Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Bernard de la Monnoye: Életkörülényeim, anno MDCXC

Minden reám szakadt, barátom,
s mindjárt elpusztít engemet:
folyton vesztek, mikor kártyázom,
s a rossz játékos nem nevet.

A forróság elönt vagy fázom,
s mindég a rossz lapot veszem,
életerőmet fogyni látom,
és egyre több a gyermekem.

Dugába dőlt sok-sok nagy tervem,
legszebb éveim elmaradtak,
és vén tökfejemmel szerelmes

vagyok, bár Celiméne anyó
imád most is. Boldogtalannak
nem vagyok éppen mondható.

/Ford.: Faludy György/

Sor Juana Inés de la Cruz: Szeretni inkább, mint szeretve lenni

Ki hűtlen elhagy, hívnám szeretőnek,
s elhagyom hűtlen, ki követne híven:
azt imádom, ki megkínozza szívem,
s ki imád, szívén érzi kis cipőmet.

Kit becéznék, kemény, akár a kőzet,
s kő vagy ahhoz, ki kérlel szelíden.
Ki megöl, diadalra azt segítem,
s megölöm azt, ki azt kivánja, győzzek.

Ha ehhez húzok, vágyam vallja kárát,
s szemérmem lázadozna ahhoz esdve.
S ha boldogságom adja is meg árát,

inkább választom akkor már epedve,
kinek csak zsákmány volnék töltve vágyát,
mint azt, ki engem vágy kényre-kedvre.

/Ford.: András László/

Sor Juana Inés de la Cruz: Zöld káprázat

Zöld káprázat az ember életében,
gazdagság, képzelt kincs, balgák reménye,
gyémánthegy álma, melyből ébredésre
üveggyöngy lesz, s nem ér egy rézfillért sem:

ez azt akarja, hogy száz évig éljen,
az ifjan vénhedt gazdaggal cserélne,
ez nőt kíván, ha már remeg a térde:
oly őrültség mindez, hogy meg sem értem.

Hadd hordjon más rózsaszín okulárét
a vágyálmával átfestett világon:
én nem tudom, mi fénylik s mi az árnyék,

mert megtanultam a kegyetlen titkot,
hogy éjben éljek, szememet lezárom,
s csak azt hiszem el, amit kitapintok.

/Ford.: Faludy György/

Faludi Ferenc: A pipárul

olasz Sonetto formára

Hív társam, dohányos börböncém,
Te tisztítod fejemet,
Szép pipám, égő kis kemencém,
Te enyhíted mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,
És megvallom, vígasztal,
De alig tűnik s már nem látszik,
Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ad elmémnek,
Mert így lész vége életemnek,
Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,
Úgy magad is, fontold meg,
Elcseppensz egykor véletlenül.

David Hume (1711-1776): Az emberi boldogság forrásáról

Mindenki álmodozik, képzelődik, gondolkodik a boldogságról, a vallásalapítók és a filozófusok pedig rendszerbe foglalják mindazt, ami szerintük az embert boldoggá teheti. Persze, ahány vallás, ahány filozófia, annyiféle rendszer, s úgy rémlik, mintha mindegyik merőben mást hirdetne. Pedig legtöbben megegyeznek abban, hogy az a boldog, aki szenvedélyeit legyőzi, saját érdekeit a közösség javának alárendeli.

Megegyeznek ebben a XVIII. század angol és francia felvilágosítói is, mégis sok nézetkülönbség választja el őket egymástól. Ez a különbség az erkölcsi kérdések megítélésében is megmutatkozik, különösen az önzés és a közösségi érdek összebékítése okoz sok gondot a felvilágosítóknak. Olyan megoldásokat kínálnak, amelyeknek egy része még ma sem veszítette el érvényességét, de ez már az őket követő iskoláknak köszönhető, amelyek a tanításokat továbbfejlesztették.

Az angol felvilágosítók közül kiemelkedik David Hume alakja, aki az emberszeretet filozófiáját fogalmazta meg. Szereti és tiszteli az embert, mert azt vallja, hogy az anyatermészet mindenkinek jó hajlamokat juttatott. Ezekből a hajlamokból születik az erkölcsi érzés:

"Az emberi elmét a természet olyan módon formálta meg, hogy bizonyos jellemvonások és cselekedetek láttára azonnal helyeslés vagy rosszallás érzése ébred fel benne. Sőt, nincs is olyan érzés, amely az ember kedélye és jelleme szempontjából ennél fontosabb volna. Különösen azok a vonások ragadnak meg bennünket, amelyek a társadalom békéjét és biztonságát előmozdítják, és azokat ítéljük el, amelyek kárt okoznak a társadalomnak. Honnan ered hát az erkölcsi érzés? Nyilvánvalóan a helyeslés és a rosszallás mérlegeléséből."

Amikor Hume önmagát jellemzi, olyan vonásokat mutat be, amelyek a megnyerő, rokonszenves emberek legfőbb jellemzői. Valószínűleg célzatosan emeli ki ezeket a vonásokat, hogy a rokonszenves magatartást így ábrázolja:

"Szelíd természetű voltam, közvetlen, társaságkedvelő, víg kedélyű. Barátságot szívesen kötöttem, az ellenségeskedést szívemből utáltam. Minden szenvedélyemet féken tartottam, még a legfőbb szenvedély, az írói hírnév utáni vágy sem keserítette meg kedélyemet, bár sokszor kellett csalódnom."

Ezek a jellemvonások mindenkit megnyernek, s ez a fontos Hume tanításában. Azért fontos, mert a rokonszenvre építi fel erkölcsi rendszerét. Szerinte a rokonszenv (szimpátia) az emberi természet erkölcsi alapelve, közvetlen törekvés arra, hogy más ember iránt érdeklődjünk, megosszuk az érzéseit: vele örüljünk és szomorkodjunk. Ez a rokonszenv közelít minket a többi emberhez, ez száll szembe önzésünkkel. A "mesterséges" erények közé tartozik, mert ösztönös megérzésből táplálkozik ugyan, de tudatos fejlesztés eredményeképpen válik a közösségi élet fontos tényezőjévé.

A rokonszenvet mások kellemes vonásai keltik fel bennünk - ilyenek: a vidámság, a bátorság, a jóakarat, a filozófusi nyugalom. Ezeket a tulajdonságokat általában szívesen látják az emberek, sőt, át is veszik.

A rokonszenv érzése részvétet és rettegést sugall, ha embertársaink szenvedését látjuk, s örömöt kelt bennünk mások boldogságának látványa, de ítéletet is mondat velünk. Elítéljük azt, aki másnak fájdalmat okoz, és megbecsüljük azokat, akik embertársaiknak örömöt szereznek.

A rokonszenv fejlesztésében és működésében nagy szerepet játszik a képzelet. Ha egy embert látok a mezőn aludni, és észreveszem, hogy száguldó lovak közelednek feléje, elképzelem a következő jelenetet, s ezért lélekszakadva futok arra, és kiáltással megpróbálom az alvót felébreszteni. Máskor a képzelet segítségével a másik ember helyzetébe, lelkivilágába helyezem át magamat, így élem át az ő élményét. Ezt már Homérosz is fölfedezte: Akhilleusz azért adja ki Hektór holttestét a könyörgő apának, mert helyébe képzeli magát, illetve az ő apját. (A mai lélektan a beleérző képességet empátiának nevezi.)

Mindez oda vezet, hogy Hume tanítása számunkra is tanulságos: a humanizmus, a szociális érzés elmélyítését jelenti.

Szerző: Lengyel Dénes

Blaise Pascal (1623-1662): "Az ember nádszál, de gondolkodó nádszál"

Annyi szépséget, annyi örömöt talált Descartes a gondolkodásban, s erről oly szépen írt, hogy barátai, tanítványai, sőt ellenfelei és utódai is vele együtt rajongtak az értelem tevékenységéért. Ez a rajongás nemcsak a francia felvilágosítok írásaiban tükröződik, ha nem a forradalom vívmányaiban is.

Descartes pályafutása és gondolkodásmódja különösen azokra a filozófusokra hatott, akik hozzá hasonlóan elsősorban matematikával és természettudománnyal foglalkoztak. Ezek közül is magasan kiemelkedik Blaise Pascal, a jeles matematikus és filozófus.

Korán feltűnt matematikai tehetségével, már tizenhat éves korában önálló matematikai értekezése jelent meg. Ezután szinte ontotta a fölfedezéseket és a találmányokat. (Feltalált például egy számológépet: nevéhez fűződik a valószínűség-számítás elméletének kidolgozása.) Rengeteget alkotott, még többet vártak tőle, amikor különös fordulat történt.

Gyermekkorától fogva élt szívében a hit, amelyet Jansenius püspök szerzetesei bölcs szóval, kitűnő példaadással mélyítettek el. Bízott abban, hogy isten őt is kegyelemre szemelte ki. Egy "csoda" ezt bizonyítani látszott: lovai elragadták kocsiját, halálos veszedelembe került, s lám, megmenekült belőle. Ebből azt következtette, hogy Isten választottja.

Pascal szakított világi életmódjával, ettől fogva a katolikus egyház megújításáért és a hit eszméinek védelméért küzdött. "Gondolatok" címmel adták ki hátrahagyott jegyzeteit, amelyeket egy nagy mű számára készített.

Ha elkészül, ez a mű talán Szent Ágoston Vallomásokjának újkori változata lehetett volna. De a mester csak jegyzeteket, mozaiklapokat hagyott hátra, a lapok összeállítására, a kép elkészítésére nem maradt ideje. Vajon melyik a legszebb lap? Mi a legértékesebb ebből a gyűjteményből? Mást keres benne a filozófus, ismét mást a hittudomány kutatója. Mégis úgy rémlik, hogy azok a legszebb részletek, amelyek a gondolkodásról szólnak.

Mit mond erről Pascal?

- Az ember nádszál, leggyengébb a természetben, de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világnak felfegyverkeznie ellen, hogy összetörje. Egy kis pára, egy csepp víz elég ahhoz, hogy megölje. De ha a mindenség elpusztítja, akkor is különb annál, aki megöli, mert tudja, hogy meghal, a mindenség pedig semmit sem tud róla.

Ezért egész méltóságunk a gondolkodásban áll. Gondolkozzunk hát helyesen: ez az erkölcs alapelve.

Nem a térben keresem emberi méltóságomat, hanem gondolkodásom szabályozásában. Ha sok földet vásárolok, azzal én nem leszek több: a térrel a mindenség magába ölel, és úgy elnyel, mint egy pontot, de a gondolkodással legyőzőm, és én fogom fel őt.

A sánta ember nem okoz bosszúságot, a sánta okoskodás felbosszant minket. Vajon miért? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, de a sántikáló észjárás azt állítja, hogy mi sántítunk.

Epiktétosz ennél is határozottabban teszi fel a kérdést:"Miért nem sértődünk meg, ha valaki azt mondja, hogy fejfájásban szenvedünk, és miért neheztelünk, amikor megállapítják, hogy helytelenül okoskodunk?"

Egyszerű az oka: a fejfájás, a sántaság ténykérdés, arról bizonyosak vagyunk, de az okoskodás sokfelé vezethet, s nem bizonyos, hogy helyesen döntöttünk. Mi eről, mások arról vannak meggyőződve, ez megingat minket, megdöbbenünk, s ez még fokozódik, amikor más is kigúnyol a döntésért. Végül is kénytelenek vagyunk magunkat mindenki másnál bölcsebbnek tartani, ez pedig nagyon is kényes dolog. Ez hát a különbség  sántaság és a sántító okoskodás között!

Az ember nagysága gondolkodásában áll, de itt nem akármiféle gondolatokról szólok. A rend azt kívánja, hogy önmagunkon, Istenen és az ember rendeltetésén kezdjük a gondolkodást.

De ugyan min jár az emberek esze? A táncon, a lantpengetésen, a daloláson, a versíráson, a lovasjátékon, a párbajon, a királyi cím elnyerésén. Arra persze nem gondolnak, hogy mit jelent királynak és mit embernek lenni.

Sokan kedvelik a különböző szórakozásokat, mert azok elfeledtetik a gondokat és a bajokat. Pedig a szórakozás nagyon ártalmas: észrevétlenül vesztünkbe sodor. Elrabolja időnket minden mástól, még önmagunktól is, értelmünket alacsony szinten foglalkoztatja, s napról napra úgy elmulattat, hogy életünk egész értelmét elragadja, s szinte észrevétlenül vezet a halálba.

Szerző: Lengyel Dénes

Alekszej Plescsejev: Ha tudnád

Ha tudnád, tavaszom, nemes ábrándjaim
s gyönyörű céljaim seregnyi hű barátja,
mily bánat mérge ront, miként sorvaszt a kín,
mely napjaim zilált, meddő gondokba rántja!

A múlt nyomomba kél s kísértetként követ,
igaz váddal gyötör, titok-hangon huhogva:
amit az iszonyú lét meg nem törhetett,
magam temettem el - elástam: lusta szolga.

Szívszerelmet adott ajándékként az Úr,
s tudást, hogy jót s gonoszt fölismerjen a lelkem.
Mért szóltam el szivem szent hevét botorul?
A cél felé vajon ép hittel meneteltem?

Munkát megvetve, mely megvált s üdvhöz vezet,
a rosszal szégyenes békében élve gyakran,
árva s rongyos felé nem nyújtottam kezet:
ha szólt a zordszavú Isten, süket maradtam.

Úgy fáj ez, úgy!...Szivem merő mély fájdalom:
irgalmatlan bakó, a lelkiismeret sújt.
Múltam könyvében én pirulva olvasom,
hogy meddő életem jel nélkül sírba pusztult.

/Ford.: Majtényi Zoltán/

Ivan Nyikityin: Midőn búcsúzva

Midőn búcsúzva aranyat varázsol
a víztükörre az alkony-sugár,
és nem látszik a mező a homályból,
és elül a falu zsivaja már,
s az ég követe csillámlik, a harmat,
virágokon s illatos füveken,
s sötétlő erdő-tincseket takarnak
a ködnek fátylai ezüstösen -
valami érthetetlen nagy örömmel
nézek az isten világára én,
s agyamban és szívemben béke tölt el
a mérhetetlen természet ölén:
És ekkor a föld minden dolga távol,
a lelkem mélyén fény gyúl hirtelen,
s a nagy mindenség - érzem - a világból
velem beszél csak, egyedül velem.

/Ford.: Lothár László/

Ivan Nyikityin: Forrás

Sötét szakadékban, a sziklafalak
közt egykor ezüstös erecske fakadt.
Forrás, mely a könnyeit ontja ma egyre
gyöngyözve, halott, feketült gyökerekre,
ahonnan a könnye peregve lehull
a vad szakadékba haszontalanul.
Elszálltak a drága, örömteli évek...
Rég volt, hogy a kedvese volt e vidéknek,
s gyémántja peregve gurult szanaszét,
vándort csalogatva kinálta vizét,
hogy óvta szelíden a fák sora körben,
s zizegtek a lombkoronák üdezölden,
hogy ott, telihold szinezüstje alatt
mesét csacsogott, s csacsogott igazat.
Sáros, pocsolyás ma, a gyom betakarja,
s vándort se vezet ma a sors keze arra
a kánikulában, a régi uton,
nincs senki ma már, ki vizéből igyon.
S midőn a hegyek sora alkonyidővel
nyugodni ha tér, s halavány ködöt ölt fel,
holdfény sose csillan a tükre fölött,
s csillag se tekint bele, mint azelőtt.
Csupán az a nyír, az a béna, ki látja,
hogy ontja a könnyeit, ontja hiába,
és néha a szél, csak a szél egyedül,
hírt vinni a tájra ki arra repül,
beszél a folyókról, a tengeri kékről,
hírükről a földön, a messzi vidékről.

/Ford.: Lothár László/

Román népballada: Bárányka

Havas csúcsáról,
menny kapujától
völgyi vidékre
jő, jődögél le
három kis pásztor,
ki-ki falkástól.
Köztük egy moldvai,
vala egy vrancsai
s egy odaáti,
magyarországi.
Ezzel a vrancsai
megáll szót váltani,
főzik azt össze,
hogy sötét este
moldvait megölik,
életét elveszik
több-szebb juháért,
göndör kosáért,
kezes lováért,
komondoráért.
De a kis kunkori
bárányka rítton-rí,
nap, ihol harmadik
száll, hogy panaszkodik,
nem eszik, nem iszik.
"Barkám, gyönyörű,
szép gömbölyű fejű,
harmadik nap ihol
mind csak panaszkodol,
nem eszel, nem iszol:
beteg is vagy talán,
fekete barikám?"
"Jó gazdám, hajtsd át,
tereld a falkát
berekbe mielőbb,
leljünk ott legelőt,
te meg hűs pihenőt.
Gazda, jó gazda,
szólít ugatva,
szólítgat más is,
leghűbb kutyád is.
Mert az a vrancsai
el akar veszteni,
életed veszi el
a magyar-földivel."
"Báránykám mondjad,
ha már táltos vagy,
mondjad fennen meg
mind a kettőnek,
muharos halmon
ha meg kell halnom,
tegyenek itt le
engem a földbe,
itt a karámnál,
az esztenánál,
hadd halljam messzi
kutyám ugatni.
Még csak egyet kérj:
legyen fejemnél
furulya, makkfa,
oly lágy a hangja,
furulya, csontból,
olyan búsan szól,
furulya, bodza,
szól tűzlobogva!
Ha majd fölkél a szél,
ha majd sípjukhoz ér,
juhom mind összeáll,
vércsöppet sírdogál,
meggyászol majd a nyáj.
Én gyilkosimról
pedig ne is szólj:
mondjad el fönnen,
esküdni mentem,
világszép mátkám
tündérkirálylány:
hogy összeadtak,
lehullt egy csillag,
a vőfélyem volt
a nap meg a hold,
volt a násznépem
fenyőfa szépen,
nagy hegyek - papjaim
s a muzsikusaim
ezer madárka
s csillag - a fáklya!
Ha pedig látnál,
előtalálnál
anyókát, édest,
gyapjúkötényest,
hogy futton-futva
könnyeit ontva
mindig csak ezt mondja:
"Ki küld nyomába,
óh jaj, ki látta
azt a napfény-szép
pásztorlegénykét?
Derekán övnek
gyűrű se bővebb,
tej habja drága
két szép orcája,
a bajuszkája
búza kalásza,
a hajacskája
hollónak szárnya,
szeme sötétje
szeder gyümölcse."
Barikám, szánd meg,
te őt sajnáld meg,
mondd neki fönnen,
esküdni mentem,
világszép mátkám,
tündérkirálylány,
de azt ne mondjad
már az anyónak:
lehullt egy csillag,
hogy összeadtak,
fenyőfa szépen
volt a násznépem,
nagy hegyek - papjaim
s a muzsikusaim
ezer madárka
s csillag - a fáklya!"

/Ford.: Illyés Gyula/

Ismeretlen szerző:Hűtlen feleség

Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Semmi rosszat nem teszek,
soha nem is nyelvelek,
épp csak hogy mást szeretek,
elég rég.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Hogyha nem lesz jobb napom,
úgy, ahogy én akarom,
kimondom, hogy megcsalom
személyét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

Tudom is már, mit teszek,
bosszút rajta mint veszek,
az ágyamba viszek egy
legénykét.
Mért ver uram engemet,
szegénykét?

/Ford.: Illyés Gyula/

Ismeretlen szerző: A Roland-ének

A középkor első tudatos művészi alkotása, a kor erkölcsének és eszmevilágának leghívebb tükre. A Xi. században keletkezett, bár vannak benne régibb nyomok is: szerzője - akinek fő erénye a képzelőerő és a lüktető szerkesztés - ismeretlen. A költemény történelmi alapja a 778. augusztus 15-én a pireneusi Roncevaux-nál vívott csata, amelyben a Spanyolországból kivonuló Nagy Károly utóhadát és annak vezérét, Hrodland bretagne-i grófot a baszkok megtámadták és lekaszabolták.

A költemény és a legenda szerint Roland húszezer vitézét árulás folytán egy százszorta nagyobb szaracén sereg lepte meg. Roland kürtszóval hívja vissza a főhadat. Annak közeledtére az ellenség elmenekül. A csatatéren végül már csak a sebesült Roland ( a költemény szerint Nagy Károly unokaöccse ) van életben. Az itt következő rész Roland halálát mondja el.

Érzi Roland, hogy immár halni fog:
agya veleje fülén kicsorog.
Vitézeinek üdvöt könyörög,
magáért meg Szent Gáborhoz rebeg.
Fogja kürtjét, félti hírét, a jót.
Jobbjában kardja, Durendal mered.
Nyílszálltányira parlagok között
a spanyol határ felé támolyog.
Két szép fa, négy nagy márványkő van ott,
ahol a fennsík csúcsa a legnagyobb.
Hanyatt dőlve a zöld fűre lerogy,
elalél, merthogy immár halni fog.

Magas a hegy, a fák még magasabbak,
négy márványkő van ott, fenn-tündöklőek,
Roland gróf ottan zöld gyepágyra hajlott.
Azonközben szaracén lesi őt meg:
magát a sok között mutatta holtnak,
tagjai, orcái vérrel maszatoltak,
erős, szépséges és bátor e bajnok,
de elhittében mondjad eszelősnek:
felszökvén és futván-futva közelget,
érinti testét, fegyverét a grófnak.
"Legyőztem Károly öccsét! - messze harsog -
Arábiába viszem ezt a kardot!"
Hozzányúl, Roland szakállába kapkod:
a rángatásra a hős gróf felhorkad.

Érzi Roland, hogy kardja nincs sehol:
nyitja szemét, ily szókat ajka szól:
"Látom, nem vagy hadunk soraiból."
El-sosem-hagyott kürtjét kapja föl,
s melyen arany meg gyémánt tündököl:
sisakhoz csapja, vas meg csont bomol,
pogány szeme dől homloka alól,
Roland lábához hullván haldokol.
Szól az:"Mondd, hitvány, ily merszet kitől
vevél, rám törni hogy merészkedöl?
Ki hallja, esztelenekhez sorol,
letört fejedtől kürtöm széle jól,
aranyja, drága éke leromol."

Érzi Roland, hogy nem sokáig élhet,
talpára áll, ahogy még talpra állhat,
nincsen pirosa többé arcszínének.
Szeme kardjára, Durendalra téved:
előtte barna kő, tízszer reácsap
keservében gyászának, nagy dühének.
Cseng az acél, de nem csorbul az él meg:
ily szóra kél a gróf:"Szent Szűz, segélj meg!
Óh, Durendal, jó kardom, óh, be bánlak!
Ím meghalok, nem forgathatlak téged,
győztes csatában vasad hányszor védett.
Szereztem véled hány és hány vidéket
virág-szakállú Károly nagy királynak!
Nem vesz el tőlem senki, míg csak élek.
Ne szolgálj soha gyáva nép fiának!
Oly hőse, mint aki vívott tevéled,
nem lesz soha szent Franciaországnak!"

Csapja Roland a kemény sziklahátat:
Cseng az acél, de nem csorbul, nem lágyabb.
Gróf látja, ketté nem törheti már azt,
meg s megsiratva ily panasza támad:
"Óh, Durendal, beh szép te ragyogásod,
napfényben óh beh tündöklő világod!
Károly Mauriane völgyében tanyázott,
midőn paranccsal elé angyal szállott,
hogy adna téged zászlós uraságnak:
így csatolt rám a nemes, nagy király ott.
Veled szereztem neki Anjou-t, Maine-t,
szabad Normandiát, Poitou-t, Aquitaine-t,
Flandriát, Burgundiát és Provence-ot,
Lombardiát, Romagnát, Irországot,
a csehek földjét, meg a bajorságot,
Lengyelországot és Magyarországot
s adóadásra még Konstantinápolyt,
skótoknak meg spanyoloknak hazáját
s az angolokat, hogy csak őt uralják
és hány vidéket, vajh ki tudja számát,
hogy tiszteljék mind ő fehér szakállát!
Kardom miatt van bennem bú s kivánság:
haljak meg bár, ne bírja a pogányság.
Ne tűrd Uram: frank földem meggyalázzák!"

Csapja kardját Roland nagy barna kőbe,
többet levág, mint mondhatnám belőle.
Cseng a kard, nem tör, csorbul össze tőle,
de visszapattan mind a levegőbe.
Gróf látja, nincs mód, hogy kettőbe törje,
szánja kardját, vál szava kesergőre:
"Óh, Durendal, óh, Szent, Óh, tündöklő te!
Aranyfogódban van ereklye bőven:
Szent Péter foga, Vazul vére csöppje,
Uramnak, Szent Dénesnek haja fürtje,
Szűz Anyánk köntösének drága csücske:
nem juthatsz pogány marokba-ökölbe,
de kapjon inkább keresztény örökbe.
Még vittél volna mennyi hegyre-völgyre,
virágszakállú Károly sok földjére,
melyekkel ő királyok legdicsőbbje.
Sose kerülhess gyáva férfi-kézbe!
Ne tűrd Uram, frank földem szégyen érje!"

Érzi Roland, hogy halál vívja már,
fejéből szíve belsejébe száll.
Fut a deli gróf, s egy fenyősudár
alatt ledűl, hol zöld gyep ágya vár,
kardot és kürtöt két karjába zár,
feje büszkén Spanyolföld fele áll,
azért, hogy Károly majd, a nagy király,
meg mind a tábor, amely vele jár,
mondja: hódítóként érte halál.
Veri mellét, bűnért ne érje kár,
hódoló kesztyűt Istennek kinál.

Érzi Roland, hogy ideje betell,
Spanyolhont nézve csúcs hegyén hever,
egyik kezével ő mellére ver:
"Uram, sok nagy s kis bűnömért, mivel
megbántásodat akkor kezdtem el,
hogy megszülettem s mostan végzem el,
halálom percén, kérlek, könyörülj!"
Jobb kesztyűjét Istennek nyújtja fel:
angyalhad hozzá égből leröpül.

Arcával spanyol föld felé hanyatt
fekszik Roland gróf fenyőfa alatt,
fölidéz különb-különb dolgokat,
sok meghódította országokat,
frank földet, nyelvén szóló társokat,
nevelő urát, nagy Károly királyt,
s kik őt szerették, sok hű franciát.
Nem küzdheti le könnyét, sóhaját:
bánja bűnét, kéri egek Urát:
"Atyám, ki nem szólsz hazugságokat,
ki felserkentéd Lázár hűlt porát,
és Dánielt is megoltalmazád,
védj engem is, űzd bűneim sokát,
veszélyben köztük lelkemet ne hadd!
Nyújtja kesztyűjét, hódolást mutat,
kezéből Szent Gábor átveszi azt.
Roland karjára ejti homlokát,
kezét kulcsolja, lelket elbocsát.
Küldi Isten hozzá arkangyalát
s a tengervésztől védő Szent Mihályt,
Szent Gábor is égből velük leszállt,
viszik gróf lelkét földről mennybe át.

/Ford.: Illyés Gyula/

Szász Béla: Áldás

Mint a telt köpűnek szélén
Az arany szín méz kicsorran:
Ugy foly áldásom szivemből,
Ajkamon édes mosolyban.

Áldom ezt a szép világot,
Mely csak édest, mézest hordoz,
Mely virággal ékesíti,
Kelyhemet az égi borhoz.

S áldom azt, ki a világot
Oly ékessé tette nékem,
Kelyhemet megkoszorúzza:
Áldalak jóm, drágám, szépem!

S áldás, áldás, három áldás
Nagy nevedre ég királya,
A ki őt énnékem adtad
S szent lelked öntéd ki rája!...

Ács Klára: Aranycsillag

Volt egyszer egy önző, rosszívű kisleány, aki soha senkinek nem adott, soha senkivel jót nem tett. Hiába mondták neki, hogy csak a jó gyermekeket szereti az Isten, és hogy csak a jó gyermekeknek van aranycsillagjuk az égen. Ő ezt nem hitte el, hanem továbbra is rosszívű és önző maradt. Egy nap megint elkergetett egy szegény gyermeket, amiért meg merte érinteni az ő játékát, és még csúfondárosan utána is kiáltott:

- Szégyelld magad, hogy nincsen semmid, és az enyémre szorultál!

Alighogy ezt kimondta, úgy érezte, hogy sűrű fátyol borul szemei elé, és egyszerre emelkedni kezd vele a föld. Amint ismét kinyitotta szemét, a mennyországban találta magát, ahol gyönyörű, sugárzó világoskék volt minden. Kékek voltak az erdők, mezők, ligetek, folyók, hegyek. Bizony gyönyörű azúrkék volt itt minden. A kisleány körülnézett és amint jól kinyitotta a szemét, egy hófehér szárnyú kis angyalt pillantott meg. Rá is szólt mindjárt:

- Légyszíves kis angyal, vezess körül a mennyországban, mert szeretném megtalálni az én aranycsillagomat.

Az angyalka rámosolygott.

- Örömmel megyek veled, mert remélem, jó gyermek voltál a földön, és nem járunk majd hiába.

Ezzel karon fogta őt, és vezetni kezdte. Először is egy óriási ezüstős tóhoz értek.

- Hát itt mi van? - érdeklődött a leányka.

- Ez a holdvilág birodalma. Innét viszik le esténként az ezüstfényt a földre, hogy bevilágítsa az utat a szegény embereknek - felelte az angyal.

Amint tovább értek, szépséges ifjú leánykával találkoztak, aki harmatcsöppel teli korsót vitt a karján. A kisleány mindjárt megkérdezte, hogy kicsoda.

- Ő a hajnal - felelte az angyalka. - Látod, ezt a nehéz korsót viszi mindig, hogy megöntözze reggelenként a szomjas virágokat.

Amint továbbértek, megint találkoztak egy gyönyörű szép fiatal leánnyal, aki aranygolyókkal játszadozott.

- Napsugár királykisasszony - mondta mindjárt az angyalka - Játék közben elhullajt egy-egy aranygolyót, s olyankor lent ki süt az aranyos napocska, hogy fényt és meleget sugározzon azokra, akik fáznak és szenvednek. Bizony idefent mindenkinek nemes hivatása van.

A kisleány most egyszerre tömérdek gyémántcsillagot pillantott meg, melyek mindegyike mögött egy-egy fehérszárnyas kisangyal állott. Egyszerre tapsolni kezdett nagy örömében.

- Oh Istenkém, milyen gyönyörűek! - Oh, vajon melyik lehet az én csillagom?

- Keressük meg! - ajánlotta az angyalka.

Aztán el kezdték olvasgatni a neveket, mert bizony valahány csillag belsejében egy-egy kisleány neve volt beírva.

- Ez nem a tiéd, ez sem, ez sem! - mondta egyre az angyalka.

A kisleány pedig egyre szomorúbb lett. Végre az utolsó csillaghoz érkeztek. A leányka kiáltozni kezdett:

- Ez bizonyára az én csillagom, ugye jóságos angyal, ez az én csillagom?

- Majd mindjárt meglátjuk - válaszolta az angyalka.

Már egészen közel értek a szép, fényes aranycsillaghoz és nézték, hogy milyen név van beírva. De a csillag üres volt, nem állott semmilyen név rajta. A kisleánynak nagyot dobbant a szíve, és egyetlen szót sem mert többé szólni. Az angyal pedig rámutatott a csillagra, és így szólt hozzá:

- Látod, ez lett volna a te csillagod, ha jót cselekedtél volna a földön. De mert mindenkihez rossz szívű voltál, és elkergetted a szegény leánykát, aki játszani akart a te játékaiddal, hát megharagudott rád az Istenke és nem adott neked csillagot.

- Óh Istenem! - sírt fel hangosan a kisleány. Ha jóvátehetném, ha csak még egyszer jóvátehetném a hibámat, én mindenkihez jó és szíves lennék. Sohasem kergetném el többé a szegényeket.

Amint ezt kimondta, egyszerre úgy érezte, hogy két puha kéz lefelé viszi. S egyszerre csak fehér vánkosok közt találta magát. Megdörzsölte a szemét és látta, hogy az ágyában fekszik, és most már látta, hogy csak álmodott. Gyorsan az ablakra pillantott, és látta, hogy az aranyos napocska fényesen besüt a szobába.

- Mindent, mindent jóváteszek! - sikoltotta ekkor boldogan. - Ezentúl mindig adni fogok a szegényeknek, és nem kergetem többé el őket. Azt akarom, hogy ha még egyszer felkerülök a mennyországba, hát nekem is legyen arany csillagocskám.

És be is tartotta a szavát. Aranyos szívű, földön járó kisangyal lett belőle.

/Forrás: jézusatyánk.hu/

Gottfried August Bürger: Természeti jog

Igényem s kedvem szerint téphetem
a természet gyümölcsét és virágát.
Beszívhatom fűszerek illatárját,
és minden szépre rálelhet szemem.
Élhetek szőlőn, mézen, juh-tejen,
csészémbe sajtolt nedvük zsongva jár át,
elém görbiti paripa a hátát,
s enyém a hernyó-szőtte taft, selyem.
Álomba ringathat vagy felriaszthat
a csalogánydal, mely repesve száll,
míg elnyugtat pihe- vagy moha-pamlag.
Hát miért tiltja emberi szabály
hülyén, midőn a vágy lebirna már,
hogy Mollym kéjes ölébe zuhanjak?

/Ford.: Eörsi István/

Vittorio Alfieri: Alpesi magányban

Ott, hol keményen, némán, szent magányban
tetszett éltét élni a nagy Brunónak,
járom lassan a sziklás kaptatókat
s búsan: a bú természet átka nálam.
De hozzá még szerelmi gond a társam,
melytől lelkem a könnyekben felolvad:
nem lelem soha már a napos oldalt,
búsult elmémmel bárhogy is kivánjam.
Mégis e szörnyű szirtek és ez ében
erdők, e zengő források s e rejtett
völgyek között új ízt nyer szenvedésem.
Ily kéjekkel kevés, ki dicsekedhet,
de kínjaim sem érthetők, csak éppen
tüzes költőknek s bús szerelmeseknek.

/Ford.: Tótfalusi István/

Vittorio Alfieri: Szerelem és csönd

Oh, hölgy, szeretlek-é? Akarva sem kiáltnám.
Elárulhatja szó, mily édes ízeket
gyűjt szívembe, midőn kegyesen emeled
rám fényszemed, miben mély értelem szitál rám.

Szeretlek? - kérdezed. Zárt ajkam nem kiált már?
Hosszú sóhajaim nem vallanak Neked?
És megbúsult szivem, mely már holttá eped,
míg moccanatlanul csüggök szemed varázsán?

Könnyeim minden egy percben nem vallanak?
Bennük eggyé vegyül félsz és remény, amíg
egyszerre áhitom: apadjon, egyre folyjon?

Így vall minden izem, - csak nyelvem hallgatag,
mert sejti már szivem: ahhoz képest, amit
átérez, semmi, ha - "szeretlek" - ezt kimondom.

/Ford.: Jánossy István/

Vittorio Alfieri: Dante sírjánál

Atyám, Dante, ha üdvözült szemeddel
idelátsz, hol ma roskadozva állván,
jó tanítványod sóhajos kebellel
borul porodra, mit födöz e márvány -

villantsd szemed reám! Gondomat Te vedd el,
világosíts meg, szikrázó szivárvány:
irígy senkikkel küszködnöm minek kell,
ki úgy indultam, hogy glória vár rám?

- Öcskös, ezt ismerem. Ma is fáj nékem,
hogy általam él most is pár pupák,
kiről tudtam: taposnom rajt' is szégyen.

Ha rám hallgatsz, hát nem búsulsz tovább!
Eredj, dalolj, győzz! s ha lábod ügyében
ily senkiket lelsz, gázolj rajtuk át.

/Ford.: Rónai Mihály András/

Johann Wolfgang Goethe: Természet és művészet

Mily ellentét: természet és művészet!
s előbb, mint gondolnád, egymásra lelnek.
Utálatom már elrepült, elernyedt,
s egyformán vonz a kettő: egybe még szebb!

Minden igaz küzdés csak egyre késztet!
csak úgy izzítja szabadon a lelked
a természet, ha magad láncra verted
művészetével a szorgalmas észnek.

Ez minden alkotás belső szabálya:
kötetlen szellem szárnya sem repdes fel
a teljességig, mely az ég felé tűnt.

Ki nagyot akar, magát zabolázza,
korlátozásban tűnik ki a mester
s csak törvény adhat szabadságot nékünk.

/Ford.: Jánossy István/

Johann Wolfgang Goethe: Ismét a kedves

Mi késztetett megint betűvetésre?
Ha kérdezed, drágám, mit is feleljek?
Hisz közlendőm sincs voltaképp jelenleg:
csak jusson e levél a drága kézbe.

Mert nem mehetek, vigye, mit cserébe
küldök, egészét osztatlan szivemnek,
s reményt, rajongást, örömöt, keservet:
mindennek nincs se kezdete, se vége.

Mit sem közölhetek a mai napról,
míg küzdve, vágyva, sejtve és akarva,
hűséges szivem kész hozzád repülni:

így álltam ott, így néztem rád föl egykor,
s szót sem szóltam. Mi szükség volt szavakra?
Lényem önnönmagában teljesült ki.

/Ford.: Kálnoky László/

Johann Wolfgang Goethe: Búcsú

Ezernyi csók után mohó maradtam,
s egy csókkal kellett búcsút venni kurtán!
A válás mélyen sajgó kínja múltán
kéjes kinccsé lett, melytől elszakadtam,

a part, míg láthattam világosabban,
s házak, hegyek, dombok, folyón a hullám:
majd délibábbá, messzi kékben úszván,
távolodó, áttetsző árnyalakban.

S hogy nem nézhettem már, csak a habokra,
rátört megint a forró vágy szivemre,
s az eltűntet kívántam keserűen.

Majd, mintha csak az égbolt felragyogna,
úgy tetszett, nincsen semmi, semmi veszve,
s enyém mindaz, miben csak részesültem.

/Ford.: Kálnoky László/

Johann Wolfgang Goethe: Kedves találkozás

Állig köpenybe burkolódzva jártam
a szirtek közt a szürke meredélyen,
s onnét a télies völgybe értem
nyugtalanul, elbujdosásra szántan.

Egyszerre, mintha új nap kél vidáman:
egy lányka jött, szinte a menny szinében,
s oly szép volt, mint a költői regékben
a kedves nők. Megenyhült tőle vágyam.

De hagytam menni, elfordulva önként,
s még jobban redőimbe burkolództam,
mint ki dacból úgy melegszik, magában.

Ám követtem. Ő megállt. Ennyi történt.
S én nem tűrhetem már tovább, ledobtam
burkomat, és a karjaimba zártam.

/Ford.: Rónay György/

Vincenzo Monti: A halálhoz

Halál, ugyan mi vagy? Legfőbb csapásnak
a vétkes hisz s a bűnös lelke retteg:
égi bosszúnak zsarnok szeme lát csak,
ha érzi súlyát éber s gyors kezednek.
De a boldogtalan, mert annyi bánat
ülte lelkét s reményei kivesztek,
évektől csonkoltan eped utánad,
s a végső óra jöttén csak nevethet.
Márs porondján kihívnak az erősek,
kik életük könnyen kockára dobják:
s nem sáppad arca, várva rád, a bölcsnek.
Halál, homályos árnyék, mondd, ki vagy hát?
Jó is, rossz is, hogy váltakozva öltsed
érzelmeink természetét s alakját.

/Ford.: Tótfalusi István/

August Wilhelm von Schlegel: Ave Maria

A Szűz pihen - alázat minden éke -
alkonyi árban a kunyhó előtt.
Nem sejti, Isten eljegyezte őt,
de lelke rétjén elömlik a béke.

S lám! ifju jő most, fénylik öltözéke,
kezében pálmaág: szelíd erők
járják át az édesen reszketőt,
mert az arcról öröm villan feléje.

Üdvözlégy Mária! Így szól a vendég,
s hírül adja, mit rábízott a szent ég:
Az Úr hatalma ölel majd körül.

S néki mellére kulcsolódik karja,
hol titkos mély érzés ébred belül,
és szól: Legyen, miként az Úr akarja.

/Ford.: Tótfalusi István/

William Wordsworth: London, 1802

Milton! ez órában, most kéne élned:
Anglia vár: e poshadó vizek
rossz ingoványa. Kastély és liget
bősége, oltár, kard és tűzhely, ének
elárverezte boldog életének
ős angol fényét. Önző emberek
vagyunk: rázz föl minket, s jöjjön veled
erő, szabadság és erényes élet.
Akár egy csillag, távol élt lelked:
szabad tengerként dörgött egykoron,
mint puszta menny, fenséges-szabadon,
így jártad meg az élet útjait,
víg istenként: s mégis magadra vetted
a világ apró, földi gondjait.

/Ford.: Bárány Ferenc/

William Wordsworth: Az álomhoz

Juhnyájra, mely egyenként ballag át
egy szűk hídon...záporra, méherajra
és vízesésre...szél és habmorajra...
fehér sík égre...sima tóra...tág
mezőre...mindre gondoltam - s tovább
fekszem - álmatlan: - s már hajnali zajra
gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja
s az első méla kakukszó kiált.

Így tegnap éjjel és két éje már
nem nyerlek én, óh Álom! drága, lanyha...
Ne kínozd azt, ki oly régóta vár!
Mi nélküled a reggel dús aranyja?
Jer, nap és nap között áldott határ,
friss gondolat s víg épség édesanyja!

/Ford.: Babits Mihály/

Friedrich von Schlegel: Színjelkép

Hadd rakjon fehér oltárt a nemes kedv,
szórjon az ábránd bíborszínű lángot,
s a szerelmet középen ott találod,
hol zöldfényű tűzoszlopok remegnek:

barna fürtök mirtusszal elegyednek,
arany gyümölccsel áll eléd barátod,
húgok kötnek rád babér- s rózsaláncot,
gyermekek virágdíszben közelednek. -

Régi festőknek volt jámbor szokása
egy vonással értelmezni a képet,
a színek egyességét kiemelve:

e dal se művel kevésbé merészet,
ha a költészet magvát magyarázza,
száz színt szórva az édes szerelemre.

/Ford.: Kálnoky László/

Johann Ludwig Tieck: Az ifjú

Mit mondasz, ó, erdő? Virágok miféle
édességét vágyom beszívni mélyen?
Csendes vizek, az árból, szinte érzem,
egy szó szökne belém, üdvözitésre.

Nap, te, ki engem beburkolsz a fénybe,
szín, mely virágokban hal meg éppen,
láng, mi a zöldben csak fakulva ég benn -
dal, ár, fény és virágszedés mivégre?

Ez nő meg bennem, mint vak éj egészen,
mint hajnalpir az éjt lenyelni vágyja,
mint lanyha este folynak lomha fények.

Az egységben minden bomolva szétmegy:
mint vak erők, eszméletért tusázva,
nem emlékszem rá, hogy mi vagyok, én sem.

/Ford.: Viola József/

Aurelio M. Espinosa: A csodatevő furulya

Volt egyszer egy embernek három fia. A két nagyobbik folyton csúfolta a legkisebbet, mert ennek nehezebben fogott az agya, mint az övék.

Egyszer aztán így szólt az apa:

- Nagy mihaszna ez a fiú, legyen pásztor belőle, ha már másra nem jó.

Így aztán pásztor lett a legkisebb fiú. Egy álló esztendeje őrizte már a juhokat, amikor egy nap találkozott egy öregasszonnyal. Megszólította az anyóka a fiút:

- Mitévő vagy itt, kedves fiam, a birkákat őrzöd?

- Bizony, anyókám - felelte a fiú. - Ebből is láthatod, hogy bátyáim nem szívelnek engem, és azt is láthatod ebből, hogy apám úgy vélekedik, hogy pásztorkodásnál egyébre nem vagyok való.

- Aztán hogy megy a sorod? Jó ember-e a gazdád, és ad-e eleget enned? - tudakolta tovább az anyóka.

- Nem panaszkodhatom - felelte a fiú -, jó ember a gazdám, és nem éhezem nála.

- Akkor hát nem is kívánsz magadnak semmit? - szólt az öregasszony.

- Szeretnék egy furulyát.

Az anyóka egy furulyát adott a fiúnak, és azzal már ment is az útjára.

Alighogy eltűnt az öregasszony, a pásztor a szájához emelte a furulyát, belefújt, és lám: a juhok egyszeriben táncra perdültek. A fiú mindegyre csak fújta furulyáját, a sok juh és kecske pedig járta, ahogy bírta.

És ez így ment napról napra. A pásztor csak fújta, a birkák meg kecskék addig táncoltak, amíg el nem terültek a földön, négy lábukat kinyújtva, hogy kiszuszogják magukat. Mégis, a pásztorfiú állatai szépen gömbölyödtek.

Látta a többi pásztor, hogy a fiú nyája szemlátomást hízik. Így tűnődtek:

- Ugyan mit talált ki ez a legény, hogy ilyen jó húsban vannak a juhai meg a kecskéi?

Meglesték azután a pásztorok, hogyan táncoltatja a furulyás fiú a nyáját. Elmentek hát a gazdához, és elmondták neki, hogy a pásztorfiú furulyázik az állatoknak és együtt táncol velük.

De a gazda nem akarta hinni a dolgot. Kapta magát és kiment a legelőre, hogy saját szemével lássa, mit művel az a fiú. Meglátta a pásztort, és ráköszönt:

- Jó reggelt, fiú! Miért nyújtózik a földön valamennyi birka?

- Pihennek - mondta a fiú.

- Szóval igaz, hogy a juhaim táncolnak?

- Igaz bizony, gazduram, ha furulyázom, rögtön táncra kerekednek.

- Hadd lássam! - szólt a gazda.

A fiú megszólaltatta a furulyát, a kecskék és gödölyék örömükben tüstént táncolni kezdtek. A pásztor maga is legényesen aprózta. Egyre vadabbul furulyázott a fiú, egyre szilajabban táncolt a nyáj. Jókedvében a gazda is velük járta, úgyhogy a végén, ahányan csak voltak, mind táncoltak, a gazda, a pásztor, a juhok, a kecskék. És mind veszettebbül fújta a fiú, mind veszettebbül forgott a gazda meg a nyáj. Végül is a fiú megelégelte a mulatságot, pihegve elterült a földön: példáját követték a juhok, a kecskék, és a gazda.

Amikor hazament a gazda, otthon mindent elmondott a feleségének. De az asszony így szólt:

- Ugyan ne tarts engem bolonddá! Ki látott már valaha olyant, hogy juhok és kecskék táncoljanak?

- Ha nem hiszed, menj oda magad, majd elhiszed a saját szemednek. Mikor ez a fiú furulyázik, senki sem állja meg tánc nélkül.

De hiába erősködött, az asszony csak ezt hajtogatta:

- Hát hinni ugyan nem hiszem, de nem bánom, odamegyek és megnézem, mi van a dologban.

Elindult a pásztorhoz meg a nyájhoz. Amikor odaért, megkérte a pásztort, szólaltassa meg újból a furulyát. A fiú furulyázni kezdett, a juhok és kecskék pedig egyszerűen megint táncra perdültek. És mind veszettebbül fújta a fiú, mind veszettebbül táncoltak a juhok és a kecskék. Amikor az asszonyság ezt látta, ő sem állhatta meg, táncra perdült ő is. Mind vadabbul szólt a furulya, mind szilajabba táncolt az asszony meg a nyáj. Így járták a táncot, amíg csak a pásztor meg nem elégelte a mulatságot, és akkor mind elnyújtóztak, hogy kiszuszogják magukat, a gazdasszony, a pásztor, a juhok, a kecskék. Amikor pedig az asszony összeszedte magát, hazatért.

Otthon megkérdezte tőle az ura:

- No, mit láttál, táncoltak a juhok?

- Meghiszem azt, a kecskék nemkülönben, én meg velük - felelte az asszony. - Ha ez a pásztor furulyázik, minden teremtett léleknek táncolnia kell.

- Megmondtam neked előre - felelte a gazda.

Azután megegyezett a feleségével, hogy jobb lesz, ha elbocsájtják a pásztort, aki minden teremtett lelket megtáncoltat. Úgy is lett. De alig ment el a fiú, a kicsiny juhok és kecskék néhány nap múlva bánatukban sorra elhulltak, mert nem hívta őket többé táncba a szép furulyaszó.

A fiú pedig hazament édesapjához. És mikor elmesélte, mi történt vele, a két bátyja megint kicsúfolta, apja pedig így szólt:

- Mondtam, hogy mihaszna fiú ez. Jobb lesz, ha itthon marad, ti pedig eljártok hazulról dolgozni, pénzt keresni.

Másnap be is küldte az apa a legidősebb fiát a faluba almát eladni. Útközben a fiú egy öreg anyókával találkozott, aki ráköszönt:

- Mit viszel a vásárra?

A fiú így felet:

- Patkányt árulok.

Az öregasszony erre így szólt:

- Hát jó, akkor változzék igazán patkánnyá, ami a kosárban van!

Amikor a fiú a faluba ért, és elő akarta szedni az almákat, csupa patkány bújt ki a kosárból. Mind több és több patkány ugrott elő, amíg csak az egész falut el nem özönlötték. Feldühödtek emiatt a falubeliek, derekasan elpáholták a fiút, ez meg elfutott.

Másnap az apa a középső fiát küldte a faluba, hogy eladja a kertjükben termett narancsot. Az úton ő is találkozott az öreg anyókával, és ez megszólította:

- Jó napot! Mit viszel a vásárra?

A fiú pedig így felet:

- Madarat.

Az öregasszony ezt mondta:

- Hát jó, legyen igazán madár a kosaradban, de sok!

Amikor a fiú a faluba ért, és felnyitotta a narancsos kosár fedelét, egész sereg madár röppent ki belőle, és nem is volt a kosárban semmi egyéb. Elszontyolodva, üres kézzel ment haza a fiú. Ekkor a legkisebb fiú így szólt az apjukhoz:

- Édesapám, most már én szeretnék a faluba menni. Küldjön kend engem oda, majd meglátja, milyen szerencsével járok.

A két bátyja nagyot hahotázott, és így szólt:

- Eredj már, te tökfilkó, ugyan mit tudnál te végezni ott, ahol mi ketten pórul jártunk?! Te tízszeresen pórul jársz majd!

De az apa hajlott a legkisebb fiú szavára, és elbocsátotta hazulról egy teli kosár szőlővel, hogy adja el a faluban.

Útközben a legkisebb fiú is találkozott az öreg anyókával, s ez így szólt hozzá:

- Mit viszel a vásárra?

- Szőlőt - felelte a fiú. - Akarsz-e belőle kóstolót?

- Nem, köszönöm - válaszolt az anyóka. - Temérdek szőlőt fogsz eladni.

És a fiú bement a faluba, hogy eladja a szőlőt. De minél többet adott el belőle, annál több volt a kosárban. És egyre több és több szőlőt adott el, míg végül sok-sok zacskót teletömött pénzzel, és vitte haza az apjának.

Az úton hazamenet belefújt a furulyába, erre újra megjelent előtte az öregasszony, és így szólt hozzá:

- Ne furulyázz, édes fiam, míg haza nem értél!

Mikor a fiú hazaért, elébe jött az apja meg a két bátyja. Mondja az apja:

- Biztosan baj történt megint, ez a tökfilkó alighanem valami újabb galibát csinált.

A fiú belépett a szobába, és megszólalt:

- Sok tallért hozok, édesapám, olyan sokat, hogy csak üggyel-bajjal tudtam belegyömöszölni a kosárba. De ezekben a zacskókban még több pénzt hozok. Ezeket is olyan degeszre tömtem, hogy szépszerével bajosan tudom kiszedni.

Az apja erre megkérdezte:

- Hát akkor mitévők legyünk, hogy a pénz előkerüljön a zacskóból és a kosárból?

- Ne törje azon a fejét, édesapám - felelte a legkisebb fiú -, mindjárt meglátja, mi lesz.

Azzal belefújt a furulyába, és azon nyomban táncra perdültek a tallérok és a garasok, és táncolva perdültek ki a zacskóból és a kosárból. A fiú addig furulyázott, amíg minden pénz ki nem huppant az asztalra. ekkor látták csak, milyen gazdagok lettek.

Most már bátyjai is jobb szívvel voltak a fiúhoz, apja pedig így szólt:

- Ebből a pénzből házat építünk magunknak.

Meg is tették, és a ház nagyon szép lett, csodaszép. De hát minden pénzük ráment. Megint csak töprengeni kezdett az apa:

- Most aztán mindnyájan útnak indulhatunk. Majd meglátjuk, hogyan boldogulunk a nagy világban!

A két nagyobbik fiú külön indult el, mert ők nem bíztak senkiben, de a legkisebb fiú az apjával együtt vágott neki az útnak, más irányba, mint a bátyjai. A legkisebb fiú és az apa sok falut útba ejtett. Olajat árultak. Minden olajukon túladtak, és az árából tojást vettek. A legkisebb fiú úgy örült a jó vásárnak, hogy édesapjához fordult:

- Apám - mondta -, most, hogy már minden olajat eladtunk és ennyi tojást vettünk az árán, örömömben megint furulyázni szeretnék.

És már fújni is kezdte a furulyáját. Erre a tojások egyszeriben táncra perdültek a kosarakban. De az apa felkiáltott:

- Az ég szerelmére, fiam, ne furulyázz! Nem látod, hogy a tojások táncolnak, és hamarosan mind eltörik?

- Ne gondoljon ezzel, édesapám - felelte a fiú.

Tovább szólt a furulya, a tojások pedig folytatták táncukat a kosarakban.

- Nem, édes fiam, ne játsszál tovább, hiszen mind eltörik a tojás!

- Ne gondoljon ezzel, édesapám, ezek ugyan el nem törnek!

És mind veszettebbül fújta a fiú, és mind szilajabban táncoltak a tojások, míg végül az apa és a fiú is táncra kerekedett. Így táncoltak mindannyian, az apa, a fiú, a tojások a kosarakban, amíg csak a fiú meg nem elégelte a mulatságot.

Hamarosan hazamentek. Olyan temérdek tojás volt a kosarakban, hogy ki sem tudták szedni valamennyit.

Az apa megszólalt:

- Hm, hm, mitévők legyünk, hogyan szedjük ki a kosárból ezt a sok tojást?

A fiú erre szájához emelte a csodatevő furulyát, és íziben kizökkentek a tojások a kosarakból, egy darab sem maradt bennük. A fiú pedig csak ennyit mondott:

- Ebből majdcsak eléldegélünk.

Újra útnak indultak és eladták a tojásokat, de minél többet adtak el, annál többet szedhettek ki a kosarakból. Így aztán újra meggazdagodtak.

Nemsokára hazatért a két nagyobbik fiú is, de egy árva garas nem sok, annyi sem volt a zsebükben. Szegényebbek voltak, mint valaha. De mert nem voltak jó szívvel öccsükhöz, elvették tőle a furulyát. Csakhogy a legkisebb fiúnak nem is volt többé szüksége rá, hiszen most már gazdagok voltak, ő is, édesapja is. A kér nagyobbik fiú gyorsan elinalt a furulyával, és azt gondolta: most már ők is hamarosan megszedik magukat.

De bizony rosszul számítottak! A furulya csak a legkisebb fiú kezében művelt csodát: senki másnak nem hozott szerencsét.

Fordította: Gáspár Endre

Csokonai Vitéz Mihály: Az esztendő négy szakasza

Tavasz virít, s száz rózsa nő
Orcádnak Édenében,
S szemed kerűletében
Május mosolygó napja jő.

Nyár van nekem, s halálra fő
Szívem tüzes hevében,
Mert Ámor ég egében,
S caniculát tett benne ő.

Ősz űl setét orcámba, és
Sok búja fellegével
Özönnyi könnyzáporral és

Tél szállt fagyos jegével
Szívedbe, s abba semmi rés
Nem ég Ámor tüzével.

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)