2011. március
Jakab Ödön: Tél
Merengek künn a téli kertben,
S szomorúságba vész a lelkem:
Mindenütt, merre csak a szem lát,
Kietlen hó és meztelen fák!
És ez iszonyú pőreségben
Zúgnak, sírnak a fák a szélben,
Fáradt karokkal integetve
Jajgatnak fel a nagy egekre:
"Irgalmas Isten, nézz bajunkra,
Ne hagyj elveszni itt magunkra!
Kötve vagyunk mozdulni innét,
Dermeszt a fagy, megöl az inség!
Dolgoztunk mig ideje tarta:
Águnk lombot, virágot hajta,
S ízes gyümölcsünk annyi termett,
Hogy alig bírtuk el a terhet!
De jött a gazda, s mind leszedte
Magának ínyencz élvezetre,
Hogy felterítsék lakomája
Dúsan görnyedő asztalára.
S még lombunk is, mely eddig óvott,
Koldus testünkről lerongyollott!
Ruhátlanul didergünk itten!
Könyörülj meg, irgalmas Isten!"
Szegény, jámbor fák minek zúgtok?
Minek lázong keserves bútok?
Sorsotok nincs mód elkerülni,
Nektek csak tűrni kell, csak tűrni!
Csak várni!...Jön még szebb nap rátok,
Lesz lombotok, lesz új ruhátok,
Gyümölcsöt ismét bőven adtok,
S aztán - megint csak így maradtok!
Rátok dühét új tél havazza,
Míg vígan dőzsöl bent a gazda,
S nyíltáig újabb kikeletnek
Ti majd ismét csak dideregtek!
Gárdonyi Géza: A mint itt ülök
A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.
Zéta: Kendőzött volt a ...
Kendőzött volt a mosolyod,
A szemed, szived álnok
S hogy lelkemet megejtették
Csodásan bűvös álmok:
Unalmas óráid alatt
A játékszered lettem,
S e játékra könnyelműen
Feltettem egész lelkem!
Azt hazudtad, hogy régen várt
Valakit szived, lelked.
S a legelsőt, az igazit
Én bennem fel is lelted.
Hófehér álmot hazudtál
És minden kicsi lépted
Léha hiuság mesgyéin
Sötét utakra tévedt.
...De hát elég volt, nincs tovább
Váljunk el csöndben, szépen.
A fonalat, - mi összefont
Bennünket, - széjjel tépem,
S ha szivemet meg is vérezé
A valónak hitt álom,
Utaimat - nagy szomorun -
Már csak magamban járom.
/Forrás: Debreceni Szemle 1912. 41. szám/
Gulyás József: Virágének
Repül hozzád ezer sóhaj,
Kél felőled ezer álom.
Sóhajimban, álmaimban
Él csak édes ifjuságom.
Ifjuságom', lelkem üdvét
Lábaidhoz mind leraktam:
És te mégsem szállasz hozzám
Egy szerető, hivogató
Gondolatban!
Megérezném, hogyha jönnél:
Vihar kelne a szivemben.
Megremegne vágyó lelkem
Boldogságos sejtelemben.
S csókolgatná szellem arczod,
Mint a szellő a virágot -
Óh, az a percz visszahozna
Ezer vesztett, sírba szállott
Tündérálmot!
De te nem jössz, s én csak várlak.
Ha leszáll a csöndes alkony,
Elbolyongok egymagamban
A kertben, a folyóparton:
Hallgatok a síró szélre,
Az eltévedt madárdalra -
S oly szomoru mind a kettő,
Mintha bennök minden bánat
Megszólalna...
És a remény most sem hágy el,
Fölkeres a sötét perczben:
Körülölel lágy karjával
S nótát fakaszt a szivemben.
Istenem, ha az sem volna,
Elenyésznék, óh, úgy érzem -
Nagy, halálos hidegségtől
Egyszerre csak elállana
Szivverésem!
Kampis János: A közös porta
1.
"Uj portámat hagyom lelkem két fiamnak:
Egyik felét: Pálnak, másikat: Jakabnak.
Tulajdon kezemmel nekik épitettem,
Egy testvéri jusson birják mind a ketten.
Tégláját egymásra szeretettel raktam,
Csúcsos gerendáját remekbe faragtam.
Gondos kezem nyoma a pinczén, padláson,
Vagyon az egészen apai áldásom.
Akarom , hogy soha idegen ne lakja.
Vásárnak ne legyen rajta foganatja.
Ha ki nem marad meg ezen a háztájon,
Annak felerésze a másikra szálljon."
2.
Öreg Balog András, nagy épitő mester,
Hej, de elvetette a sulykot az egyszer.
Mikor, nem is oly rég, - melyik évbe' nem t'om -
Ilyformán iródott az a testámentom.
Boldogságot akart, áldást mondott rája,
S csupa förgeteg lett a remek portája.
A harag vércséje kanyarog fölötte,
Békesség galambját messzire kergette.
Hogy esett, mint esett, nem lehet azt tudni.
Százféle apróság, kósza csibe, lúd, mi.
Egyenkint csak semmi: de jól összefölve
Sátán gyehennája kerül ki belőle.
Csunya pör-patvarnak se hossza, se vége.
Két Balog családnak más se jár eszébe.
Két felől forralja katlanban a mérget,
Dühös kedvvel fekszik, s új haragra ébred.
Egyre acsarkodik, fekve is, talpon is:
Szapul, átkozódik ember is, asszony is.
Malacz is a másét kimarja a sorbul,
Még a két kutya is össze-összemordul.
Csak a Pali gyerek tekint néha félve
A kis szőke Zsuzsa égszin-kék szemébe:
S a mint találkozik a lelkük sugára,
Hajnalpír lopódzik Zsuzsa orczájára.
Hiszen csak ez kellett: "Még hogy az én lányom!
Erre az a ficzkó nézni se próbáljon!"
- "Ficzkó az én fiam? Tyhű, mihaszna-adta,
De most már lepattant a türelmem csatja!"
"Ejha, még fenyegetsz? Magadra ügyelj, hé!
- Karom is, jussom is van olyan, mint kendé."
"Hát már verekednél? Haj, tüzes lánczhordta!
Úgy vigyázz, hogy szűk lesz kettőnknek a porta!"
- Ezt szeretné csak kend, hogy én innen menjek,
S hagyjam a részemet prédájára kendnek!
Tán bizony én szedjem fel sátorfámat?
De ettől felkopik, szép öcsém, az állad!"
- "Ezt nekem? Százszor is! - Most elég, azt mondom!"
"Hogy neked mi elég, avval semmi gondom.
- El az én felemről! "Gyere, ha van merszed!"
- Nem hagyom a jussom! "Rajta hát, keressed!"
S káromló szavakkal rárohan egymásra
A két Balog-testvér, az öklüket rázva.
A csikó megugrik, baromfi szétrebben,
Sikolt a két asszony egyre élesebben.
3.
S a következő percz szörnyűséges bajt hoz,
Ha nem akkor lép be rektor uram Gajdos.
Megáll az udvaron, kezét összecsapja:
"Mit látnak szemeim, Irgalomnak atyja!"
"Fiaim, Jakab, Pál, kiket én neveltem,
Jó erkölcs útjára gonddal vezéreltem,
Egymással szembe már gyilkos kedvvel álltok?
Megfordul sírjában szegény jó apátok!"
Lehanyatlik erre a két férfi karja,
Rektor uram szavát szégyenkezve hallja,
Lesüti a szemét egyik is, másik is,
A nagy indulattól tüzel is, fázik is.
Ezalatt a rektor sokszavát megtódja:
"S ha nem fértek össze, vagyon annak módja!
Egy a porta igaz, de kapuja kettő,
Közös belsőségnek a közepe meddő."
"Csak falat kell húzni fel az eszterhéjig,
Átal az udvaron, kerten véges-végig,
Hadd süssön a nap is ketté osztva rájok,
S egymást akár többé soha se lássátok."
Jakabot az ötlet üstökön ragadja.
Felkapja a fejét." Holnap lesz a napja."
- Legyen hát fal! mondja Pál is, vállat vonva.
- Megyek kőművesért holnap Nagy-Abonyba.
Felfortyan a rektor. "Ugyan minek már az?
Egy sima fal miatt Nagy-Abonyba fáradsz?
Bátyád is, magad is, ha segítni kellett,
Hányszor dolgoztatok az apátok mellett?"
Jakab nagyot bólint. "Csinálom hát magam."
- Tudok én is annyit, veti Pál komoran.
S mig a tisztességet rekt' uramnak megadják,
Szemük már keresi a szerszámos pajtát.
4.
Másnap este felé, csak úgy arra járva,
Újra benéz rekt' uram a Balog-portára.
Alig hogy belépett, mit lát, uram fia?
Azt hiszi, hogy menten meg kell pukkadnia.
"No hát jártam-keltem sokféle határban,
De ilyen bolondot még sohase láttam.
Fel kell már fordulni a kerek világnak!
Már meg egymás mellé - két falat csinálnak!"
"Kiki a magáét" dünnyögi a Jakab.
- Sebaj, szól Pál gazda, ha ilyen is akad.
" Hát baj lesz-e vajjon, ha neved így járja:
Duplafalas Balog - a világ csúfjára?!"
- Mit? Az én nevemet? Csak valaki merje!
"Valaki? A falu minden sihederje.
S nemcsak tietek lesz a gyilkos csúfságtok,
A maradékra is örökül hagyjátok."
"Nem addig van, fiúk. Egy fal is elég lesz,
S egy munkát két ember gyorsabban is végez.
Egyfelől te rakod, másfelől a másik,
Akár szótlan, némán, mint - látom - idáig."
Megakadt a munka, mélyen gondolkodnak,
Keresik a nyitját annak a nagy bognak.
Végre Pál megmozdul s - a rektor ezt várja -
Ráteszi tégláját a Jakab falára.
5.
Tégláról-téglára szomorúan épül
A nagy fal az udvar kellő közepébül.
Hol egyik illeszti, hol a másik rakja,
S egy hangra se nyílik a szájuk lakatja.
Kopog a kalapács, a vakolat loccsan,
Tégla nagyot puffan a sűrű szutyokban.
Külön a két asszony gyúr homokot mésszel,
S csak egyet mukkanni dehogy is merészel.
Téglával, egyébbel a fiak szolgálnak.
Zsuzsika Jakabnak, Peti hordja Pálnak.
Föl se mernek nézni szorgos munkájukban,
Ha közel kerülnek, szivük nagyot dobban.
Pálé a szegletkő. Kapja balkezébe
S a nagy kalapáccsal jót suhint feléje.
"Ne amarról vágjad!" szól hirtelen Jakab.
Pál meg vissza: - Tudom. Jobban tán, mint magad.
"Majd ha kettőnk közül te leszel öregebb,
Mellettem a munkán csak "hallgass" a neved."
- No, no, morog Pál, majd szót fogadva némán
Hamar fordit egyet kezével a téglán.
Vakoló lapátja csak feneket kapar.
- Maltér! kiabálja magyarán - de hamar!
Jakab odaböki: "Itt az enyém addig."
S Pál a féltestével a szomszédba hajlik.
Meglátja ezt Bodri, Jakabék kutyája,
Fogát vicsorgatva vetné magát rája.
De mielőtt érné, meghibban a lába,
S ucczu belepottyan a meszes ládába.
Ijedt ugatással magát csak kikapja,
Aztán rázkolódzva - a ládát ugatja.
Furcsa meszes csimbók lóg farka végérül,
Nem lehet azt nézni nagy kaczagás nélkül.
Zsuzsát már legyőzte a nevethetnékje,
Másodiknak Pál szegődik melléje.
Bajszukat babrálják gazd' uraimék is,
S hahotáz a végén még a cselédség is.
Tégláról-téglára a fal gyorsan épül,
El sem érik már a láda tetejérül.
Embermagasságra szökött fel az éle,
Már nagyon elkelne holmi állvány-féle.
Előkerülnek hát a bakok a sutból.
Jakab is meg Pál is magas tetőn guggol.
A gyerek a téglát búsan nyujtogatja,
Hogy eltűnt előle Zsuzsi ábrázatja.
Déli harangszókor - éppen egy sort végzett -
Leszól Jakab:"Asszony, ide az ebédet!"
Mire Pál megfordul s csak int a szemével,
Hogy: hát akkor ő is idefönn ebédel.
Odaperdül a tál Jakab úr elébe.
Julis asszony hozta. "Csak kásás lúdgége."
Pál gazdát se hagyja Boris asszony éhen:
Gyönge csibe járja, jó tejfeles lében.
Kiki magáéval szép lassacskán végez.
Egyszerre Pál előtt - ott a túrós béles.
...Jakab a pipáját piszkálja mogorván,
S pulykaméreg czikáz Julis asszony orrán.
Pál fordít a tálon. - Egyék kend, nem méreg.
"Én már csak a magam konyhájáról élek!"
- No, no! szabódik Pál, gyengén megbántódva,
Fogja és a tálat ő is félretolja.
No, de ami késett, nem marad el másnap.
Nem főznek a konyhán: gyilkolnak, csatáznak.
Borleves, friss malacz, forgács-fánk Jakabnak,
Kacsa, foszlós kalács Pál előtt az abrak.
Ormótlan fazék, tál mind a két oldalon.
Jóllaknék belőle egész lakodalom.
Tarhonya, pogácsa tolong egymás hátán,
Hogy terhüktől szinte leroskad az állvány.
Asszony is, gyerek is oda telepednek,
Mohón neki látnak a sok eledelnek.
Lopva int egymásnak a víg fiatalság,
Amig közbe-közbe az ujjukat nyalják.
Jó szóval is győzi Julis asszony ajka.
"No gazdám a fánkból. Igaz Balog-fajta."
Nem állja ezt Boris csipkedő szó nélkül.
- Egy kicsit keveslem a fahéjat bévül.
"Enni köll azt hugom" - pereg Julis nyelve -
"Aki szólni akar előbb megízlelje."
- Aki azt akarja - veti Boris asszony -
Magának még elébb eminnen szakasszon.
Julis félre fordul."Nem, kinálás nélkül."
- Hát kinálom bizony, ehol a frissébül.
Átnyúl erre Julis, Boris azonképen,
S persze a két gyerek se sokáig tétlen.
Bátran eszegetnek, szaporán csámcsognak,
Dicsérő szót adnak a jobb falatoknak:
Közbe esik pár szó egyről is, másról is,
Hol Julis kezd újat, hol meg mást a Boris.
Pál előtt a kulacs. Jó tavalyi lőre.
Tisztességtudással kifröccsent belőle
S ráköszönt Jakabra - Adjon Isten, bátya.
"Igaz szivből mondod?" - A jó Isten látja.
"Hm." Dünnyög a másik, hallgat egy darabig.
Aztán a kulacstól ő se vonakodik.
"Fogadj Isten, öccse, szól nyugodtan Jakab,
Behúnyja a szemét s jó hosszút kortyolgat.
Így megyen ez aztán egy nap is, másnap is.
Megered a szava egynek is, másnak is,
S növekvő testébe a készülő falnak
A haragból egyre többet befalaznak.
6.
Tégláról-téglára a fal csak elkészül,
Jakab hirül adja a legtetejérül.
"Áll a választófal, Istenünknek hála!
Mienk volt a munka, haszon, áldás nála!"
Pál ráhagyja. "Ámen", és nagyot fujtatva,
Kezével a falat gyengén simitgatja.
"Gyerünk hát!" int Jakab gyereknek, asszonynak,
S ők bús sóhajtás közt csak eltakarodnak.
Halálas csendesség nyügöz mindeneket,
Anya, gyerek nem szól, csak a szivük remeg.
Mögöttük az a fal megrémiti őket
Nagy fehér testével, mint a rosz kisértet.
Jakab és Pál ketten még odafönn vannak,
Pedig semmi híja nincsen már a falnak.
Nem szólnak egyet is, csak hallgatag nézik
Végzett munkájukat százszor végtől-végig.
Szivöket, lelköket úgy nyomja valami,
S nem tudja, nem meri egy se kimondani,
- Hát biz ez erős fal, mond Pál gazda végül,
Jakab bizonygatja, de csak úgy szó nélkül.
Csak nézi a falat bajuszát sodorván,
Reszel egyet-kettőt az elcsukló torkán,
Aztán csendesen szól, a fejét lehajtva:
- ..."Izé, öccse, hátha - ajtót vágnánk rajta?"
