Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Móra Ferenc: Úri kalap

Márton, a szépszemű foltozószűcs fütyörészve haladt el az öreg templom mellett, sőt akkor se hagyta el a fütyülést, mikor tasla kalapját megemelte a Bánatos Szent előtt. De ezt se a jó Isten nem vette rossz néven, se az ő töviskoszorús fia, mert a szűcs az Ave Máriá-t fütyülte.

A vasáros azonban, aki a szemére húzott micisapkában ásítozva támogatta a boltja ajtaját, kicsit megütközött a reggeli fütyülésen. Nagyon rendes embernek ismerte a szűcsöt, sose látta még úgy, hogy több helyet vett volna el az utcából, mint amennyi egy mezítlábas embert megillet, ennélfogva úgy tartotta, hogy jussa van megpirongatni.

- Hova olyan gangosan, Márton? - szólította meg pipaszárvégrül.

- Ide a kukucska-piacra megyek, tekintetes úr - mondta a szűcs tisztességtudóan és tele volt a szeme fényléssel. Ha csak egy szót szól még a tekintetes úr, kibuggyan belőle az öröm, de a vasáros nem szólt többet, csak megbiccentette a fejét kedvetlenül. Azért volt kedvetlen, mert nem érzett pálinkaszagot Mártonon, és így nem feddhette meg azokkal a szép szavakkal, amiket már elrendezgetett magában.

De azért Mártonnak tovább is csak úgy fénylett a szeme, mint az Isten kegyelméből való királyoknak, mikor föltekintik a hadseregüket. Pedig a kukucska-piacon nem szoktak ilyen fényesszemű emberek járni, sőt rendes kiskunok közelébe se mentek. Azok legföljebb csak a sarokról kukucskáltak oda s ezért nevezték kiskunul kukucska-piacnak a rongyosok börzéjét, amit másfelé ócskapiacnak vagy zsibpiacnak hívnak. "Segítsen az Isten a kukucska-piacra" ez olyan nehéz átok volt a Daru utcában, hogy akinek kiszaladt a száján, az gyónáskor külön töredelmet tett érte. Amiben ugyan lehetett némi kiskun praktika is, hogy hátha ennek a főbenjáró bűnnek előrebocsátása után Agócs főtisztelendő úr nem mutat érdeklődést a gyarlandó embernek a többi parancsolatokhoz való viszonya iránt.

Márton szűcsöt soha az életben nem átkozta meg senki, ő csak Isten rendeléséből szokott ki a kukucska-piacra. Volt ő valaha urak szűcse is, szemefénye a bőrruhákat készítő céhnek, zsinóros magyarban járt és ezüstből való diókat hordott a mellényén és akkor ő is csak a sarokról kukucskálta meg a rongypiacot. De aztán elmúlt a céh, a bőrruhát viselő régi urak is igen csak elmuladoztak s Márton a szegények szűcsévé vált.

- Anyjuk - környezte meg feleségét -, mit szólnál ahhoz, ha eladnám ezeket az ezüstgombokat?

- Az esküvőruhájáról valókat - szaladt tele könnyel a szűcsné szeme. - Én nem bánom, de akkor én is eladom a nagy selyemkendőmet.

- Jó - fordította el a szűcs a fejét -, akkor ki bírjuk fizetni a porciót.

Többre nem futotta a bátorsága. A macska kaparta kívül az ajtót, először beeresztette azt, csak aztán merte megkérdezni:

- Kiviszed?

- Mit? - kérdezte az asszony.

- A gombokat.

- Hová?

- A kukucska-piacra.

Alázatos, halk beszédű, sovány asszony volt a szűcsné. De most fölszegte a fejét, csattant a hangja:

- Én? Nem vagyok én cigányasszony. Juhász volt az én apám, az anyám is juhászember lánya.

Márton szűcs lehorgasztotta a fejét. Ő csak bevándorolt volt a kiskunok földjére s ezt néha éreztette is vele az asszony atyafisága. A szűcsné maga nem, de ha megharagították, akkor mindig eszébe juttatta a szűcsnek, hogy juhásznemzetségből való ő, ha mesterember kötötte be is a fejét.

- Tudom, fiam, tudom - békítette a szűcs a kevély asszonyt -, hiszen éppen azért kérdeztem. Hogy a világért se te csúfoskodj azzal a piacozással, nem neked való az, majd én teszek azzal próbát.

Jól szolgált a szerencse Mártonnak. Nemcsak a ruhákat meg a gombokat adta el, hanem talált gazdát a rossz borotvatokra is, amin a Kossuth Lajos képe volt kifaragva, meg az "éljen negyvennyolc". Maga faragta ezt Márton fiatalkorában,mikor még risztbéli ember volt a céhben s egy héten kétszer is simára borotváltatta az állát. De aztán jött a hatvanhét, Deák fönt járt a császár udvarán, nagy lett a dínomdánom mindenfelé. A kiskun szűcsök azonban keserves káromkodások közt erős fogadást tettek, úgy, ahogy Mártontól látták. Márton a köszörűkövön kalapáccsal verte ki borotvája élét.

- Hát én most már azért is Kossuth-szakállt eresztek. Szárítsa el az Isten a kezem, ha én még egyszer az életben megborotválkozok.

Teltek-múltak az évek, a szűcsnek bele kellett törődni abba, hogy a császárnak semmi ártalmára nincs az ő Kossuth-szakálla. Idővel azt is be kellett látni, hogy a szakáll nem szűcsnek való viselet, mert mindig teleragad subaszőrrel, ami úgy szállong a szűcsök műtermében, mint mezők felett a bikanyál. Örök magyar sors a kiegyezés - a Kossuth-szakállból csak oldalszakáll lett, afféle szőrhíd a negyvennyolc és hatvanhét között. Hanem borotvához csakugyan nem nyúlt többet a szűcs. Borbély kezére adta magát egy héten egyszer s a kicsorbított borotva rozsdamartan hevert tokjában a gerendán, mint nemes urak kardja a szögön.

Egy hatosra tartotta Márton a kortörténeti emléket a kukucska-piacon, abban a reményben, hogy első szóra odaadhatja öt krajcárért. Azonban rossz szemű volt az ember, aki megvette s kéthatossal fizetett az egyhatos helyett, mire pedig Márton ráeszmélt a tévedésre, akkorra nyoma veszett a sokadalomban. A szűcs most már úgy fogta föl a dolgot, hogy ezt a keresetlen pénzt az Isten adta neki - első-utolsó részlete volt ő szent felsége nagy adósságának - s hálából Istennek tetsző dologba fektette bele. Egy bádog szenteltvíztartót vett a kukucska-piacon, amely azt ábrázolta, miképpen kereszteltetett meg Krisztus urunk a Jordán vizében. Otthon ugyan kiderült, hogy a szenteltvíztartón akkora lyuk van, amin a a Jordán vize is keresztül folyna, de azért így is nagyon illett az a megvakult tükör alá s minden komaasszonyok által megirigyelt dísze lett a háznak.

Lehet, hogy e műkincs sikere tette műgyűjtővé a szűcsöt, de az is lehet, hogy ez csak alkalom volt a veleszületett szenvedély kitörésére. Ettől fogva állandó fogyasztója lett a kukucska-piacnak. Ha egy-két krajcárt elbírt lopni magától, azt mind a ponyván árult antikvitásokba ölte bele. Vett lyukas bográcsot és húrjahagyott tamburát, törött handzsárt és rozsdás köpölyözőt, ostyasütőt és hajsütő vasat, hegedűvonót és bábsütő-mintát, attól se riadt vissza, sőt ebben különös kedve is telt, büszke volt rá, hogy valami olyan is lesz a háznál, amiről senki se tudja megmondani, micsoda. Műgyűjtői szenvedelmében csak két korlátot ismert. Azt, hogy a műtárgy ne legyen drágább tíz krajcárnál s ne legyen olyan nagy, hogy télen ne lehessen a kabát alá gombolni, vagy nyáron a melles kék kötő alá rejteni. A szűcsné racionalizmusa ugyanis nem kedvezett a műgyűjtésnek s a kincseket mindig lopva kellett hazahordani s az udvaron lib-lábolva meglesni a kedvező pillanatot, amikor föl lehetett velük osonni a padlásra s beduggatni őket a titokőrző nádtetőbe. S ez volt a magyarázata annak, hogy a szűcs mindig válla közé húzott fejjel, óvatos körültekingetéssel szemlélődött a kukucska-piacon, a tilosbanjáró ember félelmével.

Ameddig a világ világ, az idealizmus mindig lábujjhegyen fog járni a földi téreken.

Egyszer azonban olyan fönt hordta a fejét a foltozószűcs a ponyvára került kiskun antikvitások közt, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét. Gőgös azért nem volt, itt is, ott is vetett egy-egy jó szót az ismerős üzletfeleknek, sőt azokkal a kacsintásokkal se maradt adós, amiket a guggon ülő menyecskék elvártak a népszerű szűcstől. Csakhogy a kacsintásokban most nem volt semmi pajkosság, valami kimondhatatlan gyöngédség fénylett a barna szemekben, mint a vízbeesett nyári csillagokban.

- Nem, most nem érünk rá, engedjetek el minket - ragyogott a kérés a bokros szemöldökök alól.

Hiába kínáltak neki imádságoskönyv formájú butéliákat, hiába próbálták megállítani béklyóval, amivel valódilagosan maga Cseho Pista volt megvasalva, még nemzetiszín kokárdás pipaszárral is hiába kísértették.

A sor végén állt meg, a ruhásoknál. Kínálgatta ott magát ördögbőr-szoknya, piroscsíkos strimfli, rossz suba, kaucsukgallér, virágos mellény, gyertyapecsétes frakk, kis fékető, pepitanadrág, kék gatya, zöld lajbi, a szűcs elégedetlenül csóválta a fejét.

- Valami úri kalapot láttam én itt a múlt hetekben, Mári néni - mondta a vastag öreg kofának, aki mint valami ikráshal duzzadozott a rongy-óceánban.

- Úri kalap, úri kalap? Nem vélek rá - játszotta meg magát Mári néni a kereskedelem ős ösztönével. - Hacsak...

- Jaj - tán megvette már valaki?

A kofa szétcsapott a rongyok közt a kihúzott alulok egy összevissza horpadozott keménykalapot, amit maga se ítélt már meg a világ szeme elé valónak.

- Hacsak ezt nem gondolja, Márton. Ez egy ténybeli úri kalap, lett volna is már erre vevő, de ezt nem adom akárkinek.

- Mi az ára? - kapta föl a szűcs a kalapot.

- Másnak tizenöt krajcár volna, Márton, de magának megszámítom tízért. Nézze, atlacbélése volt ennek, ugyan a kerületje még most is megvan, csak a közepe esett ki.

A szűcs ütögette-forgatta a kalapot.

- Hát ezek a betűk?

- Mind aranypapírból volt ez, lelkem.

- B. B. B. Mi lehet ez?

- Az, lelkem? Úgy lehet, báró  Bánhedi Béla.

Báró Bánhidy Bélából akartak akkoriban az urak követet csinálni a kiskunok között. De a kiskunok nem hagyták Holló Lajost, meg a negyvennyolcat s még a határból is kizavarták a bárót. A szűcs is segített kergetni s nem talált rajta semmi hihetetlent, hogy a báró még a kalapját is elhagyta szaladás közben. Ha politikai múltja van a kalapnak, akkor a horpadásokat is meg lehet neki bocsátani. Sőt, azok adják meg a becsét.

- Hm. Én úgy nézem, ez a kalap nem tíz krajcárt ér. Megér ez húszat is.

Mári néni egy szóval se tiltakozott, sőt még tódította is a kalap jelességeit.

- Ilyen kalapja még nem volt, Márton. Ezt hordhatja télen-nyáron, akár bukfencet hányhat benne a szérűn.

Márton fizetett és vitte a kalapot. De hogy vitte, Istenem! Hímes tojást, menyasszonyi fátylat nem vittek még olyan puhán. Két ujja közé csippentve a szélét, hol a szívére tette, hol messzire eltartotta magától, hogy jobban gyönyörködhessen benne. Leheletével fújta róla, inge ujjával törölgette bele a port.

De nemcsak a szűcs vitte a kalapot, hanem a kalap is a szűcsöt. Úgy sietett, hármat is lépett egy nyomba s befordult a keresztutcába, hogy rövidítse az utat. A vasáros előtt így is el kellett menni neki. Az még most is a boltajtót támogatta, de most már jobb kedvvel. Annak örült, hogy olyan jó inast fogadott, akinek jó fogás esik a fülin.

- Kicsi lesz az a kalap magának, Márton - állította meg a szűcsöt.

- Á, hova gondol a tekintetes úr? - tiltakozott ijedten a szűcs. - Úriembernek való kalap ez, nem ilyen magamformájúnak.

- Persze, persze, de hát akkor kinek vette?

- A Ferenc fiamnak, a deáknak - buggyant könnybe az öröm a foltozó szűcs szemében. - Olvasta tán a tekintetes úr is az újságban, hogy stipendiumot kapott a negyedik gimnáziumban.

- A maga fia? - fanyalgott a vasáros.

- Az enyém, igenis. Ötven pengő-forintot hozott haza az tegnapelőtt a bizonyítvánnyal, oda is adta az anyjának. No, gondoltam, ezt a nagy örömet megfizetjük a gyereknek. Úri kalappal lepem meg, mondtam az anyjának. Helybenhagyta, hát most viszem neki az örömet. Szaladok is, hogy még ágyban érjem. Ezt lássa meg először, ha szemeit kinyitja a lelkem.

Már le is vette a maga tasla kalapját, mikor megszólalt az ótemplom órája. Nyolcat ütött. A szűcs legyőzte az ördög incselkedéseit és most már csakugyan szaladt hazafelé. Jaj, csak még alva találja az úri fiát!

Úgy találta. A gyerek boldogan aludta a szalmavackon az első vakációs reggel álmát. Kócos fekete haját, keskeny sápadt arcát hiába birizgálta a zsalugáter résein keresztül a júliusi nap aranyseprűje.

- Fercsikém! - állt oda a szűcs az ágy fejéhez és gyöngéden megrázta a vánkos sarkát. - Fercsikém!

Fercsike nem mozdult. Csak vánkostársa a nagy fehér macska emelte föl gömbölyű fejét.

A szűcs most már a fiú vállát kezdte simogatni.

- Fercsikém, nézd csak, mit hoztam neked! Hallod, lelkem, hallod?

Most már fölneszelt a gyerek. Álmos hunyorgatással nyitotta föl a szemét, amely barna volt és aranypettyes, mint a szűcsé.

- Tessék?

A szűcs letérdelt az ágy fejéhez, úgy gügyögött föl a gyerekhez.

- Nézd-e, mit vettem én a jó kisfiamnak, úri kisfiamnak? Úri kalap, látod-e?

Föltartotta a kalapot. A fehér macska abbahagyta az ásítást és villogó szemmel szaglászni kezdte. Egérszagúnak érezhette. A gyerek tágrakerekedett szemmel nézte a kalapot.

- Mi ez? - kérdezte mogorván.

- Úri kalap, mondom. Teneked. Tedd föl hamar, majd meglátod, milyen úr leszel benne. Mint Tóth ügyvéd úr fia.

A gyerek fölült az ágyban. Barna szemét feketére futotta a düh, kioltva benne az aranyszikrákat.

- Vigye innen - fakadt ki a suhanckor kegyetlenségével - mit tud maga ehhez?

- Nézd, Fercsikém - halkult el a szűcs hangja - azt gondoltam...örülsz neki...Bánhedi báró viselte ezt a kalapot...

- Mondom, ne csináljon belőlem maskarát - ripakodott a szűcsre az úri fia s úgy ütötte ki apja kezéből az úri kalapot, hogy begurult az asztal alá.

A szűcs utána kuporodott, fölemelte, megtörölgette a könyökével és lehajtott fejjel sompolygott ki vele a szobából. Halálos fájdalom volt a szemében, mikor odapillantott az ágyra:

- Jót akartam én neked, kisfiam.

A tacskó visszazuhantotta fejét a vánkosra és morogva húzta magára a paplant.

*

Az úri kalap nagyon mélyre lemerült az idő tengerében. Csak húsz esztendő múlva verődött fel újra, mikor a szűcsék úri fia hazament látogatóba, kezet csókolni az öreg embernek, meg az öreg asszonynak. Már akkor embernyi ember volt, fehér csíkok ezüstelledtek a fekete hajában, az Úristen simogatásának ujjnyomai.

Az öreg foltozószűcs éppen a szőlőcskét permetezte. Olyan uniformisban, amilyent a gáliccal való művelkedés kíván: feltűrt gatyában, hitványos ingben, hátán a rézputtonnyal. Hanem a fején keménykalap volt, szép égkékszínű, a rákristályosodott méreg-permettől. Olyan felszerelésű tárgy, amit nem ír elő semmiféle szőlőszeti rendtartás.

- De furcsa kalapja van, édesapám - mondta a fehérfejű, fáradt fiú a dereshajú, friss szemű kis öreg embernek.

A friss szemek szégyenlős-szomorún elködösödtek.

- Úri kalap volt ez valamikor, fiam. Valamiféle báróé volt, nem tudom már a nevét, követ akart az lenni minálunk...

Nem mondta tovább, elment a másik pásztába, császárszilvát szedni a fiának, mert "tudom, fiam, hogy kiskorodban is csak ezt az egyfajta szilvát szívlelhetted".

A fiú előtt mintha hirtelen magnéziumfény lobbant volna föl, a szeméhez kapott. Látta magát a szalmavackon, kócos kis deáknak s látta az apja szemében frissnek a halálos fájdalmat, amely most már szégyenlős szomorúsággá öregedett. Nagy fájás nyilallt a szívébe és abban a percben odaadta volna a hátralevő életét, ha tizennégyéves korában fejébe tette volna az úri kalapot.

*

Most már harmincnyolc esztendeje ennek a júliusi reggelnek, sokszor megrongálhattam azóta az isteni és emberi törvények szöges drótkerítéseit, de ezt az egy bűnöm tudom, amely ha eszembe jut, mindig sírhatnékom van. Annál keservesebben, mentül közelebb érek a nagy ágyhoz, amelyikbe az öreg szűcsék előrementek.

Most pedig az juttatta eszembe a vétkemet, hogy Halász Aladárné úrasszony elküldte nekem a fiacskája arcképét, Drága, mosolygó kis ember Halász Tamáska, egy-két arasszal nagyobb a vadember nevezetű anyaszomorítónál, pizsamában, vállravetett nagy kabátban, görbe bottal és - úri kalapban, amely a füleit is eltakarja a huncut kis arcnak.

- Micsoda kosztüm ez? - csodálkozott rá az anyukája, ahogy az imposztor megjelent a verandán.

- Én most Móra Ferenc vagyok - mondta sose látott kis barátom, akinek ártatlan életét én is segítek rongálni az olvasókönyvében - megyek ásatni.

- Ebben a kalapban?

- No hallod, egy múzeumigazgató!

Kis Tamásom, anyukád nem mert kiábrándítani, helyette megteszem én e vallomással. Tedd el majd mikor olyan öreg leszel, mint én, akkor érted meg a tanulságát:

- Akkor szeretnek bennünket igazán, mikor már nem vagyunk s nem az örömökért, amiket mi adtunk, hanem a fájdalmakért, amelyeket mi kaptunk.