2010. szeptember // Verscsokor a természetről

2010. szeptember

Fejes István: Oh madarak!...

Oh madarak! honnan szálltok?
Hol volt akkor a hazátok,
A mikor itt fázott minden
A csikorgó jégbilincsben?

Hegyek, halmok koporsóján, -
Mint megannyi sirató lány, -
Hóvirággal koszorúzva
Álltak a fák néma búba?

Réti patak, völgyi csermely,
Megkövesült a mederben,
Mint a köny, mely el van tiltva,
De a szivet benn szoritja.

Gyász, halál volt a mezőben,
Jajgatás a levegőben:
A vad orkán megsiratta,
A mi meghalt - ő miatta...

Oh madarak, mily jó nektek!
Ám, ti vigan megfeleltek: -
"Onnan szálltunk, ottan voltunk,
A hol erről mit se tudtunk.

"Szabad szárnyunk napfény mellett,
A magasban könnyen lengett:
S hogyha szálltunk ágrul-ágra,
Ránk borult a lombok árnya.

"Hegyen, halmon, völgyön, réten,
Koszoru volt szórva széjjel,
S menyasszonyok mig kapdosták,
Dalainkat visszhangozták.

"Patakoknak renge habján
Kaczagott a kicsi hab-lány, -
Édes álmok éjszakáját
Csillagokkal álmodá át!

"Repeső zaj, pezsgő élet
Tölte ott el földet, léget,
S az örömet még tetézte,
Hogy az ég azt áldva nézte."...

Oh madarak! látom, értem,
Hogy már itt is igy lesz minden:
Hajh! de engem akkor is még
Jégbilincsbe zár az emlék!

Más világban, más hazában
Leng föl ujra tépett szárnyam,
Ott vidul fel már csak lelkem,
Ha a földet elfelejtem!

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 11:08 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Vida József: Fertő vidéke

Édenkert tüköre, gyönyörü szép tájék!
A lemenő napnak sugára süt rá még:
Bucsúcsókját nyomja szeretettel rája,
Mint az édes anya alvó magzatára.

Előttem a Fertő szürkés zöld vizével
Mint nyugovó tenger fönséggel terül el:
Csónak lebeg tükrén, ketten ülnek benne:
Egy ifju s egy lányka, talán szeretője.

A part közelében egy sereg vadkácsa
Szeli a viz tükrét csendesen uszkálva:
Itt nehány elbukik, a vizet méri meg,
Ott egymást kergetik, mint játszi gyermekek.

A tó tulsó partján városok és falvak
Szürkülő falait világitja a nap:
Felettök uszkáló vékony felhő lebeg,
Mit a hanyatló nap pirosra feste meg.

Odább kéklő hegyek s óriás alpesek:
Havas tetejöket csak alig látni meg.
Kifáradott felhők pihennek meg rajtok,
Miket az üldöző szél kergetett, hajtott.

A déli part mellett kies halomláncz van,
Kecskék legelésznek bokros oldalában,
S virágot szed a kis lányka a nyáj őre:
Talán kedvesének köt füzért belőle.

Fenn az egyik halmon ferde fakereszt áll,
Környezete csupán egy csonka fenyűszál:
Már ez sem védheti, mert nincsen teteje:
Villámszekercével az Isten vágta le.

Tiszta csermely fakad a halomtövébe,
Mintha zene volna édes csevegése,
Kicsi nefelejtsek mosolyognak szépen,
Mint kékszemű lánykák, a patak mentében.

Édenkert tüköre, gyönyörü szép tájék!...
Zöldelő halmait mintha csak látnám még,
Pedig csak a lelkem barangol felette
Édes emlékezet szárnyain lebegve.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 10:51 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Szemere Pál: Éjjeli dal

Jöszte ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már.
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

Itt vár rád szerelmed híve,
Jer ölébe, jer!
Híves éj van: ah, de szíve
Láng, s csak érted ver.

Bár a csillagok sűlyednek
S a hold elmerűl,
De hol lángja két szemednek,
Ott szebb fény derűl.

Jer hát ablakodhoz, kedves!
Minden szunnyad már:
A kisértet és szerelmes
Ide s tova jár.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 10:34 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Kisfaludy Károly: Tünő életkor

Hová tünél, éltem víg hajnala?
Derűlted annyi szép- s dicsőt igére
Míg rózsafénnyel a boldog körére
Mosolygva egy édent hímzél vala.

De lassudan bájfényed elhala:
Pályám mindég sötétb magányra tére,
S a küzdő sokba telt, de könnyü bére
Emléked csak s e lant komoly dala.

Ha távozál, taníts felejteni!
Kidúlva e kebel hajdanti kéje:
Remény-sugallva mit ragyogsz feléje?

Az ifju kornak nyájas isteni
Bucsúzva néznek a sziv lángzatára,
Ha már a létnek alkonyúl határa.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 10:28 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt, s azért az emberek Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:

- Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat és egy pálcát. A kosárba veszek halat: azzal aztán elmégy s eladod.

- Biz' a' jó lesz - mondotta Tempó -, csakugyan szeretnék valamit dolgozni - s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is biz valamit a felesége.

Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett egy pálcát: a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az urának, s mondotta:

- Eredj isten hírével, add el a halat!

Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig hazavitte.

- Hát te hol, merre jártál? - kérdezte az asszony.

Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek nem sok, annyival sem találkozott.

- Ej, ej - mondta az asszony -, hát menj olyan helyre, ahol emberek laknak. Menj a faluba meg a városba.

-Jól van - mondotta Tempó -, úgy lesz.

Másnap csakugyan el is ment, s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem ért. Egy halat, kettőt el is adott, de már a nap lefelé járt, s még mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomorúan visszafordult. Amint hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? - gondolta magában Tempó. Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az emberek meg körülvették, hordták a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó, a boldogtalan, nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképpen, s mintha semmi sem történt volna, kiabált torkaszakadtából:

- Szakana, Szakana! ( Halat! Halat!)

Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, gondolták magukban, hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta feleségének, mi történt vele.

- Ó, te boldogtalan, te - mondotta az asszony -, máskor hogyha ilyen helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy: halat! halat! - kiáltsd azt, hogy: Én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy másként bánnak veled az emberek.

Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát, s amerre ment, mindenfelé kiabálta: Halat! Halat! Aztán befordult egy kovácsműhelybe. A kovács éppen javába verte a vasat, a kemencében égett a tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát, s a vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg hogy egyszeribe elaludott a tűz. A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik, s úgy felpofozza Tempót, hogy szikrát hány a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje, füle lekonyult, úgy mendegélt haza, s elpanaszolta feleségének, hogy már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt, s mégis megverték.

- Ejnye, Tempó, ejnye - mondotta az asszony -, bolondot cselekedtél, nem lett volna szabad vizet önteni a kemencébe. Ha megint ilyen házba találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.

Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó, s másnap nagy örömmel nekiindult, vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg ember csődült össze. Vajon mit csinálnak ezek itt, gondolta magában Tempó. Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték-verték egymást.

Ahá, gondolta magában Tempó, most már tudom, hogy mit csináljak. Azt mondta a feleségem, hogy ha valahol ütni látok valakit, akkor üssek én is. Odaszaladt a verekedő házaspárhoz, a halas kosarat letette, s ahogy csak győzte, ütötte őket. Közben mind azt kiabálta:

- Segítek kendteknek, ütök én is!

Na 'iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek Tempónak, ketten közrefogták, s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény feje, s keservesen elpanaszolta a feleségének:

- Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, hogy egy ember meg a felesége hogy ütötték egymást: odamentem, én is ütöttem őket, ahogy te mondtad, s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.

- Ó, te boldogtalan, te - mondotta az asszony -, nem azt kellett volna neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El kellett volna választanod szépen.

- Na jó - mondotta az ember -, majd ezután úgy csinálok.

Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt, s amint ment az úton, látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak sz ökrök, öklelőznek szörnyen.

Ohó, ezek valami verekedő házastársak, gondolta magában Tempó. Na majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem őket.

Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt, azzal a szándékkal, hogy ismét összeöklelődzenek, Tempó közéjük szaladott, s kiáltotta nekik:

- Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben, amint jó házastársakhoz illik!

Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt, s szegény Tempót úgy keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét.

Így lett vége a szegény, ostoba Tempónak.

Átdolgozta: Benedek Elek

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 10:07 - címkék: és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék - még nincsenek kommentek

Szász Károly: Éjhajadnak

Éjhajadnak fényes fürtjét,
Ajkaidról a mosolyt,
Szemeidnek láng sugarát,
Mely egy könnyel összefolyt,
Homlokodnak halványságát,
A pirulást képeden,
Sem agyamból, sem szivemből
Többé ki nem téphetem.

Ha az éjfél álmokat hoz:
Csak képeddel álmodom.
Ha nyugonni nem tud lelkem:
Csak te vagy gondolatom.
Álmomban te látogatsz meg,
Szépen, hűm, szerelmesem!
Ébren pedig én lopózom
Ablakodhoz csöndesen...

Álmaimban: elboritasz
Éjhajaddal engemet.
Fényes napsugár-szövettel
Sző be ragyogó szemed.
Ébren: lantom dalhangjával
Álmaidat fölverem:
Fürt- s sugárért ajándékom:
Dal, virág és szerelem!-

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 7:01 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Szász Károly: Fülemile-dal

Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.

Fekszem a zöld fűbe" hanyatt,
Rengő bokor árnya alatt,
A madár mindegyre dalol,
Kihallik a bokor alól.

S amint szertehordja a szél,
Szívemben is visszhangja kél,
Szívem kellő közepében:
Olyan búsan, olyan szépen!

Azt énekli az a madár:
Egyszer van az életben nyár,
S mikor eltöltöd a nyarat,
Csak a száraz lombja marad!

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 6:53 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Virághalmi: Huszár legenda (a majlandi "DUOMO"-ról )

A majlandi téren künn a halbak előtt,
Midőn az óra már éjfélt rég elütött. -
Három huszár ember - ordináncz képében -
Üldögélt a teljes képű hold fényében:
Ketteje közülök vala még regruta,
Két kapulácziós vén a harmadika...
Nézték, bámulták a roppant szentegyházat,
Megolvastak rajta tornyot már, vagy százat:
És úgy vélekedtek: - a másik oldalán:
Még az innensőknél is több lehet talán.

Az egyik regruta igy szól nagy sokára:
"Hej, de beillenék Lovász-Patonára!"...
A falu - vagyis a város közepére,
Annak a kis régi csonkának helyére.
Fogadom, hogy szépen komótan meglenne
A fiatal rektor széles hangja benne,
Ki, ha azt most csak egy kicsit megereszti,
Fél, hogy a templomnak falát kirepeszti. -
Harangozónak is öröme telhetne:
Mert mindennap más-más toronyba mehetne,
S húzhatná az "esti"-t kicsinyen vagy nagyon,
Mint néki tetszenék vékonyan-vastagon...
Hát a legénység milly gyönyörű magasról
Könyökölhetne le a márvány karzatról:
Honnét, ha valaki kalapját leverte,
Mire a földre ér, lefuthatna érte...

"De hát Benkő bátyám! - mond a másik huszár,
A kinek fejében e gondolat rég jár -
"Mondja meg kend nekem: ott az a sok fajta
Torony ugyan mi a menykőnek van rajta?...

"Csitt öcsém, a menykőt nem kell emlegetni
Valamint az ördögöt falra festegetni...
Jól vigyázz rám...látod...ott ama sok torony
Villámháritónak vagyon a templomon: -
Mert miként az égen csupán egy nap süthet:
Úgy a menykő is csak egy toronyba üthet...
"S mire a sok között itten megtalálja
Az igazit: régen kiment a szuflája!...

De hát kinek jutott és mikép eszébe
Ennyit épiteni a templom hegyébe?...
Hosszú a meséje annak drága öcsém,
No de hisz reggelig majd csak elmondom én." -
S ezzel az egyiknek vévén a dohányát,
A másiknak pedig fogván a pipáját,
Ennek pipájában, ama dohányára
Jóizűn rágyújtott vén huszár módjára...

II.

"A régi időben Majland városában
Élt egy herczegasszony, ki az ő korában
Szépségben és kincsben heted hét országra
Sehol, de seholsem akadott párjára. -
De a kincs halmaz és pompa közepette
Egy volt, a mi őtet megkeserítette:
Férje rút volt igen, és már öregecske,
Sehogy sem szerette őt a szép menyecske:
Ő maga is szépre, fiatalra vágyott!...
Jaj, de az öreg úr rá szörnyen vigyázott.
S mintha ordináncznak tették von melléje
Soha egy lelket sem bocsátott feléje.
- "Értem, ha e lélek fiatalban lakott
"És a keresztségben férfinevet kapott. -

"Hej de, öcsém, nehéz az asszonyt megőrizni:
Jó, hogy illyen "posztot" ránk nem szoktak bízni:
Mert fogadom, minden huszonnégy órára
Negyvennyolcz órai kurta vas dukálna.

"Az öreg herczegnek hét esztendő mulva
Minden haja szála ki vala már hullva:
Orczája beesett, termete összement -
- Nálunk nem szenvedte volna a regement
Kiadta volna rég néki az "obsitot"
S e mellé a szürke invalidus-frakkot -
De minél vénebb lett, minél kiaszottabb,
Annál féltékenyebb, annál átkozottabb!...
Utóljára az a gond kezdte bántani,
Hogyha kitalálják alóla rántani
A gyékényt, - fiatal, féltett felesége
Rögtön ifjú férjet választhat helyébe: -
S hét napon, hét éjen azon törte fejét,
Hogy e szörnyűségnek mint vegye elejét.
A hetedik éjen végre hajnal felé
A nehéz kérdésnek nyítját meglelé.

"Bekomendirozta minden miniszterét,
S glédába állítván...illyen beszédre tért:
""Mondjátok meg nekem: az én holtom után
Ki fog uralkodni Majlandnak trónusán?!""
"Hát a herczegasszony!...kiáltának ezek...
...Hohó! a kormányra gyengék asszonykezek:
""Herczegkoronámat egy öcsémre hagyom,
A ki most mint követ a pápánál vagyon...
Feleségem pedig özvegyi bánatát
Apáczaklastromban gyászban sirassa át.""

"Elsápadt az asszony, szive összezsorúlt
Sáppadt orczájára keserű könynye húllt:
Nem a koronának vesztése bántotta
Szabadsága ifjú reményét síratta,
De hogy is ne: hisz az apáczaklastromból
Tilos a kijárás, mint az áristomból.

"Ekkor a herczeg a deáknak intett volt,
Ki ez intésre egy asztal mellé rukkolt
S leült, mig az urak körülte állottak,
Irván híven, a mit tollába mondottak:
- A herczeg öcscsének avandzsirozását -
- S a szép herczegasszony degredáltatását. -
Az öreg az irást szépen összetette,
S aranyos dókája zsebébe rejtette,
Mondván: hogy még egyet aluszik reája,
Mielőtt a nevét pingálná alája.

III.

"Aludtak már mind a fényes palotában,
Csak a herczegasszony hánykódott ágyában,
Nem jött álom kisírt szeme pilláira:
Hogy is ne...ha gondolt jövő napjaira!...
De egyszerre - mintha álmában történnék, -
Ágya mellett egy szép ifjú megjelenék:
Szeme ragyogó volt, mint a tiszta gyémánt,
S ragyogása közben tüzes szikrákat hányt.
Szelíden a herczegasszony fölé hajolt...
S mézes, mázos hangon hozzá imigyen szólt:
""- Ismerem, jó asszony, lelked mély bánatát,
Ámde, ha kivánod, örömre váltom át!...
S érette jutalmúl nem kérek egyebet:
Minthogy eme könyvbe írjad le nevedet.""
E nem várt bíztatás a nőre úgy hatott,
Hogy a kalamusért két kezével kapott:
De a tollnak hegye bal karjához ére,
S úgy megszúrta: rögtön kicsordúlt a vére.
S "annál jobb" - kiáltván, karját kinyújtotta,
S a tollat kicsordúlt vérébe mártotta.
S választván a könyvnek egy üres levelét,
Szép piros betűkkel beleírta nevét...

De a mint a könyvről ismét föltekintett
Kevés mult, hogy rögtön sóbálvanynyá nem lett:
Mert az ifjú helyett, ki előbb ott állott:
Azt látta, hogy maga az ördög strázsál ott,
Ki meghajtván magát, egyet vigyorított,
Szája nem volt tovább, csak fülig hasított:
S mig az asszony egész testében remegett: -
A fekete frater illy igéretet tett:
""Hogy ha semmi jót nem cselekszel e földön,
Halálod óráján nevedet kitörlöm."" -
S becsapván a könyvet hóna alá kapta
S a kénkő szag között az asszonyt ott hagyta.

* * *

S másnap kora reggel nagy lótás, futás volt:
Azt sugdosták, hogy az öreg herczeg megholt: -
Megholt bíz az: mert az ördög megfojtotta,
S így testamentomát alá nem írhatta...

Eltemették őtet szépen a kriptába: -
S az özvegy menyecske ült Majland trónjára.

Hazajött a fennsült hercsegőcs Rómából,
S csaknem fényét veszté szeme bámultából:
A mint azt a tündér szépséget meglátta,
Szivét a szerelem rögtön általjárta...
Az özvegyet rögtön ostrom alá vette,
S harmadnapra ismét ifjasszonynyá tette: -
S Majland városában két nap szerteszélylyel
Szólott a muzsika, nappal úgy mint éjjel.

IV.

Ez új házasságnak hetedik évében
Egy gondolat támadt az asszony fejében:
Hogy feléből a holt vén herczeg kincsének,
Milly szép szentegyházat épittethetnének.
S úgy lett: meg is kezdték: hordták a köveket,
Fogadtak száz féle mesterembereket:
Zörög a kalapács...zeng az ács baltája,
Két kézzel nyúl oda, a ki ért hozzája.

De mire a templom egészen elkészült
A szép herczegasszony hófehérré őszült...
S a nagy ember kaszás rá fogta kaszáját,
Ütni hallván az ő végséges óráját:...-
De mielőtt gyilkos vágását tehette,
Hirtelen ott termett az ördög mellette.
-"Megállj!...még egy perczig hagyd ez asszonyt élni,
Néhány szót akarok még véle beszélni:
Asszony! - mond - te engem csúfosan rászedtél
Mert te annak fényes templomot emeltél,
A kinek nevét kimondanom sem szabad,
Azért hát könyvemben neved írva marad,
S lelked addig fog a templomban bolygani:
Mig átkod valaki fel fogja oldani
Azzal, - hogy háromszáz hatvanőt éjjelen
A templom ajtajánál pontosan megjelen,
S az első, közép, és végső ütésnél
Az éjfélnek téged szólitand nevednél." -
És eltünt az ördög...a kasza villámlott
S az asszony lelkének hüvelye lehámlott.
...S ez a lélek ott jár hó-fehér burokban
Mai nap is folyvást az egyház csarnokban
Várva lesve azt ki nevénél szólitsa
S keserves átkától őt megszabaditsa.

Nagy kincs van igérve annak ki megváltja
De mind kudarczot vall a ki megpróbálja!...
Magam is rászántam egykoron magamat
Használván egy egész évi "urlábomat...

Minden jól ment s már az utolsó éjjelen
Járkálok fel alá...kitüzött helyemen...
...Három fertály!...no még csak egy fertályóra!
S megszabadulsz lélek a vég harangszóra!...
Én pedig a kincscsel vajjon mit csinálok?...
Mit?...Egy generális - sarzsit megvásárolok
És regementemet melléje megveszem
S - Benkő huszároknak nevemről nevezem.
Legjobb pajtásaim stabálisok lesznek.
S mindennap én velem egy asztalnál esznek.
Egész esztendeig nem lesz kirukkolás...
Bránsaft...bakparádé...avagy raitsúrozás!

Hah! de az óra üt: - egy, kettő, három, négy
Édes eszem! no még egyszer...helyeden légy!...
Jaj de a név!...a név! eszembe nem jutott!
S az idő nem állt meg, az óra lefutott...

Másnap berukkoltam s generális helyett,
Belőlem estére megint istrázsa lett.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 30. 6:34 - címkék: és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Cseh mese: Koranda

Prága város közepében élt egy igen-igen gazdag bérlő, s annak volt egy szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag is volt a leány, a kérők egymásnak adták a kilincset, de adhatták, mert a bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári vakáción beállítottak a bérlőhöz, s felajánlkoztak cselédnek. Úgy okoskodtak a hamis diákok: hátha ez a szép lány valamelyikükre ráveti a szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fúj a szél.

- Jól van - mondotta a diákoknak -, de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, mint igen), s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyezség, hogyne tetszett volna. Gondolták, majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük zöldet, vereset látott a sok éhezéstől, s egy éjjel ahányan voltak, mind visszaszöktek Prágába.

- Ej, ej, hát már visszajöttetek - mondotta egy diák, kinek Koranda volt a neve, s ki híres volt az ő huncutságairól. - No, majd én próbálok szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz, s mondta, amint következik:

- Adj'isten, gazduram. Hallom, hogy diákpajtásaim megugrottak. No hát, én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

- Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakukk megszólal. Akkor aztán mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

- Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? - kérdezte Koranda.

- Le, fiam, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott, s várta, hogy enni adjanak, mert hát étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a lánya nem törődött vele, azazhogy mit mondok: a leány úgy nevetett, hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, aki egész nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem látta, hirtelen beosont a kamrába, ott levágott egy nagy darab szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan leült a ház elé, s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

- Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? - förmedt Korandára.

- Magad, uram, ha szolgád nincs - felelt Koranda nevetve. - Nem adtak, hát gondoskodtam magamról.

- Ej, ilyen-olyan!

- Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott, s mondta:

- Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél-igyál, amennyi beléd fér.

- No, azért!

Telt-múlt az idő, hét hét után, Koranda csak lógott előre-hátra, dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt Korandára, ez csak ennyit kérdezett: Talán bizony haragszik kend? - s bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a leányával a templomba ment, s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki ne felejtse a zellert, a sárgarépát, petrezselymet, s aztán , ha jó lesz az ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, ugyancsak utánanézett az ebédnek! Kiszaladott a kertbe, egy szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát, s az ám, hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis kutya, a gazdájának a kutyája.

- Hopp, megvan! - kiáltott fel nagy örömmel. - Ó, én bolond, még keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza, fülön csípte a kis kutyát, nyakát elnyisszentette, s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. No, most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj, istenem, lett nemulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

- Ki a házamból, te cudar! - ordított a bérlő, s előrántott egy husángot, hogy elnáspángolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának, s kérdezte nagy szemtelenül:

- Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

- Nono, fiam, nono - hőkölt meg a bérlő -, mit gondolsz rólam. Dehogy haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem.

- Úgy legyen!

Telt-múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg dúlt-fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét meg a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi a huncut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte Koranda:

- Mit dolgozzak ma, gazduram?

- Tudsz is te dolgozni? - legyintett kicsinylően a gazda. - Eredj különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész nap, s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik a létrán a fedelére, s a drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind, ahány volt, darabokra törött.

Hej, uram teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda a meglátta a nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: - Hol az a gazember, hogy ölöm meg! - de bezzeg hogy megjuhászodott, amint Koranda eléje perdült, s megmutatta élesre fent bicskáját.

- Nini, mintha haragudnék kend?

- Én?! Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a cserepeket. Úgyis jobbat,szebbet akartam tetetni a házamra.

- Az már más!

No de a szegény bérlőnek nem volt se éjjele, se nappala. Hej, de szerette volna, ha már megszólalna a kakukk! De szép meleg nyár volt, hol van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp, megvan! - ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát, s mondta neki:

- Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a kertbe, mássz fel ott egy fára, s utánozd a kakukk hangját. Azzal kitelik Koranda esztendeje, mehet isten hírével.

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, ott felmászott egy almafára, s egyszerre csak elkezdett kakukkolni: Kakukk! Kakukk!

- Hé, Koranda! - kiáltott a gazda. - Hallod? Megszólalt a kakukk! Kitelt az esztendő!

Nagyot nevetett Koranda:

- Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakukk. Rosszban sántikál kend.

- Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukkolt, akárcsak egy igazi kakukk.

- De már ezt a kakukkot megnézem - mondta Koranda, s szaladt a kertbe, mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakukk, mármint hogy Teréza. Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de bizony lehullott Teréza is.

- Te az enyém, én a tiéd! - mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda, s hogy ezt hallotta, elfutotta a méreg:

- Mit! Az én leányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt elereszted!

- Jól van - mondta Koranda -, eleresztem, de akkor meg ide az orral. Vagy a lányát, vagy az orrát!

- Ejnye, ilyen-olyan hamis diákja - morgolódott a gazda, de most már nem merte mutatni haragját -, hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen megjuhászodott, s még aznap megtartották a lakodalmat.

Átdolgozta: Benedek Elek

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 10:28 - címkék: és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék - még nincsenek kommentek

Jámbor Pál (Hiador): A rózsáról

Meddig tart, ifjú, szólj,
A rózsa élete?
- Egy estig. Nem tudom:
Egész egy este-e?

Míg kelyhe ormirul
Egy harmatcsepp lehull:
Egy kurta nyári est,
Mit rózsaszínre fest,
A rózsa élete.

Meddig tart, ifjú, szólj,
A rózsa illata?
- Egy percig: nem tovább,
Ameddig bíbora.

Míg tart egy lehelet,
Míg fölkap a vihar
Egy sárga levelet:
Az illat rövid életű...
Csupán egy percig él,
Míg földrül égbe kél -
Az illat addig él.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 8:05 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Bérczy Károly: Te a nap vagy, én a föld...

Hittem, hogy majd elszakadva
Szép szemednek sugarától,
Keblemből bút, szerelmet
Kiszakasztok tőled távol.

Távol tőled, messze földön
Szivem lángolóbban égett,
Messze földről visszatértem
Újra, láthatásod végett...

Oh, hölgy, lelkem napja vagy te,
És én déli hő sugárod,
Ki a sugárt kilövelve
Hozzád ismét visszavárod.

Vagy nem, hiszen árva sorsom
Szüntelen kerülni kénytet,
Te a nap vagy, én a föld, mely
Körben jár, s nem közelithet.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 7:59 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Bérczy Károly: Volnék...

Volnék mindentudó
Rövidke percen át,
Nem nézném, a jövő
Mi jót vagy rosszat ád:

Nem nézném, mi sorsnak
Megyek én elibe,
Hanem tekintenék
Szivednek mélyibe.

S csak egyszer kellene
Oda tekintenem,
Megtudnám: leszek-e
Boldog, vagy soha nem?

Ha volnék rózsaszál,
Érted virágzanám,
S szemed tekintete
Harmatként szállna rám.

Kerted virági közt
Ott foglalnék helyet,
Hol legtöbbet mulat
Mosolygó szép szemed.

Letörnél majd talán
Egy bájos reggelen:
S dicső sors várna rám:
Meghalni kebleden.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 7:53 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Bérczy Károly: Faniszka sírján

Előttem állsz, szemem miként ha látna,
Emlékeden szívem fáj, s feldobog, -
Ki gondolná? hogy a tavasz virága
Kora sírodnak hantján nyílni fog?
Alig volt még feledve gyermekéved!
Alig derült fel élted hajnala!
Mért, oh miért kellett távozni néked?
Hisz léted ifjú, pályád szép vala!

A kék egen kis fellegek szaladnak,
Szelíd a lég, hímes-zöld a mező, -
Oh, mint örülne ő az ifjú napnak!
A rétvirágra mint mosolyogna ő!
De zárva a szem, elhúnyt bájsugára
S a kedves ajk, örökre néma az, -
A föld alatt nincs egy virág számára,
A sírfenéken nincsen új tavasz!

S itt állok én fölötte mély lakodnak,
Körültem semmi nesz nincs, semmi hang.
Csak a falombok lágyan felsusognak,
Csak messziről hallatszik egy harang, -
A múlt felszárnyal újra emlékembe,
Mutatva halvány arcaid havát, -
Egy égve fájó könny tolul szemembe,
És lelkemet komor bú rezgi át!

Oh, mondd, mi volt a fejthetetlen vonzó,
Mi engem hozzád oly hévvel csatolt?
Több, mint barátság, az nem ilyen forró,
S keblem szerelme: ez már másé volt.
De lenne osztható a sziv érzelme,
Vagy egy helyett lett volna két szivem:
Tiéd leend egynek hő szerelme -
Miként most gyászol mélyen és hiven.

S ha van vigasztalás az ily keservnek,
Megnyugtatásul bennem e hit él:
Ez volt talán jobb része életednek,
Boldog valál, s keveset szenvedél.
Kizöldül a sir, mely porod takarja
A gyors idő hozand új éveket,
Felszárad a könny, múl a sziv sohajja,
De megmarad: a hű emlékezet.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 7:47 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Jókai Mór: Az utolsó csatár

Sok dicsőt fed a föld, akinek nevéről hallgat a hír.

Aki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az, aki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.

Azokról, kiknek nevét dicsfény sugározza körül, eleget beszél a történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait nem lehet megtalálni többé.

A mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje elveszett, az óriási török tábor szétömlött az egész hazán, egyenként tördelve le a nemesek csapatjait, mik a főerő elbukása után a hont megmenteni összegyülekeztek.

Így védte magát szekérsáncai közt Dobozi, véres hadat viselve a török ellen Visegrád felett, mely helyet maig is Basaharcnak neveznek.

Ilyen hely van Varasd mellett is, melynek neve "Domokos veszte".

A hely története ez:

Gróf Frangepán a horvát és dalmát haddal, számra alig háromezren, nem tudva még a mohácsi megveretést, siettek a királlyal egyesülni: midőn Varasd felett szembejő reájok Karaman Ogli, feles török-tatár haddal: egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes Szolimán szétküldött az országot behódoltatni.

Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt, s tán ha bizton tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harca, egyedül is képes leendett elfogadni a csatát kisded maroknyi népével, hogyha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.

Húszezernyi haddal húzódott alá a hegyekről Karaman Ogli, s amint a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer fegyveres magyar és horvát bajnokot csatarendben állani.

- Sajnálom őket: sóhajta fel a török vezér, s előhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni: azután megfúvatá a kürtöket, s kiterjeszté elöttük táborát.

Azok meg nem mozdultak helyeikről, a túlnyomó erőt látva két hegy közé ékelték magokat, s hátokat egy mocsárnak vetették, melyen csak egy keskeny, csereklyés utak voltak gázolva, miken egyszerre egy embernél több nem járhatott.

Karaman Ogli látta, hogy ezek nem gondolkoztak megmenekülésről. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett. Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.

A török vezér megimádkoztatván hadait a jelenlevő ulémákkal, parancsot adott három ezred janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt megkerülve, amint a fősereg harci zaját meghallják, törjenek elő, a többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak utat a magyar seregnek a menekülésre, s mindnyájan csak egyedül Frangepán személye ellen forduljanak. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a vezér essék foglyul vagy halottul, amit előre várni nem volt nehéz, miután Frangepán mindig ott szokott járni, ahol legnagyobb a veszély.

A török és tatár vezéreknek ez volt mindig a legravaszabb taktikájuk: menekülni hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban tehessék semmivé.

Frangepán hada válogatott magyar huszárokból s harcias horvát határőrökből állt, kik mind gyakorlott céllövők voltak, s kikből egy szakaszt csatárláncba osztva előreküldött a vezér, s kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy golyóik a csatasoron kívül lovagló szpáhikat egyenként szedték le lovaikról.

Karaman Ogli hirtelen egy nagy csoport tatár lovast küldött e bosszantó csapat ellen. A tatárok hosszú dárdáikat előreszegezve, a maguk harci fortélyával félkört alkottak, egymástól elválva, mint egy szétnyílt legyező, s akkor egyszerre eget verő "hój!hoj!" kiáltással rohantak a lövöldözőkre.

A portyázó had a csatárláncból egyszerre tömeggé alakult, s közel várva elleneit oly sortüzet adott a rohanó tatárokra, hogy azok megrémülten fordultak vissza, mit látva a Varasd megyei banderiális lovagok, mintegy háromszázan utánok rugaszkodának, s közibük vágva elkezdték hátulról verni a megrémült futókat.

Karaman Ogli düh és rémület között látta, hogy ez összebonyolult tömkeleg még hadrendben álló soraihoz közeleg, s azokat is zavarba hozandja, a futó tatárok maguk fogják keresztültörni a sereg derekát...Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét sugárágyút, s azokat megtöltetve láncokkal és szeges zsákokkal, egyenesen az összekeveredett tömeg közé lövetett velök: a lövés seperte a vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt, s nehány perc múlva nyíltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.

A muskétás ezred még állt négyszögbe verve a tér közepén: ekkor Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka egy tömegbe gyűjtve hatezer szpáhit és arnót lovast, azokat egy ékalakú csapattá rendezé, mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva, s ez ék hegyére állt Szadi Mehemed maga, egy roppant termetű renegát, ki vitézségéről a harcban, s kegyetlenségéről a harc után egyiránt ismeretes volt.

A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt, s elkezde lassan a fősereghez visszavonulni.

Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy zászlót lehetne számlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott, s azzal hármas "Allah!" ordítás tört fel az égbe. Amint a harmadik kiáltás elhangzott, egyszerre megindult a roppant tömeg, a föld rengett a roham dübörgése alatt, mely mindig közelebb kezde hangzani.

A kisded csapat szabályosan, rendben vonult hátra, s midőn az ellen mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit ellene.

Tizennégy zászló e lövés után lebukott, de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre: a lövészcsapat erre hirtelen felbomlott, s rendetlen futással rohant a deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.

Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket, a golyók egész utcákat vágtak közöttük, de fel nem tarthaták azokat, amint a megindult jeget a jégtörő csak széthasítja, de meg nem gátolja.

A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni, társai mindig hátrább hagyták, tántorogva, ingadozva futott, néha elbukott, de ismét felkapaszkodék, felvette nehéz fegyverét, és futott vele odább. Ha e fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.

Végre ereje fogytán megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé, összeroskadva ott maradt a rohanó lovasok előtt. Ki figyelt volna reá?

Amint a roham eleje közel jutott, hirtelen felkapta fegyverét, célzott, a fegyver eldördült, s a lovasság vezére, Szadi Mehemed megszűnt vitéz lenni a harcban, kegyetlen a harc után: e lövés neki volt szánva, és ő holtan esett le lováról, a roham éppen úgy eltapodta az ő holttestét, mint azon bajnokét, aki őt megölte.

Frangepán táborában örömujjongás hallatott, amint az alvezért esni láták, s ha a vezér engedi, szemberohantak volna elleneikre: de Frangepán helyben maradást parancsolt, a tér nagyon kedvező volt az ő hadának, mely jobbára gyalogságból állott, a mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint szokott mocsárokhoz közel, vízjárásos helyeken lenni, e gödrök megzavarták a török lovasságot, megtörték a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, s a gyalogság lándzsával rohant a török lovasokra, Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva harcosait, a vér kardmarkolatán csorgott alá, s szemeiben egész hadsereg lelke lángolt. Az ádáz roham már szinte vissza volt verve, midőn az oldalt levő hegyekből hirtelen előtörnek a janicsárok ezredei, kik azalatt a sereg szárnyát megkerülték.

Karaman Ogli csataterve sikerült: e ravaszság által a magyar had két részre lőn szakítva, mégpedig úgy, hogy Frangepán a kisebb résznél maradt.

A harc rögtön más alakot vőn: a törökök utat nyitottak a derékseregnek, s minden erejökkel a kisebb töredéket fogták körül, mely ekként a mocsárnak lőn szorítva.

Frangepán hirtelen egy csoport huszár közepére véve a mocsárpart hosszában nyargalt végig vele, utat keresve, melyen megszabadíthassák. A szpáhik mindenütt nyomukban, észrevették, hogy a vezér közöttük van, s most ezt bármi áron el kelle fogni. A huszárok folyvást harcolva üldözőikkel futottak a mocsár szélében, egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük, némely lovastul az iszapba dűlt, s aztán a rohanóktól a nád közé gázoltatott: végre a kifáradt maradvány kénytelen volt magát életre-halálra megadni. A diadalittas győztesek csak ekkor vették észre, hogy győzelmük bére, a fővezér nincs az elfogottak között. Az űzés során lováról letaszíttatva a mocsárba esett, s miután üldözői keresztülgázoltak rajta, egy gazdátlan maradt paripára felszökött, s egy gyalog horvát katonától vezetve elkezde a mocsár belsején keresztülmenekülni, egyikén azon ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak egyes ember gázolhat nagy életveszéllyel keresztül.

- Utána! ordíták a törökök, amint észrevevék a menekvőt: dicsőség, jutalom annak, ki őt elfogja! A futó vezér alig lehetett kétszáz lépésnyire az üldözőktől.

Ekkor tizenkét nemes bajnok, kik Frangepán legelső hadnagyai voltak, összeszövetkezék, hogy a vezér futását fedezze.

A mocsárba vezető úthoz csak egy keskeny földnyelven keresztül lehete jutni, mellette kétfelől feneketlen iszap, hínár és vízmoha, mely lovagot lovastul elnyel.

E keskeny gátra állt fel a tizenkét hadnagy az egész török tábor ellen, nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal, hanem csak nehány pillanatnyi időnyerésért a futó vezér számára.

A gáton csak két ember állhatott egymás mellett. Párosan álltak egymás mögé a védők: a szpáhik csak kettővel vívhattak egyszerre: a többi azalatt várt, míg rákerül a sor.

A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat, s ők a mocsárba hullva nyomorultul megölettek.

Ekkor a legközelebb állók jöttek elő.

A kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenök szegezett lándzsák hegyei közé, nem is védték magukat, csak karjaikat arcuk elé tartva veték magukat a halálba, s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is eltakarva arcaikat: tán hogy ne lássák a halált? vagy hogy arcukat ne érintse a gyilkoló vas.

De a sebes roham utat nyitott az utánuk következő párnak: ezek alávágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, s elkapva azoknak nyeleit, levagdalták a legközelebb állókat, s még több percig lehete villogó kardjaikat látni, amint jobbra-balra oszták csapásaikat, s midőn már lovaikról leestek, még ott is halálra küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztülgázolni ízenként széttagolt testeiken, mert amíg egy karja mozgott, addig védte magát mindegyik.

Ekkor jött a negyedik pár, ügyes két bátor férfi, kik páratlan lélekjelenléttel magukat szüntelen védelmi állásban tartva, ravasz fordulataikkal inkább időt nyerni, mint sebet osztani törekedtek, s e fárasztó harcot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben végképp eltűnni látszott.

E makacs, hidegvérű viadal, mely a gőgöd győzőket diadaluk koszorújától fosztá meg, lángoló haragra tüzelte e törököket, s a két hősre, kik halálsápadt arccal, hidegvérrel, nyugodt karral harcoltak a nem rettegett halállal szemben, csoportjai rohantak a veszettül tóduló ellenségnek, egymást a sárba tiporva, többen a hínárba ugrattak lovaikkal, úgy törekedve hozzájuk juthatni.

Végre sebektől rakottan elhullt a két bajnok, a holttesteiken keresztülrohanva a bőszült ellen leszorítá az ötödik párt is.

Csak ketten maradtak még.

Most e két utolsó hős állt elő a halálharcra.

Egy ősz öreg férfi, fehér szakállal és egy atlétai termetű bajnok.

Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér fürteitől az öregnek, kemény csapásaitól az ifjúnak.

Sebesen és súlyosan, mint a villám hullottak a férfi csapásai, az eléje szegezett dárdanyelek nádként törtek meg széles kardja ütéseitől: míg az öreg, mint sírból felkelt kísértet, alig bírta kardját emelni, s mégis visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orcájától s sötét szemeitől.

Karaman Ogli maga is közelből nézte a viadalt, s bámulat ragadta meg a vívók iránt, hirtelen a mellette álló Armán béghez fordulva, meghagyá neki, hogy ama két férfinak vigyen kegyelmet, és senki meg ne ölje őket.

Az a viadal helyére nyargalt, fehér turbánkendőjét lobogtatva, s kiálta a harcolóknak:" megálljatok!"

Szavát elnyelte a harci lárma. Az ősz ember éppen akkor esett hanyatt lováról, egy lándzsa jól szívén találta.

Csak egy maradt még hátra. De ez egybe látszott valamennyinek lelke szállani: a széles, fényes acél, vérrel markolatig festve villámlott a levegőben, halálkiáltástól kísérve, amidőn lecsapott.

- Megálljatok! kiáltá Armán bég, a harcolók közé furakodva s a bátor harcosig törve magát.

- Megállj magyar: szólt hozzá: neked meghalnod nem szabad, menekülnöd nem lehet, derék katona kér derék katonát: add meg magad.

A férfi nem felelt, hanem vagdalkozott jobbra-balra. Armán bég megtiltá, hogy őt fegyverrel érintsék.

Végre a ló elkezdett alatta reszketni, a nemes állat három lándzsadöfést kapott már, szomorúan emelé fel fejét, mintha urát akarná még meglátni, és búcsút venni tőle.

A bajnok érzé, hogy lova reszket alatta, s akkor lebocsátva kardját, kengyelében felemelkedék, s körültekinte.

Látta, amint háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán megmenekülve fut tova.

Szétnézett a csatatéren, sötét szemei szomorúan tekintének végig az alkonyodó vidéken, arcára borongó homály szálla, a harcdüh eltűnt arról, s homlokának redői lesimultak: csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, ahol övébe rejtve voltak kései: egy fohász tört ki kebléből, azon pillanatban valami fényeset láttak villanni kezében, s a hős saját késével szíven szúrva hullott le lováról.

A meleg vér az eléje tartott kegyelem jelére, a fehér kendőre ömlött.

E férfi volt K e z y D o m o k o s.

A megmenekült Frangepán azon a helyen, ahol a hős férfi társaival együtt elesett, egy kőoroszlányt állíttata fel emlékül.

A kőoroszlány rég elpusztult, de e csata emléke örök betűvel van feljegyezve a történet hasábjain.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 29. 6:58 - címkék: és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Felső-Indus vidéki mese: A tigris és a nyúl

Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak nem volt nyugodalma. Akár éhes volt, akár nem, ami állatot előtalált, azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta:

- Határozzuk el, hogy mindennap sorsot húzunk, s akit a sors talál, az menjen el a tigrishez, azt egye meg. Mindennap kap egy állatot, s ezzel megelégedhetik.

Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajon elfogadja-e majd a tigris. Írtak egy szép instanciát, amit elvittek a tigrishez. Nagy alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl.

- Ohó, nem addig a'! - mondotta a tigris. - Hát mit csináljak én a fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem marcangolhatok, amikor nekem tetszik? Isten is azt parancsolta, hogy az ember is maga szerezze meg a kenyerét.

De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak mindennap délben egy állat a barlangjában ott legyen. Hát csakugyan úgy is lett. Mindennap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás talált, megjelent pontosan, s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában:

- Mégiscsak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris barlangjába!

Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki, hogy így meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek állni. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra, eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult.

- Na, most megyek - mondotta a többieknek.

Hiszen éppen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából, szörnyű nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet, s mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett:

- Mit, hát erre a nyomorú kicsi nyúlra várattak engem?

A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult, s úgy mondta:

- Bocsáss meg nekem, ó, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok, hanem a testvérem az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba, hanem útközben mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy másik tigrisnek, és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott álltam én is, mondottam is neki: Megállj, tigris, ez az állat nem a te állatod, ez egy másik tigrisé, majd meglakolsz te ezért! Ám az a tigris nagy hetykén azt válaszolta: Eredj csak hát a tigrisedhez, s mondd meg neki, ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba, s majd meglátjuk, hogy melyik erősebb kettőnk közül. Hát én, ó, hatalmas tigris, csak azért jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld meg a cudart.

Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, amikor ezt az üzenetet hallotta!

- Előre! Vezess! - kiáltotta a nyúlnak.

A nyúl elindult, a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrű erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt, s úgy tett, mint aki fél erősen.

- Hát te mit félsz? - ordított rá a tigris.

- Ó, hogyne félnék - mondotta a nyúl -, mikor itt van mindjárt a másik tigrisnek a barlangja.

- Hol van? Hol van? - kiáltotta a tigris, s vérben forgott a szeme. Nézett körül, jobbra-balra, mindenfelé.

- Itt van, itt - szepegett a nyúl.

Mondotta a tigris:

- Gyere ide, s mutasd meg nekem!

- Jól van, megmutatom, hogyha hátadra veszel.

A tigris a ravasz nyulat szépen a hátára vette, s úgy vitte tovább. Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek.

- Itt van a barlang - mondotta a nyúl -, nézz csak be, ott van a rabló. Nem látod?

Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris, egyszeribe meglátta magát benne, s látta e nyúlnak is a képét. Azt hitte, hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat, s abban a pillanatban leugrott a mélységbe.

Hiszen ha leugrott, ott éppen jó helyen volt.

Szörnyű halálnak halálával halt meg.

Átdolgozta: Benedek Elek

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 8:07 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek

Vítezslav Nezval: A vizimanó románca

Vén szikla áll a vysehradi hídnál,
de sokszor álltunk, szerelmem, e sziklán.

De sokszor néztünk éjfélig a mélybe,
de fénylett akkor az éjszaka fénye,

de suhant a Moldva kifényesedve:
csak néztük szívszorongva, szédelegve.

Mily árva vagyok nélküled, szerelmem,
mily hirtelen hagytál magamra engem.

A kezed fürge, mint hal a folyóban,
szemednél víz se zöldelhetne jobban.

Puha hullámot vés a szád a számra,
holdtöltekor, mondd, mért vagyok oly árva?

A bánat szívemet majd széthasítja,
hogy nézzek most erre a hosszu hídra?

Utoljára, amikor még szerettél,
Podskaliba, mondd csak, minek siettél?

Házad van ott meg földed, azt felelted,
nincs ott házszám, kis ház a nyárfa mellett.

Lábad alatt holdas-zöldes a járda,
vigyázz, ez a Vizimanó tanyája!

Hó-bőröm, szén-hajam igézi, mondják,
s holdtöltekor fenekeli porontyát.

Mért forr a víz ma, mi növeli lázát,
Vizimanó cukrozza el a kását?

Miért oly fekete ma a Moldva,
sütögeti a Vizimanó csókja?

Ha várva várlak, miért hagysz magamra,
holdtöltekor úgy vonz a Moldva habja.

Mért tapossa ezt a sziklát a lábad,
ó, miért vágyom annyira utánad?

Éjfél van, kuvik haragszik a holdra,
a sírokat a hold bearanyozza,

teljes, nagy éjfél, holdas ragyogásban,
szellem suhan az elhagyott lakásban,

vonat fütyöl és eltünik sipolva,
sziklára hajlik az éjszaka holdja,

s kinek szivét a bánat széthasítja,
kiáll a lány a vysehradi hídra.

Fején korom-haj, hószín bőr a karján,
és hold rózsája ring a Moldva habján,

s oldott haját könnyü szél zilálja,
mosolyt forraszt a rózsára szája.

És lassu szívvel lassu dalt dalolva,
csillag-illatot szíva ring a Moldva...

/Ford.: Orbán Ottó/

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 7:27 - címkék: és kategóriák: Kategória nélküli versek - még nincsenek kommentek

Mentovich Ferenc: Az őrültek sírja

Észak hegyes vidékén...ott, ahol
A Kárpát e hazába behajol
Magára hagyva egy vad szikla áll.
Felhőkbe nyúló orma oly magas,
Hogy élő lény csak a királyi sas
S a zúgó felhő az, mi rája száll.

A szirt tövénél csendben szabadon,
Magányos völgy, árnyas liget vagyon,
A völgy ölében szellők lengenek,
És a liget daloktól áradoz
Miként ha volna lant, szentelt koboz,
Melyet szelíden megpendítenek.

E szüntelen zengő lant húrjai -
Miknek zengését oly jó hallani -
A kis pacsirta és a csalogány,
A dalt itt semmi sem zavarja meg
Csupán a kő, melyet a förgeteg
Letört magasan a bérc oldalán.

Így áll a völgy. Fenn a tető pedig,
Mely a felhők fölé emelkedik
Nem mutat semminemü életet.
E lombtalan tető, e tar orom,
Melyen csak felhő száll meg olykoron
Sírkő gyanánt áll a vidék felett.

E sírköven sötét felhő a gyász,
Az írás rajt törés, rom, szakadás,
És villámoktól bevagdalt jegyek:
Ezen jegyekből kiolvashatók
A sír halotti: a vén századok,
Melyek alatta sirba tüntenek.

Lejjebb azonban a tető alatt
A bércnek arca más képet mutat.
Egy kis forrás ered szikláiból
Máskép a táj itt is örömtelen
Olyan, minő a feldult arc, melyen
Szüntelenül könyeknek árja foly.

S nem messze, hol a forrás felbuzog
Kiáll merészen egy vad sziklafok,
Egy, a mélység fölé nyúló hegyél.
Emelve rá egy kőkereszt vagyon,
Hol minden reggel, minden alkonyon
Egy ősz zarándok istenhez beszél.

A táj csöndes. A nap épen lement...
Ott áll az ősz sötét mezébe fent
Tekintetével szerte tétováz,
Majd ég felé emelve két kezét
Letérdepel...s ekép kel a beszéd,
Eképen kel ajkáról a fohász.

"Elhagytam e földet s örömeit,
A föld örömre engem nem derít:
Itt állok én magasan e hegyen.
Lépcső gyanánt szolgálnak e hegyek,
Miken tehozzád közelebb megyek
Dicső atyám, felséges Istenem!

Itt a magasban fényesebb a nap,
A föld sötétebb és homályosabb,
Eltünnek itt a földi örömök.
Hisz romjain e bérc szikláinak
Dicső neved vagyon fölmetszve csak,
Dicső neved, a megszentelt örök.

Keblem miként egy jéglap oly hideg
Nem jön hozzá, nem látogatja meg
A földiségnek bünös melege.
De annál fényesebben felragyog,
E sima jégről a menny s a csillagok
Vezérvilágu szent szövétneke.

Lelkem szabad, mint idefenn a lég
Lefoszlott róla minden kötelék,
Mely a földhöz csatolta szárnyait,
Szabad szárnyakon repülhet feléd,
Ki a roppant világot épitéd
S a csillagoknak miriádjait,

Csak így lehet...csak így lehet nekem
Körüllebegnem e nagy tengeren:
Bölcsességed végtelen tengerén,
Hol minden lépten és minden nyomon
Az ég boltján, a kék hullámokon
Hogy jó s igaz vagy, csak azt látom én!"

Így szólt az ősz felkölt kebellel és
Ha föl nem hangzik egy vad nevetés,
Őrült kacaj, tovább beszélne még.
"Tovább, tovább...oh szép, szép ha ha ha!
Ily szent beszédet nem hallék soha,
Minden szó benne tiszta bölcseség."

Szól s föltekint a mélyből oda lenn
Egy rémes arc, amelyen végtelen
Kín s fájdalomnak tűnik föl nyoma,
Egy arc, melyen sebeknek helye forr,
Melyen csalódás, szenvedés, nyomor,
Mélyen rovott barázdákat vona.

"S ki vagy te ott? - ekép folytatva szól -
Aki hazug beszédet olvasol
A természet könyvének lapjain,
Míg odafenn őt hőn magasztalod,
Szörnyű dolgok történnek itt alatt
A föld szinén, sötétlő hantjain.

Mást láttam én itt...fészkéből kikelt
A kismadár, s oly szépen énekelt
Hogy rábámult az alkony és az est:
Tán épen őt, istent magasztalá,
Eljött az ölyv, és íme felfalá
A lelkesedve zengő énekest.

Ez-e jósága?...igazságról
Multam könyvének minden lapja szól.
Előttem szent volt becsület, erény,
Értök véremmel éltem áldozám
S a becsület és erénynek aranyán
Csak a csalódást s szenvedést nyerém.

S nem zugolódtam és nem csüggedék
Gondoltam: hisz jó odafenn az ég,
S mindazt, mi most egy percre elveszett,
Még visszaadja...a tengernyi bajt
Örömnapokkal adja vissza majd,
Még kamatostól mindent megfizet.

S eljött a rég ohajtott percenet,
Menny és pokol egymással harcra kelt,
A szörnyü harcban én is ott valék,
Harcoltam s azt nyerém jutalmomul,
Hogy a szabadság szent zászlóiból,
Egy tépett rongyot én is elhozék.

S ki vagy, kinek a vesztett harc után
Isten jósága zeng föl ajakán
Te ember nem vagy...ember nem lehet
Olyan természetü, miként az eb,
Mely annál nyájasabb, hüségesebb
Mentől többet sujtották s szenvedett.

Mi gondolat szállá meg lelkemet?!
Hah úgy van, úgy, amott a bérc felett
Az isten vagy, ki könyörögsz s beszélsz:
Minthogy az ember többé nem szeret
Önnönmagadnak dalt, dicséretet
Mondandó emberképet öltözél.

De szűmnek véled számadása van",
Így végzi s őrülten felrohan,
Az ut sziklái közt jobbra, balra tér,
De léptei az utat elhagyák,
Mikép a zerge szirtről szirtre hág,
Csak egy-két perc s ím a tetőre ér.

Az alantálló mindent láthatott:
Hogy átölelvén az imádkozót,
Mint ragadá le a mélység felé.
S minő nyugodt volt az ősz remete
Sugárzó arca, szent tekintete,
Amint azt buzgón éghez emelé.

Még küzdenek...de ím egy végrobaj
Egy zuhanás, egy tompa hangu jaj
S a csendtörő zúgásnak vége van.
Elmult a zaj...nem hallszik semmi csak
Véres nyomok, vérfoltok látszanak
A szirttetőn, a meredek falon.

Csend lőn a szörnyü zuhanás után,
Elhallgatott a zengő csalogány
A völgy ölén, a lomb ernyő alatt.
Oh szánó dalnok kezd el, újra kezd,
Könyharmatoddal jőjj el csöndes est
Sirassátok meg a halottakat.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 7:06 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Mentovich Ferenc: Lejt a Maros...

Lejt a Maros, fáradt vándor gyanánt
Mindig előbbre és előbbre kél:
Hulláma zúg: hangos vándordal az,
Tudjátok-é dalában mit beszél?

Azt mondja: oh mi szép e bérc s hegyek,
S mi szép a lomb a bércek oldalán!
Mégis, mégis maradnom nem lehet,
A bércen túl testvérem vár reám.

S mit énekel a halmok hűs szele,
Midőn átlépvén a bércek falát
A távol puszták közepéhez ér?...
Tudjátok-e a szellő vándordalát?

Oh szép az erdő, melyet elhagyék:
De itt e pusztán mégis jobb nekem,
Nem oly nehéz, de könnyebb itt a lég,
Nincs annyi könny és felhő az egen.

S ha megnyílnának elzárt ajkai,
Tudjátok-é a bérc mit szólana,
A bérc, melynek nyugot felé a nagy
Térségre van fordítva homloka:

Oh szép e bércek és erdők hona,
Szép a virág az erdőbokrokon -
Mégis nyugotra fordítom fejem: -
Enyhébb a lég ott s melegebb vagyon.

S midőn így szólna a sziklák foka,
Így zeng a szellő a mezők felett,
S hideg keblével a vándor folyó -
A szív, a szív beszélne egyebet?!

A szív csupán ne zengné s mondaná?
A bércen túl testvér velünk a hon:
Ott nincsen annyi felhő az egen,
Enyhébb a lég és melegebb vagyon.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 5:56 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Dömény Ferencz: Zrinyi Miklós

Dráva szélén, Dráva partján,
Nagy sereggel áll az ozmán...
Nagy sereggel, - - nagy haraggal
Száll most szembe a magyarral...
Sok töröknek kardja
Villog a magyarra.

Legelőbb is Szigetvára
Van kitüzve ostromlásra...
Zrinyi Miklós bent a várba,
Készen élet, és halálra:...
Bízik Istenében,
Bízik hű népében. -

- Szigetvárnak kapitányja,
Szolimán javad kivánja -
Azt izeni szépen néked,
Add fel ezt a hitvány fészket...
Add fel a várt, add fel
Magad menj békével... -

- Törököknek a császárja
Tőlem azt hiába várja...
Kardcsapás nélkül megadni
Önmagát,...s a porba hullni -
- Porba hull a gyáva -
Nem magyar szokása. -

Hull a golyó mint a zápor,
Nagy felhő a török tábor...
- Kis darabföld Szigetvára
El is mossa nem sokára
Elmossa a zápor
A nagy török tábor...

Csak a benső vár van hátra,
Oda ember kell a gátra!...
Egy nagy ajtót kell kinyitni,
S ugy lehet a várba jutni...
Akkor lesz ám meleg
Mikor a nyílik meg...

Egy nagy ágyú van mögötte,
- Sárga rézből - van kiöntve...
De a kit majd czélba vesz az
Sárga réznél sárgább lesz az...
Tele van az vassal,
Gyilkoló halállal...

Elhullott vitézek kardja,
Lándzsák kopják tört darabja...
A mi vas csak volt a várban
Mind ott hever a torkában
Mindegyik egy halál,
Jaj annak kit talál...

Bent a várnak udvarában,
Jár kel Zrinyi diszruhában,...
Mintha esküvőre menne,
Lógg a vállán czifra mente...
Pedig halálára
Öltözött fel mára. -

Száz arany van a zsebében,
Villogó kard a kezében...
Hogy ha nem villoghat a kard,
Hogy ha halva összeroskad -
Legyen, mit elvigyen
A ki hozzá megyen. -

- Körül van már a vár véve,
Innen ki nem megyünk élve...
Esedezni, rimánkodni,
A ki tud, az ki fog jutni...
Menjen a ki akar,
Maradjon, ki magyar. -

A ki hitvány, a ki gyáva,
A ki mász a föld porába,
A ki nyalja mások talpát,
Az csak menjen a meddig lát
Török császár néki
Kegyelmét igéri - -

- - Kinek nem kedves hazája,
Kinek élte, - s vére drága...
Kinek nincsen becsülete,
S a nélkül is van élete
Könyörögjön szépen,
Eleresztik épen...

Szóla Zrinyi:...kis csapatja
Fényes kardját villogtatja,
Villog a kard,...dobog a szív...
Hazájához mindegyik hív...
Ha szerették élve,
Meg is halnak értte. -

Jön a török,...a vár hídja
A sok népet alig bírja
Négyesével hármasával
- Égbe szálló orditással -
Rohannak a várba,
Parancsszót se várva. -

Egy hatalmas dördülésre,
- Az utolsó nagy lövésre -
Reccsen a híd,...jobbra balra
Hull a török a patakba...
Szőke viznek habja
A vért odább adja. -

Szőke viznek véres habja
Szolimánnak azt susogja...
Elveszett a néped dísze...
Erős lenni tudsz-e, bírsz-e?...
Szegény dehogy tudott
Halva összerogyott. -

Uj csapat jön,...uj haraggal,
Szikrázó szem, - éles karddal...
S mint a gáton átcsapott viz
Mindent ront s magával hord visz
A mi utját állja -
Ugy rohan a várba...

Harczi zaj kél,...harczi lárma,
Csattog a kard,...cseng a dárda...
Csillog villog a kard éle
A hegyéről foly a vér le...
Ha egy helyre menne,
Egész patak lenne...

Tizszer annyi ellenséggel
Harczol Zrinyi vitézséggel...
De mi haszna,...mind hiába
A halál csak megtalálja...
Megtalálja végre,
Kifoly drága vére...

Vitézsége, hős halála
A történet táblájára
Fel van vésve...és örökre
Ott fog állni tündökölve...
Tündöklése annak
Kincse a magyarnak.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 5:31 - címkék: és kategóriák: Balladák - még nincsenek kommentek

Szemere Miklós: A szerelmes bölcshez

Bárha bölcs vagy, - ha szerelmes
Lettél egy ifju leányba:
Oda minden bölcsességed!
Bölcsebb nálad a szék lába!
A nap vegyész - serpenyűdben,
A föld méhét bonczolod:
De a szerelem titkában
Egy kis lyány - professzorod!

Hatalmasb a földrengésnél
Egy puha kéz szoritása,
A villámnál a mosolygó
Édes ajak csattanása:
Szöghaja egy gyönge szála
A zsarnok béklyóinál.
Ha szerelmes vagy fülig, a
Bölcsesség tótágast áll.

A hölgy fortély: macskafortély:
Bármi éhes az egérre,
Megfogja, majd futni hagyja,
De nem ereszti messzére..
Tiltó, vonzó szemjátéka:
Kuszált fonaltömkeleg,
Csak ki többször volt szerelmes,
Csupán az oldhatja meg.

Be vagy fonva, megbüvölve,
A lány villanyos szemével,
Fejeddel oly könnyen játszik,
Mint a gombostű fejével:
S volna szemed bár oly nagy mint
Levesestál, megvakulsz:
A szerelem: farkasverem,
Hunyt szemmel gödrébe hullsz.

Boszorkánynak látja más tán
Széped', - te, ég angyalának:
Megvet? - mint a beteg pulyka
Nyögöd kinod fűnek, fának.
S esküdre, hogy parancsának
Holtig hű lovagja léssz:
Hogy szerelmed' megkisértse,
Három hőspróbára tész'.

"Lovagold meg a göcsei
Bősz sárkányt!" - meglovagoltad! -
"Rántsd ki a vasorru bába
Két zápfogát!" - kirántottad! -
Végre: "Száz siró poétánk
Versét átolvassad mind!" -
E hőspróbát is kiálltad, -
S most, feléd fél keggyel int.

Hejhaj! mint egy kecskebak, oly
Nagyot ugrik reménységed!
Neve napján czipőjéből
Iszod a bort, s őrültséget:
Boldog czipő! azaz boldog
Ifjukor és szerelem!
A nagyanyák czipőjéből -
Nem iszik már senki sem!

S rózsaajka csevegése
Bár szellemi ákombákom:
Szived örömtánczot jár e
Szarkaláb-ugrándozáson:
S légy bár szónok, ha fölkéred
Hitvesűl, - a vallomás:
Reszkető ajk dadogása,
Félénk macskanyávogás.

Igent mondott? - kéjbódultan
Térdeidről talpra szöksz. Jó
Hogy karcsu vagy! - megjárta egy
Három mázsát nyomott golyhó:
Fölkelni a térdeplésből
Nem birt, bármint küzködött,
Két szolgával emeltette
Föl a lyány, kaczaj között. -

Nős vagy tehát már! de szíved
S lábad újabb nyügbe lépett, -
Bár költő légy, röpülhetsz-e,
Ha átkarol feleséged?
Barangol-e a csillagász
Éjjel a tejút körén?
Asszonykája rózsalánczán,
Itt lenn fekszik a fülén! -

Szétfoszlik majd végre a köd,
Ébredés jő mámorodra,
S azt látod tán, hogy "istennőd"
Mindennapi oldalborda!
De ne zsörtölődj ellene, - a
Föld porába hullva bár, -
Köszönd meg, hogy bűvös karján
Pár hóig mennyben valál!

írta: jazsoli5, 2010. szept. 28. 5:00 - címkék: és kategóriák: XIX. - XX. század költészetéből - még nincsenek kommentek

Angol monda: János király és az apát

Híres lovas volt János király, s hacsak az ország dolga, gondja engedte, felkapott legjobb paripájára, s lovagolt hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi újság az országban. Hogy megy a sora a szegény népnek? Hát a gazdagok, az urak mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet?

Egy alkalommal éppen a canterburyi apátság mellett lovagolt el. Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott az apát, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme.

Ej, de boldog ember ez az apát, mondotta magában a király. Sokkal jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot!

Leszállott lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre, s bement a kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát. Álmodni sem merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Íme, leereszkedett hozzá a király, s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszélgettek erről, beszélgettek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről, s látva látta a beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király szörnyen megirigyelte az apátot, s egyszerre csak fordított egyet a beszéd fonalán, és mondta neki, amint következik:

- Na, látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, mégpedig háttal ülsz a szamár fejének, s a szamár farkát fogod kantárszára helyett.

Hej, édes jó istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még mikor a király szép sorjában fel is adta neki a három kérdést!

- Hát csak figyelj jól ide - mondotta a király. - Első kérdésem az, hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot. Második kérdés: hány penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban, mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három kérdésre három hónapot - akkor jelentkezzél a királyi palotában.

Elment a király, ott maradt az apát, de haj, e pillanattól kezdve nem volt se éjjele, se nappala! Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap, nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően, s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte:

- Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott?

- Ó, ne is kérdezd, fiam - felelt az apát. - nagy az én gondom s bánatom.

- Hátha tudnék segíteni rajta. Az apát úr is sokszor megsegített engem az én szegénységemben. Hátha én is meg tudnám segíteni a nagy gondjában, bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített az oroszlánon.

- Igazad van, fiam - mondotta az apát. - Hát halljad az én bajomat.

És elmondta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.

- Hát csak ennyi az egész? - mondotta a pásztor. - Adja ide a ruháját, apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz, s válaszolok kigyelmed helyett a kérdésekre.

Az apát - mit tehetett szegény feje? - odaadta a ruháját, a pásztor meg ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé vezették, s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta:

- Ej, de megfogytál, apát úr! No, de hadd hallom a feleletet az én három kérdésemre. Hány nap alatt utazom körül a világot?

Felelt a pásztor:

- Ha felséged olyan gyorsan jár, mint a Nap, huszonnégy óra alatt.

- Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?

Felelt a pásztor:

- A Megváltót harminc ezüstpénzért adták el, felséged egy ezüstpénzzel kevesebbet ér.

- Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban!

Delelt a pásztor:

- Felséged azt gondolja, hogy a canterburyi apáttal beszél...

- Persze, hogy azt gondolom!

- Márpedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.

- Bizony , ha az vagy, nem leszel az többet - mondotta a király. - Ez órától folyvást te vagy a canterburyi apát, az pedig, aki helyett megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.

- Ó, ne tegye ezt felséged - könyörgött a pásztor. - Nem vagyok én apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli sok jót tett a szegény emberekkel.

- Jól van - mondá a király -, hát teljesüljön a kívánságod, s maradj te a nyájad mellett, az apát maradjon apátnak.

Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig megmaradott apátnak, s ezután még jobban istápolta a szegényeket.

Ford.: Benedek Elek

írta: jazsoli5, 2010. szept. 27. 17:40 - címkék: és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Victor Hugo: A természet

Gránitból van a föld, márványból folyója.
A tél hideg: fázunk. Akarsz lenni jó fa
Tűzhelyemnek lángja karácson éjszakán?
- Fa, a földből jövök, láng, az ég lesz hazám.
Vágj le jó favágó. Apa, gyermek, nő, férj,
Kezedet tüzemnél, lelkedet Istennél
Melengesd. Élj, szeress. - Jó fa, akarsz lenni
Ekerúd? - Akarom a földet mivelni,
Arany kalászt csalni a fekete földbül,
Ekevas nyomán a barázda kizöldül,
Barázdából szelid szemü béke kel ki
S mosolyogva sir a hajnal. - Akarsz lenni
Zöld fa, szarvas-lakta sötét erdő fája,
Akarsz lenni ember háza gerendája?
- Elbirtam a fészket, elbirom a tetőt.
Szent a te hajlékod, ember, megáldom őt:
Elmélkedés, ima, szeretet tanyája,
S lombok zaját hallom gyermekek zajába'.
- Mondd csak jó fa, akarsz hajóárbocz lenni?
- Vágj, jó ács: akarok röpke szárnyra kelni.
A mi nektek a sir, az nekem a hajó
Isten végzésében, - szabadságot adó:
Elszakit a földtől, visz a végtelenben,
Szebb, kékebb ég alá, hol tél soha nincsen,
Melyről nekem is sok vándor madár beszél.
Meg nem ijeszti a bölcset a sir: a mély,
A sötét lepelbe burkolt oczeántól
Én se félek, vágj le. - Fa akarsz-e hát, szólj,
Bitófa lenni? - Csitt, ember! menj, takarodj',
Búban boszusan bár, de élni akarok!
Menj hóhér, vérbiró, el innen démonok!
Erdők fája vagyok, bérczek fája vagyok,
Gyümölcsöt hozok, a repkényt támogatom,
Koronám', gyökerem' hagyjátok, irgalom!
Halál napszámosi, el innen! öljetek,
Legyetek vérszopók, vadak, kegyetlenek.
Ámde ne jöjjetek, hozva hurkot, lánczot,
A magas tölgyek közt keresni büntársat.
A bün szolgájává, élők, ne tegyétek
A titkos fát, kivel a szelek beszélnek.
Gyászos szárnyán az éjt hordja törvényetek,
Én a nap gyermeke vagyok, ti legyetek
Sötétség fiai. Menjetek, hagyjátok
Pusztájában a fát. Vidám lakomátok,
Szinházak, játékok bálokkal, rajta hát!
Párositsátok a vérpadot, bitófát.
Tegyétek csak. Legyen, Éljetek, öljetek,
Öljétek meg fényes ünnepek közepett
A szerencsétlent, kit bün s nyomor terhe nyom:
- Én a kisértettől félek, iszonyodom!

/Ford.: Jánosi Gusztáv/

írta: jazsoli5, 2010. szept. 27. 7:44 - címkék: és kategóriák: Victor Hugo versei - még nincsenek kommentek

Lengyel mese: A farkas meg a reggelije

Messze-messze, valahol Ukrajnában, ahol még ma is csapatostul járnak a farkasok, egyszer egy farkas azt álmodta, hogy nagyon jó reggelit evett. Mikor hajnalban előbújt odújából, nagyot nyújtózkodott, s érezte, hogy csak úgy csikorog a gyomra az éhségtől. Így szólt magában:

"Szép volt az álmom, de még szebb lesz az igazi reggelim! Elindulok, útközben biztosan a számba repül valami jó falat."

El is indult, s nemsokára találkozott egy kecskével és a két kecskegidával. "Ahá, ez lesz az én reggelim!" - gondolta magában. Odament a kecskéhez, és így szólt:

- Hiába minden, megeszlek benneteket. Előbb a két gidát, azután pedig téged, öreg, mert korog a gyomrom éhségemben.

- Megehetsz minket - válaszolt a kecske -, ha nincs más hátra, de azt remélem, megengeded, hogy halálunk előtt imádkozzunk.

- Jól van - egyezett bele a farkas -, imádkozzatok, s azután megeszlek.

A kecske a kicsinyeivel odament az útszéli feszülethez, s mindhárman keserves mekegésbe kezdtek. A farkas nem bírta sokáig, ő is üvölteni kezdett torkaszakadtából.

Nem messze tőlük, a domb túlsó oldalán, pásztor legeltette a nyáját. Mikor a kecskék mekegését és a farkas üvöltését meghallotta, odaküldte a kutyáját. Erős, szilaj, farkasok elleni küzdelemhez szokott állat volt ez: úgy megtépázta és megsebesítette a farkast, hogy az ordas futva menekült előle. Még jó, hogy föl nem falta a dühödt eb.

Közben a kecske a gidáival elmenekült.

Mikor végre fölhagyott a kutya az üldözéssel, a farkas megállt, s ekképpen gondolkozott:" Ez aztán pompás reggeli volt, mondhatom. Milyen ostoba is voltam!"

Továbbindult. Hamarosan szembejött egy koca hét malackával. " Ez aztán jó reggeli lesz!" - gondolta a farkas, és így szólt a kocához:

- Most megeszlek mindnyájatokat, mert úgy gyötör az éhség, hogy valami szörnyű. Előbb téged fallak fel, azután meg a malacaidat.

- Megehetsz, ha akarsz! - válaszolt a koca. - Miért ne? Hiszen az emberek is arra tartanak minket, hogy legyen mit enniök. Miért lennél te rosszabb az embereknél? Különben is, elment a kedvem az élettől, mert nem tudom falánk gyermekeimet táplálni. De halálunk előtt egy kérésünket teljesítened kell.

- Mindent szívesen teljesítek, ha nem akarsz megszökni.

- Szeretném - mondotta a disznó - megkeresztelni a gyermekeimet, mielőtt meghalunk.

A farkas beleegyezett: elmentek a malomhoz, oda, ahol a víz a malomkerékre zuhan. A koca keresztbe fektetett egy deszkát a csurgó alatt, az egyik végére állott, a farkast pedig a deszka másik végére állította. Mikor a keresztelőhöz láttak, a koca gyorsan leugrott a deszkáról, úgyhogy a farkas a kerékre zuhant, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy alig került ki élve.

Közben a disznó eltűnt a malacokkal együtt.

A farkas tovább indult, s nagyon búslakodott:

"Megint elvitte a reggelimet az ördög. De úgy kell nekem, mért vagyok annyira ostoba."

Továbbvándorolt, s útközben találkozott a kakassal.

"Ahá - szólt magában -, ez lesz az én reggelim. Az igaz, hogy a koca vagy a kecske ízletesebb lett volna, de még mindig jobb a valami, mint a semmi."

- Mindjárt megeszlek téged - közölte a kakassal, mert már napok óta nem ettem, s kegyetlen éhes vagyok.

A kakas késznek mutatkozott arra, hogy a farkasnak reggelit szolgáltasson a saját személyében, csak arra kérte, engedje meg, hogy halála előtt még egy dalt énekeljen.

- Nem lehet - válaszolt a farkas, okulva szomorú tapasztalatain -, mert megszöksz.

- Ha félsz, hogy megszököm, fogd meg a farkamat, míg énekelek.

Ráállott a farkas, s a szájába fogta a kakas farkát: közben a kakas szárnyait verdesve kukorékolni kezdett. De az egyik farktolla olyan kibírhatatlanul kezdte csiklandozni a farkast, hogy az kénytelen-kelletlen nagyot tüsszentett, s egy percre elengedte zsákmányát. A kakas nyomban felrepült a fára, vígan kukorékolt egyet, s kinevette a farkast.

Az ordas rettenetesen elbúsulta magát. "Milyen ostoba is vagyok én!" - gondolta. Mindenki becsapott. Ma már biztosan nem találok se reggelit, se ebédet, se vacsorát, s éhesen mehetek aludni."

Ilyen fájdalmas elmélkedések közepette ment tovább. Egyszer csak találkozott a libával. Rögtön felvidult a szíve, mert a liba szép kövér volt, s fölkiáltott:

- Libuska, te ugyan nem menekülsz előlem! Megeszlek, úgy, ahogy vagy. Végre megérem a reggelimet.

- Megehetsz, farkas - szólott a liba -, nem tiltom meg neked, s haragudni sem fogok érte. Öreg vagyok már, nem tojok, ideje, hogy elérjen a libahalál. De látod, hat hete nem mosakodtam, s ma jöttem ki először az ólból. Engedd meg, hogy megmosakodjam a tóban, sokkal jobban fogok neked ízleni...

- Nem, nem engedem meg - válaszolt a farkas - , mert biztosan megszöksz.

- Foghatod a farkamat - ajánlotta a liba - egész idő alatt, míg mosakszom: akkor biztosan nem tudok megszökni.

A farkas látta, hogy a liba valóban eléggé piszkos, ráállott hát, s együtt elmentek a tóra. A farkas leült a parton, s fogta a liba farkát, az meg csapkodni kezdett a szárnyaival, s a nyakával verte föl a vizet magára. Mikor már félig megmosdott, így szólt:

- Eressz el egy kicsit, hogy mélyebbre merülhessek.

A farkas elengedte, a liba alábukott, s beúszott a tó közepére. Az éhes farkas ott siránkozott a parton:

- Már megint odavan a reggelim. Ó, milyen ostoba vagyok! A legjobb lenne, ha felakasztanám magamat, mert hamarosan éhen halok.

Tovább ment, mendegélt nagy bánatosan, míg végül elért egy rétre. Egy kanca legelt itt csikajával.

"Ez lesz az én reggelim" - gondolta, és odaugrott hozzájuk.

- Egész reggel futkosok a reggelim után - kiáltotta -, s nem bírok fogni semmit! Most végre megeszlek, téged is meg a csikódat is.

- Nincs rá jogod! - válaszolt a kanca. - Nekem írásom van, mely megtiltja, hogy fölfalj engem.

- Rendkívül kíváncsi vagyok - válaszolt a farkas - arra az írásra. Ki tilthatja meg nekem, hogy megegyelek? Talán szíveskednél azt az írást megmutatni.

- Itt van - válaszolt a kanca, s fölemelte az elülső lábát -, csak nézz a patám alá.

A kanca patája frissen volt patkolva. Mikor a farkas a patája alá nézett, akkorát kapott a fejére, hogy elkábult tőle. Mire magához tért, a kanca meg a csikó túl volt már hét határon.

- Ez aztán jó reggeli volt - nyögött a farkas, s reszketett a feje fájdalmában. - Micsoda tökfilkó vagyok, hogy ennyi keserves tapasztalat után a kanca patája alá nézek. Úgy kellett nekem!

Továbbment, s már lélekben kezdett lemondani a reggeliről, mikor egy öreg kos akadt az útjába.

- Megeszlek szőröstül-szarvastul - jelentette ki -, mert kora reggel óta keresek reggelit, s már olyan éhes vagyok, hogy a követ is megrágnám.

- Egyél meg nyugodtan - válaszolt a kos -, úgysincs már kedvem élni. Vén vagyok, nincs semmi örömöm az életből. Legszívesebben magam bemásznék a torkodba.

A farkasnak nagyon megtetszett a dolog. Éppen volt a közelben egy tó, s a part mentén domb emelkedett.

- Állj oda a tó partjára - javasolta a kos a farkasnak -, én fölmászom a dombra, s azután lefutok, hogy éppen a torkodba essem. Tátsd ki a szádat, amennyire csak tudod!

A farkas megállt a tó partján, s eltátotta száját, a kos pedig fölmászott a dombra, s lerohant teljes erejéből. Lendületében úgy felöklelte a farkast, hogy az a tóba repült. Majdhogy bele nem fulladt. Mire kikecmergett a partra, a kos már messze járt.

- Ez aztán jól ellátott reggelivel! - kesergett a farkas. - Aligha van nálam ostobább állat a világon. De úgy kell nekem, úgy kell!

S nehéz szívvel indult vissza az erdőbe. Úgy megvendégelték, hogy elment a kedve a reggelitől.

Leült az erdőben egy fatörzsre, s panaszkodni kezdett:

- Ezek ugyan elbántak velem! Reggeli helyett elagyabugyáltak, s még jó, hogy bele nem fúltam a tóba. Mindennek az én ostobaságom az oka! Nem tudtam, hogy ennyire tökkelütött vagyok. Megérdemelném, hogy levágják a farkamat!

Kívánsága nyomban teljesült.

A fatörzs mögött, ahol a farkas ült, egy korhadt tölgy odvában rejtőzködött egy paraszt, baltával a kezében. Megértette a farkas beszédét, s így szólt magában:

- Megkaphatod, farkas koma, amit kívánsz...

A tenyerébe köpött, megsuhintotta baltáját, s levágta a farkas farkát, éppen a gerince tövében.

A farkas fölvonított fájdalmában, fölpattant, s elmenekült.

- Csak most kaptam meg, amit akartam! - kiáltotta tántorogva. - Ez volt a legjobb reggeli!

Így járt az a farkas, aki jó reggeliről álmodott. Ne higgyen senki abban, amit éjszaka, álmában lát...

Átdolgozta: Kerényi Grácia

írta: jazsoli5, 2010. szept. 27. 7:22 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek

Juliusz Slowacki: Azért szült az édes szüle...

Azért szült az édes szüle:
Legyek mézes fülemüle:
De mert hangom nem ragyog:
Feketerigó vagyok.
Íme kusza kelekótya
Versikéim újabb csokra:
Nyelvem, számban forgolódva,
Fogaimat mulattatja.

/Ford.: Weöres Sándor/

írta: jazsoli5, 2010. szept. 26. 7:40 - címkék: és kategóriák: Kedvenc verseim - még nincsenek kommentek

Kassák Lajos: Dalocskák Klárának

Apám nap volt, anyám a sápadt hold
húgaim a csillagok milliárdjai
s hogy álmaim paripái elragadtak
bús költő lettem s még búsulóbb juhász.

A te szerelmed véd meg a világtól
egy vagyunk mi ketten, mint tűz és a lángja
s hogy éj és nappal se vágjon bennünket szét
csókkal altatsz te, csókkal ébresztelek én.

Mihez hasonlítsalak, drága kedves
virághoz tán, a vörös rózsához
mikor édes jó illatában fürdik
a naphoz, amint szövi sugarát
a kisgyerek bűvölő mosolyához
a friss szélhez, mit annyira szeretsz
a dalhoz, mit egy csacska madár dalol
a munka csattogó ritmusához
mi a nagyvárosok fekete mélyén
vagy a földek pázsitján születik.
Ó hát mihez hasonlíthatnálak
ha nem a magad dús szépségéhez
ahogy napestig tündökölsz boldogan
az én gyönyörűségemre, kedves.

Illatosabb vagy, mint a rózsa
és sokkal kecsesebb, mint az őz
sose láttam szebb melleket én
sose szebb sorát a fogaknak.

Íme fennen szól rólad a dal
város, falu zengjék bájaid
mosolyod mester vésse kőbe
találjon rád, kit szerelme űz.

Fiatal nyír héjába vésem a neved
hogy nőjjön, ahogy nő a fa az erdőben
rügyezzen belőle lomb, sok fehér virág
hol gerle búgja el szerelmi bánatát.

Elmentél úgy, hogy többé vissza se néztél
vitorláid csak szállnak, szállnak a fényben.
Én szép napom és holdam, egész világom
hiába kiáltok már, hiába sírok.

Késő van már, késő
sötét felhők szállnak
elszáradt fa ágán
nem fütyül a rigó.

Elmentél, itthagytál
jaj mit tegyek én most
üres a tányérom
a lámpám is kihunyt.

De szomorú vagyok
tán bele is halok
árva fejem fölött
sírnak a csillagok.

Ha veled sodorna
szoknyád könnyű fodra
szegény életem most
jaj, de boldog volna.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 26. 7:33 - címkék: és kategóriák: Kategória nélküli versek - még nincsenek kommentek

Juliusz Slowacki: Anyámhoz

Megremeg néha szíved, én édes jó anyám,
Látván, hogy nyer kegyelmet sok más és visszatér,
S hogy én tovább kitartok, megátkozol talán,
Mint vaspáncél borul rám az őrült szenvedély.

Tudom, ha visszatérnék, te nyernél éveket:
Mondd azt, ha bárki kérdi, mikor jön meg fiad,
Fiad a zászlót őrzi, rajt fekszik, mint az eb,
Nem jön, hiába hívod - szemét fordítja csak.

Szemét feléd fordítja...de többet nem tehet,
Szemének pillantása jelenti bánatát:
Gyalázatot nem, inkább gyásszal telt serleget,
A láncnál százszor inkább vállalja a halált.

Bocsáss, bocsáss nekem meg, dajkám és ápolóm,
Hogy így a mélybe hulltam, s örvény ragad tova,
Ha nekem kellene Istent elhagynom árulón,
Nem hagynálak magadra, anyám, téged soha.

/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/

írta: jazsoli5, 2010. szept. 26. 7:05 - címkék: és kategóriák: Édesanyák - még nincsenek kommentek

Hentaller Elma: Zsiga bácsi

A másik nevét kevesen tudták: olyan mindenes lett a Tarcza Miklós házánál, valami távoli rokon, a nemzeti kuriák typikus alakja, kit féligmeddig kegyelemből tartottak, pedig husz helyett dolgozott a nagy gazdaságban. Senki sem parancsolta neki, saját jókedvéből lett igavonó: mindent látott, mindent hallott, jó példával járt elül a huzavona cselédségnek és egyszersmind valóságos réme volt a hütlen sáfároknak. Senki sem tudta volna ugy megőrizni a Tarcza Miklós tulajdonát, mint Zsiga bácsi.

Alig szabadult meg a föld a hótól, jégtől, Zsiga bácsinak megkezdődött a rendes munkája. Már kora tavaszszal künn járt a szántóföldön, megvigyázta, elég mélyen vág-e az eke a rögbe, elvetik-e egy szemig a magot, jól jár-e nyomában a borona? És ha még csak egy helyen szántottak volna, de órajárásnyi határban kellett keresni a szántóföldek végét.

Kora tavasztól késő őszig naponta kilovagolt a tanyákra, megkerülte az erdőt. Nyáron az aratók, cséplők nyomában járt, mig csak be nem takaritották a magot, számban tartotta a kereszteket, kazlakat, szénaboglyákat olyan pontosan, mint őszszel a borprésbe járó puttonyozók fordulását. Sasszemét ki nem kerülte semmi. Valóságos hajsza volt az élete éjjel-nappal szakadatlanul. Más ember ki sem birta, vagy legalább panaszolta volna, de ő nem keresett benne érdemet: nem is kelt vele senki versenyre, még maga a gazda sem: jobban bizott benne, mint a saját két szemében.

Zsiga bácsi egyedül ügetett, egyedül barangolt hajnalhasadáskor, holdvilágos estén, edőben, viharban vagy meleg déli napon izzadva, porlepetten. Nem járt egészen egyedül! Ha emberi lény nem is osztozott vele fáradságában, mellette volt jó barátja, egy nemes, hű állat, sötétszinü, selyemszőrü óriás kutyája: Hektor. Csak ugy véletlenül kerültek össze egyszer az országuton. Kié volt a gyönyörű eb? hová lett a gazdája? mért nem kérte számon senki? soha sem tudták meg. Hektor gazdát keresett: talált is egy áldott jó lelket, a kihez oly hiven tudott ragaszkodni, mintha arravaló esze vagy szive lett volna.

Zsiga bácsi ritkán volt otthon, de ha belépett az udvarra, ujjongva fogadták a gyermekek. Lesték-várták haza, tapsoltak, ha megérkezett s ezerféle kérdéssel ugrottak nyakába:

- Hozott-e virágot? hozott-e madártojást, sárgarigót? szarvasbogarat, tarka lepkét? Jöjjön hamar, Zsiga bácsi, fonjon ostort, faragjon dongó csigát, ereszszen sárkányt, csináljon horgot s jöjjön halászni a patakra! Azután estére meséljen Argylus királyfiról, a hétfejü sárkányról és a hegyi manókról!

Ilyen volt Zsiga bácsi pihenése.

Ilyen zaklatott életet pedig csak az bir el, a kinek sok felejteni valója van, a ki el akar némitani, tompitani valamit a szive mélyében, tul akarja lármázni azt a fel-felszólaló hangot, mely talán fájdalmat okozott belül.

A nap hevére kitett növény hamar elhervad, a gyors tűz hamar ellobban, a ki rohanva fut, hamar kimerül. Zsiga bácsi sietett élni, dolgozni, idő előtt megtört, öregedett, őszült. Barázdás arczán bárgyu mosolygás ült, szelid tekintetü fakó szeméből jóság sugárzott. Félig ősz haja, sárguló szakálla mindig fésületlen, porlepett, öltözete is hanyag, gyürött, poros, foltos, zsiros, néha rongyos.

- Soh'se bántsátok, jó ez nekem igy is, - szokta mondani, ha meg akarták varrni, - kedvesebb nekem a ruha, ha rajta is meglátszik az idő, összetörődünk, összeöregszünk, majd csak kitart addig, a meddig én!

- De csak nem fog Zsiga bácsi örökké egy kabátban járni? - kérdé a gondos háziasszony.

- Már miért ne? Nem vagyok én pazarló.

Hiába beszéltek neki. Mintha vezeklésül tüzte volna ki magának a fárasztó munkát, aszkéta-életet. Ugy kellett őt megtűrni, a milyen volt, mert ugy is aranyat ért a háznál.

Vajjon mindig ilyen volt-e, erre született-é, igy folyt-e le a fiatalsága? Alig jutott eszébe ezt valakinek kérdeni, ha a jámbor, szerény embert látta.

De hát kiről szóltak a népmesék, a mondák, melyekkel téli estéken a fonóban vagy a kukoriczafosztóban hervadozó menyecskék, vénasszonyok a fiatalságot mulattatják?

Azoknak a meséknek hőse mint valami legendabeli daliás lovag csodás szinben tünik fel: hire hetedhét vármegyére szólt s párját se lelték a kerek hazában.

Zsiga bácsi lett volna az a nyalka gavallér, kinek egy pillantása lángra lobbantá a sziveket, kire annyi szép lány hiába számitott, - mert csak ugy játszott a szivekkel, mint a kaczér lány a virággal: ékességül föltüzte, de szebbért, ujabbért könnyen fölcserélte? Hányan megsiratták, hányan megátkozták, hányan nem tudták feledni!

Valóban ő lett volna az, a ki miatt ( mint a fonóban mesélik ) a kevély Szelecsényi András felesége a vizbe ölte magát? A hatalmas ur iszonyu boszut esküdött fejére: - de talán nem is látta azóta, vagy elfeledte. Könnyen vigasztalódott.

Szegény jó öreg, mit nem fognak rá a gonoszok! A te egyszerü rideg életedet meseszerüen akarják kihimezni a képzelem ragyogó, csalfa szálaival.

Pedig ez nem mese. A kik vissza tudnak emlékezni arra az időre, szavahihető emberek is mondják, hogy Zsuga bácsi hajdan nagy gavallér volt, zajos életet folytatott, szórta a pénzt, csengő fogaton járt, ezüst sarkantyut viselt és árvalányhaj lengett a kalapján. Az is igaz, hogy sokan epekedtek utánna, bámulták göndör barna haját, sötétkék mélázó szemeit, karcsu termetét. Szivesen látták mindenhol. De mit ér, ha Sártelek határa nem termett annyi aranykalászt, a mennyire aranyos jókedve vágyott: mi haszna belőle, ha most más gazdának ekéje szántja a földet, a legelőn más gazda nyája, gulyája jár?

Mi haszna belőle? Elmult - vége. Eszébe sem jut többé, mintha fényes álom lett volna. Fenn állott magasan a ragyogó élet ormán - s leszédült onnan. Esés közben elvesztett mindent, még az eszméletét is. Azért az a szelid tekintet, az a bárgyu, semmitmondó mosoly...

* * *

Tartós hideg tél van: lábnyi magas hó fedi a földet, oda fagyott, nem akar tágitani, nem akar engedni. Alig léphet ki az ember a házból: a búbos mellé huzódva tölti a napjait a szegény ember, későn kel, korán fekszik: ugy sem mulaszt semmit. Még azt is kénytelen eltürni, hogy néha-néha éhes farkasok törnek be a rozzant istálóba s elpusztitják egyetlen marháját. Doronggal álljon lesbe? Oda fagy a lába a földhez! Ha Isten akarja, vesz a marha, ad helyette mást: ha nem akarja...Nincsen az a stoikus, a ki a szegény ember minden sorsba belenyugvó bölcsességével versenyezni tudna.

Nagyon elszaporodtak a farkasok a vidéken. Éheztek a hegyek közt az erdőben: sürün belátogattak a faluba. A hivatlan vendégeskedésnek végét kellett szakitani: Tarcza Miklós hajtóvadászatot tartott. Az ilyen mulatságra nem nagyon kellett hivogatni az urakat, szivesörömest gyülekeznek messze környékről.

Zsiga bácsi könnyebben lélekzik. Ki a szabadba!

Lázas gyorsasággal tisztitja a puskacsövet, mellette nyujtózkodik Hektor a földön és értelmes szemeivel figyelmesen nézi minden mozdulatát. Olykor egyet vakkan, mintha már az erdőszélen járna gazdájával s a farkasok nyomát érezné, vagy mintha az udvaron ácsorgó hajtók lármája izgatná.

A csarnokban is gyülekezik már a vadásztársaság. Kik jöttek? honnan jöttek? Zsiga bácsi nem is kérdi, nem törődik vele. Ő a legutolsó a háznál, az akar lenni: a ki megszólitja, annak jó barátja, a ki észre sem veszi, annak megköszöni, hogy nem háborgatja. Elég ő saját magának, elég neki Hektor.

Felölti kopott bekecsét, kimegy az udvarra, utnak inditja a hajtókat, körül sem néz, azt sem tudja, látja-e valaki: elindulnak együtt s elszélednek hegyen-völgyön elterülő erdőben: kiki a mag utján vagy egyedül, vagy csoportosan. Mindenki tudja, hol a találkozó.

Zsiga bácsi kiválik a csoportból és egyedül indul Hektorral a lejtőn lefelé.

- Maradj velünk Zsiga! - kiált utánna Tarcza Miklós.

Ugy tett, mintha nem is hallaná.

Tarcza Miklós oldalán egy magas férfi halad, puskával a vállán s visszatekint a távozóra.

- Gyönyörű állat!

- Szegény Zsigának ez a mindene: élni sem tudna nélküle! - feleli Miklós jóindulattal.

A vadászok folytatják utjokat árkon, csaliton keresztül, lekerülnek a hegyoldalon a völgybe, átmennek a befagyott patakon, a magas hóban gázolva.

Időközben kiáltozás, kürtszó, fegyverropogás veri fel a zord tájék csendjét: hol talál a golyó, hol nem. Délután fagyos szél támad, lekapja a kopár faágakon ülő havat és irgalmatlanul csapdossa a vadászok szemébe.

Zsiga bácsi egyedül barangol, egyesegyedül, - Hektor valahol elmaradt tőle, talán nyomot vesztett a hóban.

Már besötétedett, a völgykatlanból nézve hamar tele volt az ég fényesen ragyogó csillagokkal, a hold karéja is megjelent magasan, a mint az esti szürkület beállt. Még a holdsugár is oly fagyos, dermesztő. A vadászkürt takarodót fuj, egy lövés sem hallatszik már, siet mindenki haza a zsákmánynyal.

Csak szegény Zsiga bácsi nem mehet még haza, rossz sejtelem bántja, aggódni kezd, vakon botorkál előre a hófödte utakon, mint valami álomjáró. Hektort keresi.

Hiába kiáltja nevét, hiába fütyül. Csöndes minden: hangjára némaság felel. Egyszerre neszt hall: léptek alatt ropog a hó.

Ez nem lehet Hektor. Magas férfialak bontakozik ki a sötétből s széttekint, mintha eltévedt volna.

Mikor Zsiga bácsi mellé ér, vállára teszi kezét és tompa lassu hangon mondja:

- Hektor után futsz? megtalálod a szénégető mellett. Ugy-e csak fölért egy asszonynyal?

- Micsoda pokoli hang ez? ki beszélhet igy?

Zsiga bácsi eszét vesztve rohan előre, köveken, bokrokon keresztül, ruhája rongyokban függ alá, puskáját megdermedt ujjai közé szoritva csapdossa, tördeli vele az utjába lehajló kopasz faágakat: süvege már rég ott hever valami árokban, homlokáról gyöngyözve csorog a veriték, égő arczán megolvad a szél által rácsapott hó s szakálla szálain kristályba fagy össze, - csak ugy csörög, a mint rázza futtában.

Az erdő közepén, a szénégető kunyhója mellett sötét tömeg hever a fehér földön, mozdulatlan. Zsiga bácsi odarohan: Hektor!

Ráborulhatsz már, rázhatod, őrjönghetsz fölötte szegény ember, nem lesz abból többé élő állat: Szelecsényi András golyója talált!

Tarcza Miklóséknál aznap este hiába várták haza Zsiga bácsit. Ott feküdt az erdő közepén: feje alatt Hektor, rajta vastag, fehér takaró. Egész éjjel zuhogott a dermesztő szél, hordta a havat, zörgette a száraz galyakat a két holttest fölött...

írta: jazsoli5, 2010. szept. 26. 6:40 - címkék: és kategóriák: Elbeszélések,novellák - még nincsenek kommentek

Lipták Gábor: Amire nincs bocsánat

Sötét éjszaka borult a nagyvázsonyi völgyre. Egyetlen csillag sem ragyogott az égen, és egyetlen olajmécses fénye sem pislogott a falu kis jobbágyházainak ablakaiban. Csak a vár hatalmas lakótornyának keskeny ablakréseiből szűrődött ki halovány fénysugár, s a falakon strázsáló őrök kiáltása zavarta meg olykor a késői órák csendjét. A torony legalsó szobájában a fali vastartókba szúrt szurokfáklya birkózott a boltívek alá szorult sötétséggel.

- No, próbálja meg kegyelmed még egyszer a szerencséjét! - nevetett Balázs deák, s megzörgette a kockákat a fakupában.

- Nem nyertél ma még eleget? - vetett egy pénzdarabot az asztalra Domokos Mihály, a vázsonyi vár hadnagya, s maga alá lökve a széket, nagyot ásított. - A feleségem is jöhetne már!

- Fent van nagyasszonyunknál?

- Másként aligha vesztegetném a garasaimat a te kockáidra - dörmögte a hadnagy, s nagyot húzott a vörös borral színültig telt ónkupából.

- Akkor pedig egy darabig elvárhat még kegyelmed - nevetett gúnyosan a deák. - A ma esti ájtatosság alaposan elhúzódik.

- Hát azt meg miféle jövendőmondó könyvből olvastad ki?

- A buta ember a csillagokat is hiába nézi, akinek esze van, a saját gondolatai közül is olvas - felelt meg a deák. - Ma éjszaka soká tér meg kegyelmed felesége nagyasszonyunktól!

- De hát miért?

- Ne tudná kegyelmed, hogy Kereky Gergely uram még nem tért haza Vázsony várába? Nagyasszonyunk ilyenkor imádsággal nyugtatgatja háborgó lelkét.

A hadnagy visszaült az asztalhoz, és megint a boroskupa után nyúlt.

- Megfeledkeztem róla - mondta bosszúsan.

- Nekem nehéz megfeledkezni róla - sóhajtott a deák. - Reggelente az én dolgom jó szóval vagy poroszlókkal elzavarni a panaszosokat a kaputorony elől. Valahány megzsarolt, kifosztott jobbágy él a vidéken, mind Benigna asszonyunktól vár segítséget.

- S miért nem szolgáltat nékik igazságot Kinizsi Pál özvegye? - hördült fel a hadnagy.

- Mert már nem Kinizsi Pál özvegye, hanem Kereky Gergely hites felesége.

A hadnagy legyintett.

- Igazad van! Régen elmúltak azok az idők, amikor még igazságos Mátyás királyunk legkedvesebb hadvezérének bölcsessége kormányozta a vázsonyiak sorsát! - Aztán elgondolkozva tette hozzá: - S gondolhattuk volna már ezt, amikor alig fél esztendővel urunk halála után Horváth Márk felesége lett.

- Akkor még fiatal volt s gyermektelen. Azt hitték hatalmas birtokának vezetésére keres társat...

- Kinizsi Pál után Horváth Márkot?

- Egy ismeretlen nemest, akiből hamarosan Horvátország és Szlavónia bánja lett.

- Mert nagyságos Benigna asszonyunk férjére íratta teméntelen birtokát, amelyeket Kinizsi Pál vitézségével szerzett - legyintett a hadnagy.

- De hát láthatja kegyelmed!...Azt is túlélte!

- S aztán amikor a bán Zágrábban lováról leesvén nyakát szegte, hazahozta Vázsonyba, s eltemettette urunk mellé a pálosok kolostorába...S pár hónappal később férjhez ment ehhez a semmirekellőhöz, aki csalja, zsarolja, pusztítja a népet.

- Akár saját magát. Hiszen alig látni józanul, s ha eszénél van, akkor se jön tisztességes szó a szájára.

- Mondom neked, fiam, annyi bűnt gyűjtött a fejére ez az asszony, hogy egy élet is kevés levezekelni.

- Pedig hát - mondta gúnyosan a deák - Kereky Gergely mellett vezekel napról napra.

A hadnagy az asztalra csapott hatalmas öklével.

- Ej! Csak azt eszi meg, amit főzött magának! Hiszen ő hozta a nyakunkra ezt a betyárt.

- Vigyázzon kegyelmed! - tette a hadnagy karjára kezét a deák. - Vázsonykő falai vastagok, de Gergely úr pribékjeinek jó füle vagyon.

Domokos Mihály halkabbra fogta a hangját.

- Te nem szolgáltál Kinizsi Pál seregében - mondta -, könnyebb hát elviselned a szégyent, hogy Mátyás király főkapitányának legkedvesebb várát ma rablófészekként emlegetik.

- Miközben - folytatta a deák - nagyasszonyunk naphosszat imádkozik, s kegyes adományokkal tesz tanúságot hitbuzgalmáról.

- Ki ismeri ezt az asszonyt? - sóhajtott nagyot Domokos Mihály. - Mily szerelmetes asszonya volt valaha Kinizsi Pál urunknak. Hányszor várta hűséges türelemmel, ha hosszú hadjáratai után visszatért várába! Hogyan szépítgette férje kedves otthonát!

- S két évvel Kinizsi uram halála előtt még mily ékes imádságoskönyvet másoltatott a barátokkal - lelkesedett a deák. - Magam olvastam benne a "Pál uram betegségéről szerzett imádság"-ot.

- Akkor íratta, amikor szegény urunkat szél ütötte. De Kinizsi még azután is tovább harcolt a török ellen. S Benigna asszony derék társa maradt mindvégig férjének. Egész főkapitány urunk haláláig...De hát ezt hallhattad Bodó Ferenctől is, akit még Kinizsi Pál nevezett ki Vázsonykő várnagyának.

- Hallottam eleget - vonta vállát a deák. - S annál kevésbé érthetem, miféle ördög bújhatott most ebbe az asszonyba!

- Ki tudja? Most megint hol cifra imádságoskönyveket írat a vázsonyi kolostor szerzeteseivel, hol gyilkosságot szervez...Hiszen jól tudod, múlt év januárjában Majthényi János óvári várnagy megöletése miatt Kereky Gergellyel együtt idézték...

A deák gúnyosan nevetett.

- Még jó, hogy a húsvétot Rómában töltvén, ekként előre megszerezték a bűnbocsánatot! - Aztán komoly hangon folytatta: - Magam jegyeztem fel, hogy 1518 húsvéthétfőjének reggelén Kereky Gergely urammal együtt Benigna asszonyunk beiratkozott a Szentlélek Társulatba.

Domokos Mihály belemarkolt őszbe csavarodó üstökébe.

- Szegény jó Kinizsi Pál uram, ha látja valahonnan, bizony megfordul a sírjában.

- Remélem, nem látja, s nem is tudja - mondta komolyan a deák. - Ennyi nyugalmat igazán megérdemelne oly szép vitézi élet után.

Még eltelt egy óra, mikor a barbakán előtt lódobogás s az őrök hangos kiáltozása jelezte Kereky Gergely érkezését. A deák s a hadnagy hallották a felvonóhíd láncainak csikorgását, majd a jól megvasalt paripák lábainak dobogását a farkasverem felett átvezető deszkákon. Hamarosan feltárult az ajtó, és fáklyahordó, fegyveres szolgái mögött Kereky Gergely belépett a szobába.

A várúr lángvörös arcán, bizonytalan járásán azonnal látni lehetett, hogy megint többet ivott a kelleténél. De úgy látszik, még mindig nem eleget. Egyetlen intéssel fogadta a két várbéli köszöntését, s aztán felhajtotta az asztalon álló, színültig telt kupából a bort, és gúnyosan nevetve odaszólt kísérőinek:

- Zi maradjatok idelent! Ezt a minden este ismétlődő harcot most már magamnak kell megvívnom! - Azzal megindult felfelé a keskeny csigalépcsőn, amely Magyar Benigna ágyasházába vezetett.

Akik odalent maradtak, némán meredtek egymásra, majd a hadnagy kedvetlenül fordult Kereky Gergely fegyveresei felé.

- Eredjetek innen! Ami odafent történik, nem reánk tartozik.

A szolgák nem mozdultak.

- Nem hallottátok? - állt fel az asztal mellől Domokos Mihály. - Az urak dolga nem a ti fületeknek való...Takarodjatok!

Egy hosszú szőke legény kilépett a sorból.

- Márpedig mi innen nem megyünk egy tapodtat sem.

Domokos Mihály nem akart hinni a fülének. Egész közel lépett a legényhez, s úgy kérdezte:

- Mit mondasz? Tán megbolondultál?! - tagolta a szót. - Vagy nem tudod, kivel beszélsz?

- Domokos Mihály hadnaggyal - vágta rá gúnyosan a legény.

- Kinizsi Pál hadnagyával - javította ki az öreg.

- Éppen azért nem megyünk innen egy tapodtat sem - csapott nehéz kardjára a legény. - Mert én meg Kereky Gergely uram katonája vagyok.

Domokos Mihály nehezen türtőztette magát. Arca lángvörös lett, nyakán kidagadtak az erek.

- Ebben a várban az én szavam parancs!

- Csak amíg nagyobb parancs nincs! - felelt pimaszul a legény. - Márpedig az én uram, Vázsonykői Kereky Gergely éppen azt parancsolta nekünk, hogy csak neki engedelmeskedjünk.

- Az én hatalmamat Kinizsi Pál adta!

- Éppen azért! Jól tudja urunk, hogy kendtek, a régi vitézek nem szívelhetik. Közöttünk nagyobb biztonságban érzi magát.

- Istentelen betyár! Kinizsi Pál várában beszélsz így velem?! - ordította magából kikelve Domokos Mihály, s felemelte hatalmas pallosát.

Ám abban a pillanatban hét fiatal vitéz szegezte mellének kardját.

- Vázsonykő vára Kereky Gergelyé! - ordította a nyurga szőke.

A deák lefogta az idős hadnagy kardját.

- Nyughassék kegyelmed, hadnagy uram - mondta békítőn. - Ezek a legénykék nem érnek meg sem egy szélütést, sem egy gyilkosságot. S különben is csak szajkóként ismétlik, amit gazdájuktól hallottak

- Azt, hogy Vázsonykő kié... - kezdte a hadnagy, de a deák közbevágott, s a csigalépcsőre mutatott:

- Azt odafönt döntik el!

Amikor Kereky Gergely belépett a szobába, Magyar Benigna asszonyai riadtan rebbentek szét. A nagyasszony méltóságteljesen emelkedett fel a térdeplőről, s férje elé lépett.

Magyar Benigna arcán alig hagytak nyomot az évtizedek. Az élet derekán járó asszony fekete hajába még csak itt-ott vegyült ősz szál, de szeme a régi fényben szikrázott, s fejedelmi alakja tiszteletet parancsolt.

A nagyszájú, részeges, kötekedő Kereky Gergely megállt az ajtóban, de mindjárt meg is tántorodott. Annyira, hogy meg kellett kapaszkodnia a szépen faragott márvány ajtófélfában.

- No, látom, szépen összegyűltetek - mondta gúnyosan hahotázva. - S remélem, imádkoztatok egy-két rózsafüzért az én bűneim bocsánatáért is!

Magyar Benigna villámló szemmel felelte:

- Azért, azt hiszem, már hiába imádkoznánk...Úgy vélem, túl sok van már a rovásodon, Kereky Gergely!

- Csak így, Kereky Gergely?! - csattant fel a férfi. - Nem édes uram?! Nem is kegyelmed?! S nem is vázsonykői nagyságos Kereky Gergely uram?!

Az asszony megvetéssel felelte:

- Ha voltál valamelyik is valaha, mind nekem köszönheted. Ismeretlen, kódis nemesként tengetted éltedet vidéken, amikor magamhoz emeltelek.

A bor meg a harag teljesen elvette a férfi eszét.

- Emeltél?! - kiáltotta gúnyosan, s két tántorgó lépést tett előre. - Örültél, hogy eljöttem ebbe a patkányfészekbe, a Kinizsi Pál rég elfogyott dicsőségébe...Ebbe az árkozott toronyba!

- Szégyentelen! - kiáltotta most már magából kikelten az asszony. - Az én egyetlen, derék, hős uramat emlegeted?!

- Egyetlen?! - tüzelte most már gonoszul Kereky Gergely. - Hát a második: a kamicsáczi Horváth? Aztán amikor annak is kihűlt az ágya, akkor jó voltam én is! Igaz, tíz éve, fiatalabb legényként...Most meg talán már negyedikre áhítozol?!

- Ha tudtam volna, ki vagy, soha be nem lépsz ebbe a várba! - kiáltozta sikoltozva az asszony. - Tíz éve hitványság kísér utadon, mint a vihart a porfelhő. Zsarolsz, lopsz, csalsz, s iszol hajnaltól estig.

- Vegyük csak sorra! - vágta magát az egyik karosszékbe Gergely. - Zsarolni, csalni...tudtoddal szoktam...Vagy elfeledted volna már?

- Adománylevelet szereztél Vázsonyra, hogy beülhess birtokaimba...Alattomosan a Kab-hegyi birtok nevét is az okiratba csempészted, a király is megleckéztetett érte.

- Te meg azt mondtad, ne törődjek vele, mert akkor még lestél, vártál minden este, de nem szitokkal, ocsmánykodással...Szerelemmel, ahogy asszony dolga lenne várni az urát...

Benigna hirtelen elsírta magát.

- Vártelek volna azután is, de rajtad semmi sem segít! Sem a jó szó, sem a szitok. Hányszor feledtem el fertelmes kicsapongásaidat! Hányszor imádkoztam érted! Még Rómába is elcipeltelek, hogy bűnbocsánatot nyerj. Hű társad voltam...

- Jó cinkosom, bűntársam voltál - suttogta gonoszul Gergely. - S ezt a láncot, amely a mi véres kezeinket összeköti, már nem szakítja szét semmi!

- Csak a halál - suttogta maga elé Benigna üveges szemmel.

- A halál?! - nevetett Gergely. - Még az sem.Ugyan mit sóhajtozol nekem, mint valamely zárdaszűz?! Engem akarsz te megszelídíteni vagy házőrző kutyává béklyózni?! Te? Hiszen jóformán fel sem tudsz már kelni az imazsámolyodról!

_ Gergely! - sikoltott az asszony. - Ne hívd ki magad ellen a sorsot. Akit az Isten el akar veszejteni, elveszi annak az eszét.

- A tiedet már elvette - motyogta a részeg. - Mit káricálsz itt minden este, mint valami megkergült vén tyúk?!

- Vén tyúk? - ismételte halálsápadtan az asszony.

- Hát tán fiatal vagy? - nevetett Gergely.

- Ez hát a baj?

- Baj bizony! - kiáltotta a férfi, s a csizmáját verte nevettében. - Tudod, miféle csinos lányok s menyecskék élnek odalent a faluban? Én meg itt unjam magamat halálra, ebben az ocsmány várban? Vagy veled imádkozzak?! Hisz úgyis minden este effajta litániával vársz...

Benigna nem válaszolt. Arca elsötétült, az ajka megremegett. Aztán valamely félelmetesen kegyetlen vonás merevítette meg az arcát.

Mikor a részeg ránézett, megremegett ettől a tekintettől.

- Na, mi van veled? - kérdezte meghökkenve. - Hiszen csak veszekszünk...Ahogy szoktunk...- Aztán dadogva tette hozzá: - Később meg majd kibékülünk, ahogy szoktunk...Hiszen minden éjszaka későn járok haza...

Benigna asszony dermesztő arccal mosolygott.

- Csak jártál, Gergely! Csak jártál!...Ezután már soha többé!

A férfi érezte, hogy jóvátehetetlent vétett, de azért megpróbált réveteg agyában valamely értelmes mondatot összeszedni.

- Ne tréfálj, Benigna! Tudod, hogy szeretlek. - Aztán, mintegy a maga vigasztalására hozzátette: - Különben is mit tehetnél velem? Szolgáim itt vannak a várban! - Majd önbizalmát saját szavaitól visszanyerve, megint feltámadt benne az ördög. - Vagy tán azt hiszed, híres-nevezetes férjed, a nagy erejű Kinizsi Pál lelke költözött beléd?!

- Ő végez veled, Kereky Dergely! - kiáltotta az asszony, s az ajtó felé mutatott. - De most takarodj innen! Reggel, ha eszedre térsz, s kialszod mámorodat, majd még beszélünk.

Kereky Gergely belekapaszkodott ebbe a viszontlátást jelentő szóba. Meg aztán alig várta már különben is, hogy újból a boroskupájához jusson. Tántorogva megindult az ajtó felé.

- Jó éjt, Benigna! - dadogta. - Reggel majd rendbe jön minden.

- Igen! Reggelre minden rendbe jön - mondta maga elé az asszony, aztán odaszólt leghűségesebb asszonyának: - Anka! Hívd uradat! Domokos Mihályt, Kinizsi hadnagyát! S keltsd fel, és szólítsd ide Bodó Ferenc várnagyot is! - tette hozzá suttogva. - És mind a többit, akik valaha ismerték és szerették Kinizsi Pált!

Hogy aznap éjszaka mi történt a nagyvázsonyi vár öregtornyában, voltaképpen nem tudta meg soha senki. Amikor Domokosné férje keresésére indult, még látta, hogy Kereky Gergely behúzódott a palota egyik kisebb termébe. A hamarosan felhangzó kurjongatás, cinkupák csörgése s az éktelen danolás azt is elárulta, hogy ott folytatták a tivornyát, ahol késő este valahol abbahagyták.

Az asszonynép aztán pihenni tért. Csak a kapuőr öreganyja, aki egész éjjel forgolódott ágyában, halott hajnal felé halkra fogott, nehéz férfilépteket ajtaja előtt. Előbb azt hitte, álmodik, de amikor újra és újra hallotta a távolodó lépteket, félálmában számlálni kezdte a torony hajnali látogatóit. Ám azt, hogy mennyien voltak, sohasem tudta meg. Egy, kettő, három...hét - motyogta a vén asszony, aztán elnyomta az álom.

Magyar Benigna délfelé hívatta hites urát. Aztán amikor a palotaőrség parancsnoka jelentette, hogy Kereky Gergely nincs az ágyában, kerestetni kezdte. Vázsonykő méltatlan urának hűséges szolgáit s egyben mulatócimboráit már azzal a hírrel riasztották fel mámoros mély álmukból, hogy gazdájuknak nyoma veszett.

Akkor aztán azok is csatlakoztak a palotaőrséghez, s rosszat sejtve átkutatták a vár minden zegét-zugát. Még a kápolnában is keresték Kereky Gergelyt, pedig oda aztán igazán ritkán tette be a lábát.

Az persze már senkinek sem jutott eszébe, hogy a várárokban keresse. Pedig egyik kedvenc kutyája már ott nyüszített az árok szélén egész délután.

Talán a sors rendelése volt, hogy éppen az a hosszú, szőke legény találta meg, aki előző este oly pimaszul szembeszállt Kinizsi Pál öreg hadnagyával. A legény előbb arra gondolt, hogy Kereky részegen leesett a torony legfelső emeletéről, s nyakát szegte. De amikor alaposabban megnézte hajdani gazdáját, látta, hogy nem is egy szörnyű seb ékteleníti a boldogtalan testét. Akkor aztán úgy tett, mintha semmit se látott volna, és sietett vissza a várba, ahol összehívta Kereky Gergely híveit. Azok nem soká tanakodtak. Fertályóra múlva egész kis lovascsapat rajzott ki a várkapun. Élén a hosszú, sovány legénnyel, aki mint az eszét vesztett vágtatott Buda felé.

Azt, hogy Magyar Benignát gyilkosság vádjával perbe fogták, jószágvesztésre és halálra ítélték, a korabeli okiratokból tudjuk. S azt is, hogy II. Lajos király a mohácsi csata esztendejében Kinizsi Pál érdemeiért megkegyelmezett az idős asszonynak.

De hát ez már történelem.

írta: jazsoli5, 2010. szept. 25. 10:30 - címkék: és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák - még nincsenek kommentek

Illyés Gyula: Rózsa vitéz

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határozták, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.

De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekintgetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.

A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé fordult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.

Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.

Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:

- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.

Reggel az óriások megint elmentek keresetre.

Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.

Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett, mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.

Másnap reggel a lányfejű kígyó megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.

Akkor este is megölte őt a hét óriás. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett: így igen kedves, szép teremtés volt!

Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak ki az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszúját meg nem állhatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.

- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!

- Kedves szép lány! - felelte Rózsa. - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:

- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiket se teszi be a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!

Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.

Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!

Megbúsul, s mondja kedvesének:

- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van a dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.

Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.

Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

- Jaj, mint fázom!

Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:

- Ha fázol, gyere be, melegedjél!

Az azt mondja:

- Igen, de félek a kutyáktól!

- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!

- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatja neki hova temette a bátyjait.

Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.

Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.

Azok, amikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:

- Jaj, be sokat aludtam!

- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!

Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.

Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondja:

- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.

Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették: Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!

írta: jazsoli5, 2010. szept. 25. 6:17 - címkék: és kategóriák: Illyés Gyula meséi - még nincsenek kommentek