Verscsokor a természetről

• Blog oldal
• Archívum
• 

Jazsoli5: Madár és én

Fecske, fecske, vándor fecske,
merre mentél, visszajössz-e?
Hasítod a magas eget,
csak álmaim szállhatnak veled.

Vígan dalol a pacsirta,
múltat, jövőt eldalolja.
Ne szomorkodj, lesz még jobb is,
tél után megjön a nyár is!

Fa ágára szállt a rigó,
vígan énekli: "Élni jó!
Megérkezett a szép tavasz,
elkergeti bánatodat!"

Nyári rekkenő meleg
porfürdőznek a verebek,
mossák magukról a szennyet,
bár nekem is ilyen egyszerű lenne!

Szarka cserreg a fatetőn
messze nézdel, kémlelőn,
ha én is oly messze láthatnék,
másfelé mennék vagy megfordulnék.

Lombos erdő, kakukkszó,
messze hangzó, bátran szól,
kimondja mi szívét nyomja,
nem ül magába roskadva.

Templomtorony magasában
bagoly kémlel a világba.
Hiába a nagy sötétség,
meglátja a világ szennyét.

Ez a cinke oly magányos,
elhagyta a párja.
Én sem vagyok különb nála,
a saját utamat járom.

Gólyamadár délre száll,
szebb, jobb hazába jár?
Jaj, ha vele mehetnék,
talán vissza se jönnék!

Varjúmadár, gyászmadár,
mindig feketében jár.
Kárörvendőn mondja:"Kár,
hogy neked sem szép a világ!"

Csou Pang-Jen: Fuvolaszó holdfényben

A zápor elverte a port,
A holdfény mindent beragyog.
A tóvíz kéken lebegő,
Fuvolahang szól, epedő,
Suhan bánatosan a messzi híd felől.
A palota falánál hullt levelek susognak
S az a hajlékony dallam csak nékem ismerős.
Ko-ting-ból maradt dallamok
Vésődtek be a tudatomba,
Régi kótákra emlékeztetők.
A tornácon járok-kelek
S a "Tört fűz" dalát újra hallom ma.
Hangok, egymásra zendülők,
Árva mécsek, rossz fogadók,
A vándor lelkén mély sebet ütők.
Majd vadlibák sírása hallik a messzeségből.
A felhők tovatűnnek, odakünn eláll az eső.
A szellemek órája ez.
Csak azt érzem, az ég pánsípja zeng,
Sárkány dalától dübörög a völgy.

/Ford.: Demény Ottó/

Csin Kuan: Az aranyfényű tó

Drága kert, arany tó,
kék kapu, bíbor út:
hópehely virágokat hint reá a nyárfa.
Fakó, párás nap, alacsony égbolt, időtlen nappal.
Három csepp, két csepp eső szemerkél, vékony a szála.
Falon át szirmos ágak lesnek be szagos füvekre,
mintha rózsájuk nyomát keresnék, bánkódva, hogy hiába.
Házam körül víz kanyarog,
hidak állnak a kapuknál,
fecske-rigó röpköd, táncát járja.
Mit tehetnék, hogy megjutalmazzon Kelet Királya,
s üde hajamat, piros orcámat
megőrizzem, míg a sír bezárja?
Ne irigyeld, ha arany ruhában dalol a lányka,
ne szidd az ifjút, ha mámorában megbotlik lába.
Jön majd a tavasz, és felébreszti szíved sajgását.
Holt fejedelmek szerelmeire gondolok,
s arra, ma is milyen gyötrő a szív vágya.
Széllel nyerítsen, fusson paripám,
föld vörös pora legyinti arcom,
s elvágtatok az illat nyomába.

/Ford.: Szerdahelyi István/

Csin Kuan: Mint az álom

Végtelenben holdfény hullámzik sugárzón,
szélroham fut át a postaállomáson:
zárva találom.
Álmom elszáll - egér bámul a lámpába.
Dér jön a hajnallal, didergek párnámon,
kerül az álom,
kerül az álom,
kelnek, indulnak kinn nyihogó paripákon.

/Ford.: Szerdahelyi István/

Gál Éva Emese: Alkony

Van gondolat, mi téged felejt el,
cserben hagy, menekül, vagy megtagad,
a köd mögött szövetkezik a csenddel,
hogy elhomályosítja arcodat.

A szél üresre söpri a mezőket,
a messze szaladó út szélei
késhegyként futnak neki az időnek,
és egyszer vérét fogják ontani.

Az idő vérébe alvadt világra
ráalkonyul majd az emlékezet.
Semmi sem lesz előtte, sem utána,
nem marad, mit elfelejtened.

Csak fázni fogsz, ahogy az idő teste
fázik, ha óraszíve nem dobog,
s egyszer, mintha átölelne az este,
lehajolnak érted a csillagok.

Szu Tung-Po: Feloldhatatlan bánat

Életem során
ha végignézek,
születésemkor nem ízleltem még a bánat-mérget.
Kérdezheted, hogy "Honnét jő a bánat?"
de ettől sosem fog elhagyni téged.
Mind füled mellett a szelet, a dolgokat el nem kerülheted,
mire jó, ha őket szívedbe nem vésed?
Úgy véled, hogy vágjunk mindenhez jó képet?
Hisz a jövőtől még a legtudósabbak is félnek.
Ezt a felismerést szó nem közölheti.
Mikor volt vigasság az erkölcsös élet?
Haszonnál, hírnévnél mégis jobb.
Ha erényes is vagy, keversz jót és vétket,
ha erényes nem vagy, mire való léted?
Ebben nem különböztet meg semmi engem s téged.
Mi az, mi a dolgokon túlérhet?
Meg kellene mámorosodni,
és eloszolna a bánat.
"Bor nélkül honnét jő mámor?" - kérded.

/Ford.: Szerdahelyi István/

Szu Tung-Po: Álmatlan éjjel

Kemény a párna és hosszú az éj,
Még nem dereng fény csöpp ablakomon.
Egy eb vonít az árva faluban,
Kik járhatnak a holdfényes uton?

Hajam fehér, ím, az út vége ez,
Magam most már hiába ámítom.
A gyomos kertben tücskök hada zeng.
Mikor végzik be, meddig hallhatom?

/Ford.:Demény Ottó/

Torkos László: Régi dalok

Régi dalok hízelegve
Karikáznak körülem,
Édes fájó érzelmekkel
Árasztva el kebelem.

Feltünnek a csendes órák,
- Behúnyt szemmel látom én -
Mikor mézét e daloknak
Veled együtt élvezém.

Délibábos ábrándokba
Ringatott a képzelet,
Szelíd, méla meghatottság
Csalt szemembe könnyeket...

Most a könnyek égetően
Peregnek le arcomon, -
Ah! az édes hangokat már
Csak egyedül hallgatom!

Torkos László: Kétszer hét év...

Ötven év folyt le azóta,
Hogy ifjan énekelém:
Hét éve boldog a szívem,
Hét éve lettél enyém!
Ünneplő tavaszi díszben
Állott a táj akkoron,
Szerteszét nyíltak a rózsák
S virultak arcaidon.

Hét évből lett lassan ötven,
Sok öröm s gond közepett,
S egy este szeretteinkkel
Ültünk egy szép ünnepet.
Hajunk már ősz vala akkor
S hullott a lomb odakint,
De együtt volt körülöttünk,
Kiket az ég ada, - mind.

S új hét év szállott a sírba,
Elhozva azt a napot,
Mely egy-két virágszál nélkül
Sohase távozhatott...
Hozom a virágot most is,
- Meghatva néz rá szemem, -
De te azt nem veszed át, - csak
Sírodra ültethetem.

Reviczky Gyula: Emma

Oh, csak még egyszer összejönnénk:
Csak egyszer, pillanatra bár!
Hogy elmondhatnám: hű maradtam:
Szívem most is magába zár.
Mióta nem láthattuk egymást,
Percig se voltam hűtelen.
Halálomig téged szeretni:
Gyönyör és üdvösség nekem.

Óh, csak még egyszer összejönnénk:
Szép csöndes nyári éjjelen,
Ahol virágok illatoznak
S a lomb susog szerelmesen.
Csak egyszer járhatnám veled még
A zöld erdőt, a réteket:
Csak egyszer mondhatnám utánad:
Tied vagyok, tied leszek!...

Óh, csak még egyszer összejönnénk:
Egy csókra, ölelésre még!
Od' adnám vérem, ifjuságom
Egy árva ölelésedért.
Magasztalnám édes dalokban
Jóságodat, szerelmedet:
Aztán meghalnék könnyű szívvel,
Mint gondtalan, vidám gyerek.

Pósa Lajos: Vásárhelyi sétatéren...

Vásárhelyi sétatéren
Béla cigány muzsikál,
Hajlik ide, hajlik oda
Liliomszál, rózsaszál.
Én felém is hajladozott,
Mosolygott egy rózsa,
Bár ne hajlott, hajladozott,
Ne mosolygott volna!

Béla cigány, jó barátom,
Ne kíméld a hegedűt!
Szerelemről, mennyországról
Húzz neki egy gyönyörűt!
Hegedüld a szívét hozzám
Ennek a kis lánynak!
Hej, galambom ide hallgass!
Neked muzsikálnak.

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna...

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen-völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél.
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat, Kossuth Lajos!

Kossuth Lajos sírhalmára,
Kisütött a nap sugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos.
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos!

Petri Mór: Az Ér

Az Ér mellett ringott a bölcsőm,
Elálmodoztam holt medrében.
Ha jól megnézem: földi pályám
Az Ér útjának mása éppen.

Szilágyi erdők belsejéből
Fakad az Ér, és bujdokolva
Pocsolyán, árkon keresztül
Viszi vihar-nevelte sodra.

Amíg egyszer csak elmaradnak
A partok, rétek és virágok.
A kristálycseppeket fölisszák
Amott túl a bihari lápok.

Ó!, az utam szomorú mása
- Ahonnan jöttem én - az Érnek.
Igy foly szét szívem vére, álma,
Beissza egy nagy láp, az  - élet.

Petri Mór: Madár a kalitkában

Tövisek voltak végig az úton.
A tündéri kert nem volt egyéb, csak álom.
Körültekintve, magamat találom
Dudorászgatva itt a suton.

Még élet van künn. Virulás. Tudom.
Fakad a rózsa. Többé nem sovárgom.
Fehér a harmat a késő virágon.
Kicsiny pályám amúgy is megfutom.

Kalitkában vergődött a madár.
Ajtaja nyitva, de hiába már:
- Repülj, szabad vagy, a nap fennragyog.

Hí az erdő! - Köszönöm. Maradok.
...Tört szárnyait mért is lebbentené meg,
Takaróit sok-sok vérző sebének.

Nógrádi Pap Gyula: A szív

Mézeskalács-kard, paripa, mégis szebb a szív,
Legkivált, ha rányomtatták:"Hozzád holtig hív."
Csengerházi barna kis lány szinte szívet kér
S vesz is egyet a sátorban néhány garasért.

Milyen szív ez? Tükör csillog kellő közepén!
Tükör alatt tölgyön-bükkön törik meg a fény.
Erdőszélen, patakparton a vadász pihen
S éppen egy szép barna kis lányt tart öliben.

Barna kis lány fel nem pillant, csak a földre néz,
De hiába, mikor úgy is kézben már a kéz!
Lombok között turbékolnak a vadgerlicék
S örömében olyan szépen mosolyg le az ég!

Csengerházi barna kis lány hegyen-völgyön át
Viszi haza kosarában a vásárfiát.
És felsóhajt:"Aki ilyen képet festeget,
Csengerházi erdőnk titkát honnan tudta meg?"

Nógrádi Pap Gyula: Régi nóták

Azok a jó régi nóták,
Régi szép dalok,
Amelyeken lelkem sokszor
Úgy elandalog,
Hogy elmulnak lassan-lassan,
Hogy kimennek a szokásból!
Nagyon régen nem hallom már:
"Kidült a fa mandulástól!"

Pedig bizony valamikor
Sok szív lelkesült,
Ha pengették a cimbalmot,
Meg a hegedüt.
A poharak összecsengtek
És a cigány el-elhúzta
Szerelmes legény fülibe:
"Káka tövén költ a ruca!"

Mit örömmel dalolgattam
Egykor, mint diák
S dalolgatták velem együtt
A hű cimborák.
Elfelejtve, eltemetve!
Mintha sohasem lett volna!
Pedig mennyire szerettük:
"Jön a daru - jön a gólya!"

Régi nóták, régi nóták
Régi szép dalok!
Nem dalolnak már titeket
Ha én meghalok.
Én még véletek kesergek,
- Ha szívemre búbánat száll -
Szomorúan, elhagyottan
"Amott a hegyek lábánál!"

Makai Emil: Margit

Besírom egész lelkemet e dalba,
Mint aki vesztett álmait siratja.
Emlékeim közt búsan elmerengek
És sirni tudnék, sirni, mint a gyermek:
Hogy akiért én éltem e világon,
Magamtól egyre messzebb tűnni látom
S hogy érintetlen, álomszerű, tiszta
Első szerelmem nem tér soha vissza.

Hisz ugyse hittem soha, hogy valóság
Fürteid selyme, arcodon a rózsák.
Szemedbe is félig remegve néztem,
Hogy ne legyen nehéz az ébredésem.
Ugy őriztem egy sugarát szemednek,
Mint lopott kincset, melyet visszavesznek:
Mögöttem ott ólálkodott az árnyék,
Hogy szerelmünk csak egy tündéri játék.

És mégis, mégis, mikor int az óra,
Szívem szorul a rövid búcsúzóra.
Könnyek tolulnak izzó szemeimbe
S mintha egy kéz torkomra nehezülne.
Az álmok álma íme tova lebben,
Kezet fogunk, mint két más ismeretlen,
Oh nekem sem lesz jogom soha többre -
Utunk elvált, örökre, mindörökre!

Tied a fény, a káprázat, a pompa,
Enyém az élet mindennapi gondja:
Rég berepült virágos révbe gályád
S szívem még egyre rólad szövi álmát:
Ha megsebezve, ha százszor leverve
Az érzéketlen őrült küzdelembe'
Megfosztani e kincstől sose fogják
A legszebb álmok csendes álmodóját.

Makai Emil: Szánom, bánom...

Olyan nagyon víg a lelkem,
Mintha - sírni volna kedvem:
Tintát, tollat félredobni
A könnyes szemmel mosolyogni.
Hajdinárom! szánom, bánom
Eltemetett ifjuságom.

Nem az vagyok, aki voltam,
Fele uton megbotlottam
És hogy aztán hova-merre?
Rábíztam a végzetemre -
Hajdinárom! szánom, bánom
Hogy nem magam dirigálom.

Az élettel nem törődtem,
Magam fölött élcelődtem:
Tréfának komoly vagy, élet,
S komolyan ki vesz ma téged?
Hajdinárom! szánom, bánom
Bolond dolog volt, belátom.

Szerettem és nem szerettek:
Ez volt átka életemnek,
Két bársony szem csillogása,
Aranyos haj villogása...
Büneimet szánom, bánom,
Hajdinárom!
Csak ez egyet nem sajnálom.

Li Taj-Po: Dal a folyóról holdas éjszakán

Kavargó szél csap a nagy folyóra.
Ősz nyög, zúgnak a fák a tó partján.
A csónakorrba állok: milyen kék az ég!
Vitorlám felvonom, ellököm sajkám.
Smaragdszín hegyek, hold emelkedik,
egybeolvad ég és víz sötéten.
Titkos a világ, akár a Tejút,
a felhőt, a fát nem látom csak érzem.
Végtelen hosszú az út hazáig!
Futó folyón kell messze suhannom.
Virág-szőnyegen bánkódva fekszem,
a sulyom-szedő bánatát hallom.
A folyó fordul, a túlpart eltűnik.
Ragyog a homoksziget, forr a sűrű hab.
Rád gondolok, rád: látlak-e még valaha?
Ha az égre nézek, szívem megszakad.

/Ford.: Orbán Ottó/

Li Taj-Po: Nézem az Égikapu-hegyet

Keletre tart a Jang-ce
hömpölygő, türkiz árja,
ám itt északra fordul,
a hegyet félbevágja.

Két oldalán a víznek
a hegypár üde orma,
s - mintha a napból úszna -
libeg egy szál vitorla.

/Ford.: Galla Endre/

Meng Hao-Zsan: Rőzseszedés közben

A rengeteg hegyre rőzsét szedni megyek,
sűrű, mély az erdő, a fák fákhoz érnek:
beroskadt híd helyén kidőlt szálfa fekszik,
indákba fogódzva óvatosan lépek.
Alkony jő, társaim ritkulnak mögöttem,
durva köntösömbe hegyi szelek tépnek.
Énekelve viszem vállamon a rőzsét,
és a füst iránt a síkon hazatérek.

/Ford.: Szerdahelyi István/

Ho Cse-Csang: Visszatérés

Gyermekkoromban hagytam el,
vénen falumba visszatértem.
Ugyanaz még a nyelv, a szó,
hajam világít csak fehéren.

Szülőfalumnak apraja,
a gyerekhad már meg sem ismer.
Megmosolyognak, kérdezik:
honnan jöttél, idegen ember?

/Ford.: Galla Endre/

Sen Csüan-Csi: Vágyódom valaki után

Bevonultál, hadbamentél megint.
Nélküled telik el ifjuságom:
Hamva hamar elhagyja arcomat.
Mérföldeken átal vágyva vágyom...
Piros hibiszkusz-pompában a kert,
Zöldel a lomb kint az eperfákon,
Nyári alkony alig hogy haldokol,
Őszi holdra borul barna fátyol.

/Ford.: Dudás Kálmán/

Vang Csi: A szekfű dala

A magas égből édes eső dől,
Ömlik egyformán mindenik lényre.
Oly kicsi vagyok - nézek magamra -
De részesülök az ég kegyében.
Buján fonódnak össze az ágak,
Virágok fürtje vörösben égve,
De ha alászáll a fagyos harmat,
Betölti sorsunk, létünknek vége.
Tűnődöm - miért szeretek élni?
Sóhajom lebben a messzeségbe.
Nem voltam s vagyok. Kivirágzásom
Kinek a műve, miért s mivégre?
Bárhová jussak, belenyugodtam
Elpusztulásom döbbenetébe.

/Ford.: Demény Ottó/

Benedek Elek: A szélvári csudavirág

Pontosan nem tudom megmondani nektek, hol van Szélvár. Annyit tudok róla, hogy Pozsonytól nem messze esik, s hogy ezt a várat nem emberi kéz építette. Istennek csudálatos munkája Szélvár: fala, tornya, bástyája van, s ez mind csupa kőszikla. A neve meg onnét van, mert a gonosz szellem itt tartja bilincsen a szeleket, mikor aztán szabadon ereszti, jaj annak, aki erre jár! Sokszor megcselekszi a gonosz szellem, hogy útnak ereszti a szeleket, s ezek ponyvaként kapnak fel embert, állatot, derékba roppantják a sok száz esztendős fákat: azt hinnéd, itt a végítélet napja.

Én legalább így hallottam ezt. Azt is hallottam, hogy ez csak réges-régen, sok száz esztendővel ezelőtt volt így. Most már a gonosz szellem is pihen, pihennek a szelek is, s csak a neve van Szélvárnak, a vándor kit erre vet útja, nem fél tőle.

Hanem régen messziről elkerülték Szélvárát. Egyetlenegy látogatója volt, aki föl mert menni a várba, s ez az egy: leány volt, egy szegény özvegyasszonynak a leánya. Nádas faluban, amelytől nincs messze Szélvár, még ma is emlegetik Póka Ágnest. A legszebb leány volt a faluban, s a legszegényebb.. Haj, de sok gazdag leány irigyelte Póka Ágnes szépségét! Különösen, mikor megtudták, hogy Toma Pál, a bíró fia, Ágnesnek adta a szívét! Hiszen, ha csak kettőjükön áll  a vásár, szépen pap elé állottak volna, de boldogságukba beleszólt az öreg Toma. A gazdag, a büszke Toma.

Az ifjú kérte, olyan szépen kérte az apját:

- Lelkem, apámuram, ne nézze Ágnes szegénységét: nézze a jóságát, meghalok, ha nem lehetünk egymásé!

- Inkább halj meg - mordult rá az öreg -, semhogy meggyalázd a nevemet.

Toma Pál nem szólt többet, csak búsult, szomorkodott magában, bú volt éjjele, bú volt nappala, s a dali szép legény csak sorvadozott a nagy szívbéli betegségében, olyan volt, mint a hazajáró lélek.Jöttek-mentek a doktorok, de jöhettek-mehettek, a Toma Pál betegségére nem találtak orvosságot.

Mondta is Toma Pál az apjának:

- Nem gyógyítanak meg engem a doktorok, édesapám. Hadd veszem el Póka Ágnest, s meggyógyulok mindjárt.

Hiszen jól tudta ezt az öreg Toma, de még mindig remélte, hogy másként is segíthet. Hej, csak azt a lányt eltehetné a faluból messze földre, hogy a fia ne látná többet! - sóhajtozott a kevély bíró. Gondolt magában ő még egyebet is...Addig tűnődött, addig gondolkozott, hogy eszébe jutott az "okos asszony". Ez volt a neve annak a vén banyának, aki ördöngös mesterséggel sok dolgot fordított már visszájáról a színére, s a színéről a visszájára. Az öreg Toma elment az "okos asszony"-hoz.

- Hallod-e, te "okos asszony", tudsz-e segíteni rajtam, az én nagy bajomban?

Nevetett az "okos asszony".

- Ugye, rám szorultál? Tudtam én azt, hogy elébb-utóbb eljössz hozzám. Hát csak ne búsulj, kevély bíró. Meggyógyítom a fiadat. Mit fizetsz?

- Aranyat, ezüstöt, amennyit elbírsz!

- Jól van, kevély bíró, meggyógyítom a fiadat.

Azzal elment az öreg Toma, de alighogy elment, belépett az"okos asszonyhoz" Póka Ágnes. Sírt a szegény leány, keservesen sírt.

-Hm! Azért sírsz ugye, hogy nem lehetsz Toma Pálé? No, arra hiába is vásik a fogad!

Mondta a leány:

- Nem azért sírok, lelkem nénémasszony. Nehéz beteg az édesanyám, s kendhez jöttem, mert azt mondták a népek, hogy senki más nem tudja meggyógyítani.

- Jaj, lelkem - mondotta az " okos asszony", s úgy tett, mintha erősen gondolkodnék -, az igaz, hogyha az én eszem nem gyógyítja meg az édesanyádat, a világ valamennyi doktora összeülhet, tanakodhatik. No, ülj csak le, hadd gondolkozzam egy kicsit.

Mormolt valamit magában, aztán azt mondta a lánynak:

- A te anyádat csak a "csudavirág" gyógyíthatja meg. Ez a csudavirág pedig csak a Szélvárban terem, annak is a kapujában, s ott is csak újholdkor. Mához harmadik este lesz újhold, akkor egyedül menj fel a várba, s pontban éjfélkor szakaszd le a csudavirágot: ennek a levétől meggyógyul az anyád.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt a leány -, hogy tudjam én az végbevinni, hisz ott lakik a gonosz lélek! Nincs más orvossága, lelkem nénémasszony?

- Nincs. S ha most újholdkor meg nem próbálod, amit javalltam, meghal az anyád.

Hitte Póka Ágnes, hogyne hitte volna, amit az " okos asszony" mondott. Nem volt nyugodalma ez órától fogvást, s elszánta magát: haljon meg szörnyű halálnak halálával, amit az "okos asszony" javallt, mégis megpróbálja. Újhold estéjén, mikor éppen az édesanyja elszenderült, kisurrant a házból, ment az erdőbe, a sötét rengetegbe, sötét rengetegben a Szélvárhoz. Zúgott-búgott a szél, recsegtek-ropogtak a fák, de Póka Ágnes nem félt, fölmászott a sziklahegyen, föl a Szélvár kapujába, hol eddig madár se járt, s hát csakugyan ott volt a kapuban egy szál virág, egy csudaszép virág.

Éppen akkor ütött tizenkettőt az óra, s Póka Ágnes hirtelen leszakította a virágot. Abban a pillanatban nagyot csendült-bondult a vár, kerekedett szörnyű nagy szél, s fölkapta, vitte, röpítette Póka Ágnest az erdőn át.

Reggel ott találták meg az erdő szélén. De ím, csudák csudája, semmi baja sem esett. Kezében volt a csudaszép virág, s az emberek nézték ámulattal, nem láttak ilyet világéletükben. S hát csakugyan igaza volt az "okos asszonynak": a csudavirág levétől meggyógyult a beteg asszony.

De most már a kevély bíró is megszelídült, láttára a csudálatos esetnek. Maga ment Póka Ágneshez, s mondta neki könnyes szemmel:

- Látom, hogy veled az Isten, Póka Ágnes. Megnyugszom Isten akaratában.

Még aznap a fiatalok pap elé állottak, egymásé lettek, s éltek sokáig boldogan.

Így volt, vége volt, igaz volt.

Kozma Andor: Vágyak netovábbja

Adj nekünk, Uristen,
Egyszerű lakot,
Napkeletnek néző
Vidám ablakot,
Néhány fát, virágot
A kis ház körött,
S tisztes szegénységhez
Kedvet, örömöt.

Friss jó egészséget,
Munkához erőt:
Add, hogy ne hajlongjunk
Dölyfösök előtt.
Aggódva ne csüggjünk
Változó kegyen:
Jóltevőnk és gondunk
Egykép ne legyen.

Adj kevés barátot,
De ki minket ért
S velünk együtt buzdul
Szép eszményekért.
Add másnak a hivság
Rangos cimeit,
Nekünk add a jóknak
Hálás sziveit.

Adj ajkunkra nótát,
Tréfát, nevetést,
Bátor küzdő sorban
Megelégedést.
Sir fagyát legyőző
Nagy hit melegét! -
Soha ne adj többet,
Nekünk ez elég.

Jakab Ödön: Téli mezőn

Téli mezőn magányos fa,
Mesztelenre van kifosztva,
Lombjából, mely betakarta,
Csak egy levél maradt rajta.

Csak egyetlen kis levélke
Szomorkodik fenn, szegényke,
S valamennyi szél ha rebben,
Mindenikre összerezzen.

Nézem, nézem borús kedvvel,
Mint afféle öreg ember,
Ki maga is e világon,
Asszúlevél már az ágon!

S megkérdem a kis levelet,
Hogy annyira mitől remeg?
Mire fájón felzizzenve,
Így felel a kérdésemre:

"Jól tudom, hogy el kell múlnom,
Jól tudom, hogy le kell hullnom,
Nem tesznek kivételt velem,
Uj levélnek kell a helyem.

Társaim, ha mind elmentek,
Ki nyugatnak, ki keletnek:
Miért lennék egyedül én,
Ki sorsukat elkerülném?

Hogy nem lehet több tavaszom,
Megnyugodtam rég már azon,
Minden egyes szél jövetén
Nem is azért reszketek én.

Hanem ez a halálvárás,
Ez a szörnyű megpróbálás,
Mit viselni senki se győz,
Sem a gyenge, sem az erős!

Mert nagy kín így, elítélve,
Lesni folyvást minden szélre,
S találgatni: melyik szél lesz
Az a szél, mely velünk végez?

Melyik fog egy pillanatnyi
Kis perc alatt reánk csapni,
S kegyetlenül elsodorva,
Ledobni a szennyes porba!"

Harsányi Kálmán: Én nem vagyok az élet tagadója...

Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű:
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájíze mégis keserű, -
Én nem vagyok az élet tagadója.

De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből se tudom.
Enyém az árokpart a szent uton.

A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam:
Múlót borít csak el, s örök kalászok nőnek
Életcsírás nyomán, hol elsuhan, -
A végzetet sem látom rettentőnek.

De szándékának jól elébe vágni,
Kicsiny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.

Nem, nem vagyok az élet tagadója,
(Ott növök én is, hol kalászok nőnek!)
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.

Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója:
A fény, magának bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül, -
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.

Gyökössy Endre: Meghalok, hogy éljek

Állok a parton, nézem a vizet.
Ugyan honnan jő, hová siet?

Ős-titkú boldog forrásból fakadt,
Tiszta csecsemő volt a hegy alatt.

Ott még nem szórtak szemetet bele,
Iszappal is csak itt lett már tele.

Itt már kotorja kotrógép lapátja,
Sodrott homokját ki a partra hányja.

A hízott város bő csatornaszennye
Így szabad szemre meg se látszik benne.

S a tömérdek víz tovább hömpölyög,
Útja, élete biztos és örök.

Bízó mosollyal dolgozik és termel,
Mint én, az Isten-teremtette ember.

Ölében halak, hátán a hajók,
Tükrén csillagok szájáról a csók.

Ma vidám s békés-járású folyam,
Holnap a gáton keresztül rohan.

És holnapután tengerébe hull,
Meghal, hogy éljen halhatatlanul.

Feleki Sándor: Már esteledik

Már esteledik, érzem,
Fáradtan csüng le két kezem.
Az út végéhez már elértem,
Hajam fehér, roggyant a térdem.

Mi végeztem és mi maradt
A sok küzdelmes év alatt?
Egy pár vergődő dal megettem,
S pár drága szív, mit sírba tettem.

Még egyszer jól megnézek mindent,
Mielőtt elbúcsúzom innent.
Megszólítom minden barátom,
Utolszor tán csak még ma látom.

Hogy elhagyok napfényt, virágot,
Egy vergődő, fáradt világot,
Mely már nem épít, csak temet,
Ez nem búsítja lelkemet.

Most, hogy már éltem estbe vész,
A válás csak egyért nehéz.
Csak egy, csak egy, az fáj nagyon:
Hogy hantodon, anyám, soha
Könnyem majd el nem sírhatom.