2011. május
Joseph von Eichendorff: Az éj
Tizenöt éves, amikor első verse megjelenik: a német romantikus líra az ő finom ritmusú, eleven természeti képekkel teleszőtt dalaiban érte el a csúcspontját. Világhíres novellája - Egy naplopó életéből - a természetbe menekülő romantikus életérzés kristálytiszta ábrázolása.
Tenger az éj, megenyhül,
sóhaj, kacaj, forró jajok
örvényein keresztül
futnak felénk a langy habok.
A vágy, mint a felhők fenn,
a hajók a néma ég alatt.
Ki tudja, a szellőben
álom-e mind, vagy gondolat? -
Zárom hát szivem s ajkam,
csillagok, már nem jajgatok,
csak a szív mélyén, halkan
vernek tovább a langy habok.
/Ford.: Illyés Gyula/
Pierre Reverdy: Haranghang
Minden kihúny
Dalolva megy a szél
A fák remegnek
És meghalt minden állat
És senki sincs
Ha föltekintsz
Már a csillagok sem ragyognak
Nem forog már a föld
Egy fő lehajlik
Az éjen át egy hajfonat seper
Az utolsó torony amely még talpon áll
Éjfélre ver
/Ford.: Illyés Gyula/
Pierre Reverdy: Távozás
A "kubista" kor ( s szemlélet) legnagyobb költője. Verseiben az elemeire bontott valóság képtöredékei önkényes új egységbe szerkesztve sejtelmes szorongást, megnevezhetetlen várakozást, mindkét értelemben kimondhatatlan reményt sugároznak.
A látóhatár lehajol
Hosszabbodnak a nappalok
Utazás
Egy kalitkában egy szív szökdel csupa láz
Madár dalol
Mert haldokol
Rögtön megnyílik majd egy másik ajtó
Végén a folyosónak
Ahol kigyúlad
Egy csillag lángja
Egy barna asszony
Távozó vonat végén a lámpa
/Ford.: Illyés Gyula/
John Donne: Bölcsen alkotott kis világ vagyok
Bölcsen alkotott kis világ vagyok,
Földi anyag s angyali lehelet,
De a sötét bűn örök éjt vetett
Mindkettőre, s kettős halált halok.
Te, ki látsz az égi magaslatok
Honán túl új szférákat s földeket,
Önts szemembe új tengert, mellyel egy
Világot forró könnybe fojthatok,
Vagy tisztára moshatom legalább,
Ha meg nem fúl: de jaj, megég! Sokat
Perzselte az irigység, s bujaság
Mocskolta: oltsd, Uram, e lángokat,
S Magad és házad hő epekedést
Szítson bennem, mely gyógyít, míg emészt.
/Ford.: Kálnoky László/
Georg Rudolf Weckherlin: Válás
Végképp búcsúzni kell? Ez hát a pillanat,
gyász perce - nem: sebe: szívünk elszakadása?
El kell válnom tehát? Válnom, igen, halálra,
mert túl mély sebem, és túl nagy kín hasogat.
Nem is saját bajom, hanem, Rózsaajak
- ajk, melynek csókja volt szívemnek újulása -
könnyed és panaszod dönt engem pusztulásba,
s hirdeti kölcsönös holtomat-holtodat.
Vedd hát csókomat, és adj csókot, egy utolsót!
Ó mézédes halál! De nem, hisz új erőt
adott e csók, belénk új életkedvet oltott.
Mert a lelkem beléd, és belém költözött
lelkecskéd ebben a csókban, s úgy egybeforrott,
hogy halál, szerelem bennünk immár örök.
/Ford.: Rónay György/
Théophile de Viau: Szép szerelmem felől álmodtam
Szép szerelmem felől álmodtam csöndesen,
s szemem, gondolatom már hajnalban fölébredt.
Olyan kegyetlenül kínlódtam át az éjet,
hogy most csodálkozom, hogy még ver a szívem.
Kétségeim között vergődve, esztelen
lelkemből, esküszöm, kitépem ezt a képet!
De nyomban megriad fogadalmamra sértett
értelmem s nem segít eszelősségemen.
Tudom, halál oson őrültségem nyomában,
de én gyönyört lelek e melankóliában
s nem is kivánkozom fölépülésemért.
Saját kedve után igazodjék a lélek.
Mondják, Mitridatész valaha mérgen élt,
véren a lesztrigók - én pedig lángon álek.
/Ford.: Rónay György/
Pedro Calderón de la Barca: Rózsák
Vidám fény volt mind, tarka pompa volt csak,
eljött a hajnal, sorra ébredeztek,
mint bús könnycseppek érték meg az estet,
s az éj hideg karjában elnyugodtak.
Az ég színébe fényük sose olvad,
aranyló írisz, gránit, tiszta pelyhek,
embersorsunk jelképei lehetnek:
a végső nappal ránkköszönt maholnap!
Rózsák fakadnak kéklő pirkadatkor,
kinyílnak este, szirmuk szerteszórják,
bölcső ered, meg sír a csöppnyi magból:
így éli minden ember földi sorsát,
életre ébred, s meghal ugyanakkor,
s a századok csak fürgeléptű órák.
/Ford.: Takács Zsuzsa/
Rückert: A rózsa születése
Rózsafának ágát rágta kis bárányka,
Játszi kedvtelésből, nem, hogy azt megbántsa.
Rózsaág tövise erre pelyhet tép ki
A bárány gyapjából: ő azt meg sem érzi.
A tövis a pelyhet újjai közt tartva,
Kis fülmile jő ím, hogy fészkét ott rakja.
És így szól:"Add nékem azt a puha pelyhet,
Hogyha kész lesz fészkem, hálából dalt zengek."
Átadá az, édes dalt zeng a fülmile
S a tövisen rózsa fakad örömibe.
Szabolcska Mihály: Hegyek közt
Tündér-szép vidéken
Van most a lakásom,
Zöld erdő zúgása
A dalos pajtásom.
Együtt mulattatjuk
A hallgatóságot:
A sok ünnepélyes
Tarka vadvirágot.
De van is, de van is
Látszatja a dalnak,
Nagy jóváhagyással
Közbe bólogatnak.
...Hej, ti vigat játszó
Bánatos czigányok!
Nincsen ott a szivem,
A mit muzsikáltok.
A magas hegyeket
Csak nézem, csak nézem,
S eszembe jut az én
Szülötte vidékem.
Hol estig se látni
Egyebet kútgémnél,
Napsütötte puszták
Végtelenségénél.
- A magas hegyeket
Csak nézem, csak nézem,
Kicsordúl a könnyem
Addig-addig nézem!
Addig-addig nézem,
Hogy semmit se látok:
Csodálkozva néznek
Rám a vadvirágok!
Füst Milán: Öröktüzek
Hogy voltaképpen mit is akar, ezt néha bizony nem volt könnyű kifürkészni nála. Most is mindenféléről beszélt, így attól is, hogy asszony létére mikor és miért szokta meg a szivarozást? no de olyannyira, hogy - amint kifejezte -, nincs az a hatalom, amely képes volna még ezt is elvenni tőle.
- Barátaink mostanában féltik az egészségemet - magyarázta a vele szemben ülő fiatal nőnek -, s ezért mégiscsak megpróbáltak lebeszélni róla. - Micsoda szemtelenség ez? - kérdeztem tőlük. - Mit adtok helyette? Ez osztja be az életemet, sőt ez adja már úgyszólván minden értelmét is. De küldtek hozzám egy fiatal, tudós orvost, hogy az is vizsgáljon meg, de alighogy ez a csinos fiú belépett az ajtón, rögtön így szóltam hozzá:
- Látja ezt a szivart? Ha maga is ettől akar eltiltani engem, akkor máris forduljon vissza.
Szólt s mintha mindjárt dokumentálni akarná elszántságát olyan hevesen kezdett szivarozni, mondhatni életre-halálra. Különben is vészjósló volt az egész jelenség: ezt a fiatalasszony abban a pillanatban megállapította, mihelyt belépett ide, épp ezért nyomban el is határozta, hogy megissza teáját, aztán egyszeriben feláll és máris elköszön innen. Mivelhogy annak ideje mégiscsak rég elmúlt már, hogy vele ez az asszony tetszése szerint rendelkezhessen. Megborzongott.
- Legjobb lesz, ha máris támadásba megyek át - gondolta magában. - Kegyelmes asszony szíves volt hívatni engem, s ennek bizonyára valamely fontos oka is volt - kezdte tehát. Vagyis elkövetkezett az a perc, mikor mind a ketten készek voltak egymásnak nekiesni és egyik se tudta, hogy voltaképp mit is akar a másiktól. Aminthogy ezt nem is lehetett tudnia. A csatának többé semmi értelme se volt: az a férfi ugyanis, akiért valaha oly nagyon érdemes volt megküzdeniük, rég halott, s a végső elszámolásnak: szemrehányásnak vagy megbánásnak is mi értelme ma már?
S úgy látszik, az öreg hölgy mindezt régen átgondolta már maga is, mert a fiatalasszony, Zsófika kérdésére, hogy minek hívatta ide, előbb szórakozottan nézett maga elé, aztán az ablakon át a messzeségbe, majd révetegen csak ennyit felelt:
- Hogy mért is hívattam? No persze. Jó volna tudni. Csak olyan biztosan én sem tudom, illetve hisz tudom is. Mindenekelőtt látni akartam annyi idő után, minthogy maga az utóbbi években elkerült engem, nem tudom mért? S aztán beszélnem is kell magával egyről-másról. Muszáj Zsófika, muszáj, olyan dolgok ezek, amelyekről végre is muszáj beszélni, mert nehogy azt higgye, hogy az idő múlásával a szenvedések is csöndesedni kezdenek az emberben, sőt, sőt: bizonyos dolgok egyre jobban marják az embert, ez az igazság. Így például vegyük csak ezt: maga férjhez ment ugye? S az én tanácsomra is ugye? No lám. Mármost csak az a kérdés, hogy igazán megbánta-e? Mért nem felel, ha kérdezem!
- Nem bántam meg, kegyelmes asszony - felelte végre meglehetősen lankadtan.
- Jó ember ugye?
- Igen, nagyon jó ember - felelte a fiatal az igyekezet buzgóságával, bár még mindig leplezetlenül fáradtan.
- Ezt is csak azért firtatom újra - mondotta az öreg hölgy -, mert vannak, akik most annyi idő után is visszajárnak ide és csakis azért, hogy engem okoljanak a maga házasságával is.
- Pedig ugyancsak nagyon jó ember - ismételte ő még fáradtabban. És nagyot sóhajtott. De még ki is egészítette ezt a kedvetlen beszédet.
- Vagyis hát valószínűleg úgy van ez, hogy némely embernek mindenképp sokat kell szenvednie kegyelmes asszony.
- Ó, ó, ó, hiszen mindenkinek Zsófikám, mindenkinek - felelte az idős hölgy s nem tudta mért van máris úgy meghatva -, azt hiszi, nékem nem? Hisz egyet-mást tudhatott is rólam, vagy azt képzelte, hogy én érzéketlen vagyok? ó, ha én magának mesélhetnék - mondá s már érezte is, mint indul meg benne a panaszkodás, az örökös panasz régi, ismerős, meleg lendülete. De megtorpant hirtelenül. Úgy látszik, ő is félt a bizalmas percek közlékenységétől. Csakugyan kezdjen el hát végre-valahára beszélni? Mondjon el mindent? Könnyebb ezt elképzelni, mint megtenni.
Hevesen szivarozott, majd a szivarját forgatta ujjai közt, mintha nagyon gondosan akarná megvizsgálni a tüzét.
- Hogy minek dohányzok annyit? No mit gondoltok minek? - beszélt a szivarhoz - ha én egyszer, már egyszer megmondhatnám, ami itt bennem sustorog, akkor megtudhatna erről is egyet-mást Zsófika - mondotta még. - De minek beszéljek? - tette hozzá. - Elég annyi, hogy nékünk asszonyoknak kijut.
- Ó, hiszen nékik is, a férfiaknak is - felelte Zsófika s úgy látszik, nem is minden célzatosság nélkül, mert rögtön ez után így folytatta: - Hisz kétségtelen, hogy némely viszony éppen olyan nehézzé teszi a férfi életét, mint egyes férfiak az asszonyokét.
-Hogyhogy nekik is? - kiáltott fel az öreg hölgy sértődötten, minthogy elértette a célzást. - Hogyhogy nekik is? De mennyivel több nekünk! Igazán csodálom, hogy magának ezt még mondani kell. Hiszen már maguk a gyerekek is! - vegye csak ezt. Azt hiszi, hogy oly kis dolog gyerekeket a világra hozni? - A hangja megint bizalmasabbá vált.
- Tudja, hogy én mennyire gyűlöltem mindig az állapotomat? - folytatta aztán egész érthetetlenül keserű indulattal. - Maga értelmes lény, olyan sokat ezt magának nem kell magyarázni. Nehézkes voltam, mozdulni is alig tudtam. Se ez, se az! Se dolgozni, se emberek közé menni és mintha tisztátalan lennék! Sohase felejtem el. És még ehhez a gondok is! Ó, micsoda zűrzavar, micsoda zűrzavar! És ezalatt, az urak, jól megfésülködve a klubban kártyáztak. Én meg itt fetrengtem egyik karszékből a másikba, kócosan! Hiszen mesélhetnék én magának sok mindent - folytatta -, de érezte, hogy ez már megint túl sok, megint kezd keservesen elkomolyodni s ezt mégsem óhajtotta, még most sem. - Ami pedig azt illeti, látja: én mégsem bántam meg Zsófi - mondotta később. - Persze, a jövedelem kicsi, némely ember, tudjuk, nem született arra, hogy pénzt keressen, az életük tehát, képzelem, elég küzdelmes lehet, no de mégis. Maga akkor megkérdezett engem, hogy mit szólok? Az ilyesmiben persze, tanácsot adni nehéz...és mégse tudnék ma se mást tenni, minthogy rábeszéljem. Szereti magát, legyen a felesége.
- Mennyit kertelsz, magyarázol, mentegetőzöl. És hogy át van finomítva, keresztül-kasul van hazudva minden. No de lássuk végre is, hogy mit akarsz? - gondolta magában, épp ezért csak ennyit felelt:
- Kegyelmes asszony akkoriban annyira szívén viselte a sorsomat...
-Igen, igen, nagyon jól is tette, hogy hozzám fordult - mondotta az öreg hölgy -, maga az utóbbi években ugyan elkerült engem, nem tudom mért? de nem is firtatom ma már, fő dolog, hogy most itt van. És csak jöjjön el máskor is, jöjjön mindig ide Zsófi, akármi kellene...Amíg én élek, ez a ház mindig nyitva áll maga előtt. - Szavai után csend lett, furcsa csend. S az idős hölgy hangja melegen vibrálni kezdett benne.
- Mert látja, mi mindig szerettük magát - akarta volna még folytatni, de itt hirtelen zokogni kezdett.
- Ördög vigye - kiáltotta zokogva -, hogy nem tudok uralkodni magamon.
A fiatalasszony pedig csak nézte s annyira csodálkozva, annyira izgatottan, hogy egészen belepirult.
- Oh, Isten, hát még mindig itt tart? - gondolta magában. - vagy tán öröktüzek ezek? Igazán öröktüzek?
Az idős hölgy viszont, mintha most már megadta volna magát kényszerűségeinek: - ha ennyire feltolul szívéből a szó, hát legyen.
- Igen, mi szerettük magát - mondotta újból. - Az uram egy nap hazajött hivatalából és azt mondta: - Lujza, egy olyan édes, drágalátos kislány dolgozik nálam...Hiszen tudod, hogy én reggel mindig álmos vagyok, de ha ezt a kislányt meglátom, mindig jókedvű leszek. Te, az úgy mosolyog! Bámulom! És egész boldog vagyok tőle. - Tud-e még úgy mosolyogni, Zsófikám édes?
- És én akkor gondolkoztam ám ezen Zsófi. Mert ez a szó...Hiszen én tudtam már akkor, hogy az ilyen szavak mit jelentenek nála. Mit csináljak hát most? - kérdeztem magamtól. - Különben is, ő negyvenhat éves volt már, én negyvennégy, már nem voltam fiatal. Jól emlékszem erre a beszélgetésre, hiszen ugyanegy héten van a születésnapunk és ő a két születésnap közötti időben mesélte ezt nekem!Eh ostobaság! Féltékeny legyek most? Hányszor hunytam én már le a szemem, épp most ne! Igaz, hogy ez már nem olyasmi volt. De hát éppen azért! És ha ő ilyen kedves és megmondja nekem...Hiszen én szerettem az uramat. Én szerettem - mondotta még, mikor is hirtelen csoda történt. Váratlanul felállott s miután letette a szivarját:
- Maga is szerette őt? - kérdezte tőle olyan nyersen, oly kíméletlenül, mintha hirtelen megszállta volna valami vadság. - Egy-kettő, ki vele. - Amire a fiatalasszony véglegesen elszántan és bíborrá vörösödve:
- Igenis, nagyon szerettem őt, kegyelmes asszony.
- Jobban mint én? - E kérdés után a fiatal máris felállott, hogy elmegy innen, de az öreg hölgy, mint valami uralkodó démon parancsolt rá:
- Leülni. Innen maga most el nem megy. És viszonyuk is volt? - kérdezte ugyancsak keményen.
- Igen, viszonyunk is volt - felelte a fiatal, szívének, életének minden elszántságával.
Az öreg hölgy erre nagyon elszédülhetett, mert előbb végigsimított a homlokán és lehunyta szemeit. Illetve ennyit mondani még csak nem is elég, mert rögtön utána mintha taglóval sújtották volna le, úgy összeesett, szinte belezuhant karszékébe, mint akit minden ereje elhagyott.
A fiatalasszony még fel is sikoltott, mert az első pillanatban azt hitte, hogy itt hal meg most a szeme előtt, hogy vége van. Ennélfogva rögtön a kezeihez nyúlt s e kezek csakugyan hűlőben voltak. Csak most eszmélt rá, hogy milyen elviselhetetlen szenvedés lehetett ennek az asszonynak az élet. Ere nem gondolt eddig s rettenetesen megsajnálta.
- Hagyjon engem, ne törődjön velem, üljön le Zsófi - szólalt meg végre az öreg hölgy, mikor a fiatal az egyik szekrényben kezdett izgatottan kotorászni borogatásnak való ruha után. S mikor mégse jött vissza, s mikor még tovább is kotorászott, az öreg hölgy saját magával kezdett beszélni. A következő intelmeket intézte önmagához:
- Vad voltam, nagyon vad voltam - mondotta csendesen. - De hát mért ne legyek én vad? Minek ez a magamra kényszerített ostoba nemesség? Minek hazudik az ember annyit? hogy én mennyire szerettem magát, meg az uramat is mennyire szerettem - hát a gyűlölet hol marad? Csupa magamra kényszerített hazugságban élni, nem szörnyűség ez? Azt hazudtam magamnak, hogy maguk olyan lények, mind a ketten, akiket muszáj szeretni. Oh, csúnya, szemérmetlen, gaz népsége, legszívesebben megfojtottalak volna benneteket, hát nem jobb a kevésbé kulturált embereknek, akik agyonverik egymást, kitépik egymás szemét. A múltkor ebben az utcában egy házmesterné a másik asszonynak, aki történetesen szintén házmesterné, egyik mellét tépte le - persze mindenki óbégatott emiatt, csak én nem.
- De a kis unokám is - folytatta -, nem arcomba vágott a múltkor? S vajon miért tette? Mert egyelőre még ő sem hazudja le érzéseit - elégedetlen volt velem, azért tette. S hogy óbégatott emiatt a leányom! de én nem óbégattam.
- És mért nem? - folytatta. - Megmondom azt is. Üljön ide mellém Zsófika, majd megmondom. Mert sokszor azt érzem ám, hogy már nem is vagyok itt, hogy már nem is élek. És ezt érezni jó, sok mindenen átsegít, amit már túl nehéz volna elviselni...
Amint ezeket magyarázta, sápadtságából hirtelen vérpirossá vált az arca, de olyan pirossá, hogy megint félteni kellett őt. Mintha tűz kapott volna bele, szinte lángolt valamitől, amit, úgy látszik, még mindig nem mondott meg.
De váratlanul fel is ugrott s a düh fürgeségével szaladt az egyik szekrényhez. Kivett onnan egy régi bőrtáskát és így szólt:
- Belenyúlok a jó múltkor ebbe a bőrtáskába, hát látom, hogy a bélés fel van púposodva. Feltéptem, hát ez volt benne: egy betétkönyv, amelynek címlapján ez áll: Zsófikáé. És még egy nekem címzett levél is volt benne.
- S ebből a levélből nem az derül ki, hogy ő szeretett engem. Nem, mg azt sem tudom, illetve hát, annyira semmi esetre se, mint magát. Mert hiszen azt írja, hogy én kényszerítettem bele magát ebbe a házasságba - azt írja: - hozzá adtad, hozzá kényszerítetted Zsófikát ehhez a pipogya fráterhez - mármint a maga férjéhez, aki sohase fogja tudni eltartani -, micsoda szemtelenség! Hogy én kényszerítettem magát! egyszóval: még a szegénységükért is engem tesz felelőssé. Azután úgy folytatja, hogy ezen a betétkönyvön, amelyet itt találok, hogy ebben tízezer aranykorona van elhelyezve, s hogy ezt magának adjam át, ha ő már nem lesz. Itt van, tessék, tegye a táskájába.
- Látja, az ember a halottaival is úgy van ám, mint az élőkkel - mondotta még -, egy nap ölelkezik, másnap gyűlölködik velük...Különben is, minek is vagyok én ilyen vad, igazán? Mert ha most akármit teszek is, vagy mondok, nem akkor is úgy telt el az életem, ahogy éltem, nem épp olyan szenvedések között telt el és nem úgy volt-e tönkretéve az életem? Ki teszi ezt jóvá nekem? ki teheti jóvá? Mikor nincs több élet, csak ez az egy.
Kérdésére persze senki sem felelt. Végül is a fiatalasszony megsokallta ezt a csendet, megint felállt, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, majd így szólt:
- Most azonban tényleg elmegyek. Ezt a nagy pénzt pedig köszönöm, elfogadom, mert valóban rászorulunk a segítségre, s ugyan kitől fogadhatnék el valamit, ha nem azoktól, akiket szeretek...s akik azt állították, hogy ők is szeretnek engem.
- Mielőtt azonban végképp búcsút vennék - folytatta -, még muszáj annyit közölnöm a kegyelmes asszonnyal, hogy kedves férje nemegyszer a következőképen nyilatkozott Önről:
- Bámulom ezt a Lujzát - mondotta minden adódó alkalommal -, bámulom ezt a Lujzát, hogy ez mennyi mindent elvisel tőlem, mert hiszen haszontalan csirkefogó vagyok: valljuk meg az igazat. Kártyáztam, no de mennyit! másokat szerettem...Másokat szerettem, ez igaz: no de viszont az is, hogy nélküle élni ma már se nem tudnék, se nem akarnék. Mert ami ő, az mégiscsak ő, s ami ő, az nem pótolható semmivel.
E szavakra megint csend lett. S ha valaki most és így látja együtt, talán észre sem veszi, hogy mind a kettőnek könny ül a szemében. Végül is az öreg hölgy felitatta zsebkendőjével e könnyeket és így szólt:
- Ott a térdeplőn, amelyen imádkozni szoktam. Le mer maga is térdelni rá és meg mer ott esküdni, hogy amit mondott, abban minden szó igaz, hogy abban nincsen semmi kedvemre, javamra szóló hazugság...
- Boldog örömmel - felelte a fiatal.
- A gyerekére? - kérdezte tőle. Majd: - Halott édesanyja üdvösségére is? - S ő mind a kettőre zokogva bólintott. Az öreg hölgy pedig összevonta erre szemöldeit. Úgy tetszett, mintha nagyon töprengene. Majd lassan, akadozva, nagy erőfeszítéssel csak ennyit mondott még:
- Oh, istenem, bizony. Akkor hát ma éjszaka talán jobban fogok végre aludni. - Aztán leverte még ruhájáról szivarja hamuját s egy ideig még bólogatott is utána.
Aloysius Bertrand: Álom
Rengeteg mennyit álmodtam, de egy
hangot nem értek belőle.
Pantagruel, III. könyv
Éjszaka volt. Föltűnt először is - így láttam, így beszélem - egy kolostor, falait a hold meszelte csíkosra - egy erdő, ösvények tekeregtek benne - és a Morimont, puha és kemény kalapok nyüzsgésével.
Fölhangzott azután - így hallottam, így beszélem - egy toronyból a lélekharang szava s válaszul rá halottsirató zokogás egy cellából - jajpanasz és vad röhej, hogy belereszketett minden levele egy lombos ágnak - majd fekete vezeklő-barátok zümmögő imája, vesztőhelyre kísértek valami bűnöst.
Fölmerült utoljára - így végződött az álom, így beszélem - egy szerzetes, a haldoklók hamujában fetrengve-haldokolva - egy fiatal lány, kötélen rángva, egy tölgyfa ágára akasztva. És jómagam, ahogy csapzottan, kócosan a kerék küllőire kötöz épp a hóhér.
Don Augustinus, a megboldogult perjel ferences csuhájában ünnepimód fekszik majd a ravatalon, és Margitot, akit kedvese ölt meg, szűzi fehér ruhájában borítja szemfödél négy viaszgyertya közt.
Ám mivel a hóhér husángja üvegként széttört az első csapásra, s a fekete vezeklő-barátok fáklyáit kioltotta a szakadó zápor, s a tömeg szétfolyt a kiáradó, sebes patakokkal - ébredésem felé más álmokat űztem.
/Ford.: Illyés Gyula/
Aloysius Bertrand (1807-1841): A bolond
A "prózában" írt vers megteremtője. Piemontban született, hol apja mint Napóleon csendőrtisztje szolgált, s olasz családba nősült. A költő korán rátalált saját útjára - mely valóban a költészet egy új tartományába vezetett -, de a sikerrel sohasem találkozott. Noha Sainte-Beuve azonnal fölismerte, és Baudelaire tekintette mesterének, korszaknyitó könyve csak halála után jelent meg.
Egy máriást? Vagy már tán
elég egy arany-bárány?
A Királyi Könyvtár Kézirataiból.
Ében bontófésűvel fésülte haját a hold, szentjánosbogár-esővel ezüstözve be a dombokat, a réteket, a ligeteket.
*
Scarbo, a töméntelen kincsű törpe, fölöttem a háztetőn a szélkakas kukorikolásának közepette rostán dukátokat is forintokat ráz, ütemesen szökdelnek a pénzdarabok, a hamisak a földet borítják.
Hogy röhögött minden éjszaka a bolond bekószálva a várost, egyik szeme folyton arra, hol a hold, a másik - rég kifolyt!
- Fene egye a holdat! - dörmögte összeszedve az ördög játékpénzeit -: veszek egy pellengért, legyen hol sütkéreznem a napon!
De biz mindig csak a hold, a hold hajolt nyugovóra. És Scarbo csak verte süketen gyors pénzgyártó mozdulatokkal a pincémben a dukátok és forintokat.
Mialatt szarvait előrenyújtva, egy csiga, mert eltévedt az éjben, ablakom kivilágított üvegjén kereste az útját.
(Ford.: Illyés Gyula)
Walter von der Vogelweide: Vedd e koszorút
Valószínűleg Dél-Tirolban született (1170-1230). A középkori trubadúrköltészet nagy, német nyelvű összefoglalója. A németségnek tán napjainkig legnagyobb szerelmi és - szatirikus lírikusa.
"Vedd e koszorút, Kegyesem",
mondtam egy szép lánynak egyszer vidáman,
"díszedül fejeden
tarka virágot viselj te a táncban.
Volna bár ennyi drága kincsem,
tenném te fődre mindet,
én Kegyesem, csak hidd meg,
hogy nálam hívebb híved nincsen."
Nyúlt érte s fölvidult,
hogy szűzi hökkenettel kézbe vette.
Orcája úgy pirult,
mint rózsa liliomok közepette.
Szende szemét sütötte, térdet
hajlintott, olyan szépen,
az lett a fizetségem -
S mi még? - Hiába kérdenétek!
"Oly bájos, helyre vagy,
koszorút ha kötök, tied lesz mindig,
míg élek, gyöngy-alak!
Tudok virágot, - mind számodra nyílik,
vérpirosan és hófehéren!
Közel van, gyere, szedjed,
míg a madarak zengnek,
szedjük együtt emitt e réten!"
És bizony édesebb
órát nem éltem, mint ott ami várt rám,
virágeső esett
fákról a fűbe, fekhelyet csinálván.
Boldogságomban fölnevettem,
mert oly csodás volt, oly szép
az a tündér álom-kép -
s akkor kivirradt s fölébredtem.
Baj általa emészt,
mert lányt akárkit látok már e nyáron,
kutatom a szemét.
Mert hátha ő az! Hátha újra látom!
S ha éppen itt, köztetek táncol?
Vessétek föl, könyörgök,
lányok, a fejfödőtök,
megismerem koszorújáról!
/Ford.: Illyés Gyula/
Innokentyij Annyenszkij: Levelek
Fakó fehér felhőkön át
aranylik lámpása az égnek,
a fasorban nincs már virág,
s a hulló lomb remegve széled.
Kerengnek a lágy levelek,
félnek elegyedni a porral -
nem te magad vagy ez, és, ó, jaj,
a benned élő rettenet?
Vagy nem mondott Isten kemény
törvényt csapdájáról a létnek,
és soha kezdeted, se véged
nem lesz, te boldogtalan én?
/Ford.: Tótfalusi István/
Alekszej Apuhtyin: Miért csak éltem
Miért csak éltem, mit szerettem,
szavadtól mind most semmi lett...
A hó utólját ily kegyetlen
hordják a tavaszi vizek...
Egész nap, gúnyosan nevetve,
túlzengve minden szót, akár
a dal, mely zsong a fülben egyre,
fejem körül zsibongva száll.
Magam vagyok. A néma éj ring.
A lelkem kétséggel tele...
Hogy borzadok, ha csak megérint
fagyos jövendőm éjjele!
Fagyom nem űzöd el, hiába,
be nem sugárzod éjjelem...
Szavaid nehéz kalapácsa
zuhog szívemre szüntelen.
/Ford.: Molnár Imre/
Alekszej Apuhtyin: Mint társtalan, kivert zarándok
Mint társtalan, kivert zarándok, rongyosan
vergődik a kopár pusztákon szomjasan,
éppúgy sóvárgom én megtört, magányba dermedt
szívemmel a csodás, titokzatos szerelmet.
A vándor gyöngyöt és gyémántot nem becsül,
tekintete aranyhegyekre sem vetül,
de hogyha valahol csillámló ér ered meg,
dús kincsével fizet érette Napkeletnek.
Nem kell nekem a vágy, mely ég, lázad, sajog,
sem vészes éjszakák, sem izzó nappalok,
sem a szégyenletes féltékenység keserve,
sem égő szó, sem csók, mely nincs sosem betelve:
egy szerelem-sugár kell! Ezt kérem, csak ezt...
s ha szíved rejtekén egyszer csillogni kezd,
s ezt jelzi simuló kezed, szemednek fénye
s ajkad, habár üres apróságokról beszélve,
ó, az a perc nekem örök szentség leszen,
mily örömmel fogom dicsérni végzetem!
Aztán mit bánom én, az életem ha ocsmány
tétlenség lesz, ha vad, bolond zaj záporoz rám!
/Ford.: Molnár Imre/
Alekszej Apuhtyin: Tavasz megint
Tavasz megint! Egy ismeretlen szellem
furcsa szavakat súg nekem megint,
szivem feszül, hogy új dalt énekeljen,
s a fejem kábán, szédelegve ring.
Kizöldült a vetés köröttem újra,
fagyal virít, a harmat tűzben ég,
s templom-kupola-módra meghajolva
ragyog büszkén a föld felett az ég.
De énnekem kevés immár az élet,
a bú befonja lelkem, mint a gaz:
köröttem rég nem ily borúsan éledt
ez a varázslatos tündér-tavasz.
Mint gyermeket, a természet szavára
ő oktatott, a csöndben nevetett,
ő vidított, szilaj körtáncot járva,
s ő sugalmazta első versemet.
Aztán, midőn riadtan, félve, végre
fellángolt ifjú szivemen a vágy,
ő jött felém s nyugtató beszéde
álmom szinezte, vérem járta át.
Találkát ő igért kedveseknek,
ott sóvárgott és várt soká velem,
dal volt,melyet billentyű zengett meg,
tárt ablakon suhant be nesztelen.
Már férfi-szemmel nézem, mi az élet,
s mint börtönajtóhoz, szivem fele
már lopakodni kezd a fagy, a télnek
szomorú-sápadt bús előjele.
Nincs napjaimnak szenvedélye, tette,
s a sarokból egy titkos árny figyel...
Az ifjúság tűnt tán örökre messze?
Csak nem röpült az élet végleg el?
Ha tán elhullok, szent, nemes tusában,
vagy a halálos álom elragad,
sivár siromba, ó, lebbenj be lágyan,
te varázslatos, tündérszép tavasz!
Takarj be sima fűvel, zsenge zölddel
ékesítsd arcodat, mint hajdanán,
és elfelejtett bús testem takard el,
legszebb virágod záporozva rám!
/Ford.: Molnár Imre/
Alkeszej Apuhtyin: Ó, Istenem, de szép
Ó, istenem, de szép a nyári hűvös este!
Milyen nagy némaság!
Az ablakban ülöm át, virradatra lesve,
a hosszú éjszakát.
A fák közt egy sötét árnyék suhanva lebben,
a szellő sem halad
s feltűnik ott, de még sokszorta sötétebben,
a zsenge kert alatt.
Későre jár...Betölt mindent az illat árja...
Már kél a holdvilág...
Csönd ül a fellegen, halotti csönd a tájra,
s mindenre némaság.
Vajon rég volt-e, hogy itt sétáltunk mi ketten
lágy május éjszakán?
Ó hányszor, hányszor is kószáltunk telhetetlen
keresztül ág-bogán!
És most magam ülök, a lelkem megbomoltan
sajog, keservesen.
Sírnék, mint rég, midőn enyhületért omoltam
kebledre, kedvesem...
Várok...De ismerős hangod hiába lesve,
lelkem bú járja át...
Ó, istenem, de szép a nyári hűvös este!
Milyen nagy némaság!
/Ford.: Molnár Imre/
Alekszej Apuhtyin: Keserű pillanatban
Sűrű volt az éjjel és sötét az ég.
Ablakunkban álltunk, emlékszel-e még?
Kis falusi házunk csöndesen aludt,
s ordított az orkán nagy haraggal ott.
Ablakon s tetőn a zápor csattogott,
haldokolt a gyertya, óra kattogott...
Sóhajtozva hosszan néztél messzire,
régi búban égett mindkettőnk szíve...
Halkan, szenvedéllyel hangod megeredt...
Vállaimra tetted lágyan kezedet...
Éhes vágyu testem testedhez tapadt...
S ugy sírtam: sirattam jajjal magamat...
Szinte megszakadt a szívem, úgy dobolt...
Rég volt, eltemette régesrég a múlt!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mily borús az éjjel, mily sötét az ég,
háztetők takarnak, tiszta messzeség...
Könnyem nincs...magamban élek...lelkem így,
hidd el, még borúsabb, sokkal feketébb.
/Ford.: Molnár Imre/
Alekszandr Puskin: Mese a pópáról meg Baldáról, a szolgájáról
Volt egy pópa,
süke-bóka.
Elment a vásárba egyszer,
mert ez is kell, mert az is kell.
Ki jő vele szembe? Balda,
ott téb-lábolt, semmi, semmi dolga.
"Talpon már ilyen korán,
mi jó kéne, szent atyám?"
Szólt az:"Szolga kéne, nem más
szakács, lovász, házverő ács
egy személyben, de ilyet
olcsó bérért hol lelek?"
"Nálam jobbat nem találsz a földön -
felelt Balda -, elszegődöm.
Három fricska homlokodra évi bérem,
ennen tönköllyel beérem."
Veszi fontolóra,
vakarja fejét a pópa,
milyen fricska, attól függ ez,
no valahogy majd csak meg lesz.
"Jól van - mozdul szóra szája -,
eb, aki megbánja.
Állj be hozzám. Lássam nyomban,
ki a legény a dologban."
Szolgál Balda a pópánál,
istállóban a szalmán hál,
enni eszik többet négynél,
dolgozik is többet hétnél.
Tesz-vesz kora pitymallatkor,
befog, szánt, megtér a tagból,
befűt s már tyúkot monyász,
s már meg is sült a tojás.
Pópáné szól: drága Balda!
Pópalány szól: óh be nyalka!
Pópafinak "páppá" ő is,
Bajda dajkál, főz pempőt is.
Csak a pópának soha
nincs hozzá egy jó szava.
Az az alku - haj, egy-kettő
kitelik már az esztendő!
Nem eszik, nem alszik tőle,
fáj feje-csontja előre.
Be is vallja asszonyának:
"Így s így volt - most mit csináljak?"
A fehérnép leleményes,
ért fortélyhoz, efféléhez.
Mond az asszony:"Tudok módot,
hogy vessük el ezt a gondot.
Parancsolj rá olyat, hogyha
véghezvinné, beleholna.
Nem teszi hát, s te bér nélkül kidobod:
épen marad homlokod!"
Derül a pópa orcája,
bátrabban néz már Baldára.
"Gyere - mondja - ide hozzám,
hallgass szómra, drága szolgám.
Elvállalta a sátán-had,
hogy amíg élek, dézsmát ad,
szép summa volt, mondhatom,
s három éve - nem kapom!
Hajtsd be te! Edd meg a tönkölyöd:
s menj, szorítsd fizetésre az ördögöt!"
Balda bólint, nem vitázik,
megy, megy, megy az Óperenciáig.
Kendert kap, kötélnek csavarintja,
kötél végét tengerbe hajítja.
Feljön a vén Ördög - hallga -:
"Mi nem jót csinálsz itt, Balda?"
"Felkorbácsolom az aljat,
átkozottak, megcsikarlak!"
Megszeppen az öreg ördög.
"Mért haragszol ránk, könyörgök."
"Mért? Még kérded: És a dézsma?!
Lesz ne mulass érte, még ma!
Nem fizettétek, no mostan
mi fizetünk - alaposan!"
"Ne bántsd azt a tengert, Balda, nézzed,
megkapod a dézsmát, az egészet.
Várj, küldöm az unokám a partra."
Csak rászedem azt, gondolja Balda.
Fölmerül az ördögfi az aljbul,
nyávogott, mint egy éhes kis kandúr.
"Jónapot, szép öcsém, Balda,
mi dézsma kéne, ha volna?
Dézsmáról gyehenna uccse,
Nem hallott még Belzebub se!
No de mindegy - engedünk,
ha fogadást kötsz velünk,
azé lesz a teljes dézsma-summa,
ki a tengert előbb körbe futja.
Készítik már lent a zsákot...Rajta!"
Fakad harsány kacagásra Balda:
"Nézd csak, hol van a fejed,
versenyt fussak? Én? Veled?
Te Baldával, énvelem?
Hogy te légy ellenfelem?
Ki eszelt ki ilyen dőreséget?
Várj, hozom a kisöcsémet."
Megjárta gyorsan az erdőt,
tapsifülest fogott kettőt,
zsákba tette ( a fi ördög
addig a parton lődörgött).
Veszi Balda az egyik nyulacskát,
"No kezdődhet - mondja - a mulatság.
Még zöldfülű, tejföl-bajszú
vagy te hozzám, ördögfattyú,
de ne töltsük az időt,
győzd le öcsémet előbb.
Ezt érd utol. Vigyázat. Indulj!"
S rohant az ördög s a kisnyúl.
Az ördög a tengert partján körbe,
a kisnyúl meg haza, az erdőbe.
Nyelvet lógat, képét törli,
száguld vissza az ördögfi,
a tengert körülszaladta,
s azt hiszi, legyőzve Balda.
Liheg, piheg s mit lát? Balda
a kis öccsét simogatja:
"Elfáradtál, édes öcsém?
pihenj egyet bátyád ölén."
Megjuhádzik, dirmeg-dörmög,
behúzza farkát az ördög.
Nézi öcsit sandán, némán,
"No - szól - essünk túl azon a dézsmán."
Lent meg így szól:"Estem bajba,
nagyapa, legyőzött Balda!"
A vén ördög töpreng, jajgat,
de fent Balda újra zajt csap,
háborog megint a tenger,
vívja harcát az egekkel.
A kis ördög újra kiszáll:
"Hagyd el! Küldjük fel már, ami jár.
De - látod ezt a jó fütyköst itt?
Válassz célt, amerre tetszik,
aki ezt messzibb veti,
a dézsma azt illeti.
Félsz egy kis karrándulástól? Mire vársz még?"
"Hogy az a felhő jobban kilátszék,
azt dobom meg. Azután
nektek mék már igazán!"
Fut megint nagyapjához az ördög,
szól remegve:"Újra Balda győzött!"
Csap megesmeg zajt Balda a parton,
rémíti az ördögöt kitartón.
Jön megint az ördögfi kifúlva:
"Csitulj, itt a dézsma - épp csak újra..."
Ámde Balda közbeszól:
"Nem! Rajtam a sor!
Kikötést most én szabok,
teneked feladatot.
Most válik el, mennyit ér a fajtád.
Látod azt a deres kancát?
Hát azt a kancát emeld fel,
félversztányira cipeld el.
Ha elbírod, tied lesz a dézsma,
ha nem bírod: enyém még ma!"
Szegény ördög néz reá,
bújik a kanca alá,
nekikap,
feszül, majd beleszakad,
felemeli, lép vele
s menten összerogy bele.
"Nagy buta vagy - mondja Balda -,
elbújhat az ördögfajta.
Kézzel sem bírod? Hiszen
én lábam közt elviszem!"
Felült Balda a kancára,
elnyargalt egy jó versztára.
Fut megint nagyapjához az ördög,
szól ámulva:"Újra Balda győzött!"
Állták erre az ördögök körbe,
nincs más mód: a dézsmát gyűjtik össze,
rakják Balda vállaira nyögve,
megy hát haza Balda nagy zihálva
felszökken a pópa, hogy meglátja,
felesége mögé surran,
ijedtében összehuppan,
de Balda megleli szépen,
"Itt a dézsma, hol a bérem?"
Szegény pópa,
homlokát előre tolta.
Első fricska
padlásig pattintja.
Másodiktól azon mód
elfeledett minden szót.
Harmadikra szegény pópa
lett még jobban süke-bóka.
Balda meg azt mondta mindahányszor:
Elég volt, atyám, a kapzsiságból."
/Ford.: Illyés Gyula/
Jean de La Fontaine: Van-e lelke az állatnak?
A gondolkodók nemcsak az emberi életről, a helyes viselkedésről mondták el a véleményüket, hanem az a kérdés is gyakorta foglalkoztatta őket: vajon van-e lelke az állatoknak? Néhány állatbarát valóságos csodákat mond el kutyája, majma intelligenciájáról, mások kétségbe vonják az állatok képességeit.
Ebben a réges-régi vitában költők és írók hallatták szavukat. Lucretius, a nagy római költő úgy látja, hogy a természet jobban ellátta javaival az állatot, mint az embert:
Míg a sok állat felnő, mindegy, hogy szelíd és vad,
Hogy nem kell csörgő neki, nincs szüksége hizelgő
Tápláló dajkára, ki nyájas szókra tanitsa,
S nem kíván más öltözetet sem minden időhöz,
Nincs egy is fegyverre s erős bástyákra szorulva,
Hogy megvédje sajátját, mert megkapnak a földtől
És leleményes természettől bőven akármit.
(Tóth Béla fordítása)
Dante a barna hangyákról ír, ezek összetolják csápjukat, mintha csókolóznának, aztán meg mintha egymás útjáról, sorsáról tudakozódnának. Montaigne is állatbarát: a méh és a pók intelligenciáját dicséri. Ezzel szemben az egyház egyértelműen azt tanítja, hogy az embernek halhatatlan lelke van, az állatoknak pedig nincs.
Descartes az állatokat gépekhez hasonlítja, leginkább az automatákhoz."Persze tökéletesebbek, mint amiket az emberek készítenek, mert Isten kezéből kerültek ki. Hogy néhány dolgot jobban csinálnak, mint az ember? Ami azt illeti, az óra is jobban számlálja az órákat, és méri az időt, mint mi, s vajon okosabb-e nálunk? Az istentagadók azt képzelik, hogy az állatok lelke ugyanolyan természetű, mint a mienk, ezért semmitől se félnek, semmit se remélnek az élet után, mintha éppenséggel legyek vagy hangyák volnánk!
A gép és az állat nem tud beszélni, s ez már maga is alapvetően elválasztja az embertől. Az ember esze egyetemes eszköz, amely minden esetben feltalálja magát, a gépeknek minden tevékenységéhez új meg új berendezésre van szükségük. Olyan sokféle berendezés nem is lehetséges semmiféle gépben, ahányféle helyzetben az emberi elme a feladatát megoldja"
Ezeket a tanításokat is többen vitatták, kiemelkedik közülük a kor híres költője, az állatmesék szerzője: Jean de La Fontaine.
Állatmeséi: tarka, színházi világ, sok száz szereppel, amelyeknek egy része leleplezi az embereket, közelebbről XIV. Lajos udvarát, más része az állatok dicsérete. Ebből a dicséretből bontakozik ki a költő érvelése: vitába száll Descartes tanításával.
Először az a kérdés vetődik fel: hol található az ész székhelye? Ugyanott van-e az állatnál is, mint az embernél?
La Fontaine azt írja Démokritosz és az abderiták című meséjében, hogy a nagy bölcset a nép bolondnak tartja, amiért atomokról tanít, és több világ létezéséről beszél. Ha meghibbant, orvost kell hozzá hívni. El is hívják a nagy hírű Hippokratészt. aki sűrű árnyékban találja egy patak mellett a bölcset, amint éppen az agy tekervényeivel foglalkozik. Azt kutatja, vajon hol az ész székhelye az ember és az állat szívében és fejében. Hippokratész mellé telepedik, és sokáig bölcselkednek együtt az ember, a lélek és az erkölcs kérdéseiről.
La Fontaine a materialista kutatót, Démokritoszt dicsőíti. A kér patkány, a róka és a tojás című mesében magával Descartes-tal száll vitába.
Először is bemutatja az órahasonlatot: az órát rugók ereje hajtja, érzése, lelke semmi, egyesek szerint az illat éppen ilyen. Descartes, "aki ha pogányoknál születik, isten volna", kifejti, hogy az állat nem gondolkodik.
De csak nézzük a valóságot, a vadászok tapasztalatát! Vén, tízágú szarvast üldöznek, az meg ifjabb helyettest állít, hadd fusson az a kutyák elől. Ő maga pedig saját nyomán visszatér, száz hadicselt használ, hadvezérhez méltó módon küzd, s gyakran sikerül elmenekülnie. A fogolymadár meg úgy védi fiókáját, hogy sebesültnek tetteti magát, lógó szárnnyal fut a kutya előtt, messzire elcsalja, aztán huss! felrepül. És a hódok? La Fontaine így ír róluk:
Közel Északhoz egy világ van,
ahol a népesség ma még,
miként az ősidőkbe' rég,
úgy teng teljes tudatlanságban:
az embereket értem: ugyanott állatok
végezte szép munkálatok
tartóztatják a sebes ár dühét
s a két
part közt ők építik az átkelés művét...
Dolgoznak mind e hódok: közös a vállalat,
vén késztet fiatalt, egyik se halogat:
nem egy művezető ut-fut s parancsot ad.
A plátói köztársaság
csak ugy nézhetné mint diák
e kétlaki familiát...
E hód test volna csak, lélek nélkül való?
(Vikár Béla fordítása)
La Fontaine egymás után sorolja a példákat, amelyek mind az állatok érzékenységét, ötletességét bizonyítják. Hivatkozik Sobieski János lengyel királyra, akivel több ízben találkozott az egyik párizsi szalonban, s őfelsége is a vadállatok értelmes voltára mondott neki példákat.
Ilyesmit nem egyszer hallott és tapasztalt Madame de Sévigné is, a kor híres nagy levélírója, aki egy alkalommal ezt írja Descartes állításáról:
"Gépek, amelyek szeretnek, gépek, amelyek odaadóan szolgálják gazdájukat, gépek, amelyek féltékenyek, gépek, amelyek félnek! Ugyan, ugyan, úgy látszik, valaki gúnyolódik velünk, Descartes se gondolta komolyan, hogy ezt bárkivel elhitetheti!"
Olyanok is akadnak, akik szó szerint értelmezik a tanítást: Malebranche úr, a filozófus, kegyetlenül verte a kutyáját, mert meg volt arról győződve, hogy az állat nem érez.
Ilyen körülmények között emeli fel szavát La Fontaine, és sok példa elemzése után filozófiai költeményében így fejti ki álláspontját:
Ily esetek után bizony kétségben élek,
az állatban hogy nincs-e lélek?
Ha szavam volna, én nekik
adnék, csak éppen gyermekit.
Hát nem gondolkodik a gyermek már korán is?
Gondolkodás lehet, lám, önismeret hiján is.
(Vikár Béla fordította)
La Fontaine állatvilága nemcsak arra szolgál, hogy az udvari népet leleplezze, csak látszólag az állatokra, valójában pedig nagyon is az emberekre, méghozzá legtöbbször a "Napkirály", XIV. Lajos udvaroncaira jellemző tulajdonságokat tűzzön tollhegyre! (Bár csak így, jelképesen, nehogy magára haragítsa XIV. Lajos udvaroncait.) Azért is szól szívesen az állatokról, mert szereti őket. Állásánál fogva is ismeri életüket, mert ő "az erdők, mezők felügyelője", tehát hivatalból is járja az erdőt.
Állatmeséinek egy része a görög Aiszóposz gyűjteményéből való, de azokat a meséket, amelyek az állatokat, a fákat különösen megszerettetik, indiai forrásokból merítette. Ezekben a természet bőséggel adakozó jóságáról és az ember hálátlanságáról olvashatunk. Mondandójuk ma különösen érvényes: az állatok szeretésére és a növények kímélésére nevel.
Szerző: Lengyel Dénes
jazsoli5: Édesanyámnak
Marie de France: Iszalag
"Mária vagyok, frankhoni" - mondja magáról, s ez körülbelül minden, amit tudunk róla, az első francia költőnőről. A XII. század második felében élt, valószínűleg Angliában, amelynek előkelősége franciául beszélt. Bájosan természetes és közvetlen nyelven több mint száz mesét és történetet verselt meg.
Elmondok egy dalt, ha szabad,
úgy nevezik, hogy Iszalag.
Elbeszélem az esetet,
amelyikből keletkezett.
Sokan beszélték el nekem,
de írásban is így lelem,
Tristanról szól s a királynéről,
szerelmükről, a szenvedélyről,
amely úgy meggyötörte őket,
végül halálba menekültek.
Marc király van dühben, keservben
Tristan ellen, jó öccse ellen,
földjéről kikergeti:
a királynét szereti.
Suhtgalesbe, amely szülte,
Megy Tristan az ősi földre.
Egy álló év csak eltelik,
de aztán már nem nyughatik.
De aztán annál jobban adja
fejét halálos búra bajra.
Ne csodálkozzatok ezen:
akit elfog a szerelem,
de vágya be nem teljesedhet,
nagyon gyötrődik, nagyon szenved.
Tristan is gyötrődik nagyon,
felindítja a fájdalom,
útja Cornoaille-be vezeti,
a királynét ott lelheti.
Erdőbe rejtezék,
hogy észre ne vegyék.
Estefelé lép csak elő,
hogy eljött a nyugvás-idő.
A parasztoknál kapott szállást,
a szegényeknél éjszakázást.
Kérdi tőlük, mit csinál
mostanában a király.
Az hírlik, beszélik azok,
minden bárót összehivott.
Tintagelbe kell menni mindnek,
mert udvar széket oda hirdet.
Ott lesznek mind Pünkösd hetében -
lesz mulatság, vidámság bőven -
A királyné is ott leszen.
Hallja és indul sebesen
Tristan, hogy mindenféleképp
megelőzze szerelmesét.
Nappal, míg a király vonult,
Tristan az erdőben lapult,
arrafelé, amerre, tudta,
hogy vezet a királyné útja.
Vágott egy mogyoróbotot,
arra négyszöget faragott
s amikor díszes volt és tiszta,
késével nevét beleírta.
Hogy a királyné, ki kereste,
a botot jól észrevehesse -
mert megegyeztek abban egykor
ez lesz a jel, hogy majd e botról
fogja tudni, mikor meglátja,
hogy közelben van a barátja.
Ez volt az irás veleje,
ezt üzente Tristan vele:
hogy ott van, és régóta már
csak azt lesi, csak arra vár,
azt kutatja, mielőbb
miképp láthatná újra őt,
mert nélküle nem bírja már.
Úgy vannak egymással, akár
az iszalag, mely bogról bogra
ránőtt a mogyoró bokorra
s úgy átkarolta, átölelte,
mindenestől úgy körülvette,
hogy együttesen szépen élnek,
de hogyha szétválasztják őket,
meghal a mogyoró, de ott hal
az iszalagtő is azonnal.
"Így vagyunk mink is, kedvesem:
én nélküled, te nélkülem."
Lovagol a királyné arra,
tekintget folyton jobbra-balra.
Látta a botot, jól megnézte,
ráismert minden betűjére.
Parancsolja a lovagoknak,
akik körötte sorakoztak
és kísérték, hogy egy kicsit
szálljanak le pihenni itt.
Szavát fogadják rögtön. Ő meg
szépen magukra hagyja őket,
szolgálóját magához inti,
Brengueint-t, ki hozzá hű volt mindig.
De alig haladt valamit,
máris meglátta azt, akit
legjobb szeret e földkörön.
Nagy volt közöttük az öröm.
Elmond Tristan mindent neki,
s örömét ő is felfedi
és azt beszéli még tovább,
hogy a király majd megbocsát,
és fáj neki nagyon, hogy akkor
elmenesztette az udvarból.
Indulat vezette eszét.
Megy már, itthagyja kedvesét.
De bizony, mikor válni kellett
a könnyeik csak megeredtek.
Nagybátyja parancsa szerint
Tristan Galesba ment megint.
Hogy akkor olyan öröm érte,
hogy úgy rátalált kedvesére
és hogy oly szépen botra véste,
amire a királyné kérte,
hogy egy szót se feledjen abból,
Tristan, kihez illett a lant jól,
szerzett egy újabb dalt, amellyet
röviden kimondva neveznek
Gotelefnek Londonban,
Iszalagnak Frankhonban.
Ez az Igazság a mesében,
melyet itt dalban elmeséltem.
/Ford.: Illyés Gyula/
Chrétien de Troyes: Yvain
A francia csillogás és tárgyilagos megfigyelés, a fölény és a derűs megértés első nagy megjelenítője. Könnyed, bőven ömlő versekbe írta 1150-1187 között a nép ajkára került prózai mondákat. Pompásan - pompás humorral - festi kora főúri társadalmának erkölcsét és eszmevilágát. Fő műve a Chevalier au lion: a szerelem hatalmát mondja el benne, azt, mily csodálatos kalandok és hihetetlen körülmények közt hódított meg Yvain egy szép és tehetős özvegyet, aki kezdetben meg akarta öletni őt, mert épp ő tette volt özveggyé.
...Ahogy behantolták a sírt,
oszlott a nép és nem maradt
már senki, sem pap, sem lovag,
sem dáma, - csupán egy, azért,
mert kínjában majd elalélt.
Csak ő maradt ott egymagában,
keblét tépdeste bánatában,
aztán kezét gyötörte-törte,
zsoltárt olvasott egy nagy könyvbe,
amelyben arany volt a kép.
Az ablaknak dőltve fejét
Yvain úr nézte és felette
- ahogyan nézte - megszerette,
és azután is csak nézte folyton.
Kívánta, hogy már ne zokogjon,
s a szent könyvet is tegye le:
csevegne inkább ővele!
Ámortól szenvedett nagyon,
az tört rá ott az ablakon.
De arra már nem volt reménye,
hogy vágyát valaha elérje,
biz arra kár itt mind a gond:
szól is:"Bolond vagyok, bolond,
ha azt hiszem, lehet remény,
hisz férjét én öltem meg, én!
Hogy megbocsát? Hát azt hiszem,
igazán elment az eszem:
hisz nincs ember, kit nálam jobban
gyűlölhetne e pillanatban.
"E pillanatban - bizony így van,
hisz az asszonyban ezer szív van,
ha vallja is ezt ma magának,
talán cserét tesz vele másnap:
de miért "talán"? Akkor leszek
bolond, ha ebben nem hiszek.
Cseréljen szívet, adja Isten!
Örökre hatalmába estem,
Ámor akarja így, de hát
ki ne követné ő szavát
s ne várná őt, karját kitárva?
Csupán az áruló, a gyáva!
Világ fülébe pörölöm,
kár is ilyennek az öröm.
Az én bajom nem az, hisz én
ellenségem is szeretném,
szeretem, szeretni fogom,
Ámort én el nem árulom.
Szeretnem kell, mit Ámor ad!
De ő, a hölgy is elfogad?
Hát persze! Hiszen szeretem.
Ma ellenségem még nekem:
gyűlöl, s van is rá oka bőven,
hisz legnagyobb kincsét megöltem.
Így hát ellensége vagyok?
Dehogy! Barátja épp! S az ok:
nem lángoltam így soha másért.
Szívem szakad arany hajáért
- mily tündérfénnyel van teli -
s azt rántja, tépi, tépdesi,
csak nézni is mily keserűség!
S hogy ontja patakzó könnyűjét,
nem tudom én azt látni sem,
hogy patakzik a drága szem,
egy pillanatra nem pihen meg,
pedig nem láttam szemet szebbet:
fáj, fáj, de az mennyire fáj,
ahogy körme arcába váj:
körmöt vájni abba a drága
pici piros kis pofikába:
be kedves, kellemes, csinos!
De legislegjobban kinoz,
ahogy keblét üti-veri,
a végén még tönkreteszi,
holott se jégben, se kristályban
ragyogót ilyet sose láttam,
soha ily tisztát és simát:
de mért is gyötri így magát?
Isten, te vetted el eszét?
Miért csavarja szép kezét?
s körmöli egyre kebleit?
Nem volna százszor istenibb
vidámnak látni őt, az édest,
a gyászban is gyönyörűségest?"
Így szól Yvain, így szánja őt,
a gyötrődőt, a szenvedőt.
Nem hittem, hogy tömlöcbe hulltan,
amilyenben most Yvain úr van,
ember ily szerelemre lobban.
Kérni ilyet imában sem mer,
sem ő, sem más eleven ember.
Áll csak az ablaknál, kivárva,
hogy tér a hölgy vissza a várba,
hogy eresztik le a hidat...
Borzadozna más e miatt,
s ahelyett, hogy helyén maradna,
futni vágyódnék a szabadba,
de neki egyforma, ha itt
nyílik vagy csukódik a híd,
bizony akkor sem menne el,
ha épp előtte nyílna fel,
nem indulna ő kifelé,
ha maga a hölgy küldené...
/Ford.: Illyés Gyula/
Paul Fleming: Önmagához
Mégse hagyd el magad. Légy mégis csüggedetlen.
A sorsnak ki ne térj. Állj a gazság fölött.
Légy magadnak elég, s vesztedre esküdött
bár sors, tér és idő s a kín le ne teperjen.
Mi búsít és vidít, közös a többiekkel.
Fogadd el végzeted. Ne bánd múltad, jövőd.
Tedd meg, miről tudod, el úgysem kerülöd.
Miben reménykedel, érik, készül szüntelen.
Mit átkoz s áld a szív? Mindenki önmagának
balsorsa s öröme. Lásd a dolgok sorát.
Ez él mind benned is, s mielőtt mégy tovább,
előbb magadba térj, és oltsd ki sürge lázad.
Ki maga mestere s legyőzi önmagát,
alattvalója mind a széles nagyvilág.
/Ford.: Vidor Miklós/
Antonio de Solís: A magányosság ellen
Ember, ki embert kerül és magányban
lakoznék, Pármin, pusztaságban élve,
vagy beletompul saját közönyébe,
vagy tetszeleg a szíve bánatában.
Ha ott, magányos elálmodozásban
lassúbbnak tetszik az idő telése,
azt hiszed tán, a nap fölöslegére
semmittevés a vígasz igazában?
Félek, ha látlak ily tétlen időzve,
nem lustaság-e visszavonulásod,
hisz senkinek sem jó az egyedüllét:
elvész abban a jó példa gyümölcse,
fukaron rejti a bölcs a tudást ott,
s a gonosz tanúk nélkül űzi bűnét.
/Ford.: Rónay György/
Andreas Gryphius: Éjfél
Néma riadtság reszket a tájon, dermedezőn, hidegen, feketén.
Alszik a kínok, a munka gyötörte lélek a gyász, a magány idejében,
fészkiben alszik az állat, az ember, és a madár tovasuhan az égen:
lobban a távoli tűz a magasban, szűnik, elalszik a földön a fény.
Lesz-e vigyázó szellem, amelyből szertesugárzik a hit s a remény,
mely a ma élő és a jövendő lelkeket őrzi szeretve-serényen?
Indul-e gyilkos előlopakodva, bűntelen életet oltani készen,
vagy csak az elmék rejteke mélyén fortyog az aljas, a sanda merény?
Földi halandók! Földi halandók! Eljön a reggel fény-sugara!
Úgy oszlunk szét, mint a derengő hajnali óra boszorka-hada!
Kár tusakodnotok! Úgyis a sírban vágy, akarás: elenyészik örökre!
Látszik a nappali fényben, amit most nem ragyog által a fáklya tüze!
Szintugyanúgy, ama Nap ha kivirrad: mind, ami volt és létrejöve,
fényre derül csupaszon, ha kegyetlen Isten-itélet zúdul a rögre.
/Ford.: Márton László/
Baruch (Benedictus) Spinoza (1632-1677): Óvatosan!
Óvatosan, félve írta minden filozófus a maga munkáját a XVII. században, de akad, aki láthatóan a többieknél is inkább félt, mert pecsétgyűrűjére ezt a jelszót vésette:"Óvatosan!"
Ez az ember Baruch (Benedictus) Spinoza, a kor legbátrabb filozófusa. Félelem és bátorság? Vajon összefér-e a kettő? A kérdésekre Spinoza pályafutása adja meg a választ.
Már gyermekkorában a félelem, a rettegés légköre vette körül. Zsidó családból származott, ősei Portugáliából menekültek el, az üldözés emléke elevenen élt a családban. A kor leghaladóbb, mintaszerű tőkésországának, Hollandiának fővárosában telepednek le, itt nem fenyegette a zsidókat életveszély, de a protestáns hollandok idegenkedését mégis mindegyikük érezte. Megtűrt kisebbség voltak az országban, vallásuk, szokásaik, életformájuk elkülönítette őket a közösségtől. Tehát csak óvatosan! Másképpen kell beszélni otthon vagy a rabbiképző iskolában, mint a hollandok társaságában.
Szülei a kiváló képességű Baruchot papnak szánták: a középkor zsidó filozófusainak írásain nevelkedett. De ezzel nem érte be, egy keresztény orvostól megtanult latinul, és a középkor katolikus szerzőit kezdte tanulmányozni.
Egyre több kételye támadt. Először társaival szállt vitába, és ekkor bizony megfeledkezett az "Óvatosan!" jelszóról, heveskedett, a többiek is kitettek magukért, végül odáig fajult a dolog, hogy egyik iskolatársa késsel támadta meg, alig tudták lefegyverezni. Nohát, ez miféle óvatosság?
Korán megmutatkozott Spinoza lelkének sajátos kettőssége: mindenkor mindent óvatosan, kíméletesen, a viszonyoknak megfelelően akart elvégezni, de ha egyszer felismerte az igazságot, sohasem hallgatta el, életét is kockáztatta érte. Bátorsága éppen azért felemelő, mert a megrögzött félelmet kellett újra meg újra legyőznie. Pedig egyre több megpróbáltatás várt rá.
A vallási szabadgondolkodó ifjú nemsokára tanáraival is vitába szállt. Azok sokra becsülték, először vitatkoztak vele, aztán évjáradékkal kecsegtették, ha elfogadja álláspontjukat. Ekkor a zsidó egyház úgynevezett kis kitaszításra ítélte. Ez azt jelentette, hogy egy hónapig a zsidó hitközség nem érintkezhetett vele. Még a rokonok sem beszélhettek az elítélttel, sőt, apja, anyja sem szólhatott hozzá.
A kis közösség kegyetlen eszközökkel tartotta össze híveit, s amikor Spinoza nem engedett, kitaszították, kiátkozták a zsidó hitközségből. Családja, rokonsága megszaggatta ruháját, ahogy temetéskor szokás: akit kiátkoztak, meghalt számukra.
Eddig az üldözött kisebbség tagja volt, most egészen egyedül maradt. Gondolatainak teljes szabadságát meg akarta őrizni, ezért más vallásfelekezetnek sem lett tagja. (Ekkor vette föl Benedictus nevet.)
Szerencsére a vallás tanulmányozása mellett egy mesterséget is elsajátított: jól értett az üvegcsiszoláshoz. Vidékre költözött, szemüveg- és mikroszkóplencse-csiszolásból élt. Ezzel éppen eleget keresett a szerény megélhetéshez, sok szabadideje is maradt, mindentől és mindenkitől függetlenül filozofálhatott.
Nagy gonddal tanulmányozta Descartes műveit, az ő nyomán haladt, de egészen új gondolati rendszert alkotott. Saját könyveit név nélkül adta ki, később művét meg se jelentette, mert azt tartotta, az ilyen hiúság méltatlan filozófushoz.
Amikor vidékről Hága városába költözött, ott a legegyszerűbb körülmények között élt.
Egyik jómódú vendége egyszer szóvá tette, hogy nagyon kopott ruhában jár. Mindjárt azt is felajánlotta, hogy újat csináltat neki. De Spinoza azt mondta:
- Új ruha? Minek az? Talán más ember leszek benne? Rossz dolog, ha a zsák többet ér a húsnál, ami benne van.
Egyik tisztelője, Simon de Vries kétezer forintot ajánlott fel a költségeire - Spinoza visszautasította. Amikor aztán végrendeletben hagyott hátra számára nagyobb összeget, a filozófus csak egy részét fogadta el, a másik részt az örökhagyó testvérének ajándékozta.
Bármilyen szerényen élt, bármennyire titkolta nevét, híre messze elszállt. Tudtak munkásságáról távolabbi országokban is. Szerénységére és emberi nagyságára jellemző az alábbi történet: a németalföldi francia csapatok fővezére XIV. Lajos francia király üdvözletét és évjáradék-ajánlatát tolmácsolta a filozófusnak. Mindössze egy apró kéréssel toldta meg az üzenetet: Spinoza ajánlja következő művét a királynak. Az e korban mindennapi szokást Benedictus Spinoza finoman, ám érthetően elhárította magától! A kor nagy német tudósa, Leibniz többször fölkereste Hágában, a pfalzi választófejedelem pedig meghívta a heidelbergi egyetemre tanárnak. Spinoza udvariasan visszautasította a megtiszteltetést, mert féltette szabadságát. Nem feledkezett meg jelszaváról: Óvatosan!
Ez az óvatosság vezette a mindennapi életben is. Szállásadói sokat beszéltek szerénységéről, közvetlenségéről és jóindulatáról. Ő maga sohase ment templomba, de másokat buzdított erre, pedig műveiben mást hirdetett, mint a felekezetek papjai. (Nevéhez fűződik - többek között - az első tudományos igényű és racionalista Biblia-elemzés!) Szerénysége és bölcsessége arra intette, hogy várja meg az időt, amíg az emberiség megérti eszméit.
Eljött ez az idő: az "óvatosan" élő, magányos filozófus eszméit ezrek értették meg, alakját pedig szobra őrzi Hága városában.
Szolgaság és szabadság
Vajon miért átkozta ki a zsidó hitközség Spinozát? Miért üldözték ezt a békés férfiút, aki még a légynek sem vétett? Egyszerű a válasz: Spinoza a gondolat szabadságáért küzdött, és mindazokkal szembe találta magát, akik a megfellebbezhetetlen egyházi vagy állami tanításokat hirdették.
A szabadság volt filozófiájának egyik alapvető tétele, ez vezette, amikor saját jellemét formálta, a maga életét irányította, és akkor is, amikor a közösség szabadságáról elmélkedett. Spinoza óriási áldozatot hozott ugyan, mert minden köteléket elszakított, amely családjához fűzte, hogy szabad lehessen, de élt ezzel a szabadsággal, és síkraszállt mások szabadságáért. Azt hirdette, hogy az állam valódi célja s szabadság megvalósítása.
Ezzel szemben, vallotta ő is, mindenki szolgaságban sínylődik, aki nem képes indulatainak megfékezésére. Az indulatoknak alávetett ember nem a maga ura, hanem a sors szolgája, és gyakran hiába tudja, mi a jó, a rosszat kénytelen követni.
De hát mi a jó, és mi a rossz?
A jó és a rossz fogalmát Spinoza szerint összehasonlítással teremtjük meg. Egy és ugyanaz a dolog lehet ugyanabban az időben jó is, rossz is, közömbös is. A zene jó a búskomornak, rossz a gyászolóknak, a süketeknek pedig se nem jó, se nem rossz.
Mindaz jó, ami elősegíti, hogy a természet magunk elé tűzött mintaképéhez mindjobban közeledjünk - rossz, ami ebben akadályoz. A jót az öröm ismerteti meg velünk, a rosszat a szomorúság.
"Az ész ugyanazt kívánja, amit a természet: mindenki szeresse önmagát, keresse a maga hasznát, kívánja mindazt, ami a tökéletesség felé viszi! Akit az ész kormányoz, nem vágyik olyasmire, amit mások neki ne kívánnának, ezért igazságos, hűséges, és becsületes."
Spinoza elfogadja ugyan Hobbes tanítását az ember természeti állapotáról, de egészen más következtetésre jut, mint az angol filozófus. Ő úgy látja, hogy az ember ősi, természeti állapotában mindenről a hatalom dönt, erény és bűn még nem létezik. Amikor ez az állandó harc, ellenségeskedés megszűnik, mert az emberek társadalmi szerződést kötnek, megszületnek az erkölcsi és a jogi kategóriák. De - és e ponton már eltér Hobbestól - az ember ősi természetes joga ekkor is megmarad, ha az uralkodó a józan ész parancsa ellen cselekszik, a szerződés hatályát veszti, és az állam felbomlik.
"Mindenki szabadon gondolkodhat és ítélhet bármiről, ez természetes joga, amelytől senkit se lehet megfosztani. Ezért tekintjük zsarnokságnak az olyan uralmat, amely elő akarja írni, hogy ki mit fogadjon el igaznak, és mit vessen el, mint hamisat. Az államnak éppen a szabadságot kell biztosítania, tehát azt, hogy az emberek szabadon használják az eszüket. Vajon ki akarná az alattvalókat eszes lényekből vadállatokká vagy automatákká változtatni?
De ha a szabadságot elfojtják, és az embereket megfélemlítik, vajon azt gondolják-e, amit a zsarnok kíván? Márpedig ha mást gondolnak, és mást mondanak, akkor megszűnik a bizalom, amelyre olyan nagy szükség van az államban, és helyébe lép a hízelgés, a hitszegés és cselszövés: az erkölcs megromlik.
Lehet-e nagyobb szerencsétlenséget elképzelni az államra, mint azt, hogy tiszteletre méltó férfiakat száműznek mint gonosztevőket, csak azért, mert másképpen gondolkoznak, és nem hajlandók színlelni? Lehet-e veszedelmesebb dolog annál, mint hogy derék embereket csak azért, mert szabad szelleműek, halálra hurcolnak? Vajon nem válik-e ilyen módon a vérpad az erény bemutatásának és az állam gyalázatának színpadává? Mert a becsületes ember nem fél a haláltól, mint a gonosztevő, éppen ellenkezőleg bátran feláldozza életét a jó ügyért.
Tehát ne a fejbólintás, hanem a hűség álljon becsben, hadd mondja ki mindenki bátran a véleményét, hadd valljanak az emberek nyíltan ellenkező nézetet, azért még egyetértésben élhetnek! Egyedül a szabadság biztosíthatja a kormányzás helyes módját."
Kormányzás? De ugyan milyen?
- A demokratikus államban, amely a természeti állapotot leginkább megközelíti, mindenki közös cselekvésre kötelezi magát, mert azt a javaslatot emelik határozottá, amely a legtöbb szavazatot kapja. Ki-ki önállóan gondolkodik és ítél, s ha jó javaslattal jelentkezik, abból is határozat lehet.
Ennek a szabadságnak gyümölcseit élvezik Amszterdam városának polgárai. Ebben a városban az emberek, bármilyen néphez és szektához tartoznak, a legnagyobb egyetértésben élnek. A hatóság és a bíróság nem tesz különbséget ember és ember között, nem ismer felekezeti előítéletet.
Spinoza tanítása azért ragadta meg a legnagyobb filozófusokat, azért hat az utókorra is, mert középpontjában a humanizmus, az emberszeretet áll. Ez az ember nem valamelyik egyház engedelmes szolgája, hanem önálló gondolkodó. Ahogy ő írja: "Az egyes dolgok között nem ismerünk különbet az észtől vezetett embernél." Az ilyen ember él azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a természet és a társadalom nyújt neki, tud élvezni, gyönyörködni a szépben, s az önkínzást nem tekinti erénynek. Ez a tanítás az ókori Epikurosz gondolatait tartalmazza, és határozottan elítéli az egyházak hittételeit, amelyek a természet "legyőzését", a böjtöt, a test sanyargatását hirdetik. Spinoza így ír erről:
"Sem istenség, sem más valaki, kivéve az irigyet, nem gyönyörködik tehetetlenségemben és bajomban, s nem tekinti erénynek könnyeinket, félelmünket s más efféle jeleit a lelki gyengeségnek, hanem ellenkezőleg: minél nagyobb öröm tölt el bennünket, annál nagyobb tökéletességre megyünk át. Felhasználni a dolgokat, s amennyire lehet, gyönyörködni bennük ( de nem a megunásig, mert az nem gyönyörűség) - ez a bölcs emberhez illő dolog."
Spinoza, e nemcsak életével, hanem életművével is példaadó gondolkodó azt hirdeti, hogy a legfőbb jó az igazság kutatása. A boldogságot sem valamiféle ráadásnak tekinti, amely a jó munkáért, teljesítményért jár, hanem önmagában szemléli:"A boldogság nem az erény jutalma, hanem az erény, és nem azért örvendezünk neki, mert vágyainkat megfékeztük, hanem megfordítva: mivel örvendünk neki, azért tudjuk megfékezni vágyainkat."
Szerző: Lengyel Dénes
