rögtön, jaj szegénykém
örökös tanyádon.
Várja jöttöd zöld mező már
testi takaródul,
az alá meg fekete föld
nyugvó nyoszolyádul.
Lesz hajnali harmat, jaj szegénykém
te forrásvized,
lesz a fölkelő Nap-atya
törülköző kendőd.
Így kell neked majd szegénykém,
ott eléldegélned.
/Ford.: Illyés Gyula/
Márai Sándor: Ilonka
1
Nyár derekán történt, tikkadt és levegőtlen júliusi este, hogy Beretvás Pál, a híres ügyész vacsora után felállt a családi asztaltól, az ablakhoz lépett, kinézett a nyár fekete levében fortyogó, pörkölt és émelyítően szagos éjszakába, s elhatározta, hogy lefekvés előtt még lemegy járni egyet a kutyával a budai Duna-partra. Családja nem tartóztatta. Az ügyész kiment a fürdőszobába, kezet mosott, vizes kefével pedánsan megsimította kabátja gallérját, füttyentett a kutyának és elindult az éjszakába. Fél óra múlva mentők hozták haza: már haldoklott. Néhány lépést haladtak csak az utcán, mikor - valahol a Szarvas tér sarkán - leütötte az agyvérzés, mint a békés polgárt egy útonálló a fütykössel.
Reggel háromig élt még, s csodálatosan eszméleténél volt: beszélni nem tudott, de szeme esdekelve bámult a mennyezetre, felesége arcába, kutató pillantással, mintha keresne valamit, mintha most értene meg valamit, mintha még mondani szeretne valamit, ami oly fontos és lényeges, hogy a sír szélén is csak erre tud gondolni. Az asszony, abban a hirtelen kerekedett rendetlenségben, mely a halálos veszély pillanatában úgy tört életükbe és lakásukba, mintha váratlanul délszaki szélvész pusztított volna itt - a lakás minden ajtaja nyitva állott, egy csöbörben, a zongora tetején jég úszott, a padlón vizes kendők hevertek, a telefon mindegyre rikoltozott, mint afféle megriadt éjféli vészmadár, az előszoba ajtaján elfulladtan léptek be a háziorvos és a sebtében összehívott rokonok és családtagok, s minden tárgy elmozdult kissé helyéről, mintha a halál csakugyan testi erő lenne, mely meg tudja változtatni a szerves és szervetlen dolgok helyzetét és összetételét -, az asszony félelemtől üveges szemekkel térdelt a díván mellett, hová a haldoklót fektették, s leste az utolsó szót, mellyel a távozó lélek és a hanyatló test viaskodott. Három felé a kemény, szürke pillantású szemek megtörtek. Akkor felült az ügyész az ágyon, s az iszonyodott csendben, mely e váratlan mozdulatát követte, tisztán, értelmesen, bár kissé tagoltan ezt mondta:
- Ilonka.
Homályosodó pillantásával elnézett a térdelők feje felett, elnézett felesége fölött s a nyitott ablakon át a fekete éjszakába bámult, amelynek fülledt, csillagtalan égboltja alatt közönyösen hangzott el ez a szó is, mint minden szó, mellyel az emberek a végzetnek felelni akarnak. Az asszony felegyenesedett, két karral támogatta haldokló férjét, s a merev arc fölé hajolt:
- Mi az, szívem, egyetlenem? - kérdezte sírástól csukló, nedves hangon.
De a férfi már nem felelt. Nyitott szemekkel, azzal a merev pillantással, mintha most már az örökkévalóságon át, makacson, mindig ugyanarra az egyetlen jelenségre vagy célpontra kényszerülne figyelni, tűrte, hogy gyengéden visszafektessék párnáira. Fél óra múltán meghalt. Nagy részvéttel, hivatalos és társadalmi tisztességadással temették.
2
A temetés után három héttel az özvegy bement férje hivatalába, s az ügyészség elnökének társaságában, aki tiszteletteljesen segédkezett e szomorú munkánál elhunyt kartársa özvegyének, belépett férje hivatali dolgozószobájába, felnyitotta az íróasztal fiókjait, s összekeresgélt mindent, ami a megboldogult személyes tulajdona lehetett. Leveleket talált itt, kéregető idegenek és kéregető rokonok irodai gumiszalaggal gondosan átkötött leveleit. Aztán számlákat. Majd használt, kopott tárgyakat, ceruzafaragót, nagyítóüveget, egy zsebfésűt, foszladozó könyökvédőt. Mikor mindent rendbe raktak: az özvegynek eszébe jutott, hogy férje egyszer behozatta a hivatalba az otthoni könyvtár néhány jogi kötetét. A könyveket nem találták sehol. Az elnök csöngetett és szigorúan mondta az altisztnek:
- Kérem a titkár kisasszonyt.
Az özvegy most homályosan emlékezett, hogy férje néhány esztendő elött megemlékezett az ügyészség új titkárnőjéről. Kíváncsian fordult az ajtó felé. Magas, gesztenyeszőke, kellemes arcú, középkorú nő lépett be és részvéttel üdvözölte a vendéget. A keresett könyveket mindjárt meg is találták az íróasztal alsó fiókjában.
- Hát ez minden - mondta bizonytalan hangon az özvegy. - Szegény férjem említette, hogy a kisasszony milyen hűséges munkatárs volt. Nagyon köszönöm a segítségét, kedves...
- Etus - mondta a hervadt nő és mosolygott.
- Ilus? - kérdezte az özvegy.
- Nem, nagyságos asszony - mondta most barátságosan az elnök. - Eta, Etus. Ő a mi Eta kisasszonyunk, aki mindenre emlékszik. Igaz, kedves?
- Persze, Etus - mondta az özvegy. - Most már emlékszem. Férjem gyakran emlegette. Egy ideig bámulták egymást: de nem jutott eszükbe semmi. Az özvegy még egyszer körülnézett a hivatalszobában, ahol férje élete hosszú idejét töltötte, s aztán a küszöbről visszapillantva, vontatott léptekkel elment.
3
Később felforgatta a lakás minden zugolyát. A padlásról lehozatta férje viseltes, régi téli és nyári ruháit, azokat is, melyek évek óta molyosodtak a kámforszagú ládákban, mert férje már kihízta vagy elkoptatta a régi divatú öltönyöket. Minden ruhadarabot gondosan átnézett. Egy vitorlavászon nadrág zsebében talált egy darab pecsétviaszkot, a frakk zsebében talált egy régi táncrendet, a jogászbál táncrendjét, mely teljesen üres volt: egy utcai öltöny belső zsebében talált egy cédulát, kissé gyűrött és maszatos papírdarabot, melyre elhalványult írással telefonszámot jegyeztek fel. Elment a távbeszélő központba, s megtudta, hogy a számot már kikapcsolták, az állomás régen megszűnt, s különben is egy gőzmosoda, ahol nyolc év előtt - most már emlékezett - néha mosattak. E leleteket gondosan megőrizte. Talált tárgyakat, amelyekre nem emlékezett, egy pecsétgyűrűt, melyet soha nem látott ura ujján, egy pipatisztító készüléket, melybe borszeszt kellett tölteni, s más ilyen ijesztően ismeretlen, soha nem látott, kissé félelmes kellékeket és emléktárgyakat, melyek mind a halottról beszéltek, s tudni véltek róla valamit, amit ő, az özvegy, nem tudott.
A bizonytalanság nem engedte nyugodni. Fél évvel férje halála után felkerekedett s leutazott a vidéki városba, ahol az ügyész diákoskodott. Megismerkedett ura egykori pajtásaival. Az idős emberek tisztelettel, kissé zavarodottan és nyugtalanul hallgatták rendszertelen kérdéseit. Lám az özvegy, gondolták: nincs szebb, mint a hitvesi gyász, mely nem nyugszik bele a változhatatlanba. Mégis, az özvegy hangjának lejtése nyugtalanította a régi pajtásokat. Ez az özvegy, hirtelen kerekedett, mohó érdeklődéssel mindent tudni akart elhunyt férje ifjúkori életéről: hová jártak, kinek udvaroltak, milyen csapszékben mulatoztak? Meglátogatta a hónaposszobákat, ahol férje egykor tanyázott, elérzékenyülten álldogált az idegen szobában, ahol valamikor az a fiatal ember élt és lélekzett, aki később megosztotta vele az életét. "Túlzás!" - mondták a család barátai. De megegyeztek a tiszteletteljes észrevételben, hogy az özvegyről könnyű lenne megmintázni a hitvesi gyász szobrát, s ez a házasság, a híres ügyész házasélete, példa és minta marad az utókor emberei számára is. Aztán megunták az asszony örökös kérdezősködését, szánalommal és unatkozva felelgettek. Az asszony megértette, hogy nem értik, fanyalogva fogadják. Lassan elmaradozott az emberektől. Gyermekeit is ritkán látta. Egyedül élt. Már el is feledték.
4
Egyedül élt a halott emlékével, s nem lelt nyugtot. Néha már azt hitte, teljes a kép, mindent tud az emberről, akit szeretett, akivel huszonkét esztendőn át élt boldog, zavartalan házaséletet. Férje egyszer sem hagyta egyedül. Rgyütt utaztak külföldre, nyáron, vagy haza télen disznótorra, a férfi szülővárosába. Mindent tudott erről az emberről, ismerte álmait, tudta: hány cigarettát szívott, valahányszor köhögéssel ébredt, ismerte levelezését, ritka kimenői helyét és időtartamát, becsvágyát, csalódásait. Most átkutatta a fiókokat és a ruhák zsebeit, beszélt a régi emberekkel, megnézett elvirult nőket, akik valamikor szerepet - nagyon ártatlan szerepet - játszottak férje legényéletében. A férfi az évek során mindent elmondott neki. Járt az üres szobákban, ahol minden tárgyon tapadt még a férfi keze érintésének áramából valami, motozott, könyveket nyitott fel. Álmában is távoli szobákban járt, fiókokat húzott elő, szekrényajtókat nyitogatott. Keresett valakit: Ilonkát kereste.
De Ilonka nem volt sehol. Az özvegyet Arankának nevezték. Férje néha így szólította:"Dusikám". Ilonkának nem volt nyoma a földön, sem a múltban, sem a jelenben, Ilonka nem derült ki a levelekből, Ilonka képe nem vált elő a régi csoportképekről, melyeken az ügyész is felbukkant, vállán hátizsákkal, hölgyek és urak között, vagy egy csónakban. Férje életének minden szereplőjét ismerte, csak Ilonkát nem találta semerre. S ez a láthatatlan és ismeretlen lény, akiről nem tudta, szőke volt-e vagy fekete, fiatal-e vagy idős, erkölcsös-e vagy léha, egy életnek ez a félelmesen valószínűtlen, s mégis tapinthatóan valószerű kísértete ott élt vele a szobákban, megjelent álmában, százféle alakban, szólongatta napközben, mikor elfáradt az örökös motozásban, s megpihent evés, vagy házimunka közben. Sorra vette régi cselédjeiket, de Ilonka nyomát nem találta közöttük. A Pannik, Terkák, Julcsák emléke éles és szabályos jellegzetességgel vonult el az emlékező lélek kutató pillantása előtt. Most már úgy ismerte ezt az életet, férje átlátszó és egyszerű életét, minden élettani és lelki részletében, mint az anya ismeri a csecsemő napjainak és éveinek történetét. Csak éppen Ilonka nyomát nem találta meg.
Gyorsan öregedett. Férje halála után négy-öt esztendővel már úgy beszélt róla a rokonság, mint rigolyás vénasszonyról, rögeszmés szipirtyóról. Aztán elfáradt, betegeskedni kezdett. Már a végét járta, mikor az egyik unokája a haldoklóra bukkant, felverte a család lelkiismeretét, orvost hívtak hozzá.
5
A háziorvost hívták el, azt a galambősz doktor bácsit, aki a család három nemzedékét kezelte, s megjelent a lakásban az emlékezetes éjszakán is, mikor az ügyész haldoklott. Az öreg orvos leült az özvegy ágya mellé, kezébe vette a fonnyadz asszonykezet, bólogatott és hallgatott. Látta, hogy egy élet szerkezete lejárt. Felírt valamilyen ártalmatlan orvosságot. Aztán menni készült.
De a haldokló akkor feltápászkodott.
- Doktor - mondta halkan -, ne menjen még. Maga emlékszik. Maga itt volt. Azon az éjszakán, az utolsó órában...még egy nevet mondott. Emlékezik?
Az orvos gondolkozott. Csakugyan, mintha derengett volna a jelenet emléke. Derűsen és határozottan mondotta:
- Emlékezem, igen. Egy nevet, persze. A maga nevét mondta, kedves Aranka.
- Nem - mondta a haldokló. Most csaknem kiabált, különös erővel. - Idegen nevet mondott. Emlékezzék! Azt mondta: Ilonka! Ki volt Ilonka? - kérdezte, mintha sikoltana. - Lehet élni, egy életen át ezzel a titokkal? Valahol volt Ilonka, mert utolsó pillanatban csak reá gondolt! Feleljen , doktor, magyarázza meg! Lehet, hogy minden hazugság volt, az egész élet?
- Nem - mondta komolyan az orvos -, nem lehet. Az élet, az igazság volt.
Gondolkozott. Még ezt mondta, gyöngéden.
- Talán Ilonka volt a hazugság.
A haldokló már nem felelt. Csukott szemekkel feküdt az özvegyi ágyban, összeszorított, dacos ajkakkal, s leírhatatlan csalódás tükröződött megkínzott arcán.
6
Később, az utcán, az orvos szivarra gyújtott és lassan elindult hazafelé.
- No lám, tessék - gondolta séta közben. - Az ember mindig tanul valamit. Még az ilyen öreg orvos is tanul valamit. Azt mondta, Ilonka? Lehet. Nem emlékszem. Ez az asszony jobban emlékezik. Ez a Beretvás...ki hitte volna? A vén kujon. De valószínű, hogy az asszonynak lesz igaza: a halál pillanatában kimondta a férfi, amire egy életen át gondolt, olyan erővel s olyan titkosan, hogy inkább belehalt, de egy életen át nem nevezte meg, Ilonka. Mifajta Ilonka lehetett ez a titkos nő? S talán nem is lehet olyan egyszerűen elintézni az effajta titkokat , nem lehet hamiskás mosollyal és vén kujonszerű bólogatással belenyugodni egy élet titkába. Nagyon fájhatott neki ez az Ilonka. Nagyon szerette. Valami van bennünk, egy emlék, mely végigkísér az életen, az álmon és a valóságon át, s ez az emlék életünk igazi tartalma. Az ilyesmi fáj. Ezt a titkot csak a halál oldja fel. Mégis ki lehetett? Várjunk csak! Breuer Ilonka? Nem, lehetetlen...Vagy a szép Karsayné? Alig ismerték egymást. Az ördög vigye el, most már engem is érdekel Ilonka.
Így ment, a hóesésben, dohogva és szivarozva, s néha lenézett a hóba, öreges, rövidlátó szemekkel, mintha a léptek és lábnyomok zűrzavarában egy könnyű nyomot keresne, élők és holtak között, zavartan és reménytelenül.
Morus Tamás (1478-1535): A király és kancellárja
A szenvedély bűnbe visz, a bölcsesség pedig a boldogság útjára vezet - ezt hirdették már az ókor bölcsei is. Igazukat ékesszólóan bizonyítja VIII. Henrik angol király és kancellárja, Sir Thomas More(Morus Tamás) története.
Őfelsége kegyes cselekedettel fogott hozzá az uralkodáshoz: először is felakasztatta apja két adószedőjét, akiket bizonyosan nem siratott meg a nép. Hiszen a nép jóléte, boldogsága kedvéért pusztította volna el őket, a varjú se károgott volna utánuk, de ez bizony csak kezdete volt az uralkodásának. VIII. Hentik vért szagolt, és szinte vadállat módjára gyilkolt: válogatás nélkül végeztetett ki papokat, nőket, koldusokat és a csavargókat pedig ezerszámra akasztatta fel. A járókelők olyan akasztófákat is láttak, amelyeken 15-20 holttest is lógott.
Szenvedélyes volt a király a szerelemben is: hatszor házasodott, és két feleségét kivégeztette.
A pápa nem oldotta fel első házasságát, ezért Henrik az angol egyházat függetlenítette tőle, és a főhatalmat vallási téren is önmagára ruházta, ő lett az új, az anglikán egyház feje.
A válás sikertelensége együtt járt a válást helytelenítő kancellár bukásával, s ekkor a király Morus Tamást bízta meg a kancellár teendőinek az ellátásával. Miért figyelt fel rá?
Morus már gyermekkorában feltűnt szellemi képességeivel. Oxford híres egyetemén tanult, ott barátkozott össze Rotterdami Erasmusszal, a később oly neves humanista íróval, és együtt tanulmányozták a görög és római szerzők műveit. Rokon lelkek voltak: mind a ketten az eredeti, hiteles szövegeket keresték, a teljes szöveget akarták olvasni, amit az ókori szerzők az utókornak szántak, s nem érték be válogatott, rövidített, jegyzetes kiadásokkal, amelyek gyakran meghamisították az eredetit. Rokon felfogást vallottak egyébként is: a papok, a szerzetesek visszaéléseit elítélték, de nem fordultak szembe az egyházzal, mert reformok útján akartak előrehaladni. Végül mindketten vállalták a megpróbáltatásokat meggyőződésükért.
Morus Tamás, mint kancellár fékezni iparkodott a király szenvedélyeit, de próbálkozása nem járt sikerrel. Amikor VIII. Henrik végleg szakított a római katolikus egyházzal, a kancellár lemondott. Nem vett részt a király második feleségének koronázásán, erre őfelsége megfosztotta minden vagyonától, és börtönbe vettette.
A király azt remélte, hogy a fogság megtöri azt a férfiút, aki szembeszállt vele. De Morus úgy viselte a súlyos büntetést, ahogy az egy ókori bölcshöz vagy egy katolikus szenthez illik. Bár sokféle betegség kínozta: gyomor- és vesefájdalmak gyötörték, reumája kiújult, mégsem engedett, nem ismerte el az új anglikán egyházat.
Ekkor lányát, Margitot küldték be börtönébe, hátha ő meglágyítja apja szívét. Ebben is csalódtak: apa és lánya zsoltárokat énekeltek együtt, s a szomszéd cellákban sínylődő szerzetesek csatlakoztak az énekhez.
Most már arra gondoltak: talán az unalom megtöri az akaraterejét - és magára hagyták. Ekkor Morus Tamás egy értekezést kezdett írni, s ennek ilyen címet adott: Párbeszéd a balsorsban való vigasztalásról. Ebben két magyar nemes Mohács előestéjén azon elmélkedik, hogyan kell a vértanúságra felkészülni.
Morus, e tiszta és szelíd lelkű férfi még bíráira sem neheztelt. Amikor halálra ítélték, így szólt hozzájuk:
-...Azért imádkozom teljes szívemből, hogy ti, uraim, akik engem elítéltetek a földön, találkozzatok velem a mennyországban, s éljünk ott együtt teljes boldogságban.
Utópia, vagyis Seholsincs-sziget
Azok a bölcsek, akik olyan államról írtak, amelynek minden polgára boldog, szívesen helyezték ezt az országot egy-egy szigetre. Talán azért tették, mert így valóban "elszigetelve" mutathatták be a boldog emberek társadalmát, és arra is gondolhattak, hogy az ilyesmit a szomszédos országok nem sokáig tűrik, ugyanis féltik saját rendszerüket.
Akár így, akár úgy, Morus Tamás az általa elképzelt boldog országot szigetre helyezte, s ezt a nevet adta neki: Utópia. Ez a görög elnevezés annyit jelent: Seholsincs-sziget. Milyen népszerűvé vált ez a név! Hosszú idő óta kisbetűvel írjuk, mert utópiának nevezzük az olyan elképzelést, amely az emberi társadalom eszményi jövőjét mutatja be.
Valóban Seholsincs-sziget ez, mint például Sancho Panza birodalma - mind a kettő olyan elképzelés, amelynek megvalósítása a maga korában lehetetlen. Sőt, a kor inkább arra szolgál, hogy Cervantes is, Morus is az ellenkezőjét javasolja mindannak, amit saját hazájában tapasztal.
Csupatűz Rafael, Morus hőse, öt évet töltött Seholsincs szigetein, most hát elbeszéli, mit tapasztalt, mit látott, mit hallott azon a különös tájon.
- Láthatatlan városban éltem - kezdte Csupatűz Rafael -, ezt a várost maga a nagy Sehol király tervezte. De úgy megtervezte, hogy öröm lakni benne. Egyébként a sziget többi városa éppen olyan, mint a főváros, mind a király terve szerint épült.
Az utcák hosszában kertek terültek el, e ezeknek művelői versengtek egymással, ezért aztán olyan az egész város, mint egy nagy virágoskert. A házak egyik kapuja az utcára, a másik a kertre nyílik. De úgy nyílik ám a szárnyas kapu, hogy éppen csak meg kell érinteni, utána meg magától zárul.
Minden város négy kerületre oszlik, középen áll a piac, mindenki odahordja termését, áruját. Itt vásárol be a családfő, de nem pénzért ám, hanem ingyen viszi el, amire neki és családjának szüksége van.
- Nono! - szólt közbe hitetlenül a szerző.
- Úgy van, ahogy mondom - erősítette Rafael -, mert a magánvagyont egészen eltörölték, mindenük közös. Minthogy mindenki dolgozik, a nők, az egykori földesurak, a szerzetesek és a papok is, így hát bőségben élnek! Aztán meg a családfő sem kér többet, mint amennyire szüksége van, ugyan minek is kérne? Alig visz haza valamit, mert otthon nem főznek, mindenki a közös csarnokban étkezik. Előtte egy-egy tanulságos könyvből olvasnak fel a hallgatóknak, de csak keveset, hogy el ne unják. Utána szellemesen csevegnek, tréfálkoznak, vidám nép lakik ám ott! Esténként közösen zenét hallgatnak, a levegőt pedig kellemes olajjal és fűszer égetésével illatosítják.
- És milyen a munka abban az országban? Ott valóban mindenki dolgozik? - kérdezi álmélkodva Morus.
- Dolgozik bizony, csakhogy szeret is dolgozni, mert azt a munkát végzi, amihez hajlama van. A legtöbben a földet művelik, sokan foglalkoznak háziiparral és mindenféle mesterséggel. De nem görnyednek ám hajnaltól éjfélig a munka mellett! Minthogy az egész országban mindenki szorgalmasan dolgozik, naponta csak hat órán át folyik a munka, így sok idejük marad a pihenésre és a művelődésre. Munka közben mindenki kellemes feladatot old meg, mert a piszkos munkát elítélt gonosztevőkkel végeztetik el.
Utópiában kiváltságot élveznek a munkavezetők és a tudósok. Ők hat órát sem kötelesek dolgozni, maguk osztják be az idejüket, de nem alkotnak kiváltságos osztályt, mert aki közülük gyenge eredményt ér el, ismét a munkások közé kerül, mint ahogy a tehetséges, szorgalmas munkásból munkavezető vagy tudós lehet.
- No és a betegség, a halál nem fenyegeti őket?
- Utópiában óriási kórházak állnak, mindegyikben kitűnőek az orvosok, és nagyszerű a felszerelés. A lakosság örömmel veszi igénybe, szívesebben fekszik kórházban, ha már megbetegedett, mint otthon. Az orvosok minden betegséghez értenek: vagy meggyógyítják a beteget, vagy megállapítják, hogy gyógyíthatatlan. Ilyenkor értesítik az elöljárót, az meglátogatja a beteget, és rábeszéli, hagyja el az életet, amely már csak fájdalmat tartogat számára. Ily módon a beteg önként és fájdalom nélkül lép ki az életből.
- Úgy látszik, hogy Utópia lakói a sztoikusok tanítását követik. Milyen hát az életbölcsességük?
- Már hogy kitől tanulták, azt nem tudom, de egészen másképpen bölcselkednek, okoskodnak, mint a mieink.
A termést, az árut azért helyezték el raktárakban, s a magántulajdont azért szüntették meg, mert a nélkülözéstől való félelem kapzsivá teszi az embereket, a vagyon pedig gőgössé. Ezzel az intézkedéssel a koldulást, a lopást és még sok más bűnt sikerült teljesen megszüntetni.
A vasat többre becsülik az aranynál. Azért az aranyat és az ezüstöt is felhasználják: éjjeliedényt és bilincset készítenek belőlük. Az igazgyönggyel gyerekek játszanak az utcán, annyit ér, mint a gomb vagy a dió, ha megunják, egyszerűen elhajítják.
Sokat, nagyon sokat beszélgetnek egymás között a jóról, a boldogságról, az élet céljáról.
Szerintük a boldogsághoz vezető utat a természet mutatja meg. A gyönyör segítségével a jó felé irányít, és a fájdalom éreztetésével a rossztól tart távol. Ezért, aki az erényt el akarja sajátítani, annak természetesen kell élnie. Ezt az életformát javasolja mindig a józan ész is.
Az ember a maga testi és lelki boldogságát az élvezetben találja meg, persze csak a jó és élvezetes tisztességes élvezetben. A lélek élvezete az a gyönyörűség, amit az igazság látványa kelt. Ehhez járul a jól töltött élet kellemes emléke és a jövő biztos reménye.
Az evés, az ivás a test élvezete, élnek is vele, mégis többre az egészséget, a test nyugalmát tartják. Szerintük a bölcs megelőzi a betegséget, hogy ne szoruljon orvosra.
Az élvezet, a gyönyör feltételeit is megteremtik. Tornával, tánccal, játékkal fejlesztik az ifjak alakját, megtanítják őket gyönyörködni a természetben és a művészetekben.
Utópiában kevés törvényt hoznak, de ezeket mindenki mindenkor megtartja. A törvények nyelve annyira világos és egyértelmű, hogy mindenki jól megérti őket, ezért ügyvédre egyáltalán nincs szükségük.
A vadászatot és a háborút megvetik, de azért katonáskodnak, mert hazájukat meg akarják védeni. Segítséget is nyújtanak olyan népeknek, amelyek a zsarnok ellen felszabadító háborút vívnak.
Utópia lakói nem vitatkoznak vallási kérdésekről, nem ismerik a felekezeti gyűlölködést sem. Teljes a lelkiismereti szabadság: egy templomba jár mindenki, de ott különböző felekezetek tartanak istentiszteletet. A papokat megbecsülik: a legkiválóbb lányokat adják hozzájuk feleségül.
- No és milyen az államforma?
- Olyan köztársaságban élnek, amelyet egy fejedelem kormányoz. A fejedelmet ők maguk választják, egy-egy tudós foglalja el a fejedelmi széket. Ez a köztársaság valóban megérdemli az állam nevet, mert itt a javakat igazságosan osztják el, senkinek sincs semmije, mégis mindenki gazdag. A többi bűnnel együtt a viszálykodást is kiirtották, nem ismerik a becsvágyat és a pártoskodást - ugyan miféle veszély fenyegetné őket? Ebben az országban teljes egyetértés uralkodik, az intézményeket jól szervezték meg, ezért a szomszédos országok irigy fejedelmei sohasem döntik romlásba.
Ezekre a szavakra Morus felsóhajtott, és azt mondta:
- Hej, de sok olyan dolog van a seholszigetek államában, amit mifelénk is szeretnénk látni. De alig remélem!
(Fordította: Kardos Tibor) / Szerző: lengyel Dénes/
Basho Matsou: Magány
Tar ágat húz le
egy varjú teste:
őszvégi este!
Részvét
Száradó kimonók mindenfelé.
Köztük egy kicsi ingujj.
Egy halott gyermeké.
Hirtelen
Villám-világot
véltem az ében égen:
kócsag kiáltott!
Védő gyengeség
Hiába próbál
a szitakötő-pár
rádszállni, fűszál!
Buddhista testvériség
Ne fogd meg a virágon
dongó-csapongó méhet,
madár barátom!
Alkonyi csönd
Tó. A hinárba
most be egy béka -
Micsoda lárma!
Fehér tél
Gyertek velem föl,
bámuljuk a hegyi tavat,
míg a fáradtság össze nem tör.
Óhaj
Vézna kacsácska,
lábad a sárga-pelyhű kimonóban
bár sose fázna!
/Ford.: Illyés Gyula/
Ranszecu Hattori: Hasonlóság
Nézd csak, odafent vadludak
húznak, és idelent
zarándoksereg ró utat.
Őszi borongás
A bukó levelek
cirógató kezek
gyanánt súrolnak sírkövet.
Hőmérő
Minden bimbóval, ami kireped
a szilvafaágon,
melegebb egy picit a kikelet.
/Ford.: Illyés Gyula/
Onicura: Tavalyi hó
Hát megjöttél, nyár!
S mit hallok? Ezt, hogy:
Mikor lesz tél már?
Ihlet
Ki nem fog tollat,
ha lát ily
holdat?!
Gyász
Tücsköt a macska, hamm! bekapta.
Özvegy tücsökné
jajong most férjének miatta.
/Ford.: Illyés Gyula/
Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó
Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak. Valami ünnepies békesség lebegett a dolgok fölött. Szinte tapintani lehetett, szagát érezni, mint régen, iskolás koromban, mikor a vasárnapoknak levendula és ódon templomszaguk volt.
A vasárnapi nyugalom, a jól végzett heti munka nyugalma érzett a csöndben, mely a falu fölött s a kert fölött azon a délelőttön szétterpeszkedve lebegett, mint valami nagy, láthatatlan, tiszta felhő. Az ilyen tavaszi csönd a legcsodálatosabb valami. Egységes és tömör, mint maga a természet ébredő és követelő rendje. De ugyanakkor valósággal mozaikszerű: ezer, meg ezer apró hangból és színből tevődik, mozdulatból és mozdulatlanságból, az ember el se hinné, mennyi minden van együtt egy ilyen tavaszi csöndben.
A délelőtti napfényben fürdő kert élénkzöld hallgatásán, mint apró kis kék selyemszalagok lebegtek csokorra kötve a rigók könnyű füttyei. A fülemüle szava széles tarka szivárványt húzott keresztül ezen a csöndön s a vadgalambok búgásai, mint apró lila tollak díszítették, akárcsak bokrok tövét az ibolyák. Valahol bégetett egy bárány s egy kakas kukorékolt s ez a két hang is könnyű volt, úszott és lebegett a békesség fölött.
Ilyen volt az a csönd, amelyikben ültem a kerti padon, vasárnap. Istentisztelet ideje volt. Házunkba már begyűltek a falu magyarjai, topogva helyezkedtek el az ebédlőszobában. A hegyen át megérkezett gyalogszerrel a tiszteletes úr is, mint hosszú esztendők óta mindig.
A rigófütty cifrázta kerti csöndben, ültem mozdulatlanul. Lentről a falu alatti rétről, ahol a leventék gyakorlatoztak, szaggatott trombitaszó szaladt föl vidám lábakon s úgy nyílott ki a vasárnapi falu fölött, mint valami játékos színű piros virág. Szinte táncoltak a hangok a kert fái közt, hetykén, legényesen. Aztán egyszerre csak meghallottam a zsoltárt, ahogy házunk nyitott ablakán kihullt s szétomlott a tavaszi napsütésben.
„Te benned bíztunk eleitől fogva…”
Szempillantás alatt összekeveredett a két hang a csönd nagy kék burája alatt, a zsoltár hangja, meg a trombitaszó. Különös keveredés volt, szinte zavartan hallgattam s egyszerre régi képek árnyéka vetődött az emlékezetemre.
Igen, abban a pillanatban történt, mikor a zsoltár és a trombita hangjai összekeveredtek a fülemben. A hangok egyszerre mélységet nyitottak valahol és ebből a mélységből tisztán és világosan kibomlott a múltak képe és a múltakon keresztül szivárványosan átívelt az életünk is.
Zsoltár és trombitaszó. Ez a két hang kísérte életünket végig, ameddig csak emlékezetem látott s azon túl is, ahogy tudásom a múltakat ismerte. Mindig csak ez a kettő: zsoltár és trombitaszó. Néha csak az egyik, néha csak a másik s olykor, nagyszerű, vagy borzongató pillanatokban, együtt a kettő.
Ahogy ott a kerti padon ültem a két hang között s a nagy tavaszi csöndben: láttam magunkat, régi gyermekeket, ugyanabban a kertben, egy régi napon. A falun huszárok mentek ár, pompás lovakon, szólott a trombitájuk s mi, gyerekek nagyra tárt szemekkel csodáltuk őket. Csillogó kardját kötette apám is, pengett sarkantyúja a lépcső kövén, s a nagyszobában kis csoport magyar – vénasszonyok, vénemberek – lehajtott fejjel keresték az Istent, aki egyedül tudhatta a jövendőt. Nagyapám és nagyanyám is ott ültek közöttük könnyes szemmel, s míg mi a huszárokat csodáltuk: ők apám harcos útját ajánlották Isten figyelmébe, aki indult a hazát védeni. Reszketve és öregesen, tört hangokkal döcögött a zsoltár odabent s kint elnyelte hangját a nóta és a trombitaszó, mint ahogy a fegyverek józanító hideg csillogását is elfödte a sok-sok tavaszi virág.
Dehogyis figyeltünk mi a zsoltárra akkor. A huszárokra meresztettük szemünket, apámban gyönyörködtünk, aki olyan volt közöttünk, mint a meséből kilépő királyfi, ahogy indul a hétfejű sárkány ellen virág és trombitaszó között.
A mese elment, sokáig híre sem volt. Aztán hirtelen nagyon csúnya, ismeretlen mesévé változott, soha olyant nem hallottam addig. Nem a királyfiak győztek, hanem a sárkányok.
A nagyszobában megint szólott a zsoltár. Úgy látom ott magunkat, mintha ma lett volna. Tél volt, ködös, didergető, embertelen és félelmetes tél. Ültünk a székeken, most már nagyon sokan. Most már alig fértünk. Most már mi is ott ültünk s azok is, akik akkor velünk együtt fegyvert és virágot csodáltak, énekeltek és irigykedő szemmel mesét álmodtak a huszárlovak lábai elé. Mind ottan voltunk, falubeli magyarok, azon a napon. Pedig még csak vasárnap sem volt az a nap.
És szólott a zsoltár. De úgy szólott, hogy mindenki sírt bele, „Perelj Uram perlőimmel…” – zokogták kétségbeesett vívódással a szavak és kint a falu útján akkor is katonák meneteltek s a zárt ablakokat megremegtette olykor a trombitaszó. Csakhogy ez a trombitaszó nyers volt és idegen s a katonák, akik a szavára vég nélkül jöttek: lomposak, idegenek és gorombák voltak, letépték falunkról a békét, a nyugalmat, a rendet és betaposták a téli út hideg sarába.
Attól kezdve csak a zsoltár maradt nekünk, a trombitaszó másoknak jutott. Nekünk nem zengett, csak kiabált, durván és hetykén, barbár kegyetlenséggel. Hanem a zsoltárt nem lehetett elpusztítani. Ott a kerti padon ülve tisztán és világosan láttam, olyan tisztán, mint még sohasem, a zsoltárt, ahogy, mint egy nagy láthatatlan kötél, összefűzött bennünket eltéphetetlenül. És rikoltozhatott a trombitaszó és kurjantozhattak idegen énekek, a zsoltár megnőtt és felülemelkedett három falun és embereken és akkora nagy hatalmasság volt, hogy ma is emlékszem, amikor ezt énekeltem: „Erős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen…” – valóban úgy éreztem, mintha fegyver volna a kezemben. A zsoltár már nem is magunknak szólott akkor, nem is az Istennek talán. Magyarul szólott és mindazoknak, akik ellenségeink voltak abban az időben. Azokban a komisz, vad esztendőkben, melynek emlékezetétől még ott, a vasárnapi békességtől csöndes kertben is, összeszorultak a fogaim s a kezem ököllé merevedett, anélkül, hogy észrevettem volna.
Ültem, s nehéz esztendők fekete szekerei dörömböltek át a lelkemen. Ad-e az élet valaha is kárpótlást azokért az esztendőkért? Amiket akkor elvesztettem, fiatalságban, szabadságban, abban, hogy a fejemet fölemelni sem bírtam, ad-e valamit az élet azért a sok csúnya látásért, amit a szemem akkor magába szívott, azért a sok undorért és förtelemért, ami a lelkemet akkor békétlenné mázolta?
A csönd hallgatott a kert fái közt. Hallgatott a falu is, nem tudott felelni.
Abban a percben a bokrok közül előpattant vidám kacagással a fiam. Odahívtam magamhoz. Megfogtam a kezét s egy darabig nem szólottam semmit. A gyermek megérzett valamit abból, ami a lelkemben volt. Mintha hűvös lehelet érte volna, arcáról lehervad a kacagás. Egészen komolyan állott mellettem.
– Hallod? – kérdeztem hirtelen.
A rigódallal cifrázott csenden keresztül újra és egészen tisztán hallatszott a házból kiömlő zsoltár szava s ugyanabban a pillanatban lent a leventék trombitája felelt rá.
– Melyiket szereted jobban?
A gyermek figyelte az összefonódott hangokat. Aztán csillanó szemmel, hirtelen felelt.
– A trombitát!
– S miért a trombitát? – faggattam tovább.
A gyermek elakadt, gondolkodott. Kis arca nagyon komoly volt abban a percben, szinte idegen.
– Mert – mondotta lassan – a trombita olyan, hogy mindig menni kell, és előre nézni, ha hallja az ember… és ez szép, menni, és előre nézni, mint a katonák.
Abban a pillanatban világosan és tisztán megéreztem, hogy a gyermek eltalálta a helyes szavakat. Igen, a trombita olyan, hogy előre viszi azt, akihez szól. Előre, jó sorsba, vagy rossz sorsba, de mindig előre és mindig fölemelt fejjel, büszkén, hetykén, kicsit dacosan és nagyon sok lelkesedéssel. És ez a szép benne éppen. Menni tanítja az embert, sárkányölő királyi-kedvvel, valami lelkes, szép örömmel, ami maga az élet értelme.
És egyszerre tisztán láttam a trombitaszót, és tisztán láttam a zsoltárt és a magunk életét a kettő között. A trombitaszót, amelyik előre visz és a zsoltárt, amelyik helyben áll. Szelíd erővel, de rettenetesen nagy erővel áll helyben a zsoltár, s aki beléje kapaszkodik, azt semmiféle vihar kimozdítani nem képes onnan.
S egyszer megértettem azt is, hogy miért volt minden úgy, ahogyan volt. Mert csak a trombitaszóra ügyeltünk azon a régi-régi gyermekkori napon, mi és apáink is. Csak néhány reszketőszájú öreg menekült a zsoltárhoz akkor, akik már közel állottak az elmúláshoz és az Istenhez s így megérezték a jövendő kénköves szagát, amit előlünk eltakart a csillogó lelkesedés. Először csak a trombitaszó volt, ami betöltötte világunkat… azután csak a zsoltár maradt. Semmi egyéb.
Egyszerre azt is megértettem, hogy miért szép az, ha egyszerre hallja az ember mind a kettőt. Mert mind a kettő kell ahhoz, hogy nemzet és ember nemzethez és emberhez méltó életet tudjon élni ezen a világon. Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.
S egyszerre, ott, a kerti padon, három év után megértettem magát a fölszabadulást is; a zsoltár mellett csak nép voltunk. A trombitaszó által lettünk nemzetté megint. Ahogy erre gondoltam, tisztán és világosan láttam magunkat azon az emlékezetes augusztusi napon, dübörgő szívvel és föllobogózott lélekkel a nagyszobában állani és könnytől csillogó szemekkel énekelni a zsoltárt, amely így hangzott akkor: „Isten áldd meg a magyart…” – és kint idegen trombitaszó mellett, mint vert hadsereg menetelt el falunkból huszonkét esztendő kínja és szenvedése és a fülünkben halkan fölriadt a régi huszártrombita.
Igen, és hirtelen azt is megértettem, hogy ez a története az egésznek.
Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.
Ennyi volt az egész.
Ma pedig folytatjuk a nemzetek útját, régi trombitaszóval a fülünkben, ahol apáink abbahagyták.
Ellen Nitt: Azt hittem
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
/Ford.: Képes Géza/
Wass Albert: Új székely ballada
Valahol egy messzi hegyen
öregasszony megyen, megyen,
vállán batyu, kezében bot,
hajlott a dereka, hajlott,
a dereka fáradt, hajlott.
Valahol egy messzi hegyen
Édesanyám megyen, megyen,
megyen a fia elébe,
könnye hull az út kövére,
könnye hull az út kövére.
Édesanyám, jaj megálljon!
Felleg rí a láthatáron,
benne zokog egy üzenet,
hogy én haza nem mehetek,
hogy elibém ne is menjen,
hogy engemet ne is várjon,
itt halok meg idegenben,
sötét orosz pusztaságon...!
De valahol egy messzi hegyen
egy öregasszony mégis megyen,
nem hiszen a fellegeknek,
nem hiszen az üzenetnek,
nem hiszen az üzenetnek.
Fölmegyen a határhegyre,
feltekint a fellegekre,
megettük az Istent látja
s belekezd egy imádságba,
egy bánatos imádságba.
És csak áll fönt, áll a hegyen,
felleg jő és felleg megyen,
imádságát mondja, mondja,
benne sajog féltő gondja...
S meglátja az egész világ:
azt az imát addig mondja,
addig mondja, míg a fiát
mégis hazaimádkozza!
Pósa Lajos: A pacsirta
«Gyer ide, szállj ide,
Te dalos pacsirta!
Nézd csak, nézd, milyen szép
Aranyos kalitka!
Jobb lesz itt, ha mondom,
Mint kicsi fészkedben,
Ugy élsz majd, éldegélsz:
Kis király se szebben.
Minden, a mit kivánsz,
Teljesűl egyszerre,
Szép ezüst vályuból
Ihatol kedvedre.
Nem csinálsz egyebet,
Te dalos madárka:
Csak dalolsz énnekem,
Ennyi lesz az ára!»
«Köszönöm, jó fiú,
Nem kérek belőle!
Jobb nekem szegényen
A szabad mezőbe!
Nem fényes a fészkem,
Mint az a kalitka,
Boldogabb a rögben
Mégis a pacsirta.
Fölszállok a porból
Lebegő szárnyomon,
Hirdetem a tavaszt
Szivemből, szabadon.
Dalom nem eladó,
Imádság az nékem!
Szabadságdalommal
Az Istent dicsérem!»
Vértesy Jenő: Balogh Berczi
I.
"Édes apám, hallja,
- Ég áldja meg kendet -
Nagy Bercsényi Miklós uram
Rézdobot verettet.
"Vele mennék én is
Vívni szabadságér',
Megvár engem még Aranka,
Az a lakzi ráér."
Öreg Eöry Tamás
Fejet ráz a szóra:
"Lelkem fiam Balogh Berczi,
Nem vihet a' jóra.
Lázadó a kurucz,
Pártos a vezére,
Mellettük nem harcol csúfra
Lányom vőlegénye!"
"Magyar az egy lábig,
Magyar vagyok én is,
Föl is út van, le is út van,
Elmegyek én mégis!"
"Adta kölyke, mennél?
De én nem eresztlek!
Te vagy lányom mennyországa,
Meg én is - szeretlek!
"Ne nyergeld a sárgát -
Belé bútt a sátán!
Ezer ördög! Eöry Tamás
Úr a maga házán!"
"Kengyelben a lábam -
Ne váljunk így mégsem!"
"Ide menten, hajdú, csatlós!
Nem búcsúzunk, még nem!"
"Ordas cseléd, tágúlj!"
- Tűz a legény arcza.
Sok a hajdú, kék dolmányos
S ércz mindnek a marka.
A kulcs egyet fordúl,
A zárja csikordúl,
Eöry Tamás földre dobbant
Innen ki nem mozdúl!"
II.
Nyíló rózsa hajlott
Börtön ablakába...
Balogh Berczit mély álomból
Ébreszti babája.
Gyönyörű Aranka,
Szénfekete hajjal,
Tüzes szeme sötét éjfél,
Maga piros hajnal.
"Nézd, szerelmem, éj van,
Néma, holdas, tiszta...
-Jó paripád kantározva -
Fuss! én várlak vissza!
"Fönn lobog a zászló,
Tárogató hallik...
Jó az apám, majd megbékül...
Ránk is kihajnallik..."
Ráborúl Aranka
Berczi kebelére,
Nézi Berczi, nézi s nem tud
Még betelni véle:
"Add még egyszer csókra
Azt a bársony orczád' -
- Könnyek között mosolyg a lány -
No, most Isten hozzád!"
III.
Elsőt szól a kakas...
Eöry Tamás, ébredj!
Ólba kötött szilaj csikód
Eltépte a féket.
Holdvilágos az éj,
Az ösvény fehérlik,
Tajtékozó lovon rajta
Eöry nyargal végig.
Mintha táltos vinné...
"Állj meg, Berczi, állj meg!
Nem bántalak, bizony Isten -
Várj meg, fiam, várj meg!...
"Állj meg, Berczi, állj meg,
Megadod az árát!
Isten engem úgy segéljen,
Lelövöm a sárgát!"
"Itt a kard kezemben!"
"Balogh Berczi tedd el,
Mert megöllek, lázadó, te!"
"Eöry Tamás vedd el!"
Horkol a sárga ló,
A hogy visszafordúl,
Görbe szablyák, éles szablyák
Összecsapnak zordúl.
Vágja Balogh Berczi:
Az első nem talál,
A második szikrát üt ki,
A harmadik - halál.
Szomorú holdvilág
Bámúl alá kéken...
Balogh Berczi szeme fönn jár
A csillagos égen.
Távoli hangot hall,
Tán a szelek hozzák,
Nagy Bercsényi Miklós ottan
Ütteti rézdobját.
/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1900 /
Nagy Ignátz: Belgrád
"Belgrád, Belgrád, büszke Belgrád!
Allah menyköve hulljon rád,
'S zúzza porrá ormaid':
A' mekkai koporsóra
Esküszöm, hogy viradóra
Döntve lesznek tornyaid:
'S vér-özönben gúny kaczajjal
Gázolva, borzasztó jajjal
Töltöm el utszájidat,
És kövön kő nem marad,
'S boszúm dühe el nem apad
Mig látom bástyájidat." -
Igy ordit a' vad Solimán,
Dúzzadozó dús pamlagán
Mákonytól fél részegen
Nyugtalanul hánykolódva,
'S irtóztatón szitkozódva,
Végrohanást mérgesen
Szikrázó szemmel parancsol,
Félelem és aggódástól
Reszkető basájinak:
'S esküszik, hogy dús jutalmat,
Méltóságot 's nagy hatalmat,
'S egyikét leányinak
Azon elszánt hős nyeri-el,
Ki bátran első tüzi-fel
A' félholdat Belgrádnak
Rég daczoló bástyájira,
'S a' városnak utszájira
Ösvényt nyit vad hadának.
'S a mint pitymallik, zsibongás,
Lódobogás és tolongás
Támad a' pogány sereg
Táborában, 's az egész had
Gyorsan a' vár felé halad
Mint pusztitó fergeteg.
Bátran fogadják a' várnak
Védjei, 's a' félvilágnak
Megmutaták, mit bir-el
A' Magyar, ha egyesülve
Hazájáért felhevülve,
Ellenével harczra kel.
'S midőn a' napfény sugárja
A' láthatárt tűzbe mártja:
Alant bőgve, dühösen
Mászni kezdi a' vár falát
A' pogány had, és záporát
Nyilainak ügyesen
Röpinti az erős várnak
Védjeire, 's a' halálnak
Gazdag aratása lőn.
'S hideg karjába dől szegény
Dús, bátor, gyáva, keresztény
A' pogánnyal egyenlőn. -
Puska recseg, ágyú dörög,
Kard, buzogány csattog, pörög,
'S haldoklóknak jajjai
Has'gatják a sürű füsttől
Setét eget, 's harcz hevétől
Bőszült hősek szitkai.
Ezerenként hullnak a' pogány
Seregből, és még sincs hiány
Soraiban, előre
Lépvén mindig ujabb hadak.
Ingadoznak már a' falak,
'S létrán mász a' tetőre
Vad öröm ujongásokkal
A' Török, tele torokkal
Győzedelmet kiáltva.
'S egy óriás barna Jancsár
Keziben villogó kard jár
'S zászlóval, ölve, vágva
Mindent, a' vár falára lép,
'S csüggedni kezd a' magyar nép:
Midőn egy kék pánczélos
Hős - Dugonits ez - dühösen
Ellenéhez vág erősen:
De a' Török fortélyos
Paizst vet a' vágás ellen,
'S a' kard törve földre zörren.
'S a' magyar hős félve áll?
Nem áll félve, sőt elszántan
Minden fegyver nélkül bátran
A' pogánnyal szembe száll.
'S szörnyű küzdés tanúja lesz
A' két had, de nem győzhetett
Dugonits vad ellenén,
Dühösséggel megragadja
Azt tehát, 's magával rántja
A' mélységbe, 's fenekén
A' vár mély árkának lelte
Halálát, de eltemette,
A' Jancsárt is magával.
'S a' pogány tábort félelem
Boritván-el, győzedelem
Volt a' szent hit hadával,
És számtalan Török talált
Belgrád alatt véres halált:
'S látta minden, mit bir-el
A' Magyar, ha egyesülve
Hazájáért felhevülve
Ellenével harczra kel.
/Forrás: Regélő, 1834. 46. szám/
