2011. június
Takáts Gyula: Szárnyában ott a toll
Tükröd mögött ott áll az éjszaka
S ha tán az angyal a kezedre száll,
soha se engedd már, soha tovább,
mert szárnyában ott és az a toll,
melyről az Onnan lényege
mindenben itt suhog...
És szótlan is ő szólít,
mint szélben szólnak
hozzád a fák.
Matics Imre: A' merész lány
Fonó házban van sok leány,
Legények is körül,
A' terhelt rokka még pereg,
A' társaság örül:
"Éj van, - köztük ki olly merész,
Ki temetőre menni kész?"
Hallgat leány, hallgat legény
Ha még olly bátor is,
Borzad mindannyi 's holt fehér:
Kaczagva kél Maris:
"Hát mind olly félénk a' legény?
Gyávák megszégyenitlek én."
És egy nyársat, hosszú nyársat
Kezébe felragad:
"Anyám sirjához ezt jelül!"
S bőszülten elszalad.
Maris, Maris! veszély követ:
Késő az éj, - Isten veled!
Temetőt ér, sirok közé
Remegve támolyog:
Hah, hah! toronyban a' harang
Tizenegyet konog:
Ez a félelmetes éj-szakasz,
Maris! lelkek órája az.
Szepegve kél, szepegve száll,
Néz hátra, néz elé,
És képzelődve lát szeme
Álrémeket felé:
El-elborzadva a' leány
Magára szent keresztet hány.
Előtte már a dült falas
Kápolna, 's e' megett
Egyet fordul, egyet kerül,
'S ott a czélsir felett
Megrázkódik, 's minden hajszál
Rémültében fején fel-áll.
Eszén kivül a' nagy vasat
Kereszthez tűzi-le,
'S a' mint hajult a' mint terült,
Kötényét is vele:
Sietve kél, de el nem vált,
Lehull, ott hal szörnyű halált.
/Forrás: Regélő, 1834. 33. szám/
Szerb népköltés: Törökök a Márk királyfi védszent-ünnepén
Márk királyfi a jó Istent kérte,
Évről-évre mindig arra kérte:
Úgy ülhesse meg védszentje napját,
Oly fényesen - nyári-Szent-György napját, -
Hogy törökök azt meg ne zavarják.
Fordult az év megint Szent-György napra,
S az urakat mind meghivja arra.
Terítve van három nagy asztalra.
Az elsőhöz huszonegy püspök jő,
A másodikhoz uri nép, tündöklő,
Harmadikhoz mind szegény üdvözlő.
Márkó borral szolgál a papoknak,
Meg a másik asztali uraknak,
Anyja szolgál szegény vendégiknek,
S Jelka húga tálal mindeniknek.
Vaisztinát küldik pedig őrsnek:
Kaput zárni jöttén a töröknek.
Jöttek is ők, ép' három agával,
És utánuk harmincz janicsárral.
Három aga harsányan kiáltja -
S azt üvölti harmincz janicsárja:
"Nyiss kaput, hé! ha kedves az élted!
Hadd lássuk a bolond gyaur népet:
Hogy üli a Márkó ünnepét meg!"
Az agáknak így felel a szolga:
"Hogy kinyissam, uram megtiltotta."
Nem törődnek a szolga szavával:
Neki esnek harmincz buzogánynyal
S leszaggatják a kapu ajtóját,
És megrakják keményen a szolgát:
Buzogányuk, az aranyozott vas,
Hátára harminchatot olvas.
Bevégezvén így vitézi tettök',
Jön a szolga, sír, keservesen nyög.
Kérdi Márkó: Könnyed mért patakzik?
Mért jajgatsz úgy? Mért rontod a lakzit?
Éhes vagy-e? Szomjas vagy-e? Csak szólj!
Itt az étel, itt az ital, lakj jól!
Csak ne ríjj már oly iszonyúképen,
Ne csúfitsd a védszent-ünnepélyem!"
Most a szolga jajgatva megszólal:
"Oh, uram! Oh, Kraljevics Márkó - jaj!
Nem kell nekem se ital, se étel,
Ily lakziban de semmi részvétel,
Elküldöttél kapudat őrizni,
De ki birná kapud megőrizni?
Jött a török, ép' három agával,
És utánuk harmincz janicsárral.
Mikoron a vár elé jutottak,
Az agák rám ekkép kiáltottak:
"Nyiss kaput, hé! ha kedves az élted!
Hadd lássuk a bolond gyaur népet:
Hogy üli a Márkó ünnepét meg?"
Én így szóltam, mint hűséges szolga:
"Hogy kinyissam, uram megtiltotta."
Nem törődnek a szolga szavával:
Neki esnek harmincz buzogánynyal
S leszaggatják a kapu ajtóját -
És megraknak engem, a hű szolgát:
Buzogányuk, az aranyozott vas,
Hátamra harminczhatot olvas."
Most a Márkó, hogy végig hallgatta,
Buzogányát, kardját felragadta,
S esküdözött, az urakhoz szólva:
"Vendégeim, hallgassatok szómra!
Ne legyek én szülötte anyámnak,
Király neje ne mondjon fiának:
Ne díszítsem váram' bár virággal,
Bazsalikkal, se piros rózsával,
Ha mindjárt nem - török koponyákkal!"
De az anya, keblét kitárva,
Király neje - így beszél hozzája:
"Ne tedd, Márkó, az Istenre kérlek!
Ha megtennéd, engem ölnél meg:
Ezt a napot vérrel ne szennyezd be:
Védszentednek van e nap szentelve.
Az, a ki ma fölkeresi házad',
Az: az éhét s szomját oltja nálad
A te szülőd lelki örömére,
Te s Jelkának az egészségére."
Anyja szavát Márkó megfogadja:
Buzogányát és kardját lerakja.
Bejöttek a kelletlen vendégek,
A törökök s asztalhoz ülének.
"Vaisztina, bort a billikomba!
Hozz csak, Jelkám, ételeket nyomba!"
Hoz a szolga bőven itókákat,
Jelka pedig gazdag lakomát ad.
A törökök vígan ittak, ettek,
S a mikor már torkukig beteltek:
"Jó lesz - így súg egymás közt a tábor -
Bucsút venni a kapufélfától,
Legyünk most már túl mi berken árkon..."
- Hanem hát ők ki nem fognak Márkón.
Most érti ám Márkó a török szót:
Megtanulta jól, amíg köztök volt.
Hét évig a szultán udvarában
Gyarapúlt ő nyelvben és szokásban:
Úgy rá tanult ott a török szóra,
Mintha török anya szülte volna.
Hát a Márkó nekik most ezt hajtja:
"Csak üljetek! Csak igyatok - rajta!
Majd fizettek szolgámnak, fizettek
Patikára - adta beste lelkek! -
Vagy álljátok békességtűréssel,
Az enyémmel pedig - vakapátok! -
Mely még nem is súlyos, tudjátok:
Negyven fontnyi vas csupán a magja,
Tiszta ezüst tizenkét font rajra,
Színarany meg ráeresztve vagy hat,
Súlya egyre-másra csak hatvanhat,
Mindegyitek erre jól rászolgált:
Levertétek a kapum ajtóját,
S buzogánynyal olvastatok rája,
Harminczhatot - a szolgám hátára."
Törököket majd a hideg rázza,
Tudván, milyen a Márk buzogánya.
Mindegyik hát sorba húsz aranynyal,
Minden aga meg harmincz aranynyal,
Oda járúl - s szépen leszámlálja
A Márkónak dolmánya szárnyára,
Hogy a szolga épségben maradjon:
S hogy nyomorék biz az ne maradjon.
Becsípett a gyaur gazda bezzeg
S a törökbe belekötni kezdett:
"Csak üljetek! Csak igyatok - rajta!
De az ételt ki elétek rakta,
Annak is ám meg legyen fizetve!
Nem rablány a húgom, szedte-vette!
Míg nektek az ételeket hordta,
Drága selymét végig bemocskolta."
Fültövüket azok most vakarják:
Az aranyat immár honnan adják?
Zsebeiket sorra kiforgatják.
S egymás között kölcsön veszik, adják.
Mindegyike így még tíz aranynyal,
Minden aga pedig húsz aranynyal,
Oda járúl - s szépen leszámlálja
A Márkónak dolmánya szárnyára, -
Ki besöpri, két zsebébe vágja.
Most a Márkó, vígan dalolgatva,
Keresi, hogy merre van az anyja:
"Jevroszima, édes anyám, lelkem!
Öreg szülém, jer, hallgass meg engem!
Nem vettem el a törökök kincsét
Azért, mert tán nekem elég nincs még:
Már ez adót ő kelmük lerótta
Csak azért, hogy hadd szóljon a nóta:
Mikép' bánt el Márkó a törökkel."
Bizony tőle sírva mentek ők el.
Az út hosszán valamennyi dörmög:
Törököket vigye el az ördög,
Gyaurokhoz ha olyankor mennek,
Mikor ülik napját a védszentnek:
Egy ebédért annyit fizettünk le,
Hogy jóllaktunk egész esztendőre.
/Ford.: Dömötör Pál/
N. Lenau: Dél felé
Dél felé vonúl a zápor,
Délre zúg a förgeteg.
Arra vágyom, merre távol
A villámok dörgenek.
Ott a messzi Magyarhonba'
Nyájas kis falucska áll,
Körülzúgja erdők lombja,
S rá az ég áldása száll.
Megvonúlva, faluvégen
Áll egy csöndes, kicsi lak,
Az én drága üdvösségem'
Rejtik a szerény falak.
Erdők fáit mintha vonnák
A magános lak felé:
Ágaikat védve fonják
A tető és fal fölé.
Némán nézi ablakábul
Lilla a sötét vadont,
Csüggedt arczczal, csak kibámul,
Hallgatja, hogy zúg a lomb.
Nézi, nézi méla kedvvel,
Nézi, nézi csüggeteg,
Hogy szalad tovább a csermely,
S szállnak szét a levelek.
A szél egyre jobban zajlik,
A víz mind jobban csörög,
És az idő, szinte hallik,
Hogy zúg el a lány fölött.
/Ford.: Vargha Gyula/
Tóth Bálint: Szeptember
Bőg, bőg a szarvas a szálerdőben,
a bükkösben,
a hegy peremén,
meg-megiramlik, megtorpan s hörren:
"Ki a különb legény?"
Nem a tavasz! az ősz
az erős
szerelemek ideje.
Bőgj, bőgj, szarvas, hirdesse az őszt,
az ősz igazát, ez az ős,
forró harci zene!
Koronádra vadásznak? Mit bánod!
Holdig hördül e vad lakodalom!
Hány ezredéve s hány ezredévig árad
torkodból ily szilajon:
Pár hét s vörösen robbannak az erdők,
jön az őszi forradalom!
Te, te érzed, mit ér a szabadság,
ünőkkel az őszi hegyen!
Űznek? Lesnek rád?
Hajszálkereszttel szügyeden
még édesebb, forróbb az élet
s a szerelem!
Tompa Mihály: A jövevény
Vándorol földünkön idegen jövevény,
S reá sötétedik nagy erdő közepén.
Helyet nézvén, a hol fejét lehajtaná:
Jut a magaslaton, pusztuló vár alá.
Ott némán megvonul a roppant fal megett,
Nem kérve mást, csak a nyájas szürkületet.
A tele hold pedig az égen megjelen,
S fény reszket a kövön, lombon s a csermelyen:
Félig burkolt de szép magasztos képet ölt
Hegy, völgy, - az éji táj a jövevény előtt,
S mig nézi hosszasan - mi igy eléje tűn:
Minden megváltozik rögtön, csodaszerűn...
A vár áll, ép s erős: - eltüntek a romok -
Bástyáin fegyveres csapat zajong, robog.
Alant kürtszó, zászlók, s mely gyorsan jő, a had
A meredekre hág s a vár felé halad.
S mint mikor a szélvész zúgatja a vadont:
Erős robaj támad, midőn a várra ront.
Hol a kaput kemény ütések rengetik, -
A földön: vér s halott, - füst, láng a fellegig.
Szörnyü a támadás, szörnyü az oltalom...
Szegény vándor remeg, - vész minden oldalon. -
S most zúgó nyilban száll mellének a halál...
Oh, szent, irgalmas ég...! ne félj! csak álmodál!
Jámbor, csak álmodál! - mégis jobb lesz neked:
Ha élted czéljait más földön keresed!
Ott a boldog nyugat, elődeid hona,
A melytől egykor, a merész vágy elvona:
Árnyas pagony, dalos madár, felhőtlen ég,
Csend, rend, polgár-öröm s kedélyes nemzedék...
Menj, menj! ott élni szép, - itt nem kivánatos
Hol álmad: rémlátás, ébrenléted: bajos:
Itt változó a lég, hol éget, hol fagyaszt,
Alig lendül a szél s már hullámot dagaszt,
Mely partot ostromol, gátat tör s szétrohan.
Az ormok állanak: felhőben, komoran. -
Itt fű s fa érez, él: - a szirtek hallanak,
A tér süpped s dobog, a lépés ingatag: -
Oh, nálunk, e földön még folynak a csodák! -
Kiknek keblét sebek s érzelmek roncsolák:
Felkelnek éjjel a sírok halottai...
- Vivódnak mult, jelen, - a régi s a mai, -
Menj, menj! mi magunk is, bár rokonok velünk:
A szellem- s árnyaktól gyakran megrettenünk.
Beőthy Zsigmond: A' kincshordó csóka
Andor mélyen elmélkedve lépdel
Bodrog kellemes partján, 's tanul:
Pénze nincs, fény-polczra nem mehet-fel,
Csak ha olvas, majd ugy boldogul.
'S im felé szállong szelid csókája,
Szép arannyal fénylve barna szája.
Vágyva dugja el zsebébe pénzét
Andor, s küldi csókáját viszont,
És tovább tovább forgatja könyvét,
Mig a' tolvaj uj pénzért osont.
'S a' mint telni kezd ürült erszénye,
Mindinkább virul borongó kedve.
Igy naponként csókájával eljár
Andor Bodrog áldott partjára:
'S igy naponként ujabb kincseket zár
Szekrényének titkos aljára.
Azt se tudja honnét száll csókája
Annyi kinccsel mindennap hozzája.
Erdélyből azt nagy Patak várába
A' hires Rákócziak hozák,
Mellynek egyik tárt kis ablakába
A' csókát arany pénzek csalák,
Melly urához onnét pénzzel szállva
Mindig kedvesebb vendég lön nála.
'S im a gyűlt kincs annyi, hogy külföldre
Andor indulhat tanulni már:
Uj derülettel ragyog reménye
A' mint a' tudósok földjén jár.
Ur lehet honn számtalan kincsével,
'S szép tisztességet nyer mivelt eszével.
Hajh! de még is árulástól félve,
'S féltve kincsét, melly lopott vala,
Kél gonosz szándék kemény szivébe
Szállva rá öldöklés angyala:
'S avval tészi kegyetlen háláját,
Hogy megfojtá kincs-lopó csókáját.
Andor ur most rangban, - 's kinccsel éli
Gazdag élte boldog kedveit:
De arannyal lassan felcseréli
Lelke nyugtát, csendes éjeit.
Jó tevőjét bánta, - mért ölé meg?
Sirját ássa ez derült kedvének!
Mint regék beszélik, egykor éjjel
Harsány károgás hatotta-meg
Ágyán szenderegve, 's nagy zörejjel
Tört-be egy boszús madár-sereg,
Andor eszméletlen dőlt ágyára
Borzadozva mint lész virradtára!
'S a' midőn ébredne mély álmából
Pusztán áll a' vár, 's a' drága kincs,
Mit kapott csókája orozásából
Egy szekrénybe', egy ládába' sincs.
Megboszulva büszke érzeménye
Füstbe oszlott pénze, és reménye!
/Forrás: Regélő, 1834. 38. szám/
Nagy Ignátz: Isten kegye
A' Mátrának felhőt érő
Szirtes vadon tetején,
Lakott a' kereszténységnek
Homály-lepte elején -
Uralkodva a' környéken
Zongor büszke várában,
Rettegte őt minden anya,
'S rejtve tartá házában
Leányát, ha látta jönni
Zongort vadász népével:
Erőszakkal vitte tüstént
Azt hatalmas lakjába,
'S ha nem akart önkényt dőlni
Szerelemmel karjába,
A' legkinosb halál leve
Büntetése tettének,
'S ragadozó állatoknak
Gyomra, sirja testének!
Sok szüz lett már áldozatja
Határtalan dühének,
'S számos anya átkozta vad
Indulatját szivének.
Egykor bevett szokás szerint
Vad lármával, 's szitkokat
Szórva, galád társaival
Bérczeket és halmokat
Vadat üzve befutotta
Zongor, 's tüze keblének
Enyhet lele a' vadaknak
Ölésében, 's lelkének
Bőszült dühe csillapodott,
Ha az erdők szörnyével,
Az agyaras vadkannal volt
Harcza, 's azt erejével
Meggyőzheté, vérhez szokott
Társai iszonyodtak
Határtalan bátorságán,
'S erejének hódoltak.
Vége lön a vadászatnak,
'S zengve undok dalokat,
Elhagyák a' vad vitézek
Az erdőt és a halmokat,
Követve szolga-csoporttól
Bő zsákmánnyal rakodtan. -
"Kerüljünk erre" - kiált vad
Zongor, 's nevet hangosan,
'S kitérvén az ország utból,
Kalászok közé veti
Tajtékozó barna ménjét
'S minden csak őt követi.
"Vesszen a pór mindenestől"
Folytatja dörgő hangon,
"Ha dologra nem kellene,
Mind függene már a fa-ágon."
'S rontva, döntve, zuzva mindent,
Üget a' dühös sereg
Zongorvár felé, mint nyári
Villám-terhes fergeteg:
Reszketve fut a' szegény pór
Életét hogy menthesse,
Könnyes szemmel nézvén kárát,
'S nincs a kin azt keresse.
Gyorsan tovább halad Zongor
Csoportjával, 's öröme
Határtalan leve, 's gerjed
Hires vére ösztöne:
Midőn egy tölgy árnyékában
Egy szép szüzet pihenni
Látott a' gyep zöld bársonyán:
Alig mert lélekzeni
A' vad Zongor, ugy meg vala
Szépségétől bájolva
A' szép alvó hölgynek, 's lassan
Lováról lehajolva,
Álmélkodva nézte számos
Kellemit testének:
'S még soha nem érzett vágyok
Tölték mélyét szivének.
Gyenge szellők játszadoztak
A' hölgy szőke hajával,
'S homlokán vette lakását
Vénus egész hadával:
Arcza hótól fedett tájhoz,
Mellyen rózsák viritnak,
Hasonlita, 's midőn álma
Elenyészvén kinyiltak
Az ég kékjét szépségökkel
Felülmuló szemei.
Látván az idegent, bibor
Szintől emelt kecsei
'S szent szemérme párosulva
Hó keble hullámival,
Legyőzék a' zordon vadászt
Minden indulatival,
'S szelid hangon kérdi:" ki vagy?
Szép szüz szólj, mi sors hozott
Magánosan e' vadonba?
'S bút ha néked okozott
Valaki jobbágyim közül
Mond, azonnal ezeret
Kardra hányatok közülök,
Asszonyt, férjfit, gyermeket."
""Szüntesd vitéz haragodnak
Dühét, - a' hölgy pirulva
Szóll - búmnak oka távul van,
'S rövid idő mulva
Egyesülve vele legyek,
Legforróbb ohajtásom.
Tudd meg vitéz, meghalt mátkám
'S vele földi vigságom!
Tünde nevem, atyám Kárpát
vidékének vezére,
Anyám meghalt, 's ugy jutottam
Idegenek kezére,
Mivel atyám csata-zajban
Élt szünetlen, 's leányán
Nem aggódott, csak bánkódott
Fiú magzat hiányán.
Igy töltém el magánosan
Gyermekségem vig korát:
Galambjaim között velek
Enyelegve, táborát
tömérdek búnak gondnak
Nem ismervén, békével:
Midőn egykor életemnek
Gyermek-kora végével
A' csatából vissza térő
Atyám előttem terem,
De nem maga - ó, jó vitéz!
Felbuzdul minden erem
Most is, ha csak gondolatban
Etét látom, atyámmal
A' harczból jött, barátjának
fija volt az: hév lánggal
Néze szemem közé, 's szivem
Legott az övé leve:
Boldogságom végtelen volt,
De a' sorsnak vas keze
Elrabolta életemnek
Örömeit, 's szenvedés
Árasztá-el napjaimat,
És örökös epedés!
A' Tatárok ellen harczolt
Ete szokott tüzével
'S hátulról egy nyil szegzé át
Mérgesitett hegyével:
Sirját látni, 's ráborulva
Sirni, titkon indulék
Atyám várából, 's fáradtan
E' tölgy alatt aluvék
Mély bánattól elnyomatva:
Engedd tehát utamat
Folytatni, hogy kisirhassam
Mátkám sirján magamat!""
Igy végzé a szép Tünde szavát
Keservesen zokogva:
'S Zongor szive hév lángoktól
Nyugtalanul dobogva.
A' szép hölgynek birásáért
Mindent elkövetni kész,
És hogy czélját elérhesse
Szinlést szinlésre tetéz.
"Veszélyes e vad berekben
Magánosan tévely'gni
Szóll a szüzhöz - én kalauzt
Fogok melléd rendelni
Szép alak! hogy veszély nélkül
Láthasd mátkád sirhalmát:
De most váramba kövess, hogy
Tested lelvén nyugalmát
Biztosabban követhessed
Szived tiszta vágyait.
Nem messze van váram, látod
Ott a' bérczen falait!"
És gyengéden felemelvén
A' szép hölgyet lovára,
'S mielőtt még szóllott volna
Az tett ajánlására,
Öröm és hév szerelemtől
Szikrát hányó szemekkel,
Repült gyorsan vára felé
A' szép kedves teherrel.
'S oda érvén cselédinek
Parancsolja: mindenek
Ugy nézzék a' bájos hölgyet
Mint magát, 's intésinek
Hódoljanak, csak a' várból
Ne engedjék kimenni,
'S a ' vár legszebb teremébe
Kiséri őt pihenni.
Tünde másnap megköszönvén
Baráti fogadását,
Kalauzt kér, hogy folytathassa
Elkezdett utazását:
De a' vitéz minden módon
Hátráltatni igyekszik
Szándékát a' szép kesergő
Szüznek, 's végre esküszik:
Hogy e' földön nincs hatalom
Melly tőle elragadja:
'S térdre hullva hő szerelmét
Tüzes szókkal megvallja,
'S szerelmet kér, 's vakmerően
Átkarolja térdeit
A' borzadó szüznek 's csókkal
Illeti hó kezeit.
"Vissza vakmerő vitéz - szóll
Ez - soha se szeretek
Én e' földön többé, egyet
Szerettem, ahhoz megyek,
'S reménylem, hogy szabad utat
Engedsz: nem szeretlek,
Mondom még egyszer, alacson
Tettedért csak gyűlöllek."
'S kifejtvén magát karjából
Zongornak, méltósággal
Az ajtó felé lépett: de
Zongor gyorsan vad lánggal
Szikrázó szemmel elejbe
Állott, 's kimondá nyilván,
Megragadván kezénél, hogy
Túl nem lép a' vár falán
Mig él, ha csak önkényt nem dől
Szerelemmel karjába,
'S ne gondoljon mátkájával
Nyugodjék az sirjába'.
'S nem szünt-meg őt ostromolni
Szerelmének tüzével
'S fenyegetni indulatja
Zabolátlan dühével.
De a' szüz álhatatosan
Megtartá mondott szavát,
'S megvetéssel utasitá-
El a' várnak vad urát.
Mindeneket próbált ez már
Ujult a' hold, 's szerelmet
Nem nyerhete szép foglyától:
Keménységet, kegyelmet
Egyenlően megvetett ez,
'S holt kedvesét siratta.
Dühödt Zongor, 's fenekére
Tömlöczének záratta.
Ez se használt, harmadszor már
Ujult a' hold, 's szerelme
A' vitéznek őrültségig
Nőtt, 's forró gerjedelme
Gátot törvén, vad hevében
Egy pogány oltárhoz fut.
Borzasztóan fütyült a' szél
Fákat döntve: nap nem jut
Soha ezen setét helyre:
Görhes baglyok 's farkasok
Tanyáznak itt magánosan
Csak, 's vad rabló csapatok.
Oda érvén Zongor, haja
Borzalomtól felállott,
'S vére elállt: de vad lángja
Szerelmének kiáltott
Belsőjében, 's irtóztató
Szokásokkal segédül
Hivja meg a' gonosz lelket,
'S szerelmében eszközül.
Szörnyű esküvések között
Bal karjából hat csepp vért
Az oltárra öntvén, Tünde
Szive és szerelméért.
Egy év lefolyása után
Fogadja, saját testét
A' gonosznak hogy engedi
Jutalmul 's vele lelkét.
Alig végzé esküvését,
Szörnyű zúgás csattogás
Támadt, 's a pogány oltár
Beomolván, dobogás
'S vad üvöltés között hangzott:
"Kérésed meghalgattam,
Egy év lefolyása után
Lelked leszen jutalmam."
A' borzasztó jelenést
Befejezvén: magán kivűl
Rohant Zongor, epedést
'S bánatot felejtve vissza
Várába, 's szerelemmel
Hajlott hozzá Tünde szive:
Forró gerjedelemmel
Kéjben uszott Zongor szive,
Czélját hogy elérhette,
'S szép Tündének rózsa-ajkát
Hév csókokkal hinthette.
Természete megváltozott
Egészen, és vadsága
Szelidséggé lett, 's áldotta
Cselédje és jobbágya:
De az idő repül, 's napok
Váltják-fel a napokat,
'S hetek üzik gyors futással
Egymást és hónapokat.
Határtalan boldogságban
Mult a' kikötött év el,
'S megjelent a' gonosz lélek
Jutalmát hogy vigye-el.
"A' szent Istennek nevében
Távozz-el kényszeritlek -
Szóll Zongor egy feszületet
Tartván elejbe - kérlek
Irgalomnak szent Istene!
Bocsásd-meg bün-tettemet,
'S oltalmazd a gonosz ellen
Bünét bánó lelkemet!"
'S nagyot dörren, tüzes villám
Sujtja földbe ellenét
Az emberi nemnek, 's Zongor
Igy menté-meg életét:
'S számos évet töltött Tünde
Karjai közt édesen
Nyugodva, és jobbágyain
Uralkodva kegyesen.
/Forrás: Regélő, 1834. 30. szám/
Simon István: Lepke és példa
Véletlenül, tizenkét év után,
akadt ez a könyv a kezembe.
Lapozgattam, s bent volt a receszárny,
a kipréselt, cirádás lepke.
Sárgán, papírba konzerválva, mint
egyiptomi ősi múmia.
Csapdába kapta ez a könyv szegényt,
s így kellett kimúlnia.
Halott, bár épek még a vonalak,
de vértelen, lapos, mint akit
nap szárít ki vagy eltapos a tank -
s elvesztette égő színeit.
Csak aranypora maradt az idő
rostájában, s még ma is ragyog.
Mihez adsz nekem, talált, régi könyv
s holt lepke, hasonlatot?
Hogy ifjúságom nem is volt nekem!
Mikor becsuktam ezt a könyvet
s vele a lepkét, fönn az egeken
a bombázórajok dörögtek.
Verte tizennyolc évem csillogó
álmát szét a dühöngő fegyver,
hason a hóban, együtt vér s a hó,
aztán: "fel a kezekkel!"
Láger, szögesdrót. Esténkint a hold
játszhatott csak velem, mint a lány,
fönn lengett, s kedvem neki udvarolt,
őszi szélben, hosszú latrinán.
Zuzmarás fejszém a szálas fenyők
bokáira mély sebet csapott,
s dobálta a kín, mint gőz a fedőt,
szívemet, hogy rab vagyok.
Így multak el az ifjui napok,
melyek másnál oly gyönyörüek.
Ma már csak egy kis aranypor ragyog,
s hol vannak a lobogó szinek?
Az a látvány, mikor a képzelet
pirosan és merészen röpül?
Fa, kit a korai fagy megszedett,
itt állok harminc körül.
Van, kit bűn - engem hiány nyomaszt.
(Vagy a világ förtelmes büne?)
Adjátok vissza ifjúságomat,
mindig csonka leszek nélküle.
Ha lehet, adjátok vissza nekem,
láthassam csak, hogyan lobogott.
- Már lehetetlen! A történelem
ráfordította a lapot...
A dalok könyvéből: Sárga madár
Sárga madár, sárga madár,
ne települj élő fára.
Ne csipdess a gabonánkba.
Nem ad nekünk senki itt egy
szem kölest sem vacsorára.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza is a mi hazánkba.
Sárga madár, sárga madár,
az eperfára ne repdess,
a kölesünkből se csipdess.
Idegen a mi szavunk itt,
senki ránk itt nem figyelmez.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza is a mieinkhez.
Sárga madár, sárga madár,
a tölgyfa ágán se csapdoss,
köles-ocsúnkból se kapdoss.
Bennünket itt senki nem hí
se meghálni, se asztalhoz.
Visszamegyünk, visszatérünk,
vissza a mi atyáinkhoz.
/Ford.: Illyés Gyula/
A dalok könyvéből: Szobában cirpel a tücsök
Szobában cirpel a tücsök.
Az esztendőnek vége már.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap csak lejár.
Ne rúgj ki a hámból nagyon,
de gondold még is meg, mi vár.
Vigadj, ha van rá alkalom -
a bölcs embert nem éri kár.
Szobában cirpel a tücsök.
Az évnek is bealkonyul.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap csak lemúl.
Ne rúgj ki a mámból nagyon,
de gondold meg, nincs semmi új -
Vigadj, ha van rá alkalom:
a bölcs ember sosem busul.
Szobában cirpel a tücsök.
Harckocsik nem robajlanak.
Ha nem vagyunk is boldogok,
a nap, a hónap elhalad.
Ne rúgj ki a hámból nagyon,
bár a sír mindent betemet.
Vigadj, ha van rá alkalom -
a bölcs ember sosem fecseg.
/Ford.: Illyés Gyula/
Han Vu császár: Dal az őszi szélről
Fölkel az őszi szél, fehér fölleg röpül,
fű tör, lomb hull, vadlúd kiált Észak felül.
Nyit az orchidea, krizantém illata lebeg.
Szépemen jár eszem, kit sose feledek.
Átkél a Fen-folyón gályám: mint az eke
hasítja a fehér habokat kétfele.
Dob döng, furulya szól, nótát fú a legénység,
de az öröm csúcsán elém szökken a rémkép:
hamar elszáll a szép kor, jő nyomába a vénség.
/Ford.: Illyés Gyula/
Névtelen kínai költő: Régi dal
Patak-vízben lótuszt szedek:
a lápban orchidea díszeleg.
Szedem, de kinek adjam, mikor oly
messze van,
kit szívből szeretek?
El-elnézek hazám felé.
Ott ér az út az ég elé.
Összeforrt szív, különlakás,
a nagyobb kín vajon kié?
/Ford.: Illyés Gyula/
Somlyó Zoltán:Kukoricahaj
Szeptember szőkesége száll
a kúszált, sima réten:
a szőkeség, a szőkeség
lett sorsom, jaj be régen...
A szőke kazlak illata
s a hajadé, te áldott!...
A szőke haj, a szőke, vont
szivemre szőke pántot...
Így, őszi dalba, szőkeszin
szavakkal szövi szivem
a szőkeségnek mámorát,
mely átrobog a sziven...
Mely átrobog a szivemen
s megszőkít minden rútat...
a bánatot...a sebeket...
s tehozzádig az útat...
A kaszált, sima réteken
oly szőke, szőke csend van.
S szivemben is szeptemberi
és szőke, szőke rend van.
A dűlőn kukorica-kert,
a fejek széjjelnyilnak: -
te szőke kukoricahaj,
téged is megsimítlak...
Móra Ferenc: A páprádi rab
Zsigmond magyar királyról föl van jegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal különb volt, mint királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is szeretett külső országokban élni, mint itthon.
Egyszer úgy megtalált ülni a csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe sem jutott a tulajdon országa. Akkor is csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta is haza a kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony csúfra marad idegen országban.
A magyaroknak már akkor fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy jött. Azt mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni, mert olyan rég nem látták a királyt, hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.
No, erre Zsigmond király sem tehetett egyebet, mint hogy a kardjára ütött nagy mérgesen.
- Hát hiszen, ha egyéb bajuk nincs, erről majd teszünk! Majd megemlegettetem velük, mikor látták Zsigmond király képét.
Kiválasztott a mulató cimborái közül valami cseh herceget meg egy német grófot. Meg se állt velük az ország határáig, ott is csak azért, mert víg harsonaszóval, nagy lobogólengetéssel álltak elejébe a magyar urak, fehér szakállú országtanácsosok, tüzes szemű harcos daliák.
- Hozott Isten, urunk királyunk! - hajlongtak nagy tisztességtudással
- De bizony magam igyekszem - csapta félre Zsigmond mogorván a kócsagtollas süvegét -, mert számolnivalóm van veletek.
- Nekünk is fölségeddel - emelte fel méltóságosan ősz fejét az öreg Bebek nádor.
- Ítéletet akarok mondani fölöttek, amiért megsértettétek királyi személyem! - villogott a szeme Zsigmondnak.
Most Gara Imre állt elő, a zászlós bajuszú országbíró.
- Az ország már meg is hozta az ítéletét, királyom-uram - húzta elő bíborbársony köntöse alól az ítéletét, mely kutyabőr pergamenre volt ráfestve szép tarka betűkkel. - Sok hanyagságáért, idegenben való csavargásaiért, saját országának elhagyásáért bezárja Zsigmond királyt tulajdon népe harminc napra a páprádi várba.
Kapott volna szegény király a kardjához, de már ekkorra nem volt az oldalán. Elvették tőle, mert nem illeti kard a rabot. S akárhogy hányta-vetette magát, bizony rácsukták a páprádi vár legbelső szobájának az ajtaját. Az előtte való szobába a cseh herceget rekesztették, azon innen meg a német grófnak adtak szállást. Ha egyek voltak a királlyal a jóban, legyenek egyek a rosszban is.
Hogy aztán sok kulcscsörömpölés, ajtócsapkodás, kapunyikorgás után elszéledtek a magyar urak, Zsigmondnak az volt az első gondolata, hogy lehetne ebből a kalickából kiszabadulni.
- Hiszen csak még egyszer kardot vehessek a kezembe! - csikorgatta a fogát, s tehetetlen dühében nagyot ütött az ajtó kilincsére.
Abban a percben felpattant az ajtó, s a rab király szembe találta magát a rab herceggel.
- Nini, hát te is itt vagy? - bámult rája. - Ej, de jó, hogy ezt az ajtót elfelejtették bezárni! Nézzük csak meg a másikat is!
Hát a másik ajtó is kinyílt. A szoba sarkában ott törte az ijedtség a német grófot, se holt, se eleven nem volt, csak akkor tért magához, mikor Zsigmond megbíztatta:
- Ne félj, szolgám, úgy nézem, nem is vagyunk mi itt foglyok!
A nagy puszta termekben, a kongó folyosókon, az üres várudvarban egy lelket sem találtak. Hanem a konyhában megtalálták a szakácsot, aki valami rettenetesen nagy tortát gömbölygetett a sütődeszkán. Nem sok ügyet vetett a látogatókra, s nagyon foghegyről válaszolt, mikor a király azt kérdezte tőle, hogy ki őrzi őket ebben a záratlan tömlöcben.
- Hát kit-kit a saját becsülete. Engem ez a nagy bolond torta, ni, mert már ki se férek tőle az ajtón.
No, a Zsigmond rabtársainak se kellett egyéb! Szaladtak a várkapuhoz: hát nyitva volt az is! El is nyargaltak úgy, hogy csak futtukban kiabáltak vissza Zsigmondnak: tartson velük ő is!
- Nekem nem lehet - csóválta fejét a rab király. - Engem őriz a becsületem. Tisztelnem kell azt a népet, amelyik még akkor is bízik a királyában, mikor fogollyá teszi.
S amit mondott, állta is Zsigmond király. Harminc napig nem lépte át a páprádi vár nyitott kapuját. Igaz, hogy akkor vállukon vitték ki a magyar urak. Azt mondták, meg kell becsülni azt a királyt, aki nemzete ítéletét még akkor is tiszteletben tartja, mikor az rabbá teszi őt.
La Fontaine: A két Bika meg a Béka
Vadúl küzd két Bika: a tét: kié legyen
a szép Üsző s ország hatalma.
Egy Béka rí a gyepbe lenn.
"Mi baj?" - brekeg, hogy ríni hallja
egy kis gyanútlan békafi.
"Nem látja hát - szól ez ijedten -,
a végin nem maradnak ketten,
az egyik futni fog, száműzetik, s aki
győzött, nem engedi e dús vidékre többé!
Miféle táj lehet az így elüldözötté?
A nádas és mocsár! bár itt még fű se hajt -
s közben minket tipor a vízfenékre majd,
mi pusztulunk, veszünk apástul, fiastul
e harcban, mely a szép Üsző asszony miatt dúl!"
Bölcs volt a szó, a félelem,
a vert Bika vértől csorogva
megbú e békás, vad helyen,
s óránként húszat zúz halottra.
Így van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.
/Ford.: Radnóti Miklós/
Liu-Csen: Fenyő
A hegytetőn fenyő mered,
A völgyben zúgnak a szelek,
tombolnak irgalmatlanul.
Attól a fa csak izmosul!
A fagy s a jégcsap is kegyetlen.
Évenként mégis mind egyenesebben
- mit is tehet az ilyen jellem? -
áll a fenyő a förgetegben!
/Ford.: Illyés Gyula/
Cao-Cse: A szép leány
Szerény, kecses, milyen szép ez a lány.
Szed az úton eperfalevelet.
Telik a véka. Most itt, most amott
rezeg egy kis ág feje felett.
Felnyúlt karján a ruha visszahull.
Fején aranyos hajtűk és csatok.
Fehér csuklóján arany karperec.
Övén sirály-kék drágakő ragyog.
Fényes gyöngyök jade-színű nyakán
és egy zöld kő a korallok között.
Selyemruháját lengeti a szél,
lebegteti a könnyű kis kötőt.
A pillantása perzsel. Ajkain
- ha dúdol -orchidea lehe száll.
"Megállj!"-t int a kocsisnak az utas,
s elfeled enni, aki itt megáll.
Megkérdezem a szép lányt, hol lakik.
"A Déli Falnál" - szól a felelet.
Leány-szobája az utcára néz,
a bejárat két kapun át vezet.
Arca sugárzik, mint reggel a nap.
"Beh szép!" - nem győzik dicsérni: -" Beh szép!"
Hogy nem kommendálták még senkihez!
Hogy senki meg nem kérte még kezét!
A tisztesség a fő dolog neki.
Férfinál az meg ritka adomány.
Nyelvén sok ember hordja, de csak ott. -
Találgatják, mire vár ez a lány?
Ül szobájában. Évre év telik.
Hallja csak az éj nagy epedéseit.
/Ford.: Illyés Gyula/
Bárdosi Németh János: Az erdő terebély fái
Az erdő terebély fái
meg a virágok füvek
meg a füttyögő madarak
a lila-szárnyú ég sávja
meg magam a magánnyal
a riadt dobogású szívben
szeretek megállni
lélegzeni lobogni
lehajolni egy szamócáért
szitakötők szárnyára írni
ezek azok a percek
mikor együtt zeng a világ
egy ütemre-dalra velem
mint a szerelem
mint a szarvasbőgés szerenádja
mint az öröm kürt-szava
mint az erdő terebély fái
meg a lányszemű kék virágok
meg a füttyögő madarak
meg az a lebegés
az a pille-könnyűség
az a megfoghatatlan
dallam.
Ágh István: Elmosolyodtam
Elmosolyodtam álmomban,
a boldogságtól úgy ébredtem,
könnyembe keveredtem,
elképzelt, kivert aranyfogam,
akár a hajnalcsillag,
fájt fölöttem.
Mintha bársonyra jár a szellő,
mintha nyakról esik a muszlinkendő,
úgy éreztem az üres ágyban,
e félig rendezett halálban,
mi a jövendő.
Nélküledi jövendölésem
elaltatott újabb mosolyra,
cirógatott párnám csikossa,
úsztam a víztelen vizekben,
hinárosodott a mellem,
hasam iszapos sűrű mély lett,
lábam botladozva indult érted,
oda, a lekésett vonathoz,
ahhoz a vörösorrú fekete gyorshoz,
ahonnan mindig szembe találkozhatunk,
álmainkban is mosolyoghatunk,
ha nincs víz, vízzé változhatunk,
ha nincs föld, földdé váltódhatunk,
s kérdezgethetjük, mi lesz mivelünk,
ki ér előbb halála mosolyához,
kinek ki áldoz?
Sírodba hullanék,
lennék majd másvilági léted,
hulladék lennék, hulladék,
lehullanék teérted
falevélnek gyászolók cipője sarkán,
te drágám, Drávám, Daccám és Havannám,
hóviharom! engedd a képzelődést,
hadd gondolkodjak, mi lesz mivélünk,
ki ér előbb halála mosolyához,
kit szeret legjobban a föld,
élő gyertyával ki áldoz?
Ady Endre: Haza a temetésre
Sötét van, alig-alig dereng a hajnal. A ház előtt csoszogás hallszik a sárban, azután dünnyögés. A sártaposó az ól felé baktat, hangosan káromkodik. Benn az ólban elbőgi magát egy kiéhezett pára.
- Hé, hé!...
A sövényen túlról nem hallatszik. Rekedt hangon csitítja valaki a szűkölő kutyát.
- Na, te vagy, Gyuri? Mit akarsz?...
- Megjött a dáma. Délután elföldelhetjük. Már úgysem lehet állani a házban. Még a padláson is fuldokoltam, egész éjjel nem tudtam aludni.
- Mondtad neki, hogy nincs miből eltemetni?...
- Szóltam. Egész éjjel bömbölt. Itt van a lánya is. Az még cifrább ám!...
- Bizony, csak őket szerette az Isten az egész famíliából.
A kis nádas kunyhó ajtajában egy asszony állt. Olajmécsest tartott a kezében.
- Gyuri! Gyuri!...Hol az ördögbe ülsz ennyi ideig?...
Dünnyögés, csoszogás. Az ablakba most tett valaki egy félig elégett gyertyát. Az asszony halkan beszélt a fiúval.
- Mondd meg a főtisztelendő úrnak, hogy szép temetést akarok. Legyen itt a vadasdi kántor is. Ő mondjon búcsúztatót. Mondd meg, hogy mindent készpénzzel fizetek.
...Mindjárt reggel van. Az első szobában csak két nőszemély őrzi a koporsót.
A hátulsó szobából áthallatszik egy dühös férfihang:
- Hadd őrizzék!...Elég kín volt nekünk őrizni két hosszú napig.
Az idősebb nőszemély összerázkódik. A fiatalabbnak csinos bamba arca van. Hosszú, csillogó szemeivel a halott arcát nézi, inkább kíváncsian, mint szomorúsággal. Künn megvirradt. Betör egy-egy kurjantó kiáltás az utcáról. Egypár siheder disznókat hajkurász. A sárban szétszéledve cammog a csürhe. Az oláh templomban harangoznak. Öt óra...
Az idősebb némber a gyertyát igazítja. A fényben olyan az arca, mintha ő is halott volna. Negyvenévesnek látszik. Valamikor éppen olyan csinos, bamba arca lehetett, mint az ifjabbiknak...
A gyertya lángja megnő. Az asszony félig meghajolva felnyúl a ravatalra. A halott kezét keresi, de nem mer odanézni. Megérinti a hideg kezet, s összerázkódva szalad a sarokszékbe. Onnan nézi a ravatalt és ott túl a másik nőszemélyt, akit szemmel láthatólag untat ez a komédia.
- Nahát, ez a nagyapád. Vén paraszt volt, lásd, elmúlt nyolcvan éves, és mostanában igen sokat éhezett. Itt volt körülötte mind a hat magzatja, de azoktól akár felfordulhatott volna az éhségtől. Tőlem pedig nem fogadott el soha egy fillért sem. Utált. Úgy mondják: mindig átkozott...Szegény apám, olyan jó ember volt. Megérdemeltem, hogy elrúgjon, mint egy kutyát. Sok szégyent hoztam az ő ártatlan galambfejére. Elvetemedett, rossz céda vagyok. Igaza volt szegénynek!...
A fiatalabb némber kacagni kezdett. Az idősebb borzadva nézett a ravatalra. Úgy érezte, mintha a nyakát fogná a jéghideg kéz, melyet az előbb megsimogatott. Előrehajolva kapott levegő után. Fojtott, nehéz szag hömpölygött a koporsó körül...
- Azért hoztalak el, hogy meglásd. Hogy lásd az apámat, aki felnevelt. Ezt a kis viskót, ahol én gyermek voltam. Hogy lásd és irigyeld!...Én itt voltam gyermek, és szeretett az apám, most húsz éve én kergettem a sírba...Itt engemet szerettek! Téged nem szeret senki. Én gyűlöllek legjobban, mert az én vérem vagy: elvetemedett, istentelen céda. Én voltam ártatlan is. Templomba jártam leeresztett hajjal. Szeretett becsületes férfi. Érted?...El is vett volna...Érted?...Akkor szöktem el...
Elvette az eszem az Isten. Lettem cifra, kifestett arcú dáma, erkölcstelen kitartott...Teveled vert meg még jobban a sors. Utállak, mert olyan vagy, mint én. Utállak, mert te bűnben születtél. Te nem voltál ártatlan soha!
...A fiatalabb némber felállott. Meghúzogatta a ruháját. A koporsó lábánál egy koszorú volt, friss, üde mezei virágokból. Gúnyos mosollyal szakított ki egyet. Hajába tűzte, s az ablak mellé állott.
- Kinyitom az ablakot, mert te is rosszul lettél ebben az irtózatos levegőben.
...Délután jött a pap két kántorral. A vadasdi is eljött. Az udvar tele volt bámészkodókkal. A parasztok kíváncsian nézegettek az ajtó felé, hogy mikor hozzák ki a beszentelt koporsót, s mikor jönnek ki az idegenek. Öt-hat asszony hangosan diskurált.
- A lánya még szebb. Valóságos nagyságos kisasszony.
- Ő is szép volt még húsz évvel ezelőtt, csak nagyon hóbortos volt. Emlékszem jól a fehér arcára.
- Nagy úr szeretett bele. El is akarta venni feleségül. Van annak most nagyon sok pénze.
- Hát a lányával mi van?...
- Az még szerencsés!...Egy kanonoknál lakik kicsi kora óta. Úgy tartja, mint gyermekét. Szép summát fog örökölni...
- Csitt!...Most jönnek...
A vadasdi kántor kitett magáért.
Olyan szép búcsúztatót énekelt, amilyet évek óta nem hallottak a faluban. Egy öregasszony zokogni kezdett. Azután szemeit törölgetve súgta a szomszédjának:
- De boldogság, akinek ilyen jó gyermeke van. A bolvai nagyságost sem temették szebben...
A koporsó mellett ültek a gyászolók. Legelül sűrűn befátyolozva a fiatalabb némber, mellette az anyja. A többiek: ráncos anyókák egytől egyig. A férfiak befoldozott ünneplő ruhákban.
Az idősebb fehérszemély meredt szemekkel bámult a koporsóra. A kántor az ő versét énekelte. Bárgyú kadencia arról, hogy milyen szíve van a halott Anna nevű leányának. A jómódban sem felejtette el öreg, agg szülőjét, ki most az Úr zsámolya előtt térdepelve esdekel, hogy leánya legyen áldott...
- Átkozott legyek, átkozott!...
Átfogja a koporsót, s ájultan esik össze...
A tömegben megcsóválja a fejét egy-egy gyászos asszony.
- Hát erre már ugyan mi szükség volt?
...A pap beszenteli a koporsót. Csak a fiatalabb kíséri ki. Az anya rosszul érzi magát.
A temető körül sok virág van. Egy nagy csokorra valót szedett össze belőle. Mikor hazaért, ijedt, sápadt arcok fogadták...
A szoba gerendáján csüngött az idősebb némber eltorzult arccal, halottan. Le se vágták. Mire észrevették, nem volt benne élet. Míg a bíró eljön, hadd csüngjön.
Nagy volt a sírás, mikor a szobába lépett...Egy kicsit megborzadt, s kifordult a szobából. A rokonok követték.
- Szegény mama...Végtelenül kellemetlen. Nekem ma okvetlenül vissza kell utaznom. Őnála van pénz, s ha még szükséges lesz, tudassanak...
...A városból rendelt robogó fiáker elhagyta a falut. A némber sápadt arca kipirult a szabad levegőn. Visszanézett. A magas jegenyék, a három kis torony olyan kicsinyesnek látszott.
- Borzasztó nap volt. Szegény mama akarta. Legalább végképp megpihen szegény...
A kocsis véletlenül hátranézett, s a némber idegesen nyomkodta szeméhez fehér batisztzsebkendőjét...
jazsoli5: Saját fotóim
Ady Endre: Haldoklik a pap
Szerdán meggyónt és megáldozott főtisztelendő Sebes Ev. János úr. Isten ekkor egyelőre elméjét vette magához agg és alázatos szolgájának. Tele volt vendégkocsikkal a tágas plébániaudvar, s pénteken reggel tudakozó sürgöny jött a püspöktől. Ment vissza a püspökhöz a válasz: Sebes Ev. János főesperes még mindig haldoklik. Pénteken este pedig a nyugtalanság összehajtotta a plébános úr nyáját. Összegyűltek a hívek, s nagyon szepegve tanácskoztak a haldoklásról. Bizonyos, mondották, hogy végrendeletet írt már régen. Az is bizonyos, hogy a rokonoknak hagyja azt, amit hagyhat, s amit Rozália asszony, a gazdasszony félre nem rakott. De a baj hirtelenül jött: Sebes Ev. János szinte virgoncul misézett még kedden. De kijött a templomból, s még el se érte a plébániát: összerogyott. Hátha, hátha: ha esetleg elveszett volna az írás. Az írás, amelyre a főtisztelendő úr írta híveinek adósságát. Sugdosott, szorongott, reménykedett a nyáj, Sebes Ev. János nyája.
Mert, ó, vajmi szegény nyáj volt a nyáj, a főesperes úr nyája. Valami régi Rákóczi-birtok állott már csak épen és egészben e község mellett. Ez a plébánosé volt egy kegyes főúr hagyományából, ki istenes célokra adta a birtokot, morzsáját annak a kincsnek, amit ő Rákóczi vesztén nyert. De szép birtok, de jó birtok volt, és Sebes Ev. János tudott gazdálkodni. Nemhiába, hogy táviratot küldött a püspök: sok pap lesi ezt a plébániát. De velünk mi lesz, szegény hívekkel, haj, ha előkerül az írás? Sebes Ev. János volt a bankárja a falunak s a múlt esztendő különösen ínséges volt. Azok is sok új adósságot csináltak, akik a régit már kínnal letörlesztették. Most esetleg jön a halál s a halál még Sebes Ev. Jánosnál is szigorúbb hitelező lesz. Haj, pedig Sebes Ev. János számon tudta tartani a pénzt. Kamat-munkákkal dolgoztatta meg Isten nevében a földjét, és sok köböl búzáért követelt két köblöt téltől aratásig.
- Haj, ha az utolsó írás elveszett volna - sóhajtozott Sebes Ev. János nyája. Hiszen úgy is megfizették már ők a főtisztelendő úrnak. Miért zsebeljenek ezzel is többet az idegenek, a semmiháziak? És jöttek is az örvendetes hírek: Jóska, a hebegő egyházfi hozta. A rokonok feltörtek, felziláltak és kutattak mindent. Sejtik, hogy a híveknél kell még tartozásoknak lenni, de nincs az írás sehol. Már Rozália asszonnyal is összevesztek emiatt. Őt gyanúsítják, hogy ellopta a főesperes följegyzését. Sebes Ev. Jánost pedig talán már az Isten sem tudja szóra bírni. Hánykolódik, nyög néha az öreg főúr, de egyébként olyan már, mint a halott. Nem is jön már többé hozzá a doktor: úgyis hiába jönne.
Nem volt gonosz ember Sebes Ev. János, hívei se mondják. Majdnem hetven esztendőt élt, ebből vagy harmincat ezen a plébánián. Szerette, nagy sáfárkodással szerette és gyűjtötte a vagyont. De pompázás nem volt az életében, s a reverendája is kopott volt mindig. Kegyetlenül is tudott markolni, szerezni, de talán ő nem is tehetett erről. Éhes rokonsága volt, és ő sehol sem tanulhatott Krisztusi jóságot. És püspöke jóval nagyobb uzsorás volt, mint ő, s úgy hallotta egész életében, hogy a híveknek csak a lelkük érdemes a mentésre. A lelkekre gondot is viselt Sebes Ev. János: templomkerülő paraszt kevés akadt az ő falujában. Rossz sorsukban, ínségükben, mikor már a kocsmára nem tellett, megadták magukat az emberek a papjuknak. Mentek szomorúan, rendesen a templomba, mert kölcsönt se kapott a főtisztelendő úrnál más, mint templomjáró ember.
Szombaton sem történt semmi új: Isten csak nem akarta megváltani szenvedéseitől Sebes Ev. Jánost. Rokonok, vendégek türelmetlenkedtek, a püspök új táviratot küldött. Szombaton este egy valóságos kanonok érkezett a plébániára, hogy vajon egyházi célokra maradt-e a vagyonból? Jóska, a hebegő egyházfi pedig újból hozta és erősítette a hírt, hogy az írás nem került elé. A hívek tehát szorongtak, reménykedtek tovább, s szomorúan ólálkodtak a plébánia körül. Jámbor és jóságos idegen könnyes szemekkel szemlélte volna ezt a falura feküdt szomorúságot. Íme a nyáj, melyet derék, hű régi pásztora elhagyni készül. íme kicsiben a világ és az élet tragédiája: hirtelen fellegek és villámütés
Vasárnap mégis újból doktorok érkeztek, hogy a plébános nem akart meghalni. Erővel táplálták Sebes Ev. Jánost a megnyúlt arcú rokonok előtt. A falu népe pedig átkozódott titokban, s a bibliai csodákra gondolt. És a litániás szentek furcsa eseteire, melyekről annyiszor mesélt az ő haldokló papjuk. Hátha csoda fog esni Sebes Ev. Jánossal, s ha életben marad. Holott a kanonok után érkezett még egy pap a püspöki városból. A hebegő Jóska újságolta, hogy ez lenne az új plébános.
Sebes Ev. János pedig gyötrődött eszméletlenül a forró ágyban. Mintha az élet bosszút akart volna rajta állni, mert nem volt igaz fia Sebes Ev. János. Mert a Sebes Ev. János élete kusza, rossz és hazug élet volt. És vasárnap már harmadik távirata jön a püspöknek. Bizonyosan untatta már a püspöki udvart ez a hosszú, unalmas haldoklás. Az volt a táviratban, hogy imádkozzanak a hívek Sebes Ev. János csöndes haláláért. Hogy Isten ne szenvedtesse tovább sz ő agg szolgáját.
Jóska, a hebegő egyházfi búsan húzta meg a harangokat. Búsan és egy kissé hangosan. A templomban olyan volt az embersűrűség, mint a húsvéti föltámadáskor. Misét az a pap mondott, aki utódja lesz Sebes Ev. Jánosnak. A bánatos hívek pedig szívükből könyörögtek, hogy legyen könnyű a halál az ő pásztoruknak. Így imádkoztak sokáig a hívek egész hétfő délelőttön. S azután együtt maradtak a templom előtt, hova jajgatva érkezett Rozália asszony, a főesperes úr gazdasszonya.
- Meghalt! meghalt!
S jöttek a többi hírek: csoda történt. halála előtt eszméletre jött Sebes Ev. János, s egy jó fél óráig beszélgetett a rokonokkal. Megmondta, hogy hol van az írás, az adósságok listája. S azután józanul istennek ajánlotta lelkét s meghalt nyugodtan, mint egy gyermek. Vert hadként, búsan oszlott szét a nép: Jóska, a hebegő egyházfi dühösen harangozott. S a falu lapulva, búsan várta, hogy milyen kamatra fog kölcsönözni az új plébános.
Szombathy Viktor: Krasznahorka
(...) Élt egyszer a Sajó-völgy erdőrengetegében, valahol a vén Pozsálló alatt, Gömör és Szepes határán egy szegény juhász. Bebek volt a neve, a pap Andrásnak keresztelte. Messzi vidéken fürge, szorgalmas, ügyes embernek ismerték. Távol volt még attól a kortól, amikor valaki már csak konyhatűz mellett melegszik, unokáiban gyönyörködik, s legfeljebb ölre való fáért lehet kiküldeni az udvarra, egyébre nem alkalmas. Fiatal kora ellenére már hat szép fia volt, kettejük legnagyobb öröme. Volt munkájuk reggeltől napestig. A juhász az állatait őrizte, egy szál kutyával ballagott velük fel s alá a réteken, irtásokon, legelőkön. Az asszonnyal száz juhot fejtek meg minden este, formázták a sajtot, gyúrták a túrót, főzték a zsendicét. Övék volt a vesződség, az uraságé a nyáj.
Történt egy madárdalos, harmathullásos májusi reggelen - frissen pattogtak még a bimbók, s a maradék hólé veszettül rohant a Cseremosnya vizébe -, hogy Bebek juhász, amint nyája után mendegélt, héjavijjogást hallott maga fölött, ijedt cincogást lába alatt. A következő pillanatban le is csapott a madár a menekülő apró állatkára. Gyémántszemű, aranybundájú kis egérke menekült a ragadozó elől, zuhant rá a héja, feszítette karmait, de a juhász éppen az utolsó pillanatban vágta botját a héjamadárhoz. El is találta. A madár csak elfeküdt a füvön, nem nyikkant többé. Kiszedte csőréből a juhász a remegő kis egeret, vitte a tiszta patakhoz, megmosta a vértől, tenyerébe vette, megszárította, meg is simogatta, úgy gyönyörködött benne. Tán még meg is szólal - vélte Bebek juhász -, olyan okos szemű szép egér ez.
Alighogy ezt elgondolta, valóban megszólalt az egér:
- Köszönöm, amit értem tettél, te juhász, fogadd hálámat. Tudd meg, én vagyok az egerek királya, nagy jót várhatsz tőlem. Azt mondom hát neked, te jószívű juhász, hogy ma éjjel, amikor a hold legfényesebben világít, jer ide, ehhez a bokorhoz, amely mellett ellenségem fekszik, sétálj az erdő felé, s amikor harmadszor megbotlasz, állj meg. A többi a mi dolgunk, az erdő lakóié!
Ekképp cselekedett a juhász. Alkonyatkor az akolba hajtotta nyáját, megfejték az anyajuhokat, leszűrték a tejet, az asszony megfőzte a kását, itták hozzá a pezsegő zsendicét. S mikor már mindenek elnyugodtak, Bebek juhász fogta a botját, s halkan, egyedül elhagyta a házat. Keresztül a réten az erdő aljába, kékesen világító holdfény őrizete alatt. Egyenesen a holt héja teteme iránt vitte a bocskora.
Szellemek órája volt, bagoly huhogott. Egyszerre csak felfénylett a leglombosabbik galagonyabokor, s a juhász ijedtében megbotlott egy faágban. Továbbsietett, most gyökérben botlott meg. A bokor szinte ragyogott már, amikor a juhász egy hatalmas, fekete kőnek ütődött. A bokor alól most tizenkét törpe ugrott ki, tizenkét egér vonta kicsi hintót kísértek. Benne ült az egerek királya aranyos prémjében.
- Azt a követ emeld meg, juhász, amelyikben megbotlottál! - parancsolta az egérkirály, és Bebek juhász még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor már el is tűnt az egész csodamenet.
Bebek juhász szót fogadott, botját a kő alá nyomta, kifordította a követ. S íme, halljatok csodát: a kő alól ezernyi aranypénz hullott ki ezüsttel keverve. Tömérdek kincs volt! Gyorsan körülnézett a juhász, nincs-e tanúja a varázslatnak, de csak bagoly röppent el fölötte. Lekapta süvegét, töltötte tele arannyal, az ezüstöt a szűre ujjába gyömöszölte, alig bírta terhét cipelni. Énekelni szeretett volna örömében, de még idejében összeszorította a száját, nehogy hangot adjon diadalmának. S ahogy tántorog a dombról lefelé súlyos terhével, bocskora hegye újra felrúgott egy követ. Fénylett, szikrázott az öklömnyi kő a holdsugárban. Először ügyet sem vetett rá, de mert éppen megpihent, felemelte hát, s az aranygarmada tetejére tette. Majd eljátszanak vele a gyerekek, gondolta.
Otthon senki sem vette észre a távozását. Beosont a sajtos kamrába, s a legnagyobbik szakajtóba rejtette a pénzt, kopott bundáját terítette rá. Aludni sem tudott az örömtől s az izgatottságtól, azon imádkozott, csak meg ne sejtse valaki ezt a nyakába omlott roppant gazdagságot. Meg se merte másnap mondani a feleségének, csak a fénylő követ adta oda a gyerekeknek, gurigázzanak vele. Különös, kemény kő volt: ha egy másik kőnek vágták, csillagként szikrázott.
A pénzes szakajtót csak este merte megmutatni Bebek juhász a feleségének, amikor már nyugalomra tért a ház.
- Gazdagok vagyunk! Teméntelen gazdagok! - túrt az aranypénzek közé Bebek juhász, és ujjai között csurgatta a pénzt.
Az asszony belesápadt. Egyetlen aranyat sem látott még életében, nemhogy ennyit.
- Mit csináljunk vele? - sóhajtotta. - Ellopják!
- Földet veszünk - mondta a juhász - és ezer birkát is, megvesszük mind a rétet a Pozsálló meg a Pipityke alatt.
- Nem engedi az uraság! - könnyezte el magát az asszony. - Ha megsejti, hogy ennyi pénzünk van, elszedi tőlünk.
Hát csak ültek a nagy szakajtó pénzen, s egyetlen ezüstöt sem mertek kiadni. Hetednapra arra vetődött egy öreg házaló, sajtot akart venni. Meglátja a juhász hat fiát, ahogy a fénylő követ rugdossák. Felemeli a követ, megnézi, s este megvárja a juhászt.
- Hallod-e, te Bebek András, add nekem ezt a követ. Nekem lányaim vannak, őket jobban illeti az ilyen fényes kő, hadd játszanak most ők vele.
- Nem eladó a kő - felelte a juhász.
- Adok érte tíz tallért.
- Nem adom.
- Százat.
- Nem adom.
- Ezret!
Az asszony már-már adta volna, de a juhásznak nem ment a fejébe, hogy a házaló ilyen könnyen miért adna a kőért ezer tallért is. Megrántotta a vállát, s ennyit mondott:
- Van nekem pénzem, a kő nem eladó!
- Honnan van neked annyi pénzed, Bebek juhász, hogy egy ilyen követ ezer tallérért se adsz?
A juhász összenézett a feleségével, egymásnak villantották a szemüket, hogy el ne árulják véletlenül a szakajtóban aranyló kincset. A juhász így válaszolt tehát:
- Itt van minden kincsem a hat fiamban!
- Bolond vagy, te juhász! Jövő héten újra jövök.
Jött még kétszer a házaló, vásárolt is sajtot, egyre többet ígért a ragyogó kőért, de a juhász nem adta. A harmadik hét végén azt mondta a juhász a feleségének:
- Hallod-e, te asszony! Ha ez a kő annyit ér, akkor jobb, ha nem is őrizzük, még elgurul valahová, meg nem találjuk. Ha pedig szem előtt van, előbb-utóbb elszedi tőlünk az uraság. Felviszem én ezt a követ magának a királynak!
Fel is szedelőzködött a juhász. Felvette ünneplő ingét, virágokkal kihányt újdonatúj szűrét, jobbik bocskorát, kerek gomolyasajtot meg egy rozscipót tett a tarisznyába, alája rejtette a fénylő követ, s így ballagott fel a király őfelségéhez Budára. Hét nap folyton csak ment delelő nap iránt.
Nagy búsulásban volt a király, mert a tatárok csak az imént pusztították el az országát, mindenfelé romot látott az ember, bánatot és gyászt. Attól tartott a király, visszatérnek a kutyafejűek, s nincs katonája, aki megvédje, nincsen kardja, amit kihúzzon, nincsen vára, ahová meneküljön. Éppen erről tanácskozott a megmaradt főurakkal, amikor jelentették neki, hogy egy hegyi juhász érkezett porral lepve, szakadt bocskorral, és csak vele akar beszélni, senki mással.
Bólintott a király, beengedhetik.
- Uram királyom - állt eléje az út porától hintett, széltől cserzett arcú juhász -, ajándékot hoztam neked Gömörországból.
Hámozza ki a tarisznyából a maradék gomolyát s a fél cipót, s teszi a király asztalára, tanácsurak elé. Mosolygott bágyadtan jó Béla király.
- Köszönöm, jobbágyom, derék juhász, a szívességedet, de hát annyira mégsem éhezem, hogy a tiédet megkívánnám.
- Ez csak a teteje, az alja itt van, a tarisznya mélyén!
Emeli ki Bebek juhász a kétökölnyi csillogó követ, meg is pörgeti, teszi a sajt mellé. Oly fényt vet a kő, hogy a megannyi főúr, bámész ajtónálló majd belevakul.
- Hisz ez gyémánt! - kiált föl a király. - Hol vetted vajon?
- A juhlegelőn leltem, erdei kiskirály ajándéka volt. Csak téged illet, nagy király úr!
Veszi a kezébe a király a gyémántot, forgatja, emelgeti ő is. Templomi oltár nem sugárzik úgy karácsony éjjelén, mint a juhász gömöri mécsese itt most, Budán.
- Mit kérsz érte, mi a kívánságod, te juhász? A magam szegénységében mit adhatnék neked?
- Nem kérek én semmi mást, uram, királyom, csak azt, hogy ízleld meg a sajtomat, amit neked főztem, törj egy darabot a kenyérből, amit neked sütött a feleségem, s ha ízlett neked, engedj hét aklot építenem fenn a hegyekben. Csak egy kicsinyt nagyobbacskákat.
Gyémántkő fénye ragyogott a király szomorú mosolyára:
- Ha csak ennyit kívánsz, teljesüljön hát!
Emelte alázatosan süvegét a juhász, köszönte szépen az engedelmet, de amint kitette a lábát a palotából, szél szárnyán repült vissza Gömörországba, meg ne gondolja magát a király, utána ne kiáltson! És fel is építette aklait: Berzétét, Csetneket, Sólyomkőt, Szádvárt, Tornát, s ami előnevükké vált: Pelsőcöt. Minden fiának egyet. Ennenmagának pedig Krasznahorkát. (...)
Garai Gábor: Asszony a napon
Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom:
magában ül és hallgat a padon.
Bombázza a nap, vad tavaszi fény,
s megszelídül a szeme íriszén.
Nagy örömében mintha szállana,
bár meg se mozdul - boldog, hogy anya:
s hogy anya lett, bentről vallatja már
az a remény - ragyogás? vak-homály? -
mit ösztöne méhébe fogadott,
az eszméletlen, testtelen titok.
És mosolyogva beszélget vele,
gyermekével, ki még nem gyermeke,
vele, ki - hisz még nem szülte meg -
akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet,
de bármi lesz- már teste részeként
issza mohón a létezést, a fényt:
és bármi lesz - s ő rabja marad.
Majd enni kér, s ha járni megtanul,
boldogan jár - vagy boldogtalanul...
Apjára üt - vagy rá emel kezet?!
Ő vár, szül és nevel, - mást nem tehet.
A nemlét zárját fölnyitotta - hát
méltán remél egy testté lett csodát.
Sen Jüe: Emlék
Emlékszem rá, milyen törékeny
mód ült a függöny kis körében,
négy-öt rövidke dalát fújva,
rá-ráütve halkan a húrra.
Arcáról folyton mosolygás szólt,
még haragja is csupa báj volt.
Végül is lefekszik az ember.
Én levetkőzöm. De ő nem mer.
Köntöse övét csak megoldja,
de hogy csinálja, hogy ledobja?
És félelmében, hogy meglátják,
mind kerülgeti csak a lámpát.
/Ford.: Illyés Gyula/
Hszie Tiao: Küldemény
Lement a nap. Ül a házablakban
szép hajadon kipirosítottan.
Nem varr már, csak gyönyörködik némán,
a kiszabott szép selyem anyagban.
Szitakötő fű között libeg
fényes bogár virágon zizeg.
Gondolatát bár e pici szárnyak
elvinnék ahhoz, akit szeret!
/Ford.: Illyés Gyula/
Jang császár: Virágok és holdfény a tavaszi folyón
Ma itt a folyó sima és nyugodt,
s a bimbó mind, mind ma szirmot nyitott.
Megy a hold a vízzel, de a dagály
visszahoz minden csillagot.
/Ford.: Illyés Gyula/
Füst Milán: A pásztor
Tört szívvel, melyből fájdalom csordúl,
Lejti táncát a szél s közben búskomor...
Felhők szállnak el felette zordúl
S már az alkony éjszakába fordúl.
S a barna hegyről rég lejött a nyáj
( Mint barna fejről göndör fürt lehull,)
S a nedves réten sír a vízmadár
S a pásztor botra támaszkodva vár,
Míg az éji falura a barna ősz
Kietlen csöndje ült, s már hűs verem
Az égnek boltja. Melyre nesztelen
Szállong a sötét föld alól a gőz.
Kunyhójának akkor lángja éled
S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik,
Magános asztalán hosszu időkig
Még a hűvös gyertyalángba réved.
S míg éji úton lándzsás éji csősz
Korhol duhajt, ki csendjét felveré,
A kövér, sötét föld alól a gőz
Békésen száll a csillagok felé.
Áprily Lajos: Vadlúd voltam
Valamikor vadlúd voltam,
vadludakkal vándoroltam.
Őszi fényben és homályban
fel-feltámad régi vágyam:
társaimmal útrakelni,
fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem,
vadlúd-formám visszakérem.
Jóbarátok, ismerősök,
hogyha jönnek bíbor őszök,
nézzetek fel majd az égre,
égen úszó vadlúd-ékre,
s ezt mondjátok eltünődve:
újra vadlúd lett belőle,
s most ott száll a V-seregben,
hangja szól a fellegekben.
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)