Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Feleki Sándor: A fenyőfa

Az erdő mélyén hóbelepve,
Hol egybe olvad este, regg,
A szomorú nagy némaságban
Egy zöld fenyőfa szendereg.

És álmaiban újra látja
A szép tavaszt s az ifju párt,
Mely nem törődve a világgal
Egy édes csókra ide járt.

Vaj' merre vannak? A fenyőre
Nem is gondolnak már talán?
Csak a nevük maradt bevésve
Az elhagyott fa oldalán.

Azon borong el, álmodozva,
A boldog pár vaj' merre van?
De villog és suhint a fejsze
S a zöld fenyő végig zuhan...

Karácsonyest. Az ablakból
Sugárzik színes gyertyafény.
Áll a fenyő felékesítve
A czifra szoba közepén.

Zsivaj között beront az ajtón
A pajkos, víg gyerekcsapat:
S nézik csodálva, ámulattal
Az aranydiós ágakat.

Egy bágyadt arczú férfi köztük,
A szíve, lelke úgy örül,
A mint zsibong a víg gyerekraj
S ugrándoz a fenyő körül.

Majd a csillámló tarka fára
Esik reá tekintete,
A sebhelyes kérgen bevésve
Egy férfi és egy lány neve.

Akad szava s inog a térde.
Fény, csillogás mind elborúl.
Arczát elrejti tenyerébe
S fájó, keserves könye húll.

Édes apapát vajjon mi bántja?
Nem kérdezé egyike sem.
Táncznak, vígságnak vége, vége,
Ők is sírnak keservesen.

Balogh József: Karácsonyra

Bundás, csizmás tél közeleg,
csillagfényű álom.
Idén is hoz szeretet,
mert én nagyon várom.

Üdvözítő kis Messiás,
József fia, ébredj,
Szűz Mária - édesanyád
szoptatna már téged.

Közben az Ács, s jó pásztorok
beszélgetnek halkan,
s heródesek csörtetnek az
embertelen fagyban.

Fáradt, kicsi Magyarország,
kisded Jézus társa:
ő is szegény - pedig Király -,
koldusos a jászla.

Csizmás-bundás vén december,
hozz ajándékot-álmot,
s fák alá egy világ-zsáknyi
békességet várok.

George Cosbuc: Álmodozó

Erdő lobogó kuszasága,
dalolj, te öreg barát!
Szélben zizegő búzatábla,
s forrás vize zeng zubogva,
mormolja, dudolja, susogja
örökre dalát.

Teríti hűsét a platánfa,
a hegyek közül árny siet,
szülője a felleg sávja,
mely a szirt tetejére kibomlott,
díszítve arannyal az ormot
s az ég-peremet.

A sast lesem én: az elomló
ragyogásban emelkedik,
már oly kicsi, mint egy holló,
már csak pirinyó csöpp dongó,
míg végül a messzi gomolygó
párába tünik.

A hegyen harkály kopogása:
a folyammeder oldalán
nyüzsgő madarak csipogása:
dal cseng a magasban, a mélyben,
a búzakalász sűrüjében
aratók dala száll.

Folyton kavarognak a felhők,
kelő, bomló figurák:
szörnyek, tárt torku szökellők
s a tűzmadarak raja lángol,
s vágtatnak a messzi mocsárból
aranyparipák.

Sárkány-sereg úszik a légben:
könyöknyi manó nekilát
fatörzset emelni serényen:
ott vizi csikók sora bújt ki:
s Gruja börtönét kifeszíti
az öreg Novák.

Erdőt nyel a sárkány torka:
zsákmányt a csikasz ragad:
a föld lelkét a boszorka
megigézi tövisbokor árnyán:
táltos-ló fúj a szivárvány
hid-íve alatt.

Tündér Ilonát is látom,
daloló virág a fején:
csupasz sellők hada táncol,
fürödve a berki patakba,
most ingüket im elorozza
egy nyalka legény.

Az aranyhaju ifju is itt van,
kit a vágyakozó szüzek
ölelnek, alélva, titokban -
ez ifju a csend szülötte,
szótlan települ küszöbödre,
ha éj közeleg.

Kalász-sűrüben kanyarogva
a mohos sziklák alól
száll nesztelenül lopakodva,
rám néz, a fejét fölemelve,
de visszabukik, s leheverve
könyökére hajol.

Megint közelít, leborul rám,
a homloka homlokomon,
puha fátyol a szempilláján,
mint pók ragyogó sűrü selyme:
egy csókot ejt a szememre,
s hamar behunyom.

A varázst elijeszti félek,
megdörzsölném a szemem,
hogy ocsúdjon bennem a lélek:
látja s ravaszul mosolyogva
kezemet megfogja, lenyomja
s ráhajtja fejem.

Arcát tenyerébe temetve
a kalász közt messze szökik -
a völgy átolvad a ködbe,
a föld megalvad az éjben,
s a lelkem, a testem, a vérem
már olvadozik.

Zizegj, szél-járt búzatábla!
Dalolj, te öreg barát,
erdő lobogó kuszasága!
A völgy ere zsong zubogva,
mormolja, dudolja, susogja
örökre dalát.

/Ford.: Weöres Sándor/

George Cosbuc: Téli utca

Tegnap hulldogálni kezdett
pelyhezőn, ma mégse hull,
nyugaton az ég kigyul,
de a falun áll a felleg
s nem vonul.

Az idő szelíd különben,
köd sincs már, csak a folyón:
elült minden fuvalom...
Mi jön hát süvöltve, bőszen
az uton?

A gyermekhad. Sok szánkóval
tódulnak a domb alól,
ugrabugrálnak vadul,
vetik a bucskát a hóban,
mint a nyúl.

Mint malomkerék, a szájuk:
a zsivajgás egyre nő,
mint sövényben cserfelő
verebek, ha jő reájuk
az eső.

A nagyobbak most kiállnak
s egymásnak esnek csúnyán:
s kicsik nézik mulyán,
sírva torlódnak a házak
kapuján.

Most a szegleten kibukkan
egy kölyök: ki gyermeke?
Lépte egy könyök fele,
oly piciny - tán nincs az útban
senkise.

Földet seper a gubája,
elférne alatta hat
ilyen pöttömnyi alak.
Bele a szél mindhiába
tép, harap.

A faluba anyja küldte
a derék követ urat,
jön-jön, csupa öntudat,
s hiszi magát holmi büszke
férfinak.

Hasra esik, felkel, moccint
egy kicsit a süvegén,
alig bírja el szegény:
egész báránybőr, nagyobb, mint
a legény!

Jön-jön a havat sepervén,
s mereszt is már nagy szemet:
és megáll: most jaj neked:
felé a had, mint az örvény,
kevereg.

Körülkémlel nagysietve:
lelhet-é búvóhelyet?
Ha meglátják, elveszett!
Jaj, magát már rávetette
a sereg.

"Néttené, micsoda kucsma!
Nagyobb, mint egy böjti nap -
medve volt még a minap!
Alája vagy hét falucska
elbuhat!"

Egyik húzza le a lejtőn,
más küzd színleg társaként,
bár neki bort ki se mért,
szédítgetik elveszejtőn
a szegényt.

Egy vénasszony tér az útra:
a bundája megrepedt,
rossz hánccsal kötözte meg.
Megáll, s bámul, hogy ki tudja
mi lehet.

S eltökéli a kevély vén,
hogy megmenti Bakaraszt:
- Süj egye a sok pimaszt,
jöjj keblemre, kis csibécském,
s lelj vigaszt!

Fogj szalmával tűzoltásba,
ha a szénaboglya ég,
s aztán mondd, hogy ez elég!
Nem tudhatta, hogy a lába
mibe lép.

Mint a baglyot körülfogják
s ordibálva kergetik,
mint bojtorján, ellepik,
ordítással a szűk utcát
felverik.

Jóra bírni lehetetlen,
útjukállni sem lehet:
féllábon szökdel, nevet,
hentereg s üvölt szünetlen
a menet.

Feledvén a tanulságot,
csapkod a banya s forog:
- Ördögök, ez midolog?
Mint kutyákra, bot kell rátok,
gonoszok!

És peregve bottal üt szét
köztük, hogy tágítsanak:
de alighogy szétszaladt,
zúgva ráözönlik ismét
a csapat.

Megy a tábor, egyre megy-megy,
sivalkodnak ott csunyán:
a banya a kapitány,
köpköd s veti a keresztet
szaporán.

Már riadnak a kutyák és
mind rájuk özönlenek:
nők állnak sövény megett,
s kunyhókból kibújnak bámész
öregek.

- Mi az úton az a lárma?
- Semmi. Néhány kis betyár.
- Ejnye, ez megint mi már?
Mintha haddal erre járna
a tatár!

/Ford.: Jékely Zoltán/

Vajda János: A jávorfa regéje

Egy szép őszi délutánon
Ültem egy sír oldalában.
Félig alva, félig ébren,
Napsugárban, zúgó szélben,
Álmodoztam, ábrándoztam
Nagyon régi, rég időkről;
Elfeledett dicsőségről,
Hamuvá lett városokról.
Kihalt népekről, hadakról,
Kiknek elszórt hűlt porát rég
Hányja a hab, hordja a szél.
Im azonban haldokolva
Megszólamlott a jávorfa;
És susogva, lélekhangon
Monda nékem szép regét.
Ah, azóta egyre hallom!
Megkisértem, tán elmondom
A nagyjából, velejét:

"Egyszer volt egy szép királylány,
Aki szebb volt a tavasznál;
Szebb volt a tündérregénél,
Mit boldog gyerekkorában
Hall e földön a halandó.
Százszor szebb a képzeletnél,
Mely gyémántból fest a légben
Líljomerdő közepében
Tündérvárat, édenkertet,
Ahol üdvössége trónol
A szerelmes ifjuságnak.
Hol ecset, toll, mely leírja,
Vakmerő ajk, mely beszélje,
Hogy csak olyan volt szép arca,
Mint hajnalban harmatgyönggyel
Hímezett szép gyöngyvirágrét,
Melyben a kelő nap fördik
Ragyogó arany hajával?
Hogy nézése oly vidító,
Mint fiatal iharerdő
Lombjai közé lövellő
Júniusi napsugáré?
És a hangja, hát a hangja!
Mint az égi angyalének,
Mit magasból, halk távolból
Hallani vél szent zarándok,
Földi mártir, aki lelkét
Áhitatos ima szárnyán
Fölemelte a mennyégig...
Ah, nagyon szép, szép és jó volt,
Aminő csak egyszer lett, és
Soha, soha többé nem lesz.
Sokan jöttek messze földről
Bujdosó tündérvitézek,
Országvilágot próbáló
Királyfiak, óriások:
Hogy bámulják, hogy csodálják.
Mert benézni szép szemébe
Olyan édes, olyan jó volt,
Oly szédítő gyönyörűség:
Mint a menyegzői éjen
Szűz ajakra lehelt első
Csókban elhaló sohajtás,
Melynek mély volkán tüzében,
Mint a láva, olvad a szív.
Ah, nem itt e gyarló földön,
A hetvenhetedik égben
Ott se láttak soha ilyet.
Nem hijába irigyelte
Minden égi-földi isten;
S hogy ne legyen egyiké sem:
A szegénykét megrontották.

Hogy imádták, hogy szerették!
Szentegyház lőn apja háza.
Benne ő egyetlen bálvány.
Epedő forró sohajtás
Szenvedő szivek mélyéből,
Mint a tömjén szállt feléje.
A határos vadon erdő
Csöndes titkos boltozatja,
Mint megannyi szent kápolna,
Melynek híves zöld füvére
Annyi kétségbeesett vágy,
Olthatatlan indulatnak
Könnye hulla mély titokban.
Könny, sohajtás mind hijába!
Mert - óh, szívet szaggató gyász! -
Mert ő nem tudott szeretni.
Borzad a szó, mely kimondja:
Szíve kő volt, kő, kemény kő!
Tengeren túl, jéghegyen túl,
Alvilági, túlvilági
Minden bölcsek, csodatévő
Szentek, jósok és próféták
Mind kétségbe voltak esve,
Mert segítni gyöngék voltak,
S mind csak azt hajtotta, hogy hát
A teremtő minden kincsét,
Amivel bírt égen-földön
Dalimának (igy nevezték)
Szép arcára, termetére,
Éjhajára, éjszemére
Pazarolta, rá feledte;
És szivének nem jutott már
Eleven láng, élő gyémánt.
És így e szépségcsodának
Érző szív helyett hideg, holt
Kődarabbal kell beérni.

E miatt volt nagy a bánat
Apja, anyja bús szivében.
E miatt a vert acél vár
Fátyolozva gyásszal földig,
És a tornyán nagy fekete
Zászló terjengette szárnyát,
Hírül adva messze földre,
Hogyha volna kerek földön
Ember olyan nagy varázsló,
Szegény, dús, király vagy koldús,
Vagy tündér olyan hatalmas,
Aki szerelmet lehelne
Dalimának kő szivébe,
Azé lesz a vert acél vár,
Az egész tündérországgal,
S benne a legszebb királylány.
Jöttek aztán seregestül
Világhíres nagy vitézek,
Mint a cédrus, karcsu szépek;
Csillagjárást, tenger mélyét
Ismerő tudósok, bölcsek.
A vitézek elvérzettek,
Tudósok megháborodtak,
És Dalima csak mosolygott:
Mert szemének könnye nem volt,
S nem tudott a szive fájni.

A sok híres jövevény közt
Vala egy dúsgazdag kalmár,
Egész hajórengeteggel
Túl az óperenciáról:
Gazdagabb minden királynál,
Mert csak az nem volt adósa,
Aki már nem bírt hitellel.
Ez napot csinált gyémántból,
Melynek olyan égető volt
Ragyogása, hogy minden szív
Olvadozni kezde tőle.
Palotája boltozatján
Ragyogott éjente a nap;
És mulattak, vigadoztak
Kivilágos kivirradtig.
Akkoron leméne a nap,
Ők pedig alásülyedtek.
A labirtus hálókertbe,
Melynek íves mennyezetjén
Milliom meg ezer csillag
Fényle tiszta színaranyból.
Kékes tömjén fellegek közt,
Mint virrasztó éji lámpa,
Vándorolt a nagy ezüst hold.
Olyan titkos túlvilági
Névtelen gyönyörüségről,
Amit még nem érze senki,
Melyre nincs szó emberajkon,
Amiről a rege sem szól,
Csak úgy álmodik, sejt a szív
Egy tünékeny pillanatban:
Ilyen nagy gyönyörüségről
Suttogott virág, fű és lomb;
Azután elszenderült mind,
Kéjt lehelve, olykor-olykor
Édeset, hosszút sohajtva
Égbe szálló, vágyingerlő
Mézzel terhelt dús illatban.
Közbe-közbe a nagy csöndben,
Mint vékonyka holdsugárszál,
Kis tücsöknek andalító
Hangja rezgett a homályban,
A fejthetlen álmodásba
Beszövődve ringatván a
Szunnyadozó lég bölcsőjét.
Ég a földdel, éj a holddal,
Szellő a fűvel, virággal,
Ölelkezve, csókolózva
Szerelembe volt merülve,
S a boldogság mámorától,
Csorranó kéjek mézének
Nagy sulyától lenyomatva,
Gyönyörűségekbe fulva,
Hallgatott minden körültök,
Ember, állat, fű, virág, fa.
Csak a csillagok ragyogtak
Öröm mián fényesebben.
És a tó halkan megrengett;
Az ellágyult kősziklából
Kristálytiszta víz szivárgott.
A szerelmes ég pediglen
Éjpalástban átölelvén
Álmodó mezőket, halmot,
Örömének könnyét, áldó
Harmatot lehelt a földre.

Mind hijába, mind hijába.
A kerek föld minden kincse,
Emberek varázsmunkája,
Kuruzslók mesterkedése,
Szép természet bűje-bája,
Tündérek csodás hatalma:
Hasztalan mind, Dalimának
Kő szivét nem lágyították.
Csak figyelt, csak ragyogtatta
Szép szemének édes lángját:
De magában mintha mondta
Volna: nem tudom, nem értem.

A dúsgazdag ifjú kalmár
Tengerekbe szórta kincsét,
Homlokára hamut hintett,
S tengerparton, vadon erdőn,
Hová a madár se ér el,
Dalima nevét sohajtva
Bujdokolván bujdosik, ha
Meg nem halt, mai napiglan.

Ezután még feketébb lett
Az elátkozott vár gyásza,
És ameddig napnyugatkor
Sötét árnyékát vetette,
Mindenütt kihalt az élet.
Csontkeménnyé száradt a föld.
A berekben mint a vázak,
Lombtalan meredtek a fák.
Az előbb kövér mezőség,
Aholott a gulya, ménes
Válogatva legelészett,
S ropogott előtte a fű,
Mintha lánggal égett volna;
Most olyan lett, mint a szérü,
S még kiégett szálait is
Zordonul süvöltő szélvész
Messze hordta, mint a pörnyét.
S mint az égett háznak hamvát,
A szomorú gyász helyének
Rossz hirét elvitte messze.
És aztán kerülte minden.
Hogy ha távol, ismeretlen
Vándor indult is feléje;
Istenfélő jámbor ember,
Úrdicsérő jótét lélek
Félretérítette onnan,
Elmondván, hogy ott gonosz vár.

Nap után nap mult azonban.
Egyik olyan, mint a másik.
Egyalaku és egyhangu.
Nem is változott a várban
Semmi, senki: a szépséges
Dalimának ifjusága,
Minden bája változatlan
Úgy maradt meg, mint a sírban
Az örökkön égő lámpa.
Jó, hogy sírni nem tudott, hát
Egész búja - unalom volt.
Csak az ég volt társasága.
(Minthogy onnan származott is)
Ártatlan szép két szemével
Nézegette ő napestig;
Hogyan mennek, mendegélnek,
Kavarodnak, oszladoznak,
S meg-meg újak kerekednek,
De szüntelen váltakoznak,
Soha, soha nem maradnak
A sok különféle felhők,
Szakadatlan úgy, miként az
Örökkévaló időnek
Szárnyai hogy meg nem állnak,
Egyik szőke, másik barna,
Ez vidám, az meg mogorva.
Itten egy folt arany gyapju,
Elfut mint a kergetett juh;
Amodább egy lomhán laffog,
Mint valami anyatúzok,
Unja a szem hosszan nézni;
Majd amott éjszak-nyugatnak
Mint fölingerelt oroszlán
Ágaskodva és bömbölve,
Csattogó villámfogakkal
Indul egy a békés tájon
Rémülést, iszonyt gerjesztő
Szélviharos, jeges felhő,
Mint valami terhes átok...
Ah hogy még ez is kerülve
Tér ki őelőlük, oh, hogy
Még a vész is retteg tőlük!

De ki hát a vakmerő lény,
A boldogtalan halandó,
Bölcs, bolond, ördög vagy angyal,
Aki ott jön a fenyéren,
S egyenesen tart a várnak,
Nem törődve gyásszal, vésszel?
Milyen fegyver viselője?
Melyik tündér adta néki
Félelem ellen valóját?
Térítették, integették:
Föl se vette, meg se állt rá.
Zörget a kapun merészen.
"Jámbor útas, jó halandó,
Fordulj vissza, menj utadra!"
Mondja néki a cseléd mind.
"Voltak itt már mindenfélék,
Nagyhatalmasok, erősek;
De segítni ők se tudtak
Se máson, de magokon se,
S mind elvesztek, mind elhaltak."
Szóbeszéd a jövevénynek.
Mit se hajt rá, csak helyet kér
Ablak alján a lugosban,
Kő padon az éjszakára.
A különös idegennek
Csodájára a királyt is
Szólongatják, hogy kijönne.
Nézi az tetőtül talpig,
Mélyen bétekint szemébe;
Azután nagyot sohajtván
Szemeit lekapja róla,
S mondja visszafordulóban:
"Adjatok helyet fejének;
Ne féltsétek ezt a jámbort,
Mert ez már nem veszthet semmit."

Épen tiszta nyári est volt,
Eperérés idejében.
Mint egy óriás arany sas,
Kit lebegtében nyíl ére,
A nap összekapva fényes
Sugárszárnyait az égről.
Lebukott a mély tengerbe.
És utána jött az éjjel
Úszva-csúszva a látkörben
Homálykarjait előre
És előbbre nyujtogatva.
Fönn a mérhetetlen égnek
Kékhomályos boltozatján
A sötéttől bátorítva
A szelíd, szerény csillaghad
Kezde már kipillogatni.
Eleinte a kacérja,
Végül a szemérmesebbje.
A delelő verőfénytől
Mély álomba szenderített
Vadon erdő most fölébred,
A mezőn végig sohajtván.
Elébb a rigó, utána
Csalogány elhallgat, alszik,
Álmával beszélve, halkan
Érthetetlen csicseregve.
Égen-földön néma minden,
Még a szellő is meredten
Bujik meg a bokrok alján,
Ijedős, sápadt haraszton.
Mintha valamire várna...
És valóban, nem hijába:
Mert egyszerre szólal oly hang,
Minőt még nem halla senki,
Hogy az ég minden csillagja
Odanéze a lugasba,
Ahol a csodás jelenség
Halovány alakja fénylett.
Mert felőle jött az a hang,
Úgy tetszvén tökéleteskép,
Mintha gyöngén reszkető, nyilt
Ajakán lebegne a dal.
S ujja végén láthatatlan
Húrok zengenének, olyan
Fényesek, fehérek, mint a
Holdsugárok a sírszobron.
Fájó volt a dal fölöttébb.
Mérhetetlen bánattenger,
Mégis édes, mégis vonzó,
Mint a vértanu-halálkéj,
Melyben még vergődik a szív,
De a mennybe lát már a szem.
Kínja édes és lövellő,
Mint boldogtalan szerelmes
Önszivébe mártott gyilka
Az utolsó csók kéjében.
Majd azután elhalóan
Oly szomorú, mint a gyászdal,
Mit sötét rom ablakába
Éji órán sír be a szél
A halálról, elmulásról...
Melyre meghasadnak a fák,
S elhervadnak, elszáradnak;
Kősziklák megrepedeznek
S mint az őrült hableányok
Mély örvények fenekére
Lerohannak, temetkeznek...
Puszta szemmel látható volt,
Ahogy könnyben úsztak érzőbb
Csillagok sugárpillái.
Legkeményebb fáknak ágit
Földig lankasztotta a bú.
És a hegy vidám patakja
Oly zokogva jajveszékelt,
Úgy rohant el sebbel-lobbal,
Mintha város égne távol
S lángjaiból özvegy, árva
Hívogatná őt segélyre.

Nagy elmérgült szenvedés, mély,
Gyógyíthatlan üstökös bú,
Sok, sok átkos szerelemből,
Elveszett ország bajából
Ezer esztendő fájdalma
Összegyűlve mind egy szívben
És egy átkos pillanatban:
Ilyen szentté avató kín
Szólt a jövevény dalában
Olyan szóval, olyan hanggal,
Mely a földről föl egészen
Fölhat a magas egekbe.
De egyszerre némul a dal,
És utána egyet rezzen
Ég és föld a néma légben,
Halk nyögést hallatva, vélvén,
Hogy a dalban szív szakadt meg.
Hát pedig - csodák csodája! -
Nem szakadt meg a fájó sziv,
Csak egy másik született rá:
A legdrágább, legnemesb sziv,
A legszebb tündérleánynak
Dalimának szűz keblében.
És egy könnycsepp, a legelső
Szivárvány szinében fénylő
Hulla a dalnok lantjára,
Szerelemnek jeleképen.
És amilyen szomorú volt
Az idegen dala, olyan
Éltető vidám örömhang
Csendül a gyönyörüségtől
Reszkető híg tiszta légben
Dalimának csókra nyíló
Rózsabimbó ajakáról.
Melyre megvidul a bús táj,
Elenyészik régi gyásza
És nagy átka a mélységes
Pokol fenekére süllyed.
Gondolatgyors repüléssel
Ott terem a bájos isten,
A tavasz, s behint pazéran
Üde zöld fűbársonyával
S szende tarkabarkaságban
Nevető virágcsoporttal
Hegyet, völgyet és mezőket.
Illatos lombfürtözettel
Ékesíti a holt erdőt,
Bokrait megnépesítvén
Beszédes madársereggel:
Hogy mire az ifjú hajnal
Ragyogó sugárözönnel
Önti el a várkörnyéket:
Hálaima zeng a légben,
A mezőben, a ligetben,
És a várnak minden tornyán
Mint az égő lobogó láng
Rózsaszínü zászló hirdet
Nagy örömöt, boldogságot,
Hegyen-völgyön lakodalmat.
Mert Dalima tud szeretni;
Dalimának szíve éledt,
És a hetedhét országon
Legszebb pár meglelte egymást.
Mert az édes hangu dalnok,
A különös jövevény egy
Nagy királyi vérnek sarja,
Akinek szép birodalmát
Töméntelen tátos csorda
Elfoglalta, elrabolta...
Hanem meg volt írva róla
Végzetek titokkönyvében,
Hogyha népe bűneért ő
A legszörnyübb büntetéssel:
Tudniillik ifju szivvel
Száz esztendő elfolyásig
Szeretni s nem szerettetni -
Egy maga megszenved akkor,
Bujdosván szünetlen, végre
Megtalálja a kerek föld
Legszebbik tündérleányát,
Kinek kő szivét csupán ő
Tudja meglágyítni dallal:
Mert legszebben, szomorúbban,
Fűbe, fába, kősziklába
Életet lehellő tűzzel
Varázzsal csak az dalolhat:
Akinek nincsen hazája
S másikat nem tud szeretni.

Most letelt a kínos száz év.
Dalimának népe fölkelt:
Férfi, asszony, apró és nagy:
Ő a lányok, asszonyoknak,
Férje a hős férfiaknak
Lőn vezére és elmentek,
Elverték a tátos csordát,
Visszavették tőlük a hont,
Azt a szépet, azt a drágát,
Melynek párja nincs a földön.
És azután uralkodtak
Dicsőségben, boldogságban,
Szerelemben, békességben
Sokáig, nagyon sokáig.
Örökké, s mai napiglan
Élnek, hogyha meg nem haltak."

*

Eddig így a jávorfácska.
Még tovább is mondta volna
Tőrül-hegyre híven szépen,
Milyen boldog lőn a szép pár,
Hogyan éltek éldegéltek
Örök csókkal, öleléssel,
Milyen téjjel, édes mézzel
Folydogáló gazdag ország
Volt az ő tündér hazájok...
Ah, de én nem hallgathattam...
Mert szivem nagyon megfájdult;
S elbúcsúztam, megköszönvén
Ilyeténkép szép regéjét:

"Kedves, énekes, jó fácska;
Mi dalodban szomorú volt,
Áldjon meg az isten érte,
Rólam is, nekem való is;
Jólesett fájó szivemnek,
Mely csak a búhoz van szokva.
Nagy örömről, boldogságról,
Szerelemről, nyert hazáról
Énekelj a boldogoknak,
Mert ezekről szóló daltól
Az én szívem meghasadna..."

S aztán még egyet inték,
Mert a köny elfojtá szómat...

Bakó Ágnes: Széllelbélelt karácsony

Úgy kezdődött az egész, hogy a Szél átfutott az erdőn.

Megcibálta a fák koronáit - mert csudára szerette a fák koronáit megcibálni -, s azzal már el is szelelt volna.

De amíg átfutott, a kopasz fák ezt mondták:

- Srrr!...Zrrr!...

A fenyők meg ezt:

- Mit bolondozol, te Szél? - és nevettek.

És akkor a szél egy pillanatra megállt. Pontosabban megtorpant.

- Hozzám szólt valaki?! - kérdezte kihívóan, holott nagyon is jól tudta, mi a helyzet.

- Persze, hogy hozzád szóltunk - mondták a fenyők. - Azt kérdeztük: mit bolondozol, te Szél? - és nevettek megint.

- Bo-lon-do-zoook?! Én?!

A Szél nem is tudta mit mondjon. Mert azt ő sem tagadhatta, hogy ezt tette. És tudta, hogy a fenyők nagyon is jól tudják, hogy igenis bolondozik. (Most nem akarom mentegetni a Szelet, hogy így meg úgy! Hisz akkor minden ideírt betű hazug volna, márpedig igazat szeretnék írni: az igazság pedig az, hogy a Szél aznap bolondozni akart. Egy szólásmondást akart kipróbálni. Amit csak úgy jártában-keltében hallott, és nem is igen értette: Bolond lyukból bolond szél fúj!)

De most a fenyők egyenest a szeme közé nevettek. Egyrészt mert egyesek, másrészt mert - valóságos rejtély - tudják, hogy bolondozni akar. Tehát nem ok nélkül döbbent meg.

- Nos, jó - motyogta. - Tudjatok csak mindenről, ha már olyan csudálnivalóan értitek a dolgot ezzel a sok mindent tudással! Tudjatok arról, amit láttok meg hallotok! De honnan meritek azt is tudni, amit egyesek csak úgy magukban gondolnak? Amiről nem beszéltek még soha senkinek? Hö?

A fenyők hallgattak.

És hallgatott a Szél is.

Az egyesek természetesen ő maga volt, mivel - s erről valóban nem tudhatott rajta kívül senki sem - ezzel a gondolattal ébredt: "Ez az én napom! Ma kipróbálom azt a bizonyos szólásmondást! Ma igazán valami rendkívülit kell tennem!

Szóval ezzel a gondolattal ébredt, és ragyogónak tartotta az ötletet. ( No persze, még megvitatta egy kicsit saját magával. Mert nagyon szeretett önmagával társalogni. Azt tartotta, hogy a vitatkozás csak értelmes, világlátott lényekkel élvezetes, és hát önmagánál szórakoztatóbb lényt a kerek világon még nem talált.)

Az ötletet mindenesetre ragyogónak tartotta. És kuncogva elbújt egy lyukban. Nem tudta pontosan eldönteni, valóban bolond-e, vagy csak egyszerűen lyuk: mindenesetre megbújt benne. Lelapult a sötétben, és ezt mondta:

- Ez a lyuk bolond, és én innen rontok ma elő. Majd adok én nekik bolond lyukat meg bolond szelet! Haha! Akkorára fúvom magam, hogy az égboltig érjek. És kibélelem a földtől az égig az üres teret! Igaz, ma éppen karácsony van...De nem én tehetek arról, hogy így alakult. Ha karácsony van, hát akkor kibélelem a karácsonyt! Azzal előrontott a lyukból.

És most a fenyők ezt kérdezték: mit bolondozol, te Szél? Így aztán jobbnak látta, ha fölényesen viselkedik. Meglibegtette a lebernyeges köpenye szegélyét, és élesen kiáltotta:

- Hát jó! Legyen igazatok! Úgysem titkolhatok előttetek semmit sem. Az meglehet, hogy ma a fenyők ünnepe van, de én mégis azt teszem, amit én akarok! Ide nézzetek!

Azzal fölfújta magát akkorára, hogy a havas dombtető aljától föl, egészen a mennyboltig kitöltötte a teret: és a csillagok hirtelen rémületükben behunyták a szemüket, nehogy beléjük kapjon.

A fenyők összenéztek. Az volt a pillantásukban, hogy: biz ez félelmetes! És megremegtek.

A Szél vijjogva nevetett.

- Ehhez mit szóltok?!

- Azt - suttogták a fenyők -, hogy ezt hagyd abba!

- Jó - mondta a Szél -, abbahagyhatom. Egy feltétellel! Ha elismeritek, hogy több vagyok nálatok! És nagyobb! Mert a földtől az égig érhetek. És betölthetem a teret, földig hajlíthatom a fejét a kicsi fenyőknek, a nagyok derekát pedig megtörhetem!

- Ez így van - mondták a fenyők. - Ezt, ha akarod, mind megteheted. De miért tennéd?

- Csak! - nevetett a Szél. - Szeszélyből.

- De épp mert erős vagy, nem fékezhetnéd meg magadat egy kicsikét? - kérdezték a fenyők. - Ez a nap, te is tudod, a mi ünnepünk. Mondd, nem tartanál velünk?

A Szél bizonytalanul mocorgott.

- Hát...nem is tudom...Mit jelent az, hogy veletek tartani? Halljam!

- Azt, hogy ma ne tégy kárt semmiben. Bolondozz, ha így tartja kedved. Fuss, rohangálj, de játékból. Mert ha valaki ezen a napon csak egy szikrányit is felsóhajt, fáj nekünk.

- Nos, jó - mondta kis tűnődés után a Szél. - Veletek tartok. Elismertétek, hogy hatalmam van fölöttetek, és az, aki hatalmas, ne éljen vissza azzal, hogy mások fölött uralkodhatik.

- Jól mondod - bólogattak a fenyők, a Szél pedig halkan nevetett.

- Igazi, váratlan meglepetést szerzek ma valakinek. Afféle bolondos örömöt! Még nem tudom, kinek. Ki lesz az, aki az utamba botlik? - Azzal megfordult. Szétterítette azt a nagy, lebernyeges köpönyegét és és föld között, és elszáguldott.

A fenyők mély nyugalommal néztek utána.

A Szél megújult erővel a magasba emelkedett. Halkan, kuncogva belekapott a hófelhők üstökébe, s húzta-vonta őket a város felé.

A hófelhők nevettek. És nevettükben elernyedtek. És mert elernyedtek, elengedték magukat. És egyszeriben hullani kezdtek azok a nagy, puha, csillogó pelyhek, amelyeket olyan féltékenyen őriztek magukban.

Lassan, keringve hulldogáltak csöndes egymásutánban lefelé. Már az ívlámpák fénykörébe értek, amikor a Szél utánuk kapott. Elfogta, feldobta s megforgatta mindet, hogy még jobban csillogjanak. Hiszen bolondozott.

És bolondos jókedvében végigbukdácsolt a háztetőkön. S ahogy megkapaszkodott a cserepekben, azok is zörögve hancúroztak, míg csak a hópelyhek el nem nyomták nevetésüket.

- Aludjatok! Ne zörögjetek, cserepek! - mondták a hópelyhek, és a cserepek elcsöndesedtek.

- Aludjatok ti is! - mondta a Szél a hópelyheknek, mire elhallgattak ők is.

És szendergett már a város is abban a mindent felölelő, nagy-nagy fehérségben. A Szél pedig könnyen, nesztelenül tovaosont. Mind előbbre surrant a házak, út menti fák között, aztán váratlanul megtorpant megint.

Egy kerek téren s a kerek tér kellős közepén fura valakit pillantott meg. Úgy állott ott mereven, mozdulatlanul, akár a havas szikla, éppen csak nem komor, hanem mélabús volt az ábrázata. A feje búbján vastag rétegben pihent a hó.

- Hé, te! - rivallt rá a Szél. - Mit álldogálsz itten egymagadban, hö?

- Csak úgy - mondta a behavazott fejű. - Álldogálok. Ez a dolgom. Mindössze ennyi. Ez az, amit elvárnak tőlem.

- És ki az, aki ezt várja tőled? - kérdezte a Szél.

- Ah! Hát az utókor - mondta a mélabús arcú valaki.

- Utókooor?! - A Szél szelesen megfordult, és persze nevetett. - Ide hallgass, te behavazott fejű! Engem nem fogsz becsapni! Nekem nem mondhatsz ilyeneket! Én többek között azt is tudom, mi az, hogy utókor! Az az idő, amely a mi életünk után következik.

- Erre csupán ezt felelhetem: szerencse - mondta a mélabús arcú, és álmatagon maga elé nézett.

- Mi az, hogy szerencse?! - horkantotta a Szél. - Ez nem szerencse dolga, kérlek! Aki odafigyel a világra, annak ilyesmit kötelessége tudni! Ez a legkevesebb.

- Hm. - A szobor mintha megroskadt volna a hókupac alatt. - Egyetértünk. S bizony ebben az esetben vajmi kevesen figyelnek a világra...

A Szél meghökkent, ma már másodszor.

- Ó!... - mondta meglepetten és kis lélegzettel - Eszerint hát olyasvalaki vagy, aki valaha régen ezen a világon élt, és azok, akik ma élnek, emlékezni akarnak rád! De csalódott vagy mégis.

- Így van valahogy - bólintott a behavazott fejű, mélabús ábrázatú. - Mert több mint száz esztendeje állok itt. Pusztán azért, hogy emlékeztessem a világot önmagamra.

- Ezért vagy olyan szomorú?

- Meglehet. Mert bár több mint száz esztendeje állok itt, és bár mindenki ismeri a nevemet, azt, hogy valójában mi volt a sorsom, kevesen tudják.

- Szomorú - ismerte el a Szél, és szokott szelességével megkérdezte még: - Akkor hát nekem mondd el! Legalább nekem mondd el! Ki voltál te akkortájt, kérlek szépen?

- Ah! - A havas fejű, mélabús ábrázatú fájdalmasat sóhajtott. - Hogy ki? Nos, tudd meg: költő. Az voltam. Megfaragták a szobromat. Ideállítottak több mint száz esztendeje. Akkoriban sok, manapság még több ünnepséget rendeztek a tiszteletemre. Több intézmény birtokolja a nevemet...és mégis! Hogy valójában ki voltam, jóformán már magam sem tudom. Vitatkoznak rólam, meg ilyesmi...De afféle igazi érdeklődés?!...Ah! Talán a verebek!...Ó!...Igen. Ők valóban szívesen tanyáznak a fejemen. Ott, ahol most éppen belepte a hó...

- No, várj csak! - kiáltotta a Szél. - Majd én lefúvom.

Azzal fefújta. És ahogy lefújta, lelapult a szobor lábához, és tisztelettel nézett rá.

- Ó!... - lehelte. - Rád ismerek!...Mondtam már, ugye, hogy művelt és világlátott vagyok?...Azt is tudom tehát, ki vagy! Ó!...Te költő, te költő! Akit annyit emleget a világ! Ne nézz olyan mélabúsan a semmibe! Tudod-e, hogy ma karácsony van?

- Tudom.

- Nos, ha tudod, tudd meg azt is, hogy megállapodást kötöttem a fenyőkkel. Ma kedvemre szórakozhatok! Gyere! Bolondozzunk egy kicsikét! Legyen végre neked is egy változatos napod! Körbefutom veled a földtekét! Ha több mint száz esztendeje álldogálsz itten, sok újat láthatsz, ezt kijelenthetem. Nagyot lendült ám azóta a világ kereke!

- Tudom - mondta a költő, s a beszélgetés kezdete óta most először elmosolyodott. - Magam is láttam. Azóta négyszer ültették át a fákat. A házak is másak. És.. keletkezett valami új masina is azóta...Innen a helyemről tisztán látom. Tudod, a szemközti házban! De hogy az miféle szerkezet...

- Ó! Te a televízióra célzol!

- Mi a csudára? - A szobor nagyot nézett. - Én egy ördöngös masinára céloztam. Hogy hogyan hívják, azt nem tudhatom. Honnan is tudnám? Televízió... - mondta töprengve, majd elnevette magát. - Mindenképpen valami ördöngös szerkezet. Nemrégiben épp magamat láttam benne...Képzeld, mozogtam!

- Haha! Ó!...Mondom, hogy az! A televízió! - A Szél hahotázva nevetett.

- Bárhogyan nevezed is, lebilincselő találmány.

- A szobor megrázta hófoltos fejét. Merengve a messzeségbe nézett. Úgy mondta tűnődve, szomorkásan és kicsit neheztelve. - Ifjúság!...Ah! Mily nagyra becsültem e szót! S azt is: szabadság! Fájdalom, a diákok és ifjú kisasszonyok, akiket felőlem kérdezgettek, azt sem igen tudták, mikor és hol születtem. Ha pontos akarok lenni, épp az magyarázta meg nekik, aki felőlem faggatta őket...

- Ó, te! - A Szélből kirobbant a nevetés. - Így volt, tudom. És ha akarod, szavamat adom rá: a legközelebbi közvetítésnél elfordítom az antennát!

- Antennát?! És mi célból?

- A célból, hogy ne láss, és ne hallhass semmit se.

- Ezt ne tedd - kiáltotta a szobor. - Ha hiszed, ha nem, s akárhogyan van is, szívesen nézem. Igaz, sok mindent nem tudnak rólam. De beszéljenek csak. Amíg beszélnek, nem felejtenek el, s amíg nem felejtenek el, addig élek.

- Hát rajtad is nehezen igazodik el a magamfajta! - jegyezte meg a Szél, mire a szobor szerényen elmosolyodott, és ezt mondta:

- A hírnév olyasvalami, amihez a léten túl is ragaszkodik az, aki valaha egyszer már szert tett rá. És ezt te, a Szél, nemigen értheted!

A Szél bólintott.

- Így igaz. De nem is akarom érteni. Mert nem az én dolgom. Az én dolgom más. És mindig a szeszélyemtől függ. Ma éppen az jelentene örömöt, hogy bolondozok. No, gyere! Körülviszlek kicsikét a világban!

Azzal fölkapta a szobrot.

Átszáguldott vele a város fölött, aztán a réteken, üres tarlókon, hegygerinceken, folyókon, tengereken meg ki tudja, még hol. Mindenfelé, amerre csak szél megfordulhat.

A szobor hüledezett, és kapaszkodott a Szél lebernyeges köpönyegébe, s időnként így kiáltott föl megütközve és álmélkodva:

- Ah! Mily gyönyörűséges!...Ah! Mily más azóta a világ!

És amikor már jól kiszáguldozták magukat, a Szél megült egy fenséges sziklaormon. A szobor hallgatagon nézett maga elé. Csak nagy sokára mondta:

- Valóban, nagyot lendült száz esztendő óta a világ kereke, s úgy látom, nem is áll meg egyhamar. Valóban sok újat láttam. Többek között az is új nekem, hogy az emberek...

- Az emberek? - kérdezte kíváncsian a Szél.

A szobor kicsit keresgélte a szavakat, de csak sokára találta meg. Négy-öt perc is beletelt. Akkor ezt mondta:

- Nos, hát...igen. Maguk az emberek, akik...magát a világot így megváltoztatták...Ó, igen, maguk az emberek lassan változnak.

A költő és a Szél sokáig hallgatott. De egyet gondoltak mindketten. Aztán a Szél megkérdezte:

- Nem volna-e jobb, ha itt tennélek le? Itt! Ezen a fenséges sziklaormon. Ahonnan beláthatod a világot. Szerintem ez téged megillető és rangos hely.

- Ó... - rebegte a szobor -, magam sem tudom...

- No, csak azért kérdem, mert módomban áll. Ha unod már a régi helyedet, nem csodálom. Több mint száz esztendeig egy helyben! Ehhez igazán türelem kell.

A szobor habozott, és bizonytalanul körülnézett.

- Hálátlanság volna - mondta. - Igen, hálátlanság. Mit szólna az utókor? Hiszen oda állított! Szíveskedj csak visszavinni a helyemre, Szél! Oda, ahonnan fölkaptál. Oda, ahol néhanapján láthatom magamat...Azt a bizonyos televíziót...

- Óhaha! - sikkantotta a Szél. - Hát ilyen hiú lettél szobor korodra? Ezt nem hittem volna!

A szobor elnevette magát. Most először olyan szívből, igazán, ahogyan valaha az életében, a valóságban is nevethetett.

- Ha most szobor vagyok is, valamikor ember voltam, te Szél! Kíváncsi vagyok. Csupán azért. Ó, az az ördöngös masina! Az! Látod, az érdekel. Abból nem is hinnéd, mi mindent megtudhatok! Azt is, ami nekem új, azt is, amit valamikor hajdanán én tartottam fontosnak. És azt, hogy mégsem hiába éltem. Ezt még szeretném kivárni. Aztán visszahozhatsz ide. Erre a fenséges oromra. Ez valóban nekem való hely.

- Nos, jó. - A Szél vállat vont. - Akkor hát visszaviszlek. Oda, ahová több mint száz esztendővel ezelőtt állítottak.

Füttyentett egyet. Felkapta a szobrot. És azon az úton, amelyen jött, visszaszáguldott vele a kis kerek térre. Amikor letette, megkérdezte:

- Örültél-e ezen az estén?

- Ah!... - rebegte a szobor. - Nemcsak örültem, boldog voltam. Több mint száz év után először.

- Akkor jó.

A Szél kacagott.

- Köszönöm - mondta a szobor. - Rég éltem már át hasonlóan egy karácsonyt. Beszélgetni s újból világot látni, bevallhatom, nagy élményt jelentett.

- Én is örülök - súgta halkan a Szél. - Mert valami hasonlót ígértem a fenyőknek. Egészen pontosan nem tudom, mit vártak tőlem, de ha azt mondod, nem okoztam ma egy sóhajtásnyi bánatot sem neked, akkor szerintem minden rendben van. Nem szeretném, ha a fenyők csalódnának bennem! Szeretem megtartani a szavamat. No, viszlát!

Azzal a Szél megfordult. Észak felé rohant.

"Karácsonyi szél..." - gondolta a költő, és hosszan nézett a bolondos Szél után. Addig nézte, míg a lebernyeges köpenye szegélye is el nem tűnt az égbolt északi felén.

Aztán visszameredt a mozdulatlanságba.

Sántha Károly: Karácsony ünnepén

A szeretetnek földig nyult ma karja,
Hogy a világnak bűnét eltakarja,
S tömlőbe szedvén minden könnyet össze,
Sebét bekötözze.

Siralomvölgyét szép csillag deríti,
A földi vándort égi hit hevíti,
Kies mezőkön források buzognak
A szomjazóknak.

A lélek és test szolgaláncza oldik,
Pályafutónak int nagy czélja holtig,
S végsőt lehellve, koszorúja zöldül
A sírgöröngybül.

Oh szent karácsony hajnal-hasadása,
Angyali ajkon örömhír-adása,
Oh te, a boldog gyermek szemében
Mosolygó Éden.

Köszöntlek édes, buzgó ámulatban!
Dicsőség, Isten, néked a magasban,
S legyen, mint ott fenn az egek-egébe',
A földön béke!

Kisbéry János: Karácsony

Nemsokára hát ismét karácsony lesz. Mégegyszer és ujra karácsony. Mintha egy végtelen körben mozognám tova és életem apróbb-nagyobb állomásai időről-időre visszatérnek hozzám. Tavasszal hitetlenkedve meregetem a szemeimet: ujra tavasz lesz? Hát nem mult el végérvényesen és visszavonhatatlanul a tavalyival, az ifjusággal? Nem örök állapot-e az elmulás, a pusztulás, a tél? Minden elölről kezdődik, ismétlődik? És most a karácsonyban is kételkedem. Miért lenne karácsony? Hiszen elmúlt már. Az egész olyan valószinütlen, mint egy álom. Karácsony...Tél, fehérség, az égen szikrázó csillagok, a szivekben ünnepi áhitat, a levegőben az angyali ének hangjai...

E pillanatban még nincs karácsony, de közelsége nyugtalansággal tölt el, mint utast a cél közelségének tudata. Készülődöm, kászálódom, mint aki nemsokára megérkezik valahova és kiszáll.

Hitetlenül élek, az egész életem hétköznap, de a karácsonyt mindig kikötőnek éreztem céltalan-parttalan életemben, ahol megállapodni, célhozjutni kivántam.

Mintha a karácsony tartogatna a számomra valamit.

Évről-évre elfog a vágy a karácsony méltó megünneplésére. Már hetekkel az ünnep előtt titokban lázas előkészületeket teszek, számolom a napokat, programmot csinálok. Annyi lomposan, felöltözetlenül és megborotválkozatlanul átténfergett ünnep után ezen a napon ismét szükségét érzem annak, hogy tetőtől-talpig felöltözködjem, a lábamon cipő fényeskedjék, a nyakamat keményitett gallér feszélyezze.

Forró vízben mosakszom, sok szappannal. Ötpercenkint a tükör előtt állok, fésülködöm, nyakkendőt kötök.

Ünneplőbe vágom magamat, pedig nem megyek sehova és hozzánk se jön senki. Csak ugy, magamnak. A karácsonynak.

Ha egy lakatlan szigeten élnék, teljes egyedüllétben, akkor is igy tennék. Viselkedésem oktalannak és megmosolyognivalónak látszik, én azonban tudom, hogy nem az. Ugyanazt csinálom, amit az álmodó, aki felébredt, de továbbra is lehunyva tartja a szemét és a valóságról nem vesz tudomást, mert álmát folytatni szeretné.

Egy álmot kergetek az emlékek illuzióiban, mely megejtett egykor és igézete alatt tart azóta is..

Gyermek voltam.

Ez volt az álom.

És a valóság most az, hogy nem vagyok többé gyermek.(...)

Az álmaink egyre rosszabbak lesznek és álmunkban is szeretnénk elaludni, ott folytatni, ahol még jó volt álmodni.

Az életem hajótörést szenvedett valahol. Elvesztette izét, zamatát, értelmét, megfakult, elvizenyősödött. Csak emlékeim vannak.

Elszegényedtem és abból élek, amit az emlékeim jelentenek a számomra.

A gyermekkorom boldogságát idézi vissza a karácsony is mindabban, ami rá emlékeztet.

Ez a szertartás az ünnepestével, a készülődés, az öltözködés az emlékek mágikus varázsával hat rám. Mintha a tárgyaknak lelkük volna és magukban rejtegetnék mindazt, ami volt egykor és boldoggá tett.

*


Hétéves voltam. Volt-e azelőtt is karácsony? Nem emlékszem. Szegények voltunk, gond, küszködés, nélkülözés töltötte ki az életünket. A karácsonyt talán eltitkolták előlem. Nem akarták a szivemet fájditani vele, céltalan vágyakozásnak tenni ki örömökre szomjazó gyermeklelkemet. Ebben az esztendőben azonban bizonyos jólét költözött be hozzánk. Annuska és Csörike hugaim elhaltak, átmenetileg egyetlen gyermeke maradtam szüleimnek, kevesebb kenyér, tej, ruha, cipő fogyott és igy történhetett, hogy ezidén karácsonyra is jutott.

Ez volt az első karácsonyom.

Már hetekkel előbb készülődtem rá. Ábrándos lettem, és szórakozott. Életem sok kis célja, csákója, kardja, furulyája és fanyelü bicskája után most valami nagy dolog következett. Végtelen és felmérhetetlen. A karácsony.

A világ világossága, fénye, ékessége, gyermekálmaim királya, a legszeretnivalóbb lény, a kisgyermek Jézus látogatását jelentették be szerető szüleim, mint megfelebbezhetetlen tényt, hogy ajándékokkal jutalmazza meg a jókat és számonkérje viselkedésüket, szófogadatlanságukat, engedetlenségüket, csinyjeiket azoknak, akik rosszak voltak.

A lelki teherbiróképességem legnagyobb próbatételét jelentette a közelgő karácsony. Becsvágyó kisfiu voltam. A dac és elfordulás oly dolgokkal szemben, amelyek számomra valamilyen okból elérhetetlennek látszottak, nem elégitett ki. Ehhez sohasem voltam eléggé vásott és rosszindulatu. Ha a szüleim valamiért megbüntettek, nem menekültem duzzogásba, megátalkodottságba, mint önkéntes számkivetettje az életnek, hanem az ellen fordultam, aki mindezt okozta: a bennem lakozó rossz ellen s esetről-esetre őstintén megfogadtam, hogy megjavulok, nem teszek többé olyat, ami miatt meghasonlásba kellene jutnom a környezetemmel és önmagammal. Most is, hogy a kis Jézuskát vártam s számot kellett vetnem a rossz lelkiismeretemmel, nem találtam kielégitőnek azt a megoldást, hogy nem kell nekem a kis Jézuska, meg az ajándéka s legfeljebb megszököm előle vagy legekszem és a fal felé fordulok. Nekem bizony kellett. Szerettem a kis Jézuskát s hogy büntudat és rossz lelkiismeret válaszut elé állitott, habozás nélkül megtagadtam minden közösséget rosszabbik énemmel.

Hatalmas lelki-nagytakaritásba fogtam.

Most láttam csak, hogy mennyi kivetni-, rendbehozni- és számonkérni való van bennem. Mennyi bün, elvetemültség, alávalóság ülepedett lelkem iszapjában, mintha ott sem volna s ez mind csak most vált nyilvánvalóvá, hogy et az esemény az iszapot felkavarta.

Volt két pajtásom, a sánta Mészáros Sanyi, meg a szomszédja, a Bulyovszky Misi. A velük töltött órák, különféle csinyek, beszélgetések, illetlenségek emléke most aggodalommal töltött el. Különösen aggasztott a hármunk között fennálló bünszövetség ügye. Ez abból állott, hogy Bulyovszky és Mészáros, akik nálam idősebbek és rafináltabbak voltak, egy napon nagy titkolózva félrehivtak és beavattak egy tervükbe, melynek értelmében mi hárman szövetkeztünk arra, hogy a Bulyovszkyék kissé már korhadásnak indult deszkakeritését nap-nap után rendszeresen - hogy is mondjam csak... - le-illetlenkedjük, mert igy majd hamarabb elpusztul, ujat kell helyébe csináltatni és mi hozzájutunk egy csomó deszkához, amiből nagyszerü kocsikat, hajókat, vizimalmokat és egyéb játékszereket lehet csinálni, amit azután hosszu időn keresztül kitartó fanatizmussal és következetesen végre is hajtottunk. Ez határozottan csunya dolog volt és kártevő szándékkal történt. Bün volt. Vajjon mi erről a Jézuska véleménye, aki előtt nincs titok, aki mindent tud és lát s igy minden feltevés szerint erről a dologról is tudomása van? Vajjon nem sújt-e a megvetésével és fordul el tőlem, mint olyan valakitől, aki méltatlan a kegyeire, eljátszotta a jussát ahhoz, hogy oldalán a jók és igazak közt helyet foglaljon s egykor elnyerje a mennyországot?

Megfogadtam, hogy Bulyovszkyval és Mészárossal nem barátkozom többé, karácsony után sem, mert az ő társaságuk, modoruk, viselkedésük, erkölcsi és jellembeli magatartásuk összeegyeztethetetlen egy olyan kisfiu lelkiigényeivel, aki a kis Jézuska elismerését akarja kiérdemelni.

Egyszer elloptam egy krajcárt és cukrot vettem rajta. Ez is eszembe jutott. A gyomrom émelygett a büntudattól, az a rég megevett cukor kikivánkozott belőlem. Loptam! E bünöm nyomasztó és sötét emlékeivel ugy bujkáltam napokig a kertben, az ól és a fészer mögött, meg a padláson, mint Káin, miután megölte öccsét, Ábelt. Nem volt nyugtom, maradásom, féltem a holnapra gondolni. Vajjon van-e erre a bünömre bocsánat? És ha nincs? Ha a kis Jézuska szóváteszi, számonkéri tőlem azt a krajcárt? Rám mutat ujjal és elárulja szüleimnek,  Ha fogja a karácsonyfát és felháborodva kijelenti, hogy amely kisfiu pedig krajcárt lop és cukrot vesz rajta, annak nem jár karácsonyfa, hanem virgács és végigver rajtam? Az arcom égett a szégyentől, a lelkifurdalástól, amikor ezt a bünömet esténkint, az ágyban, számonkértem magamtól és hideglelős lázban vacogtam, remegtem a dunnám alatt. Mrgfogadtam, nagyon és igazán, hogy nem ezt nem teszem többé. Csak most, még az egyszer bocsássa meg a kis Jézuska, ne taszitson el és jelentse ki, hogy elkárhozott vagyok, örök gonoszságra és megvetésre itélve. Jó leszek, szófogadó leszek. Olyan leszek, mint a kis Jézuska. Ő lesz az egyetlen barátom, játszótársam és csak azt teszem, amit ő jóváhagy. Majd, nemsokára, ha meghaltam és feljutok az égbe, a mennyországba, ahol angyal leszek...

Igy vártam a karácsonyt, kétségek, aggodalmal és reménykedések közepette. Ezidőtájt játazsani se mentem sehova. Otthon ültem és a leckémet tanultam vagy a szüleim parancsát lestem. Én magam ösztökéltem őket parancskiadásra, hogy engedelmeskedhessem s a szófogadásommal szaporitsam erényeim számát. Mindent elkövettem, hogy égi számlám követelrovatát aktivvá tegyem. Törlesztettem a büneimet, vezekeltem.

És esténként, mielőtt álomra hajtottam volna a fejemet, mindig megállapittattam a szüleimmel, hogy hányat kell még aludnom karácsonyig és ugyanigy reggel is, miután felébredtem. Ellenőriztem, hogy az idő valóban mulik-e s közeledünk a várvavárt esemény felé.

*

Esteledett. A szobában sötét árnyékok nyujtózkodtak. Féltem, vacogtam. Féltem kimenni. Féltem az ablakon kinézni. Anya mellé bujtam, szorosan, az ölébe és sóhajtottam. Anya magához szoritotta a fejemet és megcsókolt. Ez olyan megnyugtató volt. Anya itt van mellettem, anya szeret és anya - ki tudja - talán még a kis Jézuska haragjával szemben is meg tudna védelmezni. Mindenesetre szószólóm lehet, pártomra állhat, elnézést, bocsánatot kérhet a számomra a maga nevében is.

Karácsony este volt.

Az uccán, a fákon, a háztetőkön hó fehérlett, a tintafekete égboltozaton millió fényes csillag tündöklött.

Ahogyan telt-mult az idő a tétlen várakozásban, már vagy tizedszer ajánlkoztam, hogy ne hozzak-e be fát a tűzre vagy vizet a kancsóba. Annyi bünbánat, fogadkozás és vezeklés után most, az utolsó pillanatban ismét kishitüség fogott el. Keveselltem mindazt a jót, ami a javamra szól s melynek birtokában a kis Jézuska kegyeit minden kétséget kizáró módon a magaménak tudhattam volna. Szerettem volna a rendelkezésemre álló időt még kihasználni, behozni annyit, amennyit csak lehetséges. De fa is volt bent elegendő, a vizeskancsó szinültig megtöltve a helyén, az udvar, az ucca elsöpörve, minden tendbetéve, a helyére rakva, sehol semmi elvégezni való, amivel az égben érdemeket lehetne szerezni.

- Imádkozzunk - susogtam ekkor páni félelmemben, még szorosabban hozzábujva az édesanyámhoz.

És imádkoztunk:

- Az Atyának és Fiunak és Szentlélek Istennek nevében, amen. Mi Atyánk, Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved...

Szállt ajkunkról az imádság, betöltve a szobát, az egész mindenséget. Lassan a lelkem feszültsége is felengedett és bizakodni kezdtem. Éreztem, hogy aki imádkozik, azzal együtt van a jó Istenke. Az imádság az a varázsige, mely megnyitja a jó Istenke szivér és feloldja a rosszmagaviseletű kisfiukat büneik nyomasztó terhe alól.

A lámpagyujtás után kezdtem készülődni. A cipőmet már délután kifényesitettem, a ruhámat is kikeféltem. A keményre vasalt ingem az ágyra kikészitve. Most a mosakodás következett. És nem csaltam, nem amerikáztam, olyan alaposan megmosakodtam, sok-sok szappannal, nem feledkezve meg a nyakamról és a fülemről sem, hogy bármely felnőttnek a dicséretére vált volna. Szép és tiszta kartam lenni, kivül-belül.

És amikor ott állottam a petroleumlámpa meghitt, sárga fényében, tetőtől-talpig ünneplőbe öltözködve, keményitett ingben, megfésülködve, a mosakodástól lázpiros arccal, mint a szinész, aki a szinfalak mögött áll és a jelenésre vár, ünnepélyesség és tisztaság és szeretnivalóság érzése fogott el. Mintha a mosakodással a lelkemet is tisztára mostam volna s a keményitett inggel és ünneplő ruhával a keményitett ünneplő lelkemet is magamra öltöttem volna. A vasárnapi lelkemet, amelyben mindig szebbnek, jobbnak, tisztábbnak, magamhoz méltóbbnak éreztem magamat. Nem féltem már ugy.

Akkoriban az elemi iskola első osztályába jártam. A tanitóbácsinak, akihez jártam, volt egy szokása, mely nekem módfelett imponált. Ez abból állott, hogy miközben a padok között fel-alá sétált, a két hüvelykujját a mellénye hónalj-kivágásába akasztotta és a kezeit összekulcsolta a mellén. Voltaképpen a tanitóbácsi volt az, aki nekem imponált, én azonban a szokásait is azonositottam vele s azokat az ő felsőbbrendűsége megnyilvánulásaként  fogtam fel. Primitiv emberek a felsőbbrendüekkel való érintkezésükben elsősorban azok külsőségeit veszik át, a modorukat, öltözködésüket, hanghordozásukat és csak azután, fokról-fokra azt, ami a lényeg bennük. Engem is főként a tanitóbácsinak ez a póza kapott meg, ebben kivántam őt utánozni, hozzá hasonlóvá tenni. Ezért addig kértem, rimánkodtam az édesanyámnak, mig édesapámnak azt a fehér mellényét, amelyet sohasem viselt, át nem alakitotta nekem.

Most a kis mellény is rajtam volt. A karácsonyeste volt a prömiérje. Amikor megálltam a tükör előtt és megláttam magmat benne, boldog büszkeség fogott el. Kiválasztottnak éreztem magamat, a sors kegyeltjének, gazdagnak, hatalmasnak, irigylésreméltónak éreztem magamat. Mellény volt rajtam. Nyomban ki is próbáltam azt a bizonyos pózt és attól fogva a hüvelykujjamat a mellényke hónaljába akasztva, a mellem fölött összekulcsolt kezekkel és kidüllesztett képzeletbeli pocakommal sétáltam fel-alá a szobában, önérzetesen és méltóságteljesen. Igy vártam a Jézuskát, szapora aggodalommal pislogva az ajtó felé. Minden kis nesztől, képzelt fényvillanástól összerezzenve és a szerepem nehézségeivel küszködve.

Ezalatt künn teljesen beesteledett. Az ablakok mögött áthatolhatatlan feketeség honolt. A kis Jézuska minden pillanatban jöhetett. Izgatott várakozásomban minduntalan hallani véltem az égi ügyelő csengetését és halálraváltan, szivdobogna néztem szembe a sorsommal-

- Vajjon elég lesz-e a fa, ami idebenn van? - kérdezte ekkor az édesapám.

- Hát, lehetne még behozni pár darabot - vélekedett az édesanyám.

- Szaladj, kisfiam - biztatott apám.

Egyikről a másikra néztem, ijedt aggodalommal, mint az elitélt. Mint Krisztus az olajfák hegyén, amikor vértizzadva térdrerogyott és az égre sóhajtott: "Uram, vedd el tőlem e keserü poharta. Mindazonáltal ne az én, de a Te akaratod teljesedjék." Kimenni fáért, most, amikor a Jézuska minden pillanatban jöhet és hozzá egyedül, ebben a sötétben? Viszont szót nem fogadni, most, amikor minden pillanatban a kis Jézuskát várom? Dilemma előtt állottam. A szüleimhez fellebbeztem esdeklő tekintetemmel, az ő belátásukra bizva a sorsomat.

- No, csak rajta, egy-kettő! - szólitott fel apa.

Nem volt kibuvó. Lenyeltem kitörni készülő sirhatnékomat, összeszoritottam a fogaimat és behunyt szemekkel, mint az alvajáró, hátrabotorkáltam a fáskamrába. Ott egy-kettőre megrakodtam és loholtam vissza.

- Itt van! - lihegtem halálos izgalommal, sápadtan és verejtékezve, mint aki a halál torkából jön.

Az édesapám tanácstalanul nézett össze édesanyámmal.

- De hát miért ilyen keveset hoztál? - kérdezte atután. - Hideg van már, megfagyunk az éjjel.

Szorongva hallgattam. Nem mertem ajánlkozni, hogy mégegyszer visszamegyek. De az édesapám már határozott is:

- Csak fuss vissza és hozz még pár darabot.

Ujra nekivágtam a sötétségnek, mint egy hős.

- Várj - szólt utánam az édesapám - én is veled megyek.

Ennek nagyon örültem. Ha apa velem jön, akkor nem félek. Megrakodtunk fával, bezártuk az ajtót, már éppen indultunk visszafelé, amikor az édesapám meglepetten felkiáltott:

- Hát ez mi?

Felnéztem. És ekkor a kamra ablakában megláttam a karácsonyfát. A kis Jézuska tehát már járt itt. És a karácsonyfát letette ide az ablakba.

- A karácsonyfa! - sikoltottam boldogan.

- No, majd én beviszem - ajánlkozott apa.

Lelkendezve rohantam be a szobába édesanyámhoz, a hirrel. A karácsonyfát az édesapám hozta utánam.

Szegényes karácsonyfa volt, közönséges galagonyabokor, én azonban még sohasem láttam másikat és ugy hatott rám, mint a mesebeli tündérkert muzsikáló csodafája. Mi minden volt azon, istenem. Minden tüskéjén aranydió. Azután alma, füge, cukor, mézeskalács. Kard is volt rajta, amilyet már régóta szerettem volna s amelyet a szüleim biztatására nyomban felcsatoltam az oldalamra.

Lassan mindent apróra felfedeztem a karácsonyfán, csak egyet nem, ezt végül is apának kellett meglátnia: egy cifrán kifaragott pálcát, mely a karácsonyfa közepén állott, nyilvánvaló emlékeztetésül arra, hogy a kis Jézuska tud a rosszaságomról is s nem szabad elbizakodnom. A tényt megilletődötten vettem tudomásul és hálás szivvel gondoltam a kis Jézuskára, aki nem árulta el sem a krajcárt, sem a többi csinjeimet és nem szolgáltatott ki ezzel a szüleim megvetésének s megfogadtam, hogy a jövőben példásan fogom magamat viselni.

S hogy a nagy megpróbáltatás elmult felettem, anélkül, hogy el kellett volna szenvednem, hálám és szerencsés menekülésem fölött érzett boldogságom kitörő áradozásban kivánkozott ki belőlem. Lelkesen magyaráztam a szüleimnek, hogy a kis Jézuskának bizonyára sietős volt az utja és ezért nem jött be, hanem csak letette a karácsonyfát az ablakba. A boldogság nagylelküvé tett és arról tartottam előadást, hogy mennyit kell a kis Jézuskának ezen az éjszakán fáradoznia, fagyoskodnia. Olyan gazdagnak éreztem magamat, hogy okvetlenül juttatni kivántam belőle pár morzsát annak is, akinek köszönhettem s előadásom konkluzióját a következőkben vontam le:

- Szegény kis Jézuska...

*

A Jézuska szegény volt és én gazdag.

Ma már én is elszegényedtem. Kikoptam az illuziókból, a hitből, fogytán a gőz, mely uj célok, uj eszmények felé lendithetne és most, a karácsony előestéjének a küszöbén visszaforditom tekintetemet a multba, egy sugárzóarcu, boldog kisfiura ott a karácsonyfa alatt és arra kérem, hogy sajnálja meg azt a szegény koldust, aki lett belőle, juttason neki is pár morzsát, abból a boldogságból, amelynek egykor osztályosa volt s amelynek hiányát egy életen át sinyleni fogja.

Juan Ramón Jiménez: Hajnalok

Tavaszi, könnyű, részeg
szél leng szobámon át,
s hozza a zöld levélzet
és víz és rózsák fanyar illatát.

Szilárd kezemvonásán még a hűs ég
egyetlen sugara sem látszik,
de mézre váltja már a keserűség
hangját a nemes, lágy szív
csendben...
Mily üdv, s mily béke leng fenn!
Nevetve pirkad most a végtelenben.

A megébredt levélkék,
míg rajtuk szent madárfütty-foglalatban
ezer hajnali ékkő cseppje rebben,
megfürdetik az alvó fényt aranyban...
Éljen a biztos, hű reménység,
mitől a kétség gyászos húrja pattan,
s a szó, mitől a bánat visszaretten!...

Fürj dalol alant szerenádot...
Tárt ablakomra egy veréb lép...
Istent érzem...
S munkához látok.

/Ford.: Tímár György/

Juan Ramón Jiménez: Tavaszi reggel

Tavasz volt, tavaszi reggel!
Akkor jött csókolni éppen,
mikor a pacsirta kelt fel,
dallal, a barázdaszélen:
"Tavasz volt, tavaszi reggel!"
Fehér lepkéről beszéltem,
pillangójáról a kertnek,
ő egy rózsát adott nékem,
és szólt:"Mennyire szeretlek!
Nem is tudod, hogy szeretlek!"
Ajka vöröslött a csókban,
hány csókot adott nekem.

Én szemére csókot loptam...
"Neked adom a szemem,
enyém leszel te a csókban!"
Tavasz ege kék szelekkel,
kéklő békéje az égnek.
A pacsirta akkor kelt fel,
alvó kertben szállt az ének.
Hangja beszélt fényjelekkel,
a barázda is fölébredt...
Tavasz volt, tavaszi reggel!

/Ford.: Simor András/

Thaly Kálmán: Dévai harcz

I.

Messze földön, nagy Ozmanországban
Török Bálint szomoru fogságban...
Kardhoz szokott két izmos kezére
Vas nehezül, - bánat a szivére.

S hajh, az a vas nem fáj ugy kezének:
Mint a bánat összetört keblének! -
Fáradt fejét tenyerén nyugosztja:
S lelke búját teste is megosztja...

Ül sokáig mély halotti csöndben,
Ollykor egy köny rabvasára csöppen,
Gyönge nesz cseng ekkor a bilincsen,
Aztán ujra hallgatag lesz minden...

Néz a nap a szük ablaknyiláson:
Csak azért, hogy bánatot is lásson!...
Szögletben kicsiny pókok szőnek -
Jó baráti a nagy szenvedőnek.

- Hej ezelőtt alig egypár éve
De nem igy folyt a Bálintnak élte!
Nagy fényéről, nagy dicsőségének
Nagy dicsérőn hangzott az ének.

Hatalmárul jó vitéz kardjának
Hegedősök sok szép dalt mondának:
S mint legelső hű fia a honnak:
Kegyében volt a királyasszonynak.

Reá bizá egyetlen magzatját:
Látogatni, hogy vinné gyámatyját. -
Gyámatyját, ki Budavárt elvette...
Verje meg az Uristen érette!

"Királyfiut anyjához bocsátom:
De te Bálint, itt maradsz énnálam!
Izabellát ha tovább szolgálnád:
Tőlem Budát még visszafoglalnád!

Jobb lesz neked Isztamból várában,
Török szultán fényes udvarában, -
Nagy Szolimán fényes udvarában,
Héttoronyban...szomoru fogságban!"

- Kezét lábát vasalták szorosra,
Börtönfalát tenger habja mossa...
Ugy ül Bálint Isztamból várába',
S a halált: a szabadulást várja.

...Gondolkodik, hosszan gondolkodik
Átgondolja nagy véres harczait:
Villámkard volt akkor a kezébe!...
Jaj Istenem, annak vége - vége!...

Gondolkodik, tovább gondolkodik -
S látni véli szerelmes magzatit...
Ő, a boldog szép nejét ölelve -
Két gyermeke ott cseveg körülte.

S rámosolyog az egyik fiára,
Köti kardját gyönge oldalára,
Leborul az, apjának ölébe:...
Jaj Istenem, annak vége - vége!

Eltünnek a régi kedves képek,
Bús szomoru valóságra ébred:
Börtönét a vad tenger csapdossa -
Kebelét a búbánat mardossa.

S mint kiömlő patakja szivének:
Zendül ajkán buzgadalmas ének
Zendül ajkán szent Dávid zsoltára:
Szánj meg engem oh egek királya!...

- - Szánjad őt meg oh egek királya!
Készitsd el a közelgő halálra...
Fáradt fejét bú között lehajtja:
Föl sem ébred több kelő hajnalra.

II.

Szép Erdélyben Hunyad táján
A rémült nép sir, szalad...
"Jön a török, jön a pogány!"...
Harsog lenn a vár alatt.

Fönn a várur: Török János
- A Bálintnak hős fia -
Hallja a hirt, és örömnek
Pirja kél bús arczira...

- "Hála Isten, hála néked
Hogy megértem e napot!
Hogy apámnak haláláért
Boszut, boszut állhatok!

Mig Enyingi Török Bálint
Héttoronyban szenvedett:
Addig itthon hű nejének
Szive érte megrepedt!

Édes apám, édes anyám
De gonoszul vesztetek!...
A hitetlen vad pogányon
Boszut állok értetek!

Régtül óta mellyre vágytam:
Ime, itt az alkalom...
Én vagyok az élő halál, -
Vérboszu ül kardomon!

Föl Barcsai, föl Bocskai,
Kardos Józsa, hadnagyok!
Föl, utánam jó vitézim!...
Harczi kedvemben vagyok!"

S bár a nap már rég leszállott,
S van kietlen éjszaka:
Bajnokival Török János
A várból kiroboga.

Messze csörg a hősök kardja
Siri csöndű éjszakán, -
Messze döng a puszta föld a
Nyargaló had nyomdokán...

A kóborló éji lélek
Ennyi zajtul megijed:
S visszabúni ó sirjába
Ugy törekszik, ugy siet...

- Hajnal hasad, vértül hasad...
Mig a nap az égre jön:
Déva alatt Török János
Rajta megy a törökön.

"Allah! Allah!" - Hej az Allah
Nem segit ma rajtatok:
Fönn az égen most kel a nap:
Most száll a ti napotok!

"Halálodért édes apám
Halált oszt a két karom!...
Kinaidért édes hazám
A törököt szabdalom!"

- Pogány hadak vezéröket
Mind hiába keresik:
Feru aga, Dzsorbat vajda
Véres harczban elesik. -

Török János, főagával
Nagy keményen összevág:
Át is szurja őt vasával
Hogy lehajlik - mint az ág...

S miként a test - mellyről a főt
Éles bárddal leütik -
Szaladni kezd, ha nem tartják,
Majd a földön elbukik.

Ugy a török, fejét vesztve
- Vezérei elesvén -
Futva fut...rongy életének
Menedéket keresvén.

Hajh de mikor ollyan gyorsak
A jó magyar paripák!
Hajh de mikor olly vitézek
A jó magyar daliák!

Sok török hős hunyt el ottan
A mig tartott a csata:
De futókat üldöző had
Még többet elhullata. -

* * *

Déva mellett, hol a fiu
Az apáért boszut állt:
Hős Enyingi Török János
Igy veré meg a pogányt.

Móricz Zsigmond: A kotlós

Az udvar tele volt mindenféle öreg géppel. Egy rozsdás vén lokomobil gubbasztott középen, nagybugájú napraforgó nyurgult föl mellette. Járgányok, apró, fakópiros cséplőgépek s számtalan géprész hevert szanaszét a napon. A súlyos kerekek közt fölverődött a buján sarjadó tavaszi dudva.

A fiatal gépész vidáman dolgozott köztük. Egy tőkén ülve, kidülledt szemmel nézte a munkáját egy paraszt siheder.

- Mi lesz abbul, gépész úr?

- Árnyél.

A suhanc látta, hogy a gépész úr nem akar magyarázni, s tovább tátotta a száját nagy áhítattal.

A derék fiatal mester elmosolyodva vetett a fiúra egy félpillantást, s elgondolta, hogy ő is épp ilyen szájtáti gyerek volt valaha régen, mikor a "tüzesgép" mellett felbizseredett benne a vágy, hogy ő is mestere legyen a csudaállatnak. Isten segítségével, a maga erejével el is érte. "Csetneki úrnak" szólítja őt már a pap is, meg "gépész úrnak" süvegeli a falu. Pedig bizony, ha az eke szarva mellett marad, " hallja, Miska!" volna ma is.

Fölegyenesedett, s kezében a súlyos szerszámmal mosolyogva nézett a fiúra, mintha neki mesélte volna ezeket.

- Hiszen minden jó volna - gondolta tovább, és fehér zsebkendővel oldalra törülte barna haját -, csak az asszonykával ne vón annyi baj.

- Hess te! - kiáltott rá a suhanc egy mellette kapargáló tyúkra.

- Fogd meg azt a kotlóst - rikkantott a gépész.

A suhanc felugrott, rá a kotlósra, ez megijedt és vakon szemberöppent, majd kiverte a fiú szemét, aztán olyan éktelen kárálással szelelt el, hogy a fiatal asszony ijedten rohant ki a házból.

- Hagysz békét a tyúkomnak! Hogy az ördög vigyen el!...

A fiú lesunyítva nyakát, visszaült a tőkére, fejét a térde közé húzta, akkor oszt nem bánta, hadd jöjjön a jégeső!

- Boriska - mondta a gépész szelíden, de mégis erélyesen -, fogd meg lelkem azt a kotlóst, küldd haza, míg baj nem lesz belőle. Tudod, hogy a falu minden tyúkjáért fel nem venném azt a szégyent, ha érte küld a papné.

- Ó, éppen sok időm van kotlós után szaladgálni! - szólt vállat vonva az asszonyka, s vissza behúzódott a házba.

A gépész úr dühbe jött. Úgy vágta a földhöz a súlyos vasfogót, hogy az mélyen felszelte az agyagot.

- Megállj, majd megfogom hát én azt a kotlóst!...De ki is tekerem a nyakát! Amennyi bajom van vele.

Nem tagadta maga előtt, hogy a felesége kontyát szeretné megcibálni. De csak lenyelte a haragját, s felvette a szerszámot a földről. Bement a műhelybe, hol a görbe vállú fűtő borzasztóan fújtatta a tüzet.

Egész délután úgy dolgozott, mint az eszeveszett. Forrt belülről. Mert az mégis borzasztóság, amilyen könnyelmű, felületes, másokkal nem törődő és gyerekeszű az az asszony. Ha gyerek volna, ráparancsolna! De hogy be van kötve a feje, azt hiszi, ő az első a világon...Az lesz belőle, hogy rájuk haragítja a papnét. Az ember nagy keservesen kivívja a becsületet, és egy semmi asszony oktalanul elront mindent.

Már az is csúnyaság volt, hogy sajnált egy forint húsz krajcárt kiadni egy kotlósért. Úgy kellett az urának kölcsönkérni egyet. De megvolt, szívesen is adták, a papné is örült, hogy kedvében járhat a tapasztalatlan, párhónapos kis asszonykának...De mikor volt az, Úristen! mikor azon panaszkodott az asszony, hogy a kotlós már elhagyta a csirkét. Alig három hétig járt velük...Mikor volt az! Még húsvétkor, és itt a pünkösd. Van annak egy hónapja. De több! öt vagy hat hete!...Háromszor kérte a papné tőle, hogy küldjék haza már a tyúkját...Hanem megállj kotlós, tálba kerülsz. Pedig az drágább pecsenye lesz egy forint húsz krajcárnál.

- Úgy kell nekem! - folytatta magában az évődést a gépész úr. - Kellett nekem városi kisasszonyt elvenni, akinek egy tyúkja sincs. Mit ért ez a falusi élethez...Ott takarékoskodik, ahol semmi haszna, ezt a tyúkot meg képes másfél hónapig ingyen etetni ebben a drága világban.

Egész estig nem bírt szabadulni a kotlóstól, egyre azt szidta, az ártatlant. Uzsonnára se ment be, pedig hívta Boriska.

- Nem kell.

- Hát egyél mérget, ha jobban esik - nevetett a lányos, szép, piros képű asszony, s otthagyta.

Amint alkonyodott, nyílt a kiskapu. A gépész odanéz, hát mintha belecsapna a villám. Tera jön széles mosolygással, a papné szolgálója.

- Jó estét, gépész úr! - vihog bizalmasan a gépész szeme közé. Szabad annak, akit nemegyszer megölelgetett, megcsipegetett a kazlak alatt.

A fiatalember szemét vér futja el a dühtől. Hogy viseli itt magát ez a szemtelen személy! Ha a felesége meglátja, még Isten tudja mit gondol...

- Mit akar? - rivallt rá dühösen.

A lány roppant megzavarodott.

- Tisztelteti a tiszteletes asszony, a kotlósért küldött.

- Hogy a méndörgős ménkű abba a kotlósba! - kiáltott tele torokkal a gépész -, hogy nekem már örökké azon kell a fejemet törni. Már nincs más dolgom, míg élek.

Ledobott srófot, kalapácsot és zordon léptekkel indult a ház felé. Hirtelen meggondolta magát. Visszafordult.

- Eredj haza, Tera, mondd meg a tiszeletes asszonynak, hogy tisztelem. Még ma otthon lesz a kotlós!

Tera sietve sarkon fordult, és elment.

- Hát te mit tátod itt a szád? - rivallt rá a gépész a parasztfiúra, aki még most is ott lebzselt - eredj már, sírva keres anyád!

A nagy lógó szügyibe kapta a fejét s elloholt.

Ilyenformán a nagy csetepaténak minden alkalmatlan tanúját elkergetve elszánt arccal ment be a házba.

Boriska varrt, mégpedig olyan buzgósággal, mint aki nem tud semmiről semmit, pedig az ura megfigyelte, hogy míg beszéd volt odakinn, addig nem zörgött benn a gép...

- Lelkem...

Boriska oda se ügyelt.

- A papné elküldött a kotlósért.

- Kár hogy nem maga jött.

- De...

- Nagyszerű papné! No, ez is egy híres papné, tisztelem!...

- De lelkem.

- Volt szeme érte küldeni?! No! Szép papné!

- Hisz az övé.

- Hát jöjjön, fogja meg, ha az övé. Én nem szaladgálok utána.

- De Boriska, legyen eszed.

- Van eszem, van bizony. Ne félj. Számlát küldök annak a papnénak, amennyi búzát megétettem a tyúkjával. Három hétig járt a csibéimmel. Tán ingyen tartom neki.

- Mér nem küldted haza?

Boriska hallgatott, és szomorúan, sírósan nézett ki a sötétedő ablakon. Még tán könny is volt a szemében, nem lehetett látni az alkonyatban.

Az ura egészen kétségbeesett. No az már igaz, hogy az asszony lelkébe nem lehet belelátni. Hisz ez tisztára bolondság. Még meg is siratja a más tyúkját...Úgy hozzászokott, hogy egy tyúk járkáljon az udvarán, hogy nem bír megválni tőle. Készpénzért vásárol neki búzát. A más tyúkjának! és az urától sajnálja a szivart.

A gépész nagyot sóhajtott.

- De lelkem, drágám. Egyszer csak haza kell küldeni.

- Persze hogy haza.

- De mikor?

- Holnap este.

- Miért holnap?

- Csak.

- De én azt izentem, hogy még ma hazaviszem.

- Ma nem lehet.

- Miért?

- Csak.

- De ha én a becsületemet adtam rá!

Az asszonyka vállat vont.

- Neked nem számít az én becsületem?

Az asszony az ajkát biggyesztette.

- No feleség, most már én mondom, hogy szép feleség vagy!

A feleség elvonta a száját.

- Eh, mit beszélek? Megyek! Majd én hazaviszem azt a tyúkot magam is.

Az asszonyka, mint akit a kígyó csípett felugrott.

- Ma nem.

- Nem?

- Nem!

- Miért?

- Csak.

- Majd meglátjuk, nem-e? - s félretolta a feleségét.

- Miska!

A férfi az ajtóból visszafordult.

- Mi kell?

- Azt mondom, hogy ülj le, jobb lesz.

A férfi szó nélkül tovább ment.

- Miska!! - kiáltott rémülten az asszony.

- Mit akarsz? - fordult vissza fagyos arccal az ura.

- Azt mondom, hagyd békén azt a tyúkot, mert bizonyisten elválok tőled.

A férfi megdermedt.

- No Boriska! - szólt magához térve - ha emiatt, ha egy ilyen miatt el tudsz tőlem válni, akkor csak eredj, mert én bizonyisten hazaviszem a tyúkot.

Az asszony visszafordult, és becsapta az ajtót.

Az ura utána ugrott. Még kárt tesz magában.

Odabenn szembe álltak, farkasszemet néztek.

Akkor az asszonyka azt mondta:

- Most már úgyis mindegy!...Vége mindennek!...Hát nyisd ki a szemed! Emiatt akartam, hogy még ma itt maradjon a tyúk!

A konyhaszekrényhez lépett, s az alsó részből kivett egy szakasztókosár tojást.

Az uracskája orra elé tartotta, aki úgy meg volt lepetve, szinte bégetett.

- No! Te! Te!...Itt van. Harminckilenc tojás. Ezt mind az az egy tyúk tojta, mióta a csirkéket elhagyta...Most három krajcár egy tojás ára. Még csak egy kell, meglesz a forint húsz krajcár egy más kotlósra.

Letette a kosarat az asztal közepére, s ő maga leült túlfelől egy székre, parázsló szemmel, lihegő kebellel.

A gépész úr kapta magát, ő is leült errünnen egy székre.

Így néztek egymásra egy darabig.

Egyszer csak valami furcsa hangot adott a férfi.

- Hehe.

Ez az asszonyban is megoldotta a hangulatot. Ő is válaszolt egy kis nesszel.

- Hihi.

Erre mind a ketten odaborultak az asztalra a kosár tojás elé, s úgy rákezdték a kacagást, két könyökre borulva, hogy a tojás is göcögve zörgött a kosárban. Nagy sokára felnéztek, de ahogy egymás szemébe pillantottak, újra kacagniok kellett.

Végre azt mondja a férfi:

- Boriskám.

- No.

- Mért nem mondtad ezt te nekem régen?

Az asszony nevetve vont vállat.

- Hát hisz azt hittem, hogy mind a harminckilenc tojást a hátamhoz vered.

- Persze, bolond vagyok.

- Tán én az vagyok? Tán ingyen tömtem vóna a papné tyúkját búzával, gerslivel, rizskásával.

Újra nevettek.

- Hát isz akkor - szólt a férfi -, ma még ne küldd haza azt a tyúkot. Majd mondok valamit a papnénak...Hónap is elég lesz, ha hazaviszem.

- Persze hogy elég. Én is azt mondom.

És újra összenevettek. Érezték, hogy nincs többé közöttük, nem is lesz ilyen félreértés.

Jól érezték magukat, mint eső után a rét.

Bársony István: Farkaskaland

- János! hallja-e kend!

- Igenis hallom, kérem alásan.

- Befog kend, érti kend? A szánkóba fog be.

- Igenis értem, kérem alássan.

- Marcsát meg Rigót fogja be kend.

- Igenis, kérem alássan: de...

- Mit de? Már megint a jukkert akarja kend agyonkínozni, úgy-e? Mintha nem hajtanák eleget úgyis. Ez a két kanca meg itt tesped, hétszámra. Rögtön fogjon, hisz máris este van. Átmegyünk a Kaszás-majorba, siessen kend.

Vödrös tekintetes úr, a sz.-i kasznár, nagyokat lépve gázolta a havat, mialatt az istállótól a felső házig ment. Jókora hó volt s most is úgy szürkült az ég, mintha még nem elégelte volna meg a havazást.

A folyosón elkezdte lerúgni csizmájáról, ami hó rátapadt, s nagyokat toppantott hozzá. A konyhából éles, kiáltó hangok szálldostak ki, ott Erzsébet asszony, a ház gondozója és édesanyja, csinált rendet a maga módja szerint.Hasonlított  a lármája ahhoz, amikor a pulykakas haragosan bugyog. A szavak gyors rohanással röpültek ki a száján: nem is lehetett jól érteni, hogy miket mond: de hogy nem jókedvű gondolatok elevenednek meg a nyelvén, az iránt bizony nem volt kétség.

Vödrös kasznár úr megcsóválta a fejét s halkan dörmögte magában: no még ilyen zajjak házat kormányozni nem láttam. Azzal ment befelé, egy kicsit átöltözni, mert karácsony estére készült Harságihoz, a Kaszás-major ispánjához, aki nem ilyen komor agglegényéletet élt, mint ő, ellenkezőleg egy sereg gyereke volt, s így már azok miatt is karácsonyfát kellett csinálnia.

Az istállóban lomhán cihelődött eközben János, a vén parádés. Felrakta a hámot a lovakra s mérgesen szítta a fogát. "Hogy éppen ezt a Marcsát fogatja be - szuszogta elégedetlenül -, mikor olyan ijedős dög, oszt a hideget se állja."

De azért csak engedelmeskedett, s egy kis negyedóra múlva előállott a szánkó.

A csörgők hangjára kifutott a konyhából Erzsébet.

- Hát maga mi az isten csudáját csinál? - kiáltott az öreg kocsisra. Meglátta a parádésszánkót - vagy úgy? - mondta fitymáló hangon s nekifordult a kasznárnak, aki lábzsákkal a kezében, bundával a hátán jött ki a házból.

- Hát mégis el tetszik menni? pedig csináltam ám mákoscsíkot mézzel. Jó, jó, csak oszt valami baj ne legyen belőle: tavaly is ebbe hűlt meg, s nyomta az ágyat vagy két hétig. Karácsony estéjét minden jó gazda otthon tölti.

Vödrös hamar betelepedett a szánkóba s felkapdosta a lábzsákot magára. - Hajtson kend, János! - mondta sürgető biztatással.

Behúzta fejét a bundagallérba s nem bánta, akármit kiabál is tána Erzsi.

Amint a kapun kifordultak, egyszerre kint voltak a pusztán.

Hó volt mindenütt: remek hó, ami beterítette a végtelennek látszó rónaságot. Most különben nem nagyon sok látszott a rónából, mert csakugyan este volt, hold nélkül, csupán a hó világításával.

Szemközt fújt a szél, elég élesen s így kevés kedve lehetett az embernek, hogy gyönyörködni próbáljon a hó borította üres területen. Máris szállingózni kezdett a hó megint. Amint a havazás erősebbé vált, elfogyott még az a kevés kilátás is, ami eleinte kínálkozott.

Vödrös kasznár úr annál jobban behúzódott a bunda védelmébe, s teljesen átengedte magát annak az egyébként kellemes érzésnek, amit jó szánúton a vasalt szánkó pompás sziklása okoz. Csak néha hallotta az öreg János hangját, aki meg-megszólalt szokásból, hogy a lovak tudják, ki van mögöttük: " gyí te!" Egyebet ő sem mondott. Csak gondolt. Abban bizony semmi épületes és szerelmes természetű sem vala. Hisz vagy háromnegyed órát kell most így fagyoskodni s végül mégis meg találnak róla feledkezni az ispánéknál, mint tavaly. Az igaz, hogy tavaly elaludt egy kicsit s csak akkor ébredt fel, mikor életre-halálra keresték, hogy fogjon be már, mert indulni kell, haza.

Ilyen emlék után nem sok örömmel gondolt az öreg a Kaszás-majorbeli karácsonyra.

Az út szerencsére elég jó volt, s minthogy a múlt téli eset után mind a két oldalon beültették fával, nem kellett attól tartani, hogy elvétik a helyes irányt. A múlt téli eset abból állott, hogy egyszer, egy ilyen havas este félre talált hajtani János, és a nagy egyformaságban a vastag havon úgy elbócorgott, hogy reggelfelé érkezett haza, félig megdermedve. Azt biz a lovak sem köszönték meg neki.

Simábban ment a dolog ezúttal. Marcsa jókedvvel ügetett, mintha kicserélték volna. Nem volt ijedős, hisz egy veréb se került az útjába. Csak szeleskedett egy kicsit: bántotta a hó, ami egyre sűrűbben hullott. Attól prüszkölt és nyugtalanul rázta a fejét.

A téli este éppen olyan volt, mintha éjszaka lett volna. December huszonnegyedikén öt óra után már nyoma sincs a napvilágnak, fél hatkor pedig kész éjszaka az idő. A magános pusztán már úgy volt, mintha éjfél lett volna. Szomorú jajgató nótákat sivított bele a szél a nagy némaságba.

* * *

Fele úton lehettek, amikor hirtelen zökkent egyet a szánkó s a lovak nagy horkolással gabalydva össze, megállottak. Vödrös kasznár úr majd hogy ki nem esett. Felébredt álmodozásából s kiabálni kezdett: Mi az isten csudáját csinál maga, János?

János néhány ölnyivel messzebbről felelt. Tessen hamar megfogni a gyeplőt! Tessen jól megfogni! Van-e revolver a tekintetes úrnál?

Lelkendezve rohant a szánkó felé, hátratekingetve. Kísérteties vilt így, tetőtől-talpig fehéren, amint meghengergőzött a friss hóban.

- Mi történt? Mit akar kend a revolverrel? riadozott a kasznár úr.

- Hát nem látta? semmit sem vett észre?

A lovak újra nyugtalankodni kezdtek. Marcsa kiugrott, nekirugaszkodott, elkapta a szánkót s lefutott vele az útról a mezőre. Vödrös alig bírta visszarángatni, hogy világgá ne rohanjon. Nagyon kemény szájú ló volt ez a Marcsa.

- Hó! hó! ordítozott hátul János is. Futott a szánkóhoz s elébe vetette magát a lovaknak. Vegye elő a revolvert, ténsúr, kiabálta.

- De mi az isten csudáját emlegeti mindig a revolvert?

- Farkas van itt: hát nem is látta? Itt ült előttünk, az úton. Attól ijedtek meg a lovak.

De már erre körülnézett Vödrös és elkezdte tapogatni a zsebét, ahol a revolver szokott lenni.

- Hallja-e, jól látott?

- Jól, istenuccse, hisz csak nem álmodtam.

- No, az nem bizonyos, dörmögte Vödrös, minthogy akárhogy meresztette a szemét, ő semmit sem vett észre.

Igaz, hogy egy szál kóborló csikasz nem éppen veszedelmes. Ezen a vidéken ugyanis ritkaság, hogy farkas forduljon meg, de nem is lehetetlen. A pusztán van egy pár száz holdnyi nádas, biz abban ellakhat, így télen.

A revolver előkerült s míg Vödrös a farkast kereste, gusztálta: addig János a lovakat iparkodott rendbe hozni. Nem ment könnyen, mert egy istráng elszakadt. Azt össze kellett kötni, toldani. Marcsát mintha kicserélték volna. Tele volt izgatottsággal: a szentnek sem akart egy helyben állni: háromszor is megforgatta a szánkót, a jámborabb Rigó ment vele, amerre cibálta, rángatta.

A farkas eltűnt. Megszeppenhetett a nagy lármától. Vödrös megkockáztatott egy lövést abba az irányba, ahol János egy bestiát látta. Csak a szél sírása felelt a dörrenésre. Maecsának a villámlásos dörgés újabb ok volt, hogy kalamajkát járjon. János egészen beleizzadt, mire felülhetett a bakra. Akkor oszt megmagyarázta, hogy valami tuskó van az úton, bizonyosan a fásszekérről esett le, annak ment neki a szánkó s olyat zökkent, hogy ő biz kipottyant belőle. Abban a percben volt ez, hogy a lovak megérezték a farkast s oldalt kapták el a szánkót.

- No, csakhogy nagyobb baj nincs, gondolta magában a kasznár úr, akinek az jutott eszébe, hogy rosszabbul is járhattak volna: ha például rúd törik vagy a lóban esik komolyabb kár. Most már csak hajtson kend, tette hozzá fennhangon.

János a lovak közé suhintott. Gyí te! kiabálta nagy megkönnyebbüléssel. Hogyisne, mikor elképzelte, mi lett volna, ha innen gyalog kell hazavezetni a lovakat, ami megeshetett volna.

Minden szebb lett egyszerre. A fehér mező mintha nem is lett volna olyan kietlen. Az út mentén ácsorgó fácskákon mintha fehér virág lett volna a rájok tapadt hó. Még a szél sem fújt már olyan erősen. Majdnem egészen elcsöndesedett.

De a hó folyvást sűrűn esett s az ég teljesen borult volt. Igazi istenáldásnak bizonyult a fasor, mi közt most már legalább eltévedni nem lehetett.

Messziről már hallatszott a tanyai kutyák csaholása. Egy ponton világosság sugárzott, mintha csillag égett volna a hóban. Vödrös kasznár úr megkönnyebbült. No valahára! Éppen elég volt ebből az unalmas mászkálásból. Mindjárt bekerülhet a jó meleg szobába, ott lesz a kellemes családi kör: a karácsonyfa, amit körülállanak a gyermekek, aztán következik a jó vacsora (pompásan főz ám Harsághiné) a háziasszony őneki kedveskedik majd, hisz illik a pricipálist egy kicsit kényeztetni. Esznek-isznak, mulatoznak. Vacsora után kezdődik a kártyázás, dióra, mogyoróra. Annak a vége egy kis parázs ferbli, haugyan a g.-i jegyzőék is idelátogatnak. Ej, mégis csak okosan tette, hogy otthagyta mára Erzsébetet.

E pillanatban befordult a szánkó a nyitott kapun, a Vödrös kasznár úr meghallott egy hangot, melytől nyomban libabőrös lett az egész teste.

Valaki éktelenül kiabált a folyosón és szidott valakit. Olyan hang volt az, mit mikor a kakaspulyka mérgében bugyog.

János ijedten rántotta meg a gyeplőt. Hó, hó! S bambán nézett hátra.

Vödrös csak ült a helyén és nem akart mozdulni. Az első szó, amit ki bírt magából hozni, ez volt: nagy szamár kend, János.

Aztán rezignációval kászálódott le a szánkóról.

A folyosón egy nő jött feléje. No, kiabálta, hát maguk megjöttek? Ez bizon okos volt. Mégis csak van tisztesség magában, téns úr. Még kaphat mákoscsíkot, nem késett el.

Vödrös uram szó nélkül nyomta Erzsébet asszonynak a kezébe a lábzsákot, s vonult befelé a szobájába.

-Persze, dörmögte magában, azért hittem én, hogy elállott a szél, mert az a barom a farkaskaland után meg talált fordulni, s visszafelé hajtott. A szél így hátba fújt. Stépen vagyunk. Ez oszt szép karácsony este, morogta szaggatottan, miközben a bundáját levette.

Svájci mese: A hegyi manó

Élt hajdanában egy szegény ember: sorsa mostoha volt, a balszerencse valósággal üldözte.

Rozoga kunyhója, melyben feleségével és öt gyermekével tengődött, meredek lejtőn állt, de olyan ferdén, hogy akármikor a fejükre omolhatott. A hitvány ólban egyetlen árva kecskéjük mekegett.

A falu pásztora minden reggel kihajtotta ezt a kecskét a jó füvű legelőre: de egy este a nyáj nélküle tért haza. A pásztor azt mondta, hogy biztosan a keselyű rabolta el.

Odalett az édes tejet adó, kedves jószág! A szegény ember, meg a felesége, a gyermekek sírtak-ríttak bánatukban.

- Hagyjátok már abba a sírást! - szólt az ember. - Hajnalban felmegyek a legelőre, s megkeresem a jó Muttlit!

Abbahagyták a sírást, és nyugovóra tértek.

A szegény ember még pitymallat és gyöngyharmat előtt nekivágott a hegyi útnak.

Benézett minden szakadékba, kotorékba, de a kecskét nem találta. Már alkonyodott. A sok járkálástól, kapaszkodástól elcsigázva, lepihent egy szikla tövében.

"Hol lehet az a kedves jószág? S vajon él-e még egyáltalán?" - tűnődött még egy darabig, aztán mély álomba merült.

Egyszerre csak látja, hogy egy zöld köpenykés, piros süveges manócska lopózkodik feléje, s madzagon kecskét húz maga után

Muttli volt, az bizony: de mi történt vele? Szőrén kagylók, csigahéjak csüngtek és csörögtek.

A manócska barátságosan mosolygott: lenből szőtt fehér kendőt terített eléje, rá pici fehér kecskesajtot tett, a mellé pedig egy csillogó kristálycsészét.

Az embert mély álmából szépen szóló csilingelés ébresztette. Fel sem pillantott még, mikor többször oldalba bökték. "Talán csak nem...?" - csillant benne a remény, s körülnézett.

Hát, csodák csodája: ott volt a kecske és ugrált, táncolt örömében, hogy csak úgy csilingelt rajta a sok-sok csigahéj meg kagyló. És a füvön ott fehérlett a kis lenkendő, közepén a sajt és a kristálycsésze, abban pedig friss kecsketej.

Éppen indult volna Muttlival haza, amikor a zöld köpenyes, piros süveges manócska előbukkant, s így szólt:

- Állj meg egy szóra, jóember!...A kagylókra, csigahéjakra és minden egyébre, ami a kecske szőrén csüng, jól vigyázz! Otthon mindjárt szedd le róla, kössed bele ebbe a fehér kendőbe, s hagyd éjjel az asztalon. Amit pedig reggel találsz benne, méresd meg, becsültesd fel, adj el belőle, amennyit akarsz, de a pénzzel jól gazdálkodj! A kendőt és a csészét őrizd meg, ne add oda senkinek! S még valami: akár otthon töltöd az éjszakát, akár odafent a kukoricásban, éjjelre a terítő s azon a csésze, tele friss tejszínnel, az asztalon legyen!

A manócska, mihelyt a hosszú mondókát befejezte, olyan gyorsan illant el, ahogy érkezett.

Az ember még akkor is azt hitte, hogy álmodik, amikor a kunyhó előtt ujjongva táncolta körül a jó Muttlit, s bukfencet hányt örömében az öt gyerek.

S aztán mindent úgy intézett, ahogy a manócska tanácsolta. Este a csigahéjakat, kagylókat leszedte a kecske szőréről, s a kendőbe kötötte.

Hát, reggel mit lát? Egytől egyig arany- és ezüstpénzzé változtak! Futott is kincsével mindjárt a falu legbölcsebb vénemberéhez. Az sokáig latolgatta, méricskélte, megmondta, mit ér, s az embert a városba küldte egy aranyműveshez.

Az aranyműves annyi pénzt adott érte, hogy bőven telt belőle szép házra, csűrre s egy darab jó kukoricaföldre. A jó Muttlinak pedig parádés ólat építtetett. Egyszóval felvitte az Isten a dolgát!

De azért arról, amit a manócskának ígért volt, soha meg nem feledkezett: a fehér kendőt minden este az asztalra terítette, s közepére, színültig friss tejszínnel, odatette a csészét.

Szerencséjével azonban nem dicsekedett, titkát megtartotta.

A szomszédok pedig, látván a szegény ember sorsának jobbra fordulását, gazdasága virágzását, összedugták a fejüket, s azt mondogatták:

- Szentül hiszem, szövetséget kötött a hegyi manóval!

Átdolgozta: Fazekas László

Stina Gaup-Westerlund: Sötét tél

Elszáll a napfél,
hosszabb az éjfél,
tél van, sötét tél,
hó és hidegség.
A tó már jég alatt,
az év ím elhalad,
de jön még pillanat:
ünnep leszen még.

Andrásnap már közel,
az ünnep eljön, el,
kezünk most gyújtja fel
az első lángot.
Gyermekek szép szeme
csillogva néz bele:
karácsony éjjele
hoz szebb világot.

/Ford.: Bede Anna/

Ioan Alexandru: Szüleim

Ősz szüleimet látom most menni
Föl a szegényes kis erdélyi dombra
Mintha a húnyó őszi ég alatt
Két földönjáró csillag gyalogolna

Apám vállán az új átalvető
Szentelt olaj van búza s gyertya benne
Halottak napján erdő közé tart
Hová az ősök vannak eltemetve

Bazsalikommal kezében anyám
Megy utána kendőkbe bugyoláltan
Bocskora deres tarlón nyiszorog
Mennyben a falu mint juh a gyapjában

Kék hideg csípi arcuk kiszedi
Anyácskám barna szeméből a könnyet
Föléjük ama bíborszin galamb
A déli verőben glóriát lebegtet.

/Ford.: Kányádi Sándor/

Szász Károly: Csöndesség

Olly szép tavaszi alkonyat volt,
Én kedvesemmel künn valék.
A nap már régen lehanyatlott,
Még édes-enyhe volt a lég.

A nap bucsú-csókjának lángja
Pirult az ég homlokán.
Mint kedvese után a lányka
Ugy néz az ég a nap után.

A sima róna végtelenjén
Pihenve szunyadott a tó,
Mint gyermek édes anyja keblén,
Hogy sohaja sem hallható...

Nyugot felől szellőcske rezdül
A szivünkön édesen csap át:
Hozván a kopáron keresztül
A távol erdők illatát.

Ott tulnan zöldebb tájak intnek,
De végtelen a láthatár.
Fáradtan tér meg a tekintet,
Mint hosszu utról a madár.

Az estharang imára kondul,
Vagy tán lélekcsöngettyű szólt?
Felrezzenünk a fél álombul,
Melly szivünkre, mint árny hajolt.

És öszveteszszük kezeinket,
De ajkunkon egy hang se kél:
Egymás szemébe egy tekintet,
Mellynek édes titka mély...

Van hangja viharos tengernek,
Jajgat, a kinek szive fáj:
De a boldogság néma gyermek,
Szivünk hallgat, mint most a táj.

Tompa Mihály: Karcsai templom

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok,
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz álmélkodással egy
Veres márványból alkotott
Régi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarczu ló:
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagu alak,
Ott ábrák és jegyiratok
Által boritván a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.

* * *

Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken:
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnal arczczal, harmat ajakkal
Bűbájos dalt énekeltek:

"Szállj le, szállj le csendes éjjel!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég' biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári,
Hizelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifjú szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik:
Illatfátyolunk szelétől,
Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja:
Nincs ki hallja, a midőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl!...
Éj harangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban.

S az, mit emlit a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt viz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük,
Hulló csillagok regéjét:
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára:
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!"

S a királynő légi fátylát
Szétteritvén, ráülének:
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
A ki épen koszorut font
Rózsafényből homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal:
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak...végre felkölt
A királynő bucsuzásra:
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S mig a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.

Most beérte...és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon perczben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tüne század,
S a királynő, nem hagyá el
Többé a mély vizi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal,
Nyugat vizén adta nékik:
Melly csarnoknak büszke tornyán,
Biborzászló leng az égig.

S szétonták a vizi várat:
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S mellyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavu haranggal
Két tündére szállt utána:

De a munka megszakadt most...
A vég éjfél percze múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből,
Kis folyócska vált a réten:
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a viz tart temetve:
A harangot verje félre,
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.

* * *

A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen,
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukkanván a viz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.

Szabolcska Mihály: Édes anyámnak

Egy fenyőfa-lombbal

A csöndes esték hallgatag magánya
Haza-hazajár innen is velem.
Magam a jó öreg kemencze mellé,
Kicsiny szobánkba oda képzelem.
Beszélgetünk...lelkem anyám, tudom, te
Jó Kálvinust most is úgy szereted...
- Im', sírja mellől, szívem melegével,
Ezt a kis ágat küldöm el neked.

Történetét oly szépen soha, senki,
Nem festi többé, ahogy te tudod...
Milyen szegényül éltek, asztalukra
Kalács csak egy-egy ünnepnap jutott.
S hogy sírt az anyja, mikor gyermekének
Nem adhatott mást, csak szeretetet...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Hogy élt a gyermek messze városokban,
Idegen arczú emberek között?...
Száraz kenyéren: de egy fényes angyal
Fölötte mindig hiven őrködött.
Egy fényes angyal, anyja képe-mása,
Kiről soha el nem felejtkezett...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Mennyit tanúlt, nagy Isten-félelemmel?
Hogy lett, mi kép a mi apostolunk?
Mind megbeszéljük...s útjain az Úrnak,
Mély áhitattal elgondolkozunk.
- Ah, Istenem! - még olyan épnek érzem,
Magasra hágó gyermek-hitemet: -
Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

...Lásd, egyikőnk se hitte volna egykor,
- Oh élnek, élnek még jó angyalok, -
Hogy a te édes, szép történetedbe,
Valaha ime én is bejutok.
Isten megáldja mind a két kezével,
Az angyalt, a ki őriz engemet...
- Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak,
Ezt a kis ágat küldöm én neked.

Bakó Ágnes: Az üvegmadár

 

Ez a mese a Kéktollú madárról szól, amely sohasem volt, és nem is lesz, csupán egyetlen mesében: ebben.

Mert az én mesémben igenis volt egyszer egy Kéktollú madár, aki látni akarta a telet! A történetét egyedül én tudom, s hogy ne csak én tudjam, elmesélem mindenkinek.

Szóval, az én mesémben volt egyszer egy Kéktollú madár. A fenyvesben élt sok más madárral együtt, és irtóra élvezte azt, hogy él. Tavasztól őszig a fenyvesben, ősztől tavaszig a ciprusligetben. Virradatkor fölemelte a fejét.

- Csicserri! Trillalla! - kiáltotta ujjongva a fenyvesben is, a ciprusligetben is, mert itt is, ott is így köszöntötte a napot. És a nap itt is, ott is virradatkor kelt föl. És itt is, ott is a Kéktollú madár üdvözölte elsőnek.

Alkonyatkor meg így énekelt:

- Tralilla! Csicserre!

S amikor a nap fénye ellobbant a fenyőfák vagy a ciprusok mögött, ő is bedugta fejét a szárnya alá, s aludt. Aludt békésen, hogy így élhet - és él.

Ám egyszer, úgy ősz derekán favágók jöttek a fenyvesbe. Fűrész volt a kezükben meg fejsze. És fűrészelni meg vágni kezdték a fenyőket. Kezük nyomán sorra dőltek le a hosszú szál fenyők. Az is, amelyiken a Kéktollú madár fészkelt. Át is röppent tüstént egy kicsi fenyőre. Olyan ötéves forma lehetett. Az idei hajtások még világoszöldek és puhák voltak az ágai hegyében.

Nos, egy ilyen gyönge, zöld hajtásra röppent a Kéktollú madár, és figyelt. Hát mit is jelentsen ez? Mit művelnek ebben a csöndes fenyvesben a favágók?

- A kis fenyőket meghagyjuk karácsonyig - mondta az egyik favágó, akinek nem volt se szakálla, se bajusza, holott a favágók többnyire szakállat meg bajuszt viselnek a mesékben. Az én mesémben pirospozsgás volt a favágó, és derűs volt a szeme, akár a napfény.

- Helyre kis karácsonyfák lesznek! Nem igaz? - kérdezte.

A társa bólintott. (A társának sem volt szakálla, csak éppen borostásabb volt az álla a kelleténél.)

- Ezt például - mondta, és a kis fenyőre mutatott - magam is örömest hazavinném. Azzal a kék tollú madárral egyetemben. Azon zúzmarásan, deresen! Az volna csak karácsonyfa!

És nevetett. Nevetett a pirospozsgás is.

A Kéktollú madár mindebből egy szót sem értett. Nem tudta, mi az, hogy karácsonyig. Azt sem, hogy karácsonyfa. Azt sem, hogy zúzmarásan, deresen.

És csak ült, üldögélt tátott csőrrel. Szénfekete szemében ámulat. De a kis fenyő értette. Összerezzent a gyönyörűségtől.

- Hallod, Kéktollú madár?! Alighanem karácsonyfa lesz belőlem. Hazavisz majd a borostás állú, méghozzá, ha jól értettem, veled egyetemben!

- Velem egyetemben?...- pislogott a Kéktollú madár.

- Ezt mondta.

- És mikor? És miért? És miért éppen engem? Nekem a fenyves az otthonom meg a ciprusliget. Életemben nem laktam még favágónál...

A kis fenyő nagyot kacagott. Csak úgy rezegtek az újdonatúj hajtások az ágai hegyében.

- Ó, te! - mondta. - Ó, te! Hogy mikor vinne haza? Hát karácsonykor. És hogy miért? Hát karácsonyfadísznek. S hogy miért éppen téged? Hát mert szép vagy. És azon zúzmarásan, deresen, veled egyetemben én volnék a legszebb karácsonyfa a világon.

A Kéktollú madár hallgatott. Csak nagy sokára sóhajtotta:

- Dísznek...

- De annak ám! - A kis fenyő nagyon vidám volt. Meg is nézte alaposabban a Kéktollú madarat. - Igaza van a borostás állúnak - mondta. - Azon zúzmarásan, deresen, veled egyetemben nem volna nálam csodálatosabb karácsonyfa a kerek világon.

- Mi az, hogy zúzmarásan, deresen? És mi az,hogy karácsonyfa? - kérdezte a Kéktollú madár.

A kis fenyő meghökkent.

- Ó, te! - mondta. - Ó, te! Hát persze! Honnan is tudhatnád, mikor ősz derekán elköltözöl a ciprusligetbe!

Azután szép sorjában elmondta, hogy a karácsony a fenyőfák ünnepe, és amikor beáll a tél, zúzmarásak és deresek a fák, és hull a hó, és minden puha és fehér: ezért olyan nagyon szép a tél.

- Én még sohasem láttam a telet...- mondta a Kéktollú madár, és kicsit szégyellte magát.

- Nem is fogod! - nevetett a harkály, és nevettek a többiek is mind, akik költöző madarak voltak, és körülröpdösték, trillalázták a kicsi fenyőt meg a Kéktollú madarat.

- Ideje volna, ha rendbe hoznád a szárnyadat! - mondta később az egyik. - Holnap délben útra kelünk.

- Én nem! - rázta a fejét a Kéktollú madár. - Én bevárom a telet. Látni akarom!

- Ostoba! - nevetett a harkály, és nevettek a többiek is mind, akik költöző madarak voltak. - Ostoba! Hiszen belepusztulnál! Nem bírnád te ki a fagyot!

A Kéktollú madár elcsöndesedett. A kicsi fenyőt nézte. Úgy látta, mosolyog. Mosolygott is, és ezt mondta:

- Nem bizony. Nem bírnád ki. Elpusztulnál, mint ahogyan én. Mert ha kivágnak, elpusztulok. Márpedig kivágnak, hogy karácsonyfa legyek. És a karácsonyfákat meleg szobában szokás tartani, ahol lepereg majd minden tűlevelem.

- Akkor...- A Kéktollú madárnak elakadt a szava. - Akkor...- kérdezte, és közben kiszáradt a torka - miért örülsz úgy annak, hogy karácsonyfa lehetsz?

- Ez a fenyők titka - felelte a kicsi fenyő.

- No..de... - a Kéktollú madár nagy zavarban volt, de mégis megkérdezte: - Hiúságból?

- Szeretetből.

Ezt a kicsi fenyő inkább súgta. Most nem nevetett. A Kéktollú madár tűnődve nézte.

- Nem értem - mondta végre. - Azt mondtad, hogy a szobában lehullanak majd a leveleid...

- Azt én nem érzem. Csak azt, hogy örülnek nekem. És ezt csak az értheti, aki átélte. Én gondolatban már sokszor átéltem. Csodálatos érzés, mondhatom.

- És...ha a díszed volnék...ezt érezném én is?

- Biztosra veszem. Persze csak akkor, ha örömmel vállalod.

A kicsi fenyő minden zsenge, zöld hajtása mintha egyszeriben magasabbra nyúlt volna.

- Látod, nőhetnék még magasabbra - mondta akkor. - És elvinnének a fűrésztelepre tűzifának. S nőhetnék még magasabbra, és lehetne belőlem ablakkeret meg ajtó, és nőhetnék roppant magasra, olyanra, hogy beláthatnám innen a világot...

De békességet csak egyetlen estén láthatok. Amikor megszólal a karácsonyi csengő, és gyertyafény vesz körül, és énekelnek az emberek. Amikor megajándékozzák egymást. Aznap én is ajándék leszek. Magamat adom nekik.

A kicsi fenyő elhallgatott. Bárhogyan faggatta is a Kéktollú madár, azontúl nem válaszolt. A messzi magasba nézett és mosolygott.

A Kéktollú madár pedig ezt mondta:

- Valóban titokzatosak vagytok ti, fenyők. Rengeteg mindent tudtok. Nem is értem. Hiszen szüntelen egy helyben álltok!

A kicsi fenyő most nem válaszolt. A magasba nézett. A nap éppen akkor bukott le a legmagasabb fenyőfa mögött: a Kéktollú madár pedig ezt mondta:

- Tralilla! Csicserre! - Mivel ezt szokta mondani alkonyatkor a fenyvesben is, a ciprusligetben is: azzal elaludt.

És álmodott.

És álmában tél volt és hideg. És hullt a hó, és puha és fehér volt minden, és ő azon zúzmarásan, deresen csak ült, ült a kicsi fenyő zsenge, zöld hajtásán, és nagy-nagy meleget érzett a szíve körül, mert valahol csudaszépen egy csengő szólt, és gyertyafény vette körül, és ő is ajándék volt: önmagát adta az embereknek.

"Igaza van a kicsi fenyőnek - gondolta álmában. - Ezt át kell élni. Nagyon jó érzés!"

Másnap, mikor a költöző madarak útra keltek, nem mozdult.

- Itt maradok - mondta. - Látni akarom a telet! Dísze akarok lenni a kicsi fenyőnek! Azon zúzmarásan, deresen! Azt akarom, hogy nekem is örüljenek!

- Indulj utadra! - reccsent rá a harkály. - Nem tudnál te mások öröméért egy rebbenésnyi időt sem áldozni! Ahhoz nagy erő kell. Olyan csak a karácsonyi fenyőkben lakik.

- Én is tudom már a fenyők titkát! - kiáltotta a Kéktollú madár. - Bennem is lesz majd annyi erő!

- A te dolgod - mondta a harkály és a költöző madarak mind, azzal elrepültek.

A Kéktollú madár utánuk sem nézett. Büszkén ült a kicsi fenyő zsenge, zöld hajtásán. Várta a telet.

De sohase látta meg.

Pedig egy reggel már azt hitte, megérkezett. Mert arra ébredt, hogy didereg, és fagyos a lába, és könnyű, kék tollára súlyosan nehezedik valami apró szemű fehérség. Ugyanúgy fehérlett a kicsi fenyő is, és körülötte minden. A Kéktollú madár csodálatosnak találta.

- Látom a telet! Látom a telet! - kiáltotta ujjongva. - Most már jöhetnek a favágók! Itt vagyunk mindketten azon zúzmarásan, deresen!

- Ó, te! - nevetett a kicsi fenyő. - Ó, te! Hiszen ez még csak dér! Zúzmarásak majd akkor leszünk, ha beáll a fagy!

- Faaagy? - lehelte a Kéktollú madár. - Én mondom neked, azt ne várjuk be! Szerintem csudaszépek vagyunk! Máris vihet bennünket a borostás állú! Egy kis jó meleg szobába!

- Még nem vihet - nevetett a kicsi fenyő. - Csak karácsonyeste.

- De hiszen addigra megfagyok!

- Meg. - A kicsi fenyő bólintott. - S ha megfagytál, Kéktollú madár, kéken-fehéren csillogsz majd, mint az üveg.

- Nem! - A Kéktollú madár kétségbeesve sikoltott: - Én nem! Csináljanak az emberek maguknak igazi üvegből madarat! Az én káromra ne örüljön senki! Én elrepülök a ciprusok közé!

- Akkor hát röpülj! - mondta a nap, mert épp akkor bukkant elő a fák mögül. - Sajnálatos, hogy így fordult. Szép dísze lettél volna a kicsi fenyőnek! De röpülj csak a ciprusok közé. Megvédelek, míg odaérsz. Megvédelek, mert gyönge vagy. A harkály is mondta.

- Igen...

A Kéktollú madár szégyellte ugyan, de elismerte, hogy így van. Azt is, hogy csodálja a fenyőket, és még csak nem is sejti a titkukat.

A nap lanyhán elmosolyodott.

- Indulj utadra! - mondta.

A Kéktollú madár búcsút intett a kicsi fenyőnek, aztán a nap melegében dél felé röpült.

A kicsi fenyő némán, tűnődve nézett utána.

Hosszú hetek teltek el, mire végül elmosolyodott.

- Így van jól! - súgta a többieknek. - A fenyők titkát nem ismerheti más. Biztosra veszem, egyszer majd fölcsippentenek az ágainkra egy kék tollú madarat. Azon zúzmarásan, deresen! Amely kéken-fehéren csillog! Olyat, amilyen ő lett volna! Csakhogy üvegből lesz...Mi pedig élünk.

Endrődi Sándor: Epilog a tücsök-dalokhoz

Komor, hideg, téli estén
Elmerengek hamvas tájon, nap lementén,
Hej, fölém is tél borúl már,
Innen-onnan énnekem is alkonyul már.

Puszta minden körülöttem...
Elborongok szomorún az esti ködben,
Utlan-uton, árnyból-árnyba,
Késő estből ismeretlen éjszakába.

*

Nem csüggedek én, nem csüggedek én,
Ha zord is az éjjel:
Kigyullad a fény az Isten egén
S megvi a sötéttel.

A sir sem egyéb mint hű menedék, -
Elringat a béke:
Csak szárny a halál, melyen tovaszáll
A lélek az égbe.

Paulus Utsi: Fájó szerelem

Mint görbe nyírfát
tarhegy oldalában,
a szél megcsavarta
az életemet.
Hol a nyírfa törzse
világít a földre,
sík földről, falukból
erdős hegyre vágyom,
ez az én világom,
mit én szeretek.

/Ford.: Bede Anna/

Paulus Utsi: Szülőföldem

Szülőföldem, isten hozzád!
Ösvényeid szűkek lettek.
Kelletlen, súlyos léptekkel
megyek onnét, hol felnőttem.
Anyánk szép, lágy beszédében
idegen szók sokasodnak.

Maradj velem, sátor-tája,
Gyermekkorom játszóhelye!
Rénökreink kolomphangja
lelkem soha el ne hagyja.
Rénbillogok a szememben,
szívem mélyén örök képek.

Emlékemben apám botja
s a szánkötelek, karikák,
a sátoros szán-vonulás...
Málhánk fele, patak felett,
ahogy halad a völgyeken.

El ne veszítsd számi.magad!
Méltóságodban megmaradj -

vagy minden jussod elveszett.

/Ford.: Bede Anna/

Paulus Utsi: Az új hegyi víz

Északon, fás hegyek mögött
gyermekkorom szép tájai.
Völgyek, tavak, erdős dombok,
hó, jég, nyáron mely megolvad.
Friss fű a rént csalogatja,
a dombot zöldbe borítja.

Ember duzzasztott itt tavat,
éri a számit vízáradat,
mossa a rén eledelét,
a lápokat, zsombékokat.
Hal kivetve, úton hagyva.

A tavat emberkéz markolja,
súlyokkal van összenyomva.
Földekből lettek szigetek.
Veri a víz a parti követ.
A nyírfát hullám verdesi.

/Ford.: Bede Anna/

Dsida Jenő: Karácsonyi utazás

Készülődés
Karácsony közeleg.
Én állok itt az ablakom előtt,
nézem a halkan pihenő havat,
s egy kis bokrétás, száradó fenyőt
törögetek.

Ma szívem is van,
Meg-megdobban a kabátom alatt
és csilingeli ezer kicsi csengő:
Karácsony közeleg!
Karácsony közeleg!

Útban
Csodálkozol:
Te balga kis fiú,
ma olyan vígnak látszol!
...Csillagáros betlehemi éjben
hívogat máma engem is a jászol.

Megyek! Megyek!
Az ajkam úgy dalol,
míg csörgős szánkóm megáll valahol,
s letérdelve a kis Jézus előtt,
átnyújtom neki igaz ajándékul
ezt a kis, tépett bokrétás fenyőt.

Kérdezem
Mondd, kis Jézuskám,
decemberfagyon, szélen, havon át
miért nem hozhattam Neked
egy csokor édes piros orgonát?

Most minden, minden fenyő és moha.
Pedig tudom, hogy szereted a májust,
és Teneked is szebb az orgona.

Az ünnep
Mennyből az angyal!...
Égnek a gyertyák.
Kacag az ének, terítve az asztal -
csak fáj, hogy sohse találkozik össze
a karácsony az orgonás tavasszal.

A kis Jézus beszél
Én szeretem a sápadt arcot is,
én szeretem a könnyes szemet is,
cirógatom a mellrebágyadt főt.

Akinek nincsen tettre kész,
merész,
lüktető: harcos piros orgonája,
az hozzon egy kis álmodó gallyat,
sóhajtva síró imádság fenyőt,
s az én kezem megáldja.

Hazafelé
A gyertyák elalusznak
a távolodó kórus
altató, bűvös simogató mákony...

Repül a szánkó
Csörgős csengője csilingeli csendben
Édes Karácsony!...
Tündér Karácsony!...
Boldog Karácsony!...

Gazdag Erzsi: Tél a falun

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon.

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.

Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél
"Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám, itt a hó:
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek:
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja:
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!

Antonio Machado y Ruiz: Álmodva járom...

Álmodva járom az esti
utat. A fenyvesek zöldek.
A dombot aranyfény festi.
Hímporuk szórják a tölgyek.

Hová visz az ösvény? Merre?
Dalolva megyek magamban,
vándor, csak ballagok egyre
a mélyülő alkonyatban.

"Szívembe vágott keményen
tüskéje lüktető vágynak.
Egy szép nap fogtam, kitéptem:
Nincs már a szívemben bánat."

A tájék egy pillanatra
elhallgatott és sötét lett.
Töprengett. Szélvész ríkatta
a partmenti jegenyéket.

Az alkony egyre sötétebb:
kígyózva futó ösvényem,
mely most is épp hogy fehérlett,
elmerül, elvész az éjben.

Tovább száll nótám lebegve:
"Te éles, színarany tüske,
bár ma is itt volnál egyre
a szívembe mélyen ütve!"

/Ford.: Pál Endre/

Anders Ivar Guttorm: Guovdageaidnu

Ahol metsző szelek járnak,
zivatarok dudálnak,
hópihék kavarognak,
halmokká magasodnak -
az már Guovdageaidnu.

Hol széles az ég határa,
ormokon leng a pára,
ott, ahol a domb kopár,
hol megcsillan a mocsár -
ott az Guovdageaidnu.

Ahol rövid a téli nap,
az éjszakák hosszúak,
sarki fény sziporkázik,
csillag reszketve fázik -
ott az Guovdageaidnu.

Ahol még ma is látni jól:
füst árad a sátrakból,
rének legelnek szépen,
farkas üvölt a réten -
ott az Guovdageaidnu.

Hol havon szánok zörögnek,
hol réncsengők csörögnek,
s a szánokból száll a dal
távoli barátokról,
látod Guovdageaidnut.

Hol éjféli nap sugára
mártja be aranyába
a folyót, a tavakat,
ezüstbe a patakot -
ott laknak a számik.

Hol a tavak hatalmasak,
hol tavacskák aranylanak,
gyors pisztrángok ugrálnak ott,
evezgetnek halászhajók -
ott van Guovdageaidnu.

Ahol a láp, a völgy szelíd,
hozza ízes terméseit,
legények, lányok guggolnak,
bogyókért mélyen hajolnak -
ott kellemes a nyár.

Hol legény jár a ház előtt,
mert lány csalogatja őt,
és azt, aki néki kell,
övénél ragadja el -
ott szép élni, igen.

/Ford.: Bede Anna/

Lucian Blaga: Naplemente - tengerparton

Nagy fények dagadó árnyéka,
delfinek apadó játéka...

Hullámok nyomokat temetnek -
homokban nyoma sincs neveknek.

Istenünk könnyei hullanak
nagy tenger álmába - sugarak.

Fogy a nap - hírek elenyésznek,
már homály hizlalhat meséket.

Csillag lehunyja szememet.
Vakon is látom a jeleket.

Ó, kié az idő távola?
Kié a letűnő vitorla?

Ó, kaland, napommal illó víz!
Ó te szív, szorítsd le pilláim!

/Ford.: Páskándi Géza/

Lucian Blaga: A nagy elmúlásban

Zeniten áll most fenn a déli nap.
Vizekben tükröződik lenn az ég.
Okos szemű barmok haladnak el,
s tócsákban bátran nézik képüket.
Egész mesevilág fölé
boltozódik mélyen a lomb.

Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így elhullt párja után.

Lehet, hogy szikla zúzta szét.
Lehet, hogy a föld süllyesztette el.
Hiába várok róla hírt,
csak barlangok echóznak,
s mélybe vágyó patak zuhog.

Nem kap választ a vér,
ó, ha csend volna, mily jól hallanám,
szarvaspárom hogy lép halálon át.

Tétován haladok tovább,
s mint a gyilkos, ki áldozata száját
betömi ronggyal,
öklömmel minden forrást eltömök,
hogy örökre hallgassanak,
hallgassanak.

/Ford.: Áprily Lajos/