2011. május
jazsoli5: Kakasviadal
Jaj, Istenem! Mi van már?
Zeng az udvar, zeng a ház!
Felveri a gyerekzsivaj
s ha csak ez lenne, nem lenne baj!
Egy játékot kiszemeltek,
egy játékon veszekednek,
egyik húzza, másik vonja,
dühtől piroslik mindnek arca.
- Ez az enyém! Ide add! -
- Nem adom! Vedd a másikat! -
- Nekem ez kell! Nem kell más! -
már püfölnék is egymást.
Kirohanok sebbel-lobbal,
észrevesznek, elhallgatnak,
hittem, a harci kedvük lelohadt,
de kezük a játékon maradt.
Csak szorítják, csak markolják,
egymásnak oda nem adják,
mind traktort akar vezetni,
de nem tudnak megegyezni.
- Kérem szépen a játékot! - mondom,
szemem szigorú, de arcom mosolygó.
Hallgassatok csak ide,
mondjátok, milyen viselkedés ez?
Olyanok vagytok, mint a kakasok,
káráltok és marakodtok,
legyen úgy, ahogy akarjátok,
most mind-mind kakassá váltok
s így teszünk majd igazságot!
Kezünkből szárnyat formálunk,
szépen féllábra állunk
s kakasviadalt játszunk.
A szemükben öröm csillan,
- a felnőttek játszani is tudnak? -
felhangzik a csatazaj, indulhat a viadal!
A játékok magukra maradnak,
nem szólnak, némán hallgatnak,
bágyadtan tülköl még egyet a duda,
de nem figyel már senki oda,
már nincs szükség rájuk,
játékok nélkül is játszunk!
Wladyslaw Broniewski: Hozzám nőttél
Hozzám nőttél, mint fához levele -
mit mondjak neked, élet?
Azt, hogy persze, természetesen -
lomb, le nem nézlek.
Mert ha fa, vagyis költő lettem,
levél nélkül nem élhetek,
akárhány út van, nem enyém egy sem,
én a magamén megyek,
buckán-gödrön,
pusztán át:
írj, de a földön
tisztán járj.
/Ford.: Kerényi Grácia/
Wladyslaw Broniewski: Morajlás
Ha nem írhatnék többé verseket,
tán szebben zsongna-zúgna a liget,
s hirtelen tán egy muzsikás patak
elmondaná nekem a dolgokat,
mindent, ami csak meghitt és törött,
meg ami vidám, véres és örök -
De hasztalan, én már semmit se hallok,
csak morajlok.
/Ford.: Kardos László/
Wladyslaw Broniewski: Boldogság
Egy este, egy bizonyos, keserű
este óta mindinkább azt hiszem,
hogy számomra bizonnyal zöldszinű
a boldogság, a szerelem.
Nőjön hát bennem ez a zöld,
s vegyen körül, mint rengeteg,
lesse sóváran a gyönyört -
legyen olyan, mint a te zöld szemed.
Legyen hát egész életem
tengerfenék,
ahol ezer algahajú
csodaszörny villan szerteszét,
s a zöld, zöld borzalom
mindent álomba von.
Olvasd ezt a mesét, ha akarod,
mielőtt este szemed lehunyod.
Boldogság?
Kapunk naponta egy-egy mosolynyi fényt,
s küldünk cserébe egy-egy költeményt.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Wladyslaw Broniewski: Kedvesem
Nem akarok költőien hazudni,
s látni kívánok, nem nézni csupán,
és melletted - nevetni és zokogni
örökre ezután.
Nézd, kedvesem, milyen fehér a táj,
s az égi kék, mint templom ível,
fuss - az öröm túlsó partjára szállj
a karcsu sível.
E rácstalan teremben nincsen árnyék,
s oly jólesik - mégis szűknek találom...
évezred óta elkerült az álom,
s tudod, aludni vágynék.
Gyújtsunk tüzet ott fent a vártán,
nagy máglyát a hegy oldalán,
ha éhség lesz, ha tűzvész és ha járvány -
gondolj reám.
Úgy szeretem a hulló hó falát,
az Orion átsüt a hókapun.
Nincs drótsövény. Az a part, odaát -
a krematórium.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Wladyslaw Broniewski: Temetésem
Dehogy is vágyódom innen én el,
legtöbbem ez a táj a világon:
itt a Visztulával, a mazóvi széllel
zúgott el gyermekkorom, ifjuságom.
Ablakom előtt nyárfa, mezőség -
szívemig érzem: ez Lengyelország.
Homlokom itt veszi fényét, redőjét:
szavaim hadát itt toborozzák.
Ez a föld érti, ez várja
véresen is, ha fakadnak, a szókat,
repkényként melyek bár börtön falára
a verseimmel fölfonódnak.
Leghalkabb levelükkel a fűzfák
beszélnek hozzám itt meghitten.
Szívem itt érti mindennek a titkát.
Hol is halnék meg, ha nem itten!
Ha meghalok, jól takarj be, fedj be,
vén ismerősem, hű fekete földem:
gyászoló nyárfáid menetje
legyen a kiséret mögöttem.
S zúgják a Visztula fái helyettem,
lombjukban ezüst remegéssel,
mindazt, mit éreztem, szerettem,
s nem énekeltem én el!
/Ford.: Illyés Gyula/
Móra Ferenc: Pannika Csigabigája
Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.
– Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?
Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.
– Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó barátjai közül.
De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy oda van fagyva a földhöz.
– Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke – sajnálkozott Pannika.
Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni kezdett.
– Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán?
Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára.
Ugyan föléled-e?
Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha gurulhatnékja lesz.
Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a csigácska, és nagyon barátságosan mozgatta a szarvacskáját.
– Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
– Ó, te kis butácska, hisz az a kályha!
– Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
– Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
– Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?
– Nem.
– Kell ropogós kifli?
– Nem.
– Egy kis sonkás zsemle tetszenék?
– Nem, nem, nem!
– Hát mit ennél, te kis válogatós?
– Friss tormalevelet! – integetett a csiga.
– Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának megmeredt a szarva.
– Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy Pannika egész megijedt tőle.
– Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
– Odakint meg megfagysz.
– Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje. Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.
Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a sövény tövibe.
Csigácska még egyszer kidugta a szarva hegyét.
– Pá, pá, Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!
B. Radó Lili: Várni
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Armand Sully Prudhomme: Sóhaj
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Albert Júlia: Visszatérés
Megállok ma és leszek aki voltam
Az őszi muzsikám halk hangja
Halott kertekből hozzám visszatért
És megkérdem magamtól mit akartam?
Mert kacagtam a szomorúságot
S a lelkem rejtett könnyét letagadtam
Megkérdem tudom-e szőke ősszel
Fájó életemet gyógyítgatni.
S ahonnan lopva elindultam
Lehet-e oda visszajutni
Siratni jöttem
Hisz voltak egykor többen kik szerettek
S akiket én is szerettem.
Albert Júlia: Még
Még szólni hallom a zongorát
Még érzem hajának illatát
Még látom ajkán a bús mosolyt
Nem szólt csak némán búcsúzott
Még él a dal és táncot jár
A fellobbanó gyertyaszál
Jaj, itt hagyott hol merre jár?
S én sírva térdre borulok
Még mindig bolondja vagyok
Albert Júlia: Levél egy jó baráthoz
Asszonyarcom szeretném megmutatni Néked
Most mikor a gesztenyének virága nyílik,
Te láttad életre ébredését a mezőnek
Láttad lomba borulását a fáknak
És szeretted a virágot a hajamban
Az én boldog nagy nászomat is láttad
Most gyakran tartom ég felé az arcom
Bús daccal e dús tavaszban így állok
A szél a varjak hangját felém hozza
Erdőszélen már csókolóznak a lányok
Te ismered tavasz-ízét a csóknak
Mit lányok adnak bimbós bokrok alján
S hűvös vizét kristályos pataknak
Csak panaszomat küldhetem feléd
Csöndesen mikor Téged idézlek
Ha látnád ajkam halvány szögletét
Ha látnád asszonyarcom milyen sápadt
Az örömök jaj mind halottra váltak
És holnap már a gesztenye virágját
A szél a hajamra szitálja lágyan
Nem alkuszom elaltatom a vágyam
Csak tűnődöm a sok hiába harcon
Templomkőre borítom asszonyarcom.
Óegyiptomi vers: Ré dicsérete
Üdvözlégy, te nagyszerü, pompás,
Atum, Harahti.
Amikor feltűnsz az ég horizontján,
minden embernek dicséretedre nyílik a szája.
Te ifju korong, gyönyörű vagy
Hathornak, anyádnak karjai közt.
Amikor mindent beragyogsz,
vidámmá válnak a szívek örökre.
Eljön a két szentély hódolva tehozzád,
dicsérik a jöttöd,
amikor felfénylesz az ég horizontján,
hogy a két földet malachit-kővel beragyogjad.
Ré vagy te, az égbolt Hórusza vagy te,
az isteni ifjú:
örökélet a jussod,
mert a magad nemzője te vagy,
királya e földnek,
az alvilág fejedelme,
temetőkertek előljárója te vagy.
Kibukkantál a vizekből,
kivontad az ős-vízből magadat,
pompássá tetted tennen születésed.
Eleven isten, szeretetnek ura,
eleven minden, ha te sütsz, ha ragyogsz,
mint istenek égi királya.
Karjával köszönti Nut a te arcod,
az igazság-istennő karol által minden időben.
Kiséreted ujjong, amikor közeledsz,
homlokukkal a földre borulnak előtted.
Te vagy az égnek ura,
a földnek ura,
az igazságnak fejedelme,
az örökkévalóságnak ura,
az örökéletnek fejedelme,
valamennyi isten parancsolója, ura,
te élő isten, ki a mindenségnek adtad a létet,
ki megalkottad az eget, s belehelyezted magadat.
Örömre gyúl az isteni kilencség, hogyha te felkelsz,
örömében fürdik a föld,
ha fényed látja ragyogni,
ujjongva sereglik a nép,
hogy a szépséged szemlélje naponta,
mikor áthajózol az égen.
Jót művelsz Nuttal, az édesanyáddal,
ha bejárod a menny kék boltozatát,
s vidám a szíved.
A Deszdesz-tó hullámain ott ül a béke,
a lázadó kígyó leteperve,
a karjai gúzsba kötözve,
csigolyáit szétszabdalta a kés.
Ré, suhogó jó szélben iramlik,
támadóját az este hajója
összetiporta.
Tégedet Észak s Dél visz előre,
Nyugat és Kelet hódolnak előtted,
öröktől fogva való, magadból eredő.
Téged dicsőit Nephthüsz és téged Ízisz,
segítik a bárkában felragyogásod,
hátulról védelmez a karjuk.
Keletnek lelkei hű követőid,
Nyugatnak lelkei látásodnak örülnek,
az összes istenek téged uralnak,
szentélyedben az osztályrészed öröm.
A lázadó már lángokba merült,
s vidám örökkön a szíved,
amikor Nut átad az Ős-víznek, édesatyádnak.
/Ford.: Molnár Imre/
Reményik Sándor: Ha majd...
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
Ó, voltak itt is fűszál-perceim,
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.
A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.
Magammal viszem fűszál-életembe.
Pierre de Ronsard: A stanzákból
Majd ha oltárnál leszünk,
térdre hullva úgy teszünk
buzgón, mint azok csinálják,
kik Istent a bölcs kegyért
titkon, a templom setét
rejtekeiben imádják.
Ám ha ágyunkban leszünk
átfonódva, úgy teszünk,
felgyúlva, ahogy csinálják,
kedveskedő szeretők
ha egymást a lepedők
közt gyönyörre is kivánják.
Mért vagy olyan egyre hát,
hogyha csókolnám a szád,
vagy fogam hajadba rágna,
vagy kebled tapintanám,
mért vagy olyan igazán,
mint zárdába zárt apáca?
Kinek őrzöd szemedet,
bájos-édes kebledet,
arcodat, gyönyörü szádat?
Csókra Plutót várod-é,
ha a csónak, Khároné,
ottlenn majd megcsónakáztat?
A nagy átkelés után,
szegénykém, beh halovány
lesz az édes, kis piros száj!
Holtan látva, a rokon
árnyaknak letagadom,
hogy szerelmem rég te voltál.
Csontodról a bőr levál,
arcod sem szépiti már
a vér, az ér lüktetően:
csak fogad marad meg, az,
s az is úgy, mint a csupasz
koponyán a temetőben.
Hát amíg élsz, szavamon
addig okulj, angyalom,
szádat tőlem ne sajnáljad.
Ha meghalsz, a föld alatt
kegyetlenséged miatt
bánatod hiába támad.
Jaj, meghalok, jöjj közel,
csókolgass hát és ölelj!
Ne félj, mint kis őz a zajtól.
Tűrd legalább, hogy kezem
ügyeskedjék kebleden,
vagy itt lent, ha nem haragszol.
/Ford.: Illyés Gyula/
Olav Hauge: Hó
Ahogy ébredtem,
a szoba:
fehér, vakító
fény-csoda.
Kint kék a nappal.
Nyírfa csapta
havát az égi
üveglapra.
Nem bírta meg
a süppeteg
fehér hó, csak a
fürjeket.
/Ford.: Illyés Gyula/
Sebők Zsigmond: Róka koma és a nyulacskák
Két fiatal nyúl lakmározott a kövér leveleken. Közben-közben, mikor egy kicsit elfáradtak az evésben, beszélgettek. Mikor pedig megunták a beszédet is, jóízűen hemperegtek a fűben.
Hogy miről beszélgettek? Hát, amiről a jó nevelésű nyulacskák szoktak beszélni. Nyúlapóról, nyúlanyóról, meg a tapsifüles pajtikáról, azután a friss káposztalevélről, ami olyan jólesik majd vacsorára, a puskás vadászról, a rókafejű ördögről és sok más igen érdekes dologról.
Azt mondja az egyik nyulacska:
- Jaj, de borzasztót álmodtam én az éjjel, jaj, jaj, pajtikám!
A másik nyulacska kíváncsian mozgatta a füleit és azt kérdezte:
- Miről álmodtál?
- A rókáról, hogy meg akart enni.
Azt a pajtika is elismerte, hogy ez igen borzasztó álom volt és szerette volna tudni, hogy szabadult meg róka koma körmeiből az álmodó tapsifüles. Mert hiszen hála Istennek, nem ette meg a róka.
Amaz nem kérette magát sokáig, hanem belekezdett a beszédbe:
- Mikor este lefeküdtem, anyám még egyszer megcsókolt, apám megigazította a fejem alját, azután a szentjánosbogárka eloltotta a lámpást és én behunytam a szememet. Hát egyszerre csak előttem terem a róka és rám vicsorítja a fogát. Jaj, pajtika, de megijedtem! Azt mondja a róka: no nyulacska, most megeszlek, mert már régen fáj a fogam nyúlpecsenyére. El akartam futni, de nem lehetett, mert a róka fogta a bundámat. Kiabáltam apámnak, anyámnak, de nem ébredtek föl. Azutánelkezdtem sírni és könyörögtem a rókának, hogy ne bántson. A róka csak nevetett és még jobban vicsorgatta a fogait. Már azt gondoltam, végem van, hát egyszerre zörög a bokor és kilép amögül az oroszlán. Azt mondta a rókának: takarodol innen, nem hagyod békén azt a szegény nyulat!
Szaladt is a róka!
A másik nyulacskának igen tetszett, hogy az állatok királya elkergette a rókát, jóízűt nevetett és azt kérdezte:
- Hát aztán hogy van tovább?
- Mikor apám és anyám megtudták, mi történt, az oroszlán elé borultak, megköszönték a segítséget és megcsókolták a lábait. Hanem, hogy tovább mi történt, nem tudom, mert felébredtem.
- Ejnye, be kár, hogy csak álom volt! - szólt a másik nyulacska.
- Szeretnéd, ha most egyszerre csakugyan itt teremne a róka? - kérdezte az első.
Alighogy kimondta, zörrent a bokor és kidugta vörös fejét a kegyetlen róka. Jaj, hogy vicsorgatta a fogait! A nyulaknak torkukon akadt a levél, amit éppen a szájukba vettek, de azután illa berek, nádak, erek! nekiiramodtak a világnak.
A róka kergette őket, de a nyomukba sem ért. Még véresebb lett az arca a méregtől, hogy elszalajtotta a nyúlpecsenyét.
A nyulacskák pedig estére szerencsésen hazaértek, elmondták, milyen veszedelemben forogtak és jó étvággyal megették a friss káposztalevelet, amit nyúlanyó vacsorára eltett számukra.
Vacsora után lefeküdtek, mindegyiket még egyszer megcsókolta az anyukája, mindegyiknek megigazította a feje alját az apja, hogy jól aludjék, azután a szentjánosbogárkák eloltották a lámpást és ök behunyták a szemüket.
A nyuszikák alusznak... Ha álmodnak valamit, jövőre azt is megírom.
Csuka Zoltán: Számvetés
Szörnyű szép arcod fordítsd félre tőlem,
s rám se nézz többé, elbitangolt élet,
hazugságaid átcsapnak fölöttem,
s hullámai immár az égig érnek.
"Mindig is így volt" - próbál vigasztalni
a dereshajú tapasztalat bölcsen.
Az ifjuság aranya mindig talmi,
s az élet ügyel rá, hogy el ne költsem.
Mi volt tehát és mi maradt belőle:
beteljesületlen megszegett igéret,
mely most is hív, csalogat mindörökre,
és tovatűnő, csábos, szép szirének.
De egyet tudj, öreg fiú s jegyezd meg,
mielőtt utad végére találnál,
mindig veled lesz gyermeki szerelmed,
s a szerelem erősebb a halálnál.
Garai Gábor: Arcraborulva
Arcraborulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkón lőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt:
kinek, mikor és mit vétettem én?!
Mért hagytatok magamra elesetten:
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok!?
Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.
És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.
Garai Gábor: Augusztus
Mikor nyílni kezd a sárga mimóza
a ház előtt, s lemenőben a nap,
a híg sugárnak dús, rostos sugárból
tart eleven tükröt a pillanat.
Kerítésnél bólong a napraforgó,
saját türelmes ritmusán lebeg:
egy repülőgép, már landolni készül,
lassan elhúz hűvös fejünk felett.
Megáll a sűrű, mézes levegőben
a diólevél tikkadt illata:
egy dália kinyílt a percnyi csöndben,
s terjeszti szirmát, mintha szállana.
Gárdonyi Géza: A pillangó
Egy este arra gondoltam, hogy a jó Isten teremtései között nincs boldogabb, mint a pillangó.
– De szeretnék pillangó lenni! – így szóltam magamban. – Ide-oda röpködnék egész nap: mikor megéhezem, virágmézet ennék. Inkább még azt is kiállanám, hogy előbb hernyó legyek! Hát lám, milyen az álom: egyszer csak érzem, hogy a szobám óriási nagy fává zöldül át; az ágyam vastag ággá vált, a paplanom meg nagy zöld falevéllé.
Olyan illat csap az orromba, mint amilyen az almás lepényé. Keresem, hogy hol az almás lepény, hát látom, hogy a levéllé változott paplan olyan illatos. No, ha így van, én bizony megeszem a paplanomat.
Ki akarom nyújtani a kezemet, hogy törjek belőle, hát akkor látom, hogy nincs kezem. Kéz helyett lábam van, sok apró, s én magam zöld hernyó vagyok.
Itt egy kicsit megszeppentem, hogy Istenem, mi lett én belőlem, de az almalevél annyira ingerelte az étvágyamat, hogy nem gondolkoztam másról többé: beleharaptam és ettem.
Csudajó volt. Már az egész levelet megettem, mégsem laktam jól, pedig akkora volt, mint én magam, még nagyobb is. Rámásztam hát egy másik nagy levélre, és abba kezdtem.
Most már hernyótársakat is találtam. Haj, hogy utáltam őket azelőtt! Most bezzeg nem utáltam őket. Láttam, hogy nem bántanak engem, nem gonoszok. Miért is bántottak volna: a fa olyan nagy volt, hogy kényelmesen elfértünk rajta, sőt százszor ennyi hernyó is ehetett volna a fa leveléből. A fának meg nem is sokat ártottunk. A lerágott falevél helyett szemünk láttára nőtt a másik: lassan nőtt, de azért mi észrevettük, hogyan nagyobbodik minden órában.
Reggeltől estig zabáltam az illatos almalevelet. Akkor leszállt a nap és meghűvösödött a levegő.
– Jó lenne most egyet aludni – gondoltam magamban. – Bezzeg, ha ember volnék, mint tegnap voltam, most nem gondolkoznék azon, hogy hova hajtsam a fejemet.
Ahogy körülnéztem, láttam, hogy hernyótársaim mind egy irányban sétálnak: egy kiálló ág felé, és másznak ágról ágra, levélről levélre.
Vajon hova mennek?
Megindultam utánuk. Annyi lábam volt, hogy könnyen esett másznom. Csakhamar egy szép fátyolpalotához érkeztem. Láttam, hogy egy lyukon be lehet bújni. A társaim után bebújtam.
De jó meleg volt itt. Nem borzongatott többé a meghűsölt levegő. Csak most lehetett látni, milyen sok hernyó volt a fán, mert mind idejött. Voltunk valami nyolcvanan.
Elhelyezkedtem egy puha szögletben és néztem, hogyan kel a Hold a fák között.
Hát szépen kelt. Olyan volt, mint egy nagy fényes ezüsttál. Sokáig bámultam volna, de más ragyogás vonta magára a figyelmemet: körülöttem olyan óriási nagy gyémántokat láttam, mint a fél testem. A hálónk külső része is el volt borítva ilyen gyémántokkal.
– Micsoda sok gyémánt ez? – kérdeztem a mellettem heverő hernyótársamat.
– Harmat – felelte röviden.
Aztán mindnyájan elaludtunk.
Másnap arra ébredtem fel, hogy a mi éjjeli szállásunk aranyhálóként ragyog körülöttünk. Tündéri pompa! A Nap kápráztatóan fényes orcája most villant elő a felhők közül.
Társaim még aludtak. Én már éhes voltam: kimásztam a nyíláson, hogy reggelizzek. De alig dugtam ki az orromat, olyan hideg csapott meg, hogy dideregve húzódtam vissza.
Bezzeg jó a madárnak: annak meleg tollruhája van. Már mind föl is ébredt. Egy nagy sárgarigó a szomszéd fán furulyázik. Távolban meg a kakukk számlálja valakinek az esztendejét.
Társaim is fölébrednek. Jobbra-balra nyújtózkodnak és ásítoznak. Kis idő múlva érzem, hogy a háló belseje megtelik melegséggel. A Nap melege ez. Egy öreg hernyó megindul kifelé a nyíláson, utána a többi. A levegő nem hideg többé. A harmat gyémántgömbjei mindenfelé kisebbednek. Valamennyien nagy étvággyal látunk a reggelihez.
Egyszer csak nagy suhanással ott terem a fánkon egy olyan óriás madár, aminőt még soha nem is álmodtam. Rémülten látom, hogyan kapdossa be egyik hernyót a másik után. A társaim már ismerték, mert egyik a másik után vetette le magát a fáról. Én egy levélnek az alsó oldalára kucorodtam. Ott reszkettem, mint a kocsonya. Jaj nekem, ha engem is észrevesz! Szerencsére valami zaj támadt a kertben: a madár tovarepült.
– Micsoda madár lehetett ez? – kérdezem az egyik hernyótársamat, mikor a veszedelem után ismét előkerültünk. – Talán bizony ez a griffmadár, amelyikről a mesék beszélnek?
– Dehogy is griffmadár – felelte a hernyó –. Közönséges rigó, a cudar. Van olyan nap, hogy hatszor idejön, és tíz-húsz hernyót is bekapdos.
– Hát ez szomorú állapot – feleltem borzongva.
– Bizony, ezen a bajon nem segíthetünk – mondotta a hernyó falatozva. – Legjobb levetni magunkat a fáról, aztán elbújni a fű közé – akkor nem akad ránk.
– Hogyisne! Hogy kitörjem a nyakamat!
– Már hogy törnéd ki, hiszen puha fűre esel!
Akkor jutott eszembe, hogy én most csak kis hernyó vagyok. A madarat is azért láttam olyan nagynak, mert hozzá képest az én testem kicsi.
Újra hozzá láttam az evéshez. Még fele táján se jártam a megkezdett almalevélnek, mikor rémülettel látom, hogy egy akkora óriás ember áll a fa alatt, mint a torony.
Az ember kinyújtotta a kezét, és egy nagy, bűzös égő lámpát dugott közénk. A láng éppen oda csapkodott, ahol a legtöbb hernyó legelt. Engem is megégetett volna, de én még jókor levetettem magamat a fáról és elbújtam a fű közé.
Ott eszmélkedtem aztán, hogy az ember se nagyobb, mint szokott lenni, csak énhozzám képest óriás. Mikor a veszedelem elmúltával újra felmásztam a fára, borzalmas látvány tárult elém: hernyótársaim közül ötvenen is hevertek ott szanaszét, holtan, össze-vissza pörkölten.
No, hernyónak lenni rettenetes állapot, gondoltam magamban; ha tudtam volna, hogy ennyit kell rettegnem, dehogy is kívántam volna pillangó lenni.
Abban reménykedtem, hogy ezentúl óvatos leszek: mihelyt madár jön vagy ember, azonnal lehemperedek a fáról. Hát, amint megint jött a rigó, le is hemperedtünk valamennyien, csakhogy ez a menekedés se volt többé biztos: a fa alatt tyúkok és kakasok legelésztek, és alighogy lepottyantunk, húszat is felkapdostak közülünk. Én csak úgy menekülhettem meg, hogy egy üres csigahéj mellé estem, s hogy abba eszeveszett sebességgel bebújtam.
No hát a fű se bizonyos menedék!
Sokáig lapultam a csigaház belsejében. Hálát adtam a jó Istennek, hogy lakatlan volt a ház. Ha benne lett volna a csiga, bizonyosan kilökött volna a tyúkok elé.
Fél napig is ott éheztem, szoronkodtam, míg végre ki mertem bújni és föl mertem mászni a fára. Most már többnyire a levelek alján tartózkodtam, és a fejemet csak annyira dugtam elő, amennyire az evéshez kellett.
Egy társam a szomszéd falevélen hasonlóképpen elrejtőzködve falatozott. Éppen szóni akartam hozzá, amikor látom, hogy egy darázsforma fekete testű bogár villámgyors röppenéssel száll reá, és a farkán levő hosszú tűt beletűzi az oldalába:
– Jaj! – kiáltott a hernyótárs – jaj de megszúrtak!
És ide-oda görbült fájdalmában.
Én egy összepöndörödött falevél alá húzódtam ijedtemben. Ismertem ezt a bogarat még emberkoromból. A tanítóm magyarázta, hogy fürkész a neve, s hogy tojásait a hernyókba rakja. Azt mondta a tanítóm, hogy a tojások akkor kelnek ki, mikor már a hernyó begubózza magát. Akkor a fürkész fiai megeszik a hernyót.
És eszembe jutott az is, hogy a tömérdek fajú mezei poloska között is van sok, amelyik hernyóval él. Mennyi veszedelem!
Így múltak a napok és hetek, míg végre annyira megnőttem, hogy megértem a gubózó állapotot.
Tömérdek nyálat éreztem a szájamban, s a nyálam, amint kicsordult, finom fehér fonallá változott. Fölmásztam egy kőfalra és olyan helyet kerestem, ahol az eső nem ver és a nap nem tüzel, sem a gyermekek szét nem rontanak.
Itt nagy buzgón körülfontam magamat a tulajdon nyálammal. Olyan burkot csináltam, mint a dió, csakhogy kisebbet. Sokáig dolgoztam, tovább egy napnál is. Mikor elkészültem, álmosság szállt meg, s az utolsó szálat is kieresztve, mély álomba szenderültem.
Meddig tartott ez az állapot, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mikor fölébredtem, kábult voltam. Testem körül valami kéreg nyomott. Csakhamar láttam, hogy az én összeszáradt hernyóbőröm.
– Tehát pillangó vagyok! – gondoltam leírhatatlan örömmel. – Ki innen, ki a szabadba! A virágok közé!
Átrágtam a gubót és kibújtam.
Szárnyak voltak rajtam, de még nedvesek és rám voltak csavarodva, mint a fürdő gyermekre a vizes ruha.
Odamásztam, ahol a Nap sütött, s íme, a meleg sugarainál percről-percre száradt és egyenesedett a szárnyam.
Két hófehér szárnyat kaptam a teremtőtől, fehérebbet a hónál és finomabbat a selyemnél. A lábam is fehér selyemmel volt bevonva. Már nem olyan rút és rövid volt a lábam, mint hernyó-koromban, hanem szép hosszú és finom alkotású.
A nap melegén csakhamar egyenesre terült mind a két szárnyam, mintha fehér tollakból rakták volna össze, de csillogott és ragyogott.
És a napfénytől elmúlt a kábultságom. Olyan erősnek és könnyűnek éreztem magamat, mint a pehely.
Fölrepültem. Micsoda boldog érzés lebegni a levegőben! Próbáltam fel és alá szállni, ide-oda lebegni-lengeni; próbáltam bukfencet hányni. Minden könnyen sikerült. Ha el is hagytam magamat, hogy leessek, oly lassan estem, hogy nem üthettem meg magamat.
No, most el a virágországba!! Szedjünk mézet! Kábuljunk el a virágok illatától!
Egy gyönyörű vadrózsabokor piroslott felém. Arra lebegtem és leszálltam a legszebbikre: kinyújtottam a nyelvemet, hogy szedjek a virágporból.
Ekkor a testvéremet, Palit pillantottam meg a kertben. Dudát csinált tökből, és az új szalmakalap volt a fején.
– No Pali, most láss csudát! – mondtam, nevetve, s fölröppentem; repültem, egyenesen hozzá.
Háromszor is körülröpültem, míg észrevett. Meg akartam csókolni. Ő azonban ahelyett, hogy örült volna nekem, így kiáltott fel:
– Haj, micsoda szép fehér lepke ez! Fogjuk meg, gyerekek!
Azzal lekapta a kalapját.
Ennek fele se tréfa, gondoltam magamban, s odébb röpültem.
De a gyerekek nem akartak rólam lemondani. Utánam rohantak és űztek, kergettek.
Én eleinte csak könnyen cicáztam velük, de csakhamar észrevettem, hogy nem látok olyan jól, mint emberkoromban.
Palinak a kalapja egyszer el is csapott és én ijedten vergődtem alatta. De az volt a szerencsém, hogy a kalap az én testemhez képest akkora volt, mint amekkora az ember testéhez képest a templom. Amint Pali alája nyúlt a kalapnak, én a résen kiszálltam és a magasba repültem.
Ezen a napon betegen ültem a bokrok között. Palinak az ütésétől sajgott az oldalam.
Hát nappal nem jó járni – ez már bizonyos. Megvártam, míg a Nap leszáll, és a városi kertek felé indultam. A városi kertek tele vannak jó szagú virággal és én szeretem az illatot. Ahol illat van, ott édesség is van. És én szeretem az édességet.
Egy kertből édes rezedaillat szállt felém. De a kert lehetett még emberi számítás szerint két kilométernyire. Csodálkoztam, hogy az illatot ilyen messziről megérzem. Emberi orral ez képtelenség lett volna.
A kert közepén emberi hajlék. Sokan ültek künn, s valami világosság ingerelte a kíváncsiságomat.
Mi lehet ez, Nap-e vagy Hold? Ó, ha én fényben fürödhetnék, ilyen tündéri szép fényben!
Elfelejtettem minden virágot és illatot, s egyenesen a világosságnak rohantam.
A világosság üvegburokkal volt körülvéve, de biz én lepkeésszel nem tudtam, mi az üveg. Át akartam rajta törni, hogy a fénybe jussak.
– Nézzétek! – szól ekkor az egyik ember –, micsoda szép fehér szárnyú lepke. Az almafákon élő zöld hernyó lepkéje ez.
És hozzám kapkodott.
El kellett volna menekülnöm. Ki kellett volna rohannom a sötétségbe. De én dühös voltam, hogy nem bírom az üveget áttörni, és azt gondoltam, hogy az ember nem bír megfogni, mikor röpdösök. De megfogott.
Ujjainak nyomása alatt azt hittem, elájulok.
– Nézzétek – mondotta –, micsoda gyönyörű teremtés.
És ide-oda mutogatott.
Azután bevitt egy szobába és öldöklő folyadékot öntött a fejemre.
A folyadék méreg volt.
A fejem zúgott. Fuldokoltam. A méreg gőze égető láng gyanánt járta át a tüdőmet, s én a szörnyű kínban elájultam.
De nem haltam meg. A friss levegő újra életre keltett. El akartam repülni, de a kiállott gyötrelmektől olyan bágyadt voltam, hogy nem bírtam mozdulni, s a méreg bűze és tüze annyira átjárt még, hogy a lábam reszketett.
Az ember, akihez kerültem, tudós volt. A szobában több mint száz holt lepkét láttam. Egy üvegszekrénybe voltak feltűzdelve, s mindegyik alatt cédula. A cédulán a lepke neve, s hogy mikor fogták. Az ember sárga deszkát vett elő, s papírossal arra ragasztotta a szárnyamat.
– Látjátok – mondotta a gyermekeinek –, ez arra való, hogy a lepke szárnya kifeszüljön. Most adjátok ide a gombostűt.
Összeszedtem minden erőmet, hogy kiszabaduljak a ragaszték alól, de már lehetetlen volt. Az ember gombostűt vett a kezébe és keresztülszúrt vele, mintha egy embert vasrúddal szúrnának keresztül.
De kegyetlenek is az emberek! De jó is, hogy – fölébredtem!
Dayka Gábor Búcsú (töredék)
Oh kegyes, hogyha talán levelem nem dúlja nyugalmad,
Vesd, ellágyúlván, bús soraimra szemed!
Végbúcsút veszek! ah, végbúcsút venni ne tilts el!
Ezzel nem zavarom csöndedet: írni szabad.
Szánakodó szemeid s egy szép, kebledbe lecsordúlt,
Könny nem halálba, csupán szenderedésbe, merít.
Én nem csókjaidat, nem kérem előbbi szerelmed:
Más boldog szerető ajkait hintik azok!
Nékem elég, ha siralmaimat meghallgatod: akkor
Fogd be nehéz szememet, kérlelhetetlen halál!
Oh szerelem! csak azért érdekléd szivemet, hogy mind
Elfolyván örömim napjai tőrbe kerits?
Gyilkos alak! gyönyörű tárgyát más bírja tüzemnek!
Másba szegezd gyilkos nyiladat: oltsd ki tüzem.
Égni, szerelemnek enyhét nem lelni keserves
Állapot...
Szentjóbi Szabó László: A poéta
( J. G. Jacobi )
Hol vagynak a violák
Mellyeket nemrégen
Én és némely lánykák
Szedtünk a térségen?
Ó ne keresd, hiába,
Mind elhullott magába!
Hát a rózsa hova lett
Kinyílt levelével
Mely minden virág felett
Szebb piros színével?
Ó ne keresd hiába,
Mind elhullott magába!
Hát lánykáink hova lettek
Barnaszín hajokkal,
Kik azelőtt fénylettek
Egynehány napokkal?
Ne keresd békételen,
Mind elholtak hirtelen.
Ha titeket kérdenek:
Hol van poétátok?
Csak régi nótám e'nek -
Fiúk danoljátok!
Ne keresd haszontalan,
Meghólt a boldogtalan!
Vitezslav Nezval: Cseh dal
Parasztlegények
Este midőn gyűrűz már kifelé
A falu szívéből a harang szava
És
A hídi jegenyéknek
Zúgása is ének
És harmonika
És patak
És
Csillagok
Társulnak az ezüst szemek köré
Kamasz-szerelmeink daloló derűje
Gyógyít valamit hogy ne fájjon
Mint az fülemüle
Az ágon
/Ford.: Illyés Gyula/
Rafael Alberti: Menyasszony
Szólít esküvőre
a harang szava.
Én meg jaj, cipőtlen
induljak oda?
Hol fátylam, a pártám,
hol a tündöklően
fehér rokolya?
Hol gyűrűm, aranytűm
s hogy puha nyakamba kössem,
gyöngyeim sora?
Anyám, szaporábban!
Szólít esküvőre
a harang szava.
Hol a szívem párja,
csillagom, akit nem
feledek soha?
Szólít esküvőre
a harang szava
Én meg szeretőtlen
indulok oda!
/Ford.: Illyés Gyula/
Jan Ponican: Az olvasóhoz
A Poljana tövéből jövök, nagy útra vágok:
Rég bocskort, ködmönt: hordok cipőt ma és kabátot.
A Poljana tövéből jövök új énekekkel:
ilyet a Poljanán sem hallott még eddig ember.
Poljana pásztortüze csókolja szívem egyre,
furulyaszó csitítja, hegyi kürt hívja tettre.
Világot győzni jöttem, mit annyi ős megérzett:
feszítik szívemet hű energiák, vasércek.
Világot győzni jöttem, vigyázni: soha csúfság
ne érje - annyi érte! - apáink ősi jussát.
Nagy már az út mögöttem. Ért bánat, ért szerencse.
Meguntam, hogy e szó: hon, folyton a vért jelentse!
A Poljana tövéből jövök, az szült s nevelt föl -
próbálj sajtolni vizet jó bortermő gerezdből!
Jövök a Poljanától, Igazság, követedképp,
emberi szavam ember ajkára jutva lesz szép.
A Poljana tövéből jövök. - Vár harc, harag - de
megitatom, ki szomjas - Mózes sziklája vagy te!
/Ford.: Illyés Gyula/
Emily Dickinson: Fogd hámba életem, Uram...
Fogd hámba életem, Uram,
Hadd indulhassak el.
Egy simítás a lovakon,
S rendben van, menni kell.
Fogj be, hol biztonságosabb,
Hol nem botolhatom,
Ítéletnapra kocsizunk
Lejtős domboldalon.
Mit bánom én, szakadékba,
Mit bánom, a tengeren -
Ez örökké tartó iram
Választásod s az enyém.
Isten hozzátok, élet
És megszokott világ,
Még csókold meg a dombokat
Helyettem. És tovább.
/Ford.: Károlyi Amy/
Emily Dickinson: Van valami ferde fény...
Van valami ferde fény
Téli délután,
Ránk nehezül mint a hang
Templom-orgonán.
Égi sérülést ad.
Sebhely nincs sehol,
Csak a lélek mélye
Tér el valahol.
Nincs hogy magyarázni -
Jel, reménytelen,
Mennyei megbántás,
Légből megjelen.
Jöttére figyel az árnyék,
Lélegzet eláll.
Ha megy, mint a felfakadt űr
Láttodra: halál.
/Ford.: Károlyi Amy/
Óegyiptomi vers: Himnusz Aton napisten tiszteletére
Tündökletesen ragyogsz fel az ég horizontján,
eleven, tiszta korong!
Amikor megkezded az életedet,
feltűnve az ég keleti széle felől,
gyönyörűséged betölti mindenhol a földet.
Szép vagy te, hatalmas vagy, ragyogó vagy,
minden földek fölött fenn állsz a magasban.
Sugarad országok hosszu sorát foglalja magába,
s mindazt a határt, ami tőled kapta a létet,
mert te magad vagy Ré,
te elérsz a világ pereméig,
s azt leigázod egyetlen drága fiadnak.
S bárha te távol vagy,
sugarad itt lobban a földön.
Ott vagy az arcokon is,
bár lebegésed senki se látja.
Hogyha lehullasz az ég nyugati horizontján,
éjbe sötétül a föld, a halál bús állapotába.
Kamaráiban alszik az ember,
betakarva fejét,
s az egyik szemről nem tud a másik,
kirabolhatják vagyonából,
lapuljon bárha fejének alatta,
nem veszi észre.
Barlangüregét odahagyja a gyilkos oroszlán,
mindenhol mar a féreg.
Egy, ami fénylik: az éji sötét,
hallgat a föld szakadatlan,
mert a teremtő
nyugszik az éj horizontja alatt.
Világos lesz a világ,
amikor fölkelsz az egek horizontján,
s izzol egész napon át, tűz-fényü korong.
Tovaűzöd az éjt, sugarad mindenfele árad.
A két föld ünnepet ül,
ami él, eleven lesz újra, feléled:
te költöd fel az embert.
Megfürdeti testét,
felölti ruháját,
s a te felragyogásodat üdvözli a karja.
Az egész ország munkálja a dolgát,
abraktól megelégül az állat,
zöldellnek a fák, a palánták,
fészkeiken szökdösnek a kismadarak,
a te lelkedet dicsőiti szárnyuk.
Mindenik állat szökdécsel a lábán,
minden, mi röpül, mi leszáll,
mind-mind eleven, mert rájuk ömöl sugarad.
A hajók a folyón úszhatnak lefelé
vagy szemben az árral,
mindenhova elvisz az út,
ha fölragyog orcád.
Kipattan eléd a folyóból a hal,
fényed a tenger mélyeit is tisztán beragyogja.
Te vagy az, ki a férfiú-nedvet
meghízlalod asszonyi testben,
ki az emberi magzatokat alakítod,
táplálod a kisfiut az anyaméhben,
s megcsendesited zokogását.
Dajka vagy immár az asszonyi méhben,
te adsz levegőt mindennek s életet is te
minden születettnek.
Kibuggyan a magzat a méhből,
megszületik s beszívja a jó levegőt:
légzésre te tárod a száját.
Szükségleteit te szabod meg.
Tojásban a csirke csipog,
te látod el ott levegővel,
te élteted ott is.
Te duzzasztod egészre, tanítod,
hogy feltörje tojását,
s a tojás héját odahagyja,
s erejétől telve, csipogjon,
lépkedjen a lábán,
burkától megszabadultan.
Alakzataid: csupa változatosság,
s megannyi titok!
Párja-nincs, egyetlenegy isten!
Kedvedre megalkottad a földet,
egyes-egyedül te,
a nyájat, a barmot, az embereket,
mindent, ami él csak a földön,
ami lábon jár, ami szárnyával fölszáll a magasba,
a távoli földeket is,
Sziriát, Kust, s az egyiptomi földet.
Te rendelsz minden embert a helyére,
szükségletüket te szabod meg.
Tápláléka vagyon minden elevennek,
s kiszabott az élete-útja.
Más-más a beszédben a nyelvük,
ugyanígy más-más az alakjuk,
bőrük szine is más.
Az idegent mássá te avattad.
Te teremtetted meg a Nílust
az alvilág üregében, szavadra buzog fel a földből,
hogy életet adjon a népnek:
olyat, aminőre magadnak alkottad a népet.
Te vagy mindnyájunknak ura,
aki értük fáradozott.
Ó, országoknak ura,
ki javukra kelsz föl az égen,
méltóságteljes, nappali fényü korong!
Te éltetsz távoli földeket is,
te küldted az égből a Nílust,
hogy alápatakozzon a földre,
hogy hullámát a hegyek közt hányja magasra,
akárcsak a tenger,
s öntözze a falvak földjeit és legelőit.
A te terveid oly ragyogók,
örökéletnek fejedelme!
Az égbeli Nílust
idegen földek örömére te adtad,
s minden föld lábasjószágainak.
Egyiptomba az alvilágból jön a Nílus.
A te sugaraid dajkálják mindenhol a földet,
a mező számodra terem, neked él,
életre te hívtad az évszakokat,
hogy mindennek, ami lett,
élete védve legyen.
A telet hűs enyhületükre,
s a nyarat, hogy téged ízleljen az ajkuk.
Megalkottad a messzi eget,
hogy benne ragyogjál,
hogy mindazt láthassa szemed,
aminek te adtad a létet,
egyes-egyedül te,
kúszva zenitre törő
elven-fényü korong,
te tündöklő, ragyogó,
távoli s oly közeli.
Millió alakot hoztál életre magadból,
szántóföldeket, városokat, falukat,
folyókat és utakat.
Téged szemtől szembe lát a tekintet,
mert a világ felett te vagy a nappali-fényü korong...
A szivem mélyében lakozol te,
énrajtam kívül más nem is ismer,
csak Noferheperu Ré Uaen Ré, a fiad.
Értelmet néki te adtál
hatalmad, okos tanácsaid által.
Karodban született meg a föld,
ahogy megalkottad te magad.
Amikor felkelsz:
eleven,
ha te elnyugszol:
belehal.
Te magad vagy az élet-idő,
s a halandók általad élnek.
A szemek ragyogók, ha te fénylesz,
s ha lehullsz nyugaton, megtorpan a munka...
Azóta lakoznak lábakban a mozdulatok,
mióta te adtál földet alájuk,
s felajánlottad a fiadnak,
a testedből születettnek,
Felső és Alsó Egyiptom urának,
az Igazságból fakadónak,
Noferheperu Ré Uaen Rének, két ország urának,
a Nap szülöttjének, az Igazságból fakadónak,
Ehnatonnak, a diadémok urának,
kinek élete hosszu legyen:
s a királyi szép feleségnek,
két ország úrnőjének, az Ő jegyesének,
Nofernofruaton Nofretetének,
aki éljen és legyen ifju
örökkön örökké!
/Ford.: Molnár Imre/
