Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

József Attila: Bánat

Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos:
mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.

József Attila: Sok gondom közt

Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén,
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítók, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

József Attila: Két dal

1.

Éji dal

Néhány éjjelre, padra, kőre,
adjatok nékem fekhelyet.
Én nem vagyok jó gazda ökre,
se lány, se bolha, se beteg.

Jusson a néniknek nagy bögre,
szerető mindnek, ki szeret -
áldott, mert élek én örökre,
aki egy éjre eltemet.

2.

Dal

Derűs vagyok és hallgatag,
pipám is, bicskám is elhagytam.
Derűs vagyok és hallgatag.

Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
Nincs senki, akire rámondjam:
"Örömét lelte nyomoromban."
Felhő valék, már süt a nap.
Derűs vagyok és hallgatag.

Ady Endre: Az asszony meghal

Délben, amikor Koszta kifogta az ökreit, szembenézett a Nappal, a falu felé, s dörmögött. Fáradtabban és kevesebb étvággyal, mint az ökrök, falatozni kezdett ő is. Csak úgy félszemmel figyelte azt az asszonyszemélyt, aki feléjük közeledett. Megismerte messziről, hogy kicsoda, nyugtalankodott volna is, ha nem szégyelli. Ez Timókné, az ő anyósa.

Csakugyan az, köszönt is Timókné, lihegett, leült a friss, hűtő, hideg szántásra. Máskor menyecskés, fiatalabb, mint a leánya, jókedvű, és még a vejével is évődik. Most mintha valami megijesztette volna, amiről beszélnie kellene gyorsan, de azt akarja, hogy ne ő kezdje.

- Az asszonnyal van valami? - kérdi majdnem haragosan Koszta, s fölkél, az ökrök között csinál rendet.

Nem siet vissza a válaszért, de visszajön mégis, bosszankodik, s leül ő is. Timókné nem tudja, hogy kezdje, de végre is belefog nyávogva, mivel sváb származású asszony.

- Ajaj, én nem tudom, milyen bolond istenverés ez, hajnal óta kínlódik.

Most már sír is Timókné, s megint vár egy kicsit, hátha szól valamit Koszta. Koszta azonban makacsul, dühösen hallgat, beszéljen az asszony.

- Négy órakor, amikor te elmentél, nyomban rosszul lett, s nem tudta mostanig megszülni.

Koszta most már megszólalt, de káromkodva és átkozódva:

- Hát én mit csináljak, hát tehetek én arról, hogy ilyen hitvány?

Timókné megdöbbent, s úgy érzi, hogy védekeznie kell:

- Én nem tudom, kire ütött, nem énrám, nem az én családomra. Az én anyámnak hét gyermeke volt, nekem is hét. Az elsőt is, az utolsót is úgy hoztuk a világra, mint egy semmit. Amikor ő született, a feleséged, reggel még kapálni mentem, s ott lett meg a mezőn.

- Hát én nem bánom, mit csináljak én, nem akaszthatom föl magamat. Tán tíz doktort hozassak a városból, mint a cserlaki bárónénak hoztak télen?

Timókné még sírt, és várt egy verset, aztán elment köszönés nélkül, de jajgatva.

Koszta bejármolta az ökröket, s az életről gondolkozva szántott tovább. Szeretett gondolkozni titokban, szerette, ha a sors úgy veri, hogy egyben néki ad igazat. Lám, neki még az ilyesmi sem sikerül, mint az asszony. Hiszen nem rossz asszony, igaz, hogy ideje se volt a rosszaságra. Egy esztendeje sincs, hogy elvette, s az egész asszony nincs tizenhét esztendős. Akkoriban figyelmeztették, hogy a leány anyja még mindig szereti a legényeket. Ő nem bánta, özvegyasszonynak több szabad, mint másnak. Meg nem is bizonyos, hogy a kikapós asszony leánya is bomlott lesz.

A gyermekre, aki miatt az asszony kínlódik, alig is gondolt Koszta, azt ő biztosra vette, hogy a gyermekek jönni fognak. A szegény embernek már ez kikerülhetetlen végzete, a sok gyerek. De most inkább az nyugtalanította, hátha megvész az asszony, s belepusztul ebbe a szamárságba. Hol kap ő hirtelen ilyen fehércselédet, akire pedig szükség van. Mindenki élhet özvegy életet, de a cselédsorban levő embernek feleség kell a halálig.

Kevesebbet szántott így gondolatok között a kelleténél Koszta. Félt is, hogy az ispán ide talál nézni még este előtt. De nem gyávult el, s a filozófiája is egyre világosabb lett. Az asszonynak kötelessége bajt nem csinálni, s egy gyerek miatt nem illik fölfordulnia a világnak.

Este hazaballagott az ökreivel Koszta, bölcsen, nyugodtan, mivel indulatait komoly bölcsességgé dolgozta föl már. Az ökröket kifogta, megitatta, rendbe tette, enni adott nekik. Ekkor megindult a cselédházak felé, ahol egy fél viskóban ő lakott.

Timókné szaladt elébe jajgatva, s Timókné nyomában sok asszony.

- A lányom, jaj, jaj, az én drága lányom - ordította Timókné.

Koszta nyelt egyet, s tudta, hogy nagy baj történhetett. De azonnal föl is fogadta magában, hogy nem sajnáltatja magát az asszonyokkal.

Szó nélkül ment be a házba, s szó nélkül állott meg az ágy előtt. Nagyon halottan feküdt már az asszony, s olyan szép volt, hogy sírni lehetett volna érte. De nem sírt, azonban azt a porontyot már nem nézte meg, akit a pitvarban kínálgattak neki. Pedig szép, nagy fiú volt, s egy szomszédos cselédasszony szoptatta, akinek szoptatós gyereke volt.

Éjjel nem hált otthon Koszta, a takarmányszínben hált, s folytatta egy fél óráig gondolatait az életről.

Másnap csak délig szántott, mert délután már temették az asszonyt. A temetésre kiöltözött Koszta, s a temetés után félrehívta az anyósát:

- A kölyköt vegye magához, anyám, mert én nem tudom, mit csináljak vele. Én nem azért házasodtam, hogy egy ilyen féreggel bajoskodjak, Így asszonyt se kapnék, pedig én lehet el asszony nélkül.

És egy hónap múlva már ismét fiatalasszony takarított, főzött, mosott Kosztának.

Francois Rabelais (1494?-1553): Hogyan nevelte Ponokratész az ifjú Gargantuát?

Aki erre a kérdésre választ vár, messze útra induljon, mert csak nagy kerülővel érhet célhoz! A kerülőre pedig azért van szükség, mer aki erre a kérdésre válaszol, Francois Rabelais sokat merített a saját életéből, amikor az óriás Gargantua történetét megírta. Sokszor azt beszélte el, ami vele történt, máskor meg, amit maga is szeretett volna átélni. Milyen is volt hát Francois Rabelais élete?

Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Kevés biztos adatot ismerünk, annál több a legenda és anekdota, tehát szóbeli, majd írásban is rögzített hagyomány - ki tudja, melyik érdemel hitelt? De vajon ebben az esetben fontos-e a hitelesség? Akiről legendát, anekdotát költenek, az biztosan népszerű férfiú, s ez a "költészet" mindig jellemző vonását rögzíti, legfeljebb túlozva és kiszínezve.

Francois Rabelais húszéves lehetett, amikor a ferences rendbe belépett, szerzetes lett. Nehezen viselte a szerzetesi bezártságot, a sok szabályt, s már fiatalon meggyűlölte a tanítás anyagát, azt a hittudományt, amelyet a Sorbonne professzorai állítottak össze.

Mást akart tanulni! Egyik társával az ógörög nyelv és irodalom tanulmányozásába mélyedt el, és levelezni kezdett a XVI. század legjobb szakértőivel.

A rendházban semmi se maradhat titokban: a két barát celláját kikutatják, az iratokat és a könyveket elkobozzák, szerencsére Rabelais és társa idejében elmenekül. ( A legenda nem éri be ennyivel. Azt fűzi hozzá, hogy a menekülőket elfogták, és Rabelais keserves sorsra jutott: négy fal közé zárták, és ott akarták tartani életfogytáig kenyéren és vizen. Ott szenvedett sokáig, majd egy hadnagy barátja fegyveresekkel rátört a kolostorra, és kiszabadította.)

Rabelais tovább folytatta tanulmányait, majd Montpellier városába ment, és ott beiratkozott az orvosi egyetemre. Eddig a valóság, s most következik az anekdota.

Az egyetemnek előjogai voltak, de ezeket a hatóságok kétségbe vonták, ezért a jogok megerősítésére volt szükség. Ez a nagy hatalmú kancellártól függött, vele kellett tehát erről tárgyalni. Rabelais utazott el Párizsba, hogy az ügyet elintézze.

No, de nem jutott messze: az ajtónálló elutasította.

Ekkor Rabelais visszatért szállására, felöltött egy zöld színű ruhát, szürke szakállat ragasztott, s úgy tért vissza a palota elé.

Nagy tömeg gyűlt össze, mindenki bámulta, de ő nem törődött ezzel. Végül a palota ajtónállója megkérdezte:

- Kicsoda-micsoda kegyelmed?

- Sintér vagyok, amolyan gyepmester! Rajta, rajta, kinek húzzam le a bőrét?

Viszik a hírt a kancellárnak, most már ő is kíváncsi, leküld egy inast, vegye faggatóra ezt a különös embert.

Rabelais pedig az inas kérdésére latin nyelven válaszolt. Ezt hallván az inas, visszament a palotába, a kancellár erre leküldött egy latinul értő titkárt. De most már Rabelais görögül szólalt meg. A következő titkár görögül beszélt volna, de Rabelais spanyolul felelt neki. Ezután az olasz, a német, az angol és a héber nyelv következett, ahogy a tolmácsok egymást váltották. Ez már felcsigázta a kancellár figyelmét. Rabelais bejutott hozzá, s mikor színe előtt állt, francia nyelven oly szép és megható beszédet mondott, hogy teljesen lefegyverezte. A kancellár megerősítette az egyetem előjogait.

A történet nem hiteles, a szaktudósok megállapították a gyengéit, de azt is hozzáfűzték: Rabelais olyan sok nyelven tudott, hogy eljátszhatta volna ezt a nehéz szerepet.

Rabelais korának egyik legnagyobb orvosa volt. Azt tartották róla, hogy a túlvilágról is visszahozza betegeit. Szívesen tanította az érdeklődőket, sok előadást tartott, sőt, még hullát is boncolt meghívott közönség szeme láttára. Egyik barátja, Étienne Dolat latin nyelvű költeményében számolt be a boncolásról. A holttestet szólaltatta meg, aki nagyon megtisztelőnek érzi, hogy az akasztófa után, amelyen lógott, most fényes közönség körében lehet, s nem valami kezdő, hozzá nem értő, hanem maga Francois Rabelais mutatja be az ő testét, szemléltetve az anatómia titkait.

A kitűnő orvos Lyon kórházában dolgozott, s minthogy mindenre ügyelt, felfigyelt arra, hogy néhány beteg nagy érdeklődéssel olvas egy könyvet. Vásári ponyván árult kiadvány volt, az óriás Gargantuáról szól.

Gargantua a népmesék világából lépett elő, csodálatos tettek fűződtek a nevéhez. Tréfából leemeli a párizsi Notre-Dame-templom hatalmas harangjait, kancája pedig farkával csapkod, és ezzel két grófság erdeit dönti halomra.

A kórház betegei, akiknek talán már jártányi erejük sincs, gyönyörködnek a nagy étvágyú, nagy ivó és nagy erejű óriás tetteiben, orvosuknak pedig jó gondolata támad: irodalmi alakot formál a mesehősből, ő is elmondja Gargantua történetét - a maga módján. Sőt, nemcsak ezt beszéli el, hanem az óriás finak, Pantagruelnek kalandjait is. Ez a két óriás hatalmas méreteivel tűnik ki embertársai közül: annyit esznek-isznak, de annyit tanulnak is, tudnak is, amennyit a reneszánsz szerző maga is szeretne mindenből megkapni. Valami hihetetlen életöröm és a testi-szellemi élvezetek, gyönyörűségek utáni vágy jellemzi a reneszánszot, ezért aztán a két óriást is.

Ha a középkorban a testét sanyargató, mindig imádkozó, magányban elmélkedő szerzetes volt az eszménykép, most nagyot fordult a világ: Rabelais az életet habzsoló óriásokat mutatja be, akik minden percükben tesznek valamit: tornásznak, tanulnak, kalandra indulnak, csínyeket követnek el, egy pillanatig sem pihennek.

Rabelais vidám könyveket ír, ezekben erkölcsi prédikációt nem lehet találni. Mégis kitűnik a sokféle humoros részletből, hogyan képzeli a szerző a világ helyes és boldog rendjét.

Mindenekelőtt a jókedvű és életerős orvos világnézetét ismerjük meg: Rabelais szépnek látja a világot, s azt kívánja, minél hosszabb ideig éljünk benne, és minél többet megszerezzünk azokból az örömökből, amelyeket a földi élet nyújt. Ennek pedig az a módja, hogy az ételt és az italt, sőt még a boritalt is kellő örömmel és szakértelemmel fogyasszuk, a tudománynak, a művészetnek minden értékét birtokba vegyük, testünk, lelkünk fejlődését figyelemmel kísérjük, és tervszerűen előmozdítsuk. Mindez azonban csak a Sorbonne tudósainak megcáfolása után valósítható meg, akkor, amikor Ponokratész mester átveszi az ifjú Gargantua nevelését.

Ez a mester elcsodálkozik, amikor látja, hogy Gargantua nyolc és kilenc óra között még ágyban hever. Mikor végre felkel, nem sokat gondol a mosdással, fésülködéssel, azonnal hozzálát a bőséges reggelihez. De ezt már nem nézheti szótlanul a mester. Megkérdezi tőle:

- Hát a reggeli tornával mi lesz?

- Micsoda torna? - mondta Gargantua -, hát nem elég, hogy felkelés előtt hatszor-hétszer is , megfordultam az ágyban?! Ennél többször Sándor pápa se fordult meg, mégis elélt egészen a haláláig, akárhány irigye volt is!

Amikor aztán megreggelizett, Gargantua a templomba ment, s ott meghallgatott húsz-harminc misét. Ezután hazatért, a könyvei előtt töltött egy félórát, de az esze akkor már az ebéden járt. Ebédre pedig olyan mérhetetlenül sokat evett és ivott, annyira mértéktelennek és falánknak mutatkozott, hogy Ponokratész, az új nevelő, nem nézhette tovább, inkább elment, és előkészítette nevelési tervét.

Ebben a részletes tervben Ponokratész olyan napirendet dolgozott ki, amely a nap minden órájára, minden percére, hasznos elfoglaltságot írt elő. Ő maga tanítványával együtt minden foglalkozásban részt vett. Milyen volt hát Gargantua egy napja?

"Reggel négy órakor keltik, testét erősen ledörzsölik, s eközben felolvasnak neki a Szentírásból.

Most a pervátára megy, s míg terhétől megszabadul, tanítója újra elolvassa a szöveget, majd a nehéz részeket elmagyarázza. Innen ki a szabadba! Az égbolt tanulmányozása következik. Mosdás, fésülködés, öltözés - mind a legnagyobb gonddal. Ezután az előző napi lecke ismétlése következik három órán át. De ez nem afféle magolás! Gargantua az elméletet úgy ismétli át, hogy gyakorlati példákat keres a tételek bizonyítására.

Most három órán át felolvasás következik. Pihenésül labdáznak a réten, majd elsétálnak megnézni, elkészült-e az ebéd. Útközben bölcs mondásokat, szentenciákat mondanak.

No, megérkezik Étvágy uram, leülnek az asztalhoz. Ekkor régi vitézi tettekről históriákat olvasnak fel, majd társalgás kezdődik. Ugyan miről beszélgetnek? Hát arról, ami az asztalon látható. Hogyan készül a kenyér, a bor? Miképpen szüretelik a gyümölcsöt? Milyen a konyhán végzett munka? Addig-addig beszélgetnek ezekről a témákról, míg Gargantua többet tud az ilyesmiről egy orvosnál is.

Az ebédet befőttel fejezik be, ekkor fogukat kipiszkálják, arcukat friss vízzel megmossák, és Istennek szép énekkel hálát adnak. Kártyát vesznek elő, ebből ezernyi apró ügyességet tanul: ezután geometriai alakokat, eszközöket csinálnak. Majd énekelnek, egy-egy témáról kedvükre fantáziálnak.

Amikor az ebéd utáni ejtőzésnek vége, ismét a könyveket veszik elő. Tanulás után Gargantua ruhát vált, harci paripára pattan, s vágtat, ugrat, körbe hajt kedvére. Aztán lándzsát ragad, nekivágtat egy kapunak, és ledönti, átdöf egy vértet, és kifordít gyökeréből egy fát. Hopp! átugrik egy másik lóra, most már kantár és kengyel nélkül lovagol, mégis engedelmeskedik neki a paripa.

Ezután kopja, kétkezi pallos, szablya, spanyol kard és tőr következik, mindegyikkel csodálatos ügyességgel gyakorol. A vadászaton űzőbe veszi a szarvast, az őzet, a medvét és a vaddisznót. Most egy nagy labdát öklöz a magasba, majd meg nagyot rúg rajta. Birkózik, fut, ugrik, hat lépést felfut a meredek falon.

A Szajna folyóhoz fut, beleugrik a vízbe, úszik mellen és háton, de még oldalvást is, hol egész testtel, hol meg csak kézzel vagy lábbal. Máskor könyvet visz a kezében, köpenyét fogával hozza, úgy ússza át a Szajnát.

Olykor fél kézzel lendíti magát a vízből a hajóba, onnan ismét a vízbe ugrik, s leszáll a mélybe, még az örvénytől se riad vissza. Aztán fordítja, kormányozza a hajót, vezeti gyorsan és lassan, vitorlát feszít, kötélen az árbocra mászik, fut a vitorlarudakon, megigazítja az iránytűt, a vitorlákat szél ellen fordítja, keményen fogja a kormányt.

Szárazra száll, hegyre mászik, völgybe fut le, fára kapaszkodik, mint a macska, egyikről a másikra ugrik, mint a mókus. Felkötnek egy magas toronyra egy földig érő kötelet, ő felmászik rajta, aztán lecsúszik, de olyan gyorsan és biztosan, mintha széles mezőn sétálna.

Most két fa közé nagy rudat fektetnek, ő meg függeszkedik rajta, s eközben lábával futómozgást végez. Aztán leszáll, mellkasát és tüdejét erősíti: akkorákat kiált, mint a pokol minden ördöge. Ezután ledörzsölik, megmosdatják. Gargantua felöltözik, és nevelőjével hazaindul.

Útközben a növényeket vizsgálják. Azt kutatják, vajon helyes-e az elmélet, ami a könyvekben áll. Minden virágot, minden fűszálat gondosan megnéznek, és amit tapasztalnak, összevetik avval, amit olvastak.

A  vacsora készítése közben elismételnek egy-egy részt abból, amit olvastak. Amíg esznek, felolvasnak nekik a délben elkezdett könyvből. Ezután tudósokhoz illő  beszélgetésbe fognak, vitáznak, érvelnek és cáfolnak, ahogy a szónoki iskolában szokásos.

A vacsorát hálaadással fejezik be, majd énekelnek, s különböző összecsengő hangszereken játszanak.

Esténként tudós férfiak társaságába mennek el, akik idegen országokat is láttak, hogy tőlük tanuljanak. hazafelé menet a csillagos eget kutatják. Végül Püthagorász előírása szerint megvizsgálják lelkiismeretüket: vajon mindent helyesen tettek-e azon a napon?

Így folyt ez a nevelés napról napra.

Ez a napi gyakorlás kezdetben nehéznek tűnt, de később annyi gyönyörűséget szerzett, hogy jobban hasonlított valamiféle kellemes szórakozáshoz, mint fáradságos tanuláshoz.

Ponokratész havonta egyszer pihenőt adott Gargantuának, ilyenkor kirándultak, és a napot játékkal, ivással, énekkel és tánccal, fürjészéssel és rákászással töltötték. De azért itt is felidézték Hésziodosz és Vergilius verseit, amelyek a természet szépségét, a földművelés örömeit tartalmazzák. És ha már latin szöveget idéztek, csak úgy mulatságból néhány epigrammát latinból franciára fordítottak.

Így nevelte nagy gonddal és szertettel Ponokratész az óriás Gargantuát, és nem fáradozott hiába, tanítványából jó király lett."

/Ford.: Benedek Marcell/ / Szerző: Lengyel Dénes/

Szombathy Viktor: Blatnica

(...) Öreg várrom ma bizony. Alapköveit még tán kvádok vagy avarok rakták le, ami valószínű, mert Révayfalva körül még ma is találni avar sáncok nyomát. Kezdetben földvár volt, gerendafalakkal, erős fatornyokkal. Amikor azonban Dancs zólyomi ispán kapta ajándékul más várral együtt Anjou Károly királytól - amiért a havaselvi csatában megmentette a király életét -, Dancs ispán kővárrá építette át Blatnicát is.

Művelt ember volt ez a Dancs, magiszternek, azaz tudósmesternek tisztelték, aligha sejtette, hogy ő lesz a büszke Balassák őse!

Nemcsak a bölcs írásokat szerette forgatni Dancs mester, nemcsak kódexíró deákokat fogadott, hanem szívesen hallgatta öreg emberek régi történeteit is. Egyszer a Krizsna-hegy sötét sűrűjében vadászott, amikor egy illatos havasi réten egy vén juhásszal találkozott. A juhász az ő juhásza volt. Felismerte a juhász az ő urát s mesterét, illően köszöntötte, íróval, sajttal, rozskenyérrel kínálta meg. Dancs mesternek jólesett az ital, az étel, melléje ült az öreg juhásznak.

- Tudsz valami régi történetet? - kérdezte a juhászt.

- Tudok, uram, még László király korából. Amikor még a favár tövében kolostor állt. Ezt a kolostort István király építette tizenkét barátnak, hogy azok maguk köré gyűjtvén a népet, erdőt irtassanak, falut alapíttassanak, s megtanítsák a népeket szántásra-vetésre. Sok-sok évtizede állt már a kolostor, a barátok meg voltak elégedve a néppel, a nép a szerzetesekkel, a fenti várban lakó uraság pedig meg volt elégedve mindegyikükkel. Volt az úrnak egy szép leánya, Emese, akit édesapja a szucsányi vár urához, az öreg Omodéhoz akart feleségül adni. Vonakodott a lányka, mert ő meg Znió vár urát, a fiatal és kellemetes Edömért szerette. Szerelmük titkos volt, jegyességük rejtett.

Nos, elment egyszer Emese édesanyja a kolostor bölcs apátjához, s panaszt tett előtte: nem akar Emese a kijelölt Omodéhoz hozzámenni.

- Jöjjön a lány gyónni! - mondotta az apát.

A lány elment, nem tudta mi végre, de mert az anyja küldte: engedelmeskedett. Igen ám, de az apátnak éppen Esztergomba kellett utaznia, nem volt már otthon.

A kolostorba akkortájt egy álruhás barát fészkelte be magát. Afféle kóbor lovag volt. Morvaországból tartott Lengyelország felé, s mert nem volt mit ennie-innia, lovát is eladta, fegyverhordozóját is elbocsátotta, csuhát öltött, és bekopogtatott a kolostorba mindenféle mesével. Szívesen látták, testvérül fogadták, jó élete lett. Éppen szundikált a templom hűvösében, mikor Emese a gyóntató atyát kereste. Az álruhás barát - Ménhardnak nevezte magát - rögtön jelentkezett, ő majd meggyóntatja.

Könnyezett a leány, ahogy odatérdelt, és elsuttogta bűnét.

- Nincs nekem más bűnöm, atyám - szöpögte -, csak az, hogy Edömért szeretem, nem pedig Omodét...Fogadásom van, hogy az övé legyek, titkos fogadásom.

Felcsillant Ménhard lovag szeme, megtetszett neki a lány, rögtön szerelemre gyulladt.

- Kisasszony, Emese - súgta az álruhás barát -, azt mondom én neked, sem Omodénak, se nem Edömérnek léssz te a felesége, hanem gyere velem. Levetem a szerzetesi csuhát, itt hagyom a kolostort, megvívok érted bárki fiával, fussunk Lengyelországba, ott élünk boldogan.

Megijedt a lány, erőst tiltakozott. Ménhard barát megragadta kezét, húzta-vonszolta. A lány sikoltozott, hazamenekült.

Megharagudott Ménhard lovag, s paphoz nem illően felment az úr várába, elárulta az apának a gyónási titkot. Most meg az apa haragja vetett lobot, s így szólt Emeséhez:

- Tépd ki szívedből Edömért, mért Omédéhoz mégy! Készülj esküvőre!

Hazament Ménhard, vissza a klastromba, s mert nem ért el semmit, bosszút igen forralt.

Sírt-rítt Emese, fájdalmas bánatát öreg dajkája hallgatta meg titkon. El is küldte Emese a hűséges dajkát, vigye hírül Edömérnek, mi sors vár reájuk, hogyan árulták el. Legyen Edömér alkonyat után a forrás melletti kápolnánál, mindent megbeszélnek - ezt üzente titkos jegyesének.

Csakhogy Ménhard lovag nem azért volt világot járt, minden hájjal megkent kóbor lovag s tapasztalt katona, hogy utána ne osonjon Emesének, ki ne kémlelje a találkozás titkát. Mélyen elrejtőzött a kápolna mögött, s mikor a két szerelmes egymást átölelte, kihúzta a tőrét, hegyével Edömér szívét kereste. Vére hullott Edömérnek, jajszó nélkül rogyott össze. Ménhard lovag pedig megragadta Emese kezét, és a szénégető kunyhóba vonszolta. Ott tovább kérlelte. Hiába. Emese aléltan hullott a szalmára, a lovag meg a kunyhó ajtaját erős kötéllel zárta le. Nem menekülhetett a szépséges leányzó.

Ménhard lovag másnap felment az apához, s ezt mondta:

- Uram, a leányod megszökött Edömérrel, ki tudja, már merre, meddig járnak.

Nem nyugodott azonban az apa, és Znió várában Edömér apja sem. Most már együtt keresték a két eltűntet, sehol sem találták. Ménhard lovag pedig háromszor is elosont a szénégető kunyhóba, s tovább rimánkodott a leánynak, szökjenek meg együtt. Emese nem hajlott a szóra.

- No, ha nem hajlasz, ne légy senkié, égj el szerelmed tüzében! - kiáltotta Ménhard lovag, és tüzes parazsat dobott a kunyhó szalmatetejére.

A kunyhó teteje, száraz fája rögtön lobot vetett. Recsegett, ropogott, lángolt, szikrázott. A bezárt lány kétségbeesetten dőlt az ajtónak, s íme, lássunk csodát, a lángban elégett a kötél, az ajtó kitárult, s így szabad lett a lány, mielőtt még eleven fáklya vált volna belőle.

Ziláltan rohant föl a várba édesapjához, térdéhez borult, mindent elmondott.

A vár ura éktelen haragban tört ki. És, mint valami égi csoda: sápadtan, sebe miatt még mindig gyöngén, megjelent Edömér is, Znió vár fiatal ura. Amikor leszúrták, elalélt, majd lassan magához tért, egy juhászkunyhóhoz vonszolta magát, a juhászné gondozta, gyógyítgatta, táplálta mindmáig. Emesét meglátva azonban új erőre kapott, s most már együtt siettek Blatnica urával a klatrom apátjához, aki eközben már vissza is érkezett Esztergom várából.

Mindent elmondtak az apátnak. Nem is kellett bizonyosság: ott volt Emese megszakadt, füstös köntöse, Edömér mély sebe.

Ménhardot előrángatták, kínpadra fektették, álnokságát kivallotta, megkorbácsolták. Állkapcsára vaslakatot tettek, hogy többé hamisan ne valljon.

Sok száz év múlva találták meg csontjait a kápolna mellett, fehérlő állkapcsán még akkor is rajta volt a lakat.

És mert a juhászt Blatnának hívták, hálából Blatnica lett a vár neve.

Mondják, Ménhard lovag zivataros éjjeleken még most is szaladgál hol a vár alatt, hol a sziklás völgyben, s állán még most is ott csattog a lakat.

Így mesélte ezt Dancs magiszternek az öreg juhász.

Garai Gábor: Láthatár

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szívedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit igér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned: amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
( mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált...

Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Meng Hao-Zsan: Tavaszi hajnal

Tavaszi álmomban átaludtalak, hajnal!
S most tele a környék madártollal, hanggal.
Éjszaka vad vihar dühöngött dörögve,
de ki veszi számba, hány virág törött le?

/Ford.: Illyés Gyula/

Li Taj-Po: Baráti éjszakázás

A vén bánatokat lemosni
kell kancsót ezret inni bort.
Most derül ki, a tiszta szó mi!
Az alvást eltiltja a hold.
Részegnek a vén föld az ágya,
paplana a mennyei bolt.

/Ford.: Illyés Gyula/

Li Taj-Po: Honvágy

Ágyam előtt hó! Hogy került oda?
Uton vagyok. Fázom. Hol ez a szoba?
A holdra nézek, majd fejem leejtve,
rád gondolok, kiskorom otthona.

/Ford.: Illyés Gyula/

Li Sang-Jin: Reggeli ébredés

A szél könnyű, a harmat napsugaras.
A málinkó folyvást fütyül.
Egyedül lépek ki függönyöm mögül.
Kinek oly sürgős ez a tavasz?

/Ford.: Illyés Gyula/

Versényi György: Stubnyán

I.

Szomorúfűznek lombjai
Reám borulnak szeliden.
A természet oly hallgatag,
Még a szellő is elpihen.

Eleven sövény közein,
Miként ha sűrű ködön át,
Távol hegyek körrajzai
Elmosódva bámulnak át.

Emitt virágház, hő legű
Szemben a kisded svájci lak.
Olyan nyugodtan, csendesen,
Oly elégülten állanak.

Gyepágy terül előttem el,
Jóleső zöld a szőnyege.
Fehér levelű cserje rezg.
Széles lapun színes lepe.

Körül kései rózsaág,
Sok piros s apró, kék virág.
S mintha öröm fakasztaná,
Harmattól fénylik lombos ág.

Miként ha tündérhatalom
Gyógyító, enyhe balzsamot
Csöpögtetne szivemre is,
Ugy elcsitult, elhallgatott.

II.

Csörögve siklik a patak
A fehér kavicsok fölött.
Árnyas szigetke lombjain
A nap sugára megtörött.

Állok a hídon, s megpihen
Szemem a tajtékzó habon,
Majd elkisérem a galyat,
Ragadja az ár szilajon.

Oh, éltem is hova tűn!
Most valék futkosó gyerek,
S a dér sűrűn megeste már
Gondülte nehéz fejemet.

Még egy-két fájó dal talán -
Aztán halotti énekem.
S ki tudná majd megmondani:
Miért volt egész életem?

Szávay Gyula: Testvére lelkem az éjszakának...

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mely rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.

Csillagja is van
Hideg sugárral
Mely ráragyog. -
Harmatja is hull,
Tükrébe néznek
A csillagok.

Mint idegenben
Magában álló
Két jó rokon:
Keressük egymást,
Kisérjük egymást
Hallgatagon.

Ha jő a reggel,
Lelkembe lopja
Az éj magát,
És ott virasztja,
És ott sohajtja
A napot át.

S bántó zajával
Ha végre, végre
A nap letűn:
Én borulok most
Az éjszakának
Keblére, hűn.

Egymás szivébül
Kimélve, félve
Titkot lopunk,
S hűs balzsamán a
Könnyebbülésnek
Megosztozunk.

Ő gyászol engem,
S lombok fülébe
Súgja regém:
Harmatkönnyekkel
Virágit addig
Behintem én.

Beszélgetünk, és
Nem hallja senki
Szavunk neszét:
A mi beszédünk
Jelekből álló
Szellem-beszéd.

Kérdőn mereng el
Rajtunk az Isten
Csillag-szeme:
Hogy nagy könyvébe
Beírni rólunk
Mit kellene?

Csillagsugárból
Szövődik ím egy
Tündéri kép:
Perczig vakít, és
Utána minden
Még feketébb...

De haj, a Gönczöl
Magasra hágott,
Közelg a regg:
Kémény tüdőkkel
Túl már a város
Fel-felpiheg.

Meglibben ágyán
A részeg lepke
S fordulgat ott,
Madárka csirren,
Szegényke rosszat
Álmodhatott.

Kicsiny madárkám,
Fordulj te is meg
S új sort pihenj:
Ha látsz álmodban
Aranykalitkát:
Belé ne menj!

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mely rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.

Rónai Albert: Elfogy a bor...

Elfogy a bor, elhallgat az ének:
Élj a jelen múló gyönyörének!
Még bízva, remélve tekintesz előre,
Már eltünik élted szép jelene:
Csak élj jelenednek, mert a mi eltünt
Kérdezd meg a bölcset: visszajön-e?
Elfogy a bor, elhallgat az ének,
Élj a jelen múló gyönyörének!

Sujtja a lelket s tépi a bánat,
Bútól az élet fellege támad!
A bánat ölébe ne hajtsd fejedet le,
Élj vígan, az élet futva siet:
És hogyha letünt szép napja a létnek,
Már nincs mi hevitse az ifju szivet.
Sujtja a lelket s tépi a bánat,
Bútól az élet fellege támad!

Borban a jókedv, borban az élet,
Tőle a jókedv újra feléled:
A bort, a pohárt ki nem ismeri, gyakran
A gondok előtt oly védtelen áll:
Ismerd meg a bort, s ha üldöz a bánat
Hát üzd el a borral, - igyál, csak igyál!
Borban a jókedv, borban az élet,
Tőle a jókedv újra feléled!

Miskoltzy István: A' szerelem féltés

Ó mi az, a' mi gyötör, 's keblem mélyébe lefészkelt,
Kedv-poharamba maró mérget eresztve emészt?
Érző szivemet ó! féregként rágni mi kezdé, -
'S nyugtomat elragadó kin-özönökbe merit?
Égeti keblemet a' pokloknak durva parázsa
A' halmos gondok gőze zavarja fejem.
Megmeredve szemem dühödt szikrákat okád szét,
Ajkam rágva, feszült keblem alól pihegek.
Ön magam ismeretét elvesztvén semmi előttem
Éltem - semmi nekem minden, a' létbe mi van.
Gyűlölök én mindent, mérgem rokonulva dühömmel
Még a' poklokat is lángra tüzelni tanit.
Tévelygek, magamon kívül, majd állva tulajdon
Árnyamtól félvén borzadásba jövök.
Embert ( hogy halál) kerülök - reszketve magamban
Zárkózván zavaros képzetim árja emészt.
Majd lankadva vetett ágyamba lendülve feszengek,
Majd felugorva megint elmerülésbe jövök -
Félénken nézek körülem vad, 's vizsga szemekkel:
Volt bizodalmam nincs, és gyanakodni tudok.
Nem hiszek én semmit, még ön látásom is ámit,
Rém-képek bántják álmodozásaimat.
Minden lett visszás, kialudt mellembül az érzés,
Melly szivembe gyönyört szerze gyakorta nekem.
Nincs igaz énnékem, hazugon száll minden előttem,
Hinni kinek tudnék! - még neki sem tudok én!
Nincs szent semmi nekem, mérget mindenre ereszték,
'S dögletes párát a' levegőbe, hogy igy
Mindent, a' mi vagyon, láthatnék esni veszélybe,
Még elementumot is lángba zavarna hevem.
Régi zavarba pedig földet, 's egeket letaszitnék -
Ó pokol! ó lángok! vad viperák serege!
Mért lobog illy vad tűz ereimben? - mint a' hyéna
Mért ölnék mindent, 's vészbe taszitna dühöm?
Boldog pillanatok! 's gyengébb érzelmeim! igy el
Kelle tehát nektek hagynotok engemet? - Ó
Féltés! ah szerelem féltése te vagy, ki szivembe
Ennyi veszélyt hintél, 's tán az enyészetet is!

/Forrás: Regélő, 1834. 14. szám/

Simon István: Pörgő keréken

A legtöbb erőt mégis az utak
adják, hogy bírjam folytatásukat:

a folytatás ereje valahogy
megacélozza az akaratot,

különösen, ha fúj a szembe-szél
s lilás hold alatt megy csak, nem beszél,

megy a diák magányosan, gyalog
de magány szüli a gondolatot,

a gondolat meg jó tanácsot ad,
hogy menni kell, megállni nem szabad,

a célig meg kell tenni az utat,
erőt pedig az út majd újból ad,

s az erő talán, ha fáradt vagyok,
megacélozza az akaratot,

különösen, ha fúj a szembe-szél,
de a gondolat lámcsak visszatér,

s előlről kezdhetem - döbbent belém
ezerkilencszáznegyvenegy telén -:

a remény marad végül, nagy okos,
kereken ennyi, e kalapdoboz,

mély kutgyűrű, circulus vitiosus,
keréken helyben futó kicsi mókus...

Csanádi Imre: Virágok példája

Anyám, szegény, mikor főlehajtva
belépett az elárvult udvarra,
hugom, szegény, mikor vánszorogva
követte a kietlen romokba,

az otthonba, mely immár nem otthon,
csak őrjítő pusztulás, mocsok, lom,
fenyegető kínlódás csak, éhség -
rémlett, már a halál feni kését.

Hanem elöl, a tiprott kiskertben
feszengtek a színek üde-telten:
dögök közül, vérből, ürülékből
fejüket szűz nárciszok szegték föl,

havas, lenge csillagként, a napra
biborcsipkés, szájukat forgatva,
és jácintok, jácintok, az égnek
feleselő ezüsthamvas kékek,

s délceg tulipánok, piros-sárga
sávjaikat gyujtva a világba:
hogy' lobogtak mind-mind hogy' nevettek
csókjára az örök Kikeletnek!

Ó, növények naiv bizodalma!
nyujtván boldog ujjat a magasba,
jelentkeznek: itt vagyunk ám! élünk!
romlásból is életet remélünk! -

Gyöngéd példák, virágok, ti duzzadt
reménységek, - egyetlen vigasznak
ti jöttetek csillogdálva, csak ti,
a tántorgó családot fogadni.

Komor képek az elmét kikezdték, -
ti voltatok egyetlen kedvesség,
kis virágok, satnyán is mosolygók,
emberhitet hirdető heroldok,

korcs nárciszok, koldus százszorszépek,
virágai csúfságnak, pörnyének,
de virág mind, s mind a fény felé tör,
minden ellen, maga-erejéből...

Csanádi Imre: Erdei vadak, égi madarak

Múlottam immár harmincöt éves,
harminchat maholnap. -
Lentről a völgyből megsokasodtan
emlékek csaholnak.

Annyi dolog vár: fogytán türelmem,
hogy őket hallgassam.
Bólintok épp csak: féluton járok,
delelő magasban.

Féluton járok? delelő magasban?
kupacra ha tellett
amaz oromból, hajdanta mellyel
a Becsvágy hizelgett.

Nem pénz, nem rendjel, nem is hír vont engem,
s ha hír, nem akármi,
de hogy érclábon tudjak a zajló
időben megállni.

Ledönt? megállok? mi gondom többé!
hanem szégyent, szennyet
- bírjam erővel - rozsdáját akár
izzó vas, levedlek.

Nézhessen tisztán, meg ne piruljon
miattam utódom,
s melyből vétettem, nevemre a köznép
el ne komorodjon.

Erdei vadak, égi madarak -
eleim reátok
hagytak minden mást, tisztesség-adást,
siratást, sír-árkot.

Erdei vadak, égi madarak -
acélból, betonból
csillagokig csap, kizúg hatalmas
fényben az atomkor.

Erdei vadak, égi madarak -
eszmék, izotópok
örvénylésében, meghalljam mégis
mint búgtok, sikongtok.

Erdei vadak, égi madarak -
érjetek oly készen:
szólít halálom: nyugodtnak találjon,
eldőlni ne késsem.

Móricz Zsigmond: Gyász

Az öreg asszonyság úgy sietett végig, szinte bukdácsolt az utcán, az Üllői út árnyékos oldalán sietett előre, a klinikákra forrón sütött a nap s a nagy, rózsaszínű téglaépület vörösen izzott a vastag porrétegben, amely egész Budapest fölött sok kilométer magasságban állott és meghatóan egyszínű szürkére változtatta a mennyboltozatot, amely a vidék fölött oly kék és fehérfelleges.

Az öreg asszonyság fölhúzta a száját, maga elé meredt, s összefogta magán a könnyű, avult, barna kendőt, csak úgy slampolt a szoknyája a sarkán, és szürke fején semmi kalap sem volt.

A világos utcáról gyorsan befordult egy kapu sötétjébe: ahogy a díszes, márványos főlépcsőre föllépett, a viciné szemet vetett reá.

- Hallja! - kiáltott rá s közben csak eresztette a vízsugarat a sárga betonkockás udvarra, amelyről a fekete kormot mosta le. Az öreg nő ügyet sem vetett rá, a viciné, aki a Dunántúlról került, megeresztette trombita hangját - Az istenségit, hogy mer arra menni!

Az öreg hölgy észrevette, hogy neki szól. Megállott, elsápadr s éles, villámló szemmel nézett le a rikoltozó kis peckes asszonyra.

- Hogy mer engem megszólítani! - rikácsolta elfúlt torokkal. Szemtelen!...Nézze meg az ember!...Szemtelen!...

Azzal sietett fölfelé, bár alig bírta a lépcsőt. Köhögött és krákogott, és a szája elé tette a kezét, úgy pökött a lépcsőre, eszébe sem jutott, hogy a sarokban csészék vannak. A víz suhogott odalenn az udvaron, s a viciné érthetetlen szókat morgott. A második emeleten kifordult az aranyozott és csilláros lépcsőházból, amely olyan elegáns volt, amilyet csak tudnak csinálni egy háziúrnak, akinek tizenkét háza van, és ócskavas-kereskedése a külső Váci úton.

A vasrácsos gangon végigsietett, s eltűnt a kriptanyílásszerű lyukban, amely a hátulsó udvarba vezetett.

- Menjenek a hátulsó lépcsőn, ha a hátulsó udvarba mennek, a fene egye meg a slampos bokájukat! - igazolta magát a viciné egyképzelt közönség előtt, amely kíváncsi szemmel bírálja felül az ő ténykedését.

Az öreg hölgy végiglobogott a kis lakás két ablaka előtt s az árnyéka bevetődött a szobába. Odabent, az alkóvos kis udvari lakásban meg volt terítve az asztal, kilátszott a fehér terítő a függönytelen ablakon át: s a fiatal pár, amely boldogan és gügyögő és önös szerelemben összebújva ült a kiűrült tányéroknál, úgy megijedt tőle, mint egy kísértettől.

- Nahát ez már borzasztó - kiáltott fel idegesen a fiatal férj, aki most végezte be az ebédet, mert csak három órára ért haza a hivatalból -, ez a Paula néni úgy megy ki az utcára, igazán, mint egy cigányasszony, ha nem tudnák, hogy ki vagyok, azt hinnék, hogy...

- Ej, nincs semmire tekintettel - pattant fel mérgesen a fiatal asszonyka, aki csinos kivágott csipkés kék pongyolájában oly kecses volt, és olyan ideges, mint mézeshetes asszonyka.

Ment ajtót nyitni a csengetésre.
- Kezét csókolom, Paula néni.

- A szemtelen - lobbant be az öreg hölgy -, a cudar! Nohát az csak egy szemtelen!

- Kicsoda, Paula néni?

Az öreg néni berontott, s könnyes, sötét szemeivel odaintett a fiatal férjnek, aki elhatározta, hogy most már igazán megleckézteti, hogy ilyen ruhában többet ne jöjjön ide...Pesten vagyunk!

- Az a szemtelen...valami disznó rám kiabált a lépcsőn, hogy ne menjek arra! Szemtelen!

Leroskadt egy székre, és fújt, és lihegett. A fiatalok összenéztek, csaknem nevettek, egy kis kárörömet éreztek.

- Az én férjem igazgató volt! Én a legnagyobb tiszteletben részesültem mindig...

- Na igen, Paula néni kérem, Krompachon, mert ott mindenki ismerte Paula nénit.

- A szemtelen.

- De itt, kérem, Budapesten vagyunk, itt csak a ruháért tisztelik az embert, csak a ruháját...

- Elég gyalázat.

- No ja, azt mi is meg fogjuk változtatni. Mindenkinek nem lehet megmondani, hogy mi volt az ember férje...

Az öreg hölgy már nem hallotta, eszébe jutott a saját dolga, baja, amiért iderohant: a fejéhez kapott és fölkiáltott.

- Jaj Istenem, jaj Málika!

- Mi van Málikával? - kiáltott ijedten a fiatal asszonyka. - Jaj, eredj telefonálni, Béla, telefonálj rögtön Juliskának.

- Mi történt Málikával?

- Jaj istenem, egyik csapás a másik után. Elébb az anyja, azután a tűz, most megint ez.

- De hát mi történt vele?

- Adj egy pohár vizet. Meghalt.

- Meghalt? Málika?

- Meg. Adj egy pohár vizet.

- Nahát, ez borzasztó - mondta a fiatalasszony, és kisietett a konyhába, ahol a kis tizenhét éves cselédlánya mosogatott, s megeresztette a csapot, pár pillanatig zuhogott a víz, aztán a pohárból csapott szét. Azalatt bent az öreg néni s a fiatal férj szótlan ültek, mindketten örültek a szegény Málika rettentő hírének, hogy legalább ez a kényes ruhadolog elhalványodott köztük.

- Jajaj, jajajaj! - hajtogatta a néni -, jaj, szegény, olyan jó lányka volt.

Ivott egy kortyocska vizet.

- Még ez az egy jó van ezen a Pesten, a víz. Jaj istenem, istenem, hogy miket kell még megérni, de kár azért a jó lánykáért, milyen derék lányka volt, és milyen szép.

- Mikor történt?

- Itt a sürgöny! Mikor ez jött, már én majd meghaltam: jaj már, sürgöny van már megint: eredj, telefonálj Béla, Juliskának az üzletbe.

- Igen.

A fiatal férj felállott, kalapot vett és kiment. Ahogy az ablak alatt elment, látni lehetett, hogy a mellényét húzogatta le s a nyakkendőjéhez nyúlt, hogy megigazítsa, ki ne látszék a sárgaréz gomb.

- Jaj, hát ezért. Én ezért voltam olyan nyugtalan...Azok az én rossz álmaim. Mindig vízzel! Nagyon rossz. És az utazás? Az csak halált hoz...Jaj, az a jó lányka, biztosan nem volt, aki ápolja, biztosan szegényke, biztosan szegényke, biztosan. A sok dolog!...És már nem is emlékszik rá senki.

- Szegény Málika.

- Kellene talán odamenni, vagy hogy...Szegény, az az áldozat volt, mindnyájatok igáját vonta. És nem volt semmi ápolása ebbe a betegségbe, ahogy az Irma elment tőle, az is most szemrehányást tehet magának, jajajaj, ajajaj. Biztosan visszaesett, biztosan attól a sok dologtól, az a Boris, ki tudja, segített-e neki, abba a sok dologba, a kertbe, hát csak visszaesett...Szegény. Ki tudja, milyen nyomorúság van most ott. Ha valami pénzt szereztek, csak Málika szerezte, miből éljenek a télig is...Jaj, jaj...No még csak e kellett, csak még e hibázott, már csakugyan meg kell bolondulni. jaj, egész odavagyok. Szegény Málika, még csak nem is mehetünk a temetésére.

- De az atyus sír most - szólt a fiatalasszony, aki olyan tisztán látta ott az életet, mintha ott volna -" no csak Málika, húzd le csak a csizmám",...mikor leitta magát és egy kis gutaütést kapott, " no csak nézd, nem hidegül még a lábam?"...- s kicsit elmosolyodott, mennyit nevettek Málikával, az unokatestvérével, tavaly az öregen.

- Nahát, de mi lesz ezekkel a népekkel?

- Feljönnek Pestre. Ott mind éhen halhat. A házat eladják, itt Boriska is kap helyet, a fiú is.

- Jaj istenem, istenem, ni, itt van Juliska.
Piros virágos nagy kalapban sietett el az ablak előtt egy fiatal lány, melles, erős, piros arcú: a fiatalasszony szaladt neki ajtót nyitni.

- Mit szólsz ehhez! Mit szólsz ehhez! - tört ki sírásban a nagy, erős leány, és nyakába borult elébb a fiatalasszonynak, azután a Paula néninek.

- Béla most ment le neked telefonálni - mondta a fiatalasszony, az urán aggódva. De a lány föl se vette ezt.

- Na, hát én megvagyok...Ilyen csapás! Ez már igazán! - mondta töredezett fölkiáltással.

- Sürgönyöztek neked is?

- Igen, és képzeld, jön a távirat, és én sírok a távirat fölött és kiszolgálok, jön a méltóságos úr, és ott volt a főnököm is, és én nagyon el voltam foglalva a méltóságos úrral, ajánlgattam a borokat, a badacsonyit dicsértem, és azt mondta a főnök: No, méltóságos úr, a Juliska kisasszony itthagy bennünket. De tudod, olyan gúnyosan, azt hiszi, csak azért táviratoztak, hogy én hazamenjek. De kérlek, sőt a főnökné azt hiszi, hogy ez csak ürügy, hogy én most hazamegyek és visszajövök Vöröshöz, mondta, nohát kisasszony, maga csak menjen Vöröshöz: tudom, úgyis régen pikkeltek magára, hát most végre megkapják.

- No hát neked jó dolgod van, ilyen kapós vagy. Az üzletek csak úgy versenyeznek érted.

- Az.  De a szemtelen főnökné ott uzsonnázott, de azért egy szót se szólt, hogy tessék kisasszony. Mikor jövök el, azt mondja, hogy "Jó mulatást!" "Kívánok Nagyságának is olyan jó mulatást, mint nekem lesz!" Ha a múltkor meghalt volna az apám, lett volna jó mulatása...Csak nem akartam a főnöktől csúnyán elválni. Nem is megyek vissza, a fene egye meg. És most szakácsnéjuk sincs, és új segéd és cseléd sincs, hát nagyon rám voltak szorulva. De ki is hajtottak, mint egy lovat, hogy az már sok...Jaj istenem, ez a Málika!...

Egy kis csönd lett. Az ebédlőszekrényen egy kis vekker ketyegett, a három nő összeroskadva ült, s egyszerre ott voltak a halottjuknál.

- De milyen ruhában fog feküdni... - szólt a piros arcú leány, akinek az arca olyan, mintha szél fújta volna ki, mintha nem is Pesten élne. Feltűnt előttük az otthoni szegénység, a tönkre romlott kisurak szegény élete - gondoltam, hogy az enyimet elvittem volna.

- Csak azt a koszorút megvehettem volna délelőtt, talán délután nincs is nyitva a csarnok, hanem élő tózsákból, ha van ott - szólt az öreg néni.

- És én is olyan csárdás kalapban leszek - bökött a kalapjára a lány -, azt mindenki megnézi...A kuffer a padláson van, Paula nénikém?

- Dehogy, még az a szerencse, hogy lent van a konyhastelázs alatt.

- Jaj istenem, csak legalább szegény mamához lehetne temetni.

- Rlég az a kuffer? Én is adhatok! - szólt a fiatalasszony.

- Nem viszek én semmit, csak a fekete ruhámat. Nem maradok én ott, visszajövök rögtön, már telefonáltam is a Vörösnek. Nem tudom, hol van a fátyol, talán a csomagba.

- Most egész éjjel utazni fogsz.

A fiatalasszony gondolkodva szólt.

- Ha Málika feljött volna Pestre, semmi baja se lett volna. Beteg se lett volna s ha beteg, itt meggyógyították volna. De ott...se ápolás, se orvos, még enni se...

- Jaj, milyen dolga lett volna, ha Budapestre jön - szólt a lány -, mint egy paradicsomba!

A fiatal férj jött el az ablak alatt, egyenesen, ridegen, urasan, ahogy egy miniszteri tisztviselőhöz illik.

A lány s az öreg néni egyszerre állottak fel. Nem mintha féltek volna a fiatalembertől, de mégis zsenírozta őket a telefonálás.

- De siessünk, mert még annyi dolog van!

- No, és én csak egész délután maga után telefonálok - szólt a fiatalember kissé epésen a lánynak.

De ez úgy tett, mintha semmi se lett volna.

- Ilyen csapás! Mit szól hozzá, Béla sógor?

- Fogadja részvétemet, Juliska.

Kezet fogtak. Aztán elsiettek, összehajolva, beszélve mentek el az ablak alatt, végig a folyosón és le a főlépcsőn. Az öreg néni körülnézett a viciné után, de az sehol sem volt: a sárga udvar már tisztán ragyogott. Az utcán a késő délutánon rengetegen voltak, a kocsik, villanyosok olyan dörgéssel reszkettették a levegőt, hogy nem értették egymás szavát, s minden percben szét kellett válniuk, hogy valakinek utat adjanak. A csarnok felé siettek, legelőször is koszorút venni. A Kálvin téren a lány restelkedve mondta a néninek:

- De Paula nénikém, kalapot kellett volna tennie.

- Ah, hogy még drágábbra tartsák a koszorút. Nem ismer itt engem senki.

És erősen, durcásan fogta össze öreg, fogatlan, vékony ajkait. Éles szemeivel körülnézett a rémítő sok kocsin, amely összevissza jött, ment s egy kápráztató dübörgésben zokogott a lelke körül, jobban, mint ezer sirató a sötét koporsó körül.

Kosztolányi Dezső: Kék gyász

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra, és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt valami derűs, egyszerű, boldog.

Az üvegburás barokk órát egyszer se kelltt fölhúzni, s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak ezüst rojtokkal, lepleket s bevonták vele a tisztaszobát. Egy fényezett asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyerekeknek pici a játéka, s picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe - nem kellemetlen - szomorúság vett rajtunk erőt. Apám fekete ruhában, sötéten járkált a szobákban. Sóhajtozott, de bánatában - észrevettem - sok erőltetett, színpadi volt, nem is hittem neki. Csak anyám sírt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót: néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém hangosan dobolt, trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én akkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé, s ezt kérdeztem magamtól: "Csak ilyan ez?"

Sokáig csodálkozva, fürkészve szemléltem a halottat. Amikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem, s azzal a félénk-vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kisöcsém hideg homlokára nyomtam.

Órákig bámultam őt. Nem tudtam betelni a halál érzésével.

Messze, a másik szobában, az ablakmélyedésben, kék fátyolok mögött mécs égett, s az elmosódó fény a lángoló verőfényben egy virrasztó lélekre emlékeztetett, a házat templommá, a fájdalmakat mítosszá varázsolta.

Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta névjegyét, kék-ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén, a szájak vonalán, a szavakban titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

Margit - fiatal, szóke szobalányunk -, a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtozott, és félt ő is, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jólesett mellette lennem: és félni vele rgyütt.

Hajnalra vörös szemmel ébredtem, álmatlan, párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles, szikrázó nap csiklandozta a nyakam. Kimentem a parkba sétálni. Fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Vidáman ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek, és leheletük forró. Elgyötrődve, idegesen húztam föl fekete cérnakesztyűmet, s közben lepattogzottak róla a gombok. Indultunk a temetésre. Előbb kisuhantam a kertbe.

- Margit - mondtam a lánynak -, jaj, de halvány. - S ezt gondoltam: - Mint egy halott.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi indultunk. Elöl egy kocsin szüleim. Utána a jegyesek, másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a tréfás nagybátyámmal, aki vadászni szokott, és a szüreten rakétákat enged föl.

Mire visszatértünk, besötétedett. Mindnyájan visszajöttek hozzánk, a gyászba, s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húztam meg magam. Fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatalasszony tettetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura melléje bújt, s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind örültek.

A szoba komoly volt, ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpát. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a bronzfényben. Poharában fekete-vörös bor csillogott, s amint ajkához emelte, szája szélét megnedvesítve vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

- Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzésével hömpölygött végig rajtam. Szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek-hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolóztak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

"Ők is - villant meg fejemben -, ők is félnek, szegények."

Futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapu alján - mint kísértetek - ismét egy pár. Egy katona meg egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában. Távol pedig forrt-izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és az erdőből hazatérő kirándulók a porban, az alkonyatban. Lányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben, kedvesebben, mint egyébkor: ismeretlen emberek intettek a virágos gallyal, melyet kezükben hoztak a délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egészen egyedül.

Szédülten tántorogtam vissza az udvarba. "Ezt ő művelte - gondoltam -, ő, aki elment."

A tavasz valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz, kék leplek fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon a rügyek zöld sebei forrottak, s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem, és csöndesen sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram megbillentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep készülődött. A bokrok bóbitái roskadoztak. Párák úsztak a földön, és füstölt az illat, a részeg és őrjítő aroma, ezermillió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez pedig szomorú volt és édes. Kisöcsém járt az eszemben. Azon tűnődtem, hogy most már egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni, messze, céltalanul, elbujdosni valahová, és sohase jönni vissza. Meghalni valahol egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított. Odasiettem. Tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. "Most - gondoltam - megkérdezem, miért olyan halvány." Szorongva kopogtam az ablakon.

- Margit.

Kinyitotta az ajtót.

- Úgy félek -dadogtam.

Csodálkozva nézett rám.

- A halottól - suttogtam rekedten. - Nem merek bemenni a szobámba.

A leány babrált a fehér nyakán és terhes, szőke kontyán. Éreztem, hogy elsápadok.

Ő is elsápadt. Haja, mézszín haja villogott, lángolt.

- Félek - mondtam.

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdem a földre. És téptem a haját és a száját a szájammal.

Lu Ju: Alkalmi sorok

Ebből az ötven évből semmi sem maradt.
Unom nézni a bronztükörben fehér hajamat.
Egynéhány jóbarát s az őszibarackvirág követ az éveken
keresztül.
Féltem őket is az őszi szelektül!

/Ford.: Illyés Gyula/

Lej Csen: Locsog a tó

Locsog a tó, sás szegi partjait,
villog fénye rajta a lebukó napnak.
Bivalya hátán a kis csordás hazabaktat.
Furulyázik, maga sem tudja, mit.

/Ford.: Illyés Gyula/

Cao Csung-Csi: Ja Csingnek

Házam a tengerparton áll.
A tied fönt a folyó mellett.
A könnyet, melyet érted ejtek,
odáig viszi a dagály.

/Ford.: Illyés Gyula/

Li Csing-Csao: Egyedül

Banánfát ültettem ablakaim alá.
Csupa árnyék az udvarom,
csupa árnyék az udvarom.
Levelük meg-megbámulom:
nyílik-zsugorul, mint a szív, ha fáj.

Harmadnapos eső, vánkosomra dűlök.
Hull szomorúan csöppre csöpp,
hull szomorúan csöppre csöpp.
Ez a magány úgy meggyötört,
ahhoz sem érzek már erőt,
hogy állva hallgassam, hogyan csöpög.

/Ford.: Illyés Gyula/

Hszü-Ning: A vén fa

Régi út mellett vén fa görbed,
gaz fojtja, nem virágzik többet.
Nem látták ifjúnak az arrajárók,
de látta ő megöregedni őket.

/Ford.: Illyés Gyula/

Csu Csen-Paj: Sündisznó

Ha jár: tűpárna, tűvel jó-tele:
Ha áll: gubós vadgesztenye.
Picike s mégis hatalom.
Ki merné vágni őt nyakon?

/Ford.: Illyés Gyula/

Kormos István: Fehér virág

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredből szökken e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltüntél ki köztünk angyali zene voltál

Őri István: Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár
sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába
nagykabátba bújt és meleg csizmába
majd kutatva körül nézett:
"Mi történt?
ki jött, ki hozott hideget
sötét didergést, pengő jeget?"
a Nyár nem látott senkit
mégis fázott
szorosabbra húzta magán a kabátot
pedig a levegő illatos volt
virágok nyíltak mindenütt
a fák lombjain átsütött
a meleg nyári nap...

s akkor észrevette
hogy csend van körös-körül
mozdulatlanság
a szél nem énekel
a patak vize megdermedt
két csobbanás között
a tücskök és a madarak
elmentek messzire...

a Nyár kétségbeesve körülnézett
kereste a hangot
a mozgást
a dalt
az Életet
körbefutott a világban
bejárt eget s földet
mindenkit megkérdezett
akivel útközben találkozott:
"Mi történt?
Miért mozdulatlan minden?
Miért fázom?"
A kérdezettek
csak a vállukat vonogatták
s még szorosabbra húzták
magukon a bundát
mert ők is fáztak
s a Nyár csak ment
hét világon át
majd lassan elfáradt
útközben elhagyta a remény
a világ végén
egy zöldellő réten leült
beburkolta magát a kabátjába
és elaludt...

a fákról lassanként
elkezdtek hullni
az első megsárgult levelek...

Gömöri Jenő: Boldogság szombatja

Egy szép tavaszi napon, vasárnap délután, a Lehel-téren egy fiatal kereskedősegéd, Szita István nevü, fölszállt a villamosra. Mint minden vasárnap délután, most is édesanyját ment meglátogatni, aki a városnak éppen a tulsó végiben lakott, valahol a kelenföldi állomás körül.

A fiú egy külvárosi fűszeresboltban volt segéd, ugyanott, ahol inaskodott volt s ahol fölszabadult. Most is gazdájánál kapott kosztot-kvártélyt, mint inaskorában. De amit akkoriban szerencsének tartott, az most átka lett. Neki is, de kivált édesanyjának régi terve, régi vágya volt, hogy együtt lakjanak, ha majd egyszer fölszabadul. A fűszeres azonban költségeit igyekezett apasztani: nem vett új inast, hanem ügyesen rábírta az ujdonsült segédet, hogy maradjon meg nála teljes ellátáson és elküldte egyik segédét. Valami csekély pénzzel megfizette a régi inasa segédi minőségét s így elérte, hogy megvolt a két segéd is, meg a régi inas is. Az ifjú segéd hát nem tehetett mást, mint várt a jó szerencsére, mely közelebb viszi majd anyjához.

A villamosban szorongott az ünnepiesen öltözött sok vasárnapi ember. Az ifjú Szita nem is kapott helyet bent. Csak kint, a kocsitornácán jutott neki egy szabad bőrfogózkodó. Mikor a kocsi megindult, azon himbálózott, mint a száradni kitett ruha a kötélen.

Nem igen nézegette a körüle dülöngélő utasokat. Az a csemegésüzlet forgott a fejében, hová egy segédet kerestek. Egyik barátja szólt neki erről az este. Vajjon eleresztik-e szépszerével, ha föl találnák venni. Mert eltökélt szándéka volt, hogy jelentkezik az állásért.

A villamos nagyot zökkent s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy egy csinos lány rá-ránehezedik s olyankor el is mosolyodik, mintegy bocsánatot kérve.

- Ejha, – gondolta magában Szita István.

Nem volt hijján az önbizalomnak. Jóképű, szépnövésü legény volt, husz esztendős s azzal az elegánciával öltözködött, melyről régen híres a kereskedősegéd. Meg aztán nem is volt egészen ismeretlen előtte a leány.

- Kezitcsókolom – szólt oda hirtelen elhatározással.

Szép kis szőke leány volt. Barátságosan elfogadta a köszönést.

- Látásból már régen ismerem magát, – mondta s mosolygott.

A város szélén, azon a gyéren beépített telepen, ahol a fiú édesanyja lakott, ott volt az a villa is, ahol a leány két gyerek mellett volt kisasszony. Ott látta Szita Istvánt vasárnaponkint.

Öt perc se telt bele, már úgy beszélgettek, mint régi ismerősök. Nem volt akadálya ennek a nagy szorongás. Sőt: az a ringás, melyet egy-egy állomáson a föl- és leszállás előidézett, egyenest meghitté s a szó soros értelmében közvetlenné tette az új ismertséget. Elannyira, hogy mikor leszálltak a telepen, egy-kettőre meg is állapodtak abban, hogy már aznap este nyolc órakor megint találkoznak majd a villa kertjében. Abban az időben szokott hazafelé indulni a fiú s addigra aludni fog már a kisasszonyra bizott két gyerek is.

Azzal elváltak. Az egyik jobbra ment, a másik balra.

Özvegy Szita Istvánné közben már alig várta a fiát. Mint minden vasárnap délután. Mindene volt őneki az a fiú, késő és véletlen házasságának egyetlen gyümölcse, kora özvegységének vigasza és reménye. Végtelenül szenvedett attól, hogy tőle elszakadva kell élnie immár négy teljes éve. Egy vágya volt csak: hogy a fiával lakhassék megint. Pedig megcsalta azt a jó tíz kilométernyi távolságot, mely most elválasztotta tőle. Minden reggel, ahogy csak kinyitotta a szemét, első gondolata István volt. Megnézte az órát: tudta, mikor ébred a fiú, mikor kel föl, mikor mosakszik. Hétkor leült s megitta a kávéját, mert tudta, hogy István is akkor reggelizik. Tudta, mikor nyitja ki a boltot s hogy mikor kezdenek jönni a vevők. Megkezdődött a munka. Akkor ő is kitakarította a csöpp lakást s dologhoz látott. Varrógépéhez ült s varrt. Még egy évvel ezelőtt házakhoz járt varrni, de mióta István segéd lett s fizethette a házbért, csak otthon varrogatott, többnyire a környékbeli villák lakóinak. Tíz órakor megevett egy darabka kenyeret. István is akkor uzsonnázott. Pontban egy órakor megette ebédjét, mely soha sem állt másból mint egy tányér hamislevesből. Egy órakor ebédelt István is. Délután megint varrni kezdett s varrt, varrt egészen addig, amíg István be nem zárta a boltot. Mikor esti imáját mondta, szinte látta a fiút, mint alszik ágyában s majd mindig elfakadt sírva, hogy meg nem csókolhatja. De a vasárnap-délutánra gondolt s megvigasztalódott. Már a szombatról vasárnapra virradó éjszakát is egy izgalomban töltötte. Alig aludt egy-két órát. Már sötét hajnalban fölkelt, kisöpört, kitakarított, rendbehozta a konyhát, aztán elment a templomba, megköszönni Istennek, hogy megengedte megérnie ezt a napot, mikor újból láthatja majd a fiát. Csak azután rakott tüzet a tűzhelybe. Előszedte edényeit s neki állt a sütésnek. Mikor kész lett azzal, nem pihent meg, lassan, gonddal teríteni kezdett. Uzsonnára – délben! A fiú igen pontosan szokott beállítani, azért már két órára minden oda volt készítve: egy nagy csésze csokoládé, mellette egy kisebben tejszin, aztán vaniliaszagú kuglóf, vaj, befőtt, friss gyümölcs és egy kicsinyded püspökkenyér, mind megannyi kedves eledele a nehezen várt vendégnek. Mert mindent el akart készíteni addigra, mire a fiú jön. Hogy aztán zavartalanul nézhesse, hallhassa, gyönyörködhessék benne, cirógathassa, szerethesse.

István most sem késett. Mintha kint hagyta volna boltbeli szerénységét, olyan zajosan, hangosan, majdnem önérzetesen nyitott be.

- Kisztihand! – kiáltotta a konyhaajtóból.

Az öregasszony, aki minden lépésre fölfigyelt, már sietett is elejbe.

- Jaj, te, – motyogta fölindultan és szinte szinpadiasan kitárta két aszú karját.

Aztán nyakába borult a fiúnak s oly hosszasan, boldogan csókolta, mint egy szerelmes menyasszony.

Mikor beértek a szobába, a fiú most is, mint mindig, rosszalóan csóválta meg a fejét, láttán a dúsan terített asztalnak.

- Mire való ez a lakodalom? – mondta csöndes szemrehányással.

Ebből aztán egy kis szelid csetepaté kerekedett, mint mindig, de inkább beillett enyelgésnek. Az öregasszony szerénykedett, kisebbnek állitotta a költséget, István viszont túlozta a pazarlást. S ezt nem tette ok nélkül. Tudta, hogy az öregasszony a szó szoros értelmében megvonja a falatot a szájától. Hat napon át kevesebbet költ összesen, mint a város bármelyik szegénye egy nap alatt. Csak ez a szűkölködés tette lehetővé a bőséget a hetedik napon.

Az öregasszony azzal vetett véget a vitatkozásnak, hogy megkérdezte, mi újság a boltban.

István belevetette magát az egyetlen karosszékbe.

- A Fabó megint fölmondott – ujságolta.

Fabó volt a másik segéd a boltban s az öregasszony mindig azt hitte, hogy ha a Fabó elmegy, akkor István lesz az első segéd. Ettől pedig azt várta, hogy nem kell majd ott laknia a gazdájánál. De Fabó évenkint többször is fölmondott s végül is mindig megmaradt, úgy hogy eljátszotta minden hitelét özvegy Szitánénál. Mégis megélénkült az új felmondás hírére.

- Talán most mégis elmegy, – jegyezte meg, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért.

A fiú kicsinylőleg legyintett kezével.

- Dehogy is megy el.

Nagy részletességgel kezdte elmondani az eset előzményeit és lefolyását. Láthatóan öröme telt az elbeszélésben. Vissza-visszatért egy-egy elfelejtett részletre és gondosan kiemelt minden olyan epizódot, melyben őneki magának is szerepe jutott. Ez aztán ki is zökkentette az elbeszélést eredeti medréből. Másra fordult a beszéd sorja; ki kivel szólalkozott össze, hogyan állt helyre a békesség, mit mondott a főnök, mit a másik s végül mit ő, István. Egyszóval mégis csak a bolt körül forgott a beszéd.

A nagy terefere akkor sem ért véget, mikor úgy négy óra tájban asztalhoz ültek. A fiú egyre jobb kedvü lett. Nagyokat evett, dícsérte a csokoládét, a kalácsot, csipegetett ebből-abból, tréfálkozott, jókat nevetett. Arról a reményéről, hogy talán sikerül állást cserélni, még nem szólt. Az uzsonna utánra tartogatta. Közbe rá-rápillantott az órára s az esti pásztoróra édes gondolata csak öregbítette jókedvét.

Uzsonna végeztével, akkor már hat óra is elmult, odavetette:

- Lehet, édesanyám, hogy rövidesen új helyem lesz!

Az öregasszony az asztal körül sürgött-forgott. Egyre unszolta a vendéget: no ezt, no azt, no még ebből, no még abból. Röpködött, mint egy kis veréb, hol leült, hol fölállt, frissen, mint egy fiatal. De fia utolsó szavára két kézzel megfogózott az asztalban.

- És te ezt csak most mondod? – szólt halkan, remegő ajakkal.

- Nagy titok.

- Én csak nem mondom meg senkinek, – mondta sértődötten és nagy izgalommal.

Most indult meg igazán a nagy beszélgetés. Töviről-hegyire meghánytak vetettek mindent, összehasonlították a két állást, a mostit meg a kináltat, a két főnököt, megvitatták a várható jövedelmet, a jövőt.

Eddig az öregasszony meglehetősen nyugodtan viselkedett. Amíg az elbeszéltek nem a fiát érintették, addig csak hol a fejét csóválta, hol jóízűen fölnevetett. De most, hogy István a saját maga dolgairól kezdett beszélni, olyan izgatott lett, hogy reszketett. Feszülten figyelt, lesett minden szóra. Néha helyeselt, de sokszor közbe is szólt, élesen, hevesen: Nem! Nem! Szúrt ilyenkor két megtört fényü szeme és csontos, öreg ujjával erélyes, szónoki mozdulatot tett.

- Ha sikerül, – mondta elcsöndesedve a fiú, – nekem sem kell majd a boltban laknom.

Az özvegynek még a szíve verése is elállt.

- Együttlakunk majd, – tette hozzá István vígan.

Az öregasszonynak könny szökött a szemébe. Nem is bírt uralkodni magán, sírva fakadt és zokogva borult a fia mellére.

- De ez mind még csak terv, édesanyám, – csöndesítette a fiú s az órára pillantott.

Félnyolc elmúlt. Nyolcra kellett a villa kertjében lennie.

- No én megyek, – mondta s lopva anyját figyelte, nem veszi-e észre, hogy korábban indul útnak.

De ez nem vett észre semmit, annyira hatása alatt volt a hallottaknak. Gépiesen, de az izgalomtól remegő kézzel kezdte becsomagolni a megmaradt kuglófot és püspökkenyeret. Ez volt a maradék, amit a fiúnak mindig el kellett vinni magával haza. Ma szívesen elengedte volna.

- Nagyon sietek, édesanyám, – mondta kissé idegesen, – ma nem viszem el.

- Már mért nem vinnéd el? – kérdezte az öregasszony csodálkozva.

A fiú nem mert ellenkezni. Türelmetlenül leveregette a morzsákat ruhájáról, kisimítgatta a gyűrődéseket, majd a tükör elé állt s megigazgatta nyakkendőjét, haját. Végül megkereste felöltőjét és kalapját s búcsuzni készült.

Közben az öregasszony gondosan átkötözte a csomagot és odaadta a fiúnak. Aztán szekrényéből elővette nagykendőjét s maga köré kezdte csavargatni.

- Elkísérlek a villamosig, – mondta.

A fiú ijedten nézett rá.

- Nagyon sietek, édesanyám, – szólt zavarral. – Késő is van.

- Majd sietünk, – erősködött az özvegy.

- Ej, ma nem lehet, – mondta nyersen a fiú.

Azzal gyöngédtelenül megölelte, köszönt és elment.

Alig ért ki azonban, már megbánta durvaságát. Megállt s visszafordult. Látta, hogy az öregasszony nehézkesen, erőlködve, roskadozó lépésekkel siet utána. Mit tehetett? Megvárta, aztán belekarolt.

- Késő van, – mondta bocsánatkérően s arra gondolt, hogy fölszáll a villamosra, az első állomáson leszáll s ha villamoson, ha gyalog, visszajön a telepre.

Az öregasszony teljesen megbékélt. El is feledte a kis incidenst s boldogan totyogott fia karján. Megjött a szava is újra: hogy lesz, mint lesz, mikor lesz, ez meg az, meg amaz.

Így értek ki a megállóig. Éppen jókor, mert jött is a villamos. Sebtiben összecsókolóztak. Azzal a fiú beugrott a kocsiba. Mikor édesanyja fekete alakja beleveszett az est sötétjébe, megnézte óráját. Nyolc már elmult.

Gyors elhatározással kikapcsolta a kocsi ajtaját, lelépett a lépcsőre s leugrott a gyorsuló villamosról a sötétbe. Egy szögletes vaspóznának ugrott neki, ott maradt véresen. Mire a mentők kórházba vitték már meg is halt.

Az öregasszony ezalatt lassú léptekkel mendegélt haza. Szorosabbra teregette derekán a nagykendőt, mert hűvösnek indult az éjszaka. Soha sem érzett boldogság dagasztotta roskatag mellét. Mire hazaért, szinte elbágyasztotta a boldog remények forró vihara.

Sokáig forgolódott ágyában s hol hangosan imádkozott, hol félhangosan tervelgetett. Mikor égő szemét lehűtötte az álom, a mennyekbe álmodta magát.

Szegény. Azon az éjtszakán volt boldog.

Forrás: Nyugat, 1927. 17. szám/