2011. március
Sinka István: Három öreg
Azon a délelőttön, ha nagy eső nem esik, az öreg Vakarcs lábát széttapossa a bivaly, mint holmi fiatal sárgarépát. A dolog úgy történt, hogy délutánra járván az idő, az öreg bivalyos takarmányt húzatott, zöld csalamádét. A két bivaly, a két fekete behemót, oldalukat összevetve, lábukat kifele feszítve erőlködött. Nagy volt a teher. A négy kerék sírt, a járom recsegett. Öreg Vakarcs csendes szóval biztatgatta őket. A fejükkel egy irányban lépdelt, egészen közel, úgyhogy a rudas bivalynak nagy szőrös füle az inge derekát legyezte. Vakarcs nem vigyázott, a megszokott mozdulatokkal járt, de megcsúszott a sárban, s lassú, öreg lába a bivaly kegyetlen talpa alá került, s egy-két pillanat erejéig ropogott, mint a csirkecsont. Ahogy a bivaly továbblépett, akkor húzta ki a lábát az öreg, mi a sárba benyomult egész a száraz földig. Valami nyafka fiatal elájult volna azonnal. Az öreg azonban először szólt a bivalyoknak, s azok megállottak. Aztán leült a sárba, lába szárát két kézre fogta, s lába fejét felemelte. Véres bőr-csont és sárcsimbók volt az az egész, nem lábfej. Fekete palacsinta, miből minden oldalról pisított a vér.
- Na bizony - sziszegte -, azzal aztán mán nem sok nyúl után futok.
Aztán a vastag, erős kamzsinyélre támaszkodott, fél lábbal vonszolva magát, a rúdszárnyra ült, szólt a bivalyoknak, s annak rendje-módja szerint behúzatta a csalamádét a majorba. Utána a kútnál megmosta a lábát, s kapcából nagy bubát kötött rá.
Hajnalra már nem tudott lábra állni. S utána még öt napig vergődött embertelenül. S akkor ötödnapon megszőrösödve, lesoványodva, reszketve az uraság elé állott.
- Hát kenddel mi van? - szólt rá az uraság, nagyságos Kövér Tihamér úr.
- Eltaposott a bivaly, nagyságos uram! Azazhogy a lábam fejét.
- Miért nem vigyázott kend?
- Igen, nagyságos uram, lehet, nem vigyáztam. Megcsúsztam, Sár vót.
- Hm! Oszt csúnya?
- Csúnya, igen! Oszt mán a térgyemig dagadt! - motyogta bivalyos Vakarcs, s kezdte a lába fejéről lebontani a bubát.
Mikor a nagyságos úr meglátta a szörnyű lábat, maga is meghökkent.
- Hát ez csakugyan csúnya! - mondta és elfordult.
- Az nem baj, nagyságos uram, hogy csúnya, csak el ne öntse a sebvíz!
- A sebvíz?...
- Az, nagyságos uram: a sebvíz. Mert akkor vígem van!
A nagyságos úr megnézte jól a lába bubájával bajlódó sápadt, összetört kis öregembert, s megkérdezte:
- Hány éves kend?
- Úgy hetven körül lennék, nagyságos uram!
- Hetven körül! Hm! Aztán fél kend, hogy meghal? Hát meddig akar kend élni?
- Hát addig, nagyságos úr, ameddig elrendeltetett!
- Ameddig elrendeltetett! - fortyant fel a nagyságos úr. - Hát ide hallgasson kend! Kenddel együtt már három ilyen tehetetlen vénember van a majorban, kend az egyik, az öreg Poszák, a féllábú a másik...
- Elszaladt véle a lú, nagyságos uram, úgy történt, oszt az árokba fordult! - mentegette mintegy önmagát is az öreg bivalyos.
- Aztán az öreg Gurbuly, a csonka kezű...
- A szecskavágó vágta le neki, uram!
- Mért nem vigyázott!...Azt akarom mondani: gyógyítsa kend magát meg, ha úgy tetszik, aztán menjen ki a másik két vén nyomorékhoz, mert a kend lábából már nem lesz láb, ahogy én látom - és tengericsőszök lesznek kendtek, tengeritörésig...Aztán meg hát, nagy a világ! Érti kend, ugye?
- Értem, nagyságos úr, de...
- De?
- De ott van még a tengeritörís után a búzavetís...Varnyúcsősz kell oda!
- Varnyúcsősz? Jó! De aztán gondoskodjon kendtekről, mindegyikről a családja.
- Nincs, nagyságos uram. Az asszonyok meghaltak, a gyerekeket meg elvitte a háború, elpusztultak! Egyedüli magányos emberek vagyunk mind a hárman!
- De kihaltak kendtek! - zúgott Tihamér úr. - Mint valami főúri családok...Amit mondtam: mondtam. Köszönjön kend, oszt mehet!
Az öreg Vakarcsnak kétágú gallyból volt a mankója, s a két ág köze valami ruhafélével kibélelve, hogy ne törje a hóna alját. Azon nyögve, keserűen elbicegett.
*
Késő ősszel, mikor a szálló varjúcsapatok mindegyike meggyőződött arról, hogy már nincs csírázó búzamag a földben, mert mind kikelt, három öregember topogott a homokbánya fele: egy féllábú, egy másféllábú és egy csonka kezű: Vakarcs, Poszák és Gurbuly. A homokbánya hosszú, kemenceszerű üregével mélyen benyúlt a föld alá, szája meg volt gyámolítva, hogy be ne omoljon. Alul küszöb, fölül szemöldökfa, s a kettő között három ágas tartotta a roppant súlyt. A szemöldökfa már meg is volt hajolva, itt-ott szilánkok szegetődtek ki belőle, jelezve, hogy erőt vesz rajta a bánya hatalmas, vastag homloka nemsokára.
- Hát itt vónánk, emberek! - mondta rekedten Poszák.
- Itt! - tűnődött el Gurbuly.
- Igen, itt vagyunk! - suttogta Vakarcs, s megszemlélte a homokbánya száját.
Beléptek a bányába, be egész a legvégibe, s ott lerakták a cókmókjukat: a bográcsot, a szűrt, a szógrafát, a tarisznyát. S mikor takarosan elrendezték, Vakarcs megszólalt:
- Hát ha azírt jöttünk ide, amiért jöttünk, akkor hajtsuk is vígre! Senkink sincsen, semmivé vált az élet!
- Semmivé! - mondta Gurbuly.
- Azzá biz a: semmivé! - ült le szűrére Poszák.
És ültek, és hallgattak ott mozdulatlanul. Nem hallották, inkább érezték, hogy a világ teréből, s az időből a megsemmisülés percei feléjük rohannak.
Kívülről sárga őszi fény sápadozott be hozzájuk, s e világításban úgy nézték egymás arcát, mint valami régi, fakó táblát, mire mindegyikőjüknek valami emléken túli történet van elmosódottan följegyezve. S ami föl volt jegyezve, azt már nem is akarták, nem is tudták leolvasni, csak az öregség s a magányosság görbéit ismerték ott, meg azt a csöppnyi, még most is beíratlan kis részt, ahova az elkövetkező perc majd beírja az örök titkot, amit meg nem fejt többé az örökkévalóságban senki...Majd befolyik az a homok közé, s olyan lesz, mint a semmi.
Ültek szótlanul, s mivel Poszák már alig tudta elviselni a kibírhatatlan csendet, megszólalt:
- Hát bizony, hogy jön ez a tél is, ni, hova is mehetnénk máshova?!
- Nincs máshova! - szólt halkan Gurbuly. - Meg osztán így határoztunk!
Vakarcs pedig felállott, kezébe vette a nagyfokú, öreg fejszét, előrebicegett ,rossz lábával megtámaszkodott a tárna szélibe, s ahogy öreg keze bírta, nagy kótogással kiverte a szemöldökfa alól a szélső ágast, aztán a közbülsőt, aztán visszamászott s leült ő is a szűrire.
- Így kell ennek lennie! - mondta.
- Így! - ismételte utána a másik kettő.
S amíg szóltak, a bánya mennyezetéről itt-ott homoksugarak pisítottak az üreg belsejébe, utána valami nehéz moraj hallatszott, mintha nyögött volna a bánya boltozata, aztán szédítő, súlyos dobbanás hallatszott, olyan, mint amikor a mennykő megüti a földet. A bánya eleje beomlott és száraz, hűvös sírkamrába zárta be a három öreget, kik úgy éltek, mint sok igában megtört emberek, s úgy haltak meg, mint az árvák, s úgy temetkeztek el, mint sok ezer évvel ezelőtt meghalt sumer királyok.
Jannisz Griparisz: Álom
Jöjj, álom, és fogj el engem az ágyon,
hol átadom neked a testem s a lelkem -
segíts, hogy enyhüljön - hisz erre vágyom -
a sötét fájdalom itt a szívemben.
Ezt kérem tőled: a mély nyugalomban
- mintha testvéred vett volna magához:
olyan legyek: - és mint egy liliomban
elég, ha bennem annyi élet szálldos -
mint egy jégeső-fehér liliomban,
melynek, mikor új fény jő: nem titokban
lobog nagy-nagy ujjongás földön-égen:
egy lelkecske jön szirmait csókolva
egy csillogó harmatcseppel szívében,
hogy előtte a hajnalt kibontsa.
/Ford.: Végh György/
Farkas Viktor: Hangulat
Tavaszi éj van. Az eltemetett
Ábrándok, régi álmok szárnyra kelnek,
Lombok susognak halk dicséneket
Az uj tavasznak, az uj szerelemnek.
Zenét hallok: a csók, a vágy dalát,
Mintha szerelmes manók énekelnék
Az epedő, a lágy melódiát.
A dalos tündért hiába keresnéd,
A tavasz hangja szól: a némaság.
Csókról mesél e szent, nagy némaság,
Mely elmulik és uj életre támad,
Melyben ott rejlik egy egész világ:
Kín és gyönyör, a boldogság, a bánat.
A sziv elrepül az álomvilágba
E feltámadás néma ünnepén:
Fakadó rügyek, csókok tavaszába'
Mért tünődöm egy régi, bús mesén?!
Miért, hogy az elmulást érzem én?!
/Forrás: Debreceni Szemle, 1912. I. évf. 20. sz./
Longfellow: Excelsior
Az alpok falvát éj takarta
Midőn egy ifju oda tarta,
A hó és jég közt zászlajáról
E különös jelszó világol:
Excelsior!
Arcza borús, szeme beesve,
Mint kard villámlék a hüvelybe,
És ezüst trombita zengése
Az idegen nyelvnek csengése:
Excelsior!
Boldog lakok világát látta,
A háztűz meleg fényt sugárza,
Fönn a jeges kisértő réme
Ajkára ily sohajt idéze:
Excelsior!
Az öreg inti:"a szorost ma
Ne kisértsd meg, zivatar mosta,
Széles és mély a zugó örvény."
Az ezüst hang rivall rá büszkén:
Excelsior!
"Maradj - mondja a lány - pihenjen
Fáradt, lázas fejed e keblen."
Köny rezge fényes kék szemében,
De ő felel sohajtva, mélyen:
Excelsior!
"Vigyáz száraz fenyő galyától,
A borzalmas hólavinától."
Ez volt a pór jó éjszakája,
Egy hang felel már messze rája:
Excelsior!
Jámbor barátok, hogy hajnalba'
A szent Bernardon a magasba
Rég ismételt imájuk küldék,
Egy hangot visz vele a hűs lég:
Excelsior!
A hű kutya hóba temetve
Egy utazó holttestét lelte,
Ki zászlóját dermedt kezével
Fogta e fönkelt jeligével:
Excelsior!
Élettelen feküdt, de szépen
Ott a hideg szürkülő éjben,
S távol miként a hulló csillag
Szólott a tiszta égből egy hang:
Excelsior!
/Ford.: Czakó Imre/
Varsányi Gyula: Miért?
Miért az arczodon ború?
Mért vagy örökké szomorú?
Az élet ott kinn egyre forr,
Mért hogy magával nem sodor!
Nem kell neked virágmező,
Bánt téged az örvendező.
A te világod az avar,
Magány, hol senki sem zavar!
Miért hogy társra nem találsz?
Milljók között egyedül állsz!
Mért éget a vágy szüntelen?
El nem csitítja szerelem.
Mi űz tova oly lázasan,
Mint hegyről rohanó folyam?
S bármerre jársz, bármerre kelsz,
Sebedre írt sehol se lelsz!
Feléd hajolna minden ág,
Mégsem nyujthatja e világ!
Hazádat itt nem lelheted:
Az hajszol, űz: az a sebed!
Keresed egyre szebb hazád:
De itt sehol se vár reád!
Utad a síron túl vezet -
Azt egykoron föllelheted!
Középkori monda: Leir király
Bladud király után fia, Leir örökölte a birodalmat, és hatvan esztendeig uralkodott gyönyörű országán. Bölcs tanácsosai javaslatára pompás várat építtetett magának, és a saját neve után elnevezte Kaerleirnek. Ez a Kaerleir, vagy másként Leicester, fölséges vár volt a régi időkben, később azonban sok minden baj érte, s végül lakóit fogságba ejtették, és falait lerombolták.
Leir királynak nem volt fia, csak három lánya: ezért aztán sokat töprengett, hogyan tarthatná fönn családjának uralmát az országban. A három lány közül a legidősebbiket Gornoille-nak hívták, a középsőt Regau-nak, a legkisebbiket, aki mindnyájuk közt legszebb és a legpallérozottabb volt, Cordoille-nak. Apja is ezt a legkisebbik lányát szerette a legjobban.
Leir király, miután - mint említettem - hatvan esztendeig viselte az uralkodás gondját, szerfölött megaggott és elgyöngült: említettem azt is, mennyit emésztette magát amiatt, mi lesz birodalmával, ha ő egyszer lehunyja a szemét.
"Mi egyébet tehetnék - tanakodott magában -, mint hogy fölosztom három leányom közt az országot? Igen, így cselekszem, előbb azonban próbára teszem őket, s aki a legjobban szeret, annak adom szép országom legszebb részét."
Így töprenkedett az öreg Leir király, és így is cselekedett. Először kedves Gornoille lányát hívatta maga elé, s így szólott hozzá:
- Tudod, Gornoille, hogy igen-igen szeretlek. Mondd meg igaz lelkedre: mennyire szeretsz, mennyire becsülsz engem?
Gornoille összeszedte minden furfangosságát, és nagy hamisan így felelt apjának:
- Édes jó apám, Isten engem úgy segéljen, többet érsz nekem, mint az egész fényességes világ: igen, többet érsz nekem még a tulajdon életemnél is. Mindezt tiszta szívből mondom, hitelt adhatsz a szavamnak.
Leir király hitt az álnokságnak, s így felelt:
- Édes lányom, Gornoille, mondom neked, busás jutalom jár szívből való szeretetedért. Engem bizony nagyon megnyomott már az idő, te pedig nagyon szeretsz engem, jobban szeretsz mindennél a világon. Tudd meg: három részre osztom szép országomat. Legyen tiéd a legjobbik része, és válaszd férjül magadnak a legkiválóbb lovagot, aki csak országomban él.
Nem sokkal később középső lányát is maga elé hívatta a király.
- Kedves lányom, Regau, mivel tudnád megörvendeztetni a te öreg édesapádat? Mondd meg nekem nyíltan, mindenki füle hallatára: mennyire szeretsz engem?
- Nincs a világon semmi, ami csak félig is annyira kedves volna nekem, mint a te életed - felelte ravaszul a középső lány.
Mert bizony ő sem mondott igazabbat, mint a nénje, a király azonban elhitte a hazugságukat. Ezért hát nagy szívbéli nyugalommal mondta néki:
- Országom egyharmadát adom neked jutalmul, s válassz magadnak olyan férjet, amilyent csak akarsz.
Szegény balga király nem érte be ennyivel, próbára akarta tenni legkisebbik lányát is, Cordoille-t, akit a legjobban szeretett, és aki a legigazmondóbb volt a hármójuk közt.
Cordoille tanúja volt nénjei hazudozásának, s erősen megfogadta magában, hogy ő a világért sem hízeleg, a világért sem füllent édesapjának, hanem megmondja neki a színtiszta igazságot, akár kedvére van, akár nem.
A balga öreg neki is föltette a kérdést:
- Szeretném hallani, édes lányom, milyen kedves neked az én életem.
Cordoille tréfás nevetéssel így felelt az ő édes-kedves édesapjának:
- Kedves vagy nekem, mert az édesapám vagy, és én is kedves vagyok neked, mert a lányod vagyok. Híven, szívemből szeretlek, mert egy húsból, egy vérből vagyunk: és mert jutalmat várok, többet is mondok neked: annyit érsz, amennyit birtokolsz, és ameddig hatalmas vagy, az emberek szeretni is fognak: mert azt, akinek semmije sincs, megvetik és gyűlölik.
Így szólt Cordoille, aztán elhallgatott. A királynak ellenben sehogyan sem tetszett ez a beszéd. Azt képzelte, a legkisebb leánya azért beszél így, mert semmibe se veszi őt, és egyáltalán nem tiszteli-becsüli úgy , mint a két nagyobbik, hazudós leánya. Elfogta a harag: az arca elfeketült haragjában, fekete lett, akár egy fekete kendő, és a fekete éjszakánál is feketébb lett dühében, és ez a düh úgy elöntötte, hogy ájulatba esett. Hanem aztán lassan megint magához tért, és bősz szavakkal támadt a rémült Cordiille-ra.
- Figyelj a szavamra, Cordoille! Eddig legkedvesebb leányom voltál, mostantól fogva te vagy a leggyűlöletesebb. Soha egy talpalatnyit nem kapsz országomból: amim van, azt a két nénéd közt osztom széjjel, te pedig élj átokban és nyomorúságban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen gyalázatosan fogsz bánni velem. Pusztulj hát a szemem elől, ha kedves az életed! Az ország a két idősebbik lányomé: ez eltökélt akaratom. Regau legyen Cornwall hercegének, a szép Gornoille legyen a skót királynak a felesége, és minden javam legyen az övék!
Így szólt az öreg Leir király, s így is cselekedett.
Cordoille pedig azt sem tudta, hová legyen szíve fájdalmában, amiért az édesapja így megharagudott rá. Behúzódott a kamrájába, ott üldögélt keserves sóhajtozásban, s így bűnhődött, amiért semmiképpen nem akart hazudni az édesapjának. S így éldegélt egy ideig megszégyenülten, bánatban és szomorúságban.
Uralkodott akkortájt Franciaországban egy gazdag és bátor király, bizonyos Aganippus. Népének legkiválóbb vitéze volt ez a nemes ifjú, és éppen ideje volt már, hogy megházasodjék. Utazó lovagoktól, vándor kereskedőktől hallotta hírét Leir király legkisebbik lányának: hallotta, milyen szép, milyen pallérozott, s hogy nincs abban az országban fehérnép, aki szebb és nemesebb volna nála. Követeket küldött hát Leir királyhoz szíves köszöntéssel, hogy érdeklődjék nála a lánya felől.
Az öreg király töprengett, mitévő legyen, aztán elszánta magát, körülményes levelet írt, s a levelet elküldte a követ útján a francia királynak. Ez állott benne:
"Leir király, a britek királya üdvözletét küldi Aganippusnak, a franciák legnemesebbikének!
Nagylelkűséged tisztes követséged szerfölött megtisztel, ám ezen soraimmal tudomásodra kell hoznom, hogy országomat felosztottam két hűséges, szerető leányom között. Van egy harmadik lányom is, de hogy az hol él, s mint él, nékem teljességgel mindegy, mivel megvetett engem, s oly igen-igen megharagított, hogy igaz lelkemre mondom: abból, amim van, országomból és népemből, egy fikarcnyit sem kap. Ami azt illeti, szemrevaló leányzó, és ha te mindazok ellenére, amiket írtam, igényt tartasz a kezére, szíves örömest kiszolgáltatom neked, hajóra rakom, és elküldöm hozzád a rajta való egyetlen szál ruhában, mivelhogy egyebet nem kap. Ha így jó, hát jó, s hogy miért, most már tudod az okát. De te azért élj egészségben!"
Megkapta a nemes francia király a levelet, fölolvastatta magának, és örvendezett rajta. Minél inkább becsmérelte Leir király a lányát, ő annál hevesebben kívánkozott utána. Maga köré gyűjtötte a báróit, s így szólt hozzájuk:
- Gazdagnak elég gazdag vagyok: amim van, azonfölül egyébre nincs szükségem. Azzal, hogy nem ád vele semmit Leir király, még nem tagadta meg tőlem a lányát, és én csak annál inkább feleségül akarom venni. Az apja csak tartsa mind az országát, mind aranyát, ezüstjét. Nekem nem kincse kell, hanem egyedül csak Cordoille királykisasszony: s ha ő az enyém, nincs egyéb kívánságom.
Mindezt szépen levélben is megírta, s követével eljuttatta Leir királynak, azzal a kéréssel, küldje csak el neki a lányát: jó szívvel várja, szívesen fogadja.
Az öreg Leir király abban az egy szál ruhájában hajóra ültette és átküldte a tengeren a lányát. Aganippus, a francia király pedig elébe ment a kikötőbe, és hamarosan feleségül vette: Cordoille attól fogva ott élt Aganippus udvarában mint a franciák királynéja, férjeura boldogságára és az egész nép szeretetében.
Leir király meg felosztotta országát a lányai közt, és az egyik lányt, Gornoille-t hozzáadta Maglaunushoz a skótok hatalmas királyához, a másikat, Regau-t pedig Cetnwall hercegéhez. Ezek ketten aztán, Maglaunus és Cornwall ura, Amari, hamarosan titkos tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy kezükbe veszik az országlást: úgy döntöttek, hogy Leir királyt élete végéig eltartják negyventagú kíséretével. Lehetnek sólymai és vadászkutyái, s azokkal kedvére kóborolhat az országban gondtalanul, ameddig csak él. Ez volt a megállapodásuk, hanem aztán utóbb mégsem tartották meg. Szegény öreg Leir király eleinte örült a dolognak, de később bizony keserves kárát látta.
Először Maglaunus királyhoz látogatott el, s annak feleségéhez, idősebbik lányához, Gornoille-hoz. Barátsággal fogadták, s jól is tartották negyven emberével, kutyáival, lovaival és minden egyébbel együtt. Csakhogy ez a jó világ nem tartott sokáig. Gornoille-nak sehogy sem tetszett, hogy apja, az öreg Leir király ilyen nagy lábon él, negyven kísérőt tart, falkányi kutyát s egész kis ménest.
Panaszkodni kezdett hát esténként Maglaunusnak, az urának:
- Édes jó férjem, édesapámnak, úgy hiszem, egy kicsit meghibbant az elméje. Megfeledkezik a tisztességről, eltompult az esze járása. Negyven kísérőt tart itt a nyakunkon, ráadásul sólymokat, kutyákat, itt élősködnek rajtunk, mindent elprédálnak, és jóságunkért hálátlansággal fizetnek. Rengeteg kárt okoz nekünk ez a here népség, bántalmazza embereinket, dúlja-mocskolja kertünket, udvarunkat. Nem gondolod, hogy apám túl népes kíséretet tart? Engedjük szélnek a negyedét, éppen elég neki harminc ember ahhoz, hogy fölszolgáljon az asztalnál. A többi menjen, amerre lát: mert az életemre mondom, tovább ezt el nem tűrhetem!
Maglaunus király végighallgatta az asszony dohogását, majd nemes szavakkal emigyen felelt neki:
- Balgaságokat beszélsz, asszony! Nincs elég kincsed, gazdagságod? Hagyd meg apádnak az örömét, úgysem él már sokáig. Ha külországi királyoknak a fülébe jut, hogy rosszul bánunk vele, abból reánk nagy szégyen háramolnék. Tartsa meg kedve szerint a tányérnyalóit: úgyis hamarosan meghal, s egyébként is fele országa a miénk.
- Hagyd el, uram - mondta erre Gornoille -, egy szót se szólj többet, és bízd rám a dolgot: majd én szélnek engedem őket!
Azzal elküldött az öreg Leir király lovagjainak szállására, és megüzente nekik, menjenek, amerre látnak, mert ő ezt a sok ingyenélő szolgát és cselédet nem eteti tovább.
Leir király, amint ezt meghallotta, igen megkeseredett a szívében, és keserves szóval így fohászkodott föl:
- Jaj annak a boldogtalannak, aki országát és népét kiadja gyermekeinek, amíg ő maga örvendeni tud birodalmának, mert a késő bánat már semmit sem segít rajta. Szedem is a sátorfámat, elmegyek innét, megyek egyenest Cornwallba, tanácsot kérek a középső lányomtól, Regau-tól, aki férjével, Amari herceggel országom másik felét kapta.
Ment szegény öreg Leir király hajdani országának déli felébe, lányához, Regau-hoz, hogy tanácsot kérjen tőle, mert nem tudta, mitévő legyen. Megérkezett Cornwallba, s ott szívesen fogadták, és fél esztendeig jól is tartották, egész kíséretével egyetemben. Akkor azonban Regau megkörnyékezte férjét, Amarit, és így szólt hozzá:
- Hallgass csak rám, férjemuram: ostobaságot cselekedtünk, amikor apámat harminc csatlósával befogadtuk. Nekem ez sehogy se tetszik. Húsz emberét eresszük szélnek, éppen elég lesz neki tíz is: mert ez a here népség kizabál itt minket mindenünkből.
A gonosz Amari herceg, aki annak idején a tulajdon apját is elárulta, így válaszolt neki:
- Szavamra, igazad van! Elég lesz neki öt lovag is. Egy ilyen dologtalan vénember ennyivel is beéri: de ha nem tetszik neki: föl is út, le is út, mehet, amerre tetszik.
Úgy is cselekedtek, ahogyan megbeszélték: megfosztották az öreg Leir királyt a csatlósaitól, s csupán öt lovagot akartak meghagyni a kíséretében.
Leir király, ahogy ezt látta, még jobban elbúsult: egészen megzavarodott elméjében, és keserves panasz fakadt az ajkán:
- Jaj, jaj, jaj! Jaj, gonosz szerencse, hogy elbántsz te némely emberrel! Amikor a legjobban bízunk benned, akkor csalsz meg a legkegyetlenebbül! Íme, két esztendeje sincs még, gazdag király voltam, kincseket ajándékoztam lovagjaimnak, most pedig megértem a napot, hogy csupasz vagyok, és mindenemet elrabolták! Jaj nekem, jaj nekem! Miért is nem maradtam az én kedves Gornoille lányomnál: jól élhettem volna nála a harminc lovagommal! Én azonban búcsút mondtam neki, otthagytam az udvarát, s azt hittem, okosan teszem, és csak most derült ki, mekkora nagy balgaság volt! Mi mást tehetnék! Visszamegyek Skóciába Gornoille-hoz, lányomhoz, hátha megesik a szíve rajtam, és magához vesz a megmaradt öt lovagommal.
Így is tett, visszament északra legnagyobbik lányához, Gornoille-hoz, és kérve kérte, szánja meg őt, hiszen úgysem él már sokáig.
Gornoille szállást adott neki meg az öt emberének, de csak három éjszakára. A negyedik napon kemény esküvéssel kijelentette, hogy ezután csak egy lovagja lehet, és ha így nem tetszik neki, mehet, amerre lát.
Szegény Leir király sokat bánkódott már életében, de ilyen keservesen még soha.
- Jaj nekem! Jaj nekem! - siránkozott. - Bárcsak megváltana már a halál ettől a sok szenvedéstől! Most látom csak, mennyire igazat szólt legkisebbik lányom, Cordoille, akit úgy szerettem, s aztán úgy meggyűlöltem. A színtiszta igazságot mondta, hogy akinek semmije sincs, az semmit sem ér, és megvetés a része, és hogy csak annyit érek, amennyi a birtokom. Bizony hogy a színtiszta igazságot mondta, és a legmélyebb bölcsesség lakozott a szívében. Mert amíg enyém volt a királyságom, országom és javaim kedvéért szeretett a népem, és grófjaim térdre estek előttem. Most pedig szegény, szerencsétlen öregember vagyok, és senki sem szeret. Legkisebbik lányom azonban megmondta az igazságot, most már hiszek neki, és látom, hogy a két nagyobbik hazudott, mikor azt mondta, drágább nekik az életem az életüknél. Cordoille-nak igaza volt, s ő úgy szeretett engem, ahogy egy lánynak az édesapját szeretnie kell. Mit remélhetek még a lányaimtól? Szedem a sátorfámat, átkelek a tengeren, megkeresem a legkisebbik lányomat, Cordoille-t, és az ő akaratára hagyatkozom. Igaz szavára haraggal válaszoltam, és most szégyellem magam a hangomért, hiszen ahhoz kell folyamodnom, akit annak idején megvetettem. Egyebet úgy sem tehet velem, mint hogy kitilt országából.
Azzal Leir király tengerre szállt: egyetlen apród kísérte, és nem ismerte meg senki. Átkeltek a tengeren, és nemsokára kikötöttek a tenger túlsó partján. Ott az öreg Leir király tudakozódni kezdett, hol-merre találja a királynét, és az emberek megmondták neki, merre van a királyné kastélya. Útnak indult hát Leir király és az egy szál szolgája: téres síkságon vándoroltak keresztül, és a síkság közepén Leir királyt elhagyta az ereje. Hűséges apródja sietett a királynéhoz, és titkon a tudtára adta:
- Köszöntlek, szépséges királyné! Én atyád szolgája vagyok. Leir király tiszteltet általam: eljött országodba, miután az övét mindenestül elvették tőle. Két nénéd kegyetlenül bánt vele, s ő most végső szükségében hozzád folyamodik: segíts rajta, ha tudsz, hiszen az édesapád.
Cordoille királyné sokáig szótlanul ült, arca elpirult, mintha bort ivott volna, és a hűséges apród ott kuporgott a lábánál. Végül ezekkel a jóságos szavakkal fordult az apródhoz:
- Uram, köszönöm neked, hogy elhoztad országomba az édesapámat! Szívem repes az örömtől annak hallatán, hogy öreg édesapám él még. Vigasza szeretnék lenni agg napjainak. Figyelj rám, derék ember! Adok neked egy jókora ládikát, száz font arany van benne. Jó lovat is adok alád. Vidd ezt az aranyat apámnak, és mondd meg neki: tiszta szívemből köszöntöm, és kérem őt, tüstént költözzék valamelyik büszke várba, vagy valamelyik gazdag városban vegyen szállást magának. Legyen meg bőven mindene, amit csak kíván: étele-itala, pompás ruhája, sólyma, kutyája, sok szép paripája: negyven lovag szolgáljon neki, valamennyi pompás öltözetben, és mindenben úgy rendelkezzék, ahogyan kedve tartja. Ha pedig ez a pénz nem elég, és még kellene hozzá, nálam mindig kaphatsz. Adok neki, amennyi kell: és egykori országában egyetlen herceg, lovag vagy csatlós se tudjon erről. Negyven nap elteltével hírül kell adni mind az egész országnak, hogy Leir király átkelt a tengeren, és hozzánk érkezett, meglátogatni birodalmunkat, és én is úgy fogok tenni, mintha addig semmiről sem tudtam volna. Elébe megyek férjemmel egyetemben, és örvendezni fogunk a váratlan találkozásnak. De addig ne is sejtse senki, hogy itt van, ne sejtse még az édes férjem, Aganippus király se. Fogd a pénzt, és használd föl jól: nem fogod megbánni, ha híven szolgálsz.
A derék apród fogta a pénzt, és ment vele a gazdájához.
Ott találta szegény öreg Leir királyt a síkság közepén, a földön kuporogva, keserves jajgatásban. Elmondta neki, mit végzett, és mit üzent édes lánya, Cordoille, a szépséges francia királyné.
Az öreg király nagyon megörült az üzenetnek, egykettőre megvigasztalódott, és szelíd hangon így szólt:
- Borúra derű, bánatra öröm jön: boldog, aki ki tudja várni.
Bevonultak egy büszke várba, és mindent úgy tettek, ahogyan a királyné meghagyta.
Mikor negyven nap eltelt, Leir király maga köré gyűjtötte leghívebb embereit, és követet küldött vejéhez, Aganippus királyhoz: tudatta vele, hogy megérkezett látogatóba a lányához. Aganippus örömmel vette a hírt: teljes lovagi seregével indult Leir király fogadására, és magával vitte Cordoille királynét is. Amikor találkoztak egymással, összeölelkeztek, összecsókolóztak, aztán bevonultak a királyi palotába. A palota örömben úszott, kürtök harsogtak, sípok sípoltak, dús szőnyeggel vontak be minden oszlopot, arannyal díszítették a lakoma asztalait, minden lovag kezén aranygyűrű ragyogott, hegedűk zsongtak, hárfaszó zengett, férfiak éneke zúgott. A király futárokat küldött országszerte: azok kihirdették minden sáncról, minden bástyáról, hogy megérkezett Leir király, és közhírré tették Aganippus király parancsát, imigyen:
- A király, országunk ura és elseje, erős paranccsal meghagyja, engedelmeskedjetek mindannyian Leir királynak. Tekintsétek őt uratoknak mindazon ideig, ameddig országunkban időzni kedve tartja: királyotok, Aganippus is urának tekinti őt, önmagát pedig az alattvalójának. Eszerint cselekedjék, akinek kedves az élete, és aki ez ellen cselekednék, nem marad bosszulatlan.
A nép pedig azt felelte:
- Megfogadjuk a király parancsát, és engedelmeskedünk akaratának mind szívünkben, mind tetteinkben.
Így éltek békében és boldogságban egy álló esztendeig.
Mikor pedig az esztendő letellett, Leir király kezdett hazakívánkozni, és engedelmet kért Aganippus királytól, hadd mehessen vissza országába.
- Egy tapodtat sem engedlek innét nagy, erős sereg nélkül - felelte neki Aganippus. - Ötszáz hajót adok neked, megrakva válogatott vitézeimmel, és mindent, ami a hadjárathoz szükséges. Menjen veled leányod is, Cordoille, az én hites feleségem, ennek az országnak a királynéja. Vonulj be a birodalomba, melynek egykor ura és királya voltál, és ha valaki ellenáll neked, érvényesítsd jogodat erővel és hatalommal, küzdj bátran, és sújtsd porba az ellened lázadókat. Foglald vissza országodat, és add lányod, Cordoille kezébe, hogy halálod után ő uralkodjék rajta.
Leir király mindent aszerint tett, ahogyan veje tanácsolta. Kedves leánya kíséretében szállt partra országában: a jókkal, akik meghódoltak neki, békességre lépett, s a gonoszokra, akik ellene tusakodtak, keményen lesújtott. Hamarosan egész országát visszanyerte, s aztán Cordoille-nak ajándékozta, legkisebbik lányának, a francia királynénak.
Még három esztendőt élt békében és nyugalomban: s a harmadik év végével az ő élete is végét érte. Nagy pompával temették el: hamvait Leicester várában helyezte végső nyugovóra Cordoille, a francia királyné...
Fordította: Rónay György
Pranas Vaicaitis: Szonett
Lágy szél suttog a fák között.
Mint gyermek, hozzájuk simulva
lent a fűben szól a kabóca.
Új nap, mind téged köszönt.
Ott távolabb úgy kanyarog
az országút, akár a hernyó.
Dalaimmal elszállni oly jó
oda, ahol otthon vagyok,
hazám, ahol litvánok élnek,
enyém vígságuk, bánatuk:
áldomást isznak, száll az ének,
s talán nevem eszükbe jut.
Daloljanak hát vígat, szépet,
újat, vígat vagy szomorút.
/Ford.: Szokolay Károly/
Ady Endre: Téli alkú szememmel
Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,
Bókoljatok ki fölnézett világok,
Hogy újakat már nézni nem kivánok
S megcsalt hazátok int: a Végtelen.
Én vén kutyám, uszított, védtelen,
Ki annyi mindent megkivánva látott,
Csahold el sírva azt az ifjuságot,
Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.
S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited
S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül
S lágy bámulást ne adj már senkinek.
Pillád már késett, friss nődre se rezdül
S úgy csüggnek rólad világok, szivek,
Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.
Viktor Dyk: Mese 1912-ből
Egy felhő kúszott messziről az égre,
és elfödte a pompás álmokat.
A lovag kardján rajt a sárkány vére,
de a királylány szörny foglya maradt.
Hát véres, lásd, az oldalán a kardja,
nem győztes tusa vére festi be.
Félkirályságát a király nem adja,
nem lesz neki meseszép élete.
Ki nem győzött sárkányon, a lovag
nem bánja, jő az éjszaka, a vak,
verekedni akar és újra vívni!
És befonja a furcsa némaság.
Senki nem küldi felé mosolyát.
Ez a halott csönd nyugalomra inti.
/Ford.: Fábián László/
Bajor Andor: Doktor Breke Kelemen
Doktor Breke Kelemen egy tóban teljesített szolgálatot, mint időjárás és vízállás kutató. Azokon a napokon, amikor éppen időjárás volt, Kelemen kiült egy fűzfaágra, és néhány perces időjárás-jelentést tartott. Ugyanez volt a helyzet a vízállással. Azokon a napokon, amikor a tóban vízállás volt – márpedig a tavakban általában víz szokott állni, – Kelemen kiült egy fűzfaágra, és kijelentette, hogy a tóban megint áll a víz. Ezt nevezik – amint különben tudjuk – vízállásjelentésnek.
Doktor Breke Kelement mindenki megbecsülte munkájáért. A piócák az ő vízállásjelentései szerint úsztak, a fűzfa az ő időjárás-jelentései szerint hajladozott. Voltak olyanok is, akik azt mondották, hogy Kelemen jobban ért az időjárás-jelentés készítéshez, mint maga a rádió vagy a Kolozsvári Tudományos Időjósló Intézet.
Így élt ez az elmélyülést kedvelő, kissé hideg természetű tudós, békében és megelégedésben. A tóban külön szobája volt, amelyben a víz is be volt vezetve; komoly fizetést kapott – kétszáztíz légy, ötven szúnyog, ami testvérek között sem kutya –, de ezen felül is annyit költhetett el, amennyit akart és megfogott.
Nem is lett volna semmi hiba, ha egy ízben nem hallotta volna víziborjútól, hogy a ponty a szomszédos folyóban bizony nem úgy él, mint ő. A ponty kosztot, kovártélyt – kétszobás lakást – kap pusztán azért, mert úszni tud: és még a fűzfára sem kell fölmásznia, hogy időjárás-jelentést tartson.
– De hisz úszni én is tudok! – kiáltotta Doktor Breke Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Attól kezdve Kelemen egész nap úszott, és érdeklődött, hogyan juthatna be pontynak. Időjárás-jelentéseit kapkodva tartotta meg, és igen gyakran összezavarta a vízállásjelentéssel. Így persze a piócák egészen megzavarodtak, nemkülönben a fűzfa is, amelyik hajladozni kezdett bizonytalanságában.
Breke Kelemen addig úszott ide-oda, amíg meghallotta, hogy a horgászok pontyokat keresnek, pontyokat vesznek föl. Azonnal jelentkezett a horgászoknál, könyörgött nekik, hogy vegyék fel pontynak. De a horgászok elkergették, azt mondták, hogy Breke Kelemen ponty-szolgálatra tökéletesen alkalmatlan.
Doktor Breke Kelemen hazament, és talán megnyugodott volna, ha nem kopogtat be hozzá megint a víziborjú, és nem újságolja el, hogy a nyulat külföldre küldték, mert nagyon jól tud ugrani.
– De hisz ugrani én is tudok! – kiáltotta Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Ettől kezdve Kelemen állandóan a tó partján ugrált. Kétségbeesetten iparkodott, hogy ugróbajnoknak képezze át magát, és ő is mehessen világlátni. Az időjárás- és vízállásjelentést teljesen elhanyagolta, s ha azt kérdezték tőle, lesz-e időjárás és vízállás, szó nélkül továbbugrott. A piócák kijöttek a szárazföldre, mert azt hitték, hogy nincs többé vízállás, a fűzfa meg szélcsendben hajladozott, és viharban maradt mozdulatlan, mivel nem tudott az időjárást illetőleg tájékozódni.
Breke Kelemen ezután jelentkezett a mezei ugróversenyen, de már az első fordulóban kiesett. A pálmát egy szöcske vitte el előle, akit ezután városra is küldtek, hogy a sportpályán képezze tovább magát.
Kelemen hazament, leült a szobájában, melybe a víz is be volt vezetve, amikor bekopogott hozzá a víziborjú, és elújságolta, hogy a rigót a hangja miatt fölvették egy fára, magas állású énekesnek.
– De hiszen nekem is van hangom! – kiáltotta Doktor Breke Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Kiugrott egy kőre, és egyfolytában kuruttyolt. Többé egyáltalán nem törődött se időjárással, se vízállással. Így a tó elmocsarasodott, a fűzfa pedig elsárgult. Kelemen pedig énekelt torkaszakadtából, és várta, hogy mikor veszik fel a madarak.
Egyszercsak megjelent egy gólya, és hadonászni kezdett a csőrével.
– Megjött a karmester – lelkendezett Kelemen. Kidüllesztette a mellét, a szemét behunyta, s úgy fújta tovább. Boldog volt, hogy végre fölfedezték.
A gólya pedig felemelte Kelement, és vitte, vitte – egyre magasabbra.
Doktor Breke Kelemen eltűnt, és azóta a legpontosabb időjárás-jelentéseket a rádió szokta bemondani.
Forrás: Napsugár, 1957. szept.
Csávossy György: A mi telünk
Tarka mezőn nyílt virágok
Hírét-hamvát sem találod,
S mégis, hol csak szél kaszál ma,
Mintha ezer pille szállna.
Fehér pilléi a télnek
Fűre-ágra pilinkélnek,
S a világnak egy-kettőre
Hóból nő a téli szőre.
De kedves lett most a kályha,
Rőzselángnak muzsikája.
Pirult tökmag, napraforgó,
S apónak a papramorgó.
Míg a tavon tükörfények
Jégre csalnak, kis legények
Messze kerülik a házat,
Fakutyákon csicsonkáznak.
Este a csuma-toronyba
Mászik a mesék bolondja,
S míg a mese-orsó pereg,
Elszunnyad az apró sereg.
Sejtelmes a mező csöndje,
Csillog a hold igazgyöngye,
A vén kópé azon mulat,
Hogy játszanak lent a nyulak.
Apó is már vígan horkol,
Álmodik a disznótorról,
Mire csóvát vet a reggel,
Az egész ház csancsit perzsel.
Ilyen a tél itt minálunk,
Meleg télre mégse vágyunk.
Minden évszak jóbarátod,
Ha szépségét megtalálod.
/Forrás: Napsugár, 1958./
Vörösmarty Mihály: A rét és a virág
"Borúlj reám,
Kis violám:
Hagyd e kéjt éreznem.
Én szültelek,
Neveltelek:
Pihenj meg keblemen.
Ha szép fejed
Rám fekteted,
Mi kéj s öröm nekem!
Ha harmatod
Rám hullatod,
Megifjúl életem."
Kis virághoz így könyörge a rét:
A virág nem hallgatá beszédét.
Kék fejét, zöld bokrának felette,
A kis álnok büszkén fölemelte,
És a naphoz, harmatgyöngy szemével,
Édes-epedezve nézdegélt fel. -
Fél világot lángjával borítván
Mind fölebb ment a nap égi útján,
S gyenge szirmai a kis violának
Égető hevétől fonnyadának.
Bús fejével ekkor a kis árva
Meghajolt a rétnek pázsitára,
S a beteg virágnak a szelid rét
Szertettel által adta keblét.
Lágy füvekből párnát szőtt fejének,
S hogy ne ártson semmi szenderének,
Pára-fátyolt készitett körüle,
Mely sohajtól néha megrendűle. -
Anyja volt a rét a violának -
A fohászok tőle származának!
S mig sohaj közt szólni kezde a rét,
Minden fűszál hallgatózva eszmélt:
"Szép virágom, mondd el mi bajod van,
Hogy reám hullsz ily fáradottan?
Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta?
Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?
Száraz emlőm vére kell-e? ébredj,
Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj!
Vagy csak, - oh kín! - akkor vagy sajátom,
Bájaid ha hervadozni látom?
És ha szirmai fonnyadó kelyhednek
Gyász fedélül szivemen hevernek?...
Élj, virúlj fel kis beteg virágom,
Életedtől én is felvirágzom.
Élj, virúlj fel, és mutasd háládat -
Kit szeretnél inkább mint anyádat?"
Vörösmarty Mihály: A fa és a madár
A tavaszban elhullván virága,
Őszi dértől lévén lombja sárga.
A szedett fa búsan állt magában
S kis madárhoz így szólt bánatában:
"Szállj le hozzám, szállj le hozzám,
Repkedő kicsiny madárkám,
Szállj le rám, szerelmem!
Látod, éltem milyen árva,
Télnek és a vésznek tárva:
Vigasztalj meg engem!
Ékesits fel tollaiddal,
Zengj, hogy felderitsen a dal,
És, felejtve mindent,
Boldog álmokkal pihenjek
Karja közt a zord hidegnek,
Míg a sors ki nem ment.
Szállj le, bár egy pillanatra:
Felvirúlok a tavaszra,
S lombom sátorában
Kéjre és örömre várlak,
És tied lesz a kicsiny lak,
Míg rajtam levél van!"
Gyökerétől legfőbb sudaráig
A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, -
Az tovább száll, boldogabb tanyára,
S melyet oly hőn esdekelve kére,
Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél,
Dérporos hajával dermed a tél...
Ifju sugaraktól átkarolva
Új öröm hevében reszket a fa
Gyökerétől legfőbb sudaráig,
S életdúsan újra felvirágzik,
Ékszerűl az ébredő tavasznak,
Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kékje közt enyelge,
A rügyekből fejlik zöld levelke.
És a felvirult fa áll dicsően,
Gazdag fürtözettel a mezőben...
Most ki az, ki lombja sátorában
Fenn tanyázik bizton és vidáman?
A madárka fészkét oda tette,
És kicsinyke párja van mellette:
Nap nyilától és a vészek ellen
Óva élnek boldog kényelemben.
Hajlik a fa, érik szép gyümölcse,
Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját,
S hűs galyak közt gazdag lakomát ád.
Gyökerétől legfőbb sudaráig
Reszket a fa s ily szózatja hangzik:
"Most belőlem bánat és öröm szól,
Ments meg isten a bal jóslatoktól!
Majd ha tél jön és a fergeteg tép,
Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján,
Hogy vigadjon jobbra fordulatján?
Vajha volnék az örömnek fája,
Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa,
Vésszel és villámmal dacolva!
Vajha volnék lelkes nép hazája,
Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól...
Most belőlem bánat és öröm szól."
Széchenyi István: Kivégzés Padovában
1818. július 25-én
Este Padovában.
Tegnapelőtt egy irtózatos színjátékot éltem át! O'Donell grófot akartam meglátogatni, és egy olyan embercsődülettel találkoztam, hogy már azt hittem, valamiféle népünnepély van kibontakozóban. Padova egyébként oly unalmas és szomorú. - Mi készül itt - tudakoltam. - Kivégzés - csak ennyit válaszoltak, az oly ijesztő módon szórakozó sokaságból. - Ezt látnom kell, volt első gondolatom, s anélkül, hogy az iszonyú jelenet idejét és helyét sejtettem volna, sodrattam magam e hullámokhoz hasonlatos sokasággal vagy jó félóráig is.
Zsenge ifjúkoromban láttam először öt embert felakasztani - ez Magyarországon, Aradon történt. - A hatás, melyet akkor ez az esemény tett rám, borzalmas volt és kitörölhetetlen. - Később is, ha szolgálati éveim alatt, sajnos túlságosan gyakran, olyan helyzetbe kerültem, hogy embereket kínozni és megölni lássak, mindig azt éreztem, erőm elhagy, és idegeim remegnek, ami alkalmasint annak elöljárója, mikor az embert ájulás, vagy szélütés környékezi. - Ezt azonban gyermekfővel gyengeségnek tartottam, s kényszerítettem magam, hogy törvényesen bűnhődő emberek szenvedése iránt tökéletesen megkeményedjem és közömbös legyek
Elvégre tökéletlenség volna, ha egy férfi álkönyörületből, egy egész ország nyugalmát feláldozná egyetlen emberért. - De szívemben sohasem tudtam egy embertársamat, ha mégoly gazságra vetemedett légyen is, kárhoztatni és elítélni, mert valójában még sohasem láttam egyetlenegy szántszándékból és akarattal rossz embert. - Az emberfaj azonban örökös tévedésben és határtalan szenvedélyben él - s vajon egy angyal, e kettős átok alatt, nem sodródhatna-é bele, nem hibáznék, vétkeznék? A társadalmi és evilági törvényeknek pedig szigorúaknak, hajthatatlanul változatlanoknak és megfontoltan alkalmazottaknak kell lenniök. -
A későbbi években gyakran láttam embereket meghalni, és gyakran gondoltam mélyen eltűnődve a halálra! Ha az ember igazán közel van hozzá, s a reménynek egyetlen szikrája sem világol - akkor hogyan? Ez a gondolat, ha az ember mélyen felfogja, irtózatos - és mégsem az, aszerint, milyen hangulatban vagyunk, s mily mértékben ád a becsvágy, a hiúság a halálhoz erőt!
De az emberi ítélet különbözik az isteni ítélettől. Az első önkényes s jóformán minden országban más és más, a második változhatatlan, örök. Hát lehetséges volna, hogy az Atya, e harmonikus világegyetem atyja oly lényt teremtett, mely még a maga tökéletességében is gyarló és nyomorult - hogy aztán megátkozva, az örökös kínokra kárhozzék? - Ha valaki ezt el tudná hinni, tébolyban, hagymázban: Úrjézus, mire juttatná a kétségbeesés? - - -
Háborúim, utazásaim révén, idővel a közönyhöz az elmúlás iránt közelebb, mondhatnám egész közel jutottam: láttam is betegségekben, sebesülésekben az élet utolsó leheletét elszállni, éreztem haldokló szívek utolsó lüktetését - és az iszonyú görcsös vonaglást! -
"Mert tudni semmit sem tud senki a halálról, még azt sem, nem éppen a legnagyobb jótétemény-e sz emberre nézve."(Szókratész)
A tömeggel lassanként a nyilvános versenypálya közelébe értem és találkoztam B. őrnaggyal, uniformisában, akivel a drezdai csata szerencsétlen napja óta nem találkoztam. Nagy öröm volt látnom őt, habár hangulatom nagy örvendezésre alkalmatlan. Él azonban az ember szívében a szerelem mellett még valami, amit a nők általában nem ismernek - mivel egész életük, egész lényük merő szerelem. - A legnagyobb barátsággal öleltük meg egymást és hamarosan megtudtam, hogy kellemetlen kötelessége a végrehajtó hatalmat képviselni. - - Protekciójával az elítéltet hamarosan szemügyre vehettem - és megtudtam, hogy háromszori dezertálás miatt, egy fél órán belül bizonyosan agyonlövik. A meggyötört emberhez egészen közel díszhelyet ajánlottak fel, a nagyobb kényelemért egy széket hoztak oda: a négyszög bezárult, a kíváncsi sokaságot puskatussal kergették szét - etc.etc.etc.
A delikvens egy jelentéktelen termetű olasz volt és a legborzalmasabban részeg. Egy ferences, hatalmas kereszttel, volt a kísérője! A szegény fickó holmi barom állapotában leledzett, amely közeli halálát rettegi, s tombolva bőg. Végig az útján támolyogva, mindvégig imádkozott, a pap nyomán, mihelyt azonban odaért a helyre, ahonnan a világot maga körül utolszor kellett látnia, szörnyű fájdalom fogta el, mely sűrű könnyekben tört ki, majd hirtelen olyan dühösséggel végződött, melyhez hasonlót sohasem hallottam, és ha nem lett volna megkötözve, és nem fogták volna le szorosan azon a helyen, környezetéből, dühöngő őrületében bizonyosan többeket megsebesített, vagy megölt volna. Iszonyatos volt látni ezt! Mégis velőtrázó kacagása volt az, amitől összeborzadtam. - A lelkére beszélni ostobaság lett volna, így hát a szegény ördögöt levágták a földre, s mint egy kutyába, csővégtől lőttek bele. Nem jól találták, míg végül egy golyó szétloccsantotta agyvelejét. - Jéggé dermedtem és hajam égnek állt. Arcáról egész idő alatt, bármily közel voltam is - el nem fordítottam tekintetem, és most, ha festő volnék, olyan emberi ábrázatot festhetnék, hogy attól az emberek kővé dermednének!
Eötvös Károly: Balaton
Ott fekszik a befagyott Balaton.
Igazán fekszik - némán és mozdulatlanul.
Messze-messze, ameddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő borítja. A jég, amely eleven vizét betakarja, s a köd, mely fátyolt borít a jégre.
Nem a menyasszony fátyolát, mely alatt élet, melegség, lángoló pír s égő vágy váltakozik. Hanem koporsó leplét, amely alatt hideg van.
Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt! Színe örökké változik, mint a szűz hajadon arca az első szerelmi vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafíros kék, amint verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos felleg terül el az égen. A magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden zordon indulatát visszatükrözi - hálával, ha kedves, daccal, ha mogorva a magasság. Nézz az égre, s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra, s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást: cseveg, csattog, kiabál egymásra, s ha nekimelegedett, habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.
A nyári nap sugarai alatt!
Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a víz felszínéhez.
S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd. A rákászok serege fogdozza hóna alá szorított nádnyalábbal a parti pázsitra siető rákot. Kiabálva suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege, s nagyot csobban, mikor leverődik a vízre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak egymással. Kérdi egyik a másiktól: jóllaktál-e, pajtás? Csöndes jó éjszakát kívánnak egymásnak, s aztán ki-ki szárnya alá teszi fejét, s alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az őrgunarak vigyáznak feltartott fejjel, nyitott szemmel hajnalig.
S még a mulató és kenyérkereső ember is csak élénkebbé teszi a Balaton nyári életét. A halászcsónakok reggel és estennen mindenfelé, vitorlások a messze távolban s gőzösök a napnak bizonyos óráin. Siófok, Földvár, Keszthely, Balatonfüred lámpái az esti sötétben.
Ha estére elül a szél: a hullám még tovább morajlik. Belezúg az éjszakába. Minő zene ez: istennek fölséges orgonajátéka. Fekszel puha ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad, gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az álom. Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld kebeléből, onnan messziről a Balaton felszínéről. Nem tudod, mi az? Nem tudod, honnan jön? Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése volna. Mégse az. Az álom nem ér hozzád. Megáll ágyad előtt, s ő is hallgatódzik. Ő néma, annak a zúgásnak pedig hangja van. Érzi mégis, hogy ők testvérek. Az álom és a távoli hullámmoraj. Végre odaér hozzád az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre, s szárnyainak lágy suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem pihen. Te már nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele, s együtt játszanak tovább-tovább.
Mi más a téli Balaton!
Megállsz az akarattyai szilfánál, s szemed körüljár a messze vidéken. Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a Balaton vidám arca. Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a hegyen s jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugara vesztett világossága. Az örsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak, s lábaik összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy színre váltak. A fényes víz helyén fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a hó. Túl a réven, túl Tihanyon a boglári és fonyódi domboknak nyomuk se látszik. A tudomány nem ismer világos sötétséget, a természet ismer. Előtted áll a nagy világ, s te nem látsz belőle semmit. Néha délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha mozogna is. Ezek halászok. Léket vágnak, vagy a kerítőhálót szedik össze.
Ezenkívül semmi élet. S ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz körül. Ennek a némaságnak nincsen súlya, de azért nagyon nyomja lelkedet. Hangod pedig mérhetetlen messzeségbe hatol el.
A Balaton jege megbírja az embert. Megbírja a terhes kocsit is. De azért nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha bosszút is áll érte. S vannak jegén olyan részek, amelyeken nem tűri meg a rajta levőt.
Ilyen van a tihanyi templom irányában.
A harmincas évek végén történt. Egy Somogy megyei kálvinista lelkész Balatonfüredről nősült, onnan vitt menyasszonyt. Megvolt az esküvő, megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak hazafelé. Vőlegény, menyasszony, kocsis.
Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek. Rövid a nap, korán leszáll az est, hátha eltévednek a jégen. A vőlegény maradni akart, a menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára Látrányban lehetnek.
Elindultak, köd szállt le reájuk, eltévedtek, kényes jégre kerültek.
A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány estelijüket, s szobáikba vonultak. Öreg este volt már, nyolc óra is elmúlt, le kellett feküdni.
Ott imádkozott az öreg Aniánus barát egy zsámolyra térdelve ágya előtt. Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza szabadon mehessen föl istenhez a magasságba.
Imája közben hangot hall a mélységből, a messzeségből.
- Szerelmes Jézusom, vedd kezedbe lelkeinket!
A jó öreg barát e szóra föl se kelt helyéről, hanem elmondta áhítattal a haldoklókért való szent imádságot. Azután fölkelt, kinézett az ablakon, letekintett a mélységbe, s tekintete elrévedezett a ködös végtelenbe.
Nem látott semmit, nem hallott többé hangot.
Korán reggel szólítja társait.
- Testvéreim, szerencsétlen utast elnyelt az éjjel a Balaton. Elmondtam a haldoklókért való imádságot. Jertek, keressük föl.
A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek az emberek deszkákkal és kötelekkel és tolószánokkal.
A magasból egy fényes foltot láttak a jégen. Oda tartottak.
A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és az emberek víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi sem történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt, s a vőlegény akkor is tartotta a menyasszony kezét, s a menyasszony nyitott szemmel akkor is mosolygott.
Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy sírba temették a két boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az apátúr:
- Jézus szent nevével Istennek szavára - Vőlegény menyasszony együtt a halálba. - Szűz testük a mélyben, szűz lelkük az égben, - Örök üdvösségük istennek kezében.
Eino Leino: Szeretlek
Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el
s azt sem hagyod, hogy szem megtekintse.
Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusáról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -
s hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik
életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat:
/Ford.: Képes Géza/
John Masefield: A lemmingek
Százévenkint a lemming útra kél,
nyüzsög a hóban, éhe kergeti
nyugat felé, míg tengerhez nem ér,
nyugat felé, míg sós hab elnyeli.
Mondják: nem víz - föld volt ott hajdanán,
s az éhes falkát élés várta ott,
s lemming-királyok hálás, csöpp agyán
az emlék égő bélyeget hagyott.
Talán egy város állt ott nyugaton,
halálon-túli, tiszta enyhű föld,
ahol az ízes égi nyugalom
s egy arc szelid szépsége elbüvölt.
Még minket is, bár elsüllyedt a táj,
nyugatra húz a múlás, a halál.
/Ford.: Kardos László/
Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámoltalan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt:
De ruhája mégis gyászol:
Szive fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.
Hejh nem így volt hajdanában,
Mig nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Viz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kimélni.
A szegény, kit isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.
Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.
Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban,
Szűken teng kis vagyonábúl,
És ha néha sorsa fordúl,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből, rosz szokása,
Hogy a könyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát!
Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, s köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyancsak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
"Hát mi jót hoz Sára néni?"
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az isten nevében."
"Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy
De ha már úgy megkivánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem másik felével."
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szivvel,
Imádkoznak este, regvel,
S ha van isten a mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.
József Attila: Ne bántsd
Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
magadat érte kínokba veretted
s nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.
Vesd le magadról! Mint ruhát is épen,
gyámoltalanul lóg alá a széken -
annak karján, ki szereti,
csüngjön, míg foszlik kéje éjjele!
Dobd le - a háta legyen újra görbe,
lába csámpás, bujjon az álla szőrbe!
Bibircsók nőjjön a hasán!
Gyűrje e verset kapzsi tenyere!
Te fuss vissza a szép növésű, kedves
lányok ölébe - oly illőt ölelgess,
ki kapkod, fúl vágyad után,
mint zivatarban zengő jegenye!
Kányádi Sándor: A szánkó halála
A szánkó magában
állt
a kamrában,
félrevetetten
ült
a fészerben,
fönn
a padláson,
lenn
a pincében.
Szánkáztak rajta
egerek.
Tavaly tél óta
nem volt rá gondja
senkinek.
Bizony ez szomorú:
beleállott a szú,
s fáját megette.
Vasát kikezdte
a rozsda,
madzagját a moly.
Belepte vastagon a por.
Bezzeg most tízen is
porolják, pucolják,
és újjal cserélik
elszakadt madzagját.
– Hiába –
nyekergi a szánkó
magábaʼ.
– Késő.
És érzi ott, ahol a véső
lábát talpába
vájta,
kotyog a lába.
Fáj, de nem mondja,
viszik a dombra:
tűri.
Négy-öt gyerek megüli.
S mikor legjobban
ribegne-robogna,
összedől alattuk
recsegve-ropogva.
Lászlóffy Aladár: A levelek vándorlása
Mint vándormadár sereg,
Kucorodott levelek
Gyülekeznek az útszélen.
S mi csak lessük – egész télen
Nem indulnak sehova?
Megfagytak – vagy micsoda?
Mit gondoltak a levelek?
„Nem várjuk meg a telet!”
Lustán mind egy ágon ültek,
S barnára vagy bronzra sültek
Hosszú nyári napozástól,
Sose kérdezték egymástól:
Mibe bújik a levél,
Ha eljön a hideg tél?
Forró napon egy kis szellő
Jólesett. De mikor felhő
S köd ömlött a nap elébe,
Ruhátlan levélkék félve
Dideregtek minden ágon.
Szerte-széjjel fagyot várón
Öltözködött a vidék:
Felöltötte sötétkék
Kabátját az öreg hegy,
Egy nagy csapat vörösbegy
Tisztogatta puha tollát,
A kisleány mint motollát
Pörgette a húzó orsót:
Szvettert köt majd. Repedt korsót
Bélelt egy élelmes pók,
S mint parányi léghajók
Elszálltak a vadlibák.
Itt az ősz. És minden ág
Izgatott gyűlése felett
Kötekedő, csípős szelek
A meztelen leveleket
Csúfolták és sürgették.
Így történt – mikor már rég
Elillant a vándormadár –
Hogy a tisztult látóhatár
Felé, mint óriás legyek
Elindultak a levelek:
Szállni délre, hőre, fényre...
Szálltak... szálltak... nem volt szárnyuk
S lehuppantak az útszélre...
Azóta izgulva várjuk,
Mikor indul e sereg,
De csak ijedt verebek
Sirrennek fel néha onnan,
S csak nagyritkán valahonnan
Libben tovább egy levél,
Ha fölsegíti a szél.
Zörögnek és dideregnek,
De a bogár-gyerekeknek
S kis magoknak csuda jó
Ez a levél-takaró.
/Forrás: Napsugár, 1957. november/
Méhes György: A pacsirta éneke
Valamikor, a régi időkben nem volt délcegebb, szebb madár a pacsirtánál. Termete a sassal vetekedett, a tollazata csupa gyönyörűség, sziporkázó ragyogás; elámult, aki látta.
Egyetlen bánata volt: az, hogy nem tudott énekelni.
„Ilyen külsőhöz a legszebb trillák és futamok illenének” – gondolta magában elégedetlenül, és útra kelt, hogy valahonnan, valamiképpen megtanulja az éneklés művészetét.
Elsőnek egy anyókához állított be, akinek mindentudó híre volt.
– Nem bánom, megsegítlek – mondta az anyóka –, de nagy árat kell fizetned a tanácsomért. Add nekem sziporkázó tollruhádat.
A pacsirta habozott egy ideig, de aztán úgy gondolta: a szép dal többet ér a fényes köntösnél, és beleegyezett.
– Halld hát a tanácsom: röpülj el nénémhez, a harmadik határba. Ő éppen háromszor annyit tud, mint én, bizonyára rajtad is segíthet.
A pacsirta úgy érezte, hogy becsapták, de mégsem szólt semmit, hanem most már szürke, egyszerű tollazattal repült tovább, és meg sem állt, míg oda nem érkezett a harmadik határban lakó anyókához.
– Nem bánom, megsegítlek – mondta az anyóka, amikor a pacsirta előadta búját-baját –, de nagy árat kell fizetned érte. Add nekem sassal vetekedő, délceg termetedet.
A pacsirta habozott egy ideig, de aztán úgy gondolta: a szép dal többet ér a sassal vetekedő, délceg termetnél, és beleegyezett.
– Halld hát a tanácsom: röpülj el nénémhez, a hetedik határba. Ő éppen hétszer annyit tud, mint én, rajtad is egészen biztosan segít.
A pacsirta úgy érezte, hogy becsapták, de mégsem szólt semmit, hanem most már öklömnyi, szürketollú madárka képében repült tovább, s végül megérkezett a hetedik határban lakó anyókához.
– Nem bánom, megsegítlek – mondta az anyóka, mikor a pacsirta előadta gondját-baját. – De nagy árat kell érte fizetned. Add nekem az életed felét.
A pacsirta habozott egy ideig, de aztán úgy gondolta: a szép dal többet ér, mint a kopár, néma évek. Beléegyezett hát.
Ekkor így szólt az anyóka:
– Feláldoztad mindenedet. Megérdemled, hogy mindenki másnál szebben tudj énekelni.
Abban a pillanatban a pacsirta boldogan dalba kezdett, és fölszárnyalt a magasba.
/Forrás: Napsugár, 1957. június /
Endrődi Sándor: Zsigmond király aranyai
Hires ház volt Budavárba'
Zsigmond király kincsesháza,
Sok mindent is tudott róla
A fecsegő Európa.
Mert volt abban a kincstárba'
Roppant sok zsák, még több láda,
Tér kádak is illő rendbe', -
Csak kincs, kincs az nem volt benne.
Mi benn' volt, az ürességet
Nagy vasajtók jól védték meg,
S a kincstárnok minden dolga
Az volt: nem volt semmi dolga.
Hanem egy nap csoda történt:
A port, penészt kisöpörték,
S a legnagyobb kádba rázva
Pénz került a kincsesházba.
Negyvenezer hibátalan,
Körmöczön vert kerek arany!
- Néhány megye pusztult érte:
Annak volt a zálogpénze.
Harmadnapja nem aludt már,
Csak hánykolódott Zsigmond király,
Csak forgolódott egész éjjel:
Mit csináljon ennyi pénzzel?
Nem járt, mégis belefáradt,
Feje zúgott, arcza sápadt,
Mély szemében pokoli láng,
Alatta meg kék karikák.
Tervre terv a lázas agyban -
Száguldoznak szakadatlan,
Ennyi pénzen, uram isten,
Hidat, várat - mit épitsen?
Tán ezt, tán azt?...Szegény feje
Szinte kábult, szédült bele,
S mint kit egy szörny karma tépdes:
Közel állt az őrüléshez...
"Ti aranyok, ti aranyok,
Nem alhatom miattatok!
Csapjon hát vad préda rátok,
Legyen más a rabszolgátok!"
S párnáit a földre szórva
Kirohant a folyosóra:
"Hol az őrség? Ide gyorsan!
Riadót kell fújni nyomban!"
Kinek ép volt keze, lába,
Nosza, nyargalt lóhalálba,
Egymáson át törve, bukva -
Udvarmester, borbély, kukta,
Doktor, diák, alabárdos,
Kulcsár, kocsis, fullajtáros,
Lakáj, lovász, öreg őrség
S több efféle léhütő nép.
Ki fáklyával, ki lámpával,
Dárda helyett piszkafával,
A kamarás félczipőben,
A kincstárnok fejkötőben.
S mindezek a furcsa árnyak
Össze-vissza szaladgáltak,
A falakat beczikázta
Körrajzaik fürge táncza.
És ez éji vad gomolyban
Zsigmond szaladgált legjobban.
A szakács egy őrhöz fordult:
"No, komám, ez megbolondult!"
Zsigmond pedig mint a gyermek
Csak azt hajtá: "Jertek, jertek!"
S vitte őket a kincstárba,
Mely már ekkor ki volt tárva.
Itt megállt, s szólt fáradt hangon:
"Harmadnapja, hogy nem alszom:
Ez az arany mind tiétek:
Megjön álmom, csak vigyétek!"
No, volt aztán marakodás,
Dögönyözés, dulakodás!
Szolganép és úri fajta
Mind paraszt lett a gabajba.
Nekiestek a sok pénznek
- Sáskatábor a vetésnek, -
Akinek nem volt köténye:
Belemerte az ingébe.
És a király a vig harczot,
Mig az arany-préda tartott
S a kád kiürült fenékig, -
Hahotázva nézte végig.
Gondját ekkép mind lerázva,
Visszament az ágyasházba
S oly jól aludt ő felsége,
Mint az - utolsó szegénye.
Szép Ernő: Egyedül
Ha mosolyogni látom őket:
Kik párosak, szerelmesek,
Ha összeérnek a kezek,
Ha egymásnak csókokat dobnak,
Ha hallgatnak és ha susognak -
Nagy árvaságom könnybe lágyul,
Zokogok gyáván, ostobául,
Ha mosolyogni látom őket.
S mikor könny bujkál a szemükben,
Kik párosak, szerelmesek,
Ha ajkukon sóhaj rezeg,
Ha egyikhez a másik hütlen,
Ha gyűlölet lobban szivükben,
Betegek, boldogtalanok -
Vadul, pogányul kacagok,
Mikor könny bujkál a szemükben...
Farkas Imre: Álmok
Egy emlék az, mi hozzád füz csupán.
Ha rád emlékszem néhanap nyugodtan,
Érzem: álomkép voltál, mely után
Valaha vakon, ész nélkül, bután
Meg-megrogyván vérző szivvel futottam.
De vannak álmok érthetetlenek!
Hazudnak egy más, boldogabb virágrul,
Érezzük, hogy valóság nem lehet,
És mégis, - hogyha felébresztenek,
Szemünk könnyes lesz, szivünk belefájdul.
/Forrás: Debreceni Szemle, 1912. I. évf. 16. sz./
Tolnai Lajos: A Tógyer farkasa
Nagy kutyaugatás verte fel a kastély udvarát. A cselédek ott hagyták munkájukat, és mindenik az istálló felé szaladt.
- Mi az? Tolvaj? Már megint? - kiáltott le a kastély ura, egy csinos, barna körszakállas fiatalember. - Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide.
Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette is a bűnöst.
- Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz a bundád alatt?
- Farkaskölyök, nagyságos uram - visított egy cselédasszony.
- Farkas? Lássuk.
És a nagyságos úr leszállott a verandáról. Egy karcsú, nyúlánk farkaskölyök vetette villogó szemeit az uraságra.
- Mit akarsz ezzel a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat.
- Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány - szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját.
- Ajándékba hoztad?
- Nem én, csak eljött velem, és kísér mindig, mint a kutya.
- No hát ezt a bestiát agyonütöd.
- A világ minden kincséért sem. Fölnevelem.
- De akkor nem maradsz nálam, Tógyer.
Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá...
- Feleségem is meghalt, a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem most már ez mindenem.
- Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, a juhaidat, az egész nyájamat felfalja.
- Nem teszi. Ugye nem teszed, Jóska?
És a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú füleit. A farkas e kedveskedésre felkúszott a juhász mellére, s nyalni kezdte az orcáját.
- Hogy az isten verje meg - suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével.
- Tógyer - fordult az uraság a juhászhoz -, ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén téged is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Wenczel kitömi.
- Nem, nagyságos uram, nem adom semmiért.
- Akkor megválunk egymástól, Tógyer.
- Nem bánom.
- Nem bánod? Itt hagyod a jó helyedet?
- Ha másképp nem maradhatnék.
- Semmiképp sem.
- Akkor hát én megyek.
- Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes, jó ember voltál mindig, Tógyer, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot.
- Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok.
- Megtartod?
- Meg.
- Megbolondultál, Tógyer. A nagy bánat-értem - elvette az eszedet: és hogy került hozzád ez a farkas?
- Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében.
- Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a farkas...
És nevetett az uraság.
- Hát ha Isten azt akarta, hogy Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat.
- Látom, elment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné adjon Tógyernek valami ennivalót, aztán meg egy kis pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet.
Tógyer megfordult, s a farkaskölyökkel elballagott.
Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, mikor karácsony estéjén beállított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csíkú, pompás állat lett.
- No, Tógyer, odaadod a farkast?
- Nem.
- Akkor mehetsz is.
- Úgy akarom, csak a levelemet kérném, már el is szegődtem a havasokra a bíróhoz.
Kedvetlenül adta ki az uraság a juhász bizonyítványát, mert az emberrel mindig nagyon meg volt elégedve.
- Beláthatod, Tógyer, hogy egy juhásznak farkast tartani őrültség.
- Hát én ebből egy jó segítséget nevelek.
Sokáig nézett az uraság a hű ember után, és azon gondolkozott, hogy ne lője-e le a farkast.
Aközben az istálló mellett eltűntek.
Csöndesen ballagott a juhász. Előtte a farkas ugrándozott, vígan hegyezve hosszú, hegyes, kemény füleit.
Bemélyedtek az erdő sűrűjébe, a havas fenyvesek közé.
- Jóska - szólalt meg a juhász egy faviskó előtt -, itthon vagyunk. Majd meglátom, milyen ember lesz belőled. Jó kenyeret hagytam el miattad.
Mintha értette volna az okos állat a nagy cselekedet jelentését, szökdösve nyaldosta gazdája kezét, ruháját.
A juhász tüzet rakott, fazekat tolt mellé, s dudorászva főzögette puliszkáját.
Ha megmozdult, ha fölkelt, vigyázva lépegetett, hogy Jóskát ne zavarja. Hadd nézze a tüzet, és várja, hogy a vacsora előkerüljön.
Került egy kis juhtúró is.
Jókedvvel, elégedetten tálalta ki egy fatányérra a szép sárga puliszkát. Leült, és csöndesen eddegélt.
- Jóska ne. Ugye jobb volna egy kis hús? Mi? Ne bámulj, az is lesz.
Mikor megvacsoráltak - körüljárták a hodályt. Nincs-e baj? Valami szemtelen farkas nem szimatol-e a közelben?
A farkaskölyök körülszaladgálta a nyájat, mint egy jó kutya, s odafeküdt a számára készített vacakra.
- Jóska, aztán ember légy. Ha zajt hallasz, tutulj. Látod ezt a szerszámot? - és kihúzott a bőrös mellény alól egy vaskos revolvert. Ide nézz, ezzel hatot lövünk. Vigyázz, most egyet elsütök.
A farkas a pisztolylövésre, mint a kutya, ide-oda szökött.
- Vigyázz, Jóska, most te vagy a pásztor, én nyugszom egy keveset.
Lenyugodott a fáradt ember. Oh, mi jól esett neki, mikor egy-egy percre felébredt, és ott előtte látta a farkast, amint nézi és őrzi - és futkorász körüle.
Nem, nem hagyja a jó Isten az embert magára.
Eljött a tavasz, utána a nyár felséges szép napokkal, éjjelekkel. A nyájban nem volt egy hiba. Jóska becsületesen végezte tisztét.
Tógyer egy napon, bizony a szentandrási vásárkor volt, egy és más eladnivalókkal, finom bőrökkel és jó túróval, sajttal bekészült a vásárra.
- Jóska, ide hallgass. Most itt te vagy az úr. Úgy. Szemed mindenütt ott legyen, fiam. Az éjjel farkasok neszét hallottam. Érted? Itt a Talpassal vigyázzatok. Baj ne legyen. Estére hazakerülök én. Kell egy kis bocskor, süveg is jó lenne. Meg egy szíj a nadrágomba, rézcsattal. Dohányka. Látod, fiam, sok kell egy házhoz. Ébren legyetek. Úgy.
Megsimogatta a juhász a Jóskát, talán úgy a feje tetején meg is csókolta, vetett Talpasnak is, a fehér komondornak egypár jó szót - s leindult a hegyről a szomszéd torony felé.
Hogy, hogy nem, Tógyer valahol eliddogált. Pajtásokra akadt - s a zsidónál nagyon jó pálinkát mértek.
Benyúlt már a hideg, havas téli éj - be egész éjfél felé, és éppen indulni akart, köszönt is, fizetett is, vígan tapogatta tüszőjét, ahol szép pénzecske gyűlt egybe - mikor egy kutya odabújt a lába közé.
- Mi az? Te vagy Talpas? Te véres vagy. Ki tépte le az egyik füledet?
Mintha egy kést szúrtak volna a szívébe - a farkasra gondolt.
Csak nem tett valami gazságot?
Odakapott pisztolyához. A szemeit vad tűz borította el. Ment, futott a hegyről a hegynek. Előtte a kutya - szivárgó vérével megfestve a havat.
Mint a vad nyögött, üvöltött fel, mikor meglátta, hogy a nyáj szerteszakadozva, itt-ott.
- Jézus! - kiáltott. - Ez itt mind meg van ölve. Öt, tíz, tizenöt! Jóska!
A farkas véres fülekkel, befestett szőrrel szökött gazdája elé.
- Mi ez? - mutogatott Tógyer vad haraggal a lemarcangolt bárányokra. - Hát ez a becsület? Jóska, hát nem a fiam vagy te, látom, hanem egy bitang farkas!
Kihúzta revolverét, s egy dörrenéssel leterítette az állatot.
Azzal ment tovább, hogy felmérje a kárt.
A juhok között két óriási farkas feküdt - élettelenül, borzasztóan összemarcangolva.
Végigszaladt a borzongás a juhászon. Nagyot, kínosat nyögött. Látta, hogy ő itt rettenetes munkát végzett: azt lőtte le, aki hűségével ezt a két vadat szétszaggatta.
Odament Jóskához.
- Jóska, Jóska te...
Rávetette magát az élettelen állatra, csókolta, ölelte, fölvette, míg kimerülve oda nem esett a farkassal a hóra.
Harmadnap arra járó pásztorok ott találták - egy helyt két óriás farkast, egy csomó lemarcangolt juh között, más helyen meg a másik farkast Tógyerrel.
Hideg tetemeik fölött ott feküdt a kutya nyöszörögve, a pásztor kezét nyalta.
Juhász Gyula: Béke
És minden dolgok mélyén béke él,
És minden tájak éjén csend lakik,
És a végtelenség összhangot zenél,
S örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
És mindenik gyötrődés győzelem,
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
S e tájon mind elmúló, ami jó,
S az élet, a szép, nagy processzió,
Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen,
S egy stációja van: a végtelen.
Juhász Gyula: A szépség betege
Már fáj nekem a szépség. Belefáradt
Borús lelkem a ragyogó világba.
Idegesít a harsány tüzű tájak
Szerelmi lázak kába muzsikája.
Elég volt ez a bűvölet. A szépség
Beteggé tette szívemet nagyon
Jöjj, tompa kín, lomha kétség,
Világokat felhőző unalom!
Magányos szenvedésem odujába,
Mint sebzett medve, behúzom magam,
S tavaszig ott maradok hangtalan.
A szép szó pusztába kiált hiába,
Károg a varjú, vijjog a vihar:
Betakarózom vad dalaival.
Juhász Gyula: Öngyilkosok
Az élet nagy harcában vesztesek.
Belátják, hogy az ő ügyük bukott,
S a sápadt arcú fáradt Brutusok
Kardjukba dőlnek és lefekszenek.
Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
Mi boldogok, kik élni még tudunk,
Bár százszor vesztünk és százszor bukunk,
Míg sorsunk lassan varrja szemfedőnket.
De azokat siratni nem szabad,
Akik emelt homlokkal halni mennek,
Merész hajósai a végtelennek,
Kik látva a tolongást itt alant:
Közönnyel félreállnak, s mosolyogva
Elindulnak szebb fényű csillagokba.
Szép Ernő: Szonett
A vágyakat magamtól elverem,
Már nem tünődöm, mik lehetnek messzi tájon,
Lemondásom végigsétál a nagyvilágon,
Miként a holdsugár a tengeren.
Fekete ernyőt nyitok csendesen
Szívem fölé, mint kényes úri dáma nyáron,
Szívem, gyenge szívem ne érje hő, ne fájjon,
Könnyűim én fukar nem engedem.
Ablakom a zengő tavaszba ki nem tárom,
Nem ízlik rest ínyemnek életem.
Bágyadtan eltolom poharam, ifjúságom.
Magam síralomházba képzelem.
Fejem két gyertya közt, várom biztos halálom
S gondolkozom, mi az hogy végtelen...
