Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Lipták Gábor: A kéményre szállt turbán

A felsőörsi hegy felől s a lovas útról hajnal óta jöttek az ütött-kopott szekerek. Maga volt ez a menet a testet öltött nyomorúság. Egy-egy gubancos szőrű, vén ökör, csontig soványodott ló vonszolta az összetákolt kocsit, mögöttük keserű arcú, komor magyarok bandukoltak. A szekérderékban agyonfoltozott zsákokban gabona, repedezett cserépedényekben tejhaszon s csutorákban, hordókban bor. Aki ebben az időben járta ezt a száz esztendeje tartó háborúkban elpusztult országot, alig hitte volna, hogy még ennyi elemózsiát össze lehet szedni ezen a letarolt, kifosztott vidéken. Nem is varázsolta volna azt elő semmiféle szép szó, se könyörgés a szerencsétlen, nyomorban élő nép eldugott pincéiből. Hanem hát a veszprémi pasának nem is volt szép szóra, könyörgésre szüksége. Ott voltak helyette széles szablyájukkal vérszomjas janicsárjai s a világ minden részéről összeszedett martalócai, akiknek puszta híre is elegendő volt ahhoz, hogy jeges félelem szorította össze a megkínzott nép szívét. S mikor nem rabszíjra fűzni, gyújtogatni, hanem csak sarcolni jöttek, még megkönnyebbülés is volt, hogy nem az életüket, hanem csak utolsó falat kenyerüket kérték.

Jól tudta a pasa, hogy martalócaival az utolsó mérő gabonát is összeszedetheti, s az utolsó épkézláb embert is kardélre hányathatja, hiszen kénye-kedvére kiszolgáltatták neki a vidéket. De azt is tudta, hogy ha mindenkit elpusztít, nem lesz, ki művelje a földet, s étellel-itallal ellássa saját rablóit. Így aztán a nagyobb hadjáratok közötti békeidőben janicsárjai helyett inkább a defterdárokat, az adószedőket küldte ki a még hegyek alján, erdők szélén, folyók, tavak partján meghúzódó, felégetett falvak üszkös falai között nyomorgó nép közé.

A nép meg jól tudta, hogy ez még mindig jobb, mintha gyermekeit fűzik rabszíjra, vagy felégetik utolsó menedékhelyét. Fogcsikorgatva hát, de előszedte pincék rejtekéből, vermek mélyéről amit félretett, és a hatalmas defterdár kijelölte napokon hordta a dézsmapincébe. Jöttek hát a nyikorgó, ócska szekerek, taligák egymás után, s azok is, akik jobb híján ketten egy saroglyán vagy a maguk hátán hordták be a dézsmát. Ahol az út emelkedett, az emberek maguk is segítettek a szerencsétlen jószágoknak, s biztatták elkeseredett szilaj haragjukban:

- Ne te, Basa! Ne te, Szultán! Húzd a magyar nyomorúságát, idd a verejtékét, hizlald Mohamed népét!

Az alsóörsi udvarház előtt ősz szakállú, potrohos defterdár ült. Jól hallotta a nagy kurjongatást, de szerencsére nem értette: vagy inkább nem akarta érteni. Mert az alsóörsi defterdárt a vénséggel együtt bölcsességgel is megáldotta Mohamed. Jól tudta, senki nem adja örömmel egyetlen marháját, utolsó véka búzáját: hadd kiabáljanak hát, ha ez könnyít nyomorúságuk kínján. Nem árt az a basának, de még a fényes képű padisahnak sem. Csak hozzák, hordják be, amit ő kirótt rájuk, mert azért meg fejével felel. Azt meg, ha már ilyen vészterhes időkben ennyi ideig meg tudta őrizni a nyakán, most nem akarta kockáztatni. És mert jó szíve volt, s nem szívesen látta ezt a nyomorúságos menetet, időnként bement a házba, s hogy könnyítsen a lelkén, nagyot húzott az aranyszínű csopakival színültig telt kőkorsóból.

Mert bár Mohamed híveinek szigorúan tilos a borital, azért még a paradicsomba kívánkozó igazhitű muzulmánnak sem könnyű anélkül elviselni ezt a nehéz földi életet.

- Csak azért kóstolgatom - fordult a szobában a padka mellett gubbasztó öreg örsi gazda felé -, hogy lássam, nem csaptok-é be, ti ebhitűek! De hát ez jó - mormolta elégedetten csettintve nyelvével.

- Jó hát - bólogatott az öreg, s aztán magában mormolva hozzátette: - Ittatok belőle eleget, Allah engedi, Allah nem engedi! Csak már egyszer mi ne engednénk!

Az öreg defterdár minden zsákot, minden csobolyát, hordót számba vett miközben furcsa ákombákomaival rótta tele a hosszú dézsmajegyzékeket. Jó félóra is elmúlt, míg végzett egy-egy emberrel, s ilyenkor mindig betért a szobába, hogy meghúzza a kőkorsó nyakát. Persze így aztán már délután jóval vidámabban, de sokkal lassabban ment a munka. A dézsmahordók is látták, hogy segít nekik a jó csopaki bor, s úgy csapták be az öreget, ahogy tudták. A kevésből persze sokat lecsalni nem lehetett, de ők örültek annak a kevésnek is, ami a zsák alján, hordó fenekén hazavihettek.

Estefelé járt már az idő, amikor az utolsó kocsi is útnak indult. Mellette hegyes bajuszú kapásember biztatgatta vidáman lovát: a szekérderékban jó fél hordó bor lapult az ócska zsákok alatt.

A defterdár akkor már annyi fáradságot sem vett magának, hogy ő menjen a korsó után: csak az udvaron álló kőasztal mellől szólongatta az öreg Dávidot. Az meg töltögetett neki szorgalmasan, miközben folyvást a muzulmán övén lógó pincekulcsot nézegette.

A törökből most akadozva, de barátságosan folyt a szó:

- Hát te meg miként kerültél ebbe a házba? - veregette meg az öreg vállát. - Ahogy nézlek, aligha ide születtél. Ez valami nagyúr háza lehetett...

- Hát nagyúré éppen nem volt - bólintott keserűen az öreg -, de dédöregapám öregapja is ebbe a házba született. Becsületes kétkezi munkáscsalád volt, mint sok ezen a vidéken, míg titeket ide nem hozott...

- A ti szerencsétek - fejezte be helyette a török, aki már félt, hogy az öreg olyat talál mondani, amiért meg kellene haragudnia, amihez pedig most igazán nem volt kedve.

- Hát így is lehet mondani - sóhajtott a vén Dávid, s újból tele töltötte az ittas igazhivő kupáját.

Mikor aztán felkelt a hold, s fénye aranyhidat festett a tóra, a török adószedő házában már békés csend honolt.

A kövér defterdár elfeledve a dézsma és a pince földi gondjait, bizonyára a muzulmán paradicsom gyönyöreiről álmodván horkolt a priccsen, amelyre Dávid gazda fektette le, amikor a maga lábán már nem tudott megállni.

Körös-körül a faluban füst szállt fel az ütött-kopott porták felől a furcsa öreg ház felé. Az esti csendben csak a tücsökciripelés hallatszott, s egy bánatos eb ugatta oktalanul az igen barátságos képű holdat, amely segített tájékozódni azoknak a falak árnyékában sompolygó szegény magyaroknak, akik most Dávid gazda hívására, csobolyókkal, kantákkal, csutorákkal felfegyverezve indultak útnak a pince ostromára, hogy éjjel szerezzék vissza a töröktől, amit nappal elrabolt tőlük.

Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Odabent horkolt a defterdár, s lent a vén Dávid őrködött a pince ajtajában, ahol némán váltották egymást a falu mindenfajta edényekkel várakozó szegényei. Dávid nemigen törődött vele, ki mennyit visz. Ami itt marad, úgyis a töröké. Inkább csak arra ügyelt, hogy amíg a pincében van, senki ne igyék, ne legyen hangoskodás. Aztán mikor már másodszor is megtelt mindenki edénye aranyos színű, jó csopaki borral, odaszólt az embereknek:

- Most már elég lesz! Valamit a basának is kell hagyni! Másként túl nagy lesz a haragja ahhoz, hogy furfanggal tudjuk csillapítani.

Azzal lezárta a pincét, a kulcsot visszaakasztotta a békésen hortyogó adószedő övére, s nagy sóhajtással leült gondolkodni, hogy mitévő legyen. Szerencsére azon nyomban észrevette, hogy a török fején álmában félrecsúszott a turbán, s Dávid ettől azonnal elfeledte minden gondját. Mosolyogva csapott a homlokára, s azzal már fel is kapta a defterdár turbánját: vette a sarokból a hosszú dióverő póznát, s annak hegyére tűzte, majd a nyitott tűzhelyen keresztül felnyújtotta egész a kémény tetejéig. Ott aztán addig mesterkedett, amíg a turbán fent maradt kéményfedőnek.

Azzal mint aki jól végezte a dolgát, lefeküdt a szoba sarkába, s néhány lépésnyire a padisah bűnös szolgájától, álomba merült.

A török arra ébredt, hogy egy légy kegyetlenül csípi kopasz fejét. Előbb álmában, aztán félálmában csapott tarkójára, de olyat, hogy attól menten felriadt.

Néhány perccel később pedig már úgy ordított, hogy kint a faluban is behúzódtak kamrájukba, akik már reggel nem tartották szükségesnek, hogy az éjszakai pinceostrom után az erdőbe menjenek.

Amint a defterdár nem találta turbánját, rögvest gyanút fogott. Ámbátor a pincekulcs ott volt a derekán, annak sem hitt, hanem sietett le a gádorba. Csak az első hordót kellett megkopogtatnia, hogy tudjon mindent.

- Pokolfajzatok, ebhitű gazemberek - üvöltötte magából kikelten -, kifosztottatok, kiraboltatok! - Aztán iszonyú káromkodások közepette Allah haragját, a padisah bosszúját idézte a falura, megígérvén, hogy a pasa janicsárjai az alsóörsiek  írmagját is kiirtják.

Akkor lépett elébe a vén Dávid.

- A hordók nem lehetnek érintetlenek - mondta csendesen -, hiszen magam hordtam fel mindegyikből a kőasztalhoz.

- Ennyit nem! - ordított a basa.

- Ki számolta azt, nagyuram? - mondta szelíden Dávid. - Meg aztán mire ez a nagy harag? Hiszen nem lopás esett itt, hanem nagy csoda!

- Mit beszélsz? - képedt el a defterdár.

- Az igazat - bólintott az öreg. - Láttam, amint éjjel fényes szárnyú angyal szállt le a házra. Mennyei ragyogás töltötte be a szobát. Aztán meg - mondta az öreg lesütött szemmel, mintha szégyenkeznék felette - igen haragosan nézett rád. Megrázott, de hát igen mélyen méltóztattál aludni. Akkor aztán haragjában lekapta a turbánodat, felvitte a kémény tetejére. Ott láthatod fent most is. Talán még kővé is változtatta.

Azzal felmutatott a kéményre, ahol a reggeli napfényben valóban úgy ragyogott a defterdár fehér turbánja, mintha kőből faragták volna.

- Megloptok! - ordította a török -, és még mesékkel áltatsz!

- Nem mese ez, uram - mondta csodálkozó arccal Dávid.- Hiszen magad mondtad, hogy a Korán tiltja a boritalt. S te bizony tegnap...

A muzulmán elsápadt.

- Allah nem törődik az igazhitűek apró botlásaival! -  legyintett.

Dávid szemlesütve ingatta fejét.

- A basa azonban, úgy vélem, inkább...

- Mit beszélsz? - hördült fel a defterdár. - Ki merészelné neki jelenteni?

- Te magad, uram - mondta széttárt karokkal Dávid, s aztán ravaszul hozzátette: - Ha ugyan egyáltalán akarsz valamit jelenteni neki, mert hiszen ki ismerné rajtad kívül azokat a jegyzékeket?

- Allah! - kiáltott álszenteskedve  a defterdár.

- Róla meg magad mondtad az imént, hogy nem törődik az igazhitűek apró botlásaival.

A török megsimogatta tar koponyáját.

- Igazságod lehet - mosolyodott el a bajusza alatt, s aztán szelídebben megszólalt: - Hanem azt a turbánt hozd le onnan, míg magam a jegyzékek után nézek...

Alsóörsön máig fennmaradt az a furcsa öreg épület, melyet a "török adószedő házaként" emlegetnek a kis Balaton menti községben, s most is mutogatják pincéjét, ahová a dézsmát begyűjtötték. Áll érdekes, magas kéménye is, amelyet turbánra emlékeztető gombos dísz koronáz. Igaz, hogy a tudósok nemrég megállapították, hogy az épület jóval korábbi eredetű, késő gótikus udvarház, és az is igaz, hogy jellegzetes kéményét meg jóval a török idők után, csak a XVIII. században építették. A ház azonban már állt a török időkben, s ki tudja, nem lakott-e benne muzulmán adószedő? Azt meg ki merné határozottan állítani, hogy azt a furcsa formájú kéményt nem éppen a defterdár kéményre szállt turbánjának emlékére építették.?