2011. április
Antonio Candido Goncalvez Crespo: Mater Dolorosa
Midőn eltűnt a barna bárka messze,
egy asszony állt a parton még zokogva,
miként keservnek könnyáztatta szobra,
a gyötrő látványtól kővé meredve.
Derűs, tiszta bolt hajlott az egekre,
és vijjogó sirályoknak csapatja
a tengerről a kék lapályu partra
ellátszott messzi körben szállva szerte.
A napkorong lehúnyt a habtaréjba,
helyébe szállt a kedves hold karéja,
fürdetvén hajnal-fénnyel büszke szirtet.
Szegény anya, nem gondolt mit se véle,
hogy napszállatra jő a hold kelése,
hogy hullám-mélybe fullad a tekintet.
/Ford.: Majtényi Zoltán/
Arturo Graf: Tájkép
Messze hullámzik, mint a néma tenger,
a zöld vidék itt. Tökéletes csend és
sehol semmi. Csak egy-két ritka cserjés -
egyéb e síkon semmi nőni nem mer.
Egy pocsolya. Sík üveglap. Az ember
megfog egy követ, és piszkos, kesernyés
vizébe vágja. Ezer arany csepp és
sugár egyenest fel a Napba frecskel.
A tócsa partján könnyű őszi szellő
kél, s leng a nád egy hosszú, lenge percig,
egy éles fütty a tájon átrepül - -
Nyugot felé veres szélű a felhő,
s a Nap, amig a felhő szertefeslik,
mint roppant gőzös lassan elmerül.
/Ford.: Rónay Mihály András/
Vjacseszlav Ivanov: Viharos éj
A szürke ködfelhőkön által
villám kanyargós útja csap.
Mint fehér madár, lomha szárnnyal
vihar veri a partokat.
Vakító, percnyi napra gyullad -
aztán a lankadt öblöket
a völgyekkel szeldelt haboknak
gyors tajtékjával tölti meg.
A stégre ostromolva fordul,
nagy, szürke örvényt körbehajt,
s zúdít, amíg az ár kavardul,
a mennydörgésbe vízrobajt.
/Ford.: Tellér Gyula/
Vjacseszlav Ivanov: Notturno
Vágy-zengés a kék mezők felett,
tündér éj-bájánál kedvesebb.
Hallgat eb, a vonat messze rég,
szél sóhajtott, s megdermedt a lég.
Már csak a folyóvíz sustorog,
csillag-ajakkal hallgat a titok.
Fodrában az éjnek jó nekem
láthatatlan lengni csöndesen,
búm feledve, egyesítve itt
csillagok s szívem rezgéseit.
/Ford.: Molnár Imre/
Fjodor Szologub: Néha megcsap egy furcsa illat
Néha megcsap egy furcsa illat
- isten tudja, honnét ered -,
s egy régről halvány, ködbe tűnt nap
nyer benne ismét életet.
Szíved a régi bánat szorítja
a tornác romján, a kopott,
rozsdálló gyűrűt csikorítva
amíg a reteszt megnyitod -
s meglátod a ház szűk szobáit,
hol a padló tompán recseg,
hol minden sarokban a kárpit
selymei lógnak, nedvesek,
hol egy bánatos ingaóra
dereng éberen egymaga,
és ahol valaki azóta
imádkozik, sír éjszaka...
/Ford.: Lothár László/
Fjodor Szologub: Ha fojt a levegő
Ha fojt a levegő, s a lét kínos nagyon,
a pusztába megyek - s ott rólad álmodom,
ott csak rólad viszik szavam zúgó szelek,
erdők neszében is ott téged sejtelek.
Hívnálak téged én - de nem tudom neved,
küldöttem volna már érted - de nem merek,
mennék hozzád - de az utat nem ismerem,
s ha ismerném is azt - megköt a félelem.
Fagyott ösvényeken egyedül baktatok,
nem izgat földi már, csak az, ami titok,
s a szótalan halál megcsókol engemet,
s az őszi csend ölén tehozzád elvezet.
/Ford.: Lothár László/
Konsztantyin Fofanov: Stanzák
Barátom, küszöbünkre lépett
a szükség, ez a szenvedő.
Ne félj tőle, az égre kérlek:
a munka fegyvertársa ő.
Tőle a dal messzebbre szárnyal,
s lámpám fehérlő hajnalig
idézi bűvös sugarával
egy másik lét csillámait.
Szemünk egy más világba réved,
ó, csodás, lelkesült vidék,
hol az igazságnak s az égnek
tiszta könnyel áldoz a nép.
Azt a világot isten küldte
vigasztalásul...S majdan ott
a dicsőség lép küszöbünkre,
s a sápadt szükség felzokog.
/Ford.: Eörsi István/
Konsztantyin Fofanov: Szeptember végén
Tüzes csók perzselte a fákat
a kihalt nyárilak körül:
a küszöbön eb, csupa bánat,
őrzi a házat egyedül.
Zörgő avar - s az elfelejtett
seprű megadón szendereg
az őrháznál, mert ide kellett
söpörnie a szemetet.
Minden fonnyad, kókadva rezdül,
a szél-tépázta kert vacog...
"Eladó" - ez döfi keresztül
dülledt szemként az ablakot.
S hol durban nevetett a polgár,
s vidáman szállt a fürge szó:
kakas rikolt a balkonon már,
szemét közt turkál, oly mohó.
A verbéna piros virága
néz csak töprengve, csüggeteg
a hervadt virágok hadára,
mint ifjú, búskomor beteg.
/Ford.: Eörsi István/
Konsztantyin Fofanov: Notturno
Holdfény-sávok sorába öltözött:
a földről felszállt fehéren a köd.
Feléledt a mohos rönk és a bús
bozót az árnyban, mint egy pigmeus.
Faág mered mint sötét ruhaujj,
a fűben gyökerek kígyója búj.
Holdfény-foltokban áznak a hegyek -
alszik a kert, hallucinál, remeg.
A titkos élet köröttünk hideg
tűzként zuhog és szikrázva liheg.
Mintha mindjárt tovaszökne csodás
világunk, mint egy lengő látomás.
/Ford.: Eörsi István/
Jaroslav Vrchlicky: Szívem mélyén mindig...
Szívem mélyén mindig szerelem dalol,
nélküle életem őszi kopár fa.
Mintha virágra, lányok ajakára
vágyom, ha bennem a dalnak árja forr.
Mit megéltem, minden fájó volt s komor,
míg nem ismertelek, ábránd leánya,
most vígan repesek, mint a madár, ha
hajnal hasadtán a napnak udvarol.
Dalom halántékod bársonyán égett,
mirtuszt dallal fontam hosszú hajadba,
hajnalig dallal csókoltalak téged.
Együtt megyünk most már, s bárha alkonyul,
szemed pilláit könnyed ne áztassa -
szívem mélyén mindig szerelem dalol.
/Ford.: Garai Gábor/
Jaroslav Vrchlicky: Szemem behunyom
Ó, meztelen tagjaid karcsú éke!
Ó, vágyak végtelenje a szemedben!
Fehér csípőd féktelen szenvedélye!
Hajzuhatagod szétárad felettem!
Szirén s angyal hív, Úr ítéletére,
alvó szfinx álma, évezredekkel telten,
kiált felém csípőd zengő fehére,
s paradicsomod dicsőségét zengem.
Szemem behunyom, sötétbe zuhanva,
nyakadnál csillag: éjem sugarazza,
ha ölellek, Szépség fuvalma jár át.
Ó, misztérium! tűz csókja a számon!
Könny keresztvize! mélységed kivánom!
Melleid szirmát! aranyhajad árnyát!
/Ford.: Kormos István/
Jaroslav Vrchlicky: Esőben
S megint esik! Öt nap óta, zuhogva!
Varrsz, én olvasok - így köt össze halkan
a magány, két levelet, mely lepattan
s közösen hull a szélben egy sarokba.
Aranyhajad álmomat átlobogja:
majd dalt dúdolsz, s zümmögve száll a dallam,
mint méh, mely féltve lesi a viharban:
hol van menedék, tető vagy fa odva.
S tűnnék el mind a nap, hidd meg, nekem nem
volna veszteség, olyan fény remeg föl
és nő és árad tündöklő szemedben:
lelkemnek tőle uj májusa lángol,
s éjenkint több boldog könny hull szememből,
mint ahány csepp esőzik most a fákról.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Arthur Rimbaud: Álom, télire
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.
Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.
S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz:"Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki - nagy utazó!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Juhász Gyula: Anyóka
Hideg, rideg nagy váróterem,
Meg az a lusta lámpa égne jobban!
A vonat messze vágtat még a hóban,
Szorong és vár, vár a sok idegen.
A végzet őket percig összehozta,
Nyugatra tart ez, az keletre tér,
Vár mindegyikre egy táj, egy fedél.
Vagy egy sirdomb, kinek mit szán a sorsa.
Egyik sarokban feketében áll
Egy bús anyóka - ugyan mire vár? -
A könnye barázdáin leszivárog,
S mig lassan betakarja a homály,
Az ablakon - tán könnyei nyomán?
Kinyilnak a nagy, csodás jégvirágok.
Lampérth Géza: Parkban
Bolygó kedvem támadt. Kimentem a parkba,
Fiatal párt láttam, - fonva kart a karba, -
Jázminbokor mögűl tán észre se' vettek,
Kaczagtak, nevettek, pajkosan csevegtek,
Ajkukon a beszéd, minden szó idegen,
- Szivembe nyilallott valami hidegen....
Ti tán kinevettek - nem tehetek róla:
Elborult a szivem egy-egy röpke szóra...
A hogy odább megyek, szöszke kis leányuk
Dadája oldalán aprózgat utánuk,
Pajkos esti szellő kendőjét lekapta,
Gondos kisérője óvta, takargatta.
"Nem fázom én dadus"...csengett kis ajakán,
Igy-igy szépen, tisztán, magyarul, magyarán...
- Ti tán kinevettek - nem tehetek róla:
Földerült a lelkem egy-két röpke szóra...
Vidor Marczi: Ketten az éjben
Ketten az éjben...reszkető, bús árnyak
Halk füzek közt a temetőben járnak,
A szemük fénylik, éji mécs lobog,
Alusznak lent az árva boldogok.
A bársonyos domb léptük alatt süppen
És járnak ők szívükkel kezükben.
Megállnak lassan és sirnak melegen...
E fakó kereszt, e sirdomb jeltelen:
Mint kopár szikla, rájuk ugy mered,
Nem sző virágot rá a szeretet!
A néma árnyak fájón, könnyezőn
Térdelnek le az elhagyott mezőn.
Ketten! A fehér hold sugárzik rájuk...
Óh, honnan jöttek, merre van hazájuk?
Csak imádkoznak s könnyeznek tovább
A könyörülő, sápadt Madonnák.
S míg lelkök lángol olthatatlanul,
A hanton egy gyertyaszál kigyul.
Az éjszakában két halk idegen...
Átfut a láng a halott sziveken...
A gyertyaszál a sirokon lobog
S egy csoda támad. Szárnyas angyalok
A meghasadó égi kapun által
Szállnak alá fájdalmas glóriával!
/Forrás: Debreceni Szemle, 1912. I. évf. 28. sz./
Kántor Imre: Mint őszi napsugár...
Mint őszi napsugár, ha a lomb árnyéka
Reszketve meglebben,
Szép arczod mosolya feltűnik még néha
Szomorú lelkemben.
Megzendül még néha énekem terólad,
Eltűnt boldogságom!
Mint elkésett vándor madár a lefonnyadt
Ritkuló faágon.
Azt hiszem, kezecskéd a szellő fuvalma,
Mely arcomat éri.
Úgy hallom, neveddel szőttek édes dalba
Az erdő tündéri...
Elvarázsolt, tiltott tündérvilág nékem
Szívednek szerelme.
Kiáltozva járok pusztuló vidéken
Bánattól leverve.
Balla Ignác: Éjjel
A hold, mint szüz lányarc ezüst tükörbe,
Ha önmagát elnézi gyönyörködve,
Ezüstös égről lopva lenevet.
Ezüst virágok fénylenek a fákon
S a holdsugár epedve, vágyva-vágyón
Megcsókol egy-egy gyönge levelet.
A réten tul, kék fényben elborongva,
Ezüst háttérben áll a templom tornya
S körötte fekete topolyafák.
Fejét a hold felé fordítva mostan
Egy vén kuvasz csaholni kezd el hosszan
S a távoli visszhang vissza-visszavág.
A keskeny utcán apró sárga házak
Összébbkuporodva, álmodva állnak
S a házak mentén bús árnyéksereg...
Bányászok jönnek, árnyként fel-feltünve
S fáradtan lógnak ernyedő kezükbe
Imbolygó lángu bányamécsesek...
/Forrás: Debreceni Szemle, 1912. I. évf. 27. sz./
Vörösmarty Mihály: A szent ember
1
Vészek ellen
Szirtbe öltözött
Kis szigetben
Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyílik meg
A tavasznak és a szerelemnek.
De tavasznak, szerelemnek
Nem jut ember, mert csak egy van,
És neki már nem teremnek
A virágok e kis honban:
Ősz szakálla, mint a tél
Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol merre kél
A kies mezőbe.
Amit vár, nem földi jó:
Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó
Száll az égbe hálaszárnyon.
Élte hányszor volt veszélyben,
És családa,
És hazája!
Védelmezte a nagy isten.
S ő megérte, hogy körüle
Vére ifjú koszorúja
Felzsendűle:
S a szabaddá tett hazát
Már nem dúlja
Ellenség és álbarát.
És a hála
Értök szálla
Évről-évre a nagy éghez
A nagy égnek istenéhez.
Itt az ősz, bár lelke gazdag,
Elfelejte már beszélni:
Ő imában tud csak élni,
És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen:
Gondolatban tiszta, szent bár,
De szavakban isten ellen
Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény,
S a hazudni termett szó,
Váltig meg nem egyezvén
S mindenik bízván ügyébe',
Mint makacs két osztozó,
Felvinnék a pert az égbe.
S szent imája
Vad danája
Hangzott messze, hangzott igyen:
"Légyen átkozott az isten!"
Csengve húll az ér a tóba s lenn
Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép,
Lomb közé zárt végtelenség,
Melyben hűvös napsugár ég,
S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán
Ringadozva játszik a szél:
Könnyű, lengeteg nyomán
Halk, varázsos suttogás kél:
S a madárszó esti fuvolája
A vidéket álommal kinálja.
Ennyi báj közt, ennyi kéjben
Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája:
"Légyen átkozott az isten!"
És ha vész jön,
S a föld vérét, a nagy tengert,
Melyen szárnya tajtékot vert,
Az egekre földobálja,
S mint itélet harsonája
Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében,
Mint farkas, mely kútba lépett,
Zsarnok, aki már nem véthet,
Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz,
S hangosabban mint a vész,
Mint a tengerek nyögése,
Harsog hálakitörése,
Zengi folyton, csüggedetlen:
"Légyen átkozott az isten!"
2
Vész elől a szirtöbölbe
Utazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe
A völgy rejtekének.
Ott az ősz szent, térden állva,
Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen
Hőn imádva zengett.
Bámulattal körbe fogják,
S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől,
Félnek az imától.
Csak Gerő, a jámbor püspök,
Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden
Egyedül figyelme.
Ő az eltévedt szavakban
Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólal
Isten szent nevéért.
És az ősz, hogy embert szemlél,
Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat
Boldog ámulattal
S mintha lelkét föltalálná,
Szive újra élne:
A megjobbitott imára
Ébred szenvedélye.
S amint zengi, szóról szóra
Magasabb lesz kedve:
"Legyen áldott a nagy isten!"
Mondja lelkesedve.
S száraz arcán, napvilága
Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben
Szent könyűk ömölnek.
3
Lassan, mint a bőszült ember
Indulatja,
Szűnik a vad tenger
Magas áradatja.
S oly sok élet s kincsszerek
Temetői:
Nyájasodni kezdenek
Arca mély redői.
S a hajós nép
Vigan fellép
Lenge hajlakára:
Eljutandók nemsokára,
Ahol a hon
Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron
Leng elébe
Szép határa
Tünde képe.
Mégis a szigettanyára
Vissza-visszanéznek.
S míg regélnek
Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit,
Kit, mint vélték, őriz a hit,
Épen a hajóval szemben,
Futva látják s rémületben.
Ahol a part a víz felé lejt,
S a tengerbe
Hosszu keskeny nyelvet ölt be,
Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal.
Most iszonnyal felsikolt a nép:
A remete a tengerre lép.
Őrületnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye.
S ím csodák csodája!
Elsimúl a hab dagálya:
S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve,
Mintha jéggé fagyna nedve,
Áll a roppant vízelem.
S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente,
S egy rövidke pillanatban
A födélen, a hajón van.
Ott rebegve
Hőn esengve
Mit kereshet, mit akarhat?
Mért tevé e vészes útat?
Visszakéri szivnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját.
Bölcs Gerő e nagy csodára
Így szól a nép hallatára:
Embereknek hangzik a szó,
Isten sziv után itél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjához feljutandó.
Csalfa szivre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondúl:
A magas menny meg nem indúl.
Téged isten
Jól megértett,
Életedben
Angyallá tett:
Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.
