Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Oláh Miklós: Hungaria ( részlet)

(Mátyás király visegrádi palotája)

Visegrád városa, melyet a németek Plintenburgnak hívnak, Budától öt mérföldnyire nyugat irányában a Duna partján épült, egy hatalmas, hiúzokat és más fenevadakat nevelő erdő lábánál.(...) Ha valaki belép a kapun, azonnal nagy sík terület tárul elé, melyet teljességgel beborít a pázsit és réti virágok díszelegnek rajta. A kaputól száz, sőt még több lépésnyire befelé kezdődik a lépcső négyszögű faragott kövekből, hét-nyolc öl szélesen, és mintegy negyven lépésnyi magasságig. Itt négyszögű udvar van, mely függőkert módjára fekszik a királyi költséggel épült tágas és pompás borospincék boltívei fölött. Ez hasonlóképpen négyszögű kövekkel van kirakva, közben-közben egyenlő távolságra hársak ültetve rajta, melyek tavasz idején édesen illatoznak, és látványuk is kellemetes.

A középen emelkedik a kút: csodás művészettel készült vörös márványból a múzsákat ábrázoló domborművekkel. A tetején Cupido szobra márványtömlőn ülve nyomja ki a vizet, mely a szomszédos hegy forrásából csöveken odavezetve épp oly ízes, amilyen friss, és kellemetes csobogással szökken a csövekből a tálba, majd onnan a kerek medencébe. Ez a kút annak a Corvin Mátyás királynak parancsára, akinek a műve voltak mindezek az építkezések, többnyire diadalünnepek alkalmával majd fehér, majd vörös borral folyt - így mondották nekem az öregek -, melyet följebb a hegy lábánál ügyesen a csövekbe töltöttek.

Ezen a helyen szokott a király tavasszal és nyaranta a virágzó fák alatt sütkérezni, levegőzni, ebédelni, sőt nemegyszer követeket kihallgatni és megválaszolni.

Ford.: Kardos Tibor

Brodarics István: De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio (részletek)

A mohácson lefolyt török-magyar ütközet igaz leírása

(Mohács előtt)

A főurak közül voltak néhányan, akik a királyi parancsot vonakodtak teljesíteni és a főurak szokásaival és kiváltságaival hozakodtak elő, miszerint csak királyi zászló alatt kötelesek harcolni. (...) A király a zsúfolt tanácsülésen, ahol erről szó esett, hirtelen haragra gerjedt: "Látom már- így szólt -, hogy itt mindenki az én fejem árán keres mentséget és menekvést a saját feje számára!" ( Úgy mondjuk el a király szavait, ahogy elhangzottak.) "Én a magam személyét és fejemet azért vittem bele ebbe a veszedelembe, hogy a királyság és a ti menekvéstek érdekében a szerencse minden forgandóságának alávessem. Tehát nehogy valaki gyávaságára bármily mentséget mondhasson védelmül az én fejemmel takarózva, és hogy senki ne vádolhasson semmivel: én el fogok menni - Isten engem úgy segéljen - holnap veletek saját személyemben oda, ahová mások, nélkülem menni nem akarnak!"

Így beszélt. Sokan megtapsolták és valamennyien csodálták, kik csak ott voltak. Azonnal megfúvatta a kürtöket, mellyel a másnapi indulót meghirdette, hasztalan próbálták lebeszélni egyesek, akik tudatában voltak annak, micsoda veszély származhatik abból, ha így nekiindulunk.

(Csatavesztés után)

Az éjszaka nemsokára hatalmas záporral köszöntött be, s ez sok halandónak lett a menekvése. A mocsár azonban nem egyet elnyelt mély örvényeben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el.(...)

Éjjel és a a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött s amit előtaláltak, azt elpusztították...(...) Többek között az is megesett, amit talán még soha nem lehetett hallani, hogy a szerencsétlen anyák a földbe ásták élő csecsemőiket, nehogy sírásuk elárulja őket, s itt aztán a föld alá zárva nyomorultul megfulladtak.

Ford: Kardos Tibor

Zempléni Árpád: Tóparton

I.

Tóparton állok. Nézdelem
Az apró hullám-gyűrüket.
A mint inognak nesztelen,
S egy könnyű ákáczlevelen
Ptóbálgatják erejüket.

Egy lepkeszárny érinti csak
S tükrén az is nyomot hagyott.
Szélvész, vihar se kelti föl
Álmos, megdermedt fektiből,
Ha tükre egyszer megfagyott.

II.

Ringó hullámok tükörében
A napnak képe ing, rezeg,
A lombos ágat mintha ráznák
Parányi kis tündérkezek.

Aranyhalak csapatja űzi
A lombon áttört sugarat,
Majd tánczolva kelnek ott körötte
Keringve a felszín alatt.

Dalos madár az ág hegyéről
Kedvét találva nézi ezt.
Hunyorgat kis sötét szemével
S a tánczhoz ő is fütyölni kezd.

Ne volna szívem összetörve,
Ilyen nehéz, borus, kihalt,
Én zengném játékotokhoz
A víg, bohokás játszi dalt.

Balogh Dezső: Ha sötéten...

Ha sötéten
Hallgatnak a falombok,
S megcsendítik
Az estveli harangot:

Föltekintesz
A csillagos egekre:
S hála-köny ül
Két nefelejcs szemedbe

Titkos ihlet
Szállja meg a szivemet,
Átkulcsolom
Összetett két kis kezed

S mig el-nézem
Boldogságos szép orczád,
Hiszem, hiszem:
Hogy van ott fönn mennyország...

Szemere Pál: Echo

"Hallgatsz, s csak sóhajtásid lengenek,
Csak néma könny csepeg bús arcaidra,
Esengve fordulsz embertársaidra,
Hogy együtt-érzéssel könnyítsenek:

Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínjaidra,
"Miért vonul a köd szép napjaidra?
Mi bánt, mit vesztél?" ők nem kérdenek.

El! társat a bús nálok nem talál.
El, énfelém! Szép szívhez szólhat itten:
Jer, öntsd ki bánatod nekem meghitten.

S ha hívedtől megfosztott a halál,
Jajgasd nevét, nevével költs fel engem,
S enyhűlni fogsz, ha kínod visszazengem."

Szemere Pál: Remény

Szelíden, mint a szép esttünemény,
Lángarcodon kecsekkel, mint Auróra,
Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra,
S megenyhül sorsom, a vad, a kemény.

De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény,
Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra,
Faggat gyönyör, remegtet minden óra,
S küzdell keblemben minden érzemény.

Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat,
S Endymionként a szent rózsaberken,
Hagyd, éljek boldog istenálmokat.

S ha lelkem e varázskarból felserken,
Mint kedvesét Chitóne lángjai,
Lepjék orcámat hölgyem csókjai!

Szemere Pál: Emlékezet

Ismét egy édes, boldog érzet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsűllyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.

Mely istenség nyújt itt varázskezet!
Mint ömledez hozzá keblem dagálya!
Érzem, hogy e sziv enyhültét találja:
Te ihletéd, szelíd Emlékezet!

Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod
Eltűnt korom szebb álmait felettem,
Borítsd el rajtok inkább fátyolod.

Elég, hogy őket egyszer elvesztettem.
Ne kényszeríts újonnan vérezni:
Ah, érezd, mely kín ismét veszíteni!

Lovik Károly: Szenvedések

Annak idején én is megházasodtam, és nőül vettem egy vidéki lelkész csöndes, sápadt, igénytelen leányát. Más talán nem látta volna szépnek: kicsit szeplős, félénk és túlságosan magas homlokú volt, én azonban szerettem a leányt, és most is még rendkívül bájos, kedves teremtésnek tartom. Azonfelül, hogy szerettem, más oka is volt, hogy nőül vettem.

Kora ifjúságomban kegyetlen szerelmi csalódáson estem át, amely megrendítette a nőkben való hitemet, tiszteletemet, és bensőmet egy csapásra átváltoztatta. Gyanakvó, rosszhiszemű lettem, a nőkről a legrosszabbat tételeztem fel, helytelenül ítéltem meg őket, és nagyon vigyáztam, nehogy valamelyik hálójába kerüljek. Szomorú, elhagyatott éveket éltem így át, és komorságom annyira öregbedett, hogy beláttam életem haszontalanságát. A körülmények arra kényszerítettek, hogy feleség után nézzek, amit orvosaim erősen ajánlottak.

Tisztában voltam önmagammal, hogy olyan nőt kell keresnem, aki érintetlen, tiszta legyen, aki különbözzék a többi nőtől, aki ne tudja még, mi a szerelem, de mindenekfölött ne esett légyen át egy hozzám hasonló szerelmi csalódáson. Tudtam jól, mit hord szívében az, akit egyszer megcsaltak. Az én lelkem is tele volt elrejtett gyűlölséggel, rosszakarattal, gonoszsággal, s óvakodnom kellett, nehogy hasonló lélekre találjak. Ez mindkettőnkre nézve beláthatatlan szerencsétlenség kútfeje lett volna.

Tehát olyan lányt kerestem, akit a szerelem melegsége nem érintett még meg. Gyűlöltem minden nőt, aki tudta már, mit tesz ez a rettenetes szó, és úgy okoskodtam, hogy aki egyszer szeretett, annak érzelmei az első szerelemben kihamvadtak vagy nagyrészt elpusztultak. Ami neki rózsaszínű emlék, az nekem rettenetes sebnek látszott, amelyet nem lehet behegeszteni semmiképp. Azt hiszem, örökké köztünk állott volna az első szelleme, melyet se hittel, se fegyverrel nem lehet elkergetni. Csak az olyan nőben kerekedhetik csalfa, könnyen lobbanó szerelem, aki már egyszer szeretett, s akinek őszinte lelkét az első elszomorította, tönkre tette vagy vaddá változtatta.

Így találtam meg a hegyek között Izórát. Elrejtett vidéken, szénégetők között laktak: magam akkor ismerkedtem meg velük, mikor előrehaladott köhögésem ellen a fenyvesek között kerestem oltalmat. A hívek mind fekete, kormos emberek valának, és lelkészüknek is volt egy kis hutája, amitől az ő arca szintén fekete volt. A mokány lovak kísérőin kívül, akik gebéik hátán szállították el a szenet, alig járt más ember arra.

Néhány hét elég volt arra, hogy megismerkedjünk és megszeressük egymást. A leányban eleitől fogva határozottságot, férfiasságot tanultam megbecsülni, amely félénksége dacára is különböző módon megnyilatkozott. Nem hazudott, nem kacérkodott, nem volt könnyű gondolkozású, s amit egyszer kimondott, akármilyen csekélységre vonatkozott is az, azt szigorúan betartotta. Nyilván igen jó nevelése volt, és kedélye, lelkiismerete nyugodt lehetett.

Így történt, hogy nőül vettem őt. Nagyon szeretett és régi sebeim, melyek sose akartak behegedni, idő múltán legalább nem fájtak. Boldog életünk volt. Félrevonultunk a világtól, sose éreztük szükségét, hogy emberek közé menjünk. Évek teltek így el, vagy napok? - nem tudom.

Egy nap, amint feleségem imakönyvében lapozgattam, egy régi levélre akadtam, s mikor elolvastam, szédülni kezdtem. A füleim csengtek, nem hallottam: azután verejték fürösztötte arcomat. Heves köhögési roham fogott el. A levél még házasságunk előtt kelt, egy esztendővel azelőtt, hogy megismerkedtünk. Szerelmes írás valakihez, aki később, úgy látszik, visszaadta a levelet. Csupa gyöngédség, szomorúság, lemondás, amelyet akkor ír az ember, ha érzi, hogy egy mély, régi viszony szakadni kezd.

- Ó tehát szeretett! - kiáltottam fel vadul. - És megcsalták, elhagyták, mint engem. Lelkében ugyanazok a képek élnek, mint az enyémben! Gyűlöli a világot, az embereket, talán engem is, és mégis mellettem van, hiteget, megcsal.

Síeva szorítottam össze ökleimet. Később a józan ész szólalt meg bennem.

- Hiszen téged szeret - szólt -, az előbbit elfelejtette. Azt a gyöngédséget, jóságot nem lehet hazudni, érezned kell, hogy szeret... Csillapulj le, bizonyára rég kihalt szívéből az emlék is.

Tényleg elhittem, hogy engem szeret. De a gyötrő bizonytalanság fel volt vetve. Álmomban gyakran felriadtam, és rája tekintettem: hátha őrá gondol. Nappal merően szembenéztem vele, és csöndes, szürke szeméből akartam gondolatait kiolvasni. Megfigyeltem, ha egyedül van, nem sóhajt-e, nem sír-e - de minden ellenem vallott. Feleségem, mikor észrevette nyugtalanságomat, még jobban ápolt, gondozott, és aggódó arcából annyi szerelem szólott, hogy el kellett tűnnie a vádnak.

Idővel az a rögeszmém támadt, hogy bár el van temetve, de szíve mélyén él még a parázs. Csak alkalom kell - okoskodtam -, hogy újra lángra kapjon. Ez a gondolat ismét dühbe borított és az őrülés felé hurcolt, mert nagyon szerettem Izórát. Hogy tudjak bizonyosságot: osztatlanul enyém-e a szíve, vagy van benne másnak is része, ha csak parányi is? Szenvedtem e kérdések súlya alatt, és a szívem vérzett bele.

Nehezen, ravaszsággal és titkos utakon kifürkésztem, ki volt az, akihez a feleségem egykor leveleket írt. A közel vidéken lakott, csöndes, józan ember volt, szintén lelkész, mint a leány édesapja. Elmentem, megnéztem, és éreztem, hogy szalad végig a düh a torkomon, ütőereimre, tüdőmön, mikor rája nézek. Ez hát az az ember, aki meglopott!

Mert úgy éreztem, hogy megloptak, megcsaltak, mind a ketten. Szerelmes szavakat, csókjaikat tőlem rabolták el, az én tulajdonaim azok, és az idő, amely az egyetlen enyhítő körülmény, voltaképpen semmi, mert az ma mind a kettő aki régen volt, ugyanaz a szív, ugyanazok az emberek. Hetekig nem volt nyugalmam: éreztem, hogy perzselődik el egészségem a dühben.

Aztán más érzés fogott el: a bosszú érzete.

Úgy ejtettem sorát, hogy megismerkedtem a fiatal pappal, aki derék, becsületes embernek látszott. Idők múltán meghíttam őt magamhoz, és pokoli kéjjel néztem kettőjük első találkozását. Ők semmit se sejtettek, de én láttam zavarukat, és forró lelkemet mintha hűtötte volna ez a káröröm. Csak rossz megfigyelő nem látta volna, hogy az asszonyban rettenetes küzdelmet támasztottam fel.

Magam egyre hidegebb, kíméletlenebb lettem hozzá ( noha szívemben őrülten szerettem őt!), a mellettem a pap, aki maga a tisztaság, becsületesség volt, toronymagasan emelkedhetett ki. Láttam, hogy az asszonyban a múlt lassan életre kél, és birokba kezd a jelennel. Láttam, hogy a parázs lappang, és szorítottam, hogy egyre növekedjék. Vad elkeseredés, bosszúvágy fogott el, és szenvedni akartam őket látni, szenvedni velem együtt, elkárhozni, elégni a gyehennán.

Az asszony becsületessége erősebb volt, de egészsége, lelke, gondolkodása tört össze nyomása alatt. Találkozásaik fájóak, gyötrőek voltak: feleségem olykor, midőn barátom eltávozott, halotthalványan, elernyedve roskadt össze. Mindkettő tisztességes volt, és keservesen kellett volna lakolniuk érte. Láttam, hogy ismét szeretik egymást, hogy nem tudnak elválni egymástól, hogy érintkezésük gyötrelem volt, s volt rá lelkem, hogy elnézzem szenvedéseiket, mely bizonnyal túltett az enyémen. Az ő boldogságuk fájóbb volt az én boldogtalanságomnál.

Néhány hónap múlva árnyék volt mindkettő, és halvány, gyenge bábu valék én is. Mikor hárman egymás mellett ültünk, a lelki nyomorúság rítt le rólunk, és néha úgy éreztem, mintha mindannyiunknak keservesen sírnia kellene.

Egy nap az asszony vállamra borult, és zokogott.

- Csak téged szeretlek, egyedül téged, mindenem - suttogta.

És én megértettem mit jelent ez.

Nemsokára az asszony meghűlt, betegeskedni kezdett, és meghalt. Nem szerettem-e jobban, mint üdvösségemet? Ki tudna erre választ adni? Talán gonosz lelkű gazember voltam, aki megérdemli közeledő rettenetes halálát, de talán nem követtem el egyebet, mint hogy meg akartam tartani azt, ami az enyém volt, akit szerettem, s akiért most meghalok.

Telekes Béla: Gina halála

A fehér csipkefüggönyös ágyban, sápadtan, szemlehunyva, kis vézna kezét a mellére kulcsolva, úgy feküdt a szép szőke asszony, s míg férje, a festő, a legújabb tárlatról szóló kritikákat olvasta föl neki, bánatosan mosolyogva igyekezett elfojtani egy-egy tompa köhintést, ami azonban csak nagy fájdalmas erőfeszítéssel sikerült. Úgy várták az orvost.

Derőczy elolvasta már az összes kritikákat, félretette a lapokat, odahajolt a beteg asszonyhoz, s hízelegve csókolta meg halvány ajkát, a lehunyt szemét.

- Ugye édes, eléggé megdicsérik ez idén a képünket - a te arcképedet...Hallottad?

Az asszony fölpillantott: lázasan izzó sötétkék szemének tekintete mohón tapadt a férfi arcára, kék eres hószín karja remegve fonódott a nyakába, úgy vonta, szorította magához, s aztán halk, lemondó hangon súgta a fülébe:

- Ez az utolsó...Többet nem festesz rólam.

Derőczy mosolyogva rázta a fejét.

- Ugyan, ugyan, Ginus! Hát megtiltanád?

- Oh nem tréfálok, Sándor - meg fogod látni - meghalok...

- Hogyisne, mindjárt! Még sokszor fog az én édes Ginuskám mosolyogva ülni nekem. Lásd, két-három hét múltán újra egészséges, pirospozsgás, kacagó kedvű leszesz, s én akkor majd úgy festelek le, tudod, csak a magunk számára, kibontott hajjal, a skarlát vánkosra dőlve...Igen?

Kínos köhögés volt a felelet. Odakünn egy ajtó zörrenve csapódott be. Az asszony összerezzent, s szinte borzongva mondta:

- Valaki jár a műteremben...

- Ugyan, ki lehetne. Az orvos tudja a járást. Bizonyára nyitva feledtem az ajtót, s léghuzam támadt...

- Léghuzam...Oh, Sándor, nem tudom miért - nem a haláltól félek -, de nagyon-nagyon fáj a lelkem...

- Ne izgasd magadat, édes: minden jóra fog fordulni, meglásd, mily boldogok leszünk.

És újra csókolni akarta, de ebben a pillanatban hangos szóváltás, valami ingerült asszonyi hang hallatszott be kívülről, s Derőczy izgatottan szökkent föl a beteg mellől. Gina ijedten bámult utána.

Ebben a pillanatban fölpattant az ajtó, s gúnyosan mosolyogva, elfojtott dühtől remegve, mint valami csodaszép fúria, akin még a selyemruha is mintha bosszút zizegne, s a körülötte kábítón terjengő heliotrop valami nagy sérelem nyomasztó fájdalmaként akarna arcába csapódni valakinek - úgy toppant be a szobába egy fejedelmi termetű, ébenhajú, szikrázó éjszemű nőalak.

Megvető pillantással mérte végig a festőt, s idegesen kacagva sietett az ágyhoz.

- Hát beteg a kedves...Ah, bocsánat, asszonyom, hogy még beteggé akarom tenni, de én is beteg vagyok, mégpedig ön miatt, s nem gyógyulhatok meg előbb, míg meg nem mondtam önnek, hogy gyűlölöm, gyűlölöm oly végtelenül, mint amily végtelenül a férjét megvetem: a férjét, aki - tudja meg - a szeretőm volt, és megcsalt engem éppúgy, mint ahogyan megcsalta önt.

Gina asszony rémülten sikoltott föl, sikoltását pedig egy iszonyú köhögés rohama fojtotta el. Derőczy görcsös markolással fogta karon a dühödt jövevényt.

- Grófnő, ön megőrült, s én kénytelen vagyok önt innen eltávolítani.

- Eltávolítani? - szisszent föl elkeseredetten a grófnő, s kirántva karját a festő kezéből, úgy fordult ismét a beteg felé.

- Elmegyek én a magam jószántából is mindjárt. Tudja már most, asszonyom, hogy a férje, ez a tapintatos színlelő, csak ámította két teljes hónapon át, s önnek erről mostanáig sejtelme sem volt. Tudja már, hogy gyűlölöm önt, mert a szeretőm visszacsábult önhöz, igen...legyen vele boldog...újra szereti önt, biztosíthatom róla, én, akinek azt megírni szíveskedett.

Gina nyögve, fuldokolva vergődött ágyában. Derőczy újra karon ragadta a grófnőt, s az ajtó felé vonszolta. A felbőszült asszony remegő kézzel kapott elő zsebéből s vágott a festő arcába egy összegyűrt papírlapot.

- Tartsa meg az irkafirkáját - fölösleges volt ennyit írnia - megmondhatta volna már egy hónap előtt, még elutazásomkor, hogy az erény útjára akar térni, s távollétemet kívánja fölhasználni arra, hogy el bírjon szakadni tőlem...Itt a levele, ott a felesége! Összegyűrtem mind a kettőt! Jó mulatást!...

Az ajtó becsapódott. Gina asszony és Derőczy magukra maradtak. Egy-két percnyi csönd.

És mielőtt még szóhoz jutottak volna, belépett az orvos. Gina asszony gépiesen válaszolt az öreg úr kurta kérdéseire, közömbösen engedte megkopogtatni a mellét, a hátát, közbe-közbe kínosan köhögött, s az egész idő alatt föl sem nyitotta a szemét..

Derőczy mozdulatlanul állt az ágy fejénél, úgy nézte a jelenetet. Bosszankodás és bánat, fájdalom és röstelkedés fölváltva vagy tán egyszerre marcangolták a lelkét. Zavaros öntudattal csak egy gondolaton csüggött: érezte, hogy kellemetlen csávába került. Szabadulni szeretett volna belőle. Oh, ha most a műtermében lehetne teljesen egyedül, hogy sem a grófnőt, sem más nőt, de még Ginát sem ismerné. Minek is van az embernek dolga asszonyokkal! Jobb a színekkel, csak a színekkel törődni! De hát mi is történt? Ginát szerelemből vette el. Hogy utóbb négy vagy öt év múltán megcsalta - maga sem tudja, mint esett...A grófnővel való kalandját akkor nem érezte bűnnek, hiszen Gina mit sem sejtett a dologról, s ő azonkívül nem bírván tovább kétszínűsködni, meg is tért hozzá, szerette újra az ő szép szerelmes feleségét, akinek legutóbb a betegségében ez a szerelem volt az egyedüli vigasza. Most pedig a grófnő mindent elrontott. Hiába volt a nagy művészkedés. Hiába a megtérés. Ha Gina asszonynak talán meg kell halnia most, azzal a tudattal fog sírba szállni, hogy férje, akit olyan nagyon szeretett, megcsalta őt. Szegény Gina! - gondolta a festő, s most már úgy érezte, hogy azzal a kalanddal nagyot vétkezett a felesége ellen. És mégis - keserves lelkifurdalása közepette nem bírt elfojtani magában egy másik gondolatot, amely pedig nagyon szemtelennek rémlett előtte: ha Ginának meg kell halnia, miért is nem halt már meg előbb, például még tegnap, amikor még nem tudhatta, nem is sejthette volna megcsalottnak magát...

Az orvos megírta a receptet, egy-két szót motyogott még a betegnek, s a festőt karon fogva, úgy vonta ki magával az ajtón.

Gina asszony ekkor feltápászkodott, odavánszorgott az ajtóhoz s fülét az ajtórésre szorítva, izgatottan hallgatózott. Egy-két pillanat múltán fölkapta fejét, arcára fájdalmas mosoly lopódzott, melléből mély sóhaj szakadt föl.

- Úgy. Nincs segítség...

Visszatámolygott ágyába, reszkető kézzel húzott le ujjáról egy régi, művésziesen dolgozott gyűrűt, ideges sietséggel pattantotta föl fogával a kis titkos zárat rajta, s valami fehér port rázott ki belőle az ágya mellett álló pohár vízbe, aztán könnyes szemmel nézegette a gyűrűt, úgy várakozott.

Derőczy sápadtan, komoran tért vissza a szobába. Gina asszony tágra nyílt szemmel meredt rá, s magához intette.

- Szeretsz?

- Bocsáss meg...

- Ismered ezt a gyűrűt?

- Nászutonkon vettük.

- És akkor megígértük egymásnak: ha egyikünknek meg kell halnia, a másik is meghal...Énnekem pedig meg kell halnom...

Ismét heves köhögésbe fúlt a szava. Derőczy tiltakozón rázta a fejét.

- Gina, édes, mindenem, ne mondd azt. Meg fogsz gyógyulni. Boldogok leszünk.

Az asszony ajkán keserves mosoly vonaglott át.

- Hallottam, mit mondott az orvos...Nincs segítség...És nem is kell!...Nem kell!...Ha szeretsz, halj meg velem!

Derőczy kikapta a gyűrűt az asszony kezéből, s a zsebébe csúsztatta. Gina fölkacagott, hirtelen a pohár után nyúlt, s egy gyors mozdulattal megitta a méreg felét, a félig telt poharat pedig hamar visszatette a kis asztalra.

- Azt idd meg te! Hamar! Hadd lássam még!

Arca vonaglani kezdett, szeme kimeredt.

- Gina! Gina! Mit tettél?... - dadogta a festő, s tehetetlenül roskadt térdre a haldokló előtt, úgy szorította ajkát a görcsösen vonagló kezekre.

- Halj meg velem!...Megígérted...Látni akarom még...Én mindig szerettelek! - susogta Gina összevissza.

A férfi hirtelen fölegyenesedett, kezébe kapta a poharat.

- Ha, szeretsz, szeretsz...meghalsz...velem, édes... - sikoltott föl Gina eszelős gyönyörrel, de a szava már hörgésbe fúlt, szeme héját, arcát iszonyú görcs ráncolta össze, teste összerándult kétszer-háromszor, aztán elnyúlt, és többé egyetlen izma sem moccant.

Derőczy kezét, egész valóját megdermesztette az a sikoltás, az a hörgés - úgy állt ott kezében a pohárral, s csak bámult maga elé, aztán tompa, érctelen hangon mormolta:

- Meghalt...

És mintha festés közben vizsgálná, közelebb hajolt, rámeresztette a szemét a halott eltorzult arcára, s összeborzadt.

- Nem! nem! - ez nem Gina többé!

És messze dobta magától a poharat, hogy az darabokra tört, a mérgezett víz pedig hosszan loccsant el a bolyhos szőnyegen.

Virágénekek a 17. századból

Ó, gyönyörűséges...

1.

Ó gyönyörűséges,
Mindeneknél kedvesb,
Hervadhatatlan rózsa,
Kinek árnyékában,
Gyenge hajlékában
Én fejem nyugszik vala:
De tőlem távozék,
Hirtelen elmúlék
Életemnek istápja.

2.

Valameddig élek,
Mindaddig óhajtlak,
Én szerelmem tégedet.
Noha most elhagylak,
De szívemben írtam
A te ékes nevedet:
Nagy homályban szívem,
Siralomban lelkem,
Míg nem látlak tégedet.

Hajnal vitorláján

1.

Hajnal vitorláján
Aranyszínű szárnyán
Minap láték egy tündért,
Kit mindjárt kedvelék,
Hogy előmbe lépék,
Ékes ábrázatjáért.
Gyengén hozzám csapa,
Szárnyával megsújta,
Alig érzek benne vért.

2.

Egyedül ijedék,
Mégis hozzá szólék,
Kezében egy szép rózsa.
Azt is ide nyújtja,
Magát is ajánlja,
Hát gyönyörű illatja!
Nekem adta magát,
Nem keresem mását,
Kezét hittel béadta.

Áll előttem egy virágszál

1.

Áll előttem egy virágszál,
Örvendetes liliomszál,
Pillangó, akire rászáll,
Én életem: egy virágszál.

2.

Áll előttem szép violám,
Rózsaszínű szép Ilonám,
Kegyes tekintetű rózsám,
Gyönyörűséges violám.

5.

Akkor lészen vigasságom:
Rózsa-orcádat ha látom,
És ékesen csókolgatom,
Akkor lészen újulásom.

Széchy Dénes: V. László ítéletlevele Hunyadi László ellen (részletek)

...Azt színlelte, hogy előre megy Nándorfehérvárba, s ott az udvarunk számára szükséges és tisztességes vendéglátásra vonatkozólag intézkedik, hogy minél illendőbben megvendégelhessen bennünket.

(...) Óh, micsoda vendéglátás volt ez! Észrevettük tornyaiban és rejtekeiben gyalogok és zsoldosok leselkedéseit s tapasztaltuk, hogy nem úgy fogadtak bennünket, mint királyt és urat, hanem mint ellenséget. Olyan éjjelünk volt, melyet félelemmel telve töltöttünk el. Végre a következő reggelen megmutatta a dolgok végét(...) tudniillik az említett László a következő virradattal véres kezeit arra vetvén, akit atyjává fogadott, aki vérünkbeli fejedelem, (...) jelenlétünkben néhány cinkosával váratlanul megölte, a megöltet lefejezte s a halottat istentelenül, mint valami állati hullát, öt napig vérében hagyta feküdni (...). Végre minket és kíséretünket keze közé kapván, kénye-kedve szerint, mint foglyokat tartott, aztán Temesvár várához vezetvén bennünket, akaratunk ellenére olyan esküígéreteket és kötelező okiratot erőszakolt ki Mátyás testvérével együtt, hogy ezután nekik ezen gonoszságaikat nem tartjuk számon.(...)

Nagyságos és jeles híveinknek hozzájárulásával(...) őket, kik életünkre leselkedtek, tehát az említett Lászlót és Mátyást, János kormányzó fiait, elfogattuk és aztán a jogi forma megtartása mellett az ellenük hozott ítélet után László, érdemei és bűntettei szerint, feje elvesztésével lakolt, minden másoknak, kik hasonlóan mesterkednek, elrettentésére, az említett Mátyásnak és társainak életét meghagyva.

(...) Kelt Dénes úrnak, a Szent Angyal bíborosának, esztergomi érseknek, főkancellárunknak és őszintén kedves hívünknek keze által(...) László király s.k.

Ford.: Fraknói Vilmos

Martonfalvy Imre: Napló (részlet)

A török császár budai udvarában

1541. Továbbá az hitetlen terek császár az német fejedelem ellen Budavára várossa megszállásáért basáját bocsátá nagy hadával: az német hadat az Szent Gellért hegyén megveré, és aztán ő maga is, terek császár szömélye szerint felérkezék minden hadával, Buda várának föllül az Duna mellett táborba szálla és az magyar urakat hozzá hivatá.(...)

Én is az én uram után jelön voltam. Az urak bemenének az terek császár sátorába, mi, az szolgákkal, kívül vártok az urakat, de egy keveset várván, az urak kijövének, de az én kegyelmes uramat ott benn tartóztatták. Azonközben a terek tábor megzendüle és Buda várossa felé sietének: egy ember kár nélkül bementenek Buda várossába. Az volt jobb az magyarok közül, ki hová futhatna az terek elől. Én Sándor Mihály társammal megmaradék, várván az én kegyelmes uram kijövetelét a sátorból, de ugyan nem jöve. Estve felé az János király fiát is hozák a császárhoz, azt is békével elbocsáták, híttak minket is, hogy velük elmennénk együtt, de reménylöttük vala, hogy az mi kegyelmes urunkat is elbocsájtják. De aztán beesteledvén, az terek császár sátora elöl az terekek elűzének. Találkozánk valami ismerős terekekkel, kik szín alatt jó akaratot mutatának hozzánk, sátorukba bevivének és valami hitvány étket hozának, de én abban semmit sem ehetém, végre dinnyét hozának, abba evénk valami keveset s bort kérünk vala reája, de azt mondták, hogy nem árulnak vala bort a konyhán stb. Lefekvénk az terek sátorában, azon éjjel ellopák az én főlovamat. Azt költék, hogy ő ugyan maga szaladott el az kötőfékről, úgy keresteték az táborban képmutatásképpen, szolgámat is Buda felé küldék két szolgájukkal keresni(...) Magunkat is rabbá akartak tenni az ravasz hitetlen árulók, de az jó Isten tizednapra csodaképpen szabadíta meg az terek császár táborából.

(1541)

Kisfaludy Károly: A szeretők sírja

A Bakonyban hűs patak foly,
Kis halom virít partján:
S a kis halmon andalg egy szűz
Oly szelíd, oly halovány.

Egy vadász jön a patakhoz,
Képe vidám és tüzes,
S még szivén is új tüz lobban,
Amidőn enyhet keres.

Édes vággyal csügg a szűzön
S bizton andalog vele:
Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl,
A patak lesz kéjhelye.

S bár a földön túllebegni
Látszik a mély titku lény,
Keble készti, el nem válhat
Annyi csendes báj körén.

Így remény közt s lelki frigyben
Sok kedves nap, este múl
Múl tavasz, nyár, hervad a szűz,
Mint halmán a rózsa hull.

S őszi völgyben menyekzőre
Fűz magának koszorút:
"Isten hozzád, jó vadászom!
Int az ég!" így vesz bucsút.

Nemsokára bús harang szól,
Száz szövétnek tűn elé:
S le a várból gyászkiséret
Indul a patak felé.

Őtet hozzák, a kegyes jót,
Minden arcon néma bú:
A koporsón rengedez még
A menyekzős koszorú.

"Édes álmat a hiv mellett,
Aki oly vitéz vala,
S vad pogánnyal küzdve, győzve,
Érted, értünk itt hala."

"Édes álmat! áldott lélek!
Már az élet nem rendít!"
Így sóhajt a nép, s hamvára
Földet és könnyet gördít.

Két kis halom egy kereszttel
Lát a vándor, és remeg,
Rémet képez, mely felette
A viharban szendereg:

A vadász az, ott mereng ő
Elhúnyt élte csillagán:
Zúg az erdő, keble zajlik,
Képe zordon s halovány.

Kisfaludy Károly: Kedves tájamhoz

Édes titkom hű tanúja,
Hivem rejtő szép vidék!
Mint hajós a part felé vágy,
Lelkem úgy utánad ég.
Ah, de messze messze tőled
Zajlik árva életem,
S ködbe szálló nézteimben
Búra fordul érzetem.

Bár a fák itt is virúlnak,
S tiszta forrás csörgedez,
A madár zeng és azon nap
Fénysugára ömledez:
De komor csak és szintelen,
Hévre nem gerjeszthető:
Ott, hol ő van, kél napom csak,
Éj borong, hol nincsen ő.

Szép vidék! mi boldogabb vagy!
Őt te bátran nézheted,
S rózsa közt hűs berkeidben
Tagjait pihenteted:
Míg kivánat s hosszú küzdés
A forró s hű szívbe vág,
Ott egy néma és lelketlen
Szikla lenni boldogság.

Búsan kérdem a felhőket:
Áll-e még a drága hely,
Hol szerelme bájos ajkin
Legelőször lebbent el?
Ah, de zúgva megy felettem
S összedűl a fellegvár,
S vad dörgéssel vallja sorsom:
Boldog többé nem lész már!

Kisfaludy Károly: A bánkódó férj

Szatmárban egy kis csárda van.
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerektagú, őztermerű:
De jaj, mi szép, oly csintalan,
Rózsás ajkain pör úntalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver, amit lát.
Férjén a sor, ki szugban ül,
Midőn ily szó harsog kivül:
"Jön a tatár!"
Rémül, sír, bujkál a nép:
De szép Trézsi hetykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy, ha nyelvre kél.

Még harctól lángzók arcai,
Lejtnek hókeble halmai,
Midőn jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban őt átöleli,
Magához lóra emeli,
Eltér s öröm-lobbantában
Rá-rá pislog nyargaltában.
Búsul a férj szép asszonyán,
Utána néz - mint vész után:
S amint eltűn, köny könyet hajt,
Sajnálná őt, és felsohajt:
"Szegény tatár!"

Dsida Jenő: Merre száll?

Madár zeng s vihar az égen
fut árnya sötéten a réten
fenn tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék

Röghöz tapad életem - ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök de örökre hiába
embernek földön fut a lába

Valahol fenn két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire - messze

Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

Szász Károly: Stubnya

Még áll a vén Kőház, rendíthetetlen
Tömör falával, három százada!
Még vissza-vissza hangzik, éjfelenten,
A szép Murányi Vénus lágy szava:
"Szeretlek, Wesselényi" - súgja halkan,
" Ki várammal szívem meghóditád!"
S viszonz a hős:"Nem, én nem hóditottam,
Te vagy, ki szíved' s várad' megnyitád."

És szóra szó susog, csók csókra csattan,
Pihenni nem hágy a hő szerelem...
De jő a hajnal - s elnémul legottan
Az édes szó s meleg csók hirtelen.
Üres az ágy, - eltűnt a két hű vendég -
De csak, hogy vissza-visszatérjenek,
S megújul itt, a késő jelenben még
Játéka szívök hű szerelminek!

- De csoda-é, hogy érező szívekből
Így tör elé a forró szerelem,,
Itt, hol hideg föld kebléből fakad föl
A forró vizek árja szüntelen!
S mint hőn érző meleg szív megvigasztal
S gyógyitja a bús, vérző szíveket:
E hő források úgy ömölnek, azzal
gyógyitva, enyhitvén a beteget!

Látjátok e vizeknek hő forrásit:
Hogy önti szerte, mind, e gyógy-erőt!
Lenn forr a mélyben, hol nagy örvény ásit,
Fenn tiszta kristály csörg szemünk előtt:
Föl égre szökken, szivárvány-szinekben
S ezer csillámban játszva visszahúll -
Forrongva gyűl meg tíz vagy húsz üregben,
S testünkre, hatva jóltevőn, simúl.

"Legjobb a víz!" a bölcs görög azt mondja.
De mondom én: "legjobb a levegő!"
A gyönge test e gyógyitó ozonja,
Körűlünk láthatatlan lebegő!
Magasba nézve kékké sűrűdik meg
S mintegy lehozza hozzánk az eget,
És fölemel, repülni késztve minket,
Sejtetve Istent a felhők megett.

Mélán bolyongunk itt a sűrű parkban,
Árnyat keresve s kerűlve fényt.
Ajkunk bezárva, keblünk kitártan,
Dalos madárnak könnyű röpteként:
Lábunk előtt a patakok csörögnek,
Langy szél fuvall a lombos fák megől -
Oh nincs igazza, nincs a bölcs görögnek,
Mert jó a víz, - de jobb a levegő!

Imént fürödve, megelevenűltünk -
Vonz ellenállhatatlan a szabad!
Mindenki jő, megy, jár, sétál körűltünk -
Szemben találod tíz barátodat,
(Mert ismerősöd mind, mind jó barátod!)
Mosolygva üdvözlöd s szorítsz kezet:
Arczán a kedvet s gyógyulást ha látod,
Jóllétét vele együtt érezed!

Sarkal a kedv, a vágy, és vonz az erdő,
Mely a hegy oldaláról int feléd,
- Maradjon a park, maradjon a ferdő
Hátad mögött, ott vár az üde lég!
A sűrű fenyves sok merev sudárja
Áll mozdulatlan, ága ing csupán,
Tű-levele meg rezgő tánczát járja,
Érezhetetlen lágy szellő után.

Mély csend...ha olykor egy rigó megszólal,
Mókus ha csörtet az ágak között -
Pintyőke tán felesel a rigóval,
S a langy szellő egy ágba ütközött,
Vagy meg-megcsendül egy tehén kolompja,
A mint a gazdag zöld füvön legel:
Figyelmedet minden magára vonja,
S a néma csöndben minden érdekel.

Járatlan utakon ha jársz bolyongva:
Jó ismerősökkel találkozol,
Egymásnak egy-két nyájas szót is mondva,
Tovább haladsz, hol újra csend honol.
Vagy tán az erdő egy széléhez érve
Meredek oldal vágja útadat -
S alant a mélyben látod, messze, félre:
Füstjét okádva csörtet a vonat!

Fordúlj meg ismét s menj a sűrűjébe,
Ösvénytelen taposva lágy füvit -
Egy halkan csörtető patakhoz érve,
Hajolj le, kóstold s csöppje megüdit.
Haladj tovább, mind szebb s szebb helyre érsz itt
Majd a sűrűkön, itt-ott tisztáson át:
Fölebb, fölebb! - egész az Ámon-bérczig,
Hol legszebben mutatja meg magát!

Leszáll az est...Homály és néma csend ül
Az erdő mélyén és az ormokon.
De jobbra-balra öt harang megcsendűl
És haza intve szól a tornyokon,
Már kél a tele hold a hegy mögűl,
A csillagok a kék égen ragyognak,
A fürdő népe is mind összegyűl
S hol jártak, mit láttak: arról gagyognak.

A társaság élénk lesz: valamennyi
Szív, ajk megnyílik, dal a dalra zeng,
Bűvös zenén oly édes elmerengni...
Majd tánczra kelnek, mely vigan kereng.
Éjfélt üt...A Kőház fölött a légben
Halk suhogás - két árny ott lebegő...
Mi vonzza ide őket? - Tán csak éppen
Az üdítő víz - s ez a levegő!

Dömény József: Uton

Uton vagyok, távol vidéken
Robog velem a gyors-vonat.
Sík róna föld jön szembe vélem,
Kicsiny madár dallal fogad.
Rét szőnyeget terít elémbe,
Virág hajol reám köszöntve...
S mégis szivem oh, mintha fájna,
Távolból is csak visszavágyna
Kéklő hegyed aljába, kis falum,
Csöndes kicsiny falum!...

Nagy városok fényárban úszva
Hivalkodón néznek reám.
Szép házsorok hívnak magukba:
Jer! itt találsz mindenre ám,
Mi csak tetszik szádnak, szemednek...
Forrásai itt csörgedeznek
Kéjnek, gyönyörnek...Ám hiába!
Szivem mintha csak visszavágyna
Sáros, poros utczádba , kis falum,
Csöndes kicsiny falum!

Jó emberek nyájas szavakkal
Köszöntenek: hozzánk betérj!
Sok van, ki jó szivből marasztal,
S megoszt velem lakást, kenyért.
Egy-egy lenéz nagy büszke gőggel, -
Ilyennek csak hizelkedő kell, -
Tovább megyek, de mintha fájna
Szivem, s sóhajtva visszavágyna
Jó s egyszerű népek közé, falum,
Csöndes kicsiny falum!...

Szép rónaföld s nagy városok, ti
Csak álljatok, ragyogjatok!
Hideg fény is szokott ragyogni,
De én sugárt, meleg napot
Tudok szeretni, arra vágyok.
Mit ér nekem ti ragyogástok...
Kicsiny falum kéklő hegyeddel, -
Jövök feléd...Oh, nem feledt el
Téged szivem, - e csepp legyen tanum, -
Csöndes kicsiny falum!...

Megyek, megyek...húz már a vágy, von
Feléd, te csöndes kis lakom.
Jó emberek! az Isten áldjon,
A hála-szó zeng ajkamon...
S te büszke gőg, maradj magadnak,
Reád a jók semmit sem adnak.
Én jók között élek falumban,
Nincs durvaság, ott nincs goromba,
Ezért szeretlek téged, én falum,
Csöndes kicsiny falum!...

Benedek Elek: A kőszívű asszony

A lenyugvó nap visszaverődő sugarai megaranyozták a szalonban hullámzó portengert. Végig az emeleten, a szobákban, a folyosón serényen ment a szőnyegek porolása,  fojtó naftalinszag nehezedett az egész lakásra. A nagyságos asszony egyedül lakja az egyemeletes házat, saját házát - kinek mi köze ahhoz, ha délután kezd a nagytakarításba? Valóban ehhez senkinek semmi köze, mindazonáltal a kis városban a verebek is csiripelik már, hogy a gyárosék ma délben kikosarazták Baló Andort, a "szép" hadnagyot, s holnap reggel már viszik Margit kisasszonyt Tátrafüredre feledni.

A háziorvos meglepődve csapja össze kezét, amint belép a szalonba.

- Tehát csakugyan igaz?

- A kosár? - kérdi az asszony, föléhajolva egy nagy láda mélyéről, melybe lázas igyekezettel temette a ruhaneműt. Telt arca diadalmasan ragyogott, s még mindig szép fekete szemében ott lobogott a kielégített bosszúvágy tüze. - A kosár? - ismételte. -Igaz, igaz! Kiadtam az utat a "szép" hadnagynak. Az én vagyonomat nem prédálja el az Oltszemi Ilona fia. Ezzel tartoztam neki...

- Oltszemi Ilonának, nemde! Ó, nagyságos asszonyom, meggondolta-e , hogy mit cselekszik?

- Hogy meggondoltam-e? Mint a tolvaj úgy leskelődtem erre az alkalomra. Nem tagadom: barátságot színleltem a fia iránt. Felbátorítottam ezt az ingyenélő semmiházit...

- Szegény, de jóravaló fiú.

- Hát kinek a háziorvosa maga, doktor úr?

Az egykori gőgös nemesleány kérdése volt ez, ki a doktort is fizetett cselédnek nézte. Azé a nemeslányé, kinek őseiről nem maradt egyéb, mint a hajdani gazdagság emléke, s a gőg, mit a szegénység nem tudott kiirtani a lelkéből. Aztán végre ő is: ő ma már dúsgazdag. Sebzett szívvel, porig alázva adta kezét Dávid Andrásnak, a parasztnemzetségű kis boltosnak, aki ma dúsgazdag szeszgyáros és nagy földbirtok ura. Az apró székelyben három örmény s hat zsidó kalmár szelleme élt és dolgozott szakadatlan, árnyékként kísérte a szerencse, hol lőtte, hol mögötte járt, de soha el nem hagyta.

-Ismétlem  - mondotta a doktor, mintha nem is hallotta volna a sértő szavakat -, Baló Andor szegény, de jóravaló fiú. Tiszttársai, feljebbvalói nagy karriert jósolnak neki.

- Bánom is én a karrierjét, ha az Oltszemi Ilona fia. Könnyű a doktor úrnak felejteni, de én nem felejtek!

- Beszélhetek őszintén?

- Tessék. Beszélhet. Én már leróttam a tartozásomat.

- Szabad-e két ifjú szívet megölni, mert huszonöt évvel ezelőtt ön és Oltszemi Ilona egy férfit szerettek, s az a férfi...

-Oltszemi Ilonát vette feleségül, jóllehet engem jobban szeretett. Szemérmetlen kacérkodással, alattomos cselszövéssel elütötte a kezemről Baló Tivadart!

- Ha kacér volt, ha cselszövő volt, nem lakolt-e meg eléggé? Baló Tivadar könnyelmű ember volt, adósságba keveredett, aztán gyáván a halálba menekült, nagy nyomorúságban hagyva feleségét s négy gyermekét.

- Ha én vagyok a felesége, minden másként lesz!

- Meglehet, nagyságos asszonyom, de mégsem tudom megérteni ezt a feneketlen gyűlöletet. Lássa, az egész város, az egész vidék irigyli önt. Ne vegye sértésnek, de soha nem álmodhatott vagyonnak az ura. Férje, ez a derék, becsületes ember, megható módon törte, gúzsolta magát, hogy napról napra tetézze a vagyont, megszerezzen önnek pompát, kényelmet, míg ő maga szemérmesen, bátortalanul húzódott vissza, hogy önnek ne kelljen miatta szégyenkeznie.

- Ez mind igaz - hagyta helyben az asszony kissé lecsöndesülten -, de ha nem tudok felejteni! Ha jobban szerettem volna a szegénységet Baló Tivadarral, mint ezzel a derék, becsületes emberrel a gazdagságot! Na, ebből a betegségből gyógyítson ki, ha tud, doktor úr!

A doktor arca elkomorodott. Szinte ridegen mondta:

- Ebből a betegségből csak az Isten gyógyíthatja ki, asszonyom. De félek, hogy nagy lesz az ára.

Hirtelen minden átmenet nélkül kérdezte:

- De hol van Margit?

- Margit? Búcsúzni ment egypár barátnéjához. Az igaz, hogy már itthon lehetne.

Különös, megmagyarázhatatlan szorongás nehezedett a szívére. Izgatottan nyomta meg a villamos csengő gombját.

- Még nem jött haza a kisasszony? - kérdezte a belépő szobaleányt. - Rögtön menjen utána. Azt hiszem, Balázséknál lesz.

Most már nem volt nyugodalma. Utána akart szaladni a szobalánynak, hogy csak maradjon. Ő maga megy a leányáért. Egyszerre megelevenedett Margit hideg, fagyos képe, amely nem mutatott sem örömet, sem bánatot. Szinte közönyösen vette Andor kikosarazását. Mindössze annyi szava volt: " te akarod, anyám, hát legyen úgy." Egy könnycsepp csillant meg a szemében, ennyi volt az egész. Anyja lánya. Kemény szív. Gőgös. Na, az nem hal belé a szerelmi bánatába. Ő sem halt belé! És hátha mégis... A csókja fagyos volt, de mintha reszketett volna a hangja, midőn búcsúzott: Isten veled, anyám. Nemsokára itthon leszek...

De Margit nem jött, bár a nap már lebukott a hegyek mögé.

- Jöjjön, doktor úr!

Akkor nyílt az ajtó, s a cseléd levelet nyújtott át.

- A Margit írása! - sikoltott fel az asszony, s erőtlenül rogyott a közeli pamlagra.

Nem tudta felbontani a levelet.

- Megszöktek, bizonyosan meg! Ó, a gyalázatos!

Összeszedte minden erejét, indulatosan szakította fel a levelet, de csak az első sort olvashatta el, a levél kihullott a kezéből.

- Olvassa - nyögte az asszony, s levegő után kapkodott.

A doktor fölvette a levelet, s hirtelen átfutotta a kusza sorokat. A rendes, sablonos levél volt ez.

"Meg kell halnom. Nem tudok Andor nélkül élni. Ő is meghal. Együtt halunk. Holttestünket megtaláljátok a berekben. A Maroshoz közel. Temessetek egy sírba. Bocsáss meg, bocsássatok meg. Úgyis megszakadt volna a szívem. Mindegy."

- Na, na, maradjon, nagyságos asszonyom! Hadd megyek én. Az urát felhívatom, ő itt lesz önnel.

- Hogy én itt maradjak?! - s durván lökte félre a doktort. S hát maga hiszi, hogy az én leányom megölte magát!? Az én vérem!? Rám akart ijeszteni, de én nem ijedek meg! Nem én!

Az orvos megdöbbenve figyelte az asszonyt. Kőszívű-e, vagy megőrült? De nem volt idő az elmélkedésre, rohanva rohantak le az udvarra, s egy pillanat múlva repült a kocsi a város szélén elterülő berek felé. És repülve repült előttük egy másik kocsi. Abban a kocsiban ült Baló Tivadarné összezsugorodva, megtörten.

- Ő is levelet kapott! - jajdult fel az asszony, s görcsösen kapaszkodott a doktor karjába. Meghalt, meg!

Most már hitte, hogy a leánya meghalt. Katonatiszt nem tréfál a halállal.

- Hajts, hajts! - kiáltott a kocsisnak. - Kerüld meg azt a kocsit!

Meg akarta előzni Oltszemi Ilonát. Ebben a rettenetes csapásban még az is vigaszt nyújtott volna a szívének, ha egy perccel előbb borulhat a leánya holttestére, mint Oltszemi Ilona az ő fiáéra.

Szélsebesen vágtattak el a kocsi mellett, s vadul ujjongott a szíve, hogy megelőzheti azt a gyűlölt asszonyt, ki elrabolta tőle az imádott férfit, s ennek vére most meg elrabolta az ő egyetlen leányát!

...Ott feküdt egymás mellett, karjuk összefonódva: az ifjú és a leány. Mind a kettő melléből még szivárgott a vér vékonyan. Az ajkuk még meleg volt: az utolsó csók melege volt ez, s ott fetreng haját tépve a két anya, ez is, az is a maga halottja fölött. Meg-megakad szemük egymásban: mind a két asszony szeméből halálos gyűlölet villáma cikázik. Egy-egy szót hajítnak egymáshoz.

- Megölted a leányomat, Ilona.

- S te a fiamat.

- De neked még van gyermeked.

- Van! - kiált diadalmasan Ilona. - S ha neked még volna gyermeked, s nekem nem, most megölne a bánat. De van, s neked nincs!

- Gyilkos! Csak most öltél meg igazán - hörgött a leány anyja, s megszakadt szívvel hanyatlott a leánya mellé.

Jakab Ödön: A titok

Mikor az öreg Keresztúri Miklós Gál Mihályéknál a szalonba belépett, a különben is szenvedőnek látszó háziasszony olyan fehér lett, mint a fal. Egyetlen szó nélkül emelkedett fel a puha kerevetről, s ingadozó, beteges léptekkel támolygott az ősz ember elébe. Szomorú elfogódással nyújtott kezet az első pillanatokban a szólani szintén nem tudó öregnek, aztán zokogva odaborult annak keblére, és a legőszintébb fájdalommal hullatta könnyeit. Ő is zokogott, a vendég is zokogott, mint akik a veszteséget egyformán érzik.

Pedig még távoltól sem voltak rokonok. Mindössze annyiban állt a két család összeköttetése, hogy a Keresztúri Miklós fia a Gál Mihály ügyvédi irodáján bojtárkodott egy esztendő óta, s egyszersmind szállást és kosztot is ott kapott. Azelőtt a két család egymást jóformán még nem is ismerte.

Miután Gálné a vendége keblén szíve szerint jól kizokogta magát, kibontakozott annak karjaiból, kitörülte szeméből a könnyet, s helyet mutatott egy kényelmes karszékben.

- Tessék, kérem!

Keresztúri Miklós odaroskadott a székbe, s keserű sóhajtások között csóválta a fejét. Több ízben úgy látszott, hogy szólani akar, de a szó mindannyiszor torkán akadott. Percek teltek belé, míg sikerült valamennyire összeszednie magát. Akkor is olyan volt a hangja, mintha a föld alól jajgatott volna ki.

- Látja, asszonyom, látja, mit kellett megérnem öreg napjaimra! Egyszerre elvesztettem mindent, ami még kedvet adott ehhez az élethez! Most már történhetik akármi reám nézve mindegy!

A szép, fiatal asszony reszketve húzta meg magát a dívány egyik szögletében, s aléltan hallgatta a kesergő apa megáradt panaszát.

- Mikor tegnap megkaptam otthon a rendőrség táviratát, azt hittem: meghalok! - folytatá az öreg. - De mégse tudtam anélkül meghalni, hogy még egyszer, utoljára ne lássam a fiamat! Felutaztam tehát, és találkoztam véle...Oh, asszonyom, azt csak én tudom, hogy milyen volt e találkozás! Ott fekszik a fiam a boncolóteremben, olyan szépen, olyan nyugodtan, mintha csak aludnék. Csupán a mellén van egy picike kis nyílás, melyen azt a golyót a szívébe röpíté! Tessék elhinni: nemcsak az övébe, hanem az enyémbe is!

Az asszony láthatóan összeborzadott, és lehunyta szemeit, mint aki nagyon fél.

- Aztán legalább ha tudnám, hogy miért cselekedte. De nem hagyott semmit, csak e pár rövid sort, mit a rendőrség ott a szállodában talált, s ma nekem átadott.

Széthajtogatta a papirost, és töredezett, fuldokló hangon olvasta fel arról:

-" Kedves jó apám! Bocsásson meg, hogy ezt teszem: de meg kell halnom!"

A szegény öregember kétségbeesetten csapott öklével a homlokára:

- De hát miért kellett meghalnia?!...Éppen ezt nem értem! Fiatal volt, nem látott szükséget, mindenki szerette, s szép pálya állt a jövőben előtte. Érthetetlen képtelenség!...Érthetetlen!

Gálnét újból heves zokogás fogta el. Úgy sírt, mintha az a gyász csakugyan az ő gyásza is volna. A becsületes arcú, őszbe borult öreg hálásan nézett a kesergő asszonyra.

- Oh, be jól esik, asszonyom, hogy ilyen nemes részvéttel osztozik az én végtelen bánatomban! Oh, be jól esik!

Azután mintha ő maga is igazolni akarná az asszony könnyeit, gyöngéd szeretettel kezdette bolygatni a múltat:

- Különben higgye meg, kérem, ezekre a jóságos könnyekre nem is volt érdemtelen az a szerencsétlen fiú. Hogy ragaszkodott ehhez a családhoz! Hogy szerette ennek minden egyes tagját! Kiváltképp a gyermekeket! Valahányszor ünnepeken hazajött falura, mindig magával hozta azt a kis fényképet, melyen a két gyerek önnel van levéve. Éjszakára is odaállította mindig az éjjeliszekrényre, annyira nem tudott azzal a két kedves, mosolygó arcú gyermekkel betelni. Órák hosszat elnézte a képet, s egész izgatott volt, ha pár napig távol kellett a gyermekektől lenni. Így volt ez, asszonyom!

Az asszony nyugtalanul mozdult meg a helyén, s halovány arca hirtelen piros lett, mint az érckályha, mikor a nagy tűz lobog benne. Vagy talán nem is pirult el, hanem csak az a fénykéve festette pirosra, melyet a Gellérthegy felé hanyatló nap a színes üvegű ablak egyik vörös karikáján keresztül az arcára vetett.

E pillanatban megszólalt az előszobában az ajtó villamos csengője, mire az izgatottsága tetőfokára hágott.

- A férjem! - mondá, a díványról gyorsan fölemelkedve.

És amint a férje ( egy már jócskán deresedő ember) a szobába benyitott, ő maga hirtelen eltávozott az egyik oldalajtón, mint akinek valami sietős dolga van.

Az ügyvéd mogorván nézett a felesége után, aztán szórakozottan, mesterkélt részvéttel nyújtott kezet a lesújtott apának:

- Magam is igazán sajnálom ezt a szerencsétlenséget!

- Köszönöm, ügyvéd úr! Meg vagyok győződve, hogy a fiamat önök is szerették. Az elébb éppen erről beszélgettünk a kedves nejével.

- Oh igen! A feleségemet is nagyon megrázta az eset! - szólt az ügyvéd, kedvetlen tekintetét önkéntelenül ismét az ajtó felé vette, melyen át az imént az asszony eltávozott.

És hallgattak mind a ketten: hosszan, gondolatokba merülve néztek magok elé. Utoljára is Keresztúri Miklós törte meg a csendet, ismételten fölvetve azt a kínos, magyarázat nélküli kérdést, mely állandóan gyötörte.

- De hogy mi is vihette azt a szerencsétlen fiút erre a borzasztó lépésre? Mit gondol, ügyvéd úr? Vajon mi vihette?

Gál Mihály némi zavarral nézett az öregre, s úgy válaszolt, mintha éppen semmi kedve sem lenne ezzel a kérdéssel foglalkozni.

- Sajnálom, de e tekintetben felvilágosítással én nem szolgálhatok. Amint tetszik tudni, a fia pár hét előtt elhagyta házamat, s ott a vendéglőben lakott magányosan. Ezalatt az irodámba se járt és így nem tudhatom: mi történt ott vele?

Az öreg nagyot legyintett a kezével.

- Oh, bár ne bocsátották volna el a házuktól, ügyvéd úr! Tán most nem volna így!

Az ügyvéd idegesen vágta reá:

- Kérem, annak meg kellett lenni!

S legott némileg higgadtabban iparkodott meg is magyarázni: - Tetszik tudni, ő most az ügyvédi vizsga előtt állott. Tanulnia kellett. Némely dolgokat át kellett néznie. Nyugalomra, csendre volt szüksége. Olyan szállásra, tetszik tudni, hol a ki-és bejáró kliensek, gyerekek s más effélék nem zavarják.

Keresztúri Miklós ebbe valamennyire belé is nyugodott.

- Az is igaz. Belátom.

Hanem abba a megfejthetetlen titokba már nehezebb volt belenyugodnia! Az öklével hevesen ütött a térdére, s megint felveté a kérdést:

- De hát aztán mi történhetett ott vele? Mert ahogy az a fiú engemet szeretett, semmiségért nem okozhatott ekkora bánatot!

Kissé elgondolkozott. Aztán egyszerre csak hirtelen rátette az ügyvéd karjára a kezét, s komoly megfontolással szólt:

- Higgye meg, kérem, azt a fiút valami amerikai párbajjal hajszolták belé a halálba. Különben képtelenség! Lehet, hogy valakivel összeszólalkozott, vagy valami asszony játszott a dologba. Valami efféle.

Az ügyvédnek feltűnően elborult az arca, s csak ennyit válaszolt:

- Ezzel már nem szolgálhatok.

- Igen...igen! Valami effélének kellett lenni a dologban - folytatá az öreg, egyre erősebb meggyőződés hangján. - Valami gyáva, haszontalan ember választotta ezt az utat a bosszúra. Pisztollyal, karddal nem mert a fiammal nyíltan megmérkőzni, hanem így kísérelte meg a bosszúállás módját. S jól számított, mert tudta, hogy a fiam mindig szavának áll. Ellenben ha az a nyomorult ellenfél húzta volna a fekete golyót: úgy a halál elől bizonyára megugrott volna pedig valamerre. A nyomorult!...a gyáva!...

Az ügyvéd kigyúlt arccal pattant fel székéről e szavak hallatára, s váratlan szenvedélyességgel tiltakozott:

- Bocsánatot kérek, de efféléket nem szabad csak úgy vaktában feltenni! Akit nem ismerünk, minek nyilatkozni, minek ítélkezni ilyen becsmérlőleg arról! Ha már csakugyan amerikai párbaj forogna fenn, ki tudja: nem állott volna-é az az ismeretlen is bátran a szavának, ha őt találja a sors? Aztán nehéz dolog az ilyesmiben ítélkeznünk, ha nem ismerjük az indítóokokat pontosan!

- Ugyan, kérem - mondá Keresztúri Miklós -, miféle ok lehet, amit férfiasabban nem lehetett volna sehogy elintézni? Még a legkényesebb esetben is, ha, teszem, asszony lett volna a szóban: verekedett volna meg a sértett fél, gavallérhoz illőn, azt az asszonyt pedig hajtotta volna el, ha érdemes volt rája. Ez még mindig helyesebb eljárásnak volna tekinthető!

Az ügyvéd izgatottan vágott közbe:

- Persze, persze! De hát a nyilvánosság szégyene? Hát esetleg az ártatlan gyermekek?

Erre úgy tetszett, mintha maga is visszadöbbent volna a saját szavaitól. Nyomban alább szállította hangját, s ismét közömbös nyugalmat erőltetve szólt a vendégéhez:

- Egyébiránt bocsánatot kérek, de nekem most sürgős teendőm van. Várnak.

A lesújtott, tépelődő apa felállt és távozott. Természetesnek találta, hogy az ügyvéd úr egy kissé izgatott, és hogy sürgős teendői vannak. Nem látott semmi különösebbet az egész dologban, annyira elfoglalta lelkét a maga nagy keserűsége.

Még az utcán is  folyvást csak azt mormolta magában: - Mert hát mi is történhetett azzal a fiúval?...

Sík Sándor: Fehér rózsák a Dunán

Jeges Dunán, zörgő Dunán
Esteli, fázó fény remeg.
Hidegen, némán, jönnek, jönnek,
A hűlt szívek, a holt szemek,
A megfagyott szép mosolyok.
Havas habok zuhogva hozzák.
Haj, hóvá halt melódiák,
Téli rózsák, hócsipkerózsák.

Jönnek a nagy hegyek közül,
Ahol a tél vak lelke sír,
Hol rettentő szirtek szívében
Tátong egy óriás sziklasír,
És benne fagyva fekszenek
Nyarak, álmok, mosolyok, nóták.
Mert semmi, semmi sem maradt:
Halott rózsák, hócsipkerózsák.

És úsznak, úsznak csendesen,
És mennek, mennek hangtalan.
Ott már a puszta lelke ásít,
Ott csúnya langyos szél fogan.
Langyos vizek, szennyes vizek
A jégszívet halottra mossák.
Hej, rút halál, vizes halál,
Szegény rózsák, hócsipkerózsák!

Elolvadni nyomtalanul
Ez lesz hát rendelt sorsotok!
A part jegén, az esti fényben,
Testvéri lelkem itt sajog.
És fáj veletek és örül,
Ó ti, a szürke tél folyóját
Megezüstöző koszorú,
Tél dalai, hócsipkerózsák!

Sík Sándor: Az átokházi őzikék

Átokházától egy órára volt.

Egy nyugadalmas nyárelői esten
A Rózsa Sándor híres erdején
Cserkészeimmel békén szekereztem,
Mikor az út szamócás szélire
Lassan kisétált három őzike.

Átokházától egy órára volt.

Megálltak s néztek engem a fiúkkal,
Ártatlanul és bizalmasan,
Nagy szemekkel, végtelen szomorúkkal.
Csak álltak, néztek, mozdulatlanul
Míg a szekér szép lassan elvonúl.

Átokházától egy órára volt.

Mit néztek rajtunk? Tán szemünkbe látták
Testvéreik, a kis tanyasiak
Iszonyú képét? Vagy könnyünk elálltát
Lesték, mely folyt azóta, egyre folyt?
Átokházától egy órára volt.

Ráday Gedeon: Mátyás királynak három restjei

Helyes mondás: a rest csak földnek terhe, -
Szép példát ád erről egy hajdani rege.
Mátyás király, mint tréfán kapdosó,
Mulatságból hizlalt egy házban három restet.
Egykor a ház történetből kigyúl.
Jaj, ég a ház! sikolt az egyik rest.
Felel a másika: Kihordat a király,
Ha kellünk nékie! - A harmadik haraggal:
Hogy nem restellt a szátok szólni! -
Mint ment ki a dolog? - A három rest ott égett.

Oh be sok van még most is ilyen rest,
Ki aztat várja csak feltátott szájjal,
Hogy sült galamb röpüljön abba bé.

Amade László: Én angyalkám, szép madárkám

1.
Én angyalkám,
Szép madárkám,
Íme hozzád repültem,
Te kedvedre
S kezeidre,
Mint a sólyom megjöttem.
Már míveljed,
Cselekedjed
Mint szívemet, úgy ítéljed:
Édesem,
Kedvesem,
Rabod vagyok, kegyesem!

2.

Addig jártál,
Vesszőt hánytál,
Míg megfogtad hitemet:
Lépre kértél,
Édesgettél,
Tőrben tetted szívemet:
Már hálódban,
Kalitkádban,
Zárva vagyok
Rabságodban.
Ne nevess,
Meg ne vess,
Azon kérlek, csak szeress!

3.

Már így éljünk,
És szeressünk,
Mint egy pár galambocska:
Mord bú nélkül,
Gondon kívül,
Mint fészkében madárka:
Egymást értsük
S már ne féltsük,
Az egeket azon kérjük,
Hum, ham, hum,
Hum, ham, hum,
Bőv áldását hogy vegyük.

Galeotto Marzio: De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Matthiae ( részletek)

Mátyás király jeles, bölcs, elmés mondásairól és tetteiről

16. Bölcs mondás
Gyakran mondogatta Mátyás király, hogy többek között három olyan dolog van, ami nem kívánatos: a fölmelegített mártás, a kiengesztelődött barát és a szakállas feleség. A fölmelegített mártásban mindig van valami ízetlen, a kibékült barátban marad valami a régi ellenséges indulatból, a szakállas asszonyban meg ki nem hiszi, hogy nincs valami férfias? Márpedig ellenkezik a természettel, ha valaki ilyen ármányosan kelti a vakmerő férfi látszatát.

17. Kiváló tette

Szokásuk a magyaroknak, hogy négyszögletű asztalok mellé ülnek le enni  ( ez még a római időkből maradt fenn), és minden ételt mártásban tálalnak. A mártások váltakoznak az ételek szerint. A fiatal liba, kacsa, a kappanok, fácánok, foglyok, seregélyek, amelyek nagy számban vannak errefelé, aztán borjú-, bárány-, gödölye-, disznó- és vaddisznó-húsok meg halak mindegyik a maga külön mártásában úszik és fűszereződik. Az is szokás, hogy - nem mint nálunk mindenki külön tálból, hanem - valamennyien egy tálból kapnak, és senki sem használ villát, mikor a falatot fölemeli, vagy a húsba harap, ahogy most a Pón túli Itáliában gyakran szokásos.

Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, ami tetszik és falatokra vágva ujjaival emeli szájába. A magyaroknál nemigen vannak szokásban az étekosztók, úgy, hogy csak a legnagyobb nehézséggel védheti meg az ember a magyarok bőséges és gazdag táplálkozása mellett kezét és ruháját a beszennyeződéstől, mert a lecsöpögő sáfrányos lé néha az egész embert bemocskolja. (...) De Mátyás király, noha mindenhez a kezével nyúlt, soha nem szennyezte be magát, bármennyire is elmerült a beszélgetésben. Ugyanis lakomái alkalmával mindig vagy valamilyen komoly dologról volt szó, vagy tréfálkoztak, vagy dalokat énekeltek. Mert zenészek és lantosok is vannak ám ott, akik a vitézek tetteit hazai nyelven a lakománál lantkísérettel énekelik.

Ford.: Kardos Tibor

Antonio Bonfini: Rerum Hungaricarum decades ( részlet)

Mátyás királyról

A cseh háború alkalmával nem volt pénze, ezért szavakkal és halogató ígéretekkel tartotta a katonákban a lelket. Mikor elérkezett a zsoldosztás kitűzött napja, amit ígérgetésekkel tovább halogatni már nem lehetett, a lovas kapitányok és a gyalogság hadnagyai kockázni hívták. Egész éjjel játszottak, s olyan szerencséje volt, hogy mindig úgy esett neki a kocka, ahogy éppen kellett. Tízezer aranyat játszott össze a kockán azon az éjjelen, amit, mielőtt eltávozott volna, a katonáknak adott oda, és a kockán szerzett nyereségből kifizette a zsoldot. Ritkán fogott olyasmibe, amit nem szerencsésen fejezett be. (...)

Mikor egyszer közel feküdt a tábora a törökhöz, a következőképpen kémlelte ki az ellenfél erejét: álöltözetben, csak egy kísérővel a barmok között, azokkal, akik eledelt vittek az ellenség táborába, besurrant a pogányhoz. Odaérkezve egész nap árpát árult a török sátra előtt, majd midőn leszállt az éj, épségben visszament a maga táborába. Megírta aztán az ellenségnek, hogy előző nap jócskán bent időzött nála paraszti gúnyában, árpát árulva a sátor előtt, s hogy nagyobb hitelt adjon szavának, felsorolta a fogások számát és az ételek valamennyi fajtáját. Mikor az ellenfele ezt meghallotta, megfélemedett és másnap szétoszlatta táborát, mert attól tartott, hogy a következő napon a Corvinus király nemcsak a sáncoknál támad, de a sátra közepébe tör be.

Ford.: Kardos Tibor