2010. május
Anne de Noailles: Hosszabbak a napok
Hosszabbak a napok: ezek már nyári estek.
A nap ezer zsivaja békében elül,
és a fák fehér fényben értetlenül
várják az éjszakát, s az égre révedeznek.
A gesztenyefák virágán lágy aranyhabok.
Langyos illatot szórnak a csöndes útra,
s az ember lépni se mer, hogy fel ne dúlja
a fák révült magányát s az álmos illatot.
A távolból halk moraj hömpölyög elhalón.
Nyomában lomhán kavarog az út pora:
a fák közt megtorpan ezüstös oszlopa,
és újra teljes lesz a csend a fasoron.
Megszokott kép. Szemünk minden titkát kileste,
s ismeri minden kis részletét is.
És mintha megváltozott volna ma mégis.
Talán a lelkünk bolyongott el velünk ma este.
/Ford.: Rácz Olivér/
Anne de Noailles: * * *
Árnyas, halk nyáréj, nesztelen.
Sáfára ezer szűz szépségnek.
Lassan pereg a lomha végzet.
Egy csillag ragyog odafenn.
Egy csillag, éjszaka, s a csendben
egy borús lény, bús, panaszos,
egy vászonfüggönyt fellebbentve
az ég hosszát kutatja most.
És sír, mert élni kell e térben,
szellem s erő meddő marad.
Halk árny suhan el észrevétlen,
hangja egy csillagra se hat.
S a messzi, éji fény felett,
mint szent virág, lágyan, sugárzón,
egy időtlen rejtély lebeg.
S nekem e rejtély lesz halálom.
/Ford.: Rácz Olivér/
Paul Géraldy: Vallomás
Ideges vagyok, komisz, elégedetlen,
féltékeny vagyok, komor egy szó miatt,
Ok nélkül szidlak, egész nap veszekszem.
Nagyon szeretlek: mindez ennyi csak.
Folyton gyötörlek, bántlak szüntelen:
talán jobb lennék, s te boldogabb, lehet,
ha nem lennél a földön mindenem,
s nem félteném úgy szegény szerelmemet.
/Ford.: Rácz Olivér/
Paul Géraldy: Próba
Mesélted, hogy tegnap a bálban
egész éjszaka csak kacagtál,
és hogy nekem ez oly igen fájt,
bosszantott, a szemedről láttam.
Eltitkoltam a bánatot,
de féltékeny voltam, igen.
Azt állítod, önző vagyok,
pedig magad vagy az, szívem.
Mohón leste szemed szememben
a kínt, mely lopva mart belém,
de ha nem lettem volna én,
te lennél most elégedetlen.
/Ford.: Rácz Olivér/
Paul Géraldy: Kétség
Azt mondod: Te vagy eszemben,
mindig te vagy.
Pedig nem rám, a szerelemre
gondolsz te csak.
Ezt mondod: Könnyes a szemem,
ha este, éberen
pihen szerelmesen
terajtad.
De neked ez csak kedvtelés,
nem szenvedés,
te csak a csókot érzed és
sosem az ajkamat.
Te nem gyötrődsz egyáltalán,
hiszen téged - s ez nem vitás -
csupán a kéj és semmi más
bódít a szerelemben.
Kevésbé szeretnél talán,
ha más lenne a helyemben?
/Ford.: Rácz Olivér/
Paul Géraldy: Megszokás
Tudni szeretnéd, homlokom
mért oly borús ma estelen?
Tűnődöm régi dolgokon,
ruháidon a tűnteken.
Bennünk semmi sem változott,
amint magamban kutatom,
talán csak kissé megfogyott
a virág ma az asztalon.
Mégis, mégis, bennem sután
felzsongnak a letűnt idők,
s úgy rémlik, már te is csupán
olyan vagy, mint a többi nők.
/Ford.: Rácz Olivér/
Hugo von Hofmannsthal: A préda
Magas hegyeken jártam, amikor
hírnök tudatta, hogy megadtad magad,
s virágindák erős láncával őriz
a diadalív kertem tornya alatt.
Kimért léptekkel fordultam haza.
S ekkor sugárként villant rám az emlék:
Láttam konok ajkadnak bíborát
s kibomlott hajad gőgös, büszke selymét.
Mint egy sugár. Ám én kevély voltam,
s lassan lépkedve figyeltem, mint keres
a játszi hal a tóban hűs homályt,
s mint száll a szirti sas a kék hegyek felett.
/Ford.: Rácz Olivér/
Hugo von Hofmannsthal: Úrnapi fohász
Tömjénillat leng, zúgnak a harangok.
A város felett mély áhitat lebeg.
Az ablakokban ünneplő emberek,
csak te nem nyitod ma ki az ablakod.
Így tártam eléd én is a lelkemet.
Minden álmom a lábad elé raktam:
unottan tűrted, és én elhallgattam,
mint mikor szél visz kósza hópelyheket.
De meg ne bánd: bukóban van a nap már,
az utca újra üres lesz és kihalt:
szívedben is perdülhet még a naptár,
és visszasírod a sok lenézett dalt.
Ma még, ha hallgatsz is, hozzád dalolnak,
holnap talán te szólsz, s nem válaszolnak.
/Ford.: Rácz Olivér/
Hugo von Hofmannsthal: Látod a várost?
Látod a várost? Most tér nyugalomra,
beburkolózva az éj köntösébe,
álmát tündöklő folyamába vonta
a néma hold selymes, ezüstös fénye.
Az éji szellő messze vitte szárnyán
felcsukló, dermedt, kábult sóhaját,
s mint túlvilági dal melódiáján,
áthallod rajta a vágy borús jaját.
A sötét város lelkemben álmodik:
rontó varázzsal gyötrő, tarka pompa,
borongó fénye körötted szálldos itt,
elhalkulón, az éjen átosonva.
/Ford.: Rácz Olivér/
Tóth Kálmán: Édes anyám...
Édes anyám ölében van fejem,
Nem szégyellem én most se' magam itt:
Elhallgatjuk így szépen, kettesen
Az istenfecskék kedves dalait.
A fülemile az én madaram,
De most ne halljam én őt zengeni,
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti.
Édes anyám ölében van fejem,
És nincsen bennem semmi akarat:
Óh a szeretet úgy megifijít,
Egész gyermekké teszem magamat.
És mindenre oly vágygyal hallgatok,
És mindent oly érdekkel kérdek:
Hogy hány galambunk van most összesen?
Hát a diófa hol van? Kiveszett?
Édes anyám ölében van fejem,
S minden szavából annyit tanulok!
Óh ő nálam is többet szenvedett,
S így sokat tudhat, mit én nem tudok.
"Csak a nagy szenvedélyeket kerüld,
Általuk a sziv üdvhez soh'se jut,
A boldogság kis örömökből áll,
Kis csillagokból lészen a tejút."
Édes anyám ölében van fejem,
S oly jól esik, hogy kissé feledem,
Elfeledem kinzó ábrándimat:
Halhatatlanság, hirnév, szerelem!
S rám mosolyognak kertünk fái mind,
A fecske, galamb mintha mondanák:
Maradj te itt közöttünk, jó fiú,
Nem teneked való a nagy világ!
Tóth Kálmán: Ulászló
Harsog a kürt, dobog a ló,
Repül, úszik a lobogó:
Szép hajnalon Buda alatt
A magyar had vágtat, halad.
A nagy zajra fölébrede
Szép Ulászló szerelmese -
"Rossz álom volt - mond a férjnek -
Csakhogy itt vagy...oh úgy félek!
Azt álmodtam az éj alatt:
Hogy téged egy sas elragadt...
És mint galamb jöttél vissza
Az én váró karjaimba!"
"Álmod mély, és álmod magas...
Lelkesedés volt az a sas -
A galamb meg - más mi lehet?
Győzedelmes békét jelent."
Harsog a kürt, dobog a ló,
Repül, úszik a lobogó -
Hős Ulászló Várna alatt
Vezeti a tüzes hadat.
Följár a nő a hegyekre,
Legmagasabb meredekre,
Onnét nézi, onnét várja:
Hogy jön-e már édes párja.
S a mint a távolba bámul,
Galambot lát egyszer távul -
Tiszta fehér...szép galamb...
Nagy örömmel haza szalad.
De Ulászló nem jött haza,
Otthon csak egy levél vala -
Fehér galamb...fehér halál...
Ah! az álom mélyen talált.
Néma a kürt, dobog a ló,
Összetörve a lobogó...
Király nélkül Buda alatt
A megvert had búsan halad.
Tóth Kálmán: Haragszik rád...
Haragszik rád az én anyám
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Szeret engem az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
S fáj neki, hogy kedves fiát,
Engem mindig búsulni lát.
Tóth Kálmán: Virágaim
Elhervadt virágok az én virágaim,
Mégis annyi, annyi üdvvel csüggök rajtok,
E sok hervadt virág mind paradicsomban,
Mind a mennyben hajtott.
Angyal érintette kicsike kezével
Angyal kis leányka adta őket nekem -
Oh e virágokkal én annyit mulatok,
E virágok fölött én annyit könyezem.
Sorba nézem mind, mind - íme itt feküsznek,
A tépett virágok, a hervadt levelek,
Te ezekről nem tudsz...
Akkorból valók, míg titkon szerettelek.
Te úgy dobáltad el, s én nyomodból szedém,
Mihez csak hozzá érsz, szent már a tárgy nekem,
Oh e levelkékkel én annyit mulatok,
E levélkék fölött én annyit könyezem.
Itt van egy ibolya!...ezt már te küldötted,
Mikor a távolból sejtéd, avagy láttad,
Hogy én nagyon, nagyon szenvedek miattad,
Hogy érted engemet megölnek a vágyak,
S mintha ezerjófű lett volna e virág,
Egyszerre segitett a sok vérző seben -
Oh ez ibolyával én annyit mulatok,
Ez ibolya fölött én annyit könyezem.
És e piros rózsa!...ezt már magad adtad,
Mikor arról szóltam: mint szeretlek téged!
Hallgató válaszul adtad-e e rózsát,
Vagy hogy mit jelent az, te tán nem is érted?
Szólj!...vagy ne, oh ne szólj! ne vedd el az üdvöt,
A mit e virág nyujt sejtésemben nekem...
Oh én e rózsával legtöbbet mulatok,
Én e rózsa fölött legtöbbet könyezem.
Tóth Kálmán: Ború
Miként valami nagy bánat miatt
A találkozó szerencsétlenek:
Egymásra borul most mind a bokor,
És panaszkodni, sirni kezdenek.
Haloványan csóválják fejüket
A sötét fák szétbomló lombjai,
Fájdalmasan szól a kis csalogány,
Mintha bántaná szegényt valami.
A fűszál is lehajlik, úgy sohajt
Oly szomorúság van most mindenen,
Miként ha egy sziv volna a mező,
Mit elfogott valami sejtelem.
Jön egy-egy mély, erőtlen kitörés,
Hogy meging rá a tónak teteje:
De mégse zajlik, akkor szól csupán,
Ha egy-egy halász-madár csap bele.
Gyorsan verő kolomp bong messziről,
A nyájnak valahova futni kell,
Kergeti legyürt kalapu juhász,
Fölemelt bunkós botja végivel.
És siri csend lesz ismét azután,
A mint elhangzott már a kolomp,
S csak úgy támad rá megint valami,
A gémes kút oly furcsán nyikorog.
És nagy sötétség van mindenfelé,
Oly félelmes és mégis emelő,
Gyásszal bevont szentegyház, vagy talán
Egy nagy koporsó mostan a mező.
Valóban az lesz...a ki rá figyel,
Mintha szögezését is hallaná:
Kopogni kezd a sötét ravatal,
Az eső nagy csöppekben hull alá.
Tóth Kálmán: Gara Mária
Besütött a napnak
Legelső sugára,
Fehér ágyon fekvő
Gara szép lányára.
És piros a vidék,
Piros messze távol -
A naptól-e, vagy a
Szép lány orczájától?...
Alszik Gara lánya
Mennyezetes ágyon,
És beszél álmában:
"Édes, kedves Lászlóm!
Mily szép rózsát hoztál,
Ugy-é te nevelted?...
Minden más rózsánál
Szebb szine van ennek."
Ringatja az álom
Tovább is a szép lányt...
"Oh hiába szólnak,
Nem haragszom én rád,
Én nem is tudom, hogy
Ellenid mért bántnak!
Hisz maga a jóság
Sem lehet jobb nálad.
Úgy-e nagyon szeretsz?
Oh én is szeretlek!
Szivemnek szive vagy,
Lelke a lelkemnek.
Ha te szenvedsz, én is,
Ha halsz, halni fogok".
Künn az ablak alatt
Peregnek a dobok.
Fölugrik a szép lány,
És lát rózsa helyett
Hóhérnak markában
Véres, halvány fejet...
Álom ez? nem! oh nem!
Ott a sötét zászló,
S mellette vérében
Szép Hunyadi László!
Elsáppad a leány,
S ki áll az ablakba.
Fölötte borús ég,
Vén sziklák alatta...
Nagy zivatar támad...
Hull a mennykő - s végre,
Mint egy fehér villám,
A lány is a mélybe...
Tart tovább a vihar...
Olyan sötét minden!
Megharagudott az
Igazságos isten!
Olyan sötét minden,
Hogy ránézni kinos -
Csupán szent György tere
És egy szikla piros.
Tóth Kálmán: Ne szeress te senkit...
Ne szeress te senkit soha a világon,
Téged e világon senki sem érdemel,
Legyen a te élted szép borongó álom,
Miből föl ne rázzon
Soha egy szenvedély szilaj kezeivel.
Az élet tengerén, mint virágos sziget:
Illatozz mindennek, és mégis senkinek.
Szerelmesed a szép csillagos ég legyen,
Mely, mint a te lelked, oly gyönyörűn ragyog,
Oly gyönyörűn ragyog, világit az éjbe,
S titokteljes fénye
Mennél tovább nézzük, annál dicsőbb, nagyobb.
Magasztaljon a hold halk hárfáján téged,
E sugárkoszorús költője az égnek.
Virágok legyenek a te barátnőid,
Kiknek már bölcsődben ismerősük levél -
Tudom, hogyha künn jársz, megszólit a róna:
Ajkadat a rózsa,
Malasztos kis kezed liliomlevél,
A fehér galambok mind ellepik vállad,
Játszál aztán velük, ha majd reád szálltak.
És ha elfáradtál, jőjjön el a szellő,
S miket te úgy szeretsz, mondjon neked mesét,
Tudom, hogy azután el nem szállhat többé,
Oh rab az örökké,
A ki veled egyszer, egyetlenszer beszélt.
Mulasson is mindig e láthatlan dalnok,
S majd a világ zaját még kevésbbé hallod.
Ne szeress te senkit soha e világon,
Csak mint egy gyönyörű égi álom légy itt,
Boldogitására szenvedő költőknek,
A kik hozzád jőnek
Enyhitő álomhoz, ha szivük vérzik:
Maradj te, a mi vagy, örökös időre:
Csillagok, virágok, szellők szeretője!
Délszláv népmese: Az ördög és inasa
Élt egyszer egy ember, s volt neki egy fia. Egyszer így szólt a fiú az édesapjához:
- Mitévők legyünk édesapám? Én így nem tudok élni, inkább világgá megyek, hadd tanuljak valami mesterséget. Látod, hogy van az manapság: aki a legkisebb mesterséghez is ért, akármelyik parasztnál jobban él.
Apja sokáig igyekezett eltéríteni szándékától, magyarázgatta, hogy a mesterség is sok gonddal, fáradtsággal jár, s hát hogyan is hagyhatná magára az édesapját! Mikor azonban a fiú semmiképp nem tágított, végül is beleegyezett, menjen tanuljon mesterséget.
Akkor a fiú nekivágott a világnak, hogy mesterségre tegyen szert. Amint ment, mendegélt, egy nagy vízre akadt, s ahogy annak mentén vándorolt, összetalálkozott egy zöldruhás emberrel. Az megkérdezte tőle, hová megy, mire a fiú így válaszolt:
- Járom a világot, hogy valami mesterre találjak, akitől mesterséget tanulhatok.
Akkor így szólt hozzá a zöldruhás ember:
- Én mester vagyok, gyere hozzám, s tanulj tőlem mesterséget, ha már a szíved úgy kívánja.
A gyerek csak erre várt, s elindult az emberrel. Amint mendegéltek a nagy víz mellett a mester egyszer csak beleugrott, úszni kezdett s biztatta a fiút:
- Nosza, fiam, ugorj utánam, s tanulj úszni!
A gyerek beugrott a vízbe, s úszni kezdett a mester oldalán. Mire a víz közepére értek, a mester nyakon ragadta a fiút, s lebukott vele a víz fenekére. Mert nem volt más ez a mester, mint maga az ördög. A gyereket elvitte az udvarába, s átadta egy öregasszonynak, hogy tanítsa, ő pedig visszatért a világba. Hogy kitette a lábát, s a gyerek meg ott maradt, az öregasszony így szólt hozzá:
- Te, fiam, persze azt hiszed, hogy az az ember valamiféle mesterember, mint amilyenek annak a másik világnak a mesterei. Nem mester az, hanem az ördög. Engem is így csapott be, idehurcolt a másik világról, mert én is megkeresztelt lélek vagyok. Hanem hallgass rám, mit mondok. Én téged megtanítalak az ördög mindenféle mesterségére, de ha meg akarsz szabadulni tőle, valahányszor az ördög idejön, s megkérdezi tőled, tanultál-e valamit, mindig csak azt mondd neki, hogy nem tanultál semmit.
Nem sok idő múlva megjött az ördög, s megkérdezte a gyereket:
- Mit tanultál?
Az meg így válaszolt:
- Nem tanultam még semmit.
Így telt el három esztendő, s valahányszor a mester megkérdezte a gyereket, mit tanult, az mindig azt felelte, hogy semmit. Az ördög utoljára is még egyszer megkérdezte:
- Tanultál-e már valamit?
S a gyerek csak mondta a magáét:
- Bizony semmit, s még azt is elfelejtettem, amit azelőtt tudtam.
Az ördögöt akkor elfutotta a méreg, és rákiabált a gyerekre:
- Hát ha eddig semmit se tanultál, nem is fogsz soha semmit. Hordd el magad innen, a színed se lássam. Menj amerre a szemed lát, s a lábad viszen.
A gyerek, aki már jól kitanulta az ördögi mesterséget, tüstént beleugrott a vízbe, s úszni kezdett a part felé. Hogy kiért a partra, hazament az édesapjához. Mikor az apja meglátta, elébe szaladt s így fogadta:
- Hol voltál, fiam, az istenért?
A fiú meg azt felelte: - Mesterséget tanultam.
Jó darab idő telt el ezután, s vásárra került a sor egy közeli faluban. Akkor a fiú így szólt az apjához:
- Menjünk a vásárba, apám!
S az apa erre nézett egy nagyot:
- Ugyan mivel, édes fiam, ha sehol semmink sincsen?
- Arra ne legyen gondod - felelte a fia, s elindultak a vásárra.
Útközben így szólt a fiú az apjához:
- Ha a vásár közelében leszünk, olyan szép paripa lesz belőlem, amilyennek nem akad párja az egész vásáron. Mindenki engem fog csodálni. A mesterem majd odajön lovat vásárolni, s amilyen árat kérsz, megadja. De tréfából se add a kötőféket a kezébe, hanem ha a markodban a pénz, mindjárt vedd le rólam, és csapj vele a földre.
Mikor odaértek a vásár közelébe, a fiúból egyszerre olyan szép paripa lett, amilyennek nem akad párja a világon. Az öreg elővezette a lovat a vásárra, hát a vásár egész népe köréje sereglett, ahányan voltak mind a lovat bámulták, kérdezni meg csak kérdezni sem merték, mibe kerül. Egyszerre csak ott termett a mester: török ember képét öltötte magára, a fejére turbánt tekert, s köntöse a földet verdeste. Hogy odaért így szólt:
- Ezt a lovat megveszem. Mondd, öreg, mi az ára?
Az öreg megmondta az árát. A török szó nélkül, nyomban előhúzta a pénzt. Mikor az öreg megkapta a pénzét, levette a lóról a kötőféket, s nagyot csapott vele a földre. Abban a pillanatban eltűnt a ló is, meg a vevő is. Hogy az öregember a pénzzel hazaért, a fiát is otthon találta.
Egy idő múlva másik vásárra került a sor, s a fiú megint így szólt az édesapjához:
- Gyerünk apám a vásárra!
Az apa most már egy szót sem szólt, hanem kapta magát s elindult vele. Mikor a vásár közelében jártak, ezt mondta a fiú:
- Most én egész bolttá változom: portékával teli bódévá, aminél szebb s gazdagabb nem lesz az egész vásáron. Ezt se tudja majd senki megvenni, de a mesterem odajön, s megadja az árát, amit kérsz tőle. De tréfából se add a kulcsokat a kezébe, hanem ha megkaptad a pénzt, csapd a kulcsokat a földhöz.
Így is lett: a fiú gyönyörű szép bolttá változott, csodájára járt az egész vásár. De máris ott termett a mester, megint törökké változott, akárcsak előbb, s megkérdezte az öreget:
- Mibe kerül?
Amennyit az öreg kért, a török annyit nyomban kifizetett. Az öreg átvette a pénzt, s nyomban földhöz csapta a kulcsokat. Abban a pillanatban eltűnt a bolt is, meg a vevő is. Hanem a bolt galambbá változott, a török pedig karvallyá, s uccu, a galamb után! Miközben ide-oda csapongtak, a király lánya kiment a palota elé, s onnan nézte őket. A galamb akkor egyszer csak, mint a nyíl, leszállt a lány kezére, s gyűrűvé változott rajta. A karvaly földre hullott, s emberré változott: ember képében elment a királyhoz s ajánlkozott, vegye szolgálatába: három esztendeig szolgál neki, s az égvilágon semmit se kér érte, sem ételt, sem italt, sem ruhát, csak azt a gyűrűt, ami a lánya kezén van. A király felfogadta s megígérte, hogy három év múlva neki adja a gyűrűt. Így szolgált három esztendeig, a lány meg viselte a gyűrűt, mivel nagyon megtetszett neki, hiszen nappal gyűrű volt, éjszaka pedig csinos legény. Egyszer így szól a legény a lányhoz:
- Ha elérkezik az idő, hogy elvegyenek tőled, senki kezébe ne adjál, hanem csapj a földhöz.
Hogy letelt a három esztendő, felkereste a király a lányát, s kérlelni kezdte, adja oda neki a gyűrűt. Akkor a lány úgy tett, mintha haragudnék, s a földhöz csapta a gyűrűt. A gyűrű felhasadt, csupa apró kendermag ömlött ki belőle, s egy szem a király csizmája alá gurult. A szolga abban a pillanatban verébbé változott, s nyakra-főre csipegetni kezdte a kendermagot, s mikor már az utolsó szemet is felszedte, elindult, hogy a legeslegutolsót is kicsipegesse a király csizmája alól, csakhogy az a mag hirtelen macskává változott, s nyakon ragadta a verebet.
Fordította: Csuka Zoltán
Hugo von Hofmannsthal: A kert
Szép az én kertem. Színaranyak a fák,
a levelek ezüstösen ragyognak,
a rácsrózsák gyémántot harmatoznak,
ércoroszlánok lesik a gong szavát,
s topázmeanderek közt révedezek.
A díszkócsagok szemében türkiz ég,
s nem isszák soha az ezüstkút vizét.
Oly szép e kert. És már a vágy se kerget
felkutatni a régi, régi kertet,
hol hajdan éltem én. Nem is tudom, hol.
Sötét hajamban fénylő harmat rezgett,
illat áradt az érett, kék bogyókból,
és az ázott föld párát lehelt felém.
A régi kertben, hol hajdan éltem én.
/Ford.: Rácz Olivér/
Hugo von Hofmannsthal: Valakinek, aki erre járt
Elmúlt dolgokra emlékeztetsz,
amelyeknek titka bennem él.
Te vagy a lélek húrjain
a susogó éjjeli szél.
Te vagy titokzatos
hangja a sóhajos éjnek,
mikor kint felhők siklanak,
s egy álmot félbetépnek.
Halk lüktetés feszíti
a kéklő végtelent,
s az ágak közt, az éjben
lágy remegés dereng.
/Ford.: Rácz Olivér/
Guillaume Apollinaire: Búcsú
Guillaume Apollinaire: Alkony a Rajnán
A bíbor bor szikrázva lángol poharamban
A hajós ajkán mélabús dal fakad
Arról hogy két asszony álomzöld zuhatagban
bontja a haját az ezüstszín hold alatt.
Pattanj fel s a táncot harsányan ropd dalolva
A hajós dalától a szívem megszakad
Taszítsátok az álmos szőke lányt karomba
Engem fonjon át a lusta hajfonat
Az ittas Rajna tükrén lángolnak a szőlők
Az ég hint rájuk olvatag nyarat
A hang egyre dalol s a zöld sörényű sellők
halk mormolással igézik a nyarat
Csattanj pohár Kacagj Köszöntsd az esti felhőt
/Ford.: Rácz Olivér/
Pavol Országh Hviezdoslav: A véres szonettekből
XIII. szonett
Kit ér a vád egyszer majd mindezért?
Honnan eredhet ez a rút gyalázat,
mi az, mi embert így porig alázhat,
hogy vért iszik, testvér testvérbe tép,
mohó vámpírként szíva vérét?
Cudar önzés! - te tetted ezt, s a bátrak
mind elbuknak, ha ellened csatáznak:
te megrontod a hősök fegyverét.
Te vertél gyilkot lüktető szívünkbe,
te vagy a bunkó, mely agyunkba vág,
s mintha a föld csakis neked terülne,
te soha mással meg nem osztanád,
de zsarnok kéjjel söpörnéd az űrbe
az elnyomottak védtelen hadát.
XVI. szonett
Mikor a szürke égbolt peremén
felsötétlik az első mély barázda,
a kis család betér a néma házba,
s nagyapó ül az asztal főhelyén.
Az unokák - két aprócska legény -,
mint kiscsibék, ha rajtuk üt a kánya,
úgy bújnak össze nagyanyóhoz, fázva,
mert anyjuk már csak sírni tud, szegény.
És kint, a vén diófát átkarolva,
ott sírdogál, ki százszor árva már:
elment a párja s a bátyja is, dalolva,
s most ott arat, hol a halál kaszál.
Ki nyújt vigaszt majd ennyi fájdalomra,
ki nyújt annak, ki már hiába vár?
XXVI. szonett
Mert nem lehet, hogy nagyra hivatott
nemünk küldted volna a világba,
egymás terhére, mint a Himalája
kopár ormára szélvészt és fagyot,
s hogy e gótikus ívboltozatot,
mely értelmünknek büszke kupolája,
mielőtt rányílna a nagy csodákra,
porrá őröljék tűnő századok.
Holt szó marad Kollár jövendölése?
Garázdák voltunk, tékozlók , tudom -
s most így zokogunk, Uram, esdve, kérve:
Ne ontson többé testvérvért szurony!
Adj új hitet, adj új erőt a létre,
és ne légy bíránk, Uram! Irgalom!
XXXII. szonett
Nos, szálljatok szét, vérrel írt dalok,
szívembe mártott tollal írt szonettek,
világégés lángjától rőtre festett,
ágyúk tüzében rótt papírlapok.
Szálljatok szét és így zokogjatok:
Láttunk üszkös tetőt, megdermedt testet,
s hallottunk hörgést, mely szívet repesztett!
Olvassátok, szemek, és sírjatok!
Az én szívem is cafatokra tépték
a mások szívét mardosó sebek.
Csak egy, egyetlen forró vágyam ég még:
újralátni a békés, kék eget!
Hát teljen végre be a szörnyű mérték,
oszoljanak a véres fellegek!
/Ford.: Rácz Olivér/
jazsoli5: Tavaszi versike
Tarka rét, napsugár,
cirmos szirom, vadvirág.
Zümmögnek a méhecskék,
kergetőznek víg lepkék.
Bársonyos, zöld a fű,
tücsök koma hegedül.
Víg dala messze száll,
tőle vidul a határ.
Kutyatej és szarkaláb,
táncolnak a katicák.
Lábacskájuk tipeg-topog,
szárnyacskájuk libeg-lobog.
Szemükben öröm csillan,
de jó, hogy tavasz van!
Sztyepan Petrovics Scsipacsov: Én meghalok
Én meghalok, lehet, nem vitás,
engem is elér az elmúlás.
De ha egy lány a nyári réten átvág
- meztelen lábú, hetyke és dalos -
az én porom csókolja majd a lábát,
mely kamillától lesz térdig illatos.
/Ford.: Rácz Olivér/
Sztyepan Petrovics Scsipacsov: Ó, szél
Ó, szél, szellő, te csapodár,
milyen jó is neked:
borzas fűz, fehér nyírfa vár:
egyformán öleled.
Ó, szél, szellő, te csapodár,
a szívem megremeg,
hogy annyi hosszú éve már
csak egyet szeretek.
/Ford.: Rácz Olivér/
Tóth Kálmán: Szenvedő hölgynek
A vad zivatarból siró esti szellő,
A szilaj fiúból csendes remete lett...
Imádkozom mélyen, hol senki se látja,
Imádkozom most egy széttört oltár felett.
Romokban találtam én ezt a szent képet,
De egy mennyei fény most is ömlik rája...
Légy megüdvözölve szomorú dalomtól
Titkos szenvedések szép halvány leánya!
Nem szenvedélyekkel közeledem hozzád,
Nincs az én szivemben mostan semmi földi -
Egy szelid fájdalom, csendes, hervasztó bú,
Ez az egész, ami lelkemet eltölti.
S leng fölötted lelkem, mint fáradt fuvalom
Ki nem virúlhatott, bús tavaszi tájon...
Oh úgy szeretem én az elnyomott tavaszt,
Oly nagyon szeretem...szeretem és szánom.
Csendes borongásom kivisz a pusztákra,
Feledni akarnék...völgyben foly a patak...
Egyszerre a szivem erősebben dobog,
S fölnézek a hegyre, hol a forrás fakad.
Téged kereslek, szép szenvedő gyermek!
Mert a futó patak gyöngyökkel volt tele...
Azt gondoltam, hogy fenn a forrás fejénél
Eme szép gyöngyöket te sirtad úgy bele!
Elhagyom a forrást, hogy elfeledjelek,
Nagyon fáj énnekem a te bús emléked -
Földresütött fővel tapodom az avart,
És czéltalan utam rengetegbe téved.
Halvány virágokat látok az erdőben,
S újra nézem, az én szép szenvedőm hol van?...
Lásd! én azt gondolom, hogy a halvány virág
A te titkos, fojtott sóhajodtól olyan!
Nem szóltál te nekem soha fájdalmidról, -
Hisz' találkozásunk is oly rövid vala!
Hanem beszélt nekem egész történetet
Fekete szemednek két bágyadt csillaga.
Szép magas homlokod az istentől csupán
Szenvedőknek adott dicssugárban égett...
S ihletett érzésem teremtő művész lőn,
Szivembe festette szép halovány képed.
Ha már képed birom, add át fájdalmad is...
Mondd el...oh én tudom, hogy részt veszek benne,
S igy kettős fájdalmam talán megadja azt,
Miért szivem annyit s hasztalan esenge.
Lásd, én úgy sem tudom, hogy mi az öröm,
Nehéz volt énnekem örökké az élet,
Ismertesd meg velem halálom óráján:
Boldog leszek, hogyha meghalhatok - érted!
Tóth Kálmán: Egymás mellett...
Egymás mellett el-elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.
Tudom, hogy te miért nevetsz:
Csak miattam teszed te ezt:
Azért nevetsz, hogy ne lássam,
Arczodon mily hervadás van.
Én is azért nevetek úgy,
Hogy ne láthasd rajtam a bút -
Hogy ne hidd, hogy most is éget
Szerelmem és hűtlenséged.
Ha a férjed, ki veled van,
S új szeretőm, ki velem van,
Azt kérdik, hogy mi ért minket?...
Verni hallják sziveinket.
De mi nekik nem felelünk,
Csak kaczagunk, csak nevetünk,
Csak nevetünk, csak kaczagunk...
És oly nyomorultak vagyunk!
Tóth Kálmán: Eljött az ősz...
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni.
Esőcsepp a hervadt rózsán,
Nekem is van hervadt rózsám...
Ha szeretni tudnám még is,
Megöntözném könynyel én is.
De énnekem szivem sincs már -
Meghalhat a szegény kis lány...
Oh mivé lett az én szivem!
Csak fájni tud, szeretni nem.
Tóth Kálmán: Ujra látlak...
Ujra látlak és szeretlek,
Nem mint régen, százszor jobban:
Bokréta lett szivemen, melyben
Egy egész érzés-csoport van.
A gyermeki szent ábrándok,
Az ifjuság szilaj heve,
És a férfi szilárdsága...
Tele van a szivem, tele.
Arczodra, e halvány lapra,
Vonásiddal föl van írva
Lelkednek, e nagy költőnek,
Minden búja, minden kinja.
Hogyha nem volnál is oly szép,
Elragadnak e fájdalmak,
S imádkozó ábrándokkal,
Mint a gyermek, csüggök rajtad.
Hajad, ez a fürtös felhő,
A mely fehér szirtre szállott...
Ajkad ketté repedt rózsa,
Meggyulladt éj szemvilágod,
Egy rajongó eszméje vagy
Az alkotó istenségnek:
Az ifjúság vad hevével
Reszket szivem, lelkem érted.
És szépséged, és fájdalmad
Nekem erőt s daczot adnak,
Mint egy megfenyitett gyermek
Pirulok, hogy nem birhatlak.
S gondolkozok...számitgatok...
Talán majd így...valahára...
Szerelmemben benne van már
A férfiú szilárdsága.
Ujra látlak, és szeretlek,
Nem mint régen, százszor jobban,
Bokréta lett szivem, melyben
Egy egész érzés-csoport van.
A gyermeki szent ábrándok,
Az ifjúság szilaj heve,
És a férfi szilárdsága,
Tele van a szivem, tele.
Tóth Kálmán: Első szerelem
Oly nappali, oly szép a táj,
Miként ha éj se volna,
Szelideden a holdvilág
Süt fűre, fára, lombra.
Szeretem én az ilyen éjt,
Miként ha holdas lennék:
A holddal kel mindig nekem
A leggyönyörűbb emlék.
Mikor még otthon éltem én,
Fél ifjú, s félig gyermek,
És érezém első hevét
Az első szerelemnek:
A lányt csak akkor láthatám,
Kiért hevültem, égtem,
Ha fönn ragyogott, fönn a hold
A szép kék tiszta égen.
Anyjával ilyenkor a lány
Egy kis sétára kelt ki...
"Nem házuk - véltem - a mező.
Innét csak nem néznek ki."
És dobogó szivvel menék
A lánykának feléje,
Meg is szólitám halkan őt,
Hogy talán alig érte.
Nem is kellett beszélenem...
A kis leányka tudta,
Jól tudta azt, mit rebegék,
Hisz neki se volt nyugta.
Mint sebzett hattyú lihegett
Fehér kicsinyke keble,
És a világ legszebb szeme
Én rajtam lőn feledve.
Az anya hátramaradott
A többi gyermekével:
Mi öntudatlan ezalatt
Jó előre menénk el.
És hosszan, hosszan hallgatánk,
Az isten tudja, hogy mit...
A szerelem, a szerelem,
Az isten tudja, hol vitt.
Ha szóltunk, ez volt az egész:
Be jó az ákáczillat!
Minő szép csöndes éjszaka!
Ah! hogy ragyog a csillag!
De, ha szivünkbe valaki
Be tudott volna látni:
A világ legszebbik dalát
Csak onnét irhatná ki.
...De végre hítták a leányt!
Oh istenem, mint fája,
S mégis mi jól, mi jól esett
Szelid "jó éjszakája".
Ha mindent elfelejtek is,
Ezt nem lehet, e hangot:
Szivemnek, e gyermeknek, az
Egy édes dajka-dal volt.
Azóta annyi év lejárt!
De mintha csak most volna,
Úgy emlékezem vissza én
E tiszta szép napokra.
A kis lány most is mindig az...
Az ábránd is a régi...
Szivem most is csak érte tud,
Csupán csak érte égni.
Ha van is néha egy napom,
Mint a tengerben egy csepp,
Ha én is ráveszem magam,
Hogy egy kissé felejtsek:
Mikor a hold az égre jő,
Előttem a leányka,
A leánykának remegő
Szelid "jó éjszakája"!
