Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Lermontov: Idézet

Hebbel: Idézet

Hebbel: Idézet

jazsoli5: Édesanyámnak

Szabó Lőrinc: Éjszaka

Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkűlt
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyeltem és velem figyelt a táj.
Szél jött, ág reccsent...Apró neszek adták
szájról szájra az eseményeket:
a hegytetőről Őzike elindult
a forrás felé...most megállt...Folyóka
tölcséréből Katica kigurult...
a föld alól kétezer Margaréta
bújt elő...Vén Bükk nyujtózott...Bivaly-kő
lejjebb csusszanva megigazitotta
rossz feje-alját, és Szarvasbogárék
már megint veszekedtek... - Én csak álltam
a csobogó hangok közt, mindenünnen
hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,
oldottak és kötöttek, millió hang
font hálót körém, millió pici
nesz szőtt a táj eleven szövetébe,
millió kapocs...Egyre gazdagabban
lüktetett körül a zengő idő:
zengtem a tájban, a táj bennem: a
zene szétszedte minden ízemet,
szétszedett, elfújt, végiglengetett
rétek és erdők, hegy és völgy felett,
beleitatott ég, föld s levegő
minden testvéri elemébe, és én
ott az ijesztő, fekete magányban,
mint aki ébred, egyszerre nyugodtan
és boldogan néztem szét: nem vagyok
s még a sírban sem leszek egyedül.

Gulyás Pál: Ditrón

( A Pókay-nemzetségnek )

1.

Ditrón vagyok s visszagondolok Ladányra,
Tiszaladányban a sok vidám leányra,
mint a halász néz a táncoló habokra,
mint a pásztor néz az égő csillagokra.

Messze van Ladánytól Ditró, szörnyű messze!
Addig tán hétszer is elfárad az este,
addig hétszer repül át a tulsó partra,
elfárad és leül nagyokat sóhajtva.

2.

Tíz Nagytemplom tetejérül
nézek Ditró mezejérül,
ahajt a felhő mint köd jön
s földre száll mint egy küs ködmön.
Itt csak egy hoppra van a menny
s küs ködmön ül a füveken,
rínak hajnal-ragyogással,
csillognak mézeskaláccsal.
Mézeskalács itt a malom,
méz csillog itt a guzsalyon,
a leányok napfény-dallók,
holdként hajlanak a pallók,
nincs itt a halálnak híre,
föld alá bútt hét singnyire.

3.

Még az Alföldön hév nyár van,
főnek a kánikulában,
itt az alkonyt hűs ősz várja,
ráfúkál a Nap útjára.
A Nap szép ekhós szekere
menyen már a völgyekbe le,
kanyarog a kék dűllőkbe,
a kék felhő-sirülőkbe.
Viszi a Marost magával,
játszik csillogó hajával,
a kis süllőt símogatja,
a nagy harcsát hívogatja.
A földet angyalok óják,
pörgetik az ég orsóját.
Az éj hojza már a Holdat,
a világ homályba olvad,
olyan lesz, mint egy kis gyopár,
csak a fák bűze buvokál,
a hegyek földre hajlanak
és homályba szentül a Nap.

Sárközi György: Nemere

Hallottad hangját a fenyőnek,
mikor megrontva az erdei csendet
húsába mart a fűrész,
hogyan sírt, hogyan esengett,
s mikor ágaira egyenkint
lecsaptak a fejszék,
hogy horkant fel minden ütésre,
elfojtva roppant keservét?

Hallottad csúf sivitását
a pöfögő, apró masináknak,
amint a kolozsvári utcán
a lágy fadorongba vágtak
s az élő, nyöszörgő testet,
mely gyantaszagot lehelt még,
mint irgalmatlan szakácsnék
apróra fölszeletelték?

S hallottad a téli estéken,
mikor odaülsz kályhád elébe
és két kezed rásimítod
a kályha langy cserepére,
mint pattognak s sziszegnek
az égő kis fahasábok
s füstjük kisértetként kilibegve
mint súg-búg keserü átkot?

Nem félsz-e, gyáva gyilkos,
ki hasznodért megölöd a szépet,
s életed nagyobb javára
kiirtod azt, ami élet,
nem félsz-e, egy nemerés éjjel
hogy megindulnak a lomha
erdők s hitvány fajod letiporják
s földöntik városaid halomra?

Sáros gyökereikkel
megfojtják csecsemőidet,
szúrós, nagy ágaikkal
halálba ölelik nődet,
szétrúgják pénzed és árud,
mit gyűjtöttél s mit adtál-vettél,
s gyökeret vernek s tenyésznek
ott, hol te bűnt vetettél.

Sárközi György: Csíki este

Szederjesen lóg a hold az égen,
Mint istálló sötét szögletében
A béres, ki életét megbánta
S fölkötötte magát az istrángra.

Sápadt fényében felhőfoszlányok
Futkosnak, mint fekete patkányok, -
Ország útján velük mendegélek,
Amit érzek, náluk is sötétebb.

Amit érzek, szótalan elmondja
A juhoknak rezzenő kolompja:
Fojtott hangja idesír a távol,
Sötétségbe takart esztenáról.

Amit érzek, hangtalan kiáltja
A ég ránk boruló száraz-villáma,
Mely félszemét nyitja a világra
S már behunyja, hogy inkább ne lássa.

Sinka István: Égi játék

Így üzen a Körözs-tájról
nékem ma is az én hazám:
lepkék szállnak fel a sárból,
s Varjasnak ősi hajlatán
fú a szél és benne a hír
egészen a Dunáig sír.

Elhagyott kunyhó tetején
szalmaszál leng, az is izen,
lengeti az időt felém,
s annak kékjiben Istenem:
ahány fűszál nő a tallón,
annyi emlék hangját hallom.

Messzire fönn az égen át
kocsi zörög, szinte látom:
Bene Miska viszi a fát,
s vele együtt a vásáron
mintha az áldomást innám,
s úgy ragyognánk, mint a villám.

Úgy fénylenénk, mint esti tűz,
mikor anyám tejet forral
s aranyozó játékot űz
a fény a fakó bokorral.
Úgy fénylenénk? Mit beszélek?!
Én majd csak a sírban fénylek!

Játék az egész, ne hidd el,
vándor, Duna-táj vándora.
Állj meg barátom és vidd el
e versemet akárhova,
s neked is, szegény vert hazád,
így ragyog fel az égen át.

Gárdonyi Géza: A fasorban

Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki...ül az árok partján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

" Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akácsort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.

Gárdonyi Géza: December

Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.

Tompa Gábor: Ezt a csendet

Ne a nappalt.
A fényt magát.
A homályt szürcsölő
hiányt.
Amikor fáradt kezeden
remeg a csillagpermet.
Az éjszakába valahol
forró szögeket vernek.
Ezt a csendet. Ezt tanuld.
Szép, mint egy hóhérvallomás.
Kínzóid szelíd mosolyát
immár sosem felejted.
Mindig, mindenütt, feleim,
egyetlen nap van hátra.
Rozsdás szívünkben felragyog
a szeretet magánya.

Mécs László: Magános férfiak

( Kuncz Aladárnak )

Valahol zúg egy nagy fekete erdő...
Sötét borzalmak láthatatlan lombja
siralmak völgyét suttogva bevonja...
Valahol zúg egy nagy fekete erdő...

Az emberek fülükbe vattát tettek.
Nem bírva ki a kínos Végtelent:
család-barlangba bújtak idelent
s fülükbe színes, puha vattát tettek...

A barlangokban édes kábulat van:
mesét csurgat négy-öt zenélő óra,
( kint zúg, csak búg a bús, a barna bóra,)
a barlangokban édes kábulat van.

Gyerekszívek, asszonyszívek zenélnek
fület vattázó cukros menüettet,
( nem hallik, ami ott kint csontig rettent,)
gyerekszívek, asszonyszívek zenélnek...

...Vannak magános, vándorló legények,
kik minden csűrből, barlangból kinőttek
s úgy magasulnak neki a felhőknek...
Vannak magános, vándorló legények.

Valahol zúg egy nagy fekete erdő,
őrajtuk zúdul át a vad zimankó
és nincs zene a fülüknek, kéznek mankó,
míg rémet zúg a nagy fekete erdő...

Móricz Zsigmond: Csipkés Komárominé

A tanító úr, ámbár pap is egyúttal, nem született valami nagy gondolkozónak.

Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katedrai hangon, amely álomba ringat minden jó keresztényt.

Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit - amelyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása -, mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:

- Kedves atyámfiai, cudarok vagyok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsű magyar glóbuson sem.

De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a bíró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a prédikációt, a lányok vígan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az erényes asszony, aki erényéért szenved, nem fakad könnyre a szép szón, ami tele tüdővel zeng:

"vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segítséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: íme egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat hogy..."

Ebben a percben valami esett a darálóba s az megállott.

A derék szónok bele talált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. Ahelyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:

Teszek néki olyan kacsintást,
Elfelejti, felejti a létániát.

Nagyon gonosz manó lehetett, aki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.

De nem ezen rémült el a lévita, akinek reszketni kezdett a térde s veríték ütött ki a homlokán; az Úr szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.

Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:

- Az istenáldását ennek az asszonynak! - s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt:

És ő felragyogó arccal, mennydörögve vágta ki:

"hogy élj! küzdj! bízzál! higgy! és remélj!"

Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert ránézni többet arra a pokolra való szép asszonyra.

Csak lent, a papszékben, mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a híres szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.

Teringettét, be szép ez a teremtés. Prédikáció ide, prédikáció oda, ennek a kedvéért szívesen rátaposna a második kőtáblára.

Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiúnak, aki most undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.

Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarcú. Szemérmes. Olyan mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kívánatos. Látszik, hogy menyecske, tűzrőlpattant... S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.

A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak színes fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.

Káprázott utána a tanító úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke.

Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a prédikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanító útján megy haza.

Megdobbant a szíve. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.

Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító színek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszúróan csillog a tócsák vize.

- Jaj de szalad, szép asszony?

Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre.

- Szalad a szél, tanító úr.

A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni.

- Hogy van gyöngyöm, be szépül.

Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány.

- Tudja is tanító úr, mi a szép, ha engem is úgy csúfol.

- Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.

- Jól erisztették el a kollégyiumbúl.

- Jól hát, azért bíztak rám dupla hivatalt.

- Na sokat ér, ha se egyik, se másik - kötekedett az éles nyelvű menyecske.

- Még maga beszél?

- Azér van nyelvem.

- Mi szüksége magának papra, tanítóra?

Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta:

- Kinek van, ha nekem sincs.

- Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.

- 'Sz... épp a...

A tanító meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot.

Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.

Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott.

- Mért nem veszi elő az urát miatta?

- Van is kit...

Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs.

A tanító megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt.

Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen körítette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.

A fiatal férfi merészen nézett bele a szemébe. Az asszony pillantása állotta.

- Hát minek ment az urához? Ahhoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta...

Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában.

- Azér, tanító úr, mert szép név. Nagy név. Első família. Nagy vagyon.

- Mit ér az! - legyintett a kezével a férfi.

- Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet oltani.

Mintha bunkóval vágtak volna a fiatalember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor újra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás.

Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle.

- Hát csak rajta! - mondta durván, lihegve -, mesterségem!...

Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végignézte a szeme szögletéből a tanítót és így szólt:

- Még nem ismerem a fajtáját!...

Azzal azt sem mondta: aggyisten, elment.

A tanítónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hidegvízzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.

Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.

Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.

Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyílt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs.

Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót és újra zsebrevágta a kulcsot.

Bement a szobába, amely tele volt dohányfüsttel. Úgy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.

- ...annak a cédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.

Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció.

Egyszer keményen megrúgott valamit, hogy belefájdult a lába. A vassúlyzója volt.

Eszébe jutott, hogy hisz ő a "vasprepa", ahogy a kollégiumban hívták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két súlyzót s a derék huszonöt kilóval úgy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.

Éppen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.

A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:

- Mit akar velem ez az asszony?

Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.

Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.

Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát:

- Tanító úr! Tanító úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!

Csipkés Komárominé volt.

A tanító felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyílt; nekiesett, megrázta, kiszakította sarkából.

- Jöjjön tanító úr. Azóta vége.

Rohantak a kocsma felé.

Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.

A tanító beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc múlva mindnyájukat kihányja a kocsmaaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonnyal felélessze a félholtra vert embert.

A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.

- Megölöm! - ordítja s zsebében kutat. - Parasztok. Gatyások. Bikkfagatyás parasztok. A falamiámba tapostak.

Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy penicilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy.

- Megölöm - rikoltozta folyvást. - Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt...

Ott volt a részeg alakban a nagy famíliából minden gőg - egyéb lelki tulajdonság már nem maradt rá.

Lefogták, lefegyverezték, hazacipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével.

A tanító, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó... Magával megelégedve mosolyodott el:

- No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.

Harmadnap délben csak beállít hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár.

- Azër gyöttünk tanëtó úr - mondta az ember, aki úri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép -, hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëccaka. A milyen kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.

A tanító nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen.

Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.

Aztán indultak a vendégek.

- Menjen csak kend haza - szólt az asszony az urához -, nekem még mondanivalóm van a tanító úrnak.

- Hászen mongyad.

- Majd az orrodra kötöm - s tréfásan kitolta az ajtón.

Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behúzta maga után.

Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.

- No... - szólt a tanító, akit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna.

- Tanító úr - szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen.

- No.

- Hát, hát...

- No hát.

- Hát mán láttam a fajtáját!...

A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.

- Úgy? - kiáltotta berekedt hangon. - Hát osztán jó a fajtám? Céda! Érdemes beoltani vele a híres fát?!

Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.

Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést.

Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak úgy áradt körülötte a világosság, a fényesség.

Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.

- Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón -, de nekem nem!...

S az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.

Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:

- Hát iszen semmi na... - s mozdulatot tett, hogy elmegy.

A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot.

És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a prédikációból, a vasárnapi prédikációból.

Tömörkény István: Hajnali sötétség

Még fekszik a földön az éj. Ráterült, beborította, elnyomta az élő földet a maga rejtelmes hallgatagságával, hideg ködével. Ó, még messzi van a hajnal, de a három órát már elharangozták. Az öreg harang utolsó kondulásai lassan búgnak ki ide a töltésoldalra, a víz jegére leszállnak, azon reszketnek még egy kicsit, azután elvesznek a semmiig. Az ember pedig a toronyban, aki elkapta a harang szívét a kötéllel, hogy a tovább való szállásban útját állja, bizonyára megint lefeküdt szellős lakásán aludni, mert mit csinálhatna egyebet ebben a tökéletes fekete sötétben. Ez olyan idő csakugyan, hogy legjobb volna végigaludni ezt a sem ide, sem oda tavaszt, csillagtalan éjeivel.

Az szép foglalkozás, aludni, ha egyéb dolog nincsen, de mert dolgok is vannak a világon, más történik. A parti külváros apró házaiban világosság gyúlad ki az ablak mögött. Afféle szegényes fény, amely a köddel alig bír, s éppen csak, hogy látszik. De többfelé kigyúlnak, mert kukorikolnak a kakasok is, ez igen jó ébresztő a fölkeléshez, s azonfelül olyan óra, amit meg is lehet enni.

Föl kell kelni, mert nemsokára majd dudál a gyár. Mert a gyár figyelmes, az nem olyan, mint a katonaság, ahol esti kilenc órakor kezdi integetni a kint kódorgó katonát a dudaszó, hogy gyere haza, hanem ha annak a hívó szavára várna, akkor már idő után érkezne. A gyár ennélfogva udvariasan dudál ébresztőt is. Úgy:

- Keljetek föl, emberek! Aztán csak igyekezni befelé, sebesen!

Jó, ez mind szép. De a gyárak valahonnan messziről idegen országokból kerültek erre a vidékre, és az onnan való szokást hozták el magukkal. Ott a munkások bizonyára közel laknak a gyár körül, ott még idején van útnak indulni reggel az első bődülés idején. Azonban errefelé ez nem egészen így van. Messze laknak az emberek, a gyár odaát van a víz túlsó oldalán, még ott is sokáig kell menni a sötétben: az okos számítás tehát az indulás idejét sokkal korábbra teszi.

Még éjjel van. S a parti töltésen fölbukkan három leány. Nem azok közül valók, akik most mennének hazafelé, hanem akik most indultak el a ködös és hideg sötétben a szüleik keze alól, hogy menjenek a becsületes kis darab kenyér után, amely ott van messzi, a túlsó parton, valahol bent a feketeségben.

Hát ez így van, ez egészen természetes, az Úristen ezeknek a kis darab kenyeret is szerteszéjjel szórta, s most érte kell menni (bár hát hiszen jó másnak ilyenkor a meleg dunna alatt).

Ez így van télen-nyáron, szokásos dolog, semmi megütődnivaló nincsen rajta, a kérdés itten most már inkább csak afelől adható fel, hogy ezek a hazulról ebben a vak kietlenségben útnak eresztett fiatalok milyen utat választanak a kenyér felé.

Útja van a hídon keresztül is. Kerülővel sem jár azon az úton, amerre éppen a lányok haladnának. De a hídon négy pénzért eresztik át az embert. Azaz hogy csak két pénz ez, mert visszafelé ingyen jöhet, mintha tisztán csak csupa lélek volna, akinek a lába nem éri a földet. De az nagyon régen volt, mikor a gyalogos ember nem fizetett; az az idő volt, amely még a szegény embernek kedvezett, s helyettük a vámfizetést büszke kocsinjárókra, nyalka lovasokra bízta. (Közülök a célszerű juhászos ember kiveendő, mert az, ilyen komoly esetekben, a nyakába vette a csacsit, s átvitte gyalog.)

Más útja a jég. A jégen szeretnek járni az emberek. A négykrajcárokat is meg lehet vele takarítani. De nem tisztán azért, mert visszafelé is csak erre járnak, pedig visszafelé jövet már a híd is ingyenben volna, úgy-e bizony. De a jégben megvan az a különösség, hogy nincsen mindig, ennélfogva igen kedvelik fiatalok és vének egyaránt (persze, ezt az úri ember kineveti, ugyanaz az úri ember, aki megint decemberben szereti a cseresnyét, pedig már hat hónappal előbb is ehetett volna belőle). De hiábavaló itt minden beszéd: a jég különös kedvtelés, még parti kutya is szeret rajta csúszkálni. Ha későn tavaszodik, s valamely ünnep alkalmával még jég van a Tiszán, odaviszik az ágyút, és ott sütik el, mert az megint csak valami borzasztó gyönyörűség: durrantatni a mozsárral a jég hátán.

Ebben a gyönyörűségben lehet valami a halálveszedelem borzongatásából is. Hogy hátha leszakad, s akkor majd alatta maradunk. Mert az ilyen folyóvízi jég egészen másféle, mint a tavi. A víznek vannak limányai, ahol örökké körben jár, senki sem tudja, hogy miért; ott a jég nem keményedik meg, könnyen beszakad. Másfelől meg az az eset is előadhatja magát, hogy az egész tábla jég megindul. Szóval ilyen veszedelmek vannak.

A parti ember, mikor hídnak kezdi használni a jeget, azért nem megy vaktában neki. Mert ez nem olyan egy darabból összeállott jég, hanem úgy fokozódik egymáshoz, ahogy a jegek felülről úszkálnak. No, itt van egy darab a Berettyóból. Amaz a Körösből való. Ez a vastag, barna bizonyosan marosi. Emez a széles, nagy, lapos meg bizonyosan ennek a lusta Tiszának a téli termése. No, most már mindezeket szépen ki kell tanulni, hogy melyik az erősebb, melyik a biztosabb. Így válik a próbálgatok nyomán az út kanyargóvá.

A három leány az útra tér. Lehet, hogy az úton még át lehetett volna menni. De hajnal volt és köd, és aki elöl ment, rosszfelé lépett. Jaj, hát hiszen hallotta már akkor, hogy recseg a jég, és mondja azt a különös fenyegető beszédet, amely a halál szava, hanem hiszen hallhatta már. Beszakadt.

Eltűnt, meg fölbukott. A víz a jég széléhez sodorta, a jégre könyékkel kapaszkodott, és kiabált. Nem azt kiabálta, ami az írásokban szokott lenni, hogy:

- Segítség!

Hanem azt kiabálta:

- Jaj, jaj! (Tudniillik, ilyenkor nem németből fordítják a Hilfét.)

No, a két másik leány most már sarkon fordul, és ijedten fut ki a partra, veri föl sikongásával a hajnali csöndet. Ezek most már csakugyan kiabálnak emberek után, hogy jöjjenek segíteni.

Azonban ember nincsen sehol.

Ide már tisztán csak a véletlen vethet embert.

A véletlen ezúttal az, hogy hat év előtt egy hajó a megmentésére sietett egy másiknak, amely léket kapott. Amazt kimentette, ő maga megsérült, s mert hogy a sérülése árát a kimentetten követelte, de amaz tudni sem akart róla, azóta pör alatt áll.

Azóta kint hever a parton, gazdája nincs, a pör a gazdája, az meg már hat éve folyik, a hajó meg minden évben jobban megy széjjel, mire a pör véget ér, tökéletesen szétesik darabjaira a hajó.

De mindegy, ott van a parton, s lakhat benne a bujdosó.

Másik véletlen, hogy valamikor a szemináriumból kicsaptak egy kispapot, aki azután nyakába vette a világot, járt-kelt és bujdosott, födelét sehol sem lelhette, mígnem egyszer egymásra találtak az elhagyott hajó s az elhagyott ember: azóta lakását ott tartja.

Tehát ez az ember meghallotta a szót, a lakásból hirtelen kiugrott, és szaladt volna a tetthelyre, ha látott volna, de nem látott semmit eleinte. Csak nagy sokára vette észre, hogy hol könyékel a vízben a leány, addig csak a jajgatását hallotta, de azon nem lehet eligazodni.

- Haj, haj - mondta -, ez baj.

Baj hát. Mert hozzámenni nem lehet; akkor mind a ketten beleszakadnak, és a jég alá kerülnek.

Ilyenkor most már az volna jó, ha a közelben a parton deszkák volnának. Mert deszkákból lehet a jégbeszakadt emberhez hidat építeni, amin át a segítő kéz a hideg vízi halálból kiemelheti. De deszka ilyenkor nincsen a parton, ha volna is, már elvitte volna valaki ebben a hidegben fűtenivalónak.

Mit lehetne ilyenkor csinálni? Mivelhogy senki a közelben, csak a köd meg a sötétség. A parton a két jajgató leány, amott a jégben a halálra szánt - köztük a bujdosó. Úgy látszik, más még mindenki alszik. Sötétség van a házakban, amíg itt valakit felzörgetnek, későn van már minden.

De megint csak jön a véletlen. Egy ház ablakai megvilágodnak, ott bent van valaki bizonyosan. Ez csakugyan így is van, parti korcsma az a ház, véletlenül korábban keltek ma benne, hogy majd fölsúrolják a padlót. A bujdosó ember hát odaszalad, és veri az ablakot, hogy majd betöri.

No, amíg nem tudják, mit akar, nemigen nyitnak ajtót. Ha tudnák, hogy mi járatban van, nyitnák azonnal, de hát azt nem lehet. Téli időben, mikor nagy a szegénység, elhagyott parti tájon, éjszaka, különböző szándékú emberek járhatnak. Így hát időbe kerül, míg ajtót nyitnak, míg a bujdosó bekiálthat:

- Kötelet adjanak... Beszakadt egy lány a vízbe!

Kötelet, igen, de hát hol a kötél. Megint jön a véletlenség.

Már három jó véletlenség jött a lány mentésére, most pedig, hogy ne legyen a jóból sok, semmi sem teljes, a rossz véletlenség érkezik. Nincsen kötél kéznél. Szokott ugyan lenni: az a kötél, amivel a hordót a pincébe leeresztik, de pár napja azt is felvitték a padlásra, mert nem kell, a népek nem keresnek, nem fogy az ital, nincsen szükség hordók leeresztésére, hát elzárják a kötelet, hogy lába ne keljen. Nos, most hát a padláskulcs hol van? Keresgélés és futkosás támad. Végül előkerül a kötél. Szalad ki vele a sötétbe a bujdosó, viszi a jégre, ott nagyot kiált:

- Merre vagy?

De feleletet nem kap. A víz a leányt a jég oldaláról beszívta, magához vette, homokos ágyba beletemette. Levitte azon sokak, ezrek és tízezrek közé, akik az idők végtelen folyamán mind így szálltak alá a vizek rejtelmes tömegébe.

A jég pedig, miután érte így halál történt és áldozat hozatott, másnap a vízen lassan megindul...

Herceg János: Pásztorok

Egyszerre indultak el északról és délről, keletről és nyugatról. Otthagyták a jó, zsíros legelőket, az égig érő nagy hegyeket, melyek körülzárták és megvédték őket: a végtelen messzeséget, ahova nem törhetett be idegen ember, mert a kutyák széttépték volna, otthagyták a csendes völgyeket, és elindultak egyszerre mindannyian a négy égtáj felől.

Hogy miért kellett felkerekedniük, s hátat fordítani a megszokott tájnak, ahol nemcsak a folyókat ismerték és az erdőket, melyeket messze elkerültek, de még a szelek járását is: ahol csak a csillagok után kellett igazodni, s a kutyák szavára felütni a fejüket: hogy mi űzte őket el a szabad pusztaságból a lakottabb vidékek felé, maguk sem tudták volna megmondani.

Talán tényleg egy csillag indult el az égen, fényesen és igézően, váratlanul és parancsolóan, s azt kellett követniük. Vagy talán szárazságot, aszályos nyarat jósoltak a játszi szellők, a rossz idők gyors lábú futárai, s attól féltek, hogy elpusztul a nyáj, és vele pusztulnak ők is.

Egy kora tavaszi hajnalon, mikor már olvadni kezdett a hó a hegyekben, s hangosabb kotyogással rohantak a patakok a völgyekbe, egy fiatal pásztor megállt a puszta közepén, és a négy égtáj felé fordulva négyszer elkiáltotta magát, harsány, fiatal hangon.

- Denikó, hajmela gugu!

Jött a szél, felkapta a szavakat, és elvitte minden irányba. Ahová meg már csak gyengén jutott el, ott megint kiállt egy fiatal, jó torkú pásztor, és megismételte a figyelmeztetést. Mire este lett, eljutott a hír mindenhova, a világ mind a négy sarkába, ahol pásztorok éltek.

Menni kellett mindannyiuknak.

De a nyáj lassú, megfontolt járású, a birka nem hagyja ott az ízes füveket, ezért csak lassan lehetett menni, követni a nyájat, a bólogató szamarat és azt a baljós csillagot, amely ugyancsak lassan haladt a messzi égen.

Elmúlt a tavasz, már mélyen benne jártak a nyárban, s egyre rosszabb, soványabb legelők következtek, de ők csak mentek, mentek, és csupán éjszaka pihentek egy keveset.

Időnként, ha megálltak, hallani lehetett az intelmet a sürgetést:

- Gugu, gugu, eimedab!

És ha még csak a pásztorok lettek volna, akik bojtárral, pulival és furulyával kísérik a nyájat. De itt egész népek keltek vándorútra, mert rengeteg volt a nyáj és nagyon sok a pásztor. A tikkasztó melegben loncsos asszonyok vánszorogtak gyerekkel a karjukon. A bárányok bégetésén és a szamarak esőt jelző ordításán kívül kétségbeesett gyereksírás verte fel a pusztaságot, s a pásztorok káromkodása, ahogy kajmókos botokkal verték a csüggedőket, a fáradtakat, az öregeket és az asszonyokat

- Gugu, gugu,gugu, hajmela denikó!

Aztán vészes viharok jöttek, vad záporok és gyilkos jégesők, mert már végére értek a nyárnak, s ebben a mostoha, embertelen időben egyformán pusztult a nyáj és a nép. Akkor már a sakálok üvöltésétől visszhangzottak a hegyek, s egész falkákban tört ki a farkas az erdőből a vándorsereg után. A kutyák se győzték már a jószág és az ember védelmét.

Egy éjszaka valamelyik tébolyodott öreg öklét kezdte rázni az égre, ama csillag felé, és isten felé, ha volt, mert hagyta őket elveszni ebben az esztelen menetelésben, amikor maguk se tudják, hova mennek.

Ott verték agyon, és siettek tovább.

De csak siettek volna. Mert a nyáj türelmesen poroszkált, s a szamár sem szaporázta lépteit, csak az ember rohant volna, mert hátában érezte végzetét, s még nem fogyott ki belőle a remény.

Abban reménykedtek ugyanis, hogy más, enyhébb égöv alá érnek, mielőtt leesik a hó. Hiszen itt nem voltak barlangok, ahova behúzódhattak volna a nyájjal és a néppel, ahova bekészíthették volna a télirevalót.

Időnként azonban az ő türelmük is elfogyott, a pásztoroké, s azzal biztatták napközben a népet, hogy setétre talán fel se ragyog az a csillag, s megállhatnak végre. Majd jön egy jobb vidék, hegyekkel, folyókkal, nemcsak mocsaras vizekkel és véget nem érő síksággal, mint errefelé. Nemsokára majd találkoznak a többiekkel, s akkor már itt lesz a szép, boldog világ, ahová igyekeznek, és vége lesz a vándorlásnak.

És reménykedve nézték az eget este, hátha csakugyan eltűnik róla az a csillag örökre, vagy megáll legalább, és békén hagyja őket.

De nem, ott fénylett újra a sötétében, és mivel akkor már kevesen voltak a pásztorok, s megfogyatkoztak az asszonyok, a gyerekek és az öregek, egy idősebb, sokat tapasztalt pásztor maga köré csődítette a népet, és megfontolt hangon arról kezdett beszélni, hogy most már csak azért is tovább kell menni, mert vissza nem térhetnek többé, azt nem bírná ki közülük senki sem. Elmondta, hogy ő sem hisz már sem a szélben, sem a csillagban, a megújuló kiáltásokban sem, melyek a földgolyó minden részéről szájról szájra szállva jutottak el hozzájuk: gugu, gugu...mégsem tehetnek mást, mert aki egyszer elindult, otthagyta az ősi földet, annak mennie kell, egyre menni, amíg legalább olyan helyre nem jut, ahol eltengetheti életét.

- Hazudtatok, becsaptatok! - állt eléje egy őrült asszony, és tépte magán a foszlott báránybőr rongyait, mert arra sem volt idejük, hogy új, erős bőrökkel fedjék be meztelen testüket. Istent szidta, a maguk nyelvén persze, és sárgán csordult ki száján a nyál, ahogy szünet nélkül átkozódott.

- A többieket követtem - védekezett a pásztor. - A parancsnak engedelmeskedtem. Az igézetnek, a szelek intő szavának, a csillag fényének, amiben ti is hittetek. És veletek pusztulok én is, mit akartok?

És amíg ezt mondta, egyszerre elhomályosult az ég. Előbb vastag és nyúlós ködök szálltak alá, aztán megint jött egy kósza szél, s ők figyelték, hogy üzenetet hoz talán, és akkor lassan, tétova, kövér pelyhekben hullni kezdett a hó.

Még vánszorogtak egy ideig, akik megmaradtak, még terelték a nyájat, füttyentettek a kutyáknak, és súlyos botokkal vertek szét a farkasok között. De hiába volt minden.

Mire elmúlt a tél, és elolvadt a hó, csak a csontjaikat találta a tavaszi napsugár, a pásztorokból, a nyájból, a népből nem maradt semmi.

Csak a csillag ballagott a maga útján tovább, és a szelek fütyörésztek a völgyek felett.

Bárd Oszkár: Kell lennie

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
melyet hogyha elkiáltanék,
megoldódnának minden görcsös titkok,
és szent-békésre virulna az ég,
egy szó, mitől az egyensúlyavesztett
világ helyére billen csendesen,
egy szó, amely a harcokon túl vibrál
és tilinkózik túl a csendeken.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől szétporlad minden torz, hamis,
egy szó, amely gyöngédség s vad erőszak,
együttesen korbács és balzsam is,
egy szó, melyben pokoli partitúrák
robaja mellett égi hang dalol,
egy szó, amely káromkodásnak indul,
de zsolozsmává szépül valahol.

Kell lennie. kell lennie egy szónak,
mitől az ájult öntudatra tér,
szolid mederbe mitől visszalendül
a testvérgyilkos, buja, balga vér,
egy szó, amitől halkan feloldódik
a sok hurok, póz, ádáz, hülye csel,
egy szó, amit a mikroszkóp s a távcső
egyformán lát s egyformán helyesel.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől a vad láng bénultan kihuny,
mitől a dac a semmiségbe hamvad,
és önmagától megtorpan a gúny:
e szomorú és kirabolt világnak
oly keservesen nincs már semmije,
hogy e mágikus, bűvös, drága szónak
kell valahol, nagyon kell lennie!!...

Bárd Oszkár: Az utolsó fáklya

A gyermekére váró asszonyszembe
benéztetek-e már valamikor?
Én sok-sok elmúlt, bús, hitetlen órán
ott lestem ki a titkot, hogy mi forr
a félelmesnek vélt Idő tüzén.

És jó volt, jó volt abba belenézni:
ott mindig hívő himnuszt énekelt
a szent Jövő, a tántoríthatatlan,
s elűzte mind a gyötrő rémeket,
mint napsugár az erdő baglyait.

Hogy tegnap jött az utcán szembe vélem
egy áldott asszony, lestem a szemét,
- hisz mikor kellett hit még ily erősen?! -
és belenéztem, űzze szerteszét
az elviselhetetlen árnyakat.

És tegnap óta nincs már mit keresnem,
jelen s jövő oly egybefont hurok:
az asszonyszemben is kihunyt a fáklya
s a bagoly úgy, de úgy, de úgy huhog,
mintha övé volna a végtelen...

Bartalis János: Tavasz van

Tavasz van, ó, tavasz van megint!
A szívet ifjú láz fogja el.
Éled a föld s a rügybörtön szakad,
s égbe mártják ágaikat a fák.
Menni kellene valahová a kedvessel,
menni, menni...
Ki a szabadba, ki a hegyekbe,
minél messzebb.

Nézni a mező zöld haját.
Nézni az erdő friss lombját,
amint bontogatja a szél.
A szobába nem fér már az öröm.
Négy fal között szűk lett már a tér.
Menni kellene valahová a kedvessel,
kipirult arccal,
égő szemekkel.

Őzikét kellene látni.
Hűs patakból vizet inni,
zöld mohára leheverni.

És csak nézni, nézni
a frisset, a zöldet,
a lelkünkben kitágult eget,
és be nem telni véle soha.

Ó, menni kellene valahová -
ifjan és szépen -
kart karba öltve,
sugárzó szépen
menni a hegyen.

És jónak lenni, és nagynak lenni,
és erősnek lenni,
mint az örökké-friss vad zamatú
tavasz.

És szeretni, szeretni, szeretni!

Bartalis János: De különben csend van

Te, bolondos fiúcska, miért nem alszol? Te?
Mindenki oly édesen pihen.
Csak te zavartad meg reggeli álmod.

Te, bolondos fiúcska, hát mit akarsz?
Élvezni a reggelt?...
Eredj aludni!
Nincs még semmi látnivaló,
minden aluszik még.

Csak egy csodálatos szekér indult el
derékig tűzben a hegy tetején -
De különben csend van, nyugalom van még.

Csak az a különös szekér
- én nem tudom -
de mintha csupa virágon menne,
és olyan valami mozgásféle is
támadna nyomában.
De különben csend van.

Csak a bokrok népesültek be,
és a levelek széle fénylett meg.
Na, meg aztán - én ugyan nem értem -
de mintha mámoros versenybe
kezdenének a madarak,
vagy minden madár
19-féle nyelven szólalna meg.
De különben csend van. Nagy nyugalom.

Csak az a babonás rigó a víz partján
- én nem tudhatom -
de mintha egy kicsit
megrészegült volna a napsugártól.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el
csengős lovával a kertek alatt.
Csak egy-egy csapat virágárus-leány
siet ki kosarával a piacra. -
De különben csend van, s minden aluszik még.

Csak valami vadboroszlán-féle erős illat
kapott lábra,
mert a reggeli szél üde ajkával csókdosta
s az bódítgatja az emberek fejét
és - én föl nem foghatom -
de mintha megmozdulnának a fák,
mint virágos karok a dal szárnyán,
levegőben, vízen, úton,
mindenütt csak kacagó
virág-máglyák gyúlnának.
Harangok kondulnak meg
és harsonák szólalnak meg
minden dobásnyira.
Az embereknek ezek hallatára
mintha kiszállna
az erő inaikból, mert megbűvölten,
mozdulatlan állnak
- én nem tudom -
de mintha térdre roskadnának.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak a hattyúk kezdtek valami
furcsa játékba a tavon
és a vízi madaraknak mehetett
fejükbe az illat,
mert olyan bizsergő és izgatott a daluk.
És - én föl nem érhetem ésszel -
de mintha meglopták volna a természet
minden színét,
oly pazar-csillogó a tolluk.
De különben csend van.
Határozottan csend van.

Csak úgy tesz minden, mintha élne.
Csak úgy tesz minden, mintha szállna,
szállva-szállna, szállna.
Csak úgy tesz minden, mintha örökre
magába akarna bolondítani.
Én nem tudom, miféle időszak van -
de mintha minden vágyna, szólna,
várva-vágyna, vágyna.

Én nem tudom, miféle időszak van -
csak olyan szép minden,
olyan végtelenül elragadó
és olyan mámoros. -
De különben csend van.
Határozottan csend van.
És te, bolondos fiúcska, mégsem
akarsz aludni.
Pedig ezeket leszámítva -
hidd el, hogy csend van.
Határozottan csend van.

Bartalis János: Az erdőről hazatérő favágók

Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
Azt beszélik, hogy tavasz van,
mert kinyílott a hóvirág.
Széltében, hosszában
meleg napsugár tűz be az erdőbe,
s az erdőoldal csupa hóvirág.

Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
Azt is mondják, hogy kis őzikék
legelészve bólogatnak végig
a virágos erdőháton,
s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

Ébred a természet tehát.
Remegve tárom ki szobám ajtaját.
Az ereszről csurog a víz,
és nagy robajjal fut le a csatornán.
Lelkem kitágul.
Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
ébred a természet,
itt van a tavasz!

Az erdőről hazatérő favágók
csoda dolgokat beszélnek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
és rügybe szaladt a fák hegye.
A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
Fizessen meg az Isten érte nekik,
jó, becsületes emberek.

A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
s levélbe fut a fák hegye.
Fizessen az Isten ez örömért nektek,
szegény favágók!
Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

Gárdonyi Géza: Esti harangszó

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld színén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta merre ment:
hajába tűzött fehér violát -
tán épp ilyet, mint kertemben terem...
S ő maga volt a legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
Üdvözlégy Mária!

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,
az ég ily kék, a föld ily harmatos,
s a kerti fák így álltak a homályban,
amikor ő szobája magányában
ott térdelt a kis gyékény szőnyegen,
s imádkozott mélázón, csöndesen,
imádkozott magasba néző szemmel...
S a szoba megtelt égi fényözönnel:
Üdvözlégy Mária!

A Göncölszekér épp így állhata,
midőn az országút két vándora
a betlehemi völgyben haladott.
A férfi öszvér előtt ballagott.
A nő fenn ült halványan, szenvedőn.
Pásztorok ültek tűznél a mezőn,
és így szólt egy: - "A város telve néppel."
A másik szólt: - "Itt hálhattok az éjjel."
Üdvözlégy Mária!

Tán épp ily fű-illatos este volt,
tán épp így fénylett fenn az égi hold,
midőn egyszer a búzaföldön át
a gyalogúton haza lépkedett,
fehér-szelíden, mint a holdvilág, -
karján tartva az alvó kisdedet,
ki vállra hajló fejjel aludott.
Kalász kalászra bókolt, susogott:
Üdvözlégy Mária!

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!
Leheljetek az égbe illatot!
Ő bizonyára ismert titeket,
mikor e Földön járt közöttetek,
s hozzátok hajolt, s szólt édesen:
"Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!"
Ma is szerető szemmel néz le rátok,
Virágajakkal ti is susogjátok:
Üdvözlégy Mária!

Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.

Szabó Lőrinc: Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Endre Károly: Temesvár

Kinek a lelkibe szebb ige él,
Röptibe épp ide szórt le a szél,
Költői szív, hogyha szürke a sík,
Hangokat honnan merít?

Itten a földből a szív kiszakadt,
Itten a föld szomorú sivatag,
Álmodó lényre itt semmi se vár,
Ásít a szürke határ.

Múlik a nap csak...és nincs esemény,
Semmi a szándék, a szín, a remény,
Költőnek szívét, ha látatlant lát,
Egyedül éri a vád.

Máshol a rét kerek és nevető,
Itten a rét keretén temető,
Búsul az égen a száraz akác,
Sorvadó, hervadó váz.

Máshol, ó, máshol be szép a világ!
Hűvösen hínak az erdei fák,
Itten az erdő, a magvaszakadt,
Felnyög a fejsze alatt.

Hol van a tenger, a lelket adó,
Csüggedő szívének friss riadó!
Magtalan sötétben egyedül ül,
Ki, mi nincs, annak örül.

Hol van a villanó bérci tető,
Völgy kacagánya, a felnevető,
Pörköl a nyár, mire sem hederít,
Gyilkoló hévvel hevít.

Pusztul az isteni park, mi marad?
Régi mederben a víz kiapad, -
Tikkad a fű, csenevész, sohse nő,
Szárad az árva fenyő.

Télen a fákon a varjúcsapat
Komoran károg az égbolt alatt,
Ködbe mosódik a sárga folyó,
Korán fúl sárba a hó.

Engem a sors ide tett, kivetett,
Itten is érzem az én szívemet,
Nékem, akár szomorít, nyomorít,
Ezerszer drága e sík.

Itt is az éj feketén beborul,
Nézem a csillagokat botorul,
Itten is fáj, ami mindenütt fáj,
Hogy egyszer múlni muszáj.

Csüggök e földön én, bús tapadó,
Szörnyű adó ez a földi adó,
Búcsút a búcsúzó innen merít,
S ezerszer drága e sík.

Szentimrei Jenő: Vágtat az élet

- Benedek Elek emlékének -

Nekem nem volt apám, mint más gyereknek,
Erős keze hogy kézen fogott volna,
Sötétségben, ha térdeim remegtek,
Hogy messze fénylő világító tornya
Lett volna éjjelemnek.
Anyám szép, elborult szeméből láttam:
Nem ok nélkül maradtam el apátlan.

Bezzeg szerencsés az olyan fiúcska,
Ki apjára, mint hősre, úgy tekinthet.
Az küzd s helytáll. Nem fő, hogy ő megússza.
Apjára néz csak:" baj nem érhet minket".
Ilyen apa nem büntet.
Még jól esik, ha szid. Ha nem szid, az fáj.
Más gyermekének a verés se használ.

Felnőtt létemre apám született.
A semmiből - őszen - előttem termett.
Megcsókolt mindjárt. Úgy fogtunk kezet,
Mint gyermekkel apja s apjával gyermek.
Én őt mindig ilyennek
Képzeltem. Kértem, járjon hát előttem.
Utat kerestem, nyomába szegődtem.

Nem is én kértem, ő kínálta fel:
- Ez a mi pászmánk: a gyermek s a nép.
Ezt nem gondozzák, csak fejik s tejel.
Gyámoltalant az élelmes nem véd,
Maradjon vak s cseléd.
Nem dísztelen mesterség hűnek lenni
Népünkhöz, s kézben kéz, előre menni.

- Aranyhegyek utunkon nem ragyognak.
Egy-egy virág csak: könny, mosoly vagy dal.
De kire gyermekajkak mosolyognak,
Ha nagyapó is, örök fiatal.
Hát ez is hivatal,
De legszebb hivatal a nagyvilágon.
Az élet szép, könnyítsük, hogy ne fájjon.

Most harminc éve még kaszált a kertbe',
Hév nyári nap volt, elmelegedett.
Pihenni kissé szobájába ment be,
Írni akart, épp hozzám, levelet.
Homály ereszkedett
Sötét szemére. A toll végigszántott
Kockás papírján. Lap alján megállott.

Ő elhanyatlott. Vén fenyő a szirtről
Így dől: tövestől, ám töretlenül.
Földinduláskor gyárkémény is így dől.
Egész ember így dől ki, emberül.
Reám intő jelül
Levele végén három szó maradt:
"Fő, hogy dolgozzanak..."

Deres fővel szerettem volna én is
Apátlan ifjak édesapja lenni.
Lendíthet itt-ott az ember, ha vén is.
(Nem, nem vezér, önmagunk szobra. Semmi.
Annyi, amennyi.
Fő, hogy dolgozzunk.) Rajta, kéz a kézben!
A magamét, ahol kell, még elvégzem.

Fogytán az erőm, Elek apám, lelkem!
Két háború minket jobban felőrölt.
Ahogy tudtam, én mentem. Egyengettem
Az utat. Mind s mind serkentőbb idő jött,
S lám csak, nyüglődök,
Házhoz, szobához kötve, szárnyszegetten.
Vágtat a Holnap és elhúz mellettem.

Vagy éppen ez jó? Hagyja rám, hogy így jó!
Hadd szálljanak ifjú pacsirták, fecskék.
Maholnap édesalma lesz a bingyó,
Nőnek fehér fogú lányok, menyecskék.
Ők a jövendő, tessék!
Nekünk megárt, ha hevet süt a nap,
Őket meg érlelik a sugarak.

Fő, hogy dolgozzanak...

Gottfried Benn: Hozzá -

A küszöbre jól tetted a lábad,
de küszöböm át nem lépheted,
nincs, aki házamban partra szállhat,
az lakja, ki beleszületett.

Vándor előtt ajtó nem nyitatlan,
ha szomjas, egy ital bor akad,
de csak egy, azután visszakattan
a rozsdás zár, az öreg lakat.

/Ford.: Mezey Katalin/

Gottfried Benn: Född el magad

Född el magad, födjön festék és álca,
hunyorogj, mint olyan, ki szinte vak,
ne lássák, ahogy léted lappadása
kiüt az arcod telt formái alatt.

Szomorú kert a végső esti fényben,
az égbolt tűzből-éjből görgeteg,
född el a könyvet, a követ, ne légyen,
ki lássa a húst: így bánt el veled.

Hogy elfödve a bomlások a rések,
a mag, hol tűrni kell a rombolást,
tégy, mintha jönne mind a messzi ének
egy gondolából, melyet bárki lát.

/Ford.: Székely Magda/

Gottfried Benn: Gondolj a hiábavalókra

Ha egy kétségbeesés
- hiszen hatalmas óráid is voltak,
biztonságban jártál és mámorok,
virradatok, váratlan változások
megannyi adományát
tudhattad magadénak -
ha egy kétségbeesés
akár porig perzselő pusztulással
a felmérhetetlenből kiszakítva
hatalmába kerít:

gondolj a hiábavalókra,
a gyöngéd homlokú, befele fordult
arcokra, kik reményt alig hagyó
emlékeikhez hűségesen
mégis virágokat kerestek,
s azt, amit elhallgattak,
egy alig észrevehető mosollyal
fölemelték kicsi egükbe,
melynek hamar ki kellett hunynia.

/Ford.: Székely Magda/

Gárdonyi Géza: Két katicabogár

A széna hamvasra fonnyadt a réten. Gyűjtöttek. Piros kendők és kék lajbik mozogtak mindenfelé. Gereblyéztek, boglyába rakták a szénát. Mert kényes állat a széna: ha nagyon megszárad, elpereg a jóízű füvek levele.

Májusi nap sütött a felhőtlen égből.

Egy vállas, nagyfejű legény vellával ballagott a réti úton. Sárga szalmakalap volt a fején és nyári dolmány a vállán. Ő már elvégezte dolgát. Pipázva ment a falu felé. Az egyik gereblyéző leánynál megállt.

- Aggyisten, Klárika! De megnőttél!

A lány fölpillantott, és elpirult.

- Nagy eső esett - felelte mosolyogva.

S tovább gereblyélt.

A legény még valamit akart mondani, de csak állt egy percig szótlanul: megszívogatta a paipáját s továbblépett.

Mert nem is illő az, hogy sokat beszélgessen valaki a tisztességes leányfélével. Ámbátor az is lehet, hogy a legénynek nem volt több mondanivalója.

Klári csakugyan megnyulladt a tavaszon. Tavaly még gyermek volt. A tél óta arca, melle meggömbölyödött. A karja fehér volt, mert először dolgozott az idén ingvállban: csuklóig fehér volt. A nyaka is. Az ő fején nem volt kendő. A haja parasztosan rá volt simítva a fejére és hátul egy ágba fonottan ereszkedett a háta közepéig.

Ez a rövid szóváltás semminek látszik így elmondva, de Klári életében korszakos  volt. Még eddig senki se köszönt neki. Még eddig senki meg nem állott, hogy ránézzen. Senki se mondta:

- De megnőttél!

Szinte remegett a keze, hogy tovább gereblyélt. Az arca piros maradt. A szeme fénylett. Holdas szemöldökű fekete szeme volt. Megállt, és édes elgondolkodással nézett maga elé.

A réten ekkor egy másik leány jelent meg. A szoknyája olyan babos kék volt, mint Klárié. De rékli volt rajta, az is babos kék. A jobb kezében bot, a bal kezében korsó. Arcát az ég felé fordítva, haladt csendesen. Vak volt.

- Erre, erre, Vica! - szólt a boglya mellett egy ősz ember.

A vak leány elmosolyodott, s arrafelé haladt tovább, amerről szólították. A botját óvatosan maga előtt mozgatva ment az ősz ember felé. Átnyújtotta a korsót. Az ember ivott. Mások is ittak. Utoljára Klári ivott. Ahogy leeresztette a korsót, körülpillantott, s halkan, titkosan ezt mondta:
- Tudod-e, mi történt?

A vak leány fölemelte a fejét.

- Mi?

- Szentgyörgyi Pista megszólított.

A vak leány arca bámulatot fejezett ki.

- Mit mondott? - kérdezte csendesen.

- Köszönt.

- Köszönt?

- Aztán azt mondta, megnőttem.

- Azt mondta?

- Azt.

A vak leány bámulva nézett a semmibe, aztán újra megszólalt:

- Mást nem mondott?

- Nem. Ugye furcsa?

S hogy ezt mosolyogva kérdezte, a vak leány is mosolygott.

A két leány arca olyan egyforma volt, mintha tükörképe volna egyik a másiknak. Csak éppen hogy a vak félig behunyva tartotta a szemét, s az arca színe halványabb volt, a keze kisebb. Bizonyára a lába is kisebb volt, de ő csizmában járt, mert a tövist nem tudta volna kikerülni.

Ikrek voltak. Vica kétéves korában vakult meg valami lázas betegségben. A szeme elapadt, elkisebbedett. De azért csak úgy tett-vett mindent, mint az épszemű. Tavasszal kertet ásott, nyáron ételt-italt hordott az apjának meg a testvérének: ősszel kukoricát morzsolt, disznót etetett, télen font a többivel. Ő hordta a vizet a falu végéről, Tiszáról: ő járt a boltba, ha valami kellett. A faluba mindenhova el tudott menni tapogatódzás nélkül. Azt mondta, hogy megérzi, amit más lát. A lombos fát tíz lépésnyire megérezte, s azt is megmondta, melyik micsoda fa. Azt mondta, hogy mindennek van lehelete. A fa lehelete illatos, a fal lehelete hideg, vagy ha nap süti, tüzes. Volt úgy, hogy tréfából elébe állított valaki az úton vagy az udvaron nem ütközött bele.

És mindenkit ismert járásáról, vagy ha nem járt, a hangjáról: vagy ha nem szólt, a kezéről. Ha idegen ember szólt hozzá, meg tudta mondani a hangjáról, hogy hány lépésnyire van tőle, milyen magas, mennyi idős, jó ember-e vagy rossz.

A faluban csak Vak Vica volt a neve.

Hogy ím kiürült a korsó, hazafogta az útját. Valamivel lassabban haladt, s a fejét lehajtva.

Amit a húga mondott neki (Klári egy órával fiatalabb volt nála) - az ő gondolatait is beszivárványozta. Ők ketten egy szívvel éreztek. Hogy egy legény szóba állt Klárival! - érezte ebben a leányélet első ünnepét. Köszönt Klárinak! A legények nem szoktak köszönni a lányoknak, hanem a lányok a legényeknek. De Klári bizonyosan háttal volt fordulva feléje, ahogy dolgozott.

A vak leány álmodozó arccal haladt tovább. A rét szélén megállt. Virágot érzett. A virág fehér volt és szagtalan, de a vaknak nem szagtalan semmiféle virág. Azt is megérezte, hogy a Salamon pecsétje virág nyílott ottan. Csodálkozott, hogy erdei virág hogyan került oda? Leszakította, és a hajába tűzte.

Aztán tovább álmodozott Szentgyörgyi Pistáról. Ismerte a legényt, de persze nem úgy, mint a látók. Ha véletlenül visszatért volna a látása, hiába rakták volna elé a falut arcképekben. A szülőit sem ismerte volna meg. Neki az arcvonalak nem jelentettek semmit. Neki a hang volt minden, meg a tapintás. Minden embernek éppolyan egyéni a hangja, mint az arca, meg minden embernek más a keze is. Hát ő a maga módján ismerte a legényt. Azt is tudta mekkora, meg hogy fiatal, és erős és tréfás beszédű. Különösen emlékezett arra, hogy egy gyermekkori napja Szentgyörgyi Pistával van megjegyezve.

Talán tízéves volt, mikor a búcsún a kocsmában muzsikáltak. Valahányszor muzsikáltak, nem lehetett Vicát otthon tartani. Elment, és a palánkhoz tartotta a fülét. Ha meg táncnótát húztak, táncolt. A táncolás volt legnagyobb gyönyörűsége. Ha nem dolgozott, kiállt a szoba közepére és forgott, a kezét széttárva forgott. Kedves volt neki a levegőáramlás, mely körülötte hullámzott. Nem szédült. Ha meg zenét hallott, csakúgy táncolt, mint a többi. A táncot nem tanulja a magyar nő. Vérében van. Vele születik.

Akkor is a kocsma szomszédságában a Szentgyörgyiék szérűjében táncolt. Leánykák voltak ott. Egymássaql táncoltak. Szentgyörgyi Pista akkor lépett legénysorba. Először öltött lobogós ujjú inget, először tűzött a kalapjába virágot, először vert a csizmájára sarkantyút. Ahogy nagy büszkén végigpönög az udvaron, egy kisleány pajkosságból megszólította:

- Táncoltasson meg, Pista bácsi!

A tizenhét éves fiú meglepődött, hogy bácsinak szólítják.

- Gyere, no! - mondotta leereszkedőn.

És egyet-kettőt fordult vele. Rúgta a levegőt, rúgta a földet, rácsapott a tarkójára, rácsapott a csizmájára, azzal otthagyta.

A vak leány sóvárgó arccal hallgatta a lábuk dobogását, s hogy a tánc elvégződött, esdeklőn kiáltotta:

- Engem is, Pista!

A legény tréfás kedvében volt, s a vak leánnyal is fordult egyet-kettőt: rúgta a levegőt, rúgta a földet, csapta a tarkót, csapta a csizmát, s tolta a leányt, hátráltatta pajkos pillogással egy oldalt heverő rúd felé. A vak leány felbucskázott, és valamennyien nevettek. Szentgyörgyi Pista átment a kocsmába.

Csak Vica nem nevetett. Hogy ő legénnyel táncolhatott, ha csak egy percig is, ez olyan ünnepi érzés volt neki, amelyért azt a durva tréfát is megbocsátotta. Azontúl ha táncolt, még évek múltán is mindig azt képzelte, hogy Szentgyörgyi Pistával táncol. Prdig attól fogva nem beszéltek. Mert melyik legény is állna szóba egy vak leánnyal? A többi azonnal ráköltené, hogy szeretője.

A vak érezte, hogy gyepen halad. Áprilisban sok eső esett: a fű mindenfelé megnőtt. A vak leült: levetette csizmáját, s mezítláb haladt a fűben. Kellemes volt neki, hogy a fű selymét tapossa. Azonban csollán csípte meg, s akkor újra felvonta a csizmáját. Ahelyett hogy hazament volna, a Tisza felé fordult.

Egy barnára ócskult hosszú tutaj hevert ottan már évek óta. Vica gyakran ült a vízbe hajló végén a múlt nyáron, s belógatta a lábát a vízbe. hallgatta a hullámok susogását, meg azt a pluttyogást, amelyet a tutaj alá becsapódó hullámok hallattak. Vica most is odaült. Levonta a csizmáját s maga mögé tette. A víz kellemes hűvösséggel örvénylett a lába körül. A csalán tüze enyhültön enyhült. Egy asszony érkezett korsóval a vízre. Rákiáltott:

- Vigyázz, te lány, mély ám ott a víz!

- Tudom, Veron néni - felelte Vica elmosolyodva.

Este a két lány újból meghányta-vetette a szóváltás jelentőségét. Hogy egy ágyban háltak, sugdosódtak.

- Nagyleány vagyok - mondotta Klári.

- Nagyleányok vagyunk - bólintott rá Vica.

Aztán, hogy klári elszűnt a beszéddel, azt kérdezte:

- Van-e már bajusza?

- Kis hegyes fekete - felelte Klári. - A katonaságbál nőtt ki. Káplár volt, tudhatod.

Aztán arról beszéltek, hogy vasárnap délután megválik, mit jelent a köszöntés? Olyan kor leányok-legények kimennek csapatosan a falu végére, a temető mellé, és ott mindenféle társasjátékot játszanak, főképpen pedig cicáznak. A mulatságot nem kezdik mindjárt cicázáson, hanem hogy a legények is külön csoportban állnak, meg a leányok is, a legénybíró egyszer csak nagyot hujánt:

- Haj, a sok vadgalamb egyrakáson! Fogjuk el őket!

Ha a legénybíró nem tudta a kiválasztottját elfogni, vagy ha meg akarja mutatni, akkor ez a játék többször is ismétlődik. Faluhelyen, ahol cigány nincsen, így mulatnak a legények a leányokkal.

Az idén rút április volt - egy vasárnap se lehetett játékra kimenni. De mióta május beköszöntött, egyik nap kékebb volt, mint a másik. Vasárnap hát felöltözködtek mind a ketten gondosan. Klári új pántlikát vett: rózsaszín selymet, nefelejccsel virágisítottat. Felét Vicának adta, mert ők mindig egyformán öltözködtek. És litánia után ők is kimentek a faluvégre. Tavaly még a gyermekek csoportjában játszották az angyalördögöt, meg a fogósdit, de az idén lemúlt róluk a vasárnapi iskola is, hát boldogan vegyültek a nagyleányok közé.

És várták a játék megkezdesét.

Tavaly a gyermekek között Vak Vica is csak úgy játszott, mint a többi. Még mulatságosabb volt, mert nem futottak el előle, hanem körülhancúrozták. Most azonban elfogultan állott a nagyleányok között.

A legénybíró idén Szentgyörgyi Pista volt. Ott büszkélkedett a legények között árvalányhajos pörge kalapban, és csak egy-egy oldalpillantással nézte a leányok gyülekezését.Mikor már körülbelül annyian voltak, mint a legények, egyszer csak nagyot kurjint:

- Ni, a sok vadgalamb! Fogjuk el őket! Az istenfáját!

A leányok szétrebbentek. Vica is futásnak indult: futott-futott a két kezét maga elé tartva. Lábak dobogása, lihegés és kacagás hangzott mindenfelé. Aztán a lábdobogás megritkult. A lányok egyenkint rabul estek. Klári is ott pihegett a Szentgyörgyi Pista karjában. Csak Vicát nem érintette meg egy legény keze se.

És a játék újra kezdődött. Vica újra futott. Futott kipirult arccal, futott hol jobbra, hol balra fülelve a legénycsizmák dobogására. Egyszer meg is lassúdott, hogy egy legény közeledését érezte. De a legény elfutott mellette más lány után. Akkor megszomorodott, és kiállt a játékból. Félrehúzódott az akácfa alá, amely a temető gyepűjéből nőtt ki.

A lányok tovább játszottak. Vica csak állt búsan egymagában az akácfa alatt. Azon gondolkodott, hogy azok a fiúk, akik vele tavaly játszottak, mért nem foglalkoznak vele az idén is? Hiszen ő tavaly is vak volt, és mégis szívesen játszottak ővele.

Aztán áttértek a cica-játékra, s Klári Vicát is bevonta a körbe. De Vicát nem csapta meg senki a zsebkendővel: se egér nem volt, se macska. Mégis boldogan állt a többi közt és nevetett a többivel. Mert ha nem is látta, hallotta a robogást, érezte a karok feszüléséről, tágulásáról, hol fut az egér, hol tör át a macska. Egyszer Szentgyörgyi az ő karja alatt bújt át, és akkor édes megijedéssel emelte föl a karját.

Végre leszállt a nap a távoli nyárfák közé, s a leányok hazaindultak. Vica meg se várta, míg hazaérkeznek, belesúgott a Klári fülébe:

- Megfogott?

- Négyszer - felelte Klári boldogan.

- Mondott is valamit?

- Azt mondta, amikor a karjába zárt:"Eszem azt a szép ragyogó szemedet."

Vica nem kérdezett többet. Mélázó arccal haladt tovább a Klári karján. Hanem este, mikor lefeküdtek, újra megbeszélték a játék mozzanatait. Hogy Szentgyörgyi egyenesen Klárit futotta-e, vagy hogy Klári kanyarodott úgy, hogy Szentgyörgyi kezébe jusson?

Hát bizony Szentgyörgyi szembetűnően vadászott Klárira. Rgyszer se kellett magát eléje játszania. Nyílt vallomás volt ez. Klári boldogan csevegett róla, míg végre ásított egyet, s elhallgatott. Már talán el is aludt volna, de Vica újból megszólalt:

- Csakugyan oly szép a szemed?

- Szép, nagyon szép - felelte Klári álmosan.

Nem beszéltek többet. A vak leány még sokáig ébren volt. Hallgatta a testvére halk egyenletes lélegzését. Egyszer kinyújtotta a kezét, és óvatosan átsimította a testvére szemén. Épp olyan szeme, szemöldöke van, mint nekem, gondolta elmélázva, csak éppen a szemhéja duzzadtabb. Aztán ő is elaludt. Álmában mosolygott.

Másnap szótlanabb volt, mint szokott lenni. Senkinek se tűnt föl. A vakféle különben is hallgatag. Csak Klári kérdezte egyszer:

- Bajod van?

-Nincs - felelte Vica.

- Eltörtél valamit?

- Nem.

Kis idő múlva aztán ő szólalt meg:

- A fiúk már nem játszanak velem.

Klári ezekben a napokban dalosabb és nevetgélőbb volt, mint máskor. Egy délután katicabogarat vett le a rózsafáról, és hangosan dalolta:

- Szállj el, szállj el, katóka! Mutasd meg az utat, merre visznek engem? Keletnek-e, nyugatnak-e, égnek-e, földnek-e vagy csak itten hagynak?

És a kis bogár azonnal megindult: mászott-mászott fölfelé a Klári keze fején, föl az ujja hegyére. Egyszer csak kiterjesztette a szárnyát és elszállott.

- Merre száll? - kérdezte lázasan Vica.

- Szentgyörgyiék felé! - felelte Klári tündöklő örömmel.

És akkor Vica is Szentgyörgyiék felé irányába fordult. Arca áhítatos csodálkozást fejezett ki.

Ezen az estén Klári négyszer is kiillant a kertbe. Senkinek se tűnt föl, mert csak jött-ment, fordult egyet-egyet. Este aztán mikor lefeküdtek, forró ajakkal súgta a Vica fülébe: - Pista itt volt.

A vak összerezzent.

- Beszéltél vele?

- A kert végén - felelte Klári.

- Mit mondott?

- Hát ahogy ott álltam, köszönt, hogy aszongya:"Jó estét, Klárika!" Visszamondom neki a jóestét. Arra oszt odahágott a garád mellé, oszt aszongya, hogy aszongya:"De ritkán lehet látni téged, gyönyörűm!" Így mondta: "gyönyörűm". Akartam oszt neki mondani, hogy megtanálhat, aki keres, de úgy megzavarodtam, hogy bennem akadt a szó.

- Hát aztán?

- Azután osztán aszongya hogy: "Nem nyújtasz-e nekem kezet lelkem? Elhidd hogy nem enyves." Hát kezet nyújtottam neki a garádon át, oszt mondok:" Hol jár erre kend?" Aszongya: "Virágot keresek én" "Micsoda virágot?" mondok. Aszongya:" Amilyet tanálok". De mondok: "Setét van mán, nem tanál". Aszongya: "Majd csak megkönyörülsz rajtam Klárika, oszt adsz te magas a kalapom mellé". Avval, hogy megint megzavarodtam, aszongya: "Nem szólsz-e semmit, tubám". Így mondta: "tubám". Mondok: "Nincs itt virág a kezem ügyébe." "Hát" - aszongya: "hónap ha megint erre járok, lesz-e?" "Lesz" mondok. Aztán...aztán erre elszaladtam.

És ekkor Klári hevesen átölelte a testvérét.

- Ugye, furcsa?

- Furcsa - suttogta a vak leány.

Kis idő múltán újból megszólalt:

- Nem kellett volna elfutnod.

A következő estén még hosszabb volt a sugdosódás. Klári rózsát adott a legénynek. És beszélgettek időjárásról, a termésnek mutatkozásáról. Közben a legény gyöngyömnek, csillagomnak nevezte Klárit, és a kezét simogatta. Vica hallgatta érdeklődéssel, eltűnődéssel.

A legény aztán a többi estéken is megjelent és beszélgetett az időjárásról és a termésnek a mutatkozásáról. Kalapján most már mindig ékeskedett valami virág. A vasárnapi játékokból tudta a falu, hogy kitől kapja.

Akkor aztán Klári már hosszabban künn időzhetett esténkint a kertben. A szülők rendjénvalónak ítélték az ismeretséget. Vica éberen várta meg, míg Klári visszatért. És kíváncsian hallgatta, hogyan haladnak a szeretetben.

- Ma nagy estém volt - susogta Klári -, Pista megcsókolt.

Vica keze megrezzent, ahogy ott nyugodott a Klári vállán:

- Hogyan volt, hogyan? Apróra mondd el!

- Hát ahogy ott állok a garádnál, aszongya, hogy:"De szúrós ez a garád!" Avval csak átlépi, oszt odaálltunk a diófa alá. Oszt ahogy fogja a kezemet, magához von a mellére, oszt megcsókolja az arcomat. De hosszan, hosszan, végtelen hosszan.

- Hogyan? Hogyan?

Klári fölemelte a fejét, s az ajka rátapadt Vicának az arcára.

- Így.

Vica testén forróság ömlött végig.

- MIlyen boldog vagy - susogta.

Másnap esett az eső. Vica odaszólt halkan a húgának:

- Hogy mégy ki ma?

Klári elmosolyodott.

- Megbeszéltük már ezt is. Az este, hogy borult volt az ég, azt kérdezte tőlem, hogy hogyan találkozunk? "Sehogyan - feleltem -, megvárjuk míg kitisztul". "De aszongya, hátha egy hétig se tisztul ki?" Aztán megegyesültünk abban, hogy a félszer mellett találkozunk.

A félszer a régi rossz épületük volt: roskadozó agyagfala belefarolt a kertbe. Az eresze alatt száraz maradt a föld.

Este elállt az eső. Klári a fejére vetette a felső szoknyáját és kisuhant a pitarból. Vica hallotta, hogyan nyikkanik a kertajtó.

Egy darabig elgondolkodva ült a pitarban: arca a kert felé mélázott. Aztán fölkelt, kifordult ő is. Érezte, hogy a levegő tele van enyhe nedvességgel és hogy nincs világosság. Mégis meghajoltan lappangott a félszer felé. Olykor megállt, és hallgatódzott.

A falu csendes. A fülemülék is hallgattak. Csak a távolban ugat egy vastag hangú kutya, a plébánosnak a kutyája. A kert is csendes. Egy-egy esőcsepp halk koppanása hallatszik csupán, ahogy lehull a nedves lombokról s lapura pottyanik.

Vica tovább lappang a félszer felé. Megint hallgatódzik. Most már hallja a halk susogást is. Tehát a legény már itt van.

A kertajtó nyitva maradt. Vica árnyékként vonul át rajta. Óvatosan kikerüli a hagymaágyat, egresbokrot, borsópalántákat. Csaknem a földig hajoltan vonaglik a félszer felé. A beszélgetés hangja szellősusogásként hatol hozzá. Már a félszer belső sarkához lapul, de még mindig nem érti a szavakat. Lassan, óvatosan fordul be. A saroknál benn egy rossz ajtóval is meg kell küzdenie. A télen libát rekesztettek ottan. Munka kinyitni az ajtót, s percekig tart, míg annyira elfordítja, hogy beléphet. A félszer falán a kert felől lyuk van. Odanyomakodik. Ha oda eljuthat, hallani fogja, mit beszélnek.

Csakhogy ez nem könnyű. A félszerben egy rakás ponyván kell átmennie. Beljebb meg egy szétdőlt szekérnek a részei hevernek. Vigyáznia kell, hogy valamelyik kerék fel ne billenjen, meg ne roppanjon, félre ne zördüljön. És megy tapogatózva, fülelve. Ahányat lép, mindig lassan nehezedik át egyik lábáról a másikra. Azt is tudja, hogy az ablak alatt egy régi lyukas dézsa hever. Azt fel kell fordítania. Mindez percekbe kerül. Végre eljut a lyukig. Óvatosan ráemelkedik a dézsára, és fülel. A legény beszél:

- Álmodtál-e rólam az éjjel?

- Nem szoktam legényekről álmodni - feleli pajkosan Klári.

- Hiszen magad mondtad tegnap, hogy velem jártál álmodban.

- Hát az igaz is. De többen is voltak a malomban. Mink ketten búzát őrlettünk.

- Miről is álmodna a galamb, ha nem a búzáról?

Erre Klári nem felel. Olyanféle hang hallatszik, mint mikor az esőcsepp vízbe csöppent.

Vica megremeg.

Aztán tovább folyik a beszélgetés. Arról beszélnek, hogy ha vasárnap is esős lesz az idő, a leány kérje meg a szülőit, hogy Pista hadd látogassa meg őket.

- Kérje maga - vonakodik Klári.

Sokáig nem tudtak megegyezni. Végre a legény elfogadja, hogy hazakíséri az apát a litániáról, és szíves beszél vele. A szülők úgyis pedzik már az ügyet. Az apa bizonyosan azt mondja majd a kapunál, hogy " kerülj beljebb, fiam".

Ennek aztán úgy megörültek, hogy egy nagy hangos csepp-csuppanás következett.

Vica szíve szinte hallhatóan dobogott. Az arca lángolt. Kövülten, kábultan állt ott a rejtekben. Megfordult, hogy visszaosonjon, de aztán megint csak a lyukhoz hajolt és a füléhez emelte a tenyerét. De akkor már búcsúztak is a szeretők:

- Isten veled, egyetlenem!

- Isten áldja meg, Pista!

És ismét halk cuppanások következtek. Klári édes-bágyadtan nógatta:

- No, menjen már, menjen! Soká maradtam künn!

De a legény még mindig késett. Ekkor csizmakopogás hallatszott a pitarajtó felől, s Klári ijedten susogta:

- Jaj, az édesanyám!

Akkor aztán hallatszott, hogyan suhog a szoknyája, hogyan nyikkan be a kertajtó. A legény még egy percig ott állt, aztán ő is megmozdult: kiballagott a kertből, átropogott a garádon, és a törést beigazította.

Vica nem szólt a lefekvéskor semmit. Életében először rejtőzött a húga előtt. Hallgatag és gondolkodó volt napokig. Ha vízért küldték, sokáig odajárt. Lekerült a rétre, és ott andalgott. Olykor virágot szedett és koszorút font belőle. A fejére tette, s mosolyogva tapogatott reá. Így ült sokszor percekig egy kövön, vagy a fűben. Így ült álmodozva, mozdulatlanul. Aztán levette a koszorúját, és elfosztotta.

Egy délután a libapásztor gyerekek közé ment, s magához szólított egy leánykát.

- Marika - mondta titkolózva -, katókát fogtam. Nézzük meg merre száll?

A markában csakugyan egy kis katóka ült. A vak eltárta a tenyerét, s mosolygó figyelemmel kísérte, hogyan indul meg a bogárka, hogyan sétál az ujjain fölfelé. S énekelt neki:

- Szállj el, szállj el, katóka! Mutasd meg az utat, merre visznek engem? Keletnek-e? nyugatnak-e, égnek-e, földnek-e? Vagy csak itten hagynak?

A katóka lassan kászálódott. Kétszer is el kellett mondani neki a kérdéseket. Végre mégis megindult: mászott-mászott a kisasszonyos fehér tenyérből fölfelé, fölfelé. A vak érezte, hogy kibontja a szárnyát, és elrepül.

- Merre száll? - kérdezte pillogva.

- A füzesnek - felelte a gyermek.

- A falu felé?

- Dehogy. A Tisza felé.

Vica elgondolkozva tért haza. Útközben köszönni szokott az embereknek: Jó napot, Örzse néni, jó napot, Lukács bácsi! De most hárman is elhaladtak mellette. Nem ügyelt rájok.

Hanem egyszer mégis felfigyelmezett. Mögötte jött valaki. Megösmerte a lépéseit: Szentgyörgyi volt.

A legény kapát vitt a vállán, s fütyörészve lépkedett hazafelé. Vica meglassúdott. A legény azonban elhaladt mellette szótlanul. Mikor már vagy hatlépésnyire volt, Vica megszólalt szemrehányóan:

- Pista bácsi.

Szentgyörgyi megfordult:

- Nini, te vagy?

- Én. Nem is szól az embernek.

- Hogyne szólnék, Vicus. De úgy elgondolkodtam, hogy meg se láttalak. Mit csinál a húgod?

- Vasal - felelte a vak. És halvány arcán rózsaszín árnyék terült el.

- Mondd meg neki - szólt a legény halkan -, mondd meg. hogy kérdezősködtem felőle. De most sietek. Isten áldjon meg, kedves!

A leány mosolygó arccal haladt tovább. Otthon azonnal elújságolta Klárinak, hogy Szentgyörgyivel találkozott, és hogy az mit izent.

- És tudod-e, mit mondott nekem? Azt mondta, hogy: kedves.

Klári nevetve ölelte meg a testvérét.

- Oh, te bolondos, te! Hát mért ne mondta volna, hogy kedves, hiszen te igazán kedves vagy, kedves, kedves! - és megcsókolta az arcát.

A következő vasárnapon csakugyan náluk volt a legény. Az apával litánia után szót váltott, s hogy az öreg nyájasan beszélt vele, bizony azt is megmerte említeni, hogy azt mondja:

- Derék szép nagylány lett a Kláriból!

- Hát - felelte az öreg -, megnyől a lány is, mint a bodza.

- Dejszen, bátyám, rózsának is beillik a! Nagyon takaros lány.

Az öreg jókedvűen vonogatta a vállát. Nem felelt. De mikor a kapuhoz érkeztek, s a legény elköszönt volna, az öreg kezet nyújtott neki, s nem bocsátotta el a kezét:

- Nincs tán ma dógod, hogy annyira sietsz?

- Nincs.

- Nohát, akkor fordulj be hozzánk. Megihatunk együtt egy pohár bort mink is.

És a legény ott töltötte a vasárnap délutánját. A következő vasárnapon már a legény szülői voltak látogatón. Az asszonyok kávét főztek, a két öreg borozgatott. A zsidótól zsemlyét hozattak ezen a napon. Hogy Vica is ott ült a nők között, Szentgyörgyiné azt mondta:

- Te nagyon szereted a kávét, látom: úgy iszod, mint a vizet.

Vica elpirult. Nem azért itta ő a kávét úgy, mint a vizet, mintha nagyon szerette volna, hanem mert nem tudott kanállal enni. A levest is mindég bögrében adták neki. Késsel, villával bánni nem tudott. A húst össze kellett neki vágni. Kézzel ette. Az igaz, hogy mindig mosta a kezét, és fehér volt, mint a papé. De kicsi korában hiába biztatták, hogy kanállal, villával egyen. Később megszokták, ráhagyták.

Este megbeszélték, hogy a látogatást viszonozzák. Szentgyörgyiék nem is uzsonnára hívták őket, hanem vacsorára. Annak a jele az volt, hogy beleegyeznek a házasságba.

Vica másnap kanalat, kést, villát tett a maga tányérja mellé is, és azt mondta Klárinak:

- Taníts meg, hogyan kell bánni a kanállal, késsel, villával!

- Oh, te bolond - felelte nevetve Klári. - Mintha azt tanulni kellene.

Vica belemerítette a kanalát a levesbe, de a szája helyett a füléhez vitte a kanalat. Nevették.

- Még a szádat se tudod, hol van!

A leány letörülte a kiömlött levest. Újra próbálkozott. A levest újra a füléhez vitte.

Akkor aztán letette a kanalat, és sírva fakadt.

Aznap nem tudták megvigasztalni. Nem panaszkodott pedig, csak magában könnyezett. De szomorú volt azt nézni. Éjjel aztán, mikor mindenki elaludt, fölkelt a vak leány és kanalat meg tányért vett elő. A kanál végét bal kézzel kísérte, úgy vezette a szájához. Enni tanult.

A látogatás aztán megtörtént. Vica rendes módon evett a többivel, csak a keze remegett kevéssé. Szentgyörgyiék beszéd közben előemlítették, hogy a fiokat immár meg kéne házasítani! Vargáék bólogattak rá, hogy bizony itt az ideje. A két öreg aztán másnap délután ismét találkozott, s pipaszó mellett megegyesültek a fiatalok akaratán. Elhatározták, hogy mikor az új bor kiforr, összeadják őket. Szantgyörgyi szép rojtos Ilka-kendővel ajándékozta meg a mátkáját.

Hát most már nem is jártak többé a játszóhelyre, hanem otthon töltötték az ünnepi délutánokat. A legény most már nem is a garádon járt be, hanem a kapun. Esténkint az udvarra ültek a nagy eperfa alá. Tisztesség okából azonban Vica is melléjük ült.

Többnyire kötött, vagy babot pirgált ottan, és a szokott mélabús cendességgel hallgatta beszélgetésüket. Szentgyörgyi néha neki is szólott, de többnyire csak Klárival beszélt. A vak leány megérezte azt is, mikor öleli át a legény a húgát. Olyankor a hngjuk elbágyadt és forró volt.

És így folyt ez mind a nyáron át.

Az őszi hidegekkel beszorultak aztán a szobába. Néha vasárnap a szomszédi lányok is átjöttek hozzájuk, meg egy-két olyan legény, aki még csak "véletlenül" találkozhatott választottjával. Ott játszotta gyűrűdugdosót. Vagy tréfálkoztak. A lányok titkon gyufát, lencsét, viaszt dugtak a legények pipájába, vagy összeöltötték valamelyik leány kendőjével valamelyik szűr ujját. A legények meg katonafotográfiát csempésztek a lányok imádságoskönyvébe, s azon okkal, hogy a szentképeket óhajtják látni, fölfedték a hamis titkot. Efféle tréfa minden vasárnapra jutott.

Egy novemberi vasárnapon négy leány tért be hozzájuk litánia után. Várták a legényeket. Az egyik pajkos leány azt eszelte ki, hogy adják rá az Ilka-kendőt Vicára, s tévesszék meg vele a vőlegényt.

Mert a legények nem egyszerre mentek oda, hanem mikor megszimatolták, hogy van társaság a háznál. De Szentgyörgyi mindig előbb járt a többinél.

Klári vonakodott, de nem akarta elrontani a lánypajtások kedvét. Vica akkor nem volt a szobában. Azzal adták rá a kendőt, hogy próbálják hogyan illik! Vica mosolyogva engedte. Különben is szeretett csinosan öltözködni, mióta a nagylányok maguk közé számították.

- Ni hogyan illik! Mennyire szép vagy, Vica! - mondogatták neki.

És Vica boldogan hallgatta szavukat.

Addig-addig próbálgatták a kendőt, mignem egyszer csak az utcai kiskapu fakilincse megkattant. Akkor a lányok hinnyogva, kuncogva szétrebbentek, és a szögletekbe lapultak. A szoba homályos volt. Vica megzavarodottan állt a közepén. Szentgyörgyi betoppant.

- Dicsérjük a Jézust!

Egyet pillantott széjjel a szobában, és örvendezve szólott:

- Csakhogy magad vagy, csillagom, tubicám.

A következő pillanatban már mellére szorította a leányt, és melegen megcsókolta.

Ekkor a leányok kacagva ugrottak elő. Szentgyörgyi pedig meglepetten nézett a vakra:

- Phü, te csesznye! - mondotta nevetve.

S ellökte. Aztán hogy a tréfát élénkítse, a füle tövét vakarta, és nevetve töppögött a nyelve hegyéről:

- Tp-tp-tp, de megjártam!

A leányok annyira kacagtak, hogy szinte sikoltoztak belé. A vak leány arca elfehéredett. Rémülten, kövülten állt ott egy percig. Aztán bágyadt mozdulattal vonta le a kendőt a válláról. A földre ejtette s kiment.

Az anyja a konyhában kukoricát pattogtatott, és szólt neki:

- Gyere csak, add a tálat!

De Vica nem felelt. Kifordult csendesen az udvarra, onnan az utcára. Ment sápadtan, alvajáró arccal, bot nélkül. Ment le a Tisza felé.

Azt vélték, hogy valakihez elment látogatóba. Csak késő este kezdtek nyugtalankodni:

- Hol marad? Hova ment?

De Vica nem került elő többé soha.