Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Sándor-kódex: Három körösztyén leány (részletek)

Három körösztyén leányt ragadtak volt el a törökök és vitték volt a császár elébe. Az egyiknek volt Agapes a neve, másiknak Cionia, a harmadiknak Hirena.(...) Mondá a császár: "Ez vakmerők, mi parancsolatinknak ellentartók, láncokkal megkötöztessenek és Fabius fejedelemhez vitessenek, hogy őket az tömlöcbe vesse és ott tartsa." Mondá Fabius fejedelem:"Legényök, vigyétök a tömlöcbe őket!" Azok ottan elvivék. Hogy immár ott tartanának, mondá Fabius egyször nekik: "Hozzátok előmbe őket, hadd lássam szömeimmel." Azok ottan kihozák a tömlöcből. Mondá Fabius: "Láttam őket, mely szép nemes leányok ezek." Mondának az legényök:" Bizonyával, hogy szépök."(...) Mondá Fabius:"Vessétök üket ez palotába, hadd nézhessem üket gyakran." Azok ottan odaveték. Mikor immár ott tartanak, kérdé az őrzőket Fabius:"Mit mívelének éjjel?" Mondanák ők: " Imádkoznak." Mondá Fabius:"Menjünk el oda hozzájuk!" (...)

Hogy bé kezdött volna menni, mondá Agapes nevű szűz:" Valaki az ajtón vagyon." Mondá Hirena: "Az bódogtalan Fabius akar béjönni." Mondá Cionia: " Az úristen irgalmazzon!" Mondá Agapes: "Ámen." Azonközben igön kezdének az fazekak és födők egymásra szökdösni, kiket ott tartanak vala az háznak szegletiben. Mondá Cionia: "Mi dolog ez?" Felelé Hirena: "Ím meglátom." Látá őtet, hát igen ölelgeti és csókolgatja az fazekakat. Mondá a többinek: "Imé ez bolondnak elveszött esze! Gondolja azt, hogy mivelünk vagyon, amit ott cselekednék Fábius." Nem tűrhették im ezők nevetetlen. Mondá Hirena: "Mind orcája, mind keze olyan, mint szerecsönnek. Ruhája undok, szörnyű!" Mondá Agapes: "Illik, hogy kívül is láttassék, miképpen belül birtatik ördögtől, lelkében."

Mondá Hirena: "Lám ki akarna menni. Lássuk, mit szólnak szolgái, hogy látják ezenképpen kimenni őtet." Hogy láták a legényök, mondának: "Mi ördög ez, ki reánk jő? Fussunk el!"

(1521 körül)

Példák könyve: Haláltánc (részletek)

Néminemű bölcs, hogy az halált inkább eszébe tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván:

Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb. Jóllehet bizonytalan legyen, de azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez világi dicsekedés, mert embernek király-ura az halál, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: pápa vagyok, de az halál engem nem hágy sokáig pápálkodni, de béfogja számat.

Elmegyek meghalni: szegény vagyok és semmit el nem viszek, ez világot megutálom, mezételen belőle kimegyek és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni: látásra szép vagyok, de az halál az szépségnek és az nemes termetnek nem tud kedvezni.

Elmegyek meghalni: sokpénzű vagyok, de az pénznek sokasága soha az halált el nem távoztatja.

Elmegyek meghalni: orvos vagyok, de az orvossággal meg nem szabadulok, mert akármit műveljenek is az orvosok, azért én elmegyek meghalni.

(1510)

Vántsa Zoltán: Vidd magaddal

(P. Magdolnának)

Vidd magaddal
ezt a nyárutót -
a csönd nyugalmát
(lélek-gyógyítót) -
a völgyben nyíló
vadvirágokat -
az esti fényt
a felhőtáncokat -
a tó vizét
a dombok árnyait -
a néma parkok
ősplatánjait -
az illatos fű
zsenge harmatát -
a röppenő nyár
hárfadallamát -
a parti sétányt
és a kék eget -
a vágyakat
a forró perceket -
a csókok ízét
józan mámorát -
vidd magaddal
ezt a szent csodát

/Forrás: Kláris antológia)

Zempléni Árpád: Emlékezés a múlt nyárra

I.

Kiült a kun a kapuban a kőre.
Nincs ám olyan kő onnét messze földre!
Nem mintha tán valami drága fajta, -
De akkora, hogy ülni lehet rajta.

Nincs több ilyen kő! hét falut bejárok,
De mindenütt, ha van ülőke, vályog,
Mert csákány itt még nem járt annyi mélyre,
Hogy a nagy kőnek öccseit elérje.

Büszke a jó kun pénzére, lovára,
De sokkal büszkébb e nagy kőre mája.
Bora, búzája van itt másnak is,
De ilyen köve! neki van csakis!

Arra ül reggel, ha feljő a nap,
Ebéd után ott ül, erőre kap,
Olvasgat éjjel fényes csillagokban,
Még az esőt is megjósolja onnan.

Belátszik hozzá a sok fás tanya,
Kaszálók zöldje, vetés aranya.
Büszke tekintetet, a mint szerte küld,
Fatrónusán igy Attila sem ült.

!!.

Kiült a kun a kapuban a kőre,
Elbúsult szemmel néz hátra, előre.
Lesz-é eső még egyszer?...valaha?
Izzón az égbolt lefelel: Soha!

Az égő nap, a tikkadt fény nyomán
Az egész síkság kihalt tartomány.
Hamuszin porban, mérföldnyi mezőit
Lesült lombú fák megmeredve őrzik.

Ül a kövön, sóhajt vigasztalan:
Hogy minden sóhaj, bánat hasztalan.
Eszébe sem jut hivsága a kő,
Csak azon jajgat: lesz-e már eső?!

A világ minden esője is mit ér,
Ha nincsen széna, és nem lesz kenyér?!
Kavics a gyémánt! nem kél fű belőle,
Arra se jó, hogy a búzát megörlje.

S míg ül kövén, és szeme könnyben ég,
Mintha ott ülne az Emberiség!
Délibáb-tenger hullámolna messze,
S habjain, némán a Halál evezne...

Kortsák Jenő: A temetőben

Egy csendes, napsugaras őszi délutánon így szólt Teréz, az idősebbik nővér a testvéréhez:

- Szép időnk van, Linka. Vajon hova mehetnénk sétálni?

Linka félrehúzta az ablakról a hófehér csipkefüggönyt, s kinézett az utcára. Két fiatal leány haladt arra. A vállukra fektetett keskeny rúdon hófehér őszirózsákból egy koszorút cipeltek.

Linka a nevetgélő, himbáló léptekkel siető leányok után nézett, s elgondolkodott.

- Menjünk a Farkasréti temetőbe - mondta kisvártatva, s kérdő tekintettel a nővérére nézett.

- Nagyszerű gondolat - mondta örvendezve Teréz, az idősebbik nővér -, de melyik ruhánkat öltsük fel?

- Természetesen a sötétet - felelte komolyan Linka.

Rövid gondolkozás után nekifogtak az öltözködésnek, Fekete, kissé zöldesre kopott ruhát vettek magukra. Ősz hajukat simára fésülték. Sokáig álltak a tükör előtt, s a fekete bársonycsokor fölébe, amely ünnepiessé és komollyá változtatta arcukat, nagy gonddal ráillesztették kissé borzas tollú francia kalapjukat.

- Nézd meg, hogy jól áll-e a kalapom? - parancsolta Teréz, az idősebbik nővér.

Linka kissé hátralépett, s hosszú ideig figyelmesen vizsgálta a testvérét.

- Ma jó napod van - szólt végre elégedetten.

Még egyszer megfordultak a tükör előtt, azután elindultak. Mikor a kapun kiléptek, Teréz megállott, és így szólt:

- Az almárium tetején néhány piros almánk van, meg némi édesség is akad a kredencben. Uzsonnázni fogunk a friss levegőn.

Visszafordultak. Linka előkeresett egy fekete gyékénykosarat, s teleszedte az almárium tetején pirosló almákkal.

Végre elindultak.

Lassú, kimért léptekkel mentek. Szikár, magas alakjuk feltűnt és kiemelkedett az utcán nyüzsgő tömegből. Linka kalapján meg néhány piros rózsát ringatott a langyos őszi szellő...

- Szép napunk van. Soká lesz este, minden ismerősünk sírját meglátogatjuk - mondta Teréz.

- Timbus Károlyt is felkeressük? - kérdezte Linka, s kissé elmosolyodott.

- Őt is. A hosszú szőke haját nem tudom elfelejteni - mondta Teréz, és ő is elmosolyodott.

Gondolatokba merülten ültek a villanyoskocsiban. Timbus Károly emléke elébük tolakodott. Nyurga, kissé félszeg alakja ott settenkedett körülöttük, s hol homályosan, hol ijesztő tisztán, élesen kivált ködbe borult emlékeik tömegéből. Magukba mélyedten, kissé lehunyt szemmel ültek egymás mellett. A villanyos rohant velük. Súlyos társzekerek dübörögtek el mellettük, nevető, elhízott arcú legénykék, piros képű leányok ültek melléjük, és egymást lökdösve, vihogva mustrálták kopott zöld ruhájukat s a rózsákat Linka hófehér fürtű fején...Ők mindezekből nem hallottak semmit. Szótlanul ültek egymás mellett, s összeszorított kesztyűs kezükben görcsösen szorongatták a menetjegyet.

Mikor leszálltak a kocsiról, s a temető nyitott kapuja felé haladtak, ismét megszólalt Linka:

- Különös, hogy az r betűt nem tudta kiejteni. Szevetem, szevetem...

Ezen megint mosolyogtak mindketten.

A kapu előtt egy fiatal leány virágot árult. Hosszabb alkudozás után néhány szál lila színű őszirózsát vásároltak tőle, azután beléptek a kertbe.

Puha, kissé fülledt illat úszott a levegőben. Elkorhadt falevelek, lassan elhervadt, a nyirkos földbe süppedt virágok illata. A nap a Sváb-hegy felé sietett az égen, s vérvörös sugarai megvilágították a sárguló lombokat, a földhöz lapuló szerény fejfákat, s csillogó fátyolba burkolták a bokrok közül elővillogó hófehér kőoszlopokat.

Már mélyen bent haladtak a kertben, amikor Teréz, aki előresietett, hátrafordult és megszólalt:

- Mikor a nagyapánkat kikísértük, hó esett. Nagyon hideg volt. Még most is látom a keresztet tartó gyerek lilavörös kezét.

- Timbus Károly temetése ilyen napon eshetett, mint a  mai - mondta Linka.

- Lehetséges. Emlékszem, azon a napon, sőt talán azután egy hétig sem mozdultunk ki a szobából.

A nagyapjuk sírjánál egy rövid imát mormoltak. Többi ismerősükkel is gyorsan végeztek. Csak rövid időre álltak meg egy ismerős sírdomb fölött, s fekete kesztyűs kezükkel keresztet vetve, gépiesen végighadarták az elhunytak üdvéért szokásos fohászt, azután izgatottan, türelmetlenül továbbsiettek.

Az ő nyugvóhelye a legkedvesebb nekem - mondta Linka, s tenyerét a szeme elé tartva keresgélt tekintetével a szürke fejfák tömegében.

Végre megérkeztek.

A korhadt fakeresztre szögezett táblán alig olvasható írással ez állott: "Itt nyugszik Timbus Károly szobrászművész. Élt 24 évet."

A nővérek megálltak a sírdomb előtt. Teréz lehajolt az avar fű fölé, s a felgyülemlett száraz virágokat félredobva, így szólt:

- Hogy múlik az idő. Ki hinné, hogy azóta negyven esztendő telt el.

Néhány pillanatig elmélyedve méláztak. Akkor ismét Teréz szólalt meg.

- Talán megpihenhetnénk egy kicsit.

Kendőt terítettek a sírdombra, s óvatosan, vigyázva, hogy a ruhájuk be ne piszkolódjék, letelepedtek. Teréz a kezében tartott kosárkát fülénél fogva a fejfára akasztotta, s mialatt az almákat az ölébe szórta, ezt mondta:

- Szegény fiú, most már megbocsátom neki, hogy cserbenhagyott téged.

- Különös ember volt. Nagyon szerettük egymást - mondta Linka halkan, és sóhajtott.

Teréz legyintett a kezével.

- Szerelem! - mondta gúnyosan.

Linka elpirult, azután nehezen ejtve a szót, eleinte akadozva, de később, amint az emlékek mind sűrűbben és sűrűbben elébe tolakodtak, sietve, kapkodva, nehogy elmondatlanul maradjon valami, beszélni kezdett.

- Az utolsó estét sohasem felejtem el. Pénteki napon történt.

- Kedden.

- Pénteken - mondta határozottan Linka. - A rózsaszínű ruhám volt rajtam. A hajam még ki volt bontva, mert valami mulatságba készültünk. Berontott a szobámba.

- Én akkor láttam utoljára, az előszobában - szólt közbe Teréz nyugodtan, s mialatt a szemével kissé aggódva követte nővére kezeinek nyugtalan gesztusait, s elméjében szigorúan ellenőrizte az elbeszélés folyamatát, egy pirosra érett, mosolygó almát vett ki a fejfára függesztett kosárkából, s kést is szerezvén hozzá, nagy gondossággal hámozni kezdte az ízes gyümölcsöt.

Linka előtt pedig mind tisztábban és élesebben álltak az események. Szinte látta Timbus Károlyt, a hóbortos szobrásznövendéket, látta szerelmes, könyörgő kék szemét, s hallotta a hangját. Hófehér arcán egy pillanatra kisimultak a ráncok, és a szemében sápadt fény lobbant fel.

Széles, kapkodó gesztusokkal deklamálta:

- "Linka", így szólt, " szökjünk meg. Az apja nem adja nőül hozzám. Ha szeret, követ engem. Ma senki sem vagyok, holnap enyém a világ. Kövessen! Bizonyítsa be, hogy szeret, tegyen emberré engem!"

Összecsapta a kezét, s maga elé bámulva elhallgatott.

- Apánknak igaza volt. Könnyelmű, beszámíthatatlan ember volt. Olyan művészféle - mondta Teréz hideg, elszánt hangon.

Az alma héja, mint egy piros szalag kígyózott elő csontos, vékony ujjai közül, s kerek rózsa alakban lehullott a zöld fű közé.

- Meg akart szöktetni - ismételte Teréz hidegen, szúrósan -, gyönge karakter volt, sőt jellemtelen ember volt.

Linka félénken védelmezte:

- Nagyon szerettük egymást. Talán én is hibáztam, hogy nem követtem. Akkor nem ölte volna meg magát.

- Erős ember nem öli meg magát, hanem tisztességes foglalkozás után néz. Senki nem akadályozta volna meg, hogy elvegyen feleségül - kiáltotta Terét. Szinte indulatba jött, de aztán legyintett a kezével, és kettévágva a meghámozott almát, megkínálta vele a testvérét.

Most megnyugodtak, s csendesen majszolták a húsos gyümölcsöt. Lassan, elgondolkozva ettek. A mosolygó érett almák egymás után előkerültek a kosárból, s a sír bús füvéből, mintha piros virágok lennének, egymás után nőttek ki összegomolyodva, szeszélyes rózsák alakjában a szalag formában lehullott almahéjak.

A nap, mielőtt letűnt volna, elcsodálkozva megpihent a Sváb-hegy gerincén, s még egy utolsó forró sugárkévét küldött feléjük, s felmelegítette öreg, kihűlő hátukat. Csendben, szótlanul ültek egymás mellett, mint két kopott, borzas, öreg madár.

Mikor hűvösödni kezdett, rendbe szedték kosárkájukat. Hazakészültek. Elindulás előtt még egyszer végigsimogatták tekintetükkel a sírhantot, és Teréz megenyhült, halk hangon így szólt:

- Szép szőke haja volt, s a szemében fiatalság ragyogott.

Linka sóhajtott, s maga elé meredve félhangon mormolta imáját.

Azután kifelé indultak. Szürke félhomály bújt elő a fejfák közül. A hűvös esti szél lehullott gallyakat görgetve maga előtt csendesen, hangtalanul követte szikár alakjukat.

- Mély, férfias hangja volt - mondta Teréz.

- Csak az r betűt nem tudta kimondani. Szevetem, szevetem... - ismételte Linka.

Elmosolyodtak, s most már gyorsabban mentek a kapu felé.

Már a városban jártak, amikor Teréz ismét megszólalt:

- Kellemes délutánunk volt - mondta -, ha az idő megengedi, gyakrabban eljárunk ide - s fekete kesztyűs vékony ujjaival gyöngéden megigazította nővére fején a kalapot.

Számomra ismeretlen költő: Esteledik...

Szürke téli égből hópehely száll, hullva,
Fehér a kis falunk minden háza, útja.
Fönn a levegőben gyászmadarak szállnak
S a fehér falura vetnek futó árnyat,
Tünő, sötét árnyat...

- Fekete madarak halljátok e hangot?
Keressétek fel ma a legdrágább hantot!
Legbúsabb nótáját a szél is ott sírja,
Meleg szárnyatokat fedjétek e sírra,
A legárvább sírra...

Fekete madarak, tünő sötét árnyak,
Nem hallgatnak reám hejh! nem arra szállnak.
Leveletlen erdő, zuzmarás a lombja,
A fekete sereg útját oda vonja,
Az a mai gondja...

...Megcsendült a harang, est-imára lágyan,
Pihenésre hív már puha meleg ágyam:
Meleg ágyban alszom - fáj a szivem sírva -
Szegény édesanyám addig ott kinn alszik
A jéghideg sírba...

Lévay József: Szinjáték a Tátra alatt

Csendesen, mikor már
A nap szekerének
Küllői nyugaton
Búcsúfényben égnek:
A visszatekintő
Sugarak áthatják
S halvány biborszinre
Festik az ég alját.

Kezdődik a felhők
Lengése, járása,
Száz meg száz alakra
Csudás változása:
Emberek, állatok,
Óriás növények,
Képzelet-alkotta
Mesés tünemények.

Kékes boltozatról
Függő bájos leplek,
Tündéri foszlányok
Himbálnak, lebegnek:
Nem tudni, nem látni,
Honnan került rájok
Lelket andalitó
Tarka szinpompájok.

A bűvös látványra
Hallgatagon néznek
Gránit-óriások,
A tátrai bérczek,
Mélyen elmerengők
A ritka gyönyörben,
Magok is szereplők
Az ünnepi körben.

Keletről a hold is
Fénylő köntösében
Közelit részt venni
Az est ünnepében,
S figyel a természet,
Látva, miként készül
Isteni szinjáték
Belépti dij nélkül.

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki

1.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem,
Egészséggel, édes lelkem.

2.

Én bús szivem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled isten áldomása.

3.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám.
Élj sokáig, szép Júliám!

4.

Feltámada napom fénye,
Szemöldök fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

5.

Szerelmedben meggyúlt szivem,
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

6.

Júliámra hogy találék,
Örömömben így köszönék,
Térdet, fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

(1588-1589 között)

P. Mester: Gesta Hungarorum (részletek)

Szabolcs

Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, hogy milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát - társainak közös tanácsa szerint is -, összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják.(...)

Szabolcs meg társai az egész sereget kettéosztották úgy, hogy az egyik rész a Szamos-folyó mellett haladjon, a másik meg a nyíri részeken. Szabolcs és Tas - utóbbi Lél apja -, a sereg felével a Tisza partján indult el, és az ottani népet hódoltatva vonult a Szamos-folyó felé arra a helyre, amelyet most Sárvárnak mondanak. Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok népet gyűjtött össze, vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat építtetett, melyet először Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak.

Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat hátrahagyták. Akkor Tas az urának, Árpád vezérnek hódolt nép kérésére a Nyír és a Tisza között vásárt rendelt. Ennek a vásárhelynek a maga nevét adta, úgy, hogy mindmostanáig Tas vásárának hívják.

Zalán vezér elindulása Árpád vezér ellen

Zalán vezér a görögök és a bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit:" Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól."

Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak, Tas fia, Lél megfújva kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és elkezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és a bolgárok közül. A fent említett Zalán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett.

A görögök meg a bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják.

Zoltán vezér örökösödése

Árpád vezér örökébe lépett a fia, Zoltán.(...) Amikor Zoltán vezér tizenhárom esztendős volt, országának főemberei valamennyien egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul rendeltek a vezér alá, hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit. Továbbá másokat, mégpedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, a vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot, a sereg vezetőivé tettek avégre, hogy különböző országokat feldúljanak velük.(...) Padova városát öldökléssel, tűzzel-vassal, nagy fosztogatás közepette kegyetlenül elpusztították. Innen benyomultak Lombardiába, és ott is sok rosszat műveltek. Mikor pedig annak a földnek a lakosai egybegyülekezve megpróbáltak szembeszállni erőszakukkal és vad dühükkel, akkor számtalan sok lombard veszett a magyarok nyilától, sőt igen sok püspök és gróf halálát lelte.(...) Waldo gróf testvére, István, mikor éjnek idején a félrehelyen ülve szükségét akarja végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a nyilától súlyosan megsebesül és sebébe még azon éjjelen belehal.

(1215-1217 között)

Ford.: Pais Dezső

Sancti Ladislai regis decretorum liber primus (részletek)

Szent László király első törvénykönyve

7. A lázadás miatt elpusztult templomok helyreállításáról

A lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza. Kelyheket és ruhákat a király költségén adjanak, könyvekről a püspök gondoskodjék.

11. Az egyházak látogatásának elmulasztásáról

a.) Ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken nem megy az ő kerületének egyházába, verésekkel javítsák meg.

22. A pogány szokásokról

Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.

A bizánci böjti szokások megerősítése

31. A hús elhagyásáról

Azok a latinok, akik a magyarok törvényes szokásával egyetérteni nem akarnak, miután a magyarok a húst elhagyták, még hétfőn és kedden is megeszik, menjenek ahová akarnak. A pénzt azonban, amit itt szereztek, hagyják itt, hacsak észre nem térnek és velünk együtt nem böjtölnek.

(1092. május 20.)

Ford.: Szilágyi Loránd

Zsámboky János: A hű kutyák

Hogy mily erős szagú az eb
s urához nincs hűségesebb,
minderre pompás példa, lám,
az én két hűséges kutyám.
Bombó nevű a kiskutya,
az anyja, Mádel, szép szuka.
Követnek földön, tengeren,
mindenhová jönnek velem.
E kettőt szülte Gallia,
Rómában telt kölyökkora,
megjárták Nápolyt is velem
s a német föld törvénytelen
sok ékes, kincses városát,
loholtak belga tájon át.
S remélem, nemsokára már,
amelynek földje visszavár,
édes hazámba visznek el.
E két eb verset érdemel!
Ne is tagadd, eszes biz ám
világlátott két kutyám.

(1564)

/Ford.: Geréb László/

Verancsics Antal: Pietro da Chartagine orvos táncáról

Nem földi lény vagy, ámde égi lélek
jó Péterem, ha táncra jár a lábad!
(Erényedért mindenhol dől utánad
a pénz, és hírrel, jó névvel dicsérnek.)

Lépésedet sokféleképp cseréled:
Keringsz, bokázol, bókolsz, ó csodálat! -
Nincs vége-hossza cifra fordulásnak,
amíg a termet körbe méri lépted.

Ha ugrasz, helyben hullsz alá a földre:
most hetykén illegsz és hajlongsz magadba.
És gyorsabb lábú nem volt Atalanta.

Bármennyit is forgatnak körbe-körbe,
állóhelyedből nincs, ki elragadna:
gyöngyök s virágok hullanak nyomodba.

(XVI. sz. első fele)

/Ford.: Geréb László/

Kiss Béla: Őszi elégia

Hideg tejfehér reggelek
A ködben siető árnyak
Az utcákon az emberek
Begombolt kabátban járnak

Talpig fekete seregek
Koncerteznek a fákon
Zizegő sárga levelek
Búcsúzkodnak az ágtól

Az ereszek alatt csend lett
Elköltöztek a gólyák, fecskék
Bújj hozzám közelebb,KEDVES
Hűvösek már az őszi esték

Hajtsd a vállamra a fejedet
Elringatlak mint szél a fákat
Szélben hintázó falevelek
Aranyszőke hajadra szállnak

(Forrás: Kláris antológia)

Kiss Béla: Örökre

Örökre beléptél
Szemem sugarába
Szemem fénye lettél
Pillám alá zárva

Szívembe fészkeltél
Mint madár az ágra
Nem vagyok már szegény
Ágról szakadt árva

(Forrás: Kláris antológia)

Kónya Mária: Tavaszi dal

Keményvonású tél, hiába tétovázol,
fehér takaródnak nyoma sincs,
kertek alján csokrot fonva
tavaszt jelent a kikirics.

Onts meleget, lanyha napsugár,
csókkal ébressz erdőt, madártanyát,
hol lenge ruhás április dalra hív
egy-egy visszatérő fecskepárt.

Üdén tapintó bársony kikelet
virágos teste csodás varázslat,
a dombok alján lecsüngő fűzfa
földre boruló szelíd alázat.

Rigófütty koncert száll a tájon,
mint virgonc gyermek tekereg a szél,
álmos arcát nap felé fordítja
lágy természetben ébredő vidék.

Sudár májusfák égre tekintenek,
zöld kalapjukon színes pántlikák,
mint pironkodó lány rózsaszínben,
orgonák bokra hamvas mályvaláng.

(Forrás: Kláris antológia)

N. Benkő Erzsébet: Talán...

Egy villanás elég, hogy boldog légy...
Ne mondd még azt, hogy mindennek vége!
Kelj fel és indulj el!
Lelkedet ne rejtsd el félve!

Nem vagy még elveszve!
Arcod csak füröszd a fényben!

(Forrás: Kláris antológia)

Szőnyei Gyula: Elmúlás

Havas felhőt kerget a szél
jön a zord hideg tél,
de kár, hogy a szívemben
te már emlék lettél.

Elég a nagy szerelem is,
pedig nincsen fából,
senki nem köt bokrétát az
elhervadt virágból.

(Forrás: Kláris antológia)

Szőnyei Gyula: Régi emlék

Hol van már a boldog idő?
Bizony elmúlt régen,
pedig a Hold és a csillag
ott van fönn az égen.

Virágok közt kereslek az
erdőben és réten,
elmentél, de maradtál a
szívem közepében...

...és tanultam, bár az öröm
helyébe bú lépett:
küzdeni kell akkor is, ha
szenvedés az élet.

(Forrás: Kláris antológia)

Tóth Károly: Az ige fényében

Élem napjaim hitben, reményben,
melyet olykor a nap beragyog.
Ha bánat ér, merülök mélybe -
S azt hiszem minden elhagyott.
Áldom az Istent - a jó papot,
hogy élni, embernek alkotott.

(Forrás: Kláris antológia)

Bitter T. Ákos: Állj meg egy percre!...

Állj meg egy percre rohanó ember,
az idő ne legyen vetélytárs sohasem,
állj meg egy percre, s meglásd, a nap is süt,
- a madár is megpihen, mielőtt tovaszáll.

(Forrás: Kláris antológia)

II. Róbert francia király: Jöjj, Szentlélek

Jöjj, Szentlélek Istenünk,
Add a mennyből éreznünk
Fényességed sugarát.

Jöjj, szegények atyja te,
Bőkezűség Istene,
Fényed szívünk hassa át.

Édességes Vigaszunk,
Drága vendég, szomjazunk,
Édes lélekújulás!

Fáradottnak könnyülés,
Tikkadónak enyhülés,
Sírónak vigasztalás.

Boldogságos tiszta fény,
Szállj meg szívünk rejtekén,
Híveidnek napja légy!

Ihleted ha fényt nem ad,
Emberszívben ellohad
Minden érő, minden ép.

Mosd meg, ami szennyezett,
Asszúságra hints vizet,
Orvosold a sebhelyet,

Simogasd a darabost,
Felmelengesd a fagyost,
Útra vidd, ki tévelyeg.

Add, vegyék el híveid,
Kik hitük beléd vetik,
Hétszeres kegyelmedet.

Jónak adj jutalmazást,
Üdvösséges kimúlást,
Adj örökös örömet.

/Ford.: Sík Sándor/

Gréve-i Fülöp: A mulandóságról (1165)

Ember, tested fű a réten,
Ma réten, holnap szeméten,
Hát miben kevélykedel?
Vedd a véged gondolóra:
Ma virág, de fut az óra,
S holnap hamuvá leszel.

Esztendeid növekednek,
Vagy hogy inkább öregednek,
És a nemlét oly közel!
Mint az árny, mely tovaszéled,
Fut az élet, fogy az élet,
S már a sírhoz érkezel.

Kemény vagy és könyörtelen,
Természet, hogy ily kegyetlen
Egyetlen törvényt teszel:
Ember, sírva jössz világra,
Életed a munka rágja,
S borzalommal végezel.

Tudva hát, hogy ez a véged,
Mért hogy csak gyönyörűséget,
Testi jókat éhezel?
Emlékezzél: egy halál van,
S azt aratod a halálban,
Amit mostan elvetel!

Föld a dolgod, földön boldog,
És a földbe térni sorsod,
Ki a földből vétetel.
Vedd a véged gondolóra:
Ma virág, de fut az óra,
S holnap hamuvá leszel.

/Ford.: Sík Sándor/

Celanói Tamás: Assisi Szent Ferencről

Életszentség új virága
Kél az ámuló világra,
Vajmi méltó, vajmi drága,
Mely Ferencre bizatott.
Zsenge nyáj ez, új szövetség,
Hogy az új törvényt kövessék,
A királynak régi rendjét,
Mit nekünk Ferenc adott.

Új törvénynek új csodája,
Sose hallott regulája:
A világ újulni látja
Itt az evangéliumot.
Újra él a régi norma,
Krisztus adta életforma,
Mint a szentség régi orma:
Mint a szent apostolok.

Szőrkötéllel jár övezten,
Durva köntös lóg a testen,
Kenyeret majd ád az Isten!
A sarut is elveti.
Szegénység a boldogsága,
Földiekre semmi vágya,
Lábbal tipor a világra,
Még lakása sincs neki.

Boldog, hogyha sírni lelhet
Keseredett szíve helyett,
Zokogván világba tellett
Elveszett szép idején.
Hegyek barlangjait bújja.
Imádkozik leborulva,
Mignem lelke megcsitul a
Barlangbörtön rejtekén.

Ott időz a sziklarésben,
Mennyei elmélkedésben,
Szíve-lelke már egészen
Rajtavész az egeken.
Vet a testre szoros féket,
Már embernek sem néznétek,
Csak az Irás neki étek.
E világnak idegen.

S ím a mennyből férfi jő le:
Főpap néz s király belőle.
Fél a pátriárka tőle
Megretten a vízión.
Krisztus jelét hozza néki,
Sebeit testébe vési,
Mig Ferenc könnyesre nézi
Szemeit a Passión.

Hord jelet már boldog teste:
Jobboldala átszegezve.
Tűzzel és vérrel sebezte
A szeretet és a vágy.
Szók és titkok összefolynak,
Lát mélyébe messze kornak,
S ihletén a sugalomnak
Éli, amit irva lát.

Négy rozsdás szög áll beléje,
Látszik fejük feketéje.
Rőt hegyük a húsba mélyre
Égő kínnal beleás.
Elválnak a gyenge részek,
Húsán, csontján szörnyű rések,
Nem nyitotta ezt természet,
Sem a kínzó kalapács.

Jeleivel a keresztnek,
Miket hordott drága tested,
Minek árán megszerezted
Diadalmad ünnepét,
Oltalmazz, ó Ferenc minket,
Gyámolítsd szükségeinket,
Hogy kinyíljon lelkeinknek
Majd a fényességes ég.

Állj mellettünk, szentek Atyja,
Hogy a jámborok csapatja
Testvérként együtt haladva,
Boldog útját lelje meg.
Vigy az égiek körébe,
Kiknek te vagy mintaképe,
Hogy a Kis Testvérek népe
Érjen örök örömet.

/Ford.: Sík Sándor/

Móra Ferenc: Vasgyúró Gyurka

Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat.

- No, ezt már közelebbről is megnézzük - mondom -, nyögdicsélő kőrisfát úgyse mindennap látni.

Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a kőrisfa nyög, hanem az én Gyurka cimborám. Piros volt a képe, mint a pipacs, verte a verejték a homlokát, és fújt akkorákat, hogy szélmalmot hajthatott volna vele.

- Mit csinálsz te itt, Gyurka? - kérdeztem tőle.

- Birkózom a fával - azt mondja.

Én olyan komoly ember vagyok, hogy még azon se nevetek, ha valaki villával eszi a kávét, de már ezt nem állhattam meg kacagás nélkül.

- Olyan ez, Gyurka, mintha a hangya birkózna a kapufélfával - törülgettem meg a szememet.

- Az egészen más - csóválta meg Gyurka nagy komolyan a buksi fejét. - A hangyának nem az a mestersége, ami nekem.

De már erre megint nagy szemet meresztettem.

- Uccu mákos, hát teneked már mesterséged is van? - emeltem meg tisztelettel a kalapomat. - Hát aztán mi a te mesterséged?

- Vasgyúró vagyok - feszítette ki Gyurka mellét kevélyen, és úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna gyúrni engem is.

- Megállj, hékám - mondom neki -, én nem vagyok ám vasból. Azt mondd meg inkább, hogy legalább gyúrtál-e már vasat?

- Azt még nem gyúrtam - vallotta a vasgyúró mester egy kicsit elszomorodva. - De már sárból gyúrtam pogácsát.

- Az is szép foglalkozás - ismertem én el. - Csakhogy akkor te sárgyúró Gyurka vagy, nem vasgyúró Gyurka.

- Majd leszek én még az is - bizakodott Gyurka, s azzal megint nekigyürkőzött a fának. - Éppen az erőmet próbálgatom, mert sok erő kell ám a vasgyúráshoz.

- Már mért kellene olyan sok? - vontam én vállat. - Nem olyan nehéz mesterség az.

- Nehéz az, mert a vasnál nincs nehezebb a világon - lökdöste Gyurka a fát nagy lihegve.

- Van biz annál - mondtam én erre. - Nehezebb egy mázsa toll egy mázas vasnál.

De már erre Gyurka nevetett akkorát, hogy mind a két fülem csengett bele.

- Hát mi van ezen nevetni való? - kérdeztem tőle.

- Hát az, hogy te még ennyit se tudsz bácsikám. Egy mázsa vas nehezebb, mint egy mázsa toll. Tudom én azt, mert én nagyon okos vasgyúró vagyok.

- No, azt látom - mondtam én erre -, akkor hát okosan beszélek veled, fiam, vasgyúró. Van nekem egy gyönyörű szép nyeletlen bicskám vasa nélkül. Azt adom neked, ha egy szakajtó tollat keresztül bírsz vinni az udvaron.

A vasgyúró mester gondolkozóba esett. Azon gondolkozott, hogy illik-e vasgyúró kezébe a tollas szakajtó. Utoljára mégiscsak belecsapott a tenyerembe.

- Hol van hát az a híres bicska?

- Hohó, pajtás, előbb meg kell ám azt szolgálni - fogtam karon a nagy erőművészt, és bevezettem a konyhára.

No, a tollért nem kellett a szomszédba menni, mert éppen ott fosztotta az Etel szobalány a küszöbön. Mindjárt megtöltött vele egy kis szakajtót, még le is akarta tömködni, hogy több beleférjen, de én kikaptam a kezéből a szakajtócskát.

- Elég ez a mi vasgyúrónknak, Etel. Attól félek, ezt se bírja el a kapuig.

- Ugyan, bácsikám! - futotta el a pulykaméreg kis cimborát, azzal fölkapta a szakajtót, és vitte kifelé, mint a semmit.

Vitte ám az udvar közepéig, de akkor utánakiáltottam:

- Pihenj már egy kicsit, Gyurka fiam, alig bírod már azt a marék tollat!

- Micsoda? - szólt vissza haragosan Gyurka, és nagyot lódítva magán, elkezdett szaladni a szakajtóval, mint valami kengyelfutó. De vert is ám a szaladásával olyan szelet, hogy a harmadik lépésre már egy szál toll nem maradt a szakajtóban. Úgy szétröppent az egész, hogy megtollasodott még a Bodri kutya is, de még a háztetőre is jutott belőle.

A vasgyúró mester eltátotta a száját, én pedig megveregettem a vállát.

- No, Gyurka, kinek adjam már most a nyeletlen bicskát vasa nélkül?

Annak adom, aki leghamarabb összeszedi a szakajtó tollat.

Ismeretlen svéd költő: Az anya és lánya

"Menj lányom, tüzd fel hajad,
Csinosan fésűvel!"
"Mondd, jó anyám, vendégedül
Kit vársz, ki jön ma el?"

"Kedves lányom, az jön el,
Ki férjeddé leszen."
"Előbb, igaz lelkedre mondd,
Oh mondd, ki az s milyen?"

"A háta görnyedt, fürtje ősz:
De kincse, pénze sok!"
"Ha ily vén, érte én csak egy
Lépést se fáradok!"

"De szétzilálom szög-hajam,
Csüggjön le borzasan,
Azon keresztül néz szemem,
Ijesztőn, zordonan.

Behintem úgy hamuval én
Arczom, nyakam, karom,
És ifjú keblemet darócz-
Kendőbe takarom.

Nem hogy dicsőséget szerezsz,
Ha eladsz engemet:
S mondok nemet, megint nemet,
S ezerszer is nemet!"

"Ne félj, ne félj, jó gyermekem,
Rád más szerencse vár:
Kérőd fiatal katona,
Karcsú, magas, sugár."

"Ha úgy van édes jó anyám,
Úgy feltüzöm hajam:
És nyílt tekintettel megyek
Eléje nyájasan.

Liljom-fehérre megmosom
Arczom, karom, kezem:
S ifjú keblemre sűrüen
Selyem kendőm veszem.

Úgy nagy dicsőséget szerezsz
Ha ilyen férjet adsz, -
S a boldogságért holtomig,
Áldó hálát aratsz!"

/Ford.: Győry Vilmos/

Ismeretlen svéd költő: A madár

Az ablak-párkányon madár ül,
S a fagyos hóban csipeget:
Vigan csicserg, bizony csekélyke
Dijért egy régi éneket.

Én is szegény madár vagyok, ki
A hó alatt keresgetek:
S ha mint a veréb oly jól se dallok:
De nagyobb jutalmat sem nyerek.

/Ford.: Győry Vilmos/

Ismeretlen svéd költő: A fa

Fa áll amottan, puszta ággal,
Zöld erdő közepén:
Áldott eső hint harmatot rá,
S körül özönli a fény.

De érte a sugárnak fénye
S a harmat mit tehet?
Tövén van a fa megsebezve,
Nem hajt több levelet.

/Ford.: Győry Vilmos/

Szent Ambrus: Esti himnusz

Isten, világot alkotó,
Világ sarkait forgató,
Ki napnak ékes fényruhát,
Éjnek kegyelmes álmot adsz:

Pihenéstől a lanka test
Munkára nyerjen új erőt,
A frissült lélek vessen el
Búbánatot és aggályokat.

Hálát mondunk a tűnt napért,
Imát, mikor leszáll az éj.
Bűnösöket hogy megsegíts,
vedd fogadalmas himnuszunk.

Áldjon lelkünk legbelseje,
Zengjen a szó, a dallamos,
Téged szeressen tiszta szív,
Téged a józan értelem.

Hogy amikor az éjsötét
Elfátyolozza a napot,
Hitünk ne érjen éjszakát
S minden ködön ragyogjon át.

Aludni lelkünket ne tűrd,
Aludni csak a bűnt bocsásd,
Frissítse a tisztát a hit,
S az álom gőzét verje el.

Az érzékek síkos ködét
Lerázva rólad álmodunk:
Nem árt az álnok ellen így,
S nem költi álmunk rettegés.

Krisztust imádjuk s az Atyát
És kettejük lelkét velünk:
Egy Háromság, egy hatalom,
Fogadd imánk kegyelmesen!

/Ford.: Sík Sándor/

Szent Ambrus: Hajnali himnusz

Atyaisten dicsfénye te,
Fényből lett fény tündöklete,
Fény fénye, nappal napja vagy,
Forrás, melyből világ fakad.

Igaz nap, kelj, egünkre már,
Ragyogj reánk, örök sugár,
És tündököld szívünkbe szét
A Szentlélek sugártüzét.

Szóval szólítjuk az Atyát,
A múlhatatlan menny urát,
A hathatós malaszt urát,
Törje meg a Kaján fogát.

Rontsa meg elszánt, tiszta tett
A bésikamló bűnöket.
Hadd váltson áldás sorscsapást,
Igaz út adjon újulást.

Uralkodjék a lelkeken.
A test szeplőtlen s hű legyen.
Melegen égjen tiszta hit.
Ne tudjuk álság mérgeit.

Krisztus legyen ma ételünk,
Legyen ital a hit nekünk,
Szürcsöljük szent öröm borát,
A lélek józan mámorát.

Igy boldogan a nap megyen.
Hajnal a szemérem legyen,
A hit legyen a déli nap,
S ne érje lelkünk alkonyat.

Hajnal legyen egész napunk,
És teljes legyen hajnalunk:
Az Atyában egész Fia
S Igében az egész Atya.

/Ford.: Sík Sándor/

Szent Ambrus: Himnusz kakasszóra (340 k.)

Világ teremtő Mestere,
Ki úr vagy éjen és napon,
Időt idővel válogatsz,
S nincs műveidben unalom:

Szól már a napnak hirnöke,
Ki éber őr mély éjen át,
S az utazónak éji fény,
Mert minden órát megkiált.

A Hajnalcsillag kél szaván,
Égről borút elűz tova,
Elhagyja ártó útjait
Az éji kóborlók hada.

Hangján hajós erőre kap,
A tengerárra csend borul,
S az Egyház sziklaszál feje
Bűnét siratni elvonul.

Hát talpra keljünk könnyedén,
Kakas henyélőt kelteget,
Ásítozóra rákiált,
Húzódozókat feddeget.

Kakas szaván remény fakad,
S a szenvedőnek enyhület.
Elrejti tőrét a lator,
S az elbukott nyer új hitet.

Ó Jézus, a bukóra nézz,
Térítsen meg tekinteted.
Ha ránk tekintesz, hull a bűn,
S elmossa könny a vétkeket.

Ó fényesség, ragyogj belénk,
A lélek álmát megszakaszd!
Első szavunk tiéd legyen,
S amit fogadtunk, álljuk azt.

/Ford.: Sík Sándor/

Legtöbbször megnézett

• József Attila: Szaggatlak, mint a fergeteg... (2147)
• Osvát Erzsébet: Zsémbes Zsófi ébredése (1949)
• Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán (1715)
• Simon István: Mirza (1570)
• Szabó Lőrinc: Ébredés (1438)
• Romhányi József: Nyúliskola (1338)
• Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (961)
• Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (811)
• La Fontaine: A tücsök és a hangya (771)
• Kányádi Sándor: Az okos kos (679)
• Csanádi Imre: Hónap-soroló (652)
• Móra Ferenc: A cinege cipője (612)
• Arany János: Mátyás anyja (577)
• Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél (529)
• La Fontaine: A holló és a róka (513)
• Móra Ferenc: A didergő király (507)
• Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok? (486)
• Weöres Sándor: Galagonya (460)
• Makai Emil: Szánom, bánom... (440)
• Pedar Jalvi: Hópelyhek (419)