2011. március
Kosztasz Palamasz: Athén
Minden oldalról kék ég, mindenütt napfény táncol,
s mintha patak csorogna mellettem, tele mézzel:
liliomok fakadnak a repedő márványból,
s a Pentélikon vállát tartja a messzeségben.
A csákány szemfogával szobrot harap a földben
s Kübelé szép melléhez még istenek tapadnak:
nézem, ahogy az esti sugarak ferdén dőlnek,
és viola vért izzad Athén az alkonyatban.
A templomok s olajfák szent ligeteit járom,
a sokaság mellettem váltakozó menetben
vonul, akár a lassú hernyó fehér virágon.
Ezer ereklye él itt: a föld alól kirobban
szikrázva, győzelmesen az ezer lelkű szellem,
s birkózni kezd az éji sötétséggel húsomban.
/Ford.: Faludy György/
Szilágyi Domokos: Tavaszi mondókák
Hosszú éjjel, téli éjjel
medve alszik medvénével,
ám ha kívül tavasz locsog,
elősirülnek a bocsok;
szembogaruk közepén
vígan bokázik a fény,
a nap rájuk kancsalít,
villogatja mancsaik,
s délután már oly merészek:
meglopják a darázsfészket.
Vízbe hajló
fűzfavessző,
rajta barka:
icipici csengő,
csillog-villog,
mosolyog a fűz,
az ibolya szeme-tüze
reátűz.
/Forrás: Napsugár, 1959. március/
Petőfi Sándor: A szökevények
1
- De hova?
- Pestre.
-Pestre?
- Igen.
- Mért épen...?
- Legbiztosabb.
- Jó.
- Korán...
- Kész leszek.
- Vigyázva...
- Ne félj.
- S el ne késsél...
- Nem.
- Isten veled, Anikóm!
- Jó éjt, Károly!
2
Szegény öreg Csornay András úr! ő oly diadallal mondja épen most a kaszinóban vele sakkozó tiszteletes úrnak a sakk-mattot, mintha tulajdonkép nem ő volna sakk-matt: mert hiszen Anikó az ő neje, és Károly unokaöccse.
3
Másnap az egész kisváros, melyben ezek történtek, mintha csak egy nyelv lett volna, Csornay Károly és Csornay Andrásné szökéséről beszélt.
- Úgy kell a vén bolondnak, mért vett el oly szép fiatal lyányt.
- Hanem ez mégis túljár az eszemen: hiszen mód nélkül szerették egymást.
- Az igaz.
- Én csak a szegény öreget sajnálom: fogadni mernék, sírba viszi őt felesége utáni búja.
- Szegény öreg!
- Szegény Csornay András!
4
Míg a kisvárosban azon beszédek kerengtek, miknek rövid kivonatát közöltük, Károly Anikóval Petre ért. Midőn kocsisok a fogadóba hajtott, akkor indult ki onnan egy más kocsi.
- Hah! - sikolta fel Anikó.
- Vakulj meg! - gondolá Károly, futó pillanatot vetve a kimenő kocsin ülőre, s mindketten öltönyeikbe burkolóztak, mennyire lehetett, mert azon kocsi a városukbeli boltost vitte.
- Nem ismert ránk - szólt nyugtatólag Károly, midőn a kibérelt szobába léptek -, különben köszönt volna.
- Hála istennek!
- És most az enyém vagy, Anikóm, enyém e szép barna haj, e szép piros ajk, e szép fekete szem, e szép fehér kebel...
- Tiéd vagyok, Károly!
S boldogok voltak, egy ideig. De az érzéki gyönyör csak mámor, melyből az ember kijózanodik, s midőn Károly és Anikó kijózanodtak, nagy szomorúsággal szólának.
- Teremtő isten! miből élünk? mindenből kifogytunk...
Nem értek rá tovább tanácskozni, mert az ajtón kopogás hallatszott, s utána egy ismeretlen úr lépe a terembe.
- Csornay Károly úrhoz van szerencsém? - kérdé az idegen.
Károly zavarodottan s némileg megijedve hallgatott, fölfedeztetés jutván eszébe.
- Ön hallgat - folytatá az idegen -, de meglepetése tanúsítja, hogy ön az, kit keresek: méltóztassék a nevét e sorok alá írni. Így. Mához egy évre pontban ismét meg fogok itt jelenni. Ne feledje ön, mához egy évre. Ajánlom magamat.
A rejtélyes ismeretlen távozék.
Nehéz volna kitalálni: Károly- s Anikónak bámulata vagy öröme volt-e nagyobb? mert a papír, melyet az idegen odanyújta, egy összegről szóló nyugtatvány volt, mellyel a két szerető egy évig, bőven költve, beérhette: s ez összeget az idegen le is olvasta a nyugtatvány aláírása után.
- Megfoghatatlan! - kiálta föl Anikó, a pénzt szemlélve.
- Azaz nagyon is megfogható biz ez - felelt Károly, eltéve a szinte mannaként odahullott pénzt.
S ezentúl éltek még boldogabban, mint eddig, minthogy most már anyagi gondok nem háborgatták őket, s azon aggodalmok is szétoszlott, hogy a boltos által tán megismertettek, mert hiszen ebben az esetben az öreg Csornay András rég rajtok üthetett volna.
- S egy év múlva - szóla Károly - ismét eljön az idegen, hogy nyugtatványát aláírjam s pénzét fölvegyem: nemde, azt mondá?
- Igen.
- Szívesen megteszem!
5
Csornay András nejének és unokaöccsének megszökése után nem telt bele fél év, hogy az öreg házához egy ifjú érkezett. Arcán hosszas szenvedés s kétségbeesett elhatározás kifejezése.
András úr nemrég jött haza a kaszinóból s szomorú volt. Vagy még mindig felesége hűtlenségén szomorkodott, vagy azon, hogy ma a tiszteletes úr egymásután többször sakkmattolta..., nem tudjuk.
Az ifjú ember belépe, az öreg elsápadva rogyott székére: amaz reszketve ragadá meg a kezét, s esdeklő hangon szólt:
- Bátyám, édes jó bátyám ( mert Károly volt az ifjú), mi áron nyerhetem meg bocsánatát? mindenre kész vagyok, mindenre...
- Hol van nő...őm...azaz...?
- Ő...ő...nincs itt...
Az öregúr nagyot lélegzett.
- Mindent elmondok - folytatá Károly -, s meglátja ön, inkább szánakozást érdemlem, mint bosszúját. Ó én borzasztó sokat szenvedtem. Mennyországom ideje vajmi hamar lejárt, s jött a pokol örök kárhozatja, mert ön nejének arcán három angyal, de szívében háromszáz sátán lakik, ő az asszonyok legrettenetesbike. Tovább nem tűrhettem, megszöktem tőle...
- Szegény Károly öcsém, szívemből sajnállak, de te engem még inkább sajnálhatsz: téged csak fél évig, hanem engem egész éven át gyötört...
- Önt is?...
- Bámulsz, ugye? A világ a legboldogabb házaspárnak tarta bennünket: látott volna csak négyszemközt egymással!...emléke is borzaszt. Áldásom kísért szökéseden, mert te voltál legnagyobb jóltevőm az életben: s én jótéteményedet némileg meghálálni akarván, miután hollétedet megtudtam a boltos által, ki veletek találkozott, rendes jövedelmet határoztam számodra, melyet egy évre föl is vettél.
Miguel de Unamuno: Egy gyermek temetésén
Vérünket, spanyolok fiát temettük
frank földbe ma: ártatlan tisztasága
kilobbant - boldog ő! - bár e világra
sem nyílt, ahol az életet tettettük.
Dús csokrainkat elnémulva tettük
a kopott ládára - hajnali pára
könnye a csontjain - s meddő hazára,
szívünk szemét a jelenbe vetettük.
"Vad élet helyett, mely itt fogadta,
jobb is, hogy meghalt" - fordult oda hozzánk
az apja, szegény, s remegett a hangja:
ősz volt, a nap lucskos ködben poroszkált,
és jövődet - Isten nem gyúlt haragra! -
eltemettük a sárba, Spanyolország!
/Ford.: Orbán Ottó/
Miguel de Unamuno: Napszálltakor
Haldoklik immár a leáldozó nap
a feketezöld tölgyerdő fölött,
a lebke felhők, bíbor függönyök
vonagló ágyán csöndbe becsukódnak.
De keleten a fény már elhaló csak,
a dombokon gyászpompa hömpölyög,
a kupolán, pilléren könnyű köd
búcsúja a dicsőn eltávozónak.
Így halni meg, rejtőzve, kandi kába
kíváncsiaktól, mégis glóriába,
kitárva lelkünk, hadd lássák becsét meg.
Hadd irigyeljék ámuldozva végre
és a kigyulladó, titáni égre
piros visszfénnyel verni a pecsétet.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Olavo Bilac: A brazil zene
Királyi lángjában a szenvedélynek
égsz te olykor: a ritmusodból árad
kéjes tüze kihívó, buja vágynak
s bűvös erővel minden földi vétek.
De, kéjed mögött, az óceánok,
sivatagok, őserdők búja éled:
zokogva-csukló portugáli ének,
indián tánc és néger, tompa bánat.
Szamba s zsongo vagy, fátum és merészség,
árvaságát akkordjaiba sírja
erdőlakó, rabszolga s tengerésznép:
sóvárgásod- s örök nosztalgiádba
három vágy csókja olvad, kéje, kínja -
te három bús faj szerelmes virága.
/Ford.: Tótfalusi István/
José Asunción Silva: Trópusi táj
A folyó álmosító mágiája
az út monotón nyugalmába árad,
a táj távolát elmossák az árnyak
az ürességbe lassan szerte-szállva.
A nádkunyhót elrejtik mély homályba
a lombok és a tömött kusza ágak:
leng és lehull az alkony mint a bánat:
mint áttört csipkére nézek a tájra.
Vénusz lángja kigyúl a tiszta térben.
Az alvó áron csónak tör előre
gyors csapások biztos lendületével,
s a nyugvó nap a nedves víztükörre
új égboltot kovácsol fellegével:
izzik mély rózsaszíne, sűrű zöldje.
/Ford.: Orbán Ottó/
Lev Tolsztoj: Az aranyhajú királyleány
Volt egyszer Indiában egy aranyhajú királyleány, annak volt egy gonosz mostohája. A mostoha gyűlölte az aranyhajú mostohaleányt, s rávette a királyt, vitesse egy pusztaságba. Ötödnapra visszatért az aranyhajú királyleány az apjához, oroszlánon lovagolva.
Akkor a mostoha rávette a királyt, vitesse el a királyleányt vad hegyekbe, ahol csak keselyűk élnek. Negyednapon a keselyűk hazahozták.
Akkor a mostoha elvitette a leányt egy távoli szigetre, tenger közepébe. Meglátták a halászok az aranyhajú királyleányt, s hatodnapra visszavitték a királyhoz.
Akkor a mostoha megparancsolta, hogy mély kutat ássanak az udvarában, abba lebocsátotta az aranyhajú királyleányt, s betemette földdel.
Hat nap múlva ott, ahol a királylányt kútba eresztették, fény ragyogott ki a földből, s mikor a helyét a király felásatta, megtalálták ott az aranyhajú királyleányt.
Akkor a mostoha kivájatott egy eperfarönköt, belezárta a királyleányt, s kitette a tenger vizére.
Kilencedik napon elvitte az ár az aranyhajú királyleányt japán földig, ott kiszedték rönkjéből a japánok. Élt az aranyhajú királyleány. De mihelyt a partra lépett, meghalt: selyemhernyó lett belőle.
A selyemhernyó felmászott egy eperfára, s a levelét enni kezdte. De amikor megnőtt, holttá tette magát: nem evett, nem mozdult.
Ötödnapon, abban az órában, mikor az oroszlán elvitte a leányt a pusztaságból, felébredt a hernyó, s ismét enni kezdett.
Amikor a selyemhernyó újra megnőtt, meghalt újra, s negyednapon, abban az órában, mikor a keselyűk elhozták a királyleányt, megelevenedett, és újra enni kezdett.
S meghalt újra, s abban az órában, mikor a királylány megjött a ladikon, újra eleven lett.
S meghalt újra, már negyedszer, s hatodnapon, abban az időben, mikor a királyleányt kiásták a kútból, eleven lett újra.
S megint meghalt, utoljára, s kilencedik napon, abban az órában, mikor a királyleány Japánban kikötött, megelevenedett az arany selyembáb is. Az aranybábból lepke szállt ki, petét rakott, s a petékből selyemhernyók lettek, s elszaporodtak Japánban. Ötször merül ez a hernyó mély álomba, s ötödször fel is éled.
A japánok sok selyemhernyót tenyésztenek, sok selymet gyártanak: a hernyó első álmát oroszlánálomnak, a másodikat keselyűálomnak, a harmadikat ladikálomnak, a negyediket udvari álomnak, az ötödiket meg kútálomnak hívják.
Fordította: Áprily Lajos
Vjacseszlav Ivanov: Téli szonettek
1
Szántalp csikordul. Dermedt hó ragyog.
A büszke erdőt bűvösen bevonta.
Hattyúpihék tapadnak égi boltra.
Felhők iramlanak, mint szarvasok.
A csengő messzi tájról dalba fog...
A puszta szunnyad, vége nincs, se hossza...
Kihalt az út, s elvetve már a kocka,...
Szentséges éj, juttatsz-e egy zugot?
S akárha jóstükörben, látva látom,
Közeli menedékhelyen családom,
Az ünnep mézszín lángjai alatt.
S a szívem, titkos rejtekébe vágyva,
Fénylobbanásra vár. De gyors futása
A szánnak messze, messze elragad.
2
Vak útjaim titkos vezére, te,
Próbára tettél purgatórium vad
Bugyraiban, amelyek küszöbe
Neveztetik sorsadta válaszútnak.
S kihúnyó gőgöm végső mérlege:
Lelkem a gyűlölttől nem szabadulhat,
Míg kit szeretni nem tudtam, vele
Nem váltok megbocsátó csókot, újat.
Így futottam át rideg teleket:
Bolondja minden édes, déli kéjnek,
Kit ünnepére hívott a Természet.
De felleg-éjt és hócintermeket,
Fagyos hófúvás-rekviemet vélem
Rokonitott zord mesterem sötéten
3
A lélek tele. Távolból a nap
Rézsút-sugára melegíti, védi,
De torlaszok fagya igázza, s néki
Dalol a hófúvások bánata.
A tűz előtt halomba áll a fa,
Főzz kását, s ez az óra kielégít:
S feküdj le, ha az álom ágyba szédít...
Az öröklét sírmélyi éjszaka!
Az éltető vizek forrása jegében,
A tűzpatak kihűlt, megdermedett,
Ó, ne keress, letépve leplemet!
Hasonmásom száll sírba szolgaképpen,
S eldobva minden testit, épitek
Nem földi templomot a messzeségben.
/Ford.: Baka István/
Else Lasker-Schüler: Nervus Erotis
Hogy e tűző nap után nem lehet
miénk az éj se már...
A tubarózsák véremmel vöröslenek,
s kelyhük csupa tűzsugár!
Mondd, éjszakánkint lelked is fel-felkiált,
szorongó álmából riadva,
mint vadmadár rikolt az éjen át?
A világ lángban áll,
mintha a lét lelkének vére folyna.
Szívem nyög, ahogy éhség kínja fáj,
szellem-szemekből ránk tűz a halál!
Mondd, lelked is jajong éjente a tömény
tubarózsa-illattól fuldokolva,
s csak rágódik a tarka álom idegén?
/Ford.: Rónay György/
Veress Zoltán: Ábrahám és Domokos
Ábrahám a
deszkaszínben
addig fúrt és
fabrikált,
mígnem egyszer
készített egy
ötkerekű
taligát,
de mert nem volt
őkelmének
se szamara,
se lova,
ötkerekű
taligáján
nem mehetett
sehova.
– Nem elég, hogy
csacsi nincsen –
sóhajtotta
Ábrahám –,
hibázik a
zabla, gyeplő,
hát az ostor,
hát a hám!
– Sebaj az még,
Ábri pajtás –
mondta neki
Domokos –,
hogyha nincs ló,
ez a kocsi
legyen akkor
motoros!
Ettől aztán
Ábri pajtás
méla képe
felderült,
talpraugrott
nagy serényen,
merthogy eddig
veszteg ült,
kerített egy
hosszú gumit,
meg egy cérnás
karikát,
s percek alatt
mondhatom, hogy
csuda motort
fabrikált.
– Nos, mi kell még?
Gázpedálnak
jó a tehén-
vakaró,
kéziféknek
jó a seprű,
kurblinak egy
fakaró...
Ámde kormányt
hol szerezzek? –
bámult Ábris
szerteszét,
majd leszedte
szaporán a
kerekeskút
kerekét.
– Kocsi lett a
taligából,
mégpediglen
motoros,
ezzel menjünk
iskolába! –
kiabálta
Domokos.
– Hogyha, mikor
kicsengetnek,
ez a taxi
várna rám,
irigyelne
minden ember! –
tódította
Ábrahám.
– Holnap reggel
szólj be értem,
begyújtjuk a
motorunk,
s nyolc órára
pontosan az
iskolába
robogunk!
Másnap aztán
Domi koma
pitymallatkor
megjelent,
megvizsgáltak
Ábrahámmal
minden csavart,
kereket,
majd felültek,
és a fránya
taxi, mint a
fecske, szállt,
csörgött-zörgött
zúgva és az
iskoláig
meg sem állt.
Hej, de ott is
úgy találta,
kéne kicsit
menni még,
nem használt a
gázpedál sem,
semmi kormány,
semmi fék,
kifutott a
falu végén,
mint valami
zivatar,
szegény Domi,
szegény Ábris
azt se tudták,
mit akar!
Holtraváltan
ordítottak,
hátha ettől
észre tér,
hanem ekkor
pont egy árkon
nyargalt át a
gépszekér,
s szerencsére
hol az útszél
puha volt és
homokos:
kirepült a
taligából
Ábrahám és
Domokos.
Bementek az
iskolába
gyalogszerrel,
mérgesen,
s hadd szóljak még
taxijukról,
hogy a mesém
ép legyen:
az azóta
ízzé-porrá
törte magát
valahol,
vagy még most is
fut, s a földgömb
túlsó felén
zakatol.
/Forrás: Napsugár, 1959. február/
Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap
Bandukol az őszi nap
s megáll minden fánál.
Bandukol és elidőz
minden iskolánál.
Meg-megáll és elidőz...
mire is kíváncsi
vajon ez a szelíd, ősz
Nap-tanító bácsi?
Meg akarja tudni, hogy
rendesek-é, jók-é
akik nála nyaraltak,
nincs közöttük kópé.
Nem bújt-é a pad alá
az a virgonc Pista,
s vajon az a Bandikó
most is olyan lusta?
S följegyzi, ha rosszat lát,
föl bizony, barátom, –
s megégeti orrukat
majd a jövő nyáron.
/Forrás: Napsugár, 1959. szeptember/
Szabó Dezső: Az elfelejtett arc
A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.
Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy téres hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltó-kép, szomorú és egyszerű mindenik, és azonegyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Leglább a bíró így verhette a mellét: - Nekem még tizenkét Krisztus sem parancsol! - A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította, s kényes tyúkok, és egypár nevendék malac legelésztek rajta.
Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedtelenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat, s bámulták a szép világot. Mármint a barmok.
A holt mező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu.
Belépett a boltba és azt mondta: - Jó estét kívánok. - Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bennebb ment az emberbe az ő kívánsága.
A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: - Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.
Az idegen ráült egy zsákra, és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá és szólt: - Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.
A boltoson átment az idegen hangja és nézése, és összerázkódott: - Jaj, milyen fekete vagyok én belül! - mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol vasát a mérték alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asszony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába, és azt mondta: - Milyen szép csendes este van ma. - Pedig ő már ezer ilyen estét látott, és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: - Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?
A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte a mostoháját. Fiatal volt még az asszony, s fájt a mája a szép legényekért, akik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát: - Nesze, te fehér testű, ne te nagy szemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású!
Az idegen bement, eltakarta a lányt, és szelíden odahajolt az asszony elé: - Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.
Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: - Jaj, de rossz vagyok, jaj de gonosz vagyok! - tördelte kezeit.
Az idegen megfogta a lány kezét, az asszony kezébe tette, és mondta: - Csókold meg a te jó anyádat, leányom - és elment.
Az asszony magához ölelte a lányt, összevissza csókolta: - Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. - És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jólesést. Kérdezte a lánytól: - Hol láttam én ezt az embert? - A lány felelt: - Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.
A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorált a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel, és vörösbort ittak hozzá. A szegény béresnép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágcsáltak, és sóhajtást nyeltek hozzá.
- Adjon Isten jó estét! - szólt az idegen.
- Az Isten az adhat, amit akar - szólt a gazda.
Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel, s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja, s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja: - Üres, üres.
Odaszól a gazdag emberhez: - Mit adsz az én hosszú hajamért?
- Megér egy darab avas szalonnát - kacagta a gazdag ember.
- Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem meg ezeket a szegény embereket.
- Asszony, hozd ki a nagy ollót - mondta a gazdag ember.
Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag fél kezébe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált:
- Jaj, hogy a szívembe vágtál édes uram, vajon mi fog még ma történni!
A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: - Jaj, hogy a szívembe vágtad, édesapám, az ollót, mi s mi fog holnap történni!
A gazdag ember harmadszor is ráfogta az ollót. Akkor kis puja fia kiáltja: - Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután!
És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé, és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:
- Öld le a tíz legkövérebb tyúkot, és add ezeknek a szegény embereknek.
Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt: - Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd anyjuk, az ott hogy hasonlít a mi Jancsinkhoz. Aztán megint szólt:
- Hol láttátok ezt az idegent, mert mérget veszek rá, hogy láttam már valahol.
- Talán mikor az orvosnál voltunk - szólt a lány.
Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta: - Az almafáig ér a földem. - A másik azt mondta: A körtefáig ér a földed. - Ezen aztán elmarcangolták egymást, és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.
- Neked nincs igazad! - förmedt rá a bíró a haragosára. - Az a darabka föld ezé itt ni! - És rámutatott a vejére.
- Jaj! Jaj! Jaj! - kiáltott az idegen.
- Mi bajod, idegen ember - kérdezte a bíró s a két másik.
- Ó, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok, s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember volta, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.
A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, s szólt:- Kérd azt a darabka földet ettől ni, mert övé a juss szerint. - És megmutatta a bíró haragosát.
Ez pedig szólt: - Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.
A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott, és szólt a haragosához: - Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.
Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert: - Maradjatok ma nálam vacsorára. - Azután: - De hol láttam én ezt az embert? - Talán a katonaságnál - szólt az egyik. - Talán a Balog Péter lakodalmán - szólt a másik.
És minden egyes házba betért az idegen. És mikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek. - Olyan jó lesz most egymást látni - mondották az emberek.
És a gyepes térség megtelt a népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szól: - Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.
Fennhangon szólt a boltos is: - Halljátok kendtek, falubéliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.
A gazdag ember is: - Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jó emlékszem én rá az egész családommal.
A Pironcsákné mezítlábas kis fia - Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt - megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.
- Mész el onnan, beste kölyök, mert bezzeg pofon teremtelek - kiáltott a bíró és felemelte a kezét.
A gyermek egy nagyot ugrott, s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy mire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népnek: - Ni, édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak zsákot vinni!
A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosan a világgá ment vendég.
Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.
Várady Antal: Himfy-dalok
I.
Elkerülni vágytam arczod'
S szép szemednek csillagit,
Megszüntetni azt a harczot,
Mely szívet dúl. tép, szakit:
Oh de hát a csillagserget,
Mit az alkotó keze
Ékszerül az égre feltett,
Vakmerőn ki törli le?
- Szerelem az én világom,
S mely után oly égve vágyom:
Lényed csillagfény azon -
Letörölni nem tudom!
II.
Mint csillag szende képe
Tiszta gyémánt fényivel
Az azur-ég tengerébe
Elmerül, majd ujra kel:
S bár kisérni nem is birja
Fényes utján földi szem,
Meg-megnyílik légi sírja
S újult fénynyel ott terem:
Ugy merül el a te képed
S feltünik uj fény középett
Lelkem titkos utain, -
Visszahozzák dalaim.
III.
A vihar felhőkönyvében
Szélvésznyelven irva áll:
"Oh ne higyj a földi létben,
Vége pusztulás, halál!"
S a derült ég tiszta lapján
A szivárvány igy beszél:
"Tiszta ég mosolyg le aztán,
Elsimul vihar, veszély."
- Mikor lányka, messze jártam:
Hittem a vihar szavában:
S most, hogy látlak édesem
A szivárványét hiszem!
IV.
Mennyi fény elfér az égen
Ott a csillag miriád!
Lenn a rét smaragd ölében
Milliónyi kis virág!
S az emberszív rejtekében
Oly kevésnek van helye, -
Egy virág, egy csillag épen,
S azzal is telestele...
Ám, ha benne csak is egy él,
Gazdagabb a föld- s a mennynél,
Kincse mégis végtelen,
Ha e kincs a szerelem.
Farkas Imre: Borus szerelem
Az élet töviskoszoruját fonta
A te hótiszta homlokod köré,
- Szívemben még itt vergődnek, zokognak
Emlékei nagy, gyötrő bánatoknak -
Ó, mért is kerültünk mi együvé.
Csókunkban is ott reszket már a kétség,
A vallomásunk halk és csüggeteg.
Érezzük sokszor, hogy már késő, késő,
Suttogó szavunk kérdező, fürkésző -
S csókközben sem hunyod le a szemed.
Olyan vagy, mint a megsebzett madár,
Mely félve bú meg ott, ahol lehullt
És én óvnálak - és magam is félek,
Ó, minket nagyon megbántott az élet,
Ó, minket nagyon megtépett a mult!
Igen, a multnak mély szomorusága
- Bárhová menjünk - együtt jár velünk:
Te hozzám simulsz és én átkarollak
És arra gondolunk, hogy mi lesz holnap
És hallgatunk. S álmodni se merünk.
/Forrás: Debreceni Szemle, 1912. I. évf. 23. sz./
Szép Ernő: A szökőkut
Egy régi képet látok ujra
Halvány, reszketeg álomképen,
Egy leckeóra lágy emléke önt el...
Tizenöt éves voltam akkor éppen.
A hűs, komoly tornácon ültünk,
A kis fiú, az anyja és én:
A rossz diáknak búsan magyaráztam
S az asszony babrált unalmas kötésén.
Szökőkut állott a kis kertben
S játszott a víz halk muzsikája,
A napsugár a falon lopva sétált
S aranyat locsolt az asszony hajára.
Letette a kötését s bámult
A szökőkut felé merően,
Karcsun, ragyogva szállt a víz a csőből,
S megtört s szétgyöngyözött a levegőben.
Kisérte nagy, sötét szemével,
Hogy szökik fel a víz sugára,
Lezuhogott a medencébe mind, mind -
S az üres égbe nézett ő utána.
És sírt a rab, kimért sugárnak
Örök, reménytelen zenéje,
Lihegve hátradőlt a délceg asszony
S vágyak, kínok, láza gyúladt szemébe.
Vörös rózsák kövér kebléből
Felém ömlött a buja pára
S gerjedő vággyal és szűz félelemmel
Néztem életem első asszonyára.
Vörösmarty Mihály: A forrás és a patak
Hegy oldalában
Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel
S tovább patakzik.
S forrás s patakhang
Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon
Versengenének:
"Ne menj el innen,
Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy
Erőm növessze!
Maradj e völgyben:
Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt
Hevűlve, hűlve,
Hogy minden cseppem
És minden csepped
Együtt legyen víg,
Együtt, ha szenved.
Te fenn a fényben
Tündérkedendel,
Egekbe nézvén
Hullám szemeddel,
És felhevitesz
Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn
Nap nem vigasztal.
És én viszontag,
Midőn nap éget,
Hűs nedveimmel
Vidítlak téged.
S leszünk hatalmas
Hullámok árja:
Képét a menny is
Bennünk csodálja.
Maradj, ne hagyj el,
Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed
Eltévelítsen,-
S te vészes úton,
Én elhagyatva,
Vesztünket érjük
Búnak miatta!"Esdett a forrás,
De a patak ment,
Kőről kavicsra
Táncolva szökkent,
Mint a szilaj vér
Ifjú erekben
Futott a völgyre
Mindig sebesben.
S mint ifjú vérben
Víg érzemények.
Benn gyors galócák
Szökdécselének:
Pajzán gyönyörrel
Körül futosván
Kéjekre gyúlt a
Vadrózsa lángján:
Tovább tovább ment,
És minden bokrot,
Minden virágot,
Hajába fodrott:
Örűlt a napnak,
Örűlt az éjnek,
Az árjain kelt
Szellő-zenének.
S vidor zajától
Hangzott a völgység,
Utána bájos
Viszhang huzódék...
De fenn a forrás
Hegy oldalában
Bús aggalommal
Zúgott magában.
*
A kis völgy megszakadt:
Alatta rónaság
Elérhetetlenűl
A láthatárba vág:
De a völgyet hiven
Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött
Mereszti föl falát.
Könnyelműn a patak
A sziklához rohan,
Morgása hirdeti,
Hogy tiltó őre van:
De húzza őt varázs-
Erővel a veszély,
Mint ember életét
Az első szenvedély.
S amint mohón alá
Indúl sikamlani,
Függvén a mély felett
Rémült hullámai:
Fel-felsivalkodik
A sziklagáton át
S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt.
*
A rónán délibáb
És szellő lengenek,
Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg:
Az összetört patak
Még egyszer föltekint,
Hol csábosan felé
A rónatávol int:
Még egyszer élni vágy,
Még egyszer útra kél:
A szenvedés után
Megnyúgovást remél.
Fakó füzek között,
A puszta téreken,
Beteg hullámival
Megy némán, ridegen.
Utjában egy virág
Még néhol felvirít,
De ő ábrándosan
A tündérhonba szit.
S amint megy zajtalan
Bozontos part alatt,
A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad,
És tündérkerteit,
És lenge sátorát
Látatlan kezei
Mélyebbre helyzik át. -
Lomhán, erőtlenűl
Alább megy a patak,
S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag:
Zord sásnak élei
Hasítják a szelet,
Kisértő zene szól
A halvány nád felett:
Már a szegény patak
Nem látja partjait,
A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt:
Vad puszták kebelén
Ott áll védetlenűl:
S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepül...
*
Mint emlő, honnan az
Édes kis gyermek leszakadt,
A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt...
S a szomjazó patak
A róna sík csészéiben
Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen.
Nézd vad növényzetét,
Hajának zordon szálait,
S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait!
Benn undok állatok
Tenyésznek számlálhatlanúl,
Mint a rosz szenvedély,
Midőn az embersziv elaljasúl.
Még a szabad madár
Pihenni megszáll özönén,
Mint rosz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény:
De mint ez, úgy az is
Jő és megy kérlelhetlenűl,
S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl.
Most gyász felhőt sohajt
Kínjában a hév nap alatt,
S kerűlni szégyenét
A földkebelben váj utat.
A felhő szárnyra kél,
S a néma föld alatt az ér
Felküzdve a hagyott
Anyához ismét visszatér:
S mig az hő könyeit
Hullatja rá fájdalminak,
Hozzá a titkos ér
Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd
A forrás s elpártolt patak:
Zajokra vidoran
Hegy és völgy visszahangzanak.
*
Mezőben egy szép kis leányka jár,
Szép mint virág, szabad mint a madár,
És tiszta mint a szirtből kelt patak,
Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körüle a madár vigan zenél,
De ő haraggal hozzá így beszél:
"Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát
Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád:
Tettél-e érte valamit? soha!
De elhagyod, ha sorsa mostoha.
Ha én fa volnék, megráznám magam,
Tudom, nem volna több ily madaram."
Aztán lement, hol búsongott a rét,
S a kis virághoz ilyképen beszélt:
"Te rosz virág! ez hát a szeretet?
Anyád, mig ép vagy, büszkén megveted:
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd,
Hogy búval és nyomorral verd meg őt.
Tudod mi vár hervadt hűségedért?
Kettős halál ad érte gyászos bért."
S végül, hogy a patakhoz eljutott,
Feddőleg ily szókat hallatott:
"Boldogtalan, te későn hű patak!
Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávozál név nélkül, idegen
A csalfa báju messze téreken.
Mi tarthatandott fel? a szeretet,
S te szűtlen hagytad el honföldedet." -
Megszégyenűlten ekkor a patak,
S virág, madár ilykép áldoztanak:
Tollat, levélkét és egy csepp vizet.
A kis tündér oltárhoz lebegett:
Hogy feltevé a tollat: rohanó
Szárnyak verése lőn kihallható.
Szárnyak, minők felérik az eget
S födözni képesek egy nemzetet...
S hogy a levélkét nyújtják kezei:
Tavaszvirány kezdett kifejleni,
Tavasz, minőnek gazdag és szegény
Örült egy hervadt ország kebelén...
S hogy végre feltevé a csepp vizet:
Forrott a csepp és tenger árja lett,
És a tenger gazdag folyamba vitt
Nem egy világrész drága kincseit.
És a folyamnál dús várost talált,
Melynek csodáján a nap is megállt.
*
Mi volt a cseppviz, a levelke s toll?
Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel birsz, egy parány,
De összetéve roppant adomány.
Mi volt az oltár? Kárpát bércfala:
S a kis leány? honunk jobb angyala.
Lászlóffy Aladár: Kicsi köszöntő
Olvad el a hideg hó,
Nem vagyok én mindig jó,
Mégis szeret anyácskám,
Szelíd szeme vigyáz rám.
Korábban kel, mint a nap,
Kis csupromba tejet ad,
S tiszta vagyok, mint a hó...
Édesanyám nagyon jó!
Elolvad a kemény jég,
Melegedik már az ég.
Siessetek, ibolyák,
Virágozz, cseresznyeág,
Erdők, kertek, ablakok,
Bár egy csokrot adjatok!
Simogasd meg, meleg ég!
Édesanya legyen szép!
/Forrás: Napsugár, 1959. március/
Edwin Arlington Robinson: Kévék
Hol eddig a szél árnyat pörgetett,
Zöld búza ért be engedelmesen,
S az egész föld egy óriás, hirtelen
Csodától aranyszínbe rejtezett.
És mint minél kincs drágább nem lehet,
Várt a búza: a test s az értelem -
Oly hatalmas titokkal terhesen,
Mely szótlanul is mind beszédesebb.
S a tájon, hol gyakran borús az ég,
Szép napok jöttek, majd eljött a nap,
S arany kévék hevertek szerteszét,
De nem mint aki sokáig marad,
Csak mint lányhad, aranysörényű nép,
Ki könnyen ébred, kél és elszalad.
/Ford.: Tellér Gyula/
Ivan Bunyin: A csillagok között
Éj. Csillagfény-hűtötte sivatag.
A karaván nyomán vánszorgok egyre.
Fönn a Tejút, két ágra nyílt patak
fénylik fehéren csilló ködbe veszve.
Füstszínű és áttetszőn végtelen,
Jordán hegyek mögé tűnt messzi látvány:
lehull amott borongós keleten
más csillag ős, paradicsomi táján.
Homokban vánszorgok tevénk nyomán.
Hátán a nagy, sötét árnyékú állat
fegyvercsöveket ingat tétován.
Csikorog nyerge, mint száraz faágak,
s ki rajta ül halottként imbolyog,
bezsizsegik fejét a csillagok.
/Ford.: Fodor András/
Alphonsus de Guimaráes: Mintha ifjú s nem vénség roncsa lennék
Mintha ifjú s nem vénség roncsa lennék,
itt belül egy új ábránd képe tölt meg,
lelkemben új dalok virágba szöktek,
s lényem magához ragadta a mennyég.
Fülembe jajszók riadója förmedt.
S pillantásom, az egykor tiszta, gyengéd,
mintha riasztaná a végtelen kék,
villámokká lett, mik vesztemre törtek.
Láttam magam örök csúcsán a hegynek,
keblem millió testvér-mécsre tárva,
melyek az éj békéjében remegtek.
Arany álmomból hirtelen riadtam,
a mennyből buktam kínom káoszába,
nem tudván, hogy járhattam oly magasban.
/Ford.: Tótfalusi István/
Veress Zoltán: Irgum-Burgum Benedek
– Reálőtt a
pléhvadászra
Irgum-Burgum
Benedek! –
csiripelték
három hete
mindenütt a
verebek.
– Ez aztán a
derék példa,
minden állat
így tegyen! –
lelkendeztek
nagyvidáman
Kutyfalván és
Cichegyen.
Meghallotta
ezt a dolgot
Tátogató
Tivadar,
sötét lett az
ábrázata,
mint a nyári
zivatar:
– Engem csúfol
az a medve,
réges-régen
gyanítom,
de most aztán
elmegyek, és
becsületre
tanítom!
Felkapott egy
dupla puskát,
uccu, fel a
hegyekbe,
s Benedeket
három nap és
három éjjel
kereste,
míg egy hűvös
málnabokor
árnyékában
megkapta.
Ráfogta a
dupla puskát:
– Vadászt lőttél,
ebadta?
Megállj csak, mert
megtanulod
most, mi az a
becsület!
Benci koma
megmeredt, és
állott, mint a
feszület
valamelyik
útszélen, egy
odvas, görbe
fűz mögött,
és a szörnyű
rémületben
akkorákat
tüsszögött,
hogy attól a
fák, az erdő,
még a hegy is
remegett.
Szegény vadász
ijedtében
majd hogy hasra
nem esett.
Eldobta a
dupla puskát,
sarkon fordult
mihamar,
s felmászott egy
cserefára
Tátogató
Tivadar!
Hogy a vadász
fogvacogva
remegett a
cserefán,
Benci egyből
nagylegény lett.
– Gyere le, no,
gyere mán,
nem eszlek meg,
mert belőled
táncos embert
nevelek! –
kurjantotta
tele szájjal
Irgum-Burgum
Benedek.
Felmászott a
cserefára,
fülönfogta,
levette,
húzta-nyúzta,
szamárfület
mutogatott
megette,
zergetollas
kalapjába
befűzött egy
karikát,
s láncra verve
hazavitte,
mint a kezes
barikát.
Kikötötte
körtefához,
azzal uccu,
elszaladt,
s fellármázta,
fel bizony a
fél falut egy
perc alatt:
– Nem táncolnak
már a medvék,
táncolnak az
emberek!
Stüszivadászt
idomítok
én, a híres
Benedek!
Házam előtt
vadász táncol,
nyekereg a
dudaszó,
jöjjön, lássa
minden medve,
idevaló
s utazó!
Hej, futott is
csudát látni
szaporán a
fél falu!
Épkézláb és
egészséges,
béna, sánta,
félkarú
Benci koma
barlangjához
futott, mint a
zivatar,
de már akkor
nem volt sehol
Tátogató
Tivadar,
s láncán csak egy
zergetollas,
árva kalap
fittyegett.
Kacagott a
medvenépség:
– Felsül, aki
hiteget!
S azóta se
hiszik el, csak
legfennebb a
gyerekek:
mégis fogott
vadászt egyszer
Irgum-Burgum
Benedek!
/Forrás: Napsugár, 1958. június/
Kiss Jenő: Óvodában
Óvodában,
nagy szobában
kicsi asztal,
kicsi szék.
Óvodában
fiúk-lányok –
ők is mind-mind
kicsikék.
Évek jőnek,
nagyra nőnek
fiúk-lányok,
kicsikék,
de sosem nő
már nagyobbra
kicsi asztal,
kicsi szék.
/Forrás: Napsugár, 1958. május/
Móricz Zsigmond: A farkas a faluvégen
Csikorog a tél,
szegény farkas fél,
hogy éhesen marad,
pecsenyét nem harap.
Fut a havon keservesen,
de nincs terítve seholsem.
Estére elére
a falu végére.
Egy hóbuckán van a helye,
és így vonít szegény feje,
mert a szíve szomorú:
„A-dós né-kem a fa-lúúú!”
Szegény farkas, jobb elhagyni,
nem sietnek azt megadni,
a kis kutyák kinevetnek:
„Majd megadjuk, meg, meg, meg, meg.”
S rád ugatnak a kuvaszok:
„Jobb, ha elmégy, jobb, jobb, jobb, jobb.”
Szép az este, süt a hold,
szegény farkas szótfogadott,
s elloholt.
/Forrás: Napsugár, 1958. február/
Zempléni Árpád: A vadgesztenye
Kivirult ujra a nagy gesztenyés,
Sok fürt-virága egy-egy női kéz.
Váratlanúl jött, mint a gondolat,
E sok virág kinyílt egy éj alatt.
Szemünk minden tavaszit észre vett,
Ibolyát, gyöngyvirágot, szekfüvet.
Mig őket lestük, itt, magára hagyva,
Komoly pompában kivirúlt a nagy fa.
Apró virágok tarka versenye
Nem bántja, csak virúl a gesztenye.
Nem kérdi, nézi: más hogyan virít?
E néma, nagy szerénység rám pirít.
Virúlj s ne kérdezd, észre vesznek-é?
Dalolj s ne kérdezd, naggyá tesznek-é?
Benedek Elek: Igazság és Hamisság
Vasárnap délelőttönként beülök a jegyző bácsi irodájába, s meghúzódván egy sarokban, hallgatom az ügyes-bajos székelyek tekervényes előadásait. Néha egy egész élet történetével ismerkedem meg apró, jelentéktelen ötletek esetéből, s példának okáért abból, hogy György Mózes hogy s mint ütötte le a Máté András disznaját, egész novella kerekedik ki, melyből még a lakodalom sem hiányzik. Kétoldalt a hosszú padokon szorosan ülnek férfiak és asszonyok, amazok forgatván a kezükben a kalapot, emezek szorongatván a fehér babos "küs ruhát", amely a mi nyelvünkön zsebkendő, s ha egy közülük mondja a maga dolgát, tízen is bele-bele szólnak, nehogy az igazságon rövidség essék. Hanem múlt vasárnap csuda esett: senki se kotyogott bele, amint Takó Ábel felállott a padról, s megpróbálta nagy igyekezettel, hogy igazságra fordítsa a hamisságát. Mert Takó Ábelt a nyomorúság nagy hamisságra vitte, amint az lassankint kitetszik.
Kezdette a jegyző bácsi:
- Ugyan, Ábel, hogy tudta elkövetni ezt a hamisságot? Hol volt az este? Hallottak magok ehhez hasonlatost? - fordult a többiekhez. - Bejelenti hat héttel ezelőtt, hogy fia született, én be is írtam...
Takó Ábel közbevágott:
- Hallgasson meg jegyző úr. Nem tiszta csupa hamisság az én esetem. Éppen aratás után volt, s mondja a feleségem: Ábel, menjen a temesi szorosba, ott most sok szép pénzt keresnek mások favágással, szerezzen kend is, mert három gyermek...s a negyedik jövőben...ezeket én énekszóval ki nem telelem. - Igazad van, Ráki, mondom a feleségemnek, azzal feltarisznyált egy hétre való eleséggel, s én egy hét múlva haza is jövék húsz pengő forinttal. Kérdem az asszonyt: Mi újság, Ráki? - Itt bizony nem sok, de nekünk elég szomorú, mert kendet behívták a honvédekhez, négyheti egrecérozásra, s holnapután már el is indulhat. Hej, édes Jézusom, megkeseredik erre a hírhallásra az én szívem a gyökeréig! De hogyne keseredett volna meg, mikor négy hét alatt sok drága jó pénzt kereshettem volna. Egyszer csak, egy kevés idő múlva megszólal a feleségem, s mondja: Ó, hallá-e, egyet se búsuljon, menjen el a jegyző úrhoz, s írasson vele instanciát az óbesterhez, eressze haza kendet. - Úgy biz a, vettem vissza a szót, mert az éppen úgy van, mint ahogy te gondolod: Hát mit írassak az instanciába? - Mit? Hát írassa belé, hogy három apró gyermekünk van, s a negyedik is éppen most született, ki ad enni nekik, ha kendet egrecéroztatják?- Asszony, asszony - mondtam én -, ez hamisság volna. - Hamisság ide, hamisság oda, csavarta tovább az asszony, nem telik bele egy hét, ebből a hamisságból igazság lesz. Ne féljen a császár, nem maradok a gyermekkel adósa! - Bizony ha úgy, legyen úgy, mondom én, s eljöttem ide a jegyző úrhoz. Igaz-e, jegyző úr?
- Igaz, Ábel, igaz, itt voltál.
- Bárcsak az Isten azon a napon elvette volna a szemem világát. De azt nem vette el, hanem elvette az eszemet.
- Az már igaz, Ábel.
- Hát ahogy van, úgy van, én nem tagadom, bejelentettem, hogy gyermekem született. Azt sem tagadom, a jegyző úr mindjárt kérdezte: - Fiú-e vagy leány. Egy kicsit megütődtem, vajon mit mondjak. Gondoltam magamban - három leányom van, a jó Isten csak reám tekint, s fiút ad. - Fiú - mondtam én. - Mi lesz a neve - kérdezte a jegyző úr - Ábel lesz az övé is, feleltem én. No jól van, a jegyző úr bevezeté abba a nagy könyvbe, s megírá az instanciát is, s én azzal hazamentem. Mondom Rákinak: - Hallod-e, Ráki, én bediktálám a fiút, a nevét is megadtam, aztán a többi a te gondod legyen. Mire visszakerülök: kerítsd igazságra a hamisságot. Meg sem vártam a napját, indultam Csíkszeredába, jelentkeztem az ezredes úrnál, kezébe adom az instanciát, szóval is elmondom, hogy a feleségem betegágyban a gyermekeimnek nincs kenyérkeresője, de én beszélhettem, azt mondta az ezredes úr: Sajnálom a dolgot, fiam, nem segíthetek rajtad, elkéstél az instanciáddal. Egy fél óra sem telt belé, fejembe nyomták a csákót, s négy hétig úgy egrecéroztattak, hogy a föld is sírt a talpam alatt. Hej, sokat tűnődtem, búslakodtam - vajon a feleségem él-e, hal-e, van-e gyermek, s vajon fiú-e, leány-e?
No, eltelik a négy hét keservesen, hazamegyek sötét este, megállok az ablak alatt, hallgatódzom: vajon sír-e a gyermek. Olyan csendesség van a házban, mint e temetőben. Bemegyek s köszönök: Jó estét, feleség, alszol-e? - Jaj, édes Istenem, hát kend hazajött? - Haza hát, kitelt a négy hét. Van-e gyermek? - Jaj, siránkozott a feleségem, ne kérdezze, megöl a búbánat. - Talán leány született? - kiáltottam ijedtemben. Lelkemre mondom, jegyző úr, s jelen levő becsületes atyafiak, úgy megijedtem, hogy a lábam vékonya elkezdett reszketni. - Sem fiú, sem leány, mondta Ráki. Erre egy kicsit magamhoz tértem, de bizony mondom, megvakartam a fejemet. No, Ábel, mondtam magamnak, te jókor bejelentéd a fiadat. Mi lesz ebből? Egész éjjel le sem hunytam a szememet, s reggel kérdem az asszonyt: Ráki, van-e kenyér a háznál? - Van egy fél. - No, az maradjon nektek, én megyek a temesi szorosba fát vágni, s egy hét múlva lesz kenyér is, szalonna is, pénz is, de azt mondom neked: legyen fiú is, mert különben bút lát a te fejed is, az enyém is, Sírt a feleségem, de nekem is megmozdult a szívem, mert haj, szegény embernek szegény a szerencséje, s mintha valaki mind azt sugdosta volna a fülembe: Ábel, Ábel szomorúságra térsz te vissza.
Akárki súgta, akármi súgta: igazat súgott. Visszajövök egy hét múlva, de bezzeg most nem volt sötétség a házban, égett a lámpa az asztal közepén, hallottam a gyermeksírást: No, Ábel, van gyermek, csak most aztán fiú legyen. Futok be a házba, nem is köszönök, csak kérdem: Fiú-e? Mondja a bábaasszony: Nem bizony, mert ez leány! - Ne tréfáljon, nénémasszony!
- Én nem tréfálok, nézze kend: már fel is fülbevalóztam. - Hej, aki áldója van! Fülbevalóz engem a törvény! Most mit csináljak? - Kend bizony azt csinálja, mondta a bábaasszony, hogy szaladjon a jegyző úrhoz, s csavarintsa valahogy helyre az igazságot, különben tömlöcbe kerül!
- Ez így volt, jegyző úr, s most meginstálom, csavarítsuk helyre.
- Nem lehet, Ábel.
- Lehet az, jegyző úr. Húzza ki amit jelentettem, s írja be az igaz valóságot.
- Nem lehet, Ábel, ez nagy hamisság volna: tömlöcbe kerülnék én is.
Mondta erre Takó Ábel, s mondásában benne volt egy szegény, sokat sanyargatott napszámos ember egész életének a keserűsége.
- Hej, jegyző úr, hiszen ha az Igazságot és a Hamisságot mérőre tennénk, a Hamisság úgy elhajítaná az igazságot, hogy többet az Isten se találná meg! Én már tudom, én már láttam, próbáltam eleget.
- Igazad van, Ábel, több a hamisság a világon, mint az igazság, sajnállak is erősen, de a te hamisságodról nekem jelentést kell tennem.
Takó Ábel lesütötte szemét, egy kicsit elgondolkozott. Aztán hirtelen felkapta a fejét, s szinte kihívóan mondta: de nem akasztanak fel, ugye?
- Nem, Ábel, nem.
- No, ha nem, az Isten áldja meg, jegyző úr. Megyek vissza a temesi szorosba...
Vörösmarty Mihály : Névnapra
Ugy áldjon meg az isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szivnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszu boldog nap a kéj,
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
Afrikai néger mese: A disznó és az elefánt
A disznó elment egyszer az elefánthoz, és megkérdezte tőle:
– Mit eszel te, hogy ilyen nagyra nőttél?
Az elefánt éppen jókedvében volt, és így válaszolt neki:
– Ha jól viselkedsz, neked is hozok belőle, hogy nagyra nőj, mint én – azzal eltűnt a bozótban.
Amikor visszatért, egy halom ételt hozott, és letette a disznó elé. De nem árulta el, hogy honnan hozta. Ezentúl minden nap megkapta tőle a disznó a maga porcióját, és rövidesen gyarapodni kezdett.
– Ejha – mondta elégedetten –, nemsokára utolérem az elefántot! Akkor aztán fütyülök mindenkire, aki az erdőn keresztül-kasul futkos.
És attól kezdve szóba sem állt a többi állattal.
Egy este elszaladt az erdőbe, hogy vacsorát keressen magának, s miközben a földet túrta gyökereket keresgélve, azt képzelte magáról, hogy máris nagy és hatalmas állat, fújva, csámcsogva, fogát csattogtatva csörtetett a cserje között, hogy akik hallották, félve elkerülték.
Az elefánt is meghallotta a nagy zenebonát, de nem ijedt meg, hanem hangosan elkiáltotta magát:
– Hahó! Ki jár ott a sűrűségben?
– Röf-röf, aki hatalmasabb az elefántnál! – röfögte a disznó fennhéjázón.
– Ejha – mondta az elefánt –, sohasem láttam még nagyobb állatot az elefántnál. Ezt már igazán meg kell néznem!
Hatalmas lábával begázolt a bozótba, és kit látott ott? A kis, nyeszlett malacot, fülig sárban.
– Úgy? – mondta nevetve. – Hát így áll a bál? Én etetlek téged, hogy kivakarjalak, te meg azzal hencegsz, hogy nagyobb vagy az elefántnál? Tudd meg, hogy vége a barátságnak! Egyél ezután, amit éppen találsz, és maradj csak olyan, mint eddig voltál.
Ezért van az, hogy a disznó orra, füle, szeme, foga olyan, mint az elefánté, de nagyságban soha nem tudja utolérni, akármennyit eszik, és bárhogy is igyekszik utánozni az elefántot.
Forrás: Napsugár, 1958. július/
Móricz Zsigmond: Farsang végén
Régen,
egyszer a
réten,
farsang
végén
találkozott
két farkas egymással,
kezet fogtak
nagy barátkozással:
– Szervusz, öreg pajtás!
– Nem szervusz most, pajtás!
– Ugyan miért, pajtás?
– Mert bort ittam, pajtás!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert megvertek,
eldöngettek
miatta, jó pajtás!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert legalább
farsangoltam,
süteménnyel,
pecsenyével
torkig laktam,
lakodalombaʼ,
nagy vigalombaʼ
kedvemre mulattam!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Hej, mert annál többen
lazsnakoltak engem,
mikor részegen
nótába kezdtem:
Óóóó,
Bóóó!
Édes kedves pajtás!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Azért, mert ládd,
így legalább
a farkas már tudja,
hogy huncut a kutya:
az csalt oda!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert bőrömön
nem nagy öröm,
hogy újra tanultam,
amit úgyis tudtam!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert legalább,
ha megvertek,
megvertek,
de legalább
ettem-ittam
eleget.
Még mostan is dalolhatnék,
fütyülhetnék, táncolhatnék!
Úgy ám, pajtás!
– Akkor sebaj!
– Sebaj, pajtás!
A két farkas kezet fogott,
s jobbra-balra eltávozott.
/Forrás: Napsugár. 1958. február/
Veress Zoltán: Irgum-Burgum Benedek
Ott, ahol az
égbenyúló
gránitszikla
meredek,
élt egy medve,
úgy hívták, hogy
Irgum-Burgum
Benedek.
Művelt mackó,
tudta róla
rég az egész
falu már:
járt neki egy
képesújság,
úgy hívták, hogy
Napsugár.
Legutóbb is
azt olvasta,
hát egyszer csak,
gyerekek,
kukraugrott,
mint egy szöcske,
Irgum-Burgum
Benedek.
Öblös torkán
kiszaladt egy
rettenetes
ordítás:
– Megszökött a
Napsugárból
Kelemen és Tóbiás!
Mióta a
világ világ,
ilyen csuda
nem esett:
perdült-fordult,
felkapott egy
magyaros kis
bekecset,
hóba-fagybaʼ
Baranyai
Baltazárhoz
baktatott,
Baltazárék
barlangjánál
megverte az
ablakot:
– Gyere, komám,
segíts nekem,
két kis kakast
keresek!
Kinyíltak az
ablaktáblák,
zúzmarásak,
deresek:
– Megyek-megyek! –
bólogatta
Baranyai
Baltazár.
Nem telt el egy
szempillantás,
reggelijét
falta már,
s mire kettő
eltelt volna,
háza elé
penderült,
irdatlan nagy
bocskorában
szárközépig elmerült.
Ketten mentek
Bús-Bozontos
Barabáshoz
sebesen:
– Gyere gyorsan,
lássuk, hol van
Tóbiás és
Kelemen!
Kidörmögött ablakából
Bús-Bozontos
Barabás:
– Várjatok, mert
reggelizem,
van még három
harapás.
Báránybőrből
tett fejére
kucsmaforma
tökfedőt,
bekapta a
reggelijét,
s kinntermett a
ház előtt:
oszt amerre
sűrű volt a
behavazott
rengeteg,
ment Barabás,
Baltazár meg
Irgum-Burgum
Benedek.
Bandukoltak,
barangoltak,
összejártak
hét határt,
de bizony a
három medve
fia kakast
sem talált.
Föltűnt egyszer
még egy határ,
immáron a
nyolcadik:
kerek erdő
közepében
a vén erdész
ott lakik.
Meglátta a
három mackót,
puskát kapott
hamarost...
Nosza, mackók,
hogyha tudtok,
kotródjatok
haza most!
Mentek is, mert
jobb a futás,
mint a fűbe-
harapás,
hasoncsúszva
jutott haza
Bús-Bozontos
Barabás.
Ne is mondjam,
hogy ért haza
Baranyai
Baltazár,
hej, kilógott
úgy a nyelve,
hogy a földet
nyalta már.
Benedek is
hazanyargalt,
mire koromsötét lett,
hazavitt a
bundájában
húsz vagy harminc
sörétet.
Otthon aztán
fogta magát,
ünneplőbe öltözött,
s Tóbiásék helyébe a
Napsugárba
költözött.
/Forrás: Napsugár, 1957. jan./
Legtöbbször megnézett
- József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
- Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
- Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
- Simon István: Mirza (1570)
- Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
- Romhányi József: Nyúliskola (1338)
- Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
- Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
- La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
- Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
- Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
- Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
- Arany János: Mátyás anyja (577)
- Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
- La Fontaine: A holló és a róka (513)
- Móra Ferenc: A didergő király (507)
- Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
- Weöres Sándor: Galagonya (460)
- Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
- Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)