2010. július
Szőcs Kálmán: Egy év után
Szemedből lassan kirepülnek
mind az aranybogarak.
Föléd hajoltam újra, új egyetlenem,
belőlem benned mi maradt?
Megint oly furcsa lesz az éjszaka,
kopognak halkan régi léptek,
s indulnánk tán már két irányban,
jaj, de vétek, csúnya vétek!
Maradni így hát mindig reggelig,
hivén, hogy alszik jól a másik.
Lám csak, a gyermeket ha kényszerítik,
a legszebb lánnyal is komoran játszik.
Maradtunk volna játékból magunknak,
s ne kezdtük volna el ily komolyan!
Lett volna tenger, ár, tűzvész közöttünk,
szerettünk volna félve, titkosan.
S maradnánk, de erre szabály kényszerít,
mennénk, de már a szokás összetart,
s másoknak lassan olyanok leszünk,
amilyennek a másikunk akart.
Föléd hajoltam újra, új egyetlenem.
Szemedben fény se volt, s nem volt harag.
Kirepültek belőle mind
az aranybogarak.
Szőcs Kálmán: Búcsúének
Ahogy föléd hajoltam tegnap este is,
csókolni szép álomra hunyt szemed,
úgy hajolok már föléd ezentúl mindig,
bárhol legyél, és bárhol is legyek.
S vélem találkozol, amerre elhaladsz,
én leszek a járda is, amelyen lépsz,
s a fa is én leszek, amely sután
utánad néz, és ágai
remegnek még sokáig azután.
S kihűlő, kéklő esteken
én leszek a szép karaj kenyér, amely
kettétörik kezedben engedelmesen.
Bármerre menj, kísérlek én,
folyóba nézz, szemembe nézel,
nyúljál virág után, hajamba túrsz,
s hogyha ízes illatokkal párolog az étel,
amint mohón eszi egy szöszke kisgyerek,
én csókolom meg észrevétlen
halvány erek hálózta szép kezed.
Mert ahogy föléd hajoltam tegnap este is,
úgy hajolok már föléd ezentúl mindig,
s megáldom álmaid, hogy két szemed
nyisd föl majd boldogan egy messzi csók után.
Bárhol legyél, és bárhol is legyek.
Ebeczky Béla: Oly tiszta, szép vagy...
Oly tiszta, szép vagy édesem,
Mint a legelső szerelem,
Mint szűzi, hófehér virág,
Mely most pattantja bimbaját!
Elnézem azt a kék eget,
Mely szemedből rám nevet,
Sugára mind szivembe hull,
Honnét a felhő elvonul.
És kedvesem, ujra száll, csapong
Feledve bú, taposva gond,
Köröttem mintha szanaszét
Csengő madárszót hallanék.
Hivó, csengő szózatot:
Öleljetek! Csókoljatok!
Korhadt szivű fák álmatag'
Hallgatják és bólintanak.
Sóhajtanak s elalszanak.
Miről álmodnak ezalatt?
- Tavaszról, mely újra ád
Lombot, virágot, koronát!
Petri Mór: Elfelejtve
Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.
A szűz természet tanitásit
Gyermekkedélylyel hallani,
Nem kérve hírt - a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.
Mentnek lenni bántó kezektől,
Ártatlan hímpor a sziven,
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzám semmi sem.
Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.
És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül - így szeretnék
Levélhullásba tűnni el...
Lévay Sándor: Egykor szerelmet...
Egykor szerelmet zengtek a dalok,
Rólad neveztem el egy csillagot,
És álmodozva a kert alkonyán,
A virágok közt neved suttogám.
Liljomok, rózsák jól ismertenek,
Üdvözletül csengték-bongták neved,
A pajkos szellő, énekes madár,
A lomb között mind ezt dalolta már.
S a csalogány is rengeteg ölén,
Nevedből szőtt-font álomdalt fölém,
Maga a néma erdő mély szive,
Lánykám, a te neveddel volt tele.
Oh szép aranykor! - Búsan szól dalom.
Nem üdvöt zeng, a multat siratom,
S mely fönnen, büszkén hirdeté neved,
Letünt a csillag, többé nem vezet.
Bolyongva némán, árván, betegen,
A hervadt rózsát nincs mért kérdenem,
A liljomot se! és ha kérdeném,
Fejét sápadtan hajtja le szegény.
Puszta a kert, erdőm, mezőm kiholt,
Melynek szerelmünk édes titka volt,
Már szivem sincs, melyben te fönnmaradj,
Oh mert magad is végkép veszve vagy!
Rudnyánszky Gyula: Végrendelet
Furcsa érzés, - alig éltem,
Harmincz éves nem vagyok:
Lüktető kedv, tűz a vérben,
Friss az arcz, a szem ragyog:
Mégis olykor úgy megrezzen
Egy-egy méla húr szivemben,
Hogy maholnap meghalok.
Könnyen ér az ember véget,
Azt se tudja hol s mikor:
A szinházba odaéghet,
Vagy zsiványt rejt a bokor:
Hajó sülyed, ház beomlik,
Vagy a józan ész megbomlik -
S új lakót nyer a pokol!
Hát van ok, ha útrakészen
Összeírom holmimat,
Hogy utolsó rendelésem
Emlékül kinek mit ad.
Deszka-házam ha fölépül,
Ne maradjon vigasz nélkül,
Aki majdan megsirat.
Megsiratva!...Lám, e szóra
Czéda kedvem cserbehagy,
Óh ne üss még gyászos óra,
Vívódjék e szív, ez agy!...
Meg ne törjön sok kudarczod,
Mindig ujra kezdd a harczot:
Bár sebekkel, - csak maradj!
A veszélytől soha vissza
Tántorodnod nem szabad
Bárha véred' sár, por iszsza,
S nyögsz kegyetlen gond alatt:
Csalódások meg nem ölnek,
Míg szivednek czélt jelölnek
Feleséged, kis fiad.
Édes asszony, drága gyermek,
A tiétek életem!
Fénye, hire nincs nevemnek,
Gyarlóságom védtelen...
Óh de a ti szivetekben
E fakó név az egyetlen,
Mely virágot s dalt terem.
Ellenségem megbotolhat
Tévedésim halmazán:
S bár - ha pályám ködbe olvad, -
Meg sem emleget hazám:
Mit reméltem, hogyan éltem,
Mi volt bennem folt vagy érdem, -
Ti tudjátok igazán!
Kincset, rangot nem kerestem,
Fáklyám eszmény s eszme volt:
De nem bírtam el keresztem',
S gyönge vállam meghajolt.
Sok volt, a ki eltaszított,
Ki ellenem tüzet szított,
Csak egy a ki átkarolt.
Ezt az egyet, jó anyádat
Kisfiam, ha kérdezed:
Mi valóság és mi látszat?
Megtanít majd tégedet,
Hogy a férfi, ki apád volt,
Tiszta szivvel küzdött, lángolt,
Álmodott, hitt, szeretett.
Hódosi Lajos: Halk sohajjal...
Halk sohajjal perg a galyról,
Egyre száll a lomb, levél.
Megzörrenti olykor-olykor,
Közbesír az őszi szél,
- Én tudom, hogy mit beszél.
Kit mindenki sorban elhágy,
Jobb, ha szépen halni megy.
Zokszavára meg nem indul
Semmi szív, nem érti meg,
Csak teher mindenkinek.
Dér fagyott a dermedt galyra,
Hol a fészek? a madár?
- Puszta ágon nincsen otthon,
Nincsen dal, nincs napsugár.
Holló károg egyre: kár!
Puszta szívbe, dult kebelbe
Nem száll enyhe nyugalom,
Elkerüli kedv, öröm, dal -
Lesz lakatlan sírhalom.
...Nincsen, nincsen irgalom.
Lombtalan galy gyászban áll még,
Elhagyatva, ámde - él!
Kikeletnek napja süt már,
Leng a langyos déli szél.
- Hallom, hallom mit beszél.
Tar galyaknak lesz még lombja,
Közte fészek, bent madár,
Boldog, édes dalra dalt fog
Visszazengni a határ...
...Szivem nem hiába vár!
Baumbach: Lacrimae Christi
A régi jó időkben
Egy sváb hegedüs élt,
A ki szép dalokat tudott,
És nem egy víg mesét.
Frigyessel elhagyá honát,
S követve a királyt,
Sok tájt bejárt s mindig megállt
A hol csak bort talált.
Bejárta szép Itáliát,
S midőn Nápolyhoz ért,
Oly bort kapott, mit nem ivott
Még a mióta élt.
Betelni nem tudott vele,
S a söntésnél beszólt:
"Mondd meg nekem, jó emberem,
Hogy hívják ezt a bort?
Ezt csak az ég adhatta mint
Legjobb ajándokát,
Agg csontomon, mint egykoron,
Ifjúi láng fut át."
A pincze vastag mestere
Igy válaszol neki:
"Lacrimae Christi a neve
- Az Urnak könnyei!"
E szóra szomorú leszen
A jámbor idegen,
A karczos jut eszébe, mely
Hazájában terem.
Imára fogja két kezét,
Az égre föltekint.
"Jőjj sváb hazámba oh Uram
Ha sírni fogsz megint!"
/Ford.: Pataj Sándor/
Heine: Oly tiszta...
Oly tiszta, üde szép vagy'
Mint nyíló kis virág, -
Aggódva vethetem csak
Tekintetem reád.
Örökké tartson, arra
Kérném az ég urát,
Hogy tiszta, üde, szép légy,
Mint nyíló kis virág...
/Ford.: Pataj Sándor/
Heine: Egy fenyő áll...
Egy fenyő áll elhagyottan
Északi vidéken,
Hó és jég fehér lepellel
Betakarta régen.
Távol napkelet honában
Révedezik álma,
A hol forró sziklafalon
Áll egy árva pálma.
/Ford.: Pataj Sándor/
Kósa Ede: Ablakomnál
Ablakomnál rózsafákon
Hajnalonként zeng az ének:
Vig madárnak énekénél
Szállnak fölöttem az évek.
Kertem fái közt bolyongva
Hullanak rám a virágok...
S átölelnek lágyan, enyhén
Édes vágyak, fényes álmok.
Madár-dalon elmerengve,
Lelkem nyügző féke tágul:
Bibor fényű hajnalával
Előttem a mult kitárul,
Mult időm zengő vidékin
Csüggedt lelkem ujra éled...
S hű szerelmem zeng dalában
Párja-vesztett fülmilének.
A menny tiszta kékje csillog
Mindenütt ott a virágon:
Csillag fénylik álmaimnál,
Álmodozva rózsa-ágyon.
Rám boruló holdas éjben
Annyi kellem, annyi báj van...
Szerelemre tanit minden
A természet templomában.
Boldogságtól ittasulva
Lelkem a magasba szárnyal,
Ablakomnál hajnalonként
Ha megzendül a madárdal.
Mult időm zengő vidékén
Csüggedt lelkem ujra éled...
Mig a sziv szerelmet ápol:
Csak is addig szép az élet!
Bartók Lajos: Kárpáti emlékek
Keresztfa a hegytetőn
Egy vén fenyőt róttak keresztbe,
Ez Üdvözítőnk feszületje.
Kezdetleges pór-kéz faragta,
Urunk a Jézus, nincs is rajta.
De bárha készült durva fából,
És nem müvész, ki ilyet tákol:
Bizonynyal Ő ezt vitte vállán,
Bünből az embert visszaváltván.
Ez Üdvözítőnk keresztfája,
Ezt vonszolá a Golgothára.
Terhe alatt a kőbe mélyedt
Nyomát csókolják jámbor népek.
Verejtékét ivá a szikla,
Most forrásban bugyogja vissza.
Vércsöppjei a piros eprek
Lába előtt a szent keresztnek.
Hol illatát a fenyves ontja,
Itt áll az ég utmutatója,
Szűk ösvényén a hegytetőnek,
Enyhűl a roskadt csüggedőnek.
Itt hullanak az ég könyűi,
Bús terhit a felhő kiönti,
S itt könnyül a sujtott, a jámbor
Siralomvölgyi, földi vándor.
Mindegyiknek meg van terhe,
Inség alatt vállók megtörve,
Oh Jézus! s mint te a hegy ormán,
Felfohászkodnak, roskadozván.
De hol vagy, oh Úr, oh Megváltó?
Rád hol talál hozzád kiáltó?
Ez árva nép meg sem szerezhet,
Hogy jelképben ékítsd kereszted'!
"Följebb tekints!" szól a magasban.
"Keresztem én rég odahagytam,
Dicsőség várt rám, szenvedőre,
Mert a kereszt az ég lépcsője!
De lát a nyomorú, ha portul
Hozzám a segélyért esdve fordul.
Nem puszta már e kínok fája:
Ismét szenvedni szállok rája!
S fejemnek tövis-koronáját,
S vérző szivem' átverve látják,
S föl van megint kezem szögezve
- Üdvökre nékik - a keresztre.
Örök dicsőség fenségében
Szánandó sorsuk jobban érzem.
Jajokra ismét véreznem kell:
"Ne hagyj elveszni, istenember!"
Mint isten: űlök égi trónon,
Mint ember: szenvedni vágyódom
Az emberért, keresztre ujra,
Tanitva tűrni s vígaszt nyujtva!
S ha koldus, béna, megtört lelkek,
Nyomoruak itt összeesnek,
Vérző kezem' segélyre nyujtom:
Följebb, fiam, az égi úton!"
Pásztói: Egy elkárhozott dalaiból
I.
Oh jól van igy! - megérdemeltem
Ezt a bolondos végzetet:
Elbizakodva és öntelten
Miért hittem vakon neked...
Halandó a nyár-déli napba
Ne nézzen balgán, vakmerőn!
Mire róla szemét lekapja:
Már a fény nyomorékja lőn.
Mit nyer a sok pártütő angyal
Hogy az eget ostromolá?
Egyetlen villám jött haraggal
S mind tehetetlen hullt alá.
Mihez fogák esze-veszetten..?
Ez az igazi kárhozat!
Immár a mennyet elvesztettem
És a pokol be nem fogad.
II.
Szállj le, szállj le esti harmat,
Hütsd meg izzó agyvelőm:
Nedvesítsed meg tikkadt nyelvem,
Segíts rajtam résztvevőn.
Hadd kinlódjam - ha már igy van
Át az örök életet:
Belenyugszom, elhiszem, hogy
Ez máskép nem lehetett.
Valaha még megenyhül-e
Perczre ez a fájdalom?
És valaha jut számomra
Egy parányi irgalom?
Fábián Géza: Özvegy asszony
A falu végén áll a kunyhó,
Benne haldokló mécs-világ.
Öreg asszony mellette bókol
S olvasgatja a bibliát.
Imádkozik! - oh! nem magáért,
Hiszen kész a nagy útra már:
Mosolygva néz a mára vissza
S holnapra - megnyugodva vár.
Magával réges-rég leszámolt,
A lelke másért sem remeg,
Kik szive üdvösségi voltak,
Rég sirban már a gyermekek.
Imádkozik. Egész szivével,
Hitből, szokásból is talán.
Majd reszkető, száraz kezével
Végig lapoz a biblián.
Végső lapján az ócska könyvnek
Fölirva nehány régi sor.
Te drága kéz, ki ide irtad,
De réges-rég porladozol!
S hogy az avult irásba bámul,
Fátyolt von a köny agg szemén.
Azért csak nézi. Hiszen régen
Könyv nélkül tudja már szegény.
Ezt az első sort akkor irták
Mikor asszony lett. Jaj de rég!
Ez itt alább, mikor az elsőt,
A legszebbet keresztelék.
Alább még egy sor. Fia volt az,
Jobbat az isten soh'sem ad,
De hát mit ért? - Harminczhat éve,
Nagy-Sarlónál csak ott maradt.
Még egy, ez lányka volt. Apjával
Temették egy napon,
Utoljára ment el az első,
Az édes-büszke hajadon.
Ezt a három sort ő irá be,
A betük össze-vissza mind,
Mintha - mely a nőt összetörte -
Ők is viselnék azt a kínt.
A mécsbe néz. Hosszan, sokáig.
Látja őket a fényen át,
Fonnyadt kezével megsimítja
Hó-fürtét s ránczos homlokát.
"Én Istenem" - gügyög magában -
"Vajjon meglátlak-é megin'?
Hisz már nekem nincs oly sok hátra,
Én édes, kedves lelkeim!"
Ilyenkor oszt' a bibliában
Megzörren mindenik levél,
"Meglátod őket", hallja tisztán:
"Meg! Nem sokára már! Ne félj."
Dömény József: Az árverés
Kis udvaron dobot vernek...
Bámulva néz egy kis gyermek
Anyjára, majd azokra, kik
Az asztalt s ágyat elviszik.
Nem érti még szegényke, nem,
Hogy a pénz az úr itt mindenen.
Csak látja, hogy a kis szobát
Ürítik egyre mind tovább.
Kis ágya is már kinn vagyon...
Most fáj csak szíve még nagyon...
Hol alszik ő majd édesen?...
Ha ágya se lesz, vánkosa sem?
Megkérdné anyját: Mi ez?
S ha elvisznek mindent, mi lesz?
De hullnak annak könnyei,
Kérdezni tőle nem meri...
Csak néz szegényke, néz reá,
Ha anyja is tekintne rá.
A bamba dob meg csak pereg...
Viszik, viszik az emberek
Olcsón, potyán, mit éveken
Át szerze rég keservesen
Férjével...ah! kit sirba zárt...
Ha élne még, ő nyitna zárt
S derülne fény homályra itt...
Ő tudta minden dolgait.
Sirban a férj, s az égbe' fenn
Isten tudja, hogy szivtelen
S csalárd, ki itt dobot veret...
Csak sír szegény, csak kesereg.
Hiába sír, a dob pereg...
Veszik, viszik az emberek,
Mi dobra száll. - Bárányka bég,
Vezetve most szökell elébb,
Kis gyermeket megismeri,
'Sz játszó pajtása volt neki.
Rá néz a gyermek s szól: anyám!
Nézd, kis muczink is itt van ám.
Muczit ne hagyd, hogy elvigyék!
De sorból egy ember kilép,
S kötélt vet kis bárány nyakán,
Most sír a gyermek igazán.
Anyját karolja, sír, zokog...
De folyvást verik a dobot,
Jegyző is egyre, folyton ír,
Temetőn rázkódik a sír.
Könyv égbe' fenn felütve lesz...
S az égi biró is jegyez.
Szőcs Kálmán: Hívogató
Hogy mondjam szebben, hogy szeretlek,
mint úgy, hogy messze küldelek?
Hívjon, ki vágyja melled, térded,
nékem azért kellesz, hogy véled
ne dermesszenek új telek.
Ha értve értenéd a vádat,
maradnál szebben, mint a vágy,
mely hív és küld egyszerre, s önmagára
zúdítja kettős bánatát. Az árva
sír büszkén bennem, nem a vád.
Hogy mondjam szebben, hogy szeretlek,
s már odaadtam mindenem neked?
A hívásom és tagadásom: minden,
a büszkeségnél egyebem már nincsen:
maradj hát vélem, bárha küldelek.
Szőcs Kálmán: Szerelmes vers
Állnék vigyázzban érted, mint a fenyvesek,
S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam
Legyekkel barátkozó alja gomba-nép,
Azt se bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam,
Csak megfoghatnám kezed fejét,
Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.
S lennék fa is, hogy ágam te legyél,
Hogy ujjaid értem megremegjenek,
S ha indulnak a lila égben fürdő
Megszédült szelek,
Óvnálak a cinkos ablakok
Sanda fényétől, ó, védnélek a magam melegével.
Amíg meghalok.
Címek, rangok, rímek és cafrangok
Helyett adom én neked
Vigyázzban álló tisztaságom, mely füvek tövén
Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek
Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.
S ha majd e tisztaságot sem tudom
Fekete záporok miatt cipelni így tovább,
Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.
Egyetlenegyszer legalább.
Szőcs Kálmán: Még
Még élnem kell, még estig,
Estéken át, aztán tovább,
Hogy halljam, pattan a kilincs,
S fölém hajolsz, mint szürkületre
A puha orgonák.
Fehér idő lebeg, s ott túl az ablakon
Fák állnak, megannyi zöld magány,
Dühös dongók zúgnak, s félek,
Egyszer nem jössz s megdermedek,
Akár a fák a mező asztalán.
Az ágy mellett színes nyugalom. Pirulák.
Mellemben rettegés lakik.
Az ég lila, jössz vagy elmaradsz?
A kilincset nézem, bűvölöm.
És ha jössz? Éljek holnapig?
Krúdy Gyula: A király keresztleánya
I.
Abban az időben, amikor Mátyás, az igazságos, volt Magyarország királya, a budai Várban víg, fejedelmi élet folyt. Daliás lovagok, dúsgazdag, pompázó főurak vették körül a királyt, és a külföldi királyok követei állandóan szállást találtak a budai Várban. A nagyszerű ünnepélyek, mulatságok egymást érték, és megtörtént, hogy a budai Várban néha egy hétig sem hallgatott el a muzsikaszó.
A királynak a legelső zászlósura Komoróczy Mihály volt. A felsővidéki hadak parancsnoka és a fekete sereg kapitánya volt e jeles, vitéz férfiú. A király annyira kedvelte, hogy még lakóhelyet is a budai Várban jelölt ki neki. Komoróczy uramnak éjjel-nappal a király mellett kellett lennie. Ha nagy, deres szakálla nem volt valahol a Mátyás közelében, a király nyomban tudakozódott utána:
- Ugyan, nem tudjátok, merre van Komoróczy?
Ha vadászni ment a király, Komoróczy uram akkor is mellette volt. Legbizalmasabb dolgainak tudója, első tanácsadója, meghitt barátja és kedves komája volt Komoróczy Mihály a királynak. Néha még éjjel is fölkereste, ha aludni nem tudott. Egy titkos lépcső vezetett a király hálószobájából a Komoróczy uram palotájába. Álmatlan éjszakákon sokszor megjárta a király ezt a rejtett lépcsőt. Leült öreg barátja mellé, és virradatig elbeszélgettek.
Egyszer azt kérdezte a király Komoróczy uramtól:
- Régen nem láttam Beátát, az én kedves keresztlányomat. Ugyan, mit csinál a leányod, Komoróczy? Maholnap férjhez adjuk.
Komoróczy uram legyintett:
- Férjhez bizony...a fekete vitézhez. Mert még bábukkal játszik Beátám.
A király érdeklődve emelte fel fejét, mert éppen nagyon elgondolkodott.
- Aztán van-e elég bábuja az én keresztlánykámnak?
Komoróczy uram zavarodottan sodorta meg nagy bajuszát.
- Nemigen tudom, felséges uram. Annyit azonban tudok, hogy a fekete seregnek, amelynek kapitánya vagyok, éppen a héten rendeltem új mundért az udvari szabónál. Nyestprémes dolmányt, rámás csizmát és sastollas föveget kap minden vitéz.
- Derék ember vagy, Komoróczy. De hát azért a kis leányodról sem kellene megfeledkezni.
- Özvegyember vagyok, felség. Ott van nálam a néném. Annak való a gyermeknevelés.
A király mosolygott.
- No, megállj, Komoróczy. Majd gondoskodom én az én kis keresztleányomról. Adok neki olyan bábukat játékszerül, amilyeneket csak egy király, mégpedig a magyar király adhat ajándékba.
Így szólt a király, és gondterhes arcát derűs mosolygás sugározta be. Eszébe jutott, hogy minapában, amikor ebéd után sétálgatott a Duna-parton, egy fényes szemű, szöghajú süldő leányka jött vele szembe. A király ügyet sem vetett a leánykára, amíg az rá nem köszönt:
- Te vagy-e Mátyás király? - kérdezte tőle és elébe állott.
Mátyás meglepetten nézett a leánykára.
- Én vagyok a király - felelte. - De hát te kinek a gyereke vagy?
- Én a Komoróczy Mihály leánya vagyok. Azt mondják, hogy te volnál az én keresztapám, király uram. Igaz volna ez?
Mátyás elnevette magát, és jól megnézte az előtte álló gyermeket. Amolyan süldő, vékony leányka volt, akinek térdig érő szoknyácskája, rövid mellénykéje cseppet sem különbözött a parasztleánykák ruházatától. Távolabb egy öreg néni ijedten, összekulcsolt kézzel állott, és néha halkan kiáltozott:
- Beáta, jöszte ide!
A király megsimogatta a leányka arcát.
- Jól mondták néked. Én vagyok a keresztapád, lelkecském.
Beáta felbiggyesztette az ajkát.
- No hiszen szép keresztapa vagy, király. Eddig még csak bábut se küldtél nekem, pedig nagyon szeretek ám a bábukkal játszani.
A király hangosan nevetett. Tetszett neki a leányka bátorsága. Előtte a legnagyobb urak is térdet hajtva, fejet hajtva szoktak megállni, ez a kis tücsök pedig olyan keményen nézett a szemébe, hogy szinte zavarba jött. Valami kibúvót keresett arra nézvést, hogy eddig megfeledkezett az ő kedves keresztleányáról. Mosolyogva mondta:
- Hát tudod, Beátám, eddig azért nem jutottál eszembe, mert a te szegény keresztapádnak sok mindenféle dolga akad. Harmadéve a törökkel verekedtem...bizony belefáradtam. Aztán a cseh rablókkal volt egy kis vesződségem. Az apád a megmondhatója, hogy mennyit kellett háborúzni, amíg megtanítottuk a cseheket arra, hogy Mátyás királyt tiszteljék...
- A macskát! - pörgött Komoróczy Beáta. - A királynak mindenkire van gondja, csak éppen az ő kis keresztleányára nincs gondja.
Mátyás nevetett.
- Bezzeg lesz ezután! Majd küldök én neked nemsokára olyan bábukat, amilyen bábui még a királykisasszonynak se volnának, ha lenne a királynak kisasszony leánya.
- Majd meglássuk, megtartod-e a szavad, keresztapa - felelt Beáta, és ezzel sarkon fordulva elfutott a Duna-part mentén.
Az öreg néni sietve tipegett utána, hasztalanul kiáltozva:
- Megállj, Beáta, majd hátrakötöm a sarkadat, csak egyszer hazaérjünk!
A király vidáman nézett a keresztleánya után.
- Persze - mormogta elgondolkozva -, nincs időm ahhoz, hogy megtudjam, hol az igazi boldogság. Hogy egy gyermekarc derűs mosolygása többet ér egy tucat levágott töröknél. De ne félj, kis Beáta. A király megtartja szavát. Elküldöm a bábukat.
És a király ettől a naptól fogva azon törte a fejét, hogy ugyan miféle bábukat küldjön az ő kis kedves keresztleányának. Még Bükli uramat, az udvari bolondját is megkérdezte.
A bolond összeráncolta a homlokát.
- Én azt vélem, hogy legjobb volna összefogdosni az ország legostobább embereit, és elküldeni Komoróczy Beátának.
A király nevetett.
- Hát eredj, fogdosd össze a legostobább embereket.
A bolond megvakarta a füle tövét.
- Nehéz lesz, király. Mert olyan ostoba ember nincs, akinél még ostobább ne akadna.
Hát ezzel se mentek semmire.
Megkérdezte Mátyás a horvát bánt, majd az ország nádorát, akihez országos dolgokban tanácsért szokott fordulni:
- Milyen bábukat küldjek Komoróczy Beátának, az én kis keresztleányomnak?
A horvát bán csak nagyot hallgatott erre: Vitéz, a nádor, megcsóválta bozontos üstökét.
- Nem értek én ahhoz, felséges király. Csak annyit tudok, hogy leányszív előtt a legszebb bábu egy daliás vőlegény.
- Nem jól beszélsz, nádor. A leány még sokkal kisebb, semhogy férjhez lehetne adni.
- Akkor nem tudok tanácsot adni - felelte a nádor.
Gondolkozott, gondolkozott a király. Különben se nagyon tudott aludni, de most kétszeresen oka volt rá. Ugyan micsoda bábukat küldjön az ő kis keresztleányának?
De nem jutott eszébe semmi.
Nagy szorultságában eszébe jutott a bölcs és ravasz cinkotai kántor, aki agyafúrt tanácsaival már sokszor meglepte a királyt.
- Ugyan hívjátok el a cinkotai kántort! - parancsolta egyszer.
És a cinkotai kántor eljött. Meghallgatta a királyt, meghányta-vetette magában a dolgot, végül köszörülte a torkát.
- Levélben felelek e fontos kérdésre - mondta, és elkocogott.
Harmadnapra ott volt a cinkotai kántor levele. Szólt pedig ekképpen:
Milyen legyen Komoróczy Beáta bábuja?
Szép legyen, jó legyen, táncos és takaros,
királynak, leánynak célarányos:
Üzeni ezt Deák, Cinkotán kántoros.
II.
A cinkotai kántor rejtélyes hangú levele megoldotta a nagy kérdést, amely a királynak abban az időben nagy gondja volt. Egy hét se múlott el, Komoróczy Beáta megkapta az ő királyi keresztapjától az óhajtva várt bábukat.
Olyan bábui sem voltak még a leánynak, mint amilyeneket Komoróczy Beáta kapott Mátyástól. Eleven babák voltak azok. Tizenkét bábut küldött a király, tizenkét aranyba, selyembe, bársonyba öltözött gyönyörű leánykát. A legszebb leánykákat válogatták össze az országban, és a király külön palotaházat jelölt ki nekik. Ügyes olasz mesteremberekkel gyönyörű kocsikat faragtatott, és apró fehér lovacskákat rendelt a kocsik mellé. Sorban álltak a bábuk Beáta előtt, és a király embere, ki őket idáig vezette, így szólt:
- Itt küldi Mátyás, Magyarország királya, ajándékát az ő kis keresztlányának.
Beáta összecsapta két kis tenyerét.
- Éljen Mátyás király! - kiáltotta.
Ekkor volt csak igazán boldog a király keresztleánya.
- Hisz ezek a babák beszélni is tudnak! - kiáltott fel.
Megtapogatta kezüket, arcukat. Meghúzogatta hajukat és szoknyájukat.
- Nem csak beszélni tudnak, de engedelmeskednek is parancsaidnak - szólt a király embere, és elment.
Beáta ott maradt a bábuival. Megparancsolta nekik, hogy üljenek le - nyomban leült valamennyi. Majd az jutott eszébe, hogy felállítja a babákat.
- Álljatok föl! - kiáltotta.
A babák nyomban talpra ugrottak.
- Üljetek le! - parancsolta most.
S nyomban leültek.
Alighogy leültek, nyomban felállást parancsolt nekik. S a babák engedelmeskedtek. Így mulatott Komoróczy Beáta a babáival.
- Nagyszerű! - mondta, amikor a babákat elküldte ebédelni. - Ilyen babái még senkinek se voltak.
Délután sorba vette a babákat. Kikérdezte őket. Mi a nevük? Valamennyinek egyugyanazon neve volt: Beátának hívták valamennyit.
- Hát énekelni tudtok-e?
- Tudunk - felelték a babák.
Beáta leült a szoba közepére, az aranyos ruhájú babák körébe telepedtek.
- Most ide figyeljetek, babák. Aki eltéveszti az éneket, az nem kap uzsonnát.
Így szólt, és csendesen énekelni kezdte: - "Fürdik a kácsa fekete tóban..."
A babák csendesen utánaénekeltek.
Nemsokára megunta ezt is Beáta. Eszébe jutott, hogy nagymosást kellene tartani. Elővette azt a kis teknőcskét, amit az édesapja hozott neki a Felsővidékről. Az egyik baba leszaladt a Dunára egy kanna vízért. Aztán elkezdtek mosni.
Mostak, mostak, sebesen, és Beáta észre se vette magát, már mindenféle ruhanemű ki volt mosva.
- Hát most uzsonnázunk - szólt, és jó tejecskét ittak a babák.
Mikor ezzel is elkészültek, Beáta kedvetlenül nézett tizenkét babájára..
- Hát most mit csináljak veletek?
A babák hallgattak és mosolyogtak, mert megparancsoltatott nekik, hogy mindig mosolyogjanak.
- Mit csináljak veletek? - kérdezte ismét Beáta, de most egy kicsit mérges is volt.
A babák erre sem tudtak mit felelni. Csak ültek és mosolyogtak.
- Eh, unlak benneteket! Menjetek a pokolba! - kiáltotta Beáta.
Kituszkolta a tizenkét babát, és leheveredett a medvebőrre. Öklöcskéjére támasztotta fejét, és folyton azon gondolkozott, hogy ugyan mit is csináljon ő tizenkét eleven babájával. De semmi sem jutott eszébe.
Igen szomorú lett, és titkon a konyhába szökött. Egy darabig hallgatta ott a szolgálók beszélgetését, majd egy kukoricacsövet kerítve, visszament szobájába. Szép, piros szemű kukoricacső volt az, akkora, mint egy bábu. Beáta piros szalagocskát kötött a kukoricacsőre, karjában ringatta, szerelmesen csókolgatta, és így szólt hozzá:
- Csicsij, baba, aludj, baba...
És halkan, csendesen énekelni kezdett a piros szemű kukoricacsőnek. Lágyan csókolgatta és karjába szorította.
- Aludj, kis babám, aludj - dalolta halkan.
...Halk sarkantyúpengést hallott maga mögött. Megfordult. A király lépett titkon a szobába.
- Isten hozta, keresztapa - szólt Beáta, mélyen meghajolva.
- Hol vannak a babák, amelyeket küldtem neked? - kérdezte a király.
Beáta megcsóválta szöghajú fejét.
- A te babáid nagyon unalmasak, keresztapa. Ez a baba sokkal mulatságosabb.
A karjába szorított piros szalagos kukoricacsövet a király felé fordította. A bölcs Mátyás elnevette magát, és megsimogatta a kisleány arcát.
- Igazad van, Beáta.
Kilépett az ajtón, és még sokáig hallgatta, ahogyan Komoróczy Beáta énekel a kukoricacsőnek:
- Aludj, kis babám, aludj!
A király továbbment, és csendesen mosolygott magában. "Ha tudtam volna, hát egy szekér kukoricacsövet küldettem volna az én kis keresztleányomnak" - gondolta magában.
(1925)
Illyés Bálint: Zrínyi Ilona
Munkács vár udvarában
Tökölyi hős neje,
Parancsot osztogat, bár
Szíve búval tele...
A harczi gond befödte
Fájdalmát ekkorig:
De most sisakja úgy nyom,
Páncélja úgy szorít!
Jó, hogy közelg az este!...
Magán termébe lép,
S márvány-fehér karjára
Nyúgosztja szép fejét...
Pánczél, sisak körülte
A padlaton hever,
S a drága fürt kibomlik
Csillámos gyöngyivel.
Asszonynyá lesz a hősnő,
Midőn nem látja szem,
A sok elnyomott könyüért
Kárpótolást veszen...
"Oh mily rövid öröm volt
Az én nász-örömem!
És mily hosszu a bánat,
A mely nyomán terem!
Ő vészben, harczviharban,
És én epedve honn...
Oh bár kinom dijában
Boldog volnál honom!...
De hajh, nemtődnek arcza
Fátyollal födve be!
S mindenfelé sötétül
Reményeid kék ege!
S ő nem jön a vigaszszal,
Hiába várom itt!...
Már álmom se vigasztal
Sőt egyre háborít!...
Álom, minő bohóság:
S szívem mégis remeg,
Mióta vasba' láttam
Én édes férjemet!...
S ah hogyha úgy valóban?
De nem, nem! Istenem!
Ilyen csapást nem ejthetsz
Szerelmes szívemen!...
És hogyha mégis úgy van...
Ti vérivó vadak!
Legdrágább kincsem értte,
Csak ő legyen szabad!"
"Szabad!" visszhangzik a szó,
S az ajtó megnyilik...
Egy halk sikoj...s keblére
Szorítja Tökölyit.
"Szabad ma még: de holnap
Ki tudja Ilonám!
A német vagy töröknek
Rabláncza vár reám?...
Az vérdijt tüz a fejemre,
Üldözve, mint ebet:
Ez nem hiszen szavamnak
S rablánczczal fenyeget...
Ah, nem elég, hazámat
Hogy vérben födetik,
Rabolva, fosztogatva:
Most fejem kell nekik!
Szakítsák, hogyha úgy kell:
Egy fővel kevesebb!
Ah mért hogy a Szabadság
Fejemmel elesett!
S mit építék karommal,
Utánam romba dűl.
S ah mért hogy szép Ilonkám
Elhervad özvegyül!
De nem, de nem! van egy mód
Bár rá szívem remeg...
De hisz te mondtad: "értte
Legdrágább kincsemet!"
Fiad, Ferenczet értem
Szultánnak zálogul...
Bocsáss meg szép Ilonkám!
Csak így hisz a nagyúr!"
Ölyvöt lecsapni láttál
Galambra?...úgy csapott
E szó a nő szívére,
S úgy tépdes, szaggat ott.
Melyik csalja másikát meg?
A hitves az anyát?
Vagy ez a hitvest, - a ki
Oly lángolón imád?...
Keblén izzó Vezuv lesz
A kettős érzelem,
S már-már kivívja harczát
A női szerelem.
"Uram! ne büntess értte
Ha vétkezem: de lásd!
Hogy férjem elveszítsem,
Nem birok ily csapást.
Szerelmem egy szívemmel,
Szakítsd ki gyökerét,
S én térdemen imádva
Borulok ím' eléd.
S te, szép hazám, bocsáss meg
- Oh mily kinos e vád -
Hogy keblemről letépem
Jövődnek zálogát.
Vigyétek, oh vigyétek
Legdrágább kincsemet!..."
"De nem, de nem! ki fönn vagy,
Ezt meg nem engeded!...
Kölykét a fenevad sem
Dobná hitetlen el!...
S silányabb volna az ki
Isten-képet visel?...
Ősöknek árnya ott fenn,
Rákóczy, Zrínyiek!
S te nemzetem, miattam
Nem fogsz pirulni meg,
Jó férjem oh, bocsáss meg,
Nem tarthatom szavam!...
Van a kinek felettünk
Nagyobb hatalma van:
Szerelmes hű szívemre
Békót, igát vete.
Isten kezébe' sorsunk:
Teljék be végzete!"
Ez elhal a szó ajkán,
A vér szívére száll.
S midőn szemét kinyitja,
Férjét nem látja már.
S nem látta őt hét évig:
De tűrve, bizva várt...
Asszony-fejen ki látott
Szebb mártír-koronát?...
Dalmady Győző: A magyar nóta
Hogy is volt csak az a nóta?
Óh huzzátok, huzzátok még!
Ne ezt, ne ezt...azt a búsat!
Szebbet annál sohse hallék.
Sir a lelkem, mikor hallom,
Oly ismerős minden hangja!
Hajh, ez az a százados bú,
Mely a magyart el nem hagyja.
Óh huzzátok! a gyönyörtől
Ugy is részeg már a lelkem,
Vigadok is, kesergek is,
Az érzés oly nevezhetlen.
Szól a nóta, azt gondolom,
Drága gyöngyök hullanak rám,
Drága gyöngyök sokasága...
Vagy könyektől ázik orczám?
Mennyi fény és gyász egyszerre!
A nagy napok felcsillognak.
Sohse voltam ilyen gazdag,
Sohse voltam elhagyottabb.
Tudja isten, mi szorítja
Egyszerre a szivem' össze:
Elég, elég...hagyjátok el,
Az a nóta meg ne ölje.
Spanyol mese: Az üres hordócska
Barnabás vitéz várúr volt. Ha leereszkedett várának felvonóhídja és paripája hátán, csatlósai élnén, kinyargalt rajta, mindenki elmenekült előle. A szegény ember barmát elhajtotta, házát felgyújtotta, őt magát rabságra vitte és követ töretett, bástyát rakatott, kutat, csatornát ásatott vele. Napestig hallatszott várában a korbács csattogása és a szegény rabok jajgatása.
Amint Barnabás vitéz egy napon a vára mellett sötétlő erdőben lovagolna, hát csak ijedten fölágaskodott a paripája. Az útszélen egy szegény, beteg asszony feküdt, ölében szorongatva egy sápadt gyermeket.
- Uram, szólt könyörögve az asszony, szánd meg ezt a szegény gyermeket, eleped a szomjúságtól, hozz neki egy ital vizet. Nézd, itt van ez a hordócska, töltsd meg számunkra vízzel s az Isten is megsegít!
- Ha szomjas a porontyod, epedjen el szomjan! - kiáltotta Barnabás.
Ezzel belevágta sarkantyúját a lova oldalába, de meglepetve látta, hogy a kis hordó, mely az imént még a szegény asszony mellett hevert, most az ő nyakában lóg. Ugyanakkor szózatot hallott a magasból:
- Szívtelen, gonosz ember, ne legyen addig nyugodalmad, ne legyen addig pihenő-helyed, fuss, fuss, amíg azt a hordócskát vízzel meg nem töltöd!
A vitéz elsápadt és elnyargalt a legközelebbi patakhoz. Hát amint megmerte a hordócskát, a víz kiömlött az oldalán. Hasztalan töltötte meg százszor, mire kiemelte a vízből a hordócskát, üres volt.
- No, majd a folyóban megtöltöm a hordócskámat, abban több a víz - gondolta Barnabás.
A folyó vize csakúgy átzuhogott a hordócskán, mint a patak vize.
- Majd a tengerben megtöltöm - vigasztalta magát Barnabás és a tenger felé lovagolt.
Útközben rablók támadták meg s kilőtték alula a lovat. Barnabás vitéz gyalog vándorolt tovább. Ment, ment, a pénze elfogyott, a csizmája leszakadozott a lábáról, a ruhája lerongyolódott a testéről. Végre elért a tengerhez.
Nagy a tenger, de Barnabás vitéz számára nem volt egy hordócskányi vize. A hordócska üresen került ki a tengerből is.
Ment, mendegélt megint a vitéz. Eljött a tél és a fagyos szél végigkorbácsolta a hátát, mint ahogy ő korbácsolta várában a parasztokat.
Egy napon útja a saját birtokára vetette. A hordócskája még egyre üres volt. Sóvárogva nézte vára ablakait, de tudta, hogy neki nem szabad betérnie oda, amíg a hordócska üres. Amint az erdőn ballagott keresztül, az ösvény szélén ismét egy fáradt asszonyt talált, ölében egy beteg gyermekkel.
- Uram, könyörülj meg ezen a kis gyermeken - szólt az asszony - nagyon szomjas, én nem tudom mozgatni a kezemet, lábamat, adj a hordócskádból egy korty vizet neki.
Barnabás vitéz megállt, a szíve megesett a kis gyermeken, meg a tehetetlen asszonyon, sajnálta, hogy nem tud segíteni rajtuk és egy könnycsepp hullott ki a szeméből.
A könny lepergett az arcán, belehullott a hordócskába, mely - oh, csodák csodája! - egyszerre megtelt vízzel.
A tenger vize nem volt elegendő, hogy megtöltse a hordócskát, de a részvétnek egy könnycseppje elegendő volt.
Barnabás vitéz megitatta a hordócskából a gyermeket és a szegény asszonyt, aztán visszatért várába és ezetúl istenfélőn, kegyesen élt mindhaláláig.
B. Kemény Endre: Erdő-szélen
Erdő-szélen estve tájban
Ülni: ebben óh mi báj van!
Lombkoronát szürött fénynyel
Tarkáll a táj, mint reménynyel
Megaranyzott zordon élet,
Kegyelemre vált itélet.
Majd kialvó napsugárral,
Halványuló félhomálylyal,
Fölzeng a bús, méla ének:
Édes búja, lángszerelme,
Dalra dalva, dalt felelve.
Mennyi bánat, mennyi érzés
Száll dalában, s mennyi féltés!
Oh ha ember-szivbe szállna,
Gyors verése hogy' elállna!
Kéjbe', kinba' fuldokolva,
Pillanatban oda volna!
Mert a szivünk olyan gyönge,
Mint csigának fáj a gyöngye:
Fáj a gyöngye, boldogsága:
S lángszerelme szűz virága
Ki se nyílott, már is vége:
Szivünk meghalt, és kiége...
Mind setétebb lesz a tájék:
Hegy, völgy, folyó mind egy árnyék.
Lassan elhal a madárdal,
S a setétség bontott szárnynyal,
Betakarja a világot,
Mint gyász-lepke a virágot...
Erdő-szélen estve tájban
Ülni: ebben óh mi báj van!
Fényre árnyék, dalra csend jő,
Elhallgat a zúgó erdő:
Mint a sírban, olyan csönd van,
Hogy szivünk is félve dobban...
Ám az erdő ujra éled,
Ujra szólnak a zenészek:
Hajnal fénye rezg a fákon:
Uj öröm van a világon...
Hát halálunk zordon éje:
Annak is vajj' lesz-e vége?
Kőrös Mihály: A vallató zsinór
Csöndes a vár éjjel, telve szörnynyel, rémmel,
Minden rejtett zugból fojtott sóhaj kél fel:
Nyomasztó lesz tőle a vár levegője,
Ónsúlylyal nehezül a rabok mellére...
A sok bűn nagy terhe egyre nyomja...nyomja...
Éjfél van, éjfélt üt künn a vártoronyba.
Hosszan visszhangzik a börtönőrök lépte,
Vezetik Komádit a biró elébe.
"Komádi végeztünk, hogyha bűn nem terhel,
Szabad lészsz , alighogy beköszönt a reggel:
De hogyha te vitted Biczó Pált halálba,
Százszorosan halsz meg még ez éjszakába'!
Ezt a selyemzsinórt, - mily furcsa, hogy épen
Ilyen zsinórt hordtál ünnepi mentéden -
Azon az éjszakán a holt nyakán lelték,
Ezt viseld reggelig, ez üzte ki lelkét!"
A bűnös rab arcza eltorzul, más színt vált:
"De mikor nem is én öltem meg Biczó Pált!"
"Úgy hát mitől rettegsz? Mért tagadod folyton?
Hisz ha nem te voltál, szabad lészsz, ha mondom!"
Int most és az őrök kezét kötik hátra,
A vallató zsinórt úgy teszik nyakára:
Nem is húzzák össze, tágan hagyják rajta,
Úgy is majd eleget kinozza, vallatja.
* * *
Lenn a nyomorult rab hánykolódik ébren,
Azt a zsinórt egyre látja a sötétben.
Akármerre fordul, akármerre néz is,
Az a zsinór mindig előtte van mégis.
Ott vonaglik Biczó rémes, halvány árnya,
Behunyja a szemét, de azért csak látja,
Elaludni vágyik, a zsinór nem hagyja,
Egyre szorosabb lesz, fojtja...fojtogatja...
Melle tompán hörög...levegőért kapkod...
"Isten! hadd megérnem még csak a holnapot!"
Fagyasztó veriték gyöngyözik le róla,
Odavánszorog most a börtönajtóba,
Végső erejével döngeti, megrázza,
Aztán bekiált a nagy némaságba:
"Segítség!...megvallok...nincs már mitől félnem,
Nem lehet már nekem nagyobb bünhődésem!"
- * * *
"Hol is kezdjem el hát bűnbánó beszédem?
Szerettem Juliskám' igazán, gyengéden:
Pedig hejh a pletyka városszerte járta,
De én biztam benne, de nem is hiába!
De hogy megszületett kicsike gyermekem,
Ezerféle érzés született meg bennem.
Féltékenység, boszú, apai hiúság
Marczangolta keblem' követelte jussát!
Gyönge kis magzatom' untalan felkaptam,
Arczát órahosszat néztem, vizsgálgattam.
Nem vettem ki semmit, de én addig néztem,
Mig láttam, hogy arcza Biczóé egészen.
Fékeveszett dühöm kiszakadt belőlem,
Beteg feleségem' vallattam, ütöttem!
Pedig minden csapás, a mi reá hullott,
Százszorta erősben énreám visszasujtott!
Mikor őt ütöttem, magamat is vertem,
Hej, még az isten is, az is megvert engem!"
Elhallgat Komádi reszketve, megtörve,
Halotti némaság uralkodik körbe.
"Szegény feleségem beteg lett sulyosan:
Tudtam, hogy nincs remény, tudtam, hogy oda van,
De azért kerültem, feléje se mentem,
Hej, pedig szívem úgy húzott oda engem.
Aztán, hogy eljött az utolsó óra,
Amikor elkészült örök nyugovóra,
Magához hivatott, rá borultam sírva,
Nem akartam, hogy még leszálljon a sírba!
Ő meg ezt rebegte elhalón, suttogva:
"Szerettem Biczó Pált szivemből, titokba',
Biztatott, csábított, de hűtlen nem lettem,
Az a jó teremtő ítéljen felettem!"
Komádinak szeme szikrákat szór vadul,
Keblében az a sok fájdalom újra dúl:
Hangja érczesebb lesz, büszkén néz szerteszét,
Ökölre szorítja békóba vert kezét.
"Meghalt!...de én azt, ki hű szerelmét bírta...
Leküldtem utána a fekete sírba!"
Bencze J. : Ősszel
Őszre jár az idő, hullong a falevél,
Fű, virág, lomb s liget, mind halálról beszél.
Leveti ruháját, nyugovásra készül...
Elalszik - tavaszra majd ujra kiszépül.
Bús szél nyögve, sirva zörgeti ablakom',
Idebenn merengő kedélylyel hallgatom...
Nagy gondolkodóba esem - s ugy találom,
Hogy földi életünk is csak elmuló álom.
Erdő, mező, berek, hegyek, halmok tája
Szomoru képet nyujt, lehullt szép ruhája.
A zengő csalogány elhagyta tanyáját,
Nem hallani többé gyönyörű danáját.
Megnémult az erdő: a fák kopasz gallyát
Barangoló szelek tördelik, vagdalják,
Csendesen hull alá egy-két sárga levél,
Szomorú zörgése mutatja, hogy nem él.
Vastag köd boritja a nap fényes arczát,
Most vívja a nyárral az ősz végső harczát,
S végre is győz emez s vad diadalmában
Mindenütt pusztulás marad a nyomában.
Sűrű, hideg eső szitál az avaron,
Fenn az égen vastag ködfelhő kavarog,
Napsugárt, madárdalt már hasztalan várok,
Imitt-amott egy-két kósza varjú károg.
Itt csereg a szarka a kert fája között,
Melynek kis dalosa már rég elköltözött
Melegebb vidékre, boldogabb hazába,
Hol vidáman fürdik a gyöngy-napsugárba.
De bezzeg más képet nyujtanak a falvak,
Ilyenkor folynak a vidám lakodalmak,
Ott halad a násznép, legelül a násznagy,
Vége, hossza nincsen a kurjongatásnak.
Bokrétás vőfélyek sietnek az utczán,
Mindeniknek a bor tüze lángol arczán:
Hivogatnak szörnyen: " a rendelt órára
Ez s ez ifju legény víg lakodalmára."
Kósa Ede: A torony tövében...
A torony tövében
Fehérlik a házam,
Kedves kis fiamat
Olyan rég nem láttam!
Régen nem játszottam
Vele a diványon...
Csakhogy haza érjek,
Alig-alig várom!
Előttem van mindig
Gömbölyű kis képe,
A mint viczkándozik
Jó anyja ölébe'.
Ajka egy mosolya
Engem mennybe szédit...
Gagyogva beszéli
Angyalok beszédit.
Minden boldogságunk
Ez a piczi gyermek:
Ezt nem anya szülte
De " rózsafán termett"...
Csillag-fényben fürdött
S angyalokkal játszott...
Ott hagyá értünk e'
Fényes boldogságot!
Őszi hervadáson
Karjainkba szálla,
Kedvesebb vendég sem
Jöhetett vón nála.
Öleltük, csókoltuk,
Ki arczon, ki állon...
Legyen egész élte
Egy szép virágálom!
Gyönyörű egy gyermek,
Felér egy világgal...
Versenyez a legszebb,
Legbájlóbb virággal.
Szeme nefelets-kék,
S a kis haja pöszke...
Jaj, csak haza érjek:
Hogy csókolom össze!
Sziklai Soma: Szerelem dalai
I.
Óh adj egy foszlányt távozáskor,
Egy fürtöt, szalagot!
Vagy add emlékül a rügyet, mely
Fürtödben ragyogott.
Tudom: az emlék puszta semmi,
Lim-lom, értéktelen.
De rátekintek - a szebb napoknak
Sugára megjelen.
Hiszen az emlékoszlop is csak
Hideg kő, mely nem él,
De a nemzetnek mult napokról,
Dicsőségéről regél.
II.
Drága kincsként féltve őrzöm
Multam szép emlékeit:
Érzem még szemed varázsát,
Érzem még csókjaid'.
Hogy ez üdvöt nem felejtem,
Ne pirongass e miatt:
Ha elvetted már jövőmet,
Ne vedd el hát multamat.
III.
Fürtömet a dér üté meg,
Redő van már arczomon,
S a szerelem szirénjének
Büvös dalát hallgatom.
Őszült fürttel, vén koromra!
Óh ki hitte volna ezt?
Óh nevesd az alpes csúcsát
Mely kráterként égni kezd!
IV.
Adj csókra csókot: adj, akarj!
Ne légy zsugori, ne fukar!
Egy kéz-szoritás, ölelés
Neked be sok, nekem kevés.
Óh légy pazar, halmozd reám
Kincs-gazdagságodat, leány!
Hisz a sziv mennél többet ad:
Annál dúsgazdagabb marad.
V.
Fenhangon kérlek, teljesitsed
A mit vágyam kiván,
És közben halkan ezt óhajtom:
Ne hallgasd meg imám!
Folyjon éltem örök sovárgás,
Örök vágy közepett:
Oh mert a sziv legboldogabb, mig
Eseng, vágy és eped.
Krúdy Gyula: Egy új emlékkönyvbe
Történelem a publicisztika tükrében
Ha a mohácsi vész előtt mindenki gondoskodott volna elég csizmáról Magyarországon, nem lett volna olyan rongyos a magyar.
Ha kilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor mindenki ellátta volna magát olcsó liszttel, olcsó svájci frankkal...Ha a forradalom előtt mindenki megrakta volna az éléskamráját...Ha három hét előtt vettünk volna zsírt...Ha a múlt napokban csináltattunk volna cipőt...Nem lenne semmi baj, gondoljuk magunkban, mi szegény balgatagok, akik sohasem tanulunk semmit, hanem napról napra oly elölről kezdjük az életet, mintha nem lettek volna emberőseink, akik már kipróbálták, megmutatták a viszontagságok útját a történelemben.
A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való, primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmassággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette - csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot, bár ezer esztendők története mutatná neki az irányt tévelygésében, bár apjának csontváza fehérlik, őseinek kihullott vére rozsdásodik a vadonban, amelyen át keresztül kell törtetnie, hogy bevégezze életét.
Az ember nem tanul semmit. Naiv és hiszékeny, tudása legfeljebb annyi, amennyit az életben kemény tapasztalatok révén szerzett, de arról például szó sem lehet, hogy a mások, a régiek példáján okuljon. Az apák hagynak örökségbe a gyermekeiknek mindenféle pecsétes levelet, bundákat és babonákat, de a lelkükből, a tapasztalataikból nem adhatnak át semmit. Minden embernek mezítelenül, tudatlanul, sejtelem nélkül kell kezdeni az életet - talán azért, hogy meg ne rettenjen előre azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.
Az ember előtt ott fekszik a történelem könyve, mellette a mécses az éjszakában, vállán a mindentudó bagoly, olvasmányában annyi egymásra következő nemzedék, amely magasabb lehetne a piramisoknál, szenvedések, nyomorúságok, éhségek, forradalmak, amelyek az emberiséget meglátogatták - az ember mégis azt hiszi, hogy ő kivételes lény, a másikkal történhetett meg mindaz, ami szörnyűség volt, őt védelmezi valamely bűverő a történelem borzalmai ellen. Ő már nem lehet az erdők bujdosója, a pusztaságok kóborlója, romba dőlt városok tanyázója, a marcangoló éhség üldözöttje, a nyomorúság hüvelye, mert valami varázslat védelmezi. Ezt a varázslatot nevezik civilizációnak is. Holott éppen a civilizáció ellen vétkezik egy évtizede az emberiség. Mi mutatná látóbban gyarlóságunkat, mint az, hogy az éppen megrugdosott, megtagadott, félig agyonvert civilizációtól várunk védelmet, mikor életmódunkban olyanok vagyunk, mint a vademberek.
Az ember látta küzdeni, szenvedni, megvénülni, meghalni apját, de semmi sem öröklődött át lelkébe apja gyötrelmeiből, hogy edzett, biztos lehessen az élet változataiban. Minden szenvedés újonnan jön, minden nyomorúság oly friss erővel érkezik, mintha még senki sem próbálta volna ki a világon, meglepő a baj, mert nem vagyunk rá soha sem előkészülve, akár a betegségre - holott a józanság és a tapasztalat azt bizonyítják, hogy minél többet szenvedett az ember, annál több szenvedés várakozik még rá. Az úgynevezett megelégedett, boldog öregség csak a mesékben van. És akármilyen öreg lett az ember, komolyan soha sem tudja elhinni, hogy ő majd egyszer itt hagyja átkozódva, könyörögve, haladékért esdekelve az életét, mint az apja.
Korunkban azt hinné az ember, hogy egyetlen orvosság van a ránk szakadó bajok ellen: az életunalom, amely egyformán legyint lófarkával bögölynek és falombnak, örömnek és bánatnak. Holott igazából véve életunalom nincs, az öngyilkosok sem azért keresik a halált, mintha meguntak volna élni...Ó, nagyon is szeretnének élni, de már nem bírnak! A legigazibb életunalom is retteg a betegségtől, a nyomortól, a pénztelenségtől. A hamisítatlan életuntság is féli a korgó gyomrot, a mind bizonytalanabb magyar éjszakát, a véletlent, a semmi jót nem ígérő holnapot, a piaci árat és az üres asztalt. A zord életuntság is borzad a jövendő tél hidegétől, a mezítelenségtől, a rongyosságtól, a lakástalanságtól, a pirosló szenvedélyektől, a tűzvésztől, amely megfesti az égboltozatot. A fásult közöny, az érzéketlen szív, a kőkemény lélek, az elveszített életkedv, az életunalom csak akkor hasznos orvosság, amikor mások szenvedéseiről vagy örömeiről van szó: de hová lesznek e nagyszerű segédeszközei az élet elviselésének, amikor minket magunkat visznek akasztani?
Nincs tehát orvosszer az élet szörnyűségei ellen, amíg az ember át nem veheti elődjei tapasztaltságát, amíg nem kap a természettől testével együtt apai, kitanult lelket, amíg a történelem betűi hitetlenségek, és nem szolgálnak okulásra, amíg minden ember kivételnek hiszi magát a nyomor és a halál előtt...Sóhajtunk, továbbmegyünk, anélkül hogy tudnánk, hová érünk. (1922.)
Orosz mese: A lusták lustája
Volt egyszer a hideg Oroszországban három testvér. A legöregebbik vadász volt. Az lelőtte röptében a madarat és a zergét futtában. A középső halász volt. No, ez nem félt sem vihartól, sem fagytól, mindig színültig hallal vitte haza a hálóját. A harmadik semmiféle mesterségre nem adta magát, hanem egész nap a kemencepadkán ült és süttette a hátát. Nem is hívták egyébnek, csak lusták lustájának.
A lustának a két bátyja házas ember volt. Megházasodott volna a lusta is, ha a menyasszony odament volna helybe a kemencepadkához, hogy megkérje, de mivel hogy nem ment egy leány se oda, hát legény maradt.
Egy napon a két öregebb testvér így szólt az öccséhez:
- Meguntuk ezt az örökös egyformaságot. Mi ketten elmegyünk szerencsét próbálni. A feleségünk azonban itt marad és most már neked kell vadat, halat és fűtőfát hoznod haza, mert ha nem, nyelheted az éhkoppot.
Elment hát a két bátya. Másnap mondja a lustának az egyik asszony:
- Eredj halászni, fogj halat és hozz mindjárt egy pár rocska vizet is.
- Van eszemben - felelte a lusta - és nem mozdult a padkáról.
- Ha nem mégysz, hát nincs ebéd.
Egy darabig csak állta a lusták lustája az éhséget, de aztán megsokallta, hát föltápászkodott, előkereste a hálót, fejszét, rocskát és elment a folyóra. A jégen lyukat vágott, hogy majd a hálót belemeríti. Egyszer csak felüti a fejét a nyílásból a harcsa és így szól:
- Ha megígéred, hogy csak csukát, pontyot, süllőt és egyéb halat fogsz ki a vízből, de soha harcsát, amelyik testvérem pedig a hálódba téved, visszaveted, mindent megkapsz, amit kívánsz!
A lusták lustája megígérte, hitet is tett rája, mire a harcsa így szólt:
- Ha valamit kívánsz, csak ennyit mondj: Talpra állj! A házamig meg ne állj!
A harcsa ezután lebukott a vízbe, a lusták lustája pedig vígan kiáltotta:
- Víz, hal, kanna talpra állj! A házamig meg ne állj!
Ebben a percben lábuk nőtt a rocskáknak, beleugrottak a lyukba, lemerültek a vízbe, aztán újra kiugrottak és futottak a kunyhó felé. A rocskákban tíz kövér hal is fickándozott. Jókedvűen baktatott a lusta a rocskák után és ostort is pattogtatott:
- Gyí, te, pohos!
Hát persze, hogy jó napja volt a lustának. Jól lakhatott és ülhetett megint a kemencepadkán.
Másnap mondja neki a másik asszony:
- Lusták lustája eredj az erdőbe, hozz tüzelőfát, mert nagy a hideg.
- Dehogy megyek.
- Akkor hát megfagysz.
Állta egy darabig a hideget a lusták lustája, de aztán nagy nyögve fölkászálódott, vette a fejszét, fűrészt, baltát, bakot, szánkót és kiment az erdőbe. Ott így szólt:
- Fejsze, fűrész, bak, szánkó, aprófa talpra állj! A házamig meg se állj!
Ebben a percben a fejsze ledöntött néhány fát, a fűrész a bakra tette és felfűrészelte, a balta felaprózta, az aprófa felugrott a szánkóra, a bak a szánkó elé fogta magát és hajrá, nyargalt a fával hazafelé. A lustának csak annyi ideje maradt, hogy hátulról a szánkóra ugorjon. Nosza, vígan pattogtatta az ostort:
- Gyí, fakó, gyí!
A lusták lustája most már megint a falat támogatta hátával, de az asszonyok harmadnap megint előfogták:
- Lusták lustája eredj vadászni, hozz egy kis pecsenyét a konyhára.
- Megy az ördög!
- No, ha nem mégysz, éhen maradsz.
Ez persze nem tetszett a lustának, de mert nagyon hideg volt, sehogy sem kívánkozott el a kemence mellől. Odavitte hát magának a kemencepadkára a puskát, golyót, puskaport s így szólt:
- Kemence meg padka! Talpra állj! Az erdőig meg se állj!
Hát Uram Teremtőm, a kemencének lába nőtt és padkástól, padkán a puskával, puskaporral, golyóval meg a lustával, nyargalt ki az erdőbe. Most aztán nevette a hideget, a fagyot a lusta, mert a hátát melegítette a kemence. Az erdőben pedig ezt kiáltotta:
- Kemence, padka, puska meg őzpecsenye! Talpra áll! A házamig meg se állj!
Nosza, felugrott a puska - keze, lába nőtt ám egyszerre ennek is - célba vett egy őzbakot és durr! Lelőtte. A kemence erre odafutott, fölkapta az őzet s nyargalt haza mindenestül. Hát persze, volt jó őzpecsenye a házban és a lusta három napig aludt erre a fáradtságra.
Így telt az idő. A lusták lustája a varázsige segítségével mindennel ellátta sógornőit, noha bizony folyton nógatni kellett, mert lassan annyira ellustult, hogy beszélni se szeretett. Az is munka volt neki, hogy a varázsigét kimondja.
Három esztendő múlva hazaértek a testvérek. Mindkettő szerencsével járt. Az idősebbik fővadász lett, a középső főhalászmester. Mind a két testvér elvitte a feleségét új otthonába és a lusta egyedül maradt.
Egy ideig még csak megélt, mert a varászige segítségével mindene megvolt, de aztán annyira ellustult a szája, hogy röstellte kimondani a varászigét, de ha akarta, sem tehette, mert úgy ellustult az esze, hogy a bűvös mondást elfelejtette. Így aztán hol az egyik, hol a másik bátyja nyakán élt kegyelemkenyéren, amíg el nem pusztult a rettentő lustaságában.
Sántha Károly: Anyámnak
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
Ez ének volt kedves dalod,
Rajta lelkem elandalog,
S boldog vagyok, mint egykoron,
Hajnalodván gyermekkorom.
Buzgó szavad édesanyám,
Mintha még most is hallanám:
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
Vasárnap ha jött az estve,
Körben ott letelepedve,
Templommá lett a kis szoba,
Gond és vétek nem fért oda.
Nyájas szókkal intél minket,
S megnyitottad sziveinket
A csodás, a tiszta égnek,
S buzgón zendült fel az ének:
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
Majd kimentünk a világba,
Hol a jó küzd, győz a kába.
Meredeken vitt ösvényünk,
Hogy azon a mennybe érjünk:
Egy szál rózsát hogyha láttunk,
Száz tövisbe lépett lábunk!
De tövis közt, viharon át
Hallottuk ez ének szavát:
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
Az éj felé vagy igazán,
Gondban őszült édes anyám.
Mennyi reményt eltemettél!
Mit átéltél, átszenvedtél!
De bús életed alkonyára
Odaszáll a hit sugára.
Megtört testben erős lélek,
Hozzád illik ez az ének:
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
Mint forgószél, ha port sodor,
Rohan a percz, rajtunk a sor.
Virágink hullnak, hullnak,
Az árnyékok egyre nyulnak.
Jön az este, sok a munka,
Boldog, a ki meg nem unta.
Még csorog a veritékem,
Szent dal, erőm te légy nékem:
"Maradj velünk, oh mi Urunk,
Mert már az éj felé vagyunk!"
