Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Móra Ferenc: Vilmácska kezei

Vilmácskának olyan icipici kacsócskái vannak, hogy nem is tudom őket mihez hasonlítani. Úgy hallottam, mint most hallom, hogy egyszer egy galagonyapille azt mondta a másiknak, mikor a Vilmácska kezét meglátta:

- Nini, milyen hamar nyár lett az idén! Már a fehér liliom is nyit. Gyerünk oda, kívánjunk neki jó reggelt!

Mire a másik galagonyapille ijedten pödrött egyet a bajuszán.

- De hiszen nem nyár az, hanem tél. Nem liliom fehérlik ott, hanem frissen esett hó. Repüljünk innen, míg szépen vagyunk!

De az is igaz, hogy amikor ez történt, Vilmácskát még akkor babucinak hívták, és bölcsőben rengették. Onnan lebegtette ki a két liliomvirágot, s kiáltozott bele a világba szép, értelmes babanyelven:

- Ga-ga-ga-gi-gi-gő!

Megértette ebből mindenki, hogy Vilmácska most azt kérdezi:

- Napocska, sütöttél-e már ilyen kicsi kézre? Szelecske cirógattál-e már ilyen fehér kezecskét? Ide nézzen, aki szépet akar látni, mert ilyent vagy lát többet, vagy se.

Ez is igaz volt, mert ahogy a bölcsőből kikerült Vilmácska, többet senki se látta fehérnek a kezét. Se apu, se anyu, se napocska, se szelecske, de még az Ilus dada se. Pedig az minden reggel annyi szappant elvesztegetett rá, hogy azzal patyolatfehérre lehetett volna mosni a világ minden babakötőjét.

De csak nem ért az Vilmácska kezének semmit. Egyet perdült, kettőt perdült, már akkorra olyan volt a kacsója, hogy nincs az a tudós, aki kitalálja, miben járt vélük. Bogrács oldalához törülgette-e, vagy kutyaólat tapasztott vele, a lekvárosfazékkal beszélgetett-e, vagy szénvonóval táncolt?

Úgy hallottam, mint a galagonyalepkék beszédjét, mikor a Bodri kutya azt mondta az öreg búbos kakasnak:

- Már látom, hogy el kell bujdosnom a háztól.

- Ugyan miért, te szegény pára?

- Világgá kerget a szégyen, hogy én sehogy se tudom olyan szép feketére mocskolni a mancsomat, mint Vilmácska a kacsóját. Olyan ez, bátya, mintha mindig kesztyű volna rajta.

Búbos kakas leeresztette a szakállát, mint ahogy magaformájú tudóshoz illik, aztán felugrott a ketrec tetejére, hogy az egész ház meghallja a szavát:

- Azért bizony ne fájjon a fejed, Bodri kutya. Kakasuccse, lesikálják Vilmácska kezéről a kesztyűt, mihelyt iskolába adják.

De hiszen nem hiába volt az öreg kakasnak akkora taraja, hogy napernyőnek is használhatta volna, ha az volna a kakasdivat: tudja az, mit beszél. Hárman fogták, ketten szappanozták Vilmácskát tegnap reggel is, mikor iskolába készült. Én húztam a friss vizet a kezére a szivárványos kútból, azóta se bírom a jobb karom. Vilmácska akkorákat sikított, hogy a verebek azóta se mernek a házunk tájára menni. De nem ért az semmit. Mert anyuka is megharagudott ám, s akkorát toppantott a lábával, hogy maga is megijedt tőle:

- Légycsapó, poroló! Kiégne a szemem szégyenemben, ha megint azt mondaná a tanító néni, hogy az én kislányomnak olyan a keze, mintha a házmester bácsi azzal szokta volna az udvart söpreni.

Olyan is lett a Vilmácska keze, hogy maga se ismert rá. El is dugta a kabátja zsebébe, mert nézni se szerette, amilyen fehér volt. Szinte el se hitte, hogy az ő keze. De bezzeg az iskolából hazafelé úgy lengette, lobogtatta ám, mint valami patyolatkendőt.

- Anyukám, anyukám - ujjongta már az utca sarkán -, azt mondta a tanító néni, csuda, hogy el nem olvadt a kezem, mikor a nap rásütött, mert olyan ez, mint a hó.

De olyan is maradt az még ebéd után is, aminek Vilmácska nem is várta a végét. Mire apu odaadta neki a feketekávés cukrot, akkorra már ő a kutat nyikorgatta az udvaron. Olyan záporesőt zuhogtatott a kezére, hogy csak úgy porzott.

Anyukának repesett a szíve örömében. S mikor Vilmácska elindult az iskolába, rózsaszínre csókolta a hófehér kacsóját.

- Látod-e, szívecském, hogy nincs szebb a tisztaságnál? Tudtam én azt, hogy hamar megtanulja az én okos kislányom.

Az ám, de az okos kislány kisvártatva olyan bömböléssel szaladt vissza az iskolából, hogy összeszaladt ijedtében az egész ház. Még a búbos kakas is fölmeresztette a taraját, hogy tán azóta se bírta leereszteni.

- Hol fáj, ki bántott, csibuskám? - kérdezte anyuka fehéren, mint a fal.

Csibuskám kétségbeesve tapasztotta a szemére könnyektől nedves tenyerecskéjét.

- Ma délután nem kell iskolába menni. Be van zárva a kapu is. Hát akkor minek mostam én meg a kezemet?

Arany János: Enyhülés

Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze;
Az örömnek levegőjét
Megtisztítja bánat,
A kizajlott búfelhőkön
Szép szivárvány támad.

Tegnap a remény is eltört,
Az utolsó árboc,
Csupán a kétség kötött egy
Gyarló deszka-szálhoz:
Ma fölöttem és alattam
Ég és tenger síma;
Zöld ligetnek lombja bókol
Felém, mintegy híva. -

Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.

Nincsen olyan puszta inség
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne;
És ha ezt a szél behordta
Sivatag fövénnyel:
Megsiratja... de tovább megy
Örökös reménnyel. -

Sivatagja életemnek!
Van pihenő rajtad;
Vészes hullám! szív-hajómat
Nem szünetlen hajtod;
Ha nehéz bú és nehéz gond
Rossz napokat szerze:
Kárpótolja a nyugalom
Enyhületes perce.

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

Weöres Sándor: Őszi melódia

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bujnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbujnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csipik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Sík Sándor: Este az ablakban

Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.

És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.

A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.

Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.

Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.

Dante: Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem lassan felkél a Nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Dsida Jenő: Kicsi rózsa...

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.

Andrew Lang: Szádi rózsái

Megfogadtam ma reggel, hogy rózsákat viszek Neked,
Átkötöttem egy szalaggal, csakhogy el ne vesszenek.
Meglazult a szalag csokra, és a rózsa elrepült.


Kibomlott a csomó, és az összes rózsaszáljaim
Messze szálltak, szél és szellő szétterjesztett szárnyain,
Ellebegtek, s végül mind a tengermélyben elmerült.


Vörös lett a tenger vize, mint mikor lemegy a nap,
A ruhámon csak a rózsák édes illata maradt,
És Te tudod, hogy az emlék mennyire megédesült.

Létay Lajos:Csak ház, csak udvar

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
csak tárgy, leltári tétel,
csak ennyi s ennyi négyszögöl,
kerítés, pince: kő kövön,
csak kert, sok ribiszkével.

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem
őserdőm, tündér rejtekem,
nem-fogyó kincsesbányám?
Az volt pedig, part, kikötő,
boldog sziget - remegtető,
vad évek óceánján.

Mennyi mindennel rakta meg
pántos ládámat, szívemet,
mennyi fűszerrel, sóval!
S ha fogytán volt a rakomány:
- Ne bánkódj, ifjú kapitány,
gyere! - szólt biztatóan.

Hej, kakastejes, lágy kenyér,
nem kóstollak meg többet én,
nincs már ki süssön nékem!
Jövök, de nincs mit elvigyek,
jövök, de a kis kert hideg,
csak a gyep nő kövéren.

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
alig több, mint az ára,
eladni-megvenni lehet:
ki lelke volt, oly messze ment,
emlékem se találja.

Be kopár is lesz a világ,
ha nem többek, csak fák a fák,
csak lomb a lomb, nem fészek,
nem búvóhely is, nem meleg
kosár, mely szökken, fellebeg,
ha hágcsójára lépek. -

Ülök a régi küszöbön,
de majd hogy meg nem köszönöm,
hogy pihentet, marasztal.
Itthon vagyok, de nem verem
fel a házat, istentelen,
s nem kurjongat az asztal.

Hallgatom pontos szívemet:
ver, dobog, küldi az erek
csatornájába vérem.
Egyformán, hogyha jön a nyár,
egyformán, hogy ha tovaszáll
a fecske fenn az égen.

Létay Lajos: Elégia

Fáj, hogy válnom kel tőletek,
kedveseim, kiket szerettem,
ösvények, dombok, erdőmély,
hova szívem hűsülni rebben,
gyerekkorom tisztásai,
hol úgy lépkedett fürge lábam,
oly gondtalan, hogy a virág
összeölelkezett nyomában.

Itt, a Mogyorós tetején
csend van, a bokrok alján gomba;
ha lehajolok, rezgőfű
s szöcske ugrik a homlokomra.
Rendre szépen lehajolok
mindenkihez, kezemet fogják
az emlékek, az emberek,
s menekvésem összebogozzák.

Szólok hozzájuk csendesen,
megértik s a szívemhez állnak;
oly ünnepi hangulat ez,
mint egy derűs őszi vasárnap. -
Itt állasz, kertünk, fáidon
zümmög a ribizlibokor,
piros szájjal nevet a málna,
a diófán bújócska-hely
(levelei sercegve égnek),
bicsok, füstölgő kispipák,
csiklandozó fiatal mérgek.
Aztán az udvar és a ház -
megtépem a boruló kazlat -
barlangok, pelyhes félhomály,
első ölelésem te adtad.

S te, cérnavékony kis patak,
hogy a térképen nem is látszol,
időnként felfújtad magad,
futott a rémült csordapásztor,
ríttak a kicsi malacok,
hazahajtottuk a libákat,
aztán jöttél... nagy köveket
görgettél és kidöntött fákat.
Jött veled az erdő, a rét,
mit nehéz munkánk összegyűjtött,
úgy harsogtak hullámaid,
mint győzelmes tavaszi kürtök. -

Nagy esemény volt, istenem,
nagyobb, mint most egy háború:
partjaidra kigyűlt esős
szendergéséből a falu.
Halásztunk; horgunk mérgesen
cibálta a hullámokat,
míg hirtelen elült vized,
s csak bűzös iszapod maradt.

S ott maradtunk mi is. Akár
pocsolyákban a halak.
Hetekig semmi-semmi hír:
délben vártuk a juhokat,
este a tehéncsorda jött,
aztán bezártuk a kaput.
A szél lágyan ringatta a
meleg vacsoracsillagot.  -

Ó, szép idő, tündér idő,
miért kell mindig összevetnem
veled a gyérlombú jelent,
ahova mégis úgy siettem;
s ahonnan máris elmegyek,
mert vonják sorsomat a percek,
holnap tán oly öreg leszek,
hogy minden szépet elfelejtek;
homlokomról lefordul és
a földre csurran illó fényem -
röpítsetek, emlékeim,
át időn és végtelenségen!

Julian Przybos: Rólam, neked

Ámulok rád, pilláimmal elsöpörném
ösvényed havát,
lázasan felkapom egy-egy mozdulatod s
elveszítem:

oly könnyen, oly kacéran, mintha
madarat vezetnél sugáron,
mentél - egy világ előtt - előttem.
Verebek csipkedték fel árnyad,
hadd szökjön friss cserje-lombba,
zöld levélkék hajnalába.

Aztán - eltűntél dalodban. Elhallgattunk.

De azóta valahányszor révületben
önmagamra kérdezek:
szótól növényig
dúsabb jelenésbe szöknek a rügyek,
felragyog, messzefénylik
s mindenséggé tágul a világ.

( A meggyfaág
fürgébben bontott virágot,
mintsem ilyet
a mókus valaha látott.)

/Ford.: Tandori Dezső/

Emily Dickinson: Ha nézed, képnek látod...

Ha nézed, képnek látod,
Ha meghallod, zene,
És júniusi bódulat,
Ha ismerkedsz vele.
Csapás nem tudni róla,
És hogyha jóbarát,
Meleg, akárha naphevét
Kezedben tartanád.

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Aki rejtetten élt...

Aki rejtetten élt
És útja a homály,
S tűnő nevével átellen
" lásd csillag alatt " áll -
Mi bizakodunk benne
Rendíthetetlenül,
Az örökélet telje van
A csillagon belül.

/Ford.: Károlyi Amy/

Albert Júlia: Mikor mész

Mikor mész kiáltanám utánad
Ne még, ne most
A hitből színből szerelemből van még
S lelkem elédbehoz mindent
Mit Reád nem öleltem
Mikor mész hideg köveken
Térdre hullva
Ajkam tudom sikoltva hívna vissza
Hiszen miattad érted élek
De jaj már indulsz
És én csak nézlek
Kemény kövön elkong a lépted.

Albert Júlia: Motto

Kerestem a dalt a kacagást
Hogy a bús meséket elfeledjem
Kerestem egy örök vidám tanyát
Hol a lelkem végre megpihenjen
Nem akartam ködvilágban élni
Mégis ott bolyongtam szüntelen
Nem akartam könnyeket törülni
De átölelt egy tompa rekviem
Gyászdalt suttogott a lombos erdő
Jajt sikoltott a hulló virág
S én nem tudtam énekelni másról
Csak a gyászról bús melódiát.

*

Óh ha napfényre mehetnék
A múltnak lehulló ködéből,
Ha egyszer én is azt keresném
Ami pompából fényből épül
S a reggelek symphóniája
Reám terülne mint a hajnal
Nem látnék könnyest és sötétet
Csak álmodnék a dallal.

Móra Ferenc: A halászinas

Van nekem ebben a házban, ahol lakunk, egy nagyon kedves kis cimborám. Sanyinak hívják, de én csak Csipetkének hívom, mert akkora az egész gyerek, mint egy csipetke. Hanem azért akkora méreg lakik benne, mint egy oroszlánban.

Ezt a nyáron tudtam meg, mikor érni kezdett a kertünkben a földieper. Sanyika éppen a cicánkat tanította miákolni az ajtónkban, ahogy indultam kifelé.

- Gyere eprezni, Csipetke - szóltam oda neki.

Csipetkét nem kellett kétszer hívni. Megfogta a kezemet, és ballagtunk hazafelé.

- Az ám, csakhogy baj van - mondom a kertajtóban. - Elfelejtettünk létrát hozni.

- Minek az a létra, bácsim? - nézett nagyot Csiperke.

- Azért, mert te olyan kicsi vagy, hogy a földiepret is csak létráról éred el - incselkedtem vele.

Nosza neki esik ám erre a karomnak Csipetke, és úgy rángatja, mintha én szivattyús kút volnék.

- Mit akarsz, Csipetke? - kérdeztem csudálkozva.

- Szét akarlak szaggatni, amiért kicsúfoltál - lihegte az én kis pajtásom nekivörösödve.

- Csakhogy én meg a zsebembe teszlek ám - mondtam komoly képpel -, mégpedig nem is a nagy zsebembe, hanem a kis zsebembe.

Erre aztán Csipetke elengedte a karomat, és azt mondta, hogy akkor inkább nem haragszik. Azóta meg is vagyunk szép békességben. Ha bemegyek hozzájuk, mindig Csipetke nyitja ki az ajtót, és akkorát rikolt örömében, hogy valahány macska van a háznál, az mind a háztetőre szalad ijedtében.

Annál jobban meglepődtem a minap, hogy az én kis barátom olyan képpel fogad engem, mint akinek a tyúk megette a kenyerét.

- Mi baj, pajtikám? - kérdem tőle. - Itthon van-e József apa?

- Nem jó zsef az - mondja mérgesen -, csak zsef.

- Hát miért ne volna jó? - nevettem el magamat.

- Azért, mert nem akarja megengedni, hogy beálljak halásznak - dobogott ki nagy haraggal Csipetke a folyosóra.

Odabent aztán József apa elmesélte, hogy Csipetke le akart szökni a Tiszára a halászokhoz. Azt mondta, vissza se jön addig, míg legalább három cethalat nem fog. Egyet apának, egyet anyának, egyet meg nekem. Már vitte is a pillefogó hálót, mikor az Etel dada utolérte a kapuban.

"No, majd segítek én, Csipetkém" - gondoltam magamban, mert nagyon megesett rajta a szívem.

Másnap aztán vettem a boltban egy aranyhalat, beletettem egy takaros üvegmedencébe, és átvittem Csipetkéhez.

- Itt a hal, pajtikám, lehetsz már halász - mondtam neki, s elszántan vártam a nagy örömrikoltást. Csipetke azonban egyet se rikkantott, hanem elpittyesztette a száját.

- Nagyon kicsi cethal ez, ezért nem érdemes halásznak lenni.

- Hát hiszen nem is vagy te még halász, csak halászinas - vigasztaltam Csipetkét. - Mire te halászinasból halász leszel, akkora a kis cethalból is nagy cethal lesz.

Ezt nyilván Csipetke is belátta, mert most már akkorát rikkantott, hogy még az aranyhalacska is összerezzent bele. Meg is sajnálta a kis halászinas úgy, hogy egyszerre belehajította a kezében levő mákos rétest a medencébe.

- Megállj, hozok neked lekváros derelyét is - szaladt volna ki a konyhára, ha meg nem kapom a karját.

- Hohó, hékám, nem él az ilyenfélékkel - halásztam ki a rétest a medencéből. - Kenyérmorzsácska kell ennek, az is csak minden három napban, akkor is csak amennyit a két ujjaddal föl bírsz csípni. Mikor egy kis ostyácskát morzsolsz a vizébe, akkor ünnepnapja lesz. A nyáron meg majd fogunk neki szúnyogot, az az ő pecsenyéje.

- Attól ugyan meg nem növekszik - kéteskedett Csipetke. - Én se nőnék meg, ha szúnyogot kellene ebédelnem.

- Majd megnövekszik a friss víztől - magyaráztam én. - Olyan az neki, mint nekünk a friss levegő.

Nagy örömben hagytam ott csipetkét, de másnap már megint szomorúan lesett az ajtajukban.

- Bácsim - szólított meg keseregve -, még most sem nőtt meg a kis cethal.

- jaj, fiacskám - feleltem egy kicsit bosszúsan -, fázik ám az ilyen időben a cethal is, nincs kedve növekedni.

Harmadnap reggel éppen a kályhánál sütkéreztem, mikor Csipetke nagy lihegve beesett az ajtón.

- Gyere hamar, bácsim, nézd meg, hogy nevet a kis cethal - kacagta boldogan.

- Mit csinál? - kérdeztem ijedten.

- Nevet, bácsim, de még táncol is örömében.

- Hát minek örül olyan nagyon? - kérdeztem kifelé szaladva.

- Hát annak, hogy meleg friss vizet öntöttem szegénykére, mert nagyon fázott a hideg vízben. Tudom, ebben nem fázik, mert olyan jó meleg volt, hogy szinte sütött.

Nem ám, a kis cethal csakugyan nem fázott, de nem is táncolt már, mire beértünk. Összeforrázva, élettelenül úszott a forró víz tetején.

Ha a kis cethal tovább élt volna, a Csipetke halászinassága is tovább tartott volna. Így attól félek, sose lesz belőle halászmester.

Pierre de Ronsard: Föladom a csatát

Föladom a csatát, seregem szétbomolva,
ellened, szerelem, nincs tervem, nincs erőm:
betelt tíz lustrumom s már dér-ütötte főm,
hátrálót zengenek, vissza, a táboromba!

Ha - mint akartam - úgy dicsfényed nem ragyogna,
ne szellemem okold, okold csupán időm:
se Páris nem vagyok, se Jázon: engedőn
nézek a rendre már, a természet-szabottra.

Édes és vad-csípős, remény és félelem
közt verték szívemet s edzették meg a vágyak.
Baj, jaj, kín, múló idő, - mindegy már énnekem.

Csak magam okolom - s : mért nem valál te bátrabb!
Megbánod majd te is, ha szíved jó leszen -,
de hát ebgondolat minden kései bánat!

/Ford.: Illyés Gyula/

Pierre de Ronsard: A nyárról

Immár a nyár nagy heve árad,
alig lepi el, úgy kiszáradt,
pikkelyes népét a patak:
oly vad szomjúsággal csigázza
a földet az éteri fáklya,
hogy meglazul és széthasad.

Süt, gyújt, forral, tüzel és éget,
lángot szór boltjáról az égnek
a tündöklő kánikula:
a Rákkal róva útja hosszát
a Nap oly meleg időt hoz rád,
Föld, milyen nem volt tán soha.

A pórnép szorgalmas csapatja
emitt rendek szerint aratja,
nyesi Ceres dús szőrzetét,
s amott a rét hímét-virágát
sarlózza, meggörbítve hátát,
míg csillagot nem küld sz ég.

Nőik ekközben otthon össze-
készítvén s fölrakván fejökre
a teli fatálat, edényt,
jönnek a dűlőn hosszú sorban,
hogy fölüdítsék a dologban
eltikkadt urukat, szegényt.

Nem kelhet oly korán a Hajnal,
hogy a pásztor egy pillanattal
meg ne előzze: zöngeti
rögtön a kürtöt, költi nyáját,
mely még békén alussza álmát
a hűvös füvön odaki.

Végig a puszta, sík mezőkön,
zöld vízparton, fás legelőkön
harapja a buja gyepet
a kövér bunda-hordozó nyáj
és az, amely nyaknál, faroknál
hosszú szőrt hord gyapjú helyett.

A hullámmal rokoni rétek
közé fiatal falka téved,
s kéjsóvár fiataljai
homlok-szögezve összecsapnak:
a dombtetőn néhány öreg bak
fektében gúnnyal figyeli.

Ámde amikor a tűző nap
a delelőn áll, s a tücsök-had
rekedt szavát még küldi szét
és Zephír, bár egy leheletnyi,
a sík virányát nem legyinti,
nem a liget árnyas fejét:

a pásztor háncsot fűzögetve,
kosarait fonja, ezekbe
csalja lépre a madarat:
vagy pucéran, mint az úszó hal,
keresi, játszva a habokkal,
hogy mélyebb vízre hol akad.

Ilyenkor szállt fel szűz-alakban
tündökölni fenn a magasban
- ha igazat szól a rege -
Erigóné, a csupa részvét,
kinek ölére ontja fényét
a nap, az istenek szeme.

Ismeretlen szem itt e völgyben,
hol a források gyöngyözően
szirmoknak színét tükrözik,
s hol ezrivel jár gulya, csürhe,
hajolva orrával a fűbe
s mentve a naptól tagjait.

Az enyhet adó tölgyek alján
ökrök kérődznek búra hallván
szüntelen panaszait a
fájdalmasan bőgő üszőknek,
kit hálátlansággal gyötör meg
az erdőn bolygó mord bika.

A bojtár elámulva rajta
fuvolát zendít, ezt akarja
adni neki orvosszerül
és fújja, míg Phobeus nem ér el
végcéljához és szekerével
nyugaton alá nem merül.

Kósza nyáját minden irányból
összegyűjti ekkor a pásztor
és csöndes vízhöz tereli,
itat, de ő, mértéke-tartva,
a vizet - föntebb állva - ajka
csücsörítésével nyeli.

Aztán dallamos duda-szóra
indul a tömpeorrú csorda,
megy oda, hol majd alhatik
kifogva a vad hevü nyáron
a rája szálló lassú álom
ölében másnap hajnalig.

/Ford.: Illyés Gyula/

Pierre de Ronsard: Utolsó vers

Kertet, házat, hazát, a csínnal-ötvözött
kancsókat, kincseket, itthagynom kell maholnap,
haldokló hattyúként, hogy szállván úgy daloljak,
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part fölött.

Vége! A szép fonál íme hát lepörög:
éltem, énekeltem: nevem itt is ragyoghat:
ám tollam égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ zörög.

Boldog, ki sosem élt. És boldog, aki megtér
az ősi semmibe: de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lent hagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyűgeitől!

/Ford.: Illyés Gyula/

Wass Albert: Rózsaszirmok

Leszállt az alkony s egy gyenge szellő
Tündér-rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe ...
Egyszer,régen,mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött ...
Ha jött az est,ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vad patak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd,s ezüst holdsugarak ...
Hanem egyszer,zúgó fergetegben
A szélkirály orkán-csapata jött,
És elragadva a tündérlányt
Eltünt a sötét fellegek mögött ...
Azóta mindig,mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat ...
Én is bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Miket most,hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok.

Robert Herrick: A rózsa temetése

A rózsa szenved, s belehal,
Már készen áll a ravatal.
Egy sóhajt küldenek neki
Virágszirom nővérei.
Fejet ki horgaszt, más siet
Elhozni friss forrásvizet,
Ki sír, ki meg rendezkedik,
De böjtöt tart ma mindegyik.
A holt körül kerengenek,
És gyászdalokat zengenek.
Mi édes illat! Tán az ég
Kiönti összes parfümét?
De véget ért a requiem,
Örökké nem tart semmi sem.
Pázsithalomról szól a hír:
Elrejti őt, miként a sír.

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul -
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Simon István: Csillagot láttam

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz;
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy oly kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.

B. Radó Lili: Messze szálló dal

Magányos vándor messze utadon
mindenütt utolér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc


S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

Wladyslaw Broniewski: Érzem: a hárs...

Érzem: a hárs,
a Visztula illata ez.
Nem leszek ifjú soha többé,
ki ismeretlen vizekre evez.

Mindent kanyart így fogadok,
minden fűz-szigetet:
- Kormányos, kanyarodj!
Ezentúl más leszek!
Futóhomok, tovaszálló,
zúgó hab árja,
messziről jött, egyedülálló,
árva.

Kanyart vesz a kormányos,
a hab zúgni kezd.
Hát több is kell a boldogsághoz?
Ki érti ezt?

/Ford.: Kerényi Grácia/

Pierre de Ronsard: Óda

Aki lelkét ma adja ki,
éppúgy halott, mint az, aki
az özönvízkor költözött el.
Egyre megy, ha elsőnek állsz,
vagy sorra utoljára vársz
a nagy bíró előtt pöröddel.

Örökre meghal, ki csak él,
vagy alszik, míg tart az éj,
mely lent a sír mélyén sötétül!
És nem hall, nem lát, nem beszél,
csak fekszik ott, de hajh, mit ér
süketen, a szem fénye nélkül?

Lelkünk, ha jónak engedett,
míg testben vendégeskedett:
égi lakába visszaszáll még:
de az oldódó, puszta test,
ha ér, ideg bomolni kezd:
kukactáplálék, síri árnyék.

Mi egybefogta, enged, és
megáll a vér, a lüktetés,
az elme s értelem az agyban.
Lemáll fejéről mind  haj,
és az se jut eszébe, jaj,
Cassandra volt szerelme hajdan.

Meghalt Homér, Anakreon,
Pindár, Hesziodosz, Bion,
s bánják is, róluk mit beszélnek
itt fenn: rosszat? vagy igazat?
Így, pár száz év ha elszalad,
a föld alatt már én sem érzek...

/Ford.: Illyés Gyula/

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)