2011. június
Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem
"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13
Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék.
Egyszer csak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy simogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.
Várnai Zseni: Ma álmomban...
Ma álmomban fiatal voltam,
sötét hajamat kontyban hordtam,
kettéválasztva, úgy, mint régen,
Tűnt ifjúságom idejében.
Közben tudtam, hogy csupán álom
visszavarázsolt ifjúságom,
tudtam, igen, de mégis, mintha
lengett volna időhinta
mából a múltban onnan vissza...
megvénülve, majd megifjulva...
megújulva.
Fiatal voltam, lázak gyötörtek,
gyermekeim, verseim jöttek,
oly sok áldás
szívta vérem,
hogy én csak bennük, értük éltem...
Mondják:
szép voltam barna hajjal,
de nem törődtem én magammal,
más gondom volt:
kenyér és versek...
és éveim egyre inkább vertek.
De ma, különös hajnali álmom
átköltötte az ifjúságom:
Boldog voltam,
mint soha ébren,
agyam filmezte régi képem,
de úgy, hogy árnyék nem is volt
rajtam,
s nem volt ezüstös szál
hajamban...
Nem volt bánatom, nem írtam verset,
nem éreztem, hogy üldöznek, vernek...
Csak éltem, éltem, mosolyogtam...
Ma álmomban fiatal voltam!
Lázár Ervin: Az igazságtevő nyúl
A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.
– Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?
– Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.
– Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!
– Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.
– Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?
– Ítéletnapot.
– No, addig fogsz jajgatni!
– De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.
A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).
– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!
– Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.
A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.
– Jogod? Még hogy jogod?
– Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.
A Majom teli torokból nevetni kezdett.
– Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.
– Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.
– Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.
– Éppolyan – mondta a Hangya.
– Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.
– Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.
– No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!
– Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.
Lementek a fa alá.
– Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?
– Látom – mondta a Hangya.
– Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.
Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.
– Hol vagy?
– Itt – morogta dühösen a Hangya.
– No látod, bikfic!
– Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.
A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.
– Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.
Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.
– Most te jössz!
A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.
– No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.
A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.
– Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!
A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.
– Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.
– Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.
A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csakugyan legyőzted?
– Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.
– Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.
– Nem volt.
– Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.
– Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.
– Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.
A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.
– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.
– Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.
– Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?
– Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.
Közben visszaért a Majom.
– Kezdhetjük – mondta.
– Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.
A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.
– Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.
– Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?
– De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.
– Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.
A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:
– Csönd! Én vagyok a versenybíró!
Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.
– Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.
A Majom dühöngött.
– Majd a súlyemelés dönt! – ordította.
– Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.
– Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.
– Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.
– Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.
A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.
– Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.
– Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.
– Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.
A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.
– A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.
– Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:
– Majd a fára mászás!
– Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.
A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.
– Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.
A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:
– Megálljatok!
– Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.
Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.
– Győztünk – mondta a Nyúl.
És ez igaz is. Győztek!
Füst Milán: Este van
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
Fazekas Anna: Őzanyó
Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.
És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.
Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.
Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.
Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.
Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb,
Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,
ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.
De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.
Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.
Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.
Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.
Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.
Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"
Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"
Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy
borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.
A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.
"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."
Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.
Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.
Michel de Montaigne (1533-1592 ): Az én gyermekkorom
Nagyon különös és nagyon boldog volt Michel de Montaigne gyermekkora: a XVI. század nagy francia filozófusa szívesen gondol rá vissza. Emlegeti is fő művében, az Esszékben az édesapját, nagy tisztelettel és szeretettel ír róla, mert gondos nevelésének sokat köszönhet.
Pedig a család hagyományai nem sok jót ígérnek: az elődök borkereskedők, csak Montaigne hagyott fel a kereskedéssel, ő már gazdálkodott, mint a többi vidéki nemes Dél-Franciaországban. A kereskedőből lett nemes legtöbbször a nemesség legrosszabb vonásait sajátítja el - szerencsére Montaigne apja megőrizte önálló gondolkodását, nem csatlakozott a vidéki nemesek táborához. Sőt, fiát is olyan módon nevelte, hogy az egyszerű emberek között érezze otthon magát. Hogy ismeri meg a kastély lakója ezt az egyszerű világot? Montaigne így ír erről:
" Ha fiaim volnának, olyan sorsot kívánnék nekik, amilyen az enyém volt. Az én jó apám, akinek mindig hálás leszek, jól gondoskodott rólam. Amikor a bölcsőt elhagytam, átadott egy szegény parasztasszonynak, annál éltem dajkaságban. Azért tette, hogy korán megismerjem a legegyszerűbb életmódot, semmiben se válogassak, és természetes, népi szokások szerint éljek. Apámnak más célja is volt: megszerettette velem a szegényeket, akik ránk szorulnak. Azt akarta, hogy inkább azok felé forduljak, akik kezet nyújtanak nekem, mint azok után fussak, akik hátat fordítanak. Ezért aztán keresztszülőknek is a legszegényebb parasztokat választotta.
Apám elgondolása helyesnek bizonyult, és bevált: szívesen állok a szegény emberek mellé, talán mert érdemnek tekintem, de még inkább természetes együttérzésből.
Ez az együttérzés az első élményekből táplálkozik, régi illatok, ízek, hangok szólítanak barátságosan, s máris otthon vagyok a szegények között.
Ez a természetes együttérzést az olvasmányok is táplálják. Milyen szívesen olvastam Khelonisz történetét!
Leonidász király lánya követte apját a száműzetésbe, vállalta nehéz sorsát. Elhagyta férjét, aki harcában apósa felett győzedelmeskedett. De mikor fordult a kocka, a férje oldalára állt, mindig azt választotta, aki segítségre szorult. Én magam is Flaminius példáját követtem, aki azokat kereste fel, akik rászorultak, s nem azokat, akiktől várhatott valamit. Elítélem Pirrhuszt, aki megalázkodott a nagyok előtt, és lenézte a szegényeket." (Lengyel Dénes fordítása)
Amikor Montaigne ismét hazakerült, édesapja nagy figyelemmel kísérte fejlődését. Különös gonddal ügyelt arra, hogy váratlan, meglepő esemény ne rémítse meg a kisfiút, még a reggeli ébresztésre is gondja volt. Bár ő maga ifjúkorában Olaszországban katonáskodott, tehát megszokta a riadót és a kemény szavú ébresztőt, fiát nagy gyengédséggel költötte fel álmából. Ágya mellé egy-egy családtagot vagy inast állított, s az halkan hegedülni kezdett. A hegedűszó mind hangosabbá vált, s erre ébredt fel a gyerek.
De mi lesz, amikor elkövetkeznek az iskolai évek? Hány tenyerest, szidást, büntetést kell elszenvedni, amíg a diák a latin nyelvet megtanulja?
Montaigne édesapja ezektől a kellemetlenségektől meg akarta kímélni a fiát, és megelőzte a fenyegető veszedelmet. Olyan nevelőt hívott kastélyába német földről, aki latinul jól tudott, de franciául egy szót sem beszélt. Erre bízta a fiát, és ilyen módon Michel de Montaigne latin nyelven kezdett el beszélni, az volt az anyanyelve. A szülők, sőt a cselédek is megtanultak latinul egy kissé a gyerek kedvéért, így aztán környéken néhány szerszámot ma is latin szóval neveznek meg. Montaigne hatéves korában csak latinul beszélt, franciául ekkor még éppoly kevéssé tudott, mint arabul.
Később még hasznát látta ennek!
Amikor diáktársai a kollégiumban a latin nyelvtannal küszködtek, és a tanárok is kínlódtak a fordítással, ő már értette a klasszikus írókat költőket, a kifejezés, a nyelv helyett a tartalomra ügyelt, mert számára természetes volt, hogy a nyelv az ember gondolatának és érzéseinek közlésére szolgál.
Otthon jó példát látott maga előtt, az iskolai nevelés pedig elrémítette - e két véglet mutatta az utat, amelyen haladnia kell. Édesapja útját választotta, az ő gondolataiból, szeretetéből indult ki, amikor egy esszéjében a nevelésről ír. De ha a rosszra akart rámutatni, bizony nem kímélte az iskolát.
Montaigne szemére veti a tanároknak, hogy olyan módon kiabálnak a diákok fülébe, mintha tölcsérrel akarnák beléjük tölteni a tudományt. És mit várnak el tőlük? A diákoknak szóról szóra el kell mondaniuk azt, amit a fejükbe töltöttek. Ez nem tanítás, hanem a gyerekek butítása: aki tanítani akar, annak más úton kell járnia.
"A jó nevelő önállóan gondolkodjék, helyesen ítéljen, okosan beszéljen, s ne arra törekedjék, hogy a feje adatokkal legyen tele! Tanítványát is önállóságra nevelje, ízleltesse meg vele a remekműveket, de engedje meg, hogy maga válogasson a szépségek között. Olykor a nevelő, máskor a tanítvány mutassa az utat!
Először a diák beszéljen, hogy a tanár megismerhesse, minden gondolatát, minden érzését előre sejtse. Szókratész is beszéltette előbb a tanítványokat, csak azután szólalt meg ő maga. Cicero pedig arra figyelmeztet, hogy annak, aki tanulni akar, gyakran útjában áll azoknak a tekintélye, akik tanítják.
A tudósok, professzorok, tanárok tekintélye azért ártalmas, mert megfosztja a tanulót a gondolkodás szabadságától. Ne fogadjuk el bírálat nélkül sem Arisztotelész, sem az epikureusok tanítását, de még a sztoát sem! Ismertessük meg minden filozófiai iskola bölcsességét, aztán ki-ki válasszon közülük, mihelyt erre elég érett. Aki tekintélyi alapon fogadja el bármelyik tanítást, azt mindig kétely fogja kínozni, mert nem belülről kételkedik, nem a maga gondolataival küzd. Az a kételkedés, amely legbelsőbb sajátunkból fakad, a tudományt mindenkor előrevitte. Dante azt írja erről a Pokol néhány sorában:
Ó, nap, ki győzve küzdesz a sötéttel,
megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,
tudásnál nékem édesebb a kétely.
(Babits Mihály fordítása)
Tekintélyek idézése helyett tanítványunk a lényeget sajátítsa el, nem baj, ha el is felejti, kitől tanult egy-egy igazságot, az a fontos, hogy igazán magáévá tegye. A méhek virágról virágra szállnak, s amit gyűjtenek, abból mézet csinálnak - éppen így vagyunk mi is: a másoktól kölcsönzött gondolatokat elsajátítjuk, ezekből formáljuk egész gondolatvilágunkat, ezek alakítják ki a jellemünket is.
Azért tanítjuk gondolkodni és elmélkedni az ifjakat, hogy jobbak és bölcsebbek legyenek. Ehhez az értelem művelésére van szükség, annak kell uralkodnia. Csakhogy az iskolákban éppen az önálló gondolkodást verik bilincsbe. Ugyan ki kérdezi meg tanítványától, hogy mi a véleménye az ékesszólásról vagy Cicero valamelyik mondásáról? Ezeket mind az emlékezetébe vésik, és szó szerint számon kérik. Pedig a könyv nélküli tudás nem tudás, ez nem egyéb, mint annak megőrzése, amit az emlékezetre bízunk.
Vajon táncolni megtanulhatunk-e, ha csak látjuk a táncot, vagy a lovat megülhetjük-e gyakorlás nélkül? Éppen így beszélni és helyesen ítélni csak gyakorlás útján lehet.
És vajon csak könyvekből lehet-e tanulni?
Milyen sokat ér a tapasztalat, az utazás! Más népek nyelvét szokásait ismerheti meg a diák, látja és érzékeli mindazt, amiről más csak olvasott. Nem többet ér-e a valóságos élmény, a tapasztalás, mint a bemagolt szöveg?
De a tanítás, az ismeretnyújtás csak egy része a nevelésnek. Olyan rész, amely az egészet szolgálja, s ez a jellem formálása.
Amikor az ékesszólást oktatjuk, nemcsak vitatkozni, érvelni és cáfolni tanítunk, hanem elsősorban helytállásra nevelünk. Tanítványunk ismerje fel, hogy kinek van igaza, álljon az igazság mellé, s onnan ne tágítson! Parancsra is beszélhet valaki szépen, de helyesen csak az igazság mellett lehet szónokolni.
Az iskolai oktatás nem fordít gondot azokra a beszélgetésekre, amelyeket a diákok egymás között vagy társaságban folytatnak. Olykor megbüntetnek egy-egy fiút, ha durva, trágár szót mond, de jóra sohasem tanítják.
Pedig nagyon fontos, hogy az ifjú minden szavában a lelkiismeret és az erény fényeskedjék, és mindenben az ész vezesse. Ha valamiben téved, vallja meg bátran, még akkor is, ha a tévedését csak ő maga vette észre! Önmaga kijavításával, mondanivalója helyesbítésével nemcsak az őszinteségnek tartozik, hanem az igazságnak is.
A társaságot mindenkor okosan kell megválogatni, és annak minden tagját emberi értéke, erkölcsisége, tudása szerint értékeljük. Bizony, gyakran lehet tapasztalni, hogy az asztalfőn olyanok ülnek, akik másról sem tudnak beszélni, mint a borok különböző fajtáiról, az asztal végén pedig értelmes társalgás folyik.
Mindenkivel szóba állunk, bármelyik járókelő, kőműves, ökörhajcsár megtaníthat valamire, figyeljünk oda a szavára! No és az ostobák, a tudatlanok? Olykor velük is elbeszélgetünk, ők a jó és a rossz, a helyes és helytelen felfogás különbségét mutatják be nekünk. Nemcsak eszményre, vonzó példára, hanem rútra, negatív példára is szüksége van annak, aki helyesen akarja megítélni a dolgokat.
Az iskolákban nyelvtani szabályokon lovagolnak, a szavakat és a mondatokat aprólékosan boncolgatják, s eközben megfeledkeznek a tartalomról, az író, a költő mondanivalójáról. Hányszor megkérdezik Cicero születésének Vagy Karthágó elpusztításának évét, s milyen hiba! Ehelyett Hannibál és Scipio jellemét kell bemutatni. Aki figyelmesen olvassa Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művét, az nemcsak fellelkesül, amikor a görög és a római hősök nagyságát megismeri, hanem maga is különb emberré válik.
Az emberek megismerésére az egész világ tanít, ezért kell benne élnünk, különben az orráig sem lát az ember. Amikor Szókratésztől megkérdezték, merre van hazája, így felelt: ezen a világon. Nem azt mondta, hogy Athénban, mert képzeletével az egész világot bejárja, gondolatait az egész emberiségre vonatkoztatta, nem úgy, mint mi, akik csak a lábunk elé nézünk.
Aki a dolgokat igazi nagyságukban akarja szemlélni, az a természet nagyságát és változatosságát tartsa szem előtt! Az n diákom tankönyve az egész természet!
A nevelő más és más hivatásra készíti fel növendékét. Ahogy Püthagorász mondja:
Olyan az életünk, mint az olimpiai játékokra összegyűlt tömegé: egyesek testüket edzik, hogy a mérkőzésen dicsőséget szerezzenek, mások kereskedni járnak ide, tehát a várható haszonért jönnek, ismét mások a többi ember életét szemlélik, és saját életüket ezzel összemérik.
Akik szemlélődnek, közel járnak a filozófiai tanításhoz. Ilyen kérdésekre várnak feleletet: Kicsoda az ember, és miért él? Mivel tartozik hazájának és családjának? Milyen életmódra érdemes törekedni?
A filozófia megtanít a helyes életre, megtanít a jó halálra is. Választ keres minden nehéz kérdésre, elmondja, mi a bátorság, a mérséklet, az igazság, a szabadsaág és a szabadosság, megszabadít a halálfélelemtől, a szégyentől és a fájdalomtól.
A filozófus tanítómestere a természet, útja az erény felé vezet. És ez az út nem fáradságos, nem a hegy tetejére visz, ahogy az iskolában tanítják, hanem a világos, termékeny síkságon vezet át, s aki rajta jár, lombos fák árnyékában lépked. Ez a nagyszerű, győzelmes, szép és bátor erény ellensége a komorságnak, a félelemnek és az aggodalomnak, s mert magától értetődő, ezért maga a természet vezet el hozzá. Éppen ezért elsajátítani sem nehéz, az egyszerű ember, sőt a gyerek is könnyen magáévá teheti, nemcsak az öreg bölcs.
De hát hogyan segít a természet az embernek? Miképpen nevel az anyatermészet?
A természet megszabja a mértéket, s ezáltal nevel. Étvágyat ad, hogy enni kívánjunk, de csak a jóllakásig táplál, aki ezt túllépi, tehát a falánkság bűnébe esik, azt rosszulléttel, betegséggel bünteti. Mértéket szab az ivásnak is, a mértéktelen italozóra a részegség büntetését szabja ki. Figyeljük hát a természet intő jeleit, mert ezek erényes életre nevelnek!
A barlangokba elvonuló remeték, az aszkéták és a böjtölők azt hirdetik, hogy az erény komor, fenséges és rideg. Pedig másképpen áll a dolog! Az igazi erény vidám, derűs, összefér a vagyonnal, a hatalommal, a tudással, jól érzi magát a puha ágyban, szereti az életet, a szépséget, a dicsőséget és az egészséget. Az erény nagysága éppen abban áll, hogy ezekkel a javakkal okosan és mérsékelten él, és akkor nem veszíti el reményét, ha le kell róluk mondania.
A bölcs nevelő vidám erényről szól tanítványának, és arra neveli, hogy természetesen éljen."
(Fordította: Lengyel Dénes)
