2011. július
Christofer Marlowe: A szenvedélyes pásztor a kedveséhez
Jöjj velem, légy a kedvesem,
élvezzük ki a végtelen
erdők és hegyek örömét
s amit csak nyújt a domb s a rét.
Elülünk majd a bérctetőn,
alattunk nyájak a mezőn,
köröttünk zuhogó patak
s madrigált zengő madarak.
Zekéd szalma s repkény szövi,
s korál s borostyán díszíti:
ha vonzza szíved szerelem,
jöjj velem s légy a kedvesem.
És ágyat rózsából s füvek
illatából vetek neked,
főkötődet ezer virág
s öved hímezi mirtusz-ág.
És kapsz majd gyönyörű ruhát,
mit bárányok friss gyapja ád,
és szépen-szegett papucsot
és rája színarany csatot.
Pásztorok tánca s víg dalom
ébreszt majd minden hajnalon:
ha vonz a boldog szerelem,
Jöjj velem, légy a kedvesem.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Lope de Vega: Luscinda
Luscinda, hogy szép szemed nem
páros csillag az egekben,
elhiszem azt:
de hogy semmi isteni
fényt sem tud széthinteni,
nem hiszem azt.
Hogy ajkad a ragyogó,
nem épp korallból való,
azt elhiszem:
de hogy jobb szagú ne volna
és pirosabb, mint a rózsa,
nem hiszem azt.
Hogy nincs fehér kebled halma
hóból s kristályból faragva,
elhiszem azt:
de hogy fehérebb ne volnál
kristálynál és tiszta hónál,
nem hiszem azt.
Nem vagy napisten s napsugár,
szűz angyal, se főnixmadár,
elhiszem azt:
de hogy nincs benned angyali,
bár angyalnak tudsz látszani,
nem hiszem azt.
Hogy nem liliom a kezed,
s nem lótuszok rajt' az erek,
elhiszem azt:
de hogy minden képzeleten
kecsessége túl ne tegyen,
nem hiszem azt.
/Ford.: Kálnoky László/
José Martí: Egyszerű versek
IX.
Szombréróm árnyéka rád hull,
egy mesét hadd mondok el:
a guatemalai lányról,
kit megölt a szerelem.
Liliomok fehér halma,
jázmin, rezeda virága,
így indul a ravatalra,
koporsója selyemláda.
...Szelencét ad, azt reméli,
nem feledik sohasem,
s hogy asszonnyal jött a férfi,
megölte a szerelem.
Püspök és nagykövet lépdel,
vállon viszik könnyű testét,
nyomukban a város népe,
az utat virágok lepték.
...Hogy a kedves visszajött,
látni, balkonján terem:
asszonyával látja őt,
s megölte a szerelem.
Nemes ívű, izzó bronz volt,
csókra nyújtá búcsúzóban
homlokát, oh, az a homlok!
nem szerettem senkit jobban!
Fürödni ment a folyóhoz,
beszélik, a víz hideg,
holtan húzta ki az orvos...
a szerelem ölte meg.
A jeges kriptába érve
két pad között láttam holtan,
csókot leheltem kezére,
cipőjét is megcsókoltam.
A sírásó délután
értem üzent csendesen:
nem láttam többé a lányt,
kit megölt a szerelem!
/Ford.: Dobos Éva/
XXIII.
A földről elmegyek végleg,
természetes kapun át:
kocsin fekve, zöld levélnek
szívjam halál illatát.
Ne rakjanak a sötétbe,
mint ki eladta honát:
holt arcom fordul feléje,
nap hintse rá sugarát!
/Ford.: Györe Imre/
XXXIX.
Rózsa nő, fehér virággal,
azt nevelem télen-nyáron,
mind tiéd, igaz barátom,
nyújtsd kezed, nyújtsd tiszta vággyal.
S neked, aki durva lábbal
élő szívemre tapódol,
kertemben nem bogáncs bókol,
rózsa nő, fehér virággal.
/Ford.: Kormos István/
José Martí (Kuba, 1853-1895): Az én lovasom
Volt idő, mikor
reggel naponta,
piciny fiacskám
ébresztett csókkal.
Mellemre pattant,
miként ha lóra,
hajfürtjeimet
gyeplővé fonta.
De boldog is volt,
de boldog voltam!
Parányi két láb
sarkantyúz oldalt,
bársony sarkantyú,
gyöngéden nógat.
Pöttöm lovasom
kacag sikongva...
Aprócska lábát
kezembe fogtam,
mily kicsi két láb,
elfér egy csókban!
/Ford.: Dobos Éva/
B. Michelangelo: Kinek, mint száraz ág
Kinek, mint száraz ág, szikkadt a csontja,
s a húsa kóc, és szíve: kéndarab:
ha szikra pattan rá, egy pillanat,
s menten kigyúl, emésztő lángot ontva.
Kiben az értelem vak, gyönge, tompa,
s lába csúszik és hurokba szalad:
iránytű s kormányrúd nélkül halad,
ezer veszély kiséri azt naponta.
Művészetemen győz a tiszta szándék,
mit égből hoz magával férfi és nő -
mindenre ő nyom tündöklő pecsétet.
Ez óv s vezet, ez égi szép ajándék,
rá hallgatok, és már vigyázni késő:
a szerelem tüzén lobogva égek.
/Ford.: Képes Géza/
John Skelton: Margaret Hussey-hez
Margit, te édes,
szép, büszke sólyom,
bő nyár virága,
vagy ölyv, ott a tornyon:
ki fény és vigasság
és nincs benne gazság,
csak szív és igazság:
oly ügyes ő,
oly szüzes ő,
oly üde, üde nő,
szava, szeme,
szíve, kegye, -
tollam hegye
bármily hevet szit,
véle nem vetekszik,
mert Margit édes,
szép, büszke sólyom,
bő nyár virága,
vagy ölyv, ott a tornyon:
erényes ritkaképp,
s oly szende, zsönge épp
mint Isaphil, a szép,
édes fűszerecske,
illatos üvegcse,
nem jobb Cassandra, szebb se:
hű gondolatja szikla,
remek formája ritka,
s hiába jársz be száz helyet,
nem lelsz ily kedveset,
és illedelmeset,
mint Margit, az édes,
szép, büszke sólyom,
bő nyár virága,
vagy ölyv, ott a tornyon.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Gyulai Pál: Az ákáczok alatt
Hányszor mulattunk itten,
Ákáczok árnyiban,
S feledve gondjainkat,
Kis játszó magzatinkat
Elnéztük boldogan.
Dicsérted kis leányod,
Mily szép, szemérmetes,
Fiacskád átölelted,
S örömben ége lelked,
Hogy bátor és eszes.
Beszéltük, mindenikből
Mi lesz, ha nagyra nő:
Tréfáltunk és nevettünk,
Majd olykor elmerengtünk
S kitárult mult, jövő.
Mondád, ha majd elaggunk,
Hajunk ezüst fehér,
S betelve annyi vágyad,
Nem adnád unokádat
Szép ifjuságodér'.
Oh drága nőm, a földön
Ki legjobb nő valál,
Nem agg korban, de ifjan,
Virágzó bájaidban
Tépett le a halál.
A gyermekek már nőnek,
Év év után halad,
Még szebbé lőn leánykád,
Oh istenem! ha látnád
S ölelnéd kis fiad.
Oh istenem, ha látnám
Még egyszer arczodat,
Ha köztünk itt lehetnél,
Egy perczre megjelennél
E kedves fák alatt.
Ha látnám lelked fényét,
A mint szemedben ég,
Ajkad boldog mosolyját:
Az élet gyászos harczát
El tudnám bírni még!
Mese angol nyelven: The homeless squirrels
Mother squirrel and her little ones were without a home and did not know where to turn because, with a single stroke, a brawny woodcutter had chopped down the tree in which they lived.
"What will become of us?" wept mother squirrel.
Mother squirrel threw her arms round her little ones but she could not stop wailing.
Peter the woodcutter marched along, with his axe over his shoulder, in the mood for chopping down all the tress in the wood one after another.
" Tra-la-la! Tra-la.lay! I'm off to work today!" sang Peter happily on his way through the wood in full bloom.
Zap! Zap! rang out through the silent wood. It was Peter's axe chopping down tree after tree as he worked tirelessly on.
"Timber!" he cried.
He didn't care if they were inhabited by friendly little squirrels and other animals who had so lovingly built their homes in them.
"Neighbour, Neighbour!" cried a terrified little squirrel.
"What's the matter?" exclaimed another squirrel opening the door of her house.
"The heartless woodcutter is in sight. I think he is coming here."
"Oh! How dreadful!"
A squirrel watchman on his usual beat in the wood came upon the woodcutter and caught him red handed.
"Aren't you sorry for what you are doing?" he said to him.
"Oh! And who are you?" asked Peter in surprise.
And mother squirrel too came up to him sobbing and said, "This is my house and my little ones are inside. If you chop down this tree I shall have no home."
"Please forgive me, I never thought of that," cried Peter, full of remorse.
Actually, although Peter was a happy-go-lucky sort of chap, his heart was in the right place.
From that day onwards, the little squirrels marked all the trees that the woodcutter could chop down because they were not occupied. That way, he would not be short of wood and nor would our little friends be homeless.
"I'll paint this red," said the squirrel," so that Peter will not miss it and it will not be chopped down, for this is where my little ones live!"
So it was, that all the little animals lived happy and contented and helped the good woodcutter to carry away his timber.
Peter was also very happy, surrounded by his friends the squirrels. At last peace reigned in the wood. No more crying and sobbing was heard, because there were no homeless squirrels now.
Mese angol nyelven: Alice in Wonderland.
One day, Alice went on a trip to the country, and when she had walked about and played a great deal, she fell asleep inder a tree.
Suddenly, she saw a rabbit who was running along with a large watch in his hand.
"He is so elegant, he must be going to a party", thought Alice. "I will go with him!"
Alice followed the rabbit who ran and ran until he came to a hollow tree which he entered, and Alice, without thinking went in after him.
Down and down she fell...
At last she came to a beautiful garden where the flowers spoke to her.
"Have you seen a rabbit round here? asked Alice.
"No!" said the flowers.
Alice continued her journey through Wonderland. On her way, she was invited to take tea with the Mad Hatter and the March Hare.
"Would you like some dough-nuts, little girl?" asked the Mad Hatter.
Although she asked lots of questions, Alice did not find the rabbit. Then, suddenly, she saw him running in the distance and set off after him.
"This time he will not get away!" she thougt.
Alice followed the rabbit and arrived at a strange gathering where there was a Queen of Hearts, and there too was the rabbit, looking at her in alarm.
The Queen said in a very loud voice, " We shall have to change this little girl into a playing card!"
And then she added, "Seize her!"
Alice was rettified when she heard those words and then...she woke up. It had all been a dream!
To her surprise she found she was still in the place where she had fallen asleep.
Szász Károly: Csöndesség
Olly szép tavaszi alkonyat volt,
Én kedvesemmel kün valék,
A nap már régen lehanyatlott,
Még édes-enyhe volt a lég.
A nap bucsú-csókjának lángja
Pirult az égnek homlokán,
Mint kedvese után a lányka
Ugy néz az ég a nap után.
A sima róna végtelenjén
Pihenve szunnyadt a tó,
Mint gyermek édes anyja keblén,
Hogy sohaja sem hallható...
A vizen túl, messzi távolban
Pásztorok csöndes tüze ég,
Majd eltűnik, majd meg kilobban,
Gyujtja- s oltja a messziség.
Nyugot felől szellőcske rezdül
S szivünkön édesen csap át:
Hozván a kopáron keresztül
A távol erdők illatát.
Ott tulnan zöldebb tájak intnek,
De végtelen a láthatár,
Fáradtan tér meg a tekintet,
Mint hosszu utról a madár.
Az estharang imára kondul,
Vagy tán lélekcsengettyü szólt?
Felrezzenünk a fél álombul,
Melly szivünkre, mint árny hajolt.
És öszvetesszük kezeinket,
De ajkunkon egy hang se kél:
Egymás szemébe egy tekintet,
A mellynek édes titka mély...
Van hangja a viharos tengernek,
Jajgat a kinek szive fáj:
De a boldogság néma gyermek,
Szivünk hallgat, mint a táj.
Wáshington Bermúdez ( Uruguay, 1847-1914): Merthát birka
Van egy nép: valami tiltja,
hogy való nevén nevezzem,
jobb lesz hát így emlegetnem:
bamba birka...
Hadd mondjam e furcsa népnek
sűrített históriáját:
messzefénylő glóriáját
a világ láthatta régebb:
idegenek beletéptek,
hódító kard szabta-nyírta,
régi hatalmát lebírta,
eltiporta szabadságát,
s billogként beléje vágták:
bamba birka.
Hű vitézei valának,
méltó, izzó patrióták,
homlokukat borították
halhatatlan babérágak.
Ám a hajdani csatáknak,
hős időknek nyoma sincs ma.
Mert e nép, e büszke, tiszta,
katonáit felcserélte
sehonnai sok pribékre:
merthát birka.
Szabad gyűlései voltak,
illusztris képviselői:
ám boglárai a multnak,
a dicsőnek, mind lehulltak,
és a büszke nép ma sírva
néz a multba, mint a sírba,
mása sem maradt, csak emlék,
azt kérőzi az esett nép,
mint a birka.
Büszke polgárai voltak,
bátor szívű daliák:
rá vitézek silbakoltak.
De reá pányvát bogoztak,
s rút keresztjéhez szorítva
szánalmas Krisztusa így ma
a szomszédos nemzeteknek,
kik sebein csak nevetnek,
merthát birka.
Hol vannak a feddhetetlen
tiszta hivatalnokok?
Ki mind virtusból jutott
rangra, s őszült becsületben?
Számtisztjei a jelenben
úgy kezelik drága pénzét,
miként Első Péternél rég:
elbánni velük ki bírna?
És a nép csak éhezik ma,
mint a birka.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Henrik Ibsen: Vége
Mind kikísértük,
elment a vendég:
szavuk a szellők
már elkeverték.
Most tompa csend van,
hol énekeltél.
Sötét a kert lenn,
sötét az erkély.
Rövid akkord volt,
egy kósza ábránd!
Vendég, ki jött és -
Aztán tovább állt.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Charles d'Orléans: Dal
Be jó ránézni, Istenem!
a jóra, szépre, kellemesre.
Annyi bűbájt rejt lelke-teste,
hogy csak dicsérik szüntelen.
Be nem tell véle senki sem,
hiszen szépsége újul egyre.
Be jó ránézni, Istenem!
A jóra, szépre, kellemesre!
Innét és túl a tengeren
nincs eladólány se menyecske,
ki szépségével versenyezne.
Ha látom, álom, azt hiszem:
be jó ránézni, Istenem!
/Ford.: Somlyó György/
Guillaume de Machaut: Hódolat
Szóval, tettel, sem szándékkal
sosem vétkezett,
a te híved nem is véthet
Hölgyem, ellened.
Nézd e hű szívet:
hódolattal tisztel téged,
s amíg él, szeret.
Gyönge arcod, mint szép rózsa,
bókol, int, nevet,
május fénye andalítja,
úgy hív, integet,
inti hívedet -
és ő dicséretét mondja,
s amíg él, szeret.
Áldott óra, mikor téged
megismertelek,
hogy örökbe adtam néked
testem-lelkemet,
hogy tiéd lehet
ez a szív és ez a lélek,
s amíg él, szeret.
/Ford.: Jankovich Ferenc/
Luisa Pérez de Zambrana ( Kuba, 1853-1922): A három sír
Számomra nincs több táncos fellegörvény,
Se napfehér virágok kelyhe-nyílta:
Három sötét sírkő szüntelen éjén
Vagyok zokogva virrasztó pacsirta.
Nincs áprilisi lanka, liliommal,
És nincsenek májusi rózsavölgyek:
Vagyok villám derékba-törte tölgyfa,
Amely három sírhely fölébe görnyed.
Se csillagok aranyja nincs, a hold sem
Bocsát gyöngyhálót este a vizekre:
Vagyok jaj! három sír közt térdepelve
Az elmúlás, a gyász örök keresztje.
Már lantom a habok csókjára bíztam:
Számomra templom, oltár, drága pálma
A három sír, amelyben ott nyugosztok,
Lelkem három virága, három álma!
/Ford.: Hárs György/
Bonyhai Benjámin: A ki mint vet, ugy arat
Példák tanitanak, példákból tanuljunk,
Mig lehet, mindig a más kárán okuljunk,
Szülők, ifjak: im e tükörbe nézzetek,
S ebből tanulságos képre ismerjetek. -
I.
Kétlaki Pál hires gazda Félkeréken,
Ő hozzá fogható nem volt a vidéken,
Mint kékbeli ember magát rátartotta,
Biró - hogy még sem lett - nagyon bosszantotta.
Édes apja még élt, - nyolczvan körül jára,
Szép jószágát általruházta fiára: -
Érdemes öreg volt, tisztes-becsületes,
Úr, szegény, és gazdag előtt tiszteletes. -
Mert a jó viselet becses mint drága gyöngy,
S a gyémánt tündöklik bár fedje azt göröngy.
És mégis a rosz hir olly formán szállongott,
Hogy Pál - ősz atyjára már botot is fogott. -
Úgy szokták mondani: hogy a nyárfa levél,
Nem zörög magától - ha nem mozgatja szél. -
Nagy bűn pedig apát, és anyát bántani,
Vénségök idején megszomoritani -
Háládatlan fiu! meglásd ha vétettél,
Úgy aratsz majd te is - mint magad vetettél. -
II.
Pál gazdának volt két szép kis csemetéje,
Egy fia s egy lyánya, két szemének fénye.
Őket apjuk s anyjuk mindennel halmozták,
Még a fúvó széltől is megoltalmazták.
Jánost és Zsuzsikát ugy elkényeztették,
Nagy kamasz létükre ölbe is vitették.
Már a fiu nyolcz, s a kis lyány hatéves volt,
Játék s bábfélékkel még sem győzte a bolt,
Báránkám, tubiczám, kincsem volt a nevük,
Mindenhova pesztra s szolgáló ment velük:
És ezeket sokszor jól jól felpofozták,
Szülőik mégis a cselédet okozták.
És ha káromkodtak, ők nevettek rajta,
A feddés annyi volt "ejnye! kutya fajta."
János az evésnél rendesen bort kapott,
Mindig szürcsölgetett ha egyet harapott.
Mert az édes anyja fejébe azt verte:
Hogy a viz ártalmas a zsiros ételre:
Pedig az emésztést viz segiti elő,
Mig a bortól hevül a vér s agyvelő.
Reggel pálinkáért kunyorált az anyján,
- S igy szokik italra a gyermek lassacskán. -
A fiu, ha magát egy s másra kötötte,
Mig az atyja s anyja kedvét nem töltötte,
Mérgelődött, sirt, ritt, magát földhöz verte,
És apja kezéből karját kitekerte.
Sőt az anyjához is többször hozzá csapott,
Véle huzalkodott, s ujjába harapott.
Látva ezt az öreg, tovább nem állhatta,
Fiának s menyének tanácsul ezt adta:
"Fiam! az Istenért mi lesz igy veletek,
Ha gyermeketeket ekként nevelitek,
Meglássátok, ennek szomoru vége lesz,
Gyermektek nem lesz a család ékessége.
Ugy is már a gonosz s erkölcsi romlottság
Lábra kapott, és most már a fiatalság,
Vallástalan, Istent káromló kezd lenni:
Kár annak akadályt, és gátot nem vetni.
Kérlek benneteket, azt meggondoljátok,
Gyermekeiteket - el ne kapassátok:
Őket rosz tettökért szükség meginteni,
Sőt még ollykor ollykor meg is fenyiteni.
Még talán nem késő, bár már hibáztatok,
Mert a nevelésnek rosz irányt adtatok.
Magatok vertek kést gyenge sziveikbe,
Bűn magvat plántáltok termő kebleikbe.
Új földben a mag is bujábban tenyészik,
Gyermekszivben a rosz hamarább növekszik:
A bűn ollyan, mint egy görgetett hólapda,
Mindig ragad hozzá, ki egyszer elkapta! -
Pál fiam tanácslom, hogy ne halaszszátok,
Mindkét unokámat iskoláztassátok,
És a tanitónak kössétek szivére:
Hogy nagy gonddal legyen majd növendékére.
Isten! milly bánattal szállnék le siromba,
Ha unokám lenne elfajult s goromba!"
"Ej! haj! apám, felelt daczczal Kétlaki Pál,
Nem kell azt ugy venni " tudja Pál mit kaszál."
Én a hamvába holt fiut nem szeretem,
Majd nagyobb korában kordába vehetem.
Jövő tavaszszal feladom iskolába,
Hogy ne legyen a kendnek szemében szálka." -
Ekként a szép szóra - Pál - sokat nem hajtott.
S a jó öreg többet nem szólt - csak sohajtott. -
III.
Hát a kis leánynyal anyja mit cselekszik?
Csak hogy éppen tejbe, vajba nem fürösztik.
Kényére - kedvére - hágy mindent megtenni,
Véteknek tartaná - még meg is inteni. -
Czifrábbnál czifrábbak a ruhái már is,
Hajában pántlika, nyakán gyöngy a kaláris.
Piros, zöld, és sárga topánka lábára,
Változtatva huzzák fel- s le parancsára.
Még a csillagot is örömest rá tennék,
Ha azt a csillagos égről levehetnék. -
Nincs olly keresztelő, lakzi - és mulatság,
Hová el nem vinnék már a kis Zsuzsikát.
Édes anyja örül, - ha lyányát dicsérik,
Oh! de kár pedig, hogy észszel fel nem érik.
Milly bűn a gyermeket igy elkényeztetni,
Belé a hiuság mérgét csepegtetni,
Plántálni a nagyravágyást termő magot,
Korán beoltani a vétkes anyagot. -
"Szülők, meglássátok, megkeserülitek,
Ha leányaitokat ferdén nevelitek. -
Szülői tisztelet, kész engedelmesség,
Ártatlan szelidség, és szemérmetesség,
A házi dolgokat, s a rendet megszokás,
Ruhában csinosság, de nem czifrálkodás,
Gondosság, fürgeség s több illy nő-erények,
Jól nevelt leánynál tündöklő ékszerek." -
IV.
Már eljött a tavasz, és a szép kikelet,
Zöld bársony kantusban űzé el a telet,
S már a kelepelő gólyát, és a fecskét,
A játszi gyermekek nagy örömmel lesték. -
Kétlaki Pál is bár huzta - halasztgatta,
Végre két gyermekét iskolába adta. -
Mind két tanitónak rá beszélt lelkére,
Hogy ujját se tegye ám növendékére,
És azoknak soha egy zokszót ne adjon,
Inkább a tanulás és irás maradjon. -
Úgy de a két gyermek, már néhány nap mulva,
Apjoknak oktalan beszédjén indulva,
Annyi pajkosságot, és csinyt elkövettek,
Hogy tanitóiknak már terhükre lettek.
Tűrtek ezek még is, - szép szóval intették,
Őket a jó útra kérve téregették.
Oh! de a hol a rosz egyszer gyökeret vert,
A gyermek a szülők gyengéire ösmert,
És mikor ő egyszer már vérszemet kapott:
Ollyanból jó embert senki sem faragott. -
A gyenge plántát is, ha magára hagyják,
Korán nem öntözik és nem gyomlálgatják,
S az oltványnak fattyu-hajtását nem nyesik
- Kivész vagy elsatnyul, s okát hol keresik?
A jó fi-tanitó is - sokat vesződött,
Jánossal éveken által bibelődőtt:
Végre próbálta őt meg is fenyiteni,
Rosz példaadástól igy elrettenteni.
Nem is kellett egyéb. - Fia panaszára,
Rá ment Kétlaki Pál a tanitójára.
Megtámadta, - s ugymond: az ur azt gondolja,
Hogy az én fiamat bátran hóhérolja?
Azt én nem engedem, - s most azt is megteszem,
Hogy az iskolától fiamat elveszem."
És ostoba észszel szavát megtartotta,
Az iskolát tőle megszabaditotta.
Jaj: de már mind késő - mert az iskolába
Tőle sok gyermek, - sok roszat szitt magába,
Már lehetett látni lakadalmasokkal,
Iskolás gyermeket, palaczkkal, kulacscsal,
Kendő lobogokkal ujjongatva járni,
Kocsin nyargalózni, fel- s alá ugrálni -"
Még Zsuzsika néha fel-feljárogatott,
Reá sok lány irigy szemmel hunyorgatott.
Pávának csufolták, olly gangosan jára,
Hétköznap is drága ruhát vett magára. -
V.
Jánosból már suttyó legény kerekedett,
S a nagyobb legények közé keveredett,
Czimborák, pajtások elegen akadtak,
Kétlaki Jánosnak a kik kezet adtak:
És ebben szülői nagyon gyönyörködtek,
Hol jártán, vagy keltén? - nem kérdezősködtek
Őt egészen hagyták maga szabadjára,
Mindig csak mulatság s vigság után jára.
Nálok dinom-dánom volt, s a sok cimborák,
Ették, itták a jó pajtás apja borát.
Sallangós paripán járkált ide s tova,
Addig ugratta azt, mig birta a lova. -
- A tanyán a szegény öreg csetlett botlott,
Mert otthon nyugalmat - már nem találhatott,
Száraz eleségen csivelygett rágódott.
Mig otthon családja kedvére dobzódott.
Őt itten egy öreg tanyásné dajkálta,
A ki negyven éven által - már szolgálta:
Hát ez a sorsa egy öreg apának,
Kinek a dologban körmei kopának,
A ki szép vagyonát önmaga kereste:
Fiának jó szivből - általeresztette:
Hogy kegyelemkenyér legyen a jutalma,
És lelki fájdalom - kinzó aggodalma? -
Fiak! tartsátok meg az Isten parancsát:
Oh! " tiszteljétek az atyát és az anyát." -
VI.
János " ki vagyok, mi vagyok" jól érezte,
Magát minden lépten hányta és vetette,
Csuf volt előtte a koldus és szegény, -
Ő volt csak a hirre hágó gazdalegény.
Világért sem köszönt, s tért volna ki másnak,
Több embersége volt bármellyik kondásnak,
Szemtől szembe minden embert kinevetett,
Könnyebb volt lelkének, ha ingerkedhetett. -
Vasárnap ha elment az Istenházába,
Ott is őgyeledett gyakran izgágába,
Másnak kalapját a karból levetette,
A buzgó népséget fel-felingerlette,
És ezért: házához a pap megidézte -
" János fiam! ugymond, minő botrányt teszesz,
Ha Istent nem ismersz, szerencsétlen leszesz.
Majd ha szomoruság emészti kebledet,
És balsors viszálja rongálja éltedet,
Vétkeidnek árja ha majd reád borul,
Lelked bűnbánását érzed majd ostorul.
Ki lesz vigasztalód, védelmed kutfeje?
Keblednek orvosa, gyógyitó ereje
Vigyázz! mert az ollyan ember boldogtalan,
Kit a hit elhagyott - s keble vallástalan." -
Hajh! a lelki atya borsót hányt a falra,
Szép szava nem hatott a rosz fiatalra,
Délután fütykössel ment már a korcsmába,
Czimborái voltak mindenütt nyomába.
A kocsmáros a bort nem győzte hordani,
Az iczéknek számát nem kellett mondani,
Mert marokkal nyomta a bankót kezébe,
Tallért, huszast szórt a czigányok szemébe. -
Nem volt hossza vége, a táncznak ivásnak,
A hajat meresztő rút káromkodásnak:
És mikor megjelent a helység esküttje,
Hogy a garázdákat onnét elszéleszsze:
János s pajtási, lábon s karon kapták,
És kurjongatások közt kihajitották. -
Ők már azt gondolták, hogy rendjén szénájok,
De a biró huszad magával ment rájok,
S mint a kik törvénynyel s renddel daczolnak,
Mások nyugalmával semmit se gondolnak,
Őket egytől egyig mindjárt befogatta,
És törvénylátásig kóterbe záratta. -
VII.
Kétlaki Pál - reggel - hogy mindent megtudott,
A derék biróra dult fult, haragudott.
És ment egész dühével, a helységházához
Számot kérni, hogy ki mert nyulni fiához?
S mig más, sok ott levő szülék kérve kérték,
A birót - fiokat hogy jól megfenyitsék:
Ő nagy hatalommal fiát követelte,
Az elöljárókat nagyban fenyegette.
"Szégyelje el magát Kétlaki Pál uram,
Mond a biró - hiszen ha belátása van,
Láthatja kegyelmed, hogy fia elromlott,
És sok becsületes fiukat elrontott,
János - a helységben - már Isten ostora,
Mi lesz még belőle? ha igy megy a sora.
Kár hogy kegyelmed még pártolja, s lábat ád
Neki s jobban jobban - rontja el a fiát.
A kegyelmed fia - már falunk mételye,
Egy ivadék ifjat megronta, mérgeze.
Elvész pedig a nép, a melly istentelen,
Részeges, dobzódó, vakmerő, féktelen.
És a melly a törvényt lábával tapodja,
Istenét, biráit szidja, káromolja, -
S a melly nép, csak abban tartja az ünnepet,
Hogy hever, tivornyáz, korcsmákba őgyeleg.
Én fenyegetésit semmibe sem veszem,
Mit rend-kötelesség tart, vele azt teszem."
S a mit szóval mondott, azt meg is tétette,
Kétlakit - s pajtásit jól megfenyitette. -
VIII.
A sok okos szülők rosz néven nem vették,
Fiaikat hogy olly szigoruan büntették:
S rájuk parancsoltak, hogy békét hagyjanak,
Kétlaki Jánossal ne társalkodjanak. -
Volt is az intelemnek néhányra sikere,
Kétlakit elhagyta egy két jó embere.
Látták, hogy csak bajba sodorja be őket,
Busitják általa a szegény szülőket. -
Jaj! de Kétlakin a büntetés nem fogott,
Apjával anyjával együtt agyarkodott, -
A birót átkozták, sőt ő fenyegette,
"Megállj - ezt megbánod" erre szedte vette!! -
János ezentul is, csak ugy hetykélkedett
És a városokra járt, s ott legénykedett.
Éjet s napot töltött a laczi-konyhákon,
Örült lelke az ott talált czimborákon. -
Azokkal is össze-szürte már a levet,
Költött rájuk, velök tánczolt, ivott-evett. -
Olly részegen is ment haza, - hogy lováról,
Ugy vették le, hogy ő nem tudott magáról. -
Fájdalom! hogy ezt még éltesek is teszik,
A vásárt csupán csak azért felkeresik,
Hogy ott más emberek botránykozására,
Igyanak családjuk, s maguk rovására. -
Kétlaki Pál már már kezdett eszmélkedni,
Hogy fiát csakugyan kordába kell szedni.
Másnap hát a fiut korholni is kezdte,
De még feddésit jól be sem végezte:
Felemelt ököllel káromolta apját,
És bőszült méreggel kiüté kalapját.
Neki rivalkodott! hogy több szó ne legyen,
Mert nyakánál fogva az ajtón kimegyen. -
Bezzeg! a bárányka szép nagy szarvat kapott,
Atyja fejéből - kiüté a kalapot.
Vigasztalhatja most magát Kétlaki Pál,
Hogy bölcs okos észszel " tudja Pál mit kaszál." -
IX.
Jánosnak az apja többé pénzt nem adott,
Jaj! de amit tőle apja megtagadott:
Ő azt rosz lelkével ki tudta pótolni,
És apját - mig észrevette - megtromfolni. -
Nyolcz szép jármas ökrét vásárra hajtotta,
Azokat jó pénzen - ott eladogatta. -
És mivel apjának sok szegény felese,
Szántás által nála kenyerét kereste. -
Mint a ki - már minden jóból - kivetkezett,
Velük saját apja ellen szövetkezett, -
És együtt tetemes lopást vittek végbe,
Melly borzasztó vétek felkiált az égbe. -
"Istenem, az még is vajmi rettenetes,
Hogy mai világban alig van olly feles,
A ki a gazdának hiven beszámolna,
A jótéteményért - igaz sáfár volna. -
S még a szent irásból szokták azt menteni,
Nyomtató lónak nem kell száját bekötni.
János hogy magát illy módon megzsebelte,
Sok rosz pajtásit kereste - fellelte.
Azokkal hétszámra járt kelt, korhelykedett,
Az apja házához nem is közeledett.
Számtalan rosz ember lett a czimborája,
Minden kártételnél - a gyanu - volt rája,
És gonosz pályáját annyira futotta,
Hogy a biró házát maga felgyujtotta.
Végre őkegyelme ám hurokra került,
S őt czimboráival tömlöczre vetették
Tiz évi rabsággal láb alól eltették. -
Kétlaki Pál pedig, a sok kárt fizette,
Vagyona nagy részét fel is emésztette. -
X.
Kétlaki Pál s neje nagyon töprönködtek,
Fiok bal esetén sirtak, szörnyülködtek.
A kárt, gyalázatot nehezen szivelték:
S mind ezt annál inkább restelték, szégyelték,
Mert sokan őket és fiokat átkozták,
Hogy családjukat illy kárba, bajba hozták,
És öreg atyjuknak, hogy szót nem fogadtak,
Fioknak jót roszat önkényére hagytak. -
Most már Zsuzsikában volt még reménységük,
Ő volt még egyetlen egy gyönyörűségük:
Jóllehet pedig szép leány vált belőle,
Még is az ifjuság őrizkedett tőle. -
Mert nagyra-vágyó volt, - czifra - dologtalan,
Másokat lenéző, csufoló s csintalan. -
Jaj! de azért ám ő szerencséjét tette,
Egy szücslegényből lett ispán eljegyezte.
S minthogy a vőlegény, gavallérnak látszott,
Zsuzsikának tetszett: a pénzzel csak játszott.
Szép, czifra szerszámos paripán ment oda,
Örömükben azt sem kérték mi s kicsoda?
Sőt Kétlaki Pálék boldogságban voltak,
Róla dicsekedve beszéltek és szóltak, -
Hogy Zsuzsikából már uri asszony válik,
Mellyre az anyjának foga régen vásik. -
És mind a mellett, hogy adósságba másztak,
Mint eddig, ugy most is mind egyre pompásabb
Volt Zsuzsikának menyasszony ruhája,
Hogy a ki látta, elállott szeme szája. -
Lakodalmán nem volt kalács, turóslepény,
Hanem csak mind drága és czukros sütemény,
Amelly Kétlakinak sok százakba került,
Hajh! a lakodalom még sem jól sikerült:
Mert mikor legjobban állott a mulatság,
Tánczol, dalol, ujjong a sok fiatalság,
Zsuzsika éppen menyasszony tánczát járja,
Az öreg tanyásné az ajtót feltárja.
Holtan hozzák be a legjobb öreg atyját,
A kinek gond sem volt tudni állapotját...
A kit a sok rosz hir, és háládatlanság,
Vele nem gondolás, s vétkes méltatlanság
Legkinosb érzete megtört, ágyba ejtett,
Mig buzgó fohászok közt kiszenvedett. -
El lehet képzelni, hogy ez a jelenet,
Mint egy mennykő csapás, mindenkit meglepett,
És a jó érzésű ember ugy megrendült,
Hogy erében belé még a vér is mghült.
Kétlakinak le volt verve a családja,
Hangos volt nékiek mások susogása. -
A muzsika, lárma most már elhallgatott,
A vendégek okosb része elballagott.
Ám de sokan, azért még ottan maradtak,
Virrasztás szin alatt, - mert tivornyázhattak.
"Bezzeg volt sok beszéd, hogy ez Isten átka,
És a kevélyeket - az ur megalázta,
S a miért Kétlaki atyját megvetette,
Atyjában s fiában az ég megbüntette." -
XI.
A temetkezés két nap multán tartatott,
Félkeréken illyen soha nem láttatott,
Minden rendü, rangu, sok nép besereglett,
A kegyes apának végtisztességet tett:
És két lelkész tartott ollyan szónoklatot,
Mellynek mind egyike a velőkig hatott. -
Bezzeg meg lehetett azokból érteni,
"Hogy a jó szülőket nem kell megsérteni,
És boldogulását csak az reménylheti,
A ki jó Istenét, vallását szereti." -
"Sajnos, hogy a nép közt van egy csunya szokás,
A halottasháznál rendezett torozás, -
Némely helyeken azt, már annyira viszik,
Hogy a vendégsereg részegségig iszik. -
Példa van rá elég, hogy mig együtt ülnek,
A testvérek sokszor ugy összezördülnek,
Hogy a kis maradton támad verekedés, -
Mást helyt jó kedvükben tánczra kerekedés." -
Kétlaki Pál is hát, a nagy tort megadta,
S lánya lakodalmát jó formán folytatta,
És tiszteletére az elhunyt apának,
A sok dorbézolók reggelig ivának. -
Másnap az ispán is, sok rakott szekérrel,
Elvitte Zsuzsikát Istennek hirével. -
S pár nap milva, hogy a kisérők megjöttek,
A szülők egy kissé neki rökönyödtek:
Mert uri vejökről ollyan hirt kapának,
Hogy tütsdkit, vagy hajtsd kit, nála nem látának.
És hogy egy sik pusztán, ollyan ház a laka,
Mellynek jó formán sem teteje, ablaka. -
Kétlaki Pál erre magába feltette,
Hogy mihelyt dolgait kissé rendbe szedte,
Anyjokjával együtt kimegy a pusztára,
Vejének s lányának látogatására. -
Ugy de mi történik? - már negyedik héten,
Két jámbor szamárral befogott szekéren,
Egy birkás betegen hozta be Zsuzsikát,
Mellynek ő magyarán meg is fejté titkát. -
"Az ispán ur, ugymond, részeges, kóborló,
Sokszor azt sem tudja, merre viszi a ló, -
Azért nincs egyebe rajta-valójánál,
Még azt is elveszti néha a kártyánál.
És ha részeg, ollyan mint a veszett állat,
Üt, ver és előtte senki meg nem állhat. -
Tegnap is jobb keze, valahol megverte,
A nemzetes asszonyt végig egyengette. -
Szegényt, hogy megszántam ime haza hoztam,
Lehet, hogy magamnak egy kis bajt okoztam. -
Bizonynyal azt mondom, jobb lesz neki itthon,
Ámbár most már nem lesz sem leány sem asszony."
Szegény Zsuzsikát megszánta volna pogány,
Szólni is alig birt, arcza volt halavány,
És a midőn őt a kocsiról levették,
Összetört testével az ágyba fektették. -
XII.
Kétlakiék most már szörnyű buban voltak,
Midőn illy tömérdek csapásra gondoltak:
Vétkes és gondatlan hibájokat látták,,
Bünöket jó atyjuk irányában bánták. -
Kétlakit a lelkiismeret furdalta,
Sem éjjel, sem nappal nyugtát nem találta,
Meghallotta, hogy a fia is átkozza, -
És romlott voltáért szüleit okozza.
Leányának minden boldogtalansága,
Szintén s egyedül az ő gondatlansága,
És most már nem segit rajtuk a rangkórság,
Mert nyakán van a sok tömérdek adósság. -
Kétségbeesetten látja Kétlaki Pál,
"Hogy a koldusbot az ajtó küszöbön áll."
* * *
Szülők! ti szórjátok el a termő magot,
Ti oltsátok be az ép s erős anyagot,
És a gyenge fácskát, még a csirájában,
Az atyai növényház meleg ágyában,
Ti ápolgassátok, és takargassátok, -
A fattyu hajtástól, férgektől óvjátok,
Hogy majd az iskolakertésznek kezébe,
Szép s ép gyökeres fát adjatok kertjébe,
Mellyet az termővé gonddal nevelhessen,
Árnyában a szülő, hogy megpihenhessen." -
Higyjétek el! mihelyt a kis gyermek eszmél,
Akkor már a hajlam, és vágy benne kikél,
És ha ti azokat nem korlátozzátok,
Jó idején, korán meg nem vigyázzátok,
A gyalog ösvényen a gyermek oda jut,
Hová sok más országuton siet és fut::
És a példabeszéd mindig igaz marad:
"Hogy a ki mint szántott és vetett, ugy arat."
/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1858./
Juan Clemente Zenea: Jaj nekem!
Oh! kedves születtél volna
Ezer mérföldekre innen,
Valahol messze, lenn,
Tudnád, hogy lelkem mi nyomja,
Mitől oly nehéz a szívem,
Jaj nekem! Jaj nekem!
Hiába keresek gyógyírt,
Vigaszt hiába remélek
Tetőled, kedvesem,
Mert meg csak az az ég gyógyít,
Mely kék szemednél is kékebb...
Jaj nekem! Jaj nekem!
Nem sejted, mennyire fájhat,
Nem sejted, mekkora bánat:
Végtelen, végtelen,
Látni a lombtalan fákat,
S hogy a nap hideg és sápadt,
Jaj nekem! Jaj nekem!
Szívedből fájdalmas dallam
Fakadjon, mely égig szálland,
Elenyész, messze fenn,
S én fejem kebledre hajtsam,
Siratván drága Kubámat.
Jaj nekem! Jaj nekem!
/Ford.: Dobos Éva/
Juan Clemente Zenea (Kuba, 1832-1871): Az árnyak
Hallga. Dallamos nesz éled.
Ünnepélyes hangzat árad.
Síri mélyek énekével
Súlyosul a napleszállat.
Jő alá a hold neveltje.
Fátyla sápadt, mint a bánat.
A világért sír a lelke
A poézis angyalának.
Lenn a tó nemtőli tündér-
Rózsa szirmán gondoláznak
S bontanak a halk zefírben
Rózsaszínű éji szárnyat.
Sugdosódva, mint a hárfa
Szólanak a pálmaágak,
Bú a bokron illegőben
Ingadozva lágy madárhad.
S lélek mormol a habokban
És a fák lidércben állnak,
Rémlenek kísértet-orcák,
Szellem-arca lesz a tájnak.
Hajh! kik ők, e bús kísértők?
Iskolabarátok, árnyak,
Társakéi, kik derengő
Sírjaikból visszajárnak!
/Ford.: Hárs György/
Számomra ismeretlen költő: Tavasz, nyár, ősz, tél
Tavasz
Mosolyg a kikelet, nyiló virágai
Mint az ifju kornak reménye s álmai:
Gyönyörben ringatják a szenvedő kebelt,
Miként a harmat, a szomjas virágkehelyt.
Zengnek virányain énekes madarak:
Dalaik a szivhez érzően szólanak,
Mindenütt öröm van, élet s virágzás,
Légy üdvöz általam, dicső feltámadás.
Nyár
Tavasz virágiból, mi lelkemre hatott,
Még érzem az édes bűvölő illatot,
Midőn a keblén áldást érlelő nyár,
Gazdag szép remények kalászival kinál.
Ott van a tavasz is a rengő kalászban,
Ifjui öröm a férfiság korában,
Mind közelebb jő a valóhoz s magába
Megtér a lélek is az élet nyarába.
Ősz
Künn a természetben hervadó virágok
Hulló és megszáradt levél, a mit látok:
Ilyen az élet is, mulnak örömei,
Mint a fák és virágok hulló levelei.
De mégis kedves ez, mert a hervadásban,
Elvirult költészet, néma borongás van:
S a reményeitől megfosztatott kebel,
Szeret búsongni a hulló levelekkel.
Tél
Zúg az északi szél, dühöng a zivatar,
A természet egy nagy halotti ravatal,
Mellynek fagyos ölén vidámság és élet
Hó-szemfedő alatt lágy szenderben mélyed.
Ekként az ember is megtört vágyaival,
Széthullt reményivel s jobb jövő álmaival
Hervadásnak indul, s mért ne hervadna el
A mindent átérzett, kiszenvedett kebel?
A tél zord fagyából kikelet hajt s virul
Uj s dicsőbb élet a sir álmaibul:
Jöjj hát, siess felénk, enyészet, halál, tél,
Benned s általad az élet örökre él.
Gyulai Pál: Szeress édes Marim
Szeress édes Marim, mint eddig szerettél,
A mint én szeretlek, hiven, hőn, igazán!
Mindent elvesztettem, mindenem te lettél:
Vigaszom, reményem, dicsőségem, hazám.
Oh mi reményekkel léptem a világba,
Mennyit nem remélett megifjult nemzetem!
Szebb napok derültek a magyar hazára,
Nagy jövő határán birkózott a jelen.
S minden összeomlott!...Jaj meg kelle érnem!
Óriás küzdelmet sirhalmot takarnak.
Nincs többé reménység!...Jaj végig kell néznem
Lassu pusztulását haldokló magyarnak.
Szeress édes Marim és tanits feledni,
Ha a honfibút is elfeledni lehet:
Engem csak szerelmed tud boldoggá tenni,
Ha boldog lehetne, ki hazát veszitett.
Oh lásd, karjaid közt sem hagy el a bánat!
Oh hát még nélküled mi volna életem?
Mig örök bánattal gyászolom hazámat,
Enyhitsen szerelmed édes egyetlenem!
Samsz-ad-Din Muhammad Háfiz: Fürtjeid sötétlő terhe
Mámor-nárciszodnak rabja e világ királya mind.
Józanok hogy szomjuhoznak rubinod borára mind!
Nézd, az ibolyák liláznak, menj a kertbe, láthatod:
fürtjeid sötétlő terhétől borultak gyászba mind.
Illatos szellő elárul téged, engem könnyeim,
máskülönben titkot tart a szerető s a párja mind.
Nem magam vagyok, ki gázelt zengek rólad, mindenütt
felzokog e rózsaarcnak ezer csalogánya mind.
Fürtre fürt egymásra omlik, séta közben válladat
mint a hullám elborítja, nyugtalan csigázva mind.
Allah kertje minket illet - jámbor, kívül tágasabb,
mert mindig a bűnös az, ki a kegyelmet várja mind.
Menj kocsmákba, bíbor lánggal ott derítsd fel arcodat.
Klastromokban mit keresnél? Ott homályos lárva mind.
Én gyaloglok, míg nyeregben ülnek útitársaim,
csak te nyutsd kezed felém s a lépted légyen áldva mind.
Fürtjeidből meg ne szabaduljon Háfiz már soha!
Fogvatartja hullámzó hajadnak selymes szála mind.
/Ford.: Vas István/
Samsz-ad-Din Muhammad Háfiz: Muzulmánok!
Muzulmánok! A szíve enyém volt,
bajomban is meghallgatott - de rég volt!
A jóbarát, az érző szív, okos fej,
a szív népét oltalmazni serény volt.
Ha vergődtem szerencsétlen hinárban,
segítő kézzel, ésszel is helyén volt.
Szememnek árja örvénylett köröttem,
s a part volt ő, a szép, józan remény volt.
A szenvedély utcáiban bolyongtam,
s eltévedtem - Uram, milyen veszély volt!
A gyöngyöket elszórtam, őt keresve,
hiába szórtam - tűnő tünemény volt.
A földön mindig tűrve tűr az érdem,
de nincs, ki mint én, oly koldusszegény volt.
Irgalmat hát e részeg félbolondnak,
mert egykor bölcs, egészelméjű lény volt.
Amíg beszélni szerelem tanított,
minden szavam fűszer volt, szikra fény volt.
Ne mondd Háfizt a szellem mesterének:
én láttam, hogy az őrület hegyén volt.
/Ford.: Vas István/
Francesco Petrarca: A szem, amelyről oly forrón daloltam
A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk mennyországgá tehette:
s most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sírásba.
/Ford.: Sárközi György/
Francesco Petrarca: Ti szerencsés füvek
Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,
sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudárra váltok,
ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő fényétől gyulsz tündökletesre,
irigylem tőletek tekintetét is!
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.
/Ford.: Sárközi György/
Francesco Petrarca: Nincs békém
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom s megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
/Ford.: Sárközi György/
Francesco Petrarca: Áldott a nap, a hó, az év
Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.
Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.
Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak:
s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt: s a gondolat, mi szárnyat
nem kap senkiért, csupán csak érte.
/Ford.: Sárközi György/
Jacinto Gutiérrez Coll ( Venezuela, 1830-1893): Sic transit...
Midőn az áttetsző lég illatoz már,
s madár rakosgat fészket lombos ágon,
az ifjúságnak édes gondja lángol,
s víg homlokára mirtusz-szalagot szán:
tavasz-kedvét szerelemmé fokozván
egy érintés, ha forró keblet átfog:
s midőn az élet átcsap mind a gáton,
rohanvást telnek akkoron az órák...
Lesz mit gyászolni majd emlékezetben!
Borul homályba már a szív, s az éj nagy
sivatagában él át sóhajos kínt.
Szerelem- s hódításból mi dereng fel?
A vénség, jaj, magány és feledés csak:
diadalok, remény...Bizony, halott mind!
/Ford.: Csala Károly/
Guillermo Blest-Gana ( Chile, 1829-1905): Éjszaka XV
Mint leány alszik, ím nyugodtan,
óvja nővér, szép szeme rá vigyáz most,
így a hold égről szelíden fehérlik,
alszik a földünk.
Minden alszik most, pihen énkörülem,
saskesely felszáll, viszen új szerelmet,
égbe föl szárnyak repítik reményünk,
szép magasába.
Nincs nap ily fénylő, ragyogás ilyen szép,
sem világ ily víg, zaja érne ennyit,
mint e csönd, áldott nyugalom virága
sarjad az éjben.
Íme árnyékok hűvös hangja hallik,
válaszol visszhang, igaz és szelíd szó,
lelkek éj földjét csavarogva járják,
illatuk itt száll.
Itt patak csengő, csevegő dalával,
itt ezüst hullám tekereg, a fűzfák
zöldje csókjától színesül a parton,
ébredezik mind.
Ott a távolból remegő dalocskát,
orgiák zengő, viharos zenéjét
kapja fel a szellő közepébe ködnek,
víg zeneszó száll.
Itt virág, számos, fejüket emelve,
halk levélszóval remegőn utánoz
néma csókhangot, szívek álma titkát,
jó szeretőként.
Ott, a felhők fent a magas hegyormon
ködlepel fátylát tekerik magukra,
mint anyák féltőn, aluvó leánykát
így betakarnak.
Itt a dús erdő koronája zengő
egybe érő szép levelek dalával,
mint ajak vágytelt ajakot ha érint,
drága szerelmét.
Ott törekvő nép, falu égbe küldi
fényeit, színük veres éji árnyék,
füst, szeszélyes csík ezer árnyalakban
rajzik a ködből.
Itt bogár, fénylő, neve mécsbogár tán,
rejti dicsfénynek kusza glóriáját,
tűnik, aztán meg belevész az éjbe,
imbolyog, elszáll.
Látni éjünket gyönyörű eképpen,
szív, akár éjünk, nyugalom honában,
vad vihar nem kél, eszelős lidércek
bősz raja sem jő,
így szerethessünk, szerelemmel élve,
kíntalan vággyal legyen itt az emlék,
ennyi, több kell-é, öröm és reménység,
emberi szívnek?
/Ford.: Simor András/
Juan Cristóbal Nápoles Fajardo: Tavasz
Már a tavasz érkezőben
gyönyörűszép mezeinkre,
nap kél, fényét rájuk hintve,
s ott ragyog égő tükörben.
A réteken és erdőkben
már csalogány dala hallik,
énekes rigó visszhangzik,
az égre röppen vidáman,
minden földeken virág van,
minden bokor bimbót pattint.
Banánligetek susognak
választ a szél énekére,
s felelnek lágyan zenélve
a tengerek a homoknak.
Már a pálmák felragyognak,
smaragd pompa koronájuk,
s amott a dombról aláfut
- hogy még több legyen a szépség -
cserfes patak, s vígan néz szét,
s a nap sziklák alá gyújt.
Sokszínű felhők az égen,
délután a láthatáron,
kóborolnak széllel játszón
zajok édes ütemében.
Dolgos parasztok serényen
minden földeken aratnak,
az idei termés gazdag,
pihenőjüknek örülnek,
pálmák árnyékába dűlnek,
zengik örömét a dalnak.
A szépséges parasztlánykák,
kényesek és egyszerűek,
a mezőkön lepkét űznek,
megérintve pille szárnyát.
A rétek legszebb virágját
nézik gyönyörködve, hosszan,
aztán füzért fonnak gyorsan,
játszani sohasem unnak,
barna hátukon hajuknak
szénfekete lángja lobban.
Már rétjeink mosolyognak,
és a kasufa virágzik,
jószág az ösvényre hág, míg
bőgve járja a hegyoldalt.
A hegyek zölden ragyognak,
szépségbe öltözött már mind,
a Cautón száz hullám ring,
felszáll egy gyönyörű szoprán,
és én Kubám ilyesformán
mézízű édenné válik.
Virágjával üröm kérked,
a mamey és a borágo
meg a fikusz is virágzó,
yagua reccsen, sötét vért veszt.
Zajos vizek cseverésznek,
termékeny föld és mező is,
a tó kristály titkot őriz
nyugalmasan és derűsen,
már az éjszakában hűsen
villámok a vihart dörgik.
Minden bűvöl, minden csábít
égő napunk sugarában,
hol ragyogó, szép Kubánk van,
kinek homloka királyi.
Ezer perzselt cserjét látni
réttől partig kik tenyésznek
fényében a tiszta égnek,
hegyekben nő a vajpálma,
nyílik földünk szép virágja,
de az Antilláké még szebb.
Már gyönyörű éjek jőnek
dagály után növekedve,
csillagot tüllel nem fed be
felhő, s látunk egyre többet.
Panaszukkal ránk köszönnek
éji madarak, mogorvák.
Megreccsennek a komor fák,
erdőlakó óriások.
Halljuk, ha a folyó lázong,
követ ha ver, part homokját.
Hajnalok is érkezőben,
sűrű köddel, mint a vatta,
borzongva járunk alatta,
köpeny alatt, zöld mezőben.
Szinszonte-raj hegyre röppen,
hol jöttüket szeibák várják,
daluknak nem leled párját,
hol itt szólal, hol meg ottan,
s nap festi, már-már valótlan,
Kuba minden láthatárát.
Hát bejárom énekelve
birtokomat, összes földem,
gitárom pendítve közben,
lágyan küldi szavát szerte.
Aztán fölmegyek a hegyre,
föl a legmagasabb csúcsra,
vándor virág bújva bújna
énelőlem, de letépem.
Rufinám homlokát, szépem
sötét haját koszorúzza.
Ó, gyönyörűséges évszak!
Édes, mézízű varázslat!
Énekellek és csodállak,
szonom hirdeti, mily szép vagy.
Szívnek kedvet és reményt ad,
eszem vidul énekével,
homlokom az égre néz fel,
ezer bűbáj, ezer szépség,
nincsen dal, mit hozzá mérnék,
tavasz, nekem te beszéld el.
/Ford.: Simor András/
Juan Cristóbal Nápoles Fajardo: Szurkálásaim
Megvetni minden gőgtől felfújt mágnást,
hasgató kínt nem kiabálni égig,
amit elkezdtem, azt mondani végig,
és gyűlölni a sok kártékony szószátyárt.
Verseim a butákat kritizálják,
élvet megvetek, újat is, meg régit,
asszonyi szózat énnekem nem égi,
rímeim törtetőkbe döfő lándzsák.
Miről hallgatok, azt meglelni érdem,
ha beszélek, szájam nem tétovázik,
kurtán szólok, ám billentem fenéken,
ki bölcsként jár, és szamárként iázik.
Ajkam nem zárom össze, így beszélek:
Szurkálni fogok, ameddig csak élek.
/Ford.: Simor András/
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)