2009. június
Vörösmarty Mihály: Az emberek
I.
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könnyzápor, mellyet bánat hajt,
Szél, mellyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény:
Nincsen remény!
II.
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S a mint atyáik vétkezének ,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
III.
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
IV.
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz az ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
V.
Mi dús s föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért olly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
VI.
Istentelen frigy van közötted,
Ész és rossz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bár mellyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
VII.
Az ember fáj a földnek: olly sok
Harc- és békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán:
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 15:43 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Eötvös József: Én is szeretném
Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók közt keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelegve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara:
Fajom keresve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet:
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett.
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom:
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sóhajt a tévedő:
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait:
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 15:28 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Elizabeth Barrett-Browning: Hogy szeretlek?
Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig: s ha nap süt, s ha gyertya ég:
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért:
tisztán, ahogy a hiúnak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne, - könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! - s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 7:19 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Elizabeth Barrett- Browning: Rád gondolok!
Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössz-e, jössz-e hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
/Ford.: Kardos László/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 7:11 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Fjodor Tyutcsev: Bár fészkem én a völgybe raktam
Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!
Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok -
üdítő harmat és hűvösség,
mi róluk hozzánk lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 7:03 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Fjodor Tyutcsev: Megbékülés
Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő, kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit:
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny.
S nagy ívével nekitámaszkodik
az ormoknak a tündöklő szivárvány.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 6:59 - címkék: vers és kategóriák: Természeti jelenségek
-
még nincsenek kommentek
Z. Tábori Piroska gyűjtése: A tenger lányai
Két szép lánya volt a tenger királyának. Egyiket Tengergyöngynek hívták, másikat Korálvirágnak. Az édesapjuk nagyon szerette őket, mindent megtett a kedvükért. Szabadon úszkálhattak az óriás tengerben akárhol, játszhattak a tengeri állatokkal, a kagyló nékik termette legszebb gyöngyét, a korálok feléjük nyújtogatták ágaikat, az óriás halak udvariasan tértek ki előlük.
Boldogan is élt a két szép királylány. Csak egyetlen vágyuk volt, hogy az édesapjuk vigye magával őket egyszer fel, északra, a másik palotájába, amelyik ott állott a Jégkirály birodalmának határán. A tenger királya nem szívesen teljesítette a lányok kérését.
A palota gyönyörű kristályból épült, volt benne minden kincs, amit a tenger mélye terem, de nagyon közel épült a jéghatárhoz, a Jégkirály pedig halálos ellensége volt a tenger királyának. Hanem a lányok addig kérték, míg egyszer magával vitte őket. Csak azt kellett megígérniök, hogy nagyon vigyáznak és nem kalandoznak el észak felé. Mert abból rettentő veszedelem lehet.
A lányok meg is tartották, amit apjuknak ígértek. De a Jégkirály kifogott rajtuk. Gyönyörű palotát épített jégből, azt föltette egy úszó jéghegy hátára. Csillogott-villogott a palota az északi nap fényében. Messziről meglátta a két királylány is.
Korálvirág, aki idősebb volt, megérezte a veszedelmet és figyelmeztette testvérét is, nehogy az úszó kastély közelébe menjen.
Hanem Tengergyöngy nagyon vágyott az úszó csoda után. Mikor senki sem látta, odaúszott hozzá. Ki is ugrott a jégszigetre, felment a kastélyba. Hát amint benyitott, hófehér sasmadarat látott jégtrónuson ülni. Ahogy a királylány belépett, megmozdult a sasmadár, megrázkódott és fehér szakállú, zöldszemű ember lett belőle. Fején jégkorona ragyogott. Odament a királylány elé s azt mondta:
- Ne félj tőlem, szép királylány, azért csaltalak ide, mert nagyon tetszel nekem. Azt ajánlom légy a feleségem, akkor többet sohasem harcolok sem én, sem az alattvalóim, az édesapád ellen. Neked pedig építek olyan jégpalotát az északi sarkon, amilyen csoda még nem volt a világon.
Hanem a királylánynak sehogy sem tetszett a gonosz tekintetű Jégkirály. Tudta, ha a felesége lesz is, azért az édesapjának és a tenger népének csak ellensége marad. Nemet mondott neki.
A Jégkirály akkor nagyot kacagott, megint sasmadárrá változott, kirepült a palotából, a szegény királylány pedig ott maradt bezárva. Mozdulni sem tudott, egyre hidegebb lett körülötte, aztán egyszerre csak ott feküdt jéggé dermedve a jégpalotában.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 6:17 - címkék: mese és kategóriák: Tündérmesék
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek:
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel:
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek:
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:57 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább:
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.
Egy lángot adok - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt, összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott:
És hozzá imádkoztam és benne hittem
S mint lovag a Szent Sírról a gyertyát:
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább:
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:48 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Mindhalálig
Most mélységekből szakad fel a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet, s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.
Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben az arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, mely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem:
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!
Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet:
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek, népem, mindhalálig!
Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha:
Nem így: míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya.
Szeretlek, népem, mindhalálig.
Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek, egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek, népem, mindhalálig.
Mi vagy te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófödelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:32 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: A költözők
Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.
S legyen bár ezer lim-lommal tele,
Üres az elhagyott lak ürege.
S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És még megbotlik néha a küszöbben.
És néha meg-megrémítik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek és reánk várnak.
És metsző hideg szél száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!
S néha úgy érzi: valamije nincs -
S égeti a kezét a kilincs.
És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!
És néha lehanyatlik a keze -
Csend van, - egy átok teljesedik be.
Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.
Mi elmegyünk, - s míg távol leszünk,
E város ott lesz, ahol mi leszünk.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:24 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Jó volna már...
Jó volna már örök dolgokra nézni
És feledni a földi kínt s a bajt
És nem nézni a sírt, csak a virágot,
Amely a holtak porából kihajt.
A repkényt nézni csak, nem a romot,
Amelyre felfut s elfoly csendesen,
Nem nézni a gyilkos tűzoszlopot,
Csak az Istent, ki benne megjelen.
Jó volna már a márciusi földbe
Elásni mélyen minden fegyverem
S az avar alól kizsendülő fűre
Letenni fáradt, zavaros fejem.
Jó volna már a széllel messze szállni
S a végtelenben ütni fel tanyám,
Jó volna már az estharang szavával
Rezdülni és elhalni azután...
De nem lehet...Mert mind a földi kín
Az én szívemben izzik, háborog,
Nem lehet, mert a szent repkény alól
Pogányul fölmerednek a romok,
S mert hiába eleve-rendelés,
A tűz csak éget és csak fáj a harc
S a lángok tengeréből hasztalan
Bontakozik dicsőn az istenarc.
Fejem alá a márciusi földet
Ha venni vánkosomul akarom:
Fülembe nyögik a holt levelek:
Ellenség taposott az avaron!
Nem szállok hát a széllel végtelenbe,
De, míg szakad a kötél vagy kezem:
Állok, őrszem a harangtoronyban
És a harangokat félreverem!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:13 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Élet a mélyben
Azért, mert idefenn
Dermesztő tél havaz,
S rajtunk szeszélyeit,
Zsarnok szeszélyeit
Tölti - csitt, semmi az,
A mélyben csend és örök tavasz.
A fák lombja hová lett?
Elhalt, elfeketült?
Csitt, szunnyad jó rügyekben ,
Csupán beljebb került,
Beljebb az anyafába.
Erősb várba és nagyobb biztonságba.
A rét virágai,
Mezők pompája hol?
Csitt, csak alább süllyedt,
Ott szunnyad valahol
A néma ős gyökérben:
Örök nyárban és örök erősségben.
Azért, mivel a Csend
Oly dermedt, hangtalan,
Csitt, Isten tudja csak,
Mennyi örvénye van!
S aki tanult a viharokkal bánni,
A csendet nem tudja megzabolázni.
Szín, illat, álom,
Rajongás: hová lettek?
Csitt, élnek mind,
A mélybe menekedtek!
A mélybe ás, aki aranyat ás
S a mélyből jön a megújulás.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 30. 5:05 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Anton Pavlovics Csehov: A köpönyegforgató
Ocsumelov rendőrfelügyelő új köpönyegében, kezében kis csomaggal halad a vásártéren keresztül. Vörös hajú rendőrlegény követi, aki egy tele kosár elkobzott egrest cipel. Körös-körül néma csend... A téren egyetlen lélek sem látható...A boltok és kocsmák ajtaja, mint megannyi éhes, tátott száj, vigasztalanul ásít a világba.
- Hát megharaptál, te átkozott! - hallja egyszerre Ocsumelov. - Fiúk, ne engedjétek! Fogjátok meg...Ó!
Kutyaszűkölés hallatszik valahonnan. Ocsumelov a hang felé tekint és hallja, hogy Picsugin fakereskedő raktárából egy jobbra-balara sandító kutya iramodik három lábán szökdécselve kifelé. Mögötte kigombolt mellényű kartoninges ember rohan. Előrehajolva üldözi a kutyát. Megragadja annak hátsó lábát, és végigvágódik a földön. Aztán megint hallatszik a kutyaszűkölés, és felhangzik a kiáltás: - Ne engedjétek! - A boltokból álmos arcok bámészkodnak, s a faraktár körül - mintha a földből nőtt volna ki - nagy tömeg verődik össze.
- Itt valami nincs rendben, tekintetes uram! - szól a rendőrlegény.
Ocsumelov balra fordul és a csődület felé tart. A raktárkapu közvetlen közelében meglátja az imént említett kigombolt mellényű embert, aki jobb karját magasra emeli, és felmutatja a tömegnek véres ujját. Ittas arcával mintha azt mondaná: " Majd ellátom én a bajodat, te kópé!" - az ujját pedig fennen mutogatja, mint a győzelem zászlaját. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranyművest. A tömeg közepén, mellső lábait szétterpesztve, egész testében remegve ül a botrány okozója, egy hegyes pofájú sárgásfehér agárkölyök. Könnyező szeme csupa félelem és rémület.
- Mi történik itt? - kérdi Ocsumelov, a tömeg közé hatolva. - Mi ez a csődület? Miért mutatod az ujjadat? Ki ordított itten?
- Ahogy itt jövök, tekintetes uram - kezdte Hrjukin markába köhentve -, ahogy itt megyek, Mitrij Mitricshez a fa ügyében, hozzá se értem, hát egyszerre csak se szó, se beszéd, az ujjamba harap ez az aljas dög. Már engedje meg, én munkásember vagyok...Kezemmel dolgozom. Fizessék meg nekem, mert lehet, hogy egy hétig se tudom az ujjamat mozdítani. Tekintetes uram, semmiféle törvényben sem áll az, hogy egy nyomorult állat miatt így kelljen szenvednem. Hiszen, ha minden kutya így harapna, akkor jobb volna, ha az ember nem is élne ezen a világon!
- Hm, jól van - szólal meg szigorú hangon Ocsumelov, köhécselve és felvonva szemöldökét. - Rendben van! Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom annyiban. Majd én megmutatom magának, hogy ezt a kutyát nem fogják többé kiengedni az utcára. Ideje már, hogy az orrára koppintsak az olyan uraságoknak, akik nem tartják be a rendeleteket! Tudom, ha egyszer egy ilyen csirkefogót jól megbüntetek, majd megtanulja, mi az, kutyát, meg hasonló állatokat szabadjára engedni. Majd megtanítom emberségre! Jeldirin! - fordult a felügyelő a rendőrlegényhez - tudd meg, kié ez a kutya, és végy fel jegyzőkönyvet az esetről. A kutyát pedig el kell pusztítanod. De azonnal. Talán még veszett is...No, azt kérdem, kié ez a kutya?
- Ez úgy látszik, Zsigalov tábornoké! - mondja valaki a tömegből.
- Zsigalov tábornoké? Hm...Jeldirin, vedd csak le a köpenyemet. Borzastró melegem van! Bizonyára eső lesz...Csak azt nem értem, ember, hogyan marhatott meg téged ez a kutya? - fordult Ocsumelov Hrjukinhoz. - És hogyan érhette el az ujjadat? Hiszen ez egy kis kutyuska, te pedig hórihorgas fickó vagy! Talán csak valami szegecskével sértetted meg az ujjadat...Mi? S csak később jutott eszedbe, hogy megharapott. Különben is jó firma vagy! Ismerem a fajtádat, hogy az ördög vigyen el!
- Tekintetes uram, az égő szivarját akarta tréfából a szájába nyomni, no, és a kutya nem volt ostoba, hát nekikapott...Haszontalan fickó ez, tekintetes uram!
- Ne hazudj, te kancsi. Nem is láttad, hát mit hazudsz? A tekintetes úr okos ember, s jól tudja, ki hazudik itt és ki mond igazat! Hát ha én hazudok, menjünk a bíróhoz, az majd igazságot tesz ebben az ügyben. Kiolvas az mindent a törvényből...Most mindnyájan egyenlők vagyunk...Jómagamnak is van egy bátyám, aki zsandár, ha éppen tudni akarja...
- No, ne okoskodj!
- Nem, ez a kutya mégsem a tábornoké... - jegyzi meg némi töprengés után a rendőr. - A tábornok kutyái nem ilyenek, azok mind nagyobb vadászkutyák.
- Biztos vagy ebben?
- Biztos vagyok, tekintetes uram...
- Magam is úgy vélem. a tábornok drága fajkutyákat tart, ez pedig az ördög tudja, miféle. Ez egy közönséges eb. Már ki tartana ilyen kutyát? Hát van magának esze? Ha Pétervárott vagy Moszkvában elveszne egy ilyen kutya, tudja mi volna akkor? Nem nagyon néznék a törvényeket, hanem egy-kettő elintéznék! Hrjukin, te károsult vagy, és ezt a dolgot ne hagyd annyiban...Meg kell tanítani őket! Itt az ideje...
- De mégis, mintha a tábornoké volna! - mondja töprengve a rendőr. - Hiszen nincs az orrára írva. A napokban a tábornok udvarán mintha ilyesféle állatot láttam volna.
- Biztosan a tábornoké - mondja valaki a csődületben.
- Hm! Jeldirin, add csak rám a köpenyemet...mintha megint szél járna...Borzongok... Tehát elviszed a kutyát a tábornokhoz és kérdezősködöl nála. Megmondod, hogy a kutyát én találtam, és most hazaküldöm neki...És mondd meg azt is, hogy többé ne engedje ki az utcára...Ki tudja, talán drága kis állat, s ha minden disznó égő szivart nyom az orrára, el is pusztulhat szegényke. A kutya kényes portéka. Te pedig, tökfilkó, ereszd le a kezedet és dugd el az ujjadat. Semmi értelme, hogy mutogasd, magad vagy az oka!
- Ott jön a tábornok szakácsa, kérdezzük meg. Hé, Prohov, jöjj csak ide, kedvesem, nézd meg ezt a kutyát, tietek ez?
- Hová gondol? Mi sose tartottunk ilyet!
- Persze, hát kell is itt sokat kérdezősködni - szól Ocsumelov. - Kóbor kutya ez! Minek itt annyit vitázni róla...Ha egyszer azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor úgy is van. El kell pusztítani és kész.
- Ez a kutya nem a miénk - folytatja Prohov -, ez a tábornok fivéréé, aki a napokban érkezett hozzánk látogatóba. A tábornok nem nagyon kedveli az agarakat, de a fivére az igen...
- Hát valóban megérkezett Vlagyimir Ivanics, a tábornok úr fivére? - kérdezi Ocsumelov hirtelen, és arcát elönti az átszellemült mosoly. - Istenem , ezt nem is tudtam, hát megérkezett látogatóba?
- Igenis, megérkezett...
- Istenem...Vágyakozott a testvére után! És én ezt nem is tudtam. Egyszóval övé a kutya? No, ennek nagyon örülök. Vidd hát akkor magaddal...Nagyon helyes kutyuska...S milyen életrevaló...mindjárt be is kapta ennek az ujját. Ha-ha-ha! No, miért reszketsz? Rrr...Rr...Haragszik a kis huncut! A kis cuncika...
Prohov füttyentett a kutyának, s elindul vele hazafelé...
A tömeg kineveti Hrjukint.
- Hozzád majd még lesz egy-két szavam! - kiált utána fenyegető hangon Ocsumelov, s köpenyét begombolva, folytatja útját a vásártéren keresztül.
/Ford.: Sárváry Elek/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 15:34 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Adam Mickiewicz: Bár itt vagyok
Bár itt vagyok testileg, szemetekbe
nézek és néha hangosan beszélek,
közben be messze bolyongok, be messze,
és hogy sír, ah, hogy sír bennem a lélek:
van nekem hazám, szellemek hazája,
és sok-sok testvére van a szívemnek:
szebb ország, mint a jelen földi tája,
s lakói rokonoknál kedvesebbek.
Gond s munka közt s játékból menekülve
odaszököm...Luc suttog át a csöndön,
ledőlök az illatos, puha fűbe,
s verebekkel s lepkével kergetőzöm:
nézem, hogy száll a fasorból fehéren,
a zöld rétről jön s az erdő felé tör,
vizek tükrében fürdik, s a vetésben,
a hajnalcsillagként tündöklik a bércről...
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 13:53 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Giacomo Leopardi:Önmagához
Most megnyugszol örökre,
én tört szívem. Elszállt a legutolsó
öröknek hitt ábránd. Elszállt, s ma bennem
édes reményeiknek
nemcsak reménye, de vágya se rebben.
Nyugodj békén. Elég
a lüktetésből. Semmi meg nem éri
a szív verését, - sóhajra se méltó
a föld, unalom, s keserűség
tanyája a lét, nem több. S a világ sár.
Csitulj el. A reménnyel
hagyj fel örökre. Csak az egy halál jut
osztályrészül. Vesd meg magad, a sorsot,
a rejtett arcú végzet
rút hatalmát, mely nyomorunkra térdel
s mindenben a végtelen semmiséget.
/Ford.:Rába György/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 13:45 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Ünnepi jelenetek: Anyák napja
Nagyinál
Szereplők: 3 fő
Nagymama, Unoka, Anya
Helyszín: lakás
Jelmez: nagymama-vállkendő
Nagyi (ül a hintaszékben, s az ablakot kémleli).
-Hol lehetnek már? Itt kellene lenniük. Csak nincs valami bajuk? (csöngetnek) Na végre! Már betegre izgultam magam. Hol voltatok eddig?
Unoka:
- Tudod mama, nagy volt a forgalom! De most már itt vagyunk!(megöleli a nagymamát)
Anya (szintén ad egy-egy puszit):
- No, szervusztok, már itt sem vagyok! Majd reggel jövök.
Nagyi és unoka:
- Szia, vigyázz magadra! (az ablakból még integetnek)
Nagyi:
- Éhes vagy-e, kis unokám?
Unoka:
- Most nem, inkább szomjas.
Nagyi:
- Mit innál?
Unoka:
- Ribizliszörpöt, amit te készítettél.
Nagyi:
- Már ide is tettem. (önt, isznak)
Unoka:
- Ez annyira finom!
Nagyi:
- Örülök neki. kérsz még?
Unoka:
- Köszönöm, most nem. De tudod mit? Mesélj nekem! Anya mindig rohan, semmire sincs ideje. Ugye mesélsz?!
Nagyi:
- Ha akarod? Persze, hogy mesélek. Miről szeretnél hallani?
Unoka:
- Arról, amikor anya kicsi volt, mint én. Ő mit csinált? Mivel játszott? Ő is rosszalkodott?
Nagyi:
- Tudod, anyukád is olyan kis angyal volt, mint te. De ő is kipróbált minden csibészséget, amit csak lehetett. Egyszer becsöngetett sok-sok lakásba, s mire kiértek, elszaladt. De az egyik helyen megjárta! Pont a kapunál volt a néni, aki megfogta a kezét és megdorgálta.
Unoka:
- És nem sírt?
Nagyi:
- Dehogynem! Nem is csinált soha többet ilyet.
Unoka:
- Most a lovasat meséld!
Nagyi:
- Jó! Jó! Mesélek. (bármelyik mesét el lehet kezdeni...)
Unoka közben elalszik.
Nagyi (betakarja):
- Édes kicsikém! Álmodj szépeket!
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 11:15 - címkék: jelenet és kategóriák: Iskola
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Ének anyámról
Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a hang - régen meghalt Neki -
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat -
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett, ó be keserű.
Aztán - szelíd, vigasztaló barát -
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le
Szemmel, mit fel nem fogott füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki - én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve
S nem hallotta - ó pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya -
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia -
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót - be jó - nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben.
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebzett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.
Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.
Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.
A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.
A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.
Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.
S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 9:54 - címkék: vers és kategóriák: Édesanyák
-
még nincsenek kommentek
Z. Tábori Piroska gyűjtése: Az aranysas
Messze földön élt egy nagyon szép királylány. Mikor megszületett, édesapja megkérdezte a jósokat, hogy mi lesz a sorsa a lányának. A jósok azt felelték, hogy nagyon vigyázzon rá a király, mert tizenhat esztendős koráig mindég veszedelem fenyegeti.
A király hát vigyázott is rá, de úgy, hogy elrejtette minden emberi szem elől. Tündért hívott keresztanyának, az aztán elvitte a királylányt egy olyan völgybe, amelyiknek sehonnan sem volt bejárása. Óriás hegyek álltak őrt körülötte, amelyiken ember nem tudott átmászni, de még madár sem szállott olyan magasra.
Történt egyszer, hogy a szomszéd ország királyának a fia vadászni ment. Egyszer csak egy fekete szarvas került eléje. No, ilyet még a királyfi sohasem látott, ment hát utána, amíg csak erővel bírta, hegyen át, völgyön át, sűrű erdőkön keresztül. Egyszer csak eltűnt a szarvas. Ott állott a királyfi egy magas hegy tövében. Amint ott áll, valami halk, fájdalmas hangot hall. Elindul a hang nyomába, akkor látja, hogy a fűben csúf tarka kígyó aranyos madárkát szorongat.
Hamar odaugrott a királyfi, addig ütötte a kígyót, míg holtan nem nyúlt el a fűben, a kis madarat pedig tenyerébe vette, simogatta, forrásvízzel megitatta. Egyszer csak nagy suhogást hall a feje felett, aranyos sasmadár szállott le a magasból.
- Köszönöm a jóságodat, királyfi - mondta a sasmadár -, az én fiókám ez a madárka, kiesett a fészekből, bizony elpusztította volna a kígyó, ha meg nem szabadítod. Hanem jó tett helyébe jót várj. Ülj csak a hátamra!
Felült a királyfi a sasmadár hátára, az meg felrepült vele a magas hegy tetejére, onnan csodálatosan szép völgybe ereszkedett. Ott a legszebb királylány várta a királyfit, meg is örültek egymásnak, megesküdtek, hogy soha el nem válnak.
Azt mondta a tündér:
- Szép királyfi, amiért megszabadítottad az aranysasomat a gonosz kígyótól, neked adom a királyleányt, letelt a tizenhat esztendő, többé semmi veszedelem nem fenyegeti, éljetek boldogan.
Azzal csak egyet tapsolt, jött az aranysas, hátára vette a fiatal párt, hazavitte, ott mindjárt lakodalmat is csaptak és boldogan éltek halálig.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 9:20 - címkék: mese és kategóriák: Tündérmesék
-
még nincsenek kommentek
Giacomo Leopardi: A remete rigó
Magánosan, a régi torony ormán,
nem szűnsz, remete rigó, a határnak
napszállatig dalolni. Tévedezve
bolyong a völgy felett a tiszta ének,
ünnepet ül a messze
mezőkön a tavasz, s a levegőben
csillámlik, hogy láttán a szív megenyhül,
hallik: a nyáj mind béget, bőg a csorda,
versengve száll, kört körre ró, csapongva,
örvendezik jöttén áldott időknek
vidám madárnép fenn a szabad égen,
te messziről tűnődve nézed őket,
nem vágysz velük röpülni,
nem kell társ, az ujjongás, a víg had,
dalolsz - és elvirítnak
virágai az évnek, életednek,
mily egyszabású, ó jaj!
természetünk: vígságot, mosolygást,
a zsenge kornak édes egy-családját,
az ifjúsággal egytestvér szerelmet
- keserű sóhaját esett időnknek -
nem óhajtom, lám, én se - mért, ki tudja?
sőt elfutván előlük,
magányba menekülök,
idegenként hazámban,
így tűnik életem tavasza messze.
E napot, melyen íme, győz az este,
falunkban rég szokás megünnepelni.
Harangzúgás bolyong a kék magasban,
acélcsövek távol dörgése hallik,
mely háztól házig visszhangozva csattan,
a lányok és legények
ünneplőben kijönnek,
járják az utcát szerteszéledezve,
egymásra néznek és szívük megörvend.
S én egyes-egymagamban
barangolok az elhagyott mezőben,
halasztván más időkre
a kedvtelést, tréfát - tekintetem csak
kószál a fényözönben.
Derűs napok múltán a nap a kéken
ködlő hegyek mögé hull,
s kihuny, és mintha mondaná: mi dőre
a boldog ifjúság, s mily tünékeny!
Magános kismadár, ha életednek
a csillagábrák szabta estje eljő,
nem kell megbánnod akkor
semmit - hiszen a természet gyümölcse
benned minden kívánság,
de én, ha majd az aggkor
átkozott küszöbétől
nincs mód semerre térnem,
ha szívhez szólni néma lesz e két szem,
s üres világba lát, s e mái napnál
zordabbra immár és kietlenebbre,
mint nézek, vissza onnan
ez évekre s magamra - majd kitetszik,
jaj, szánni-bánni lesz mit,
s vigasztalan bár, visszanézek egyre.
/Ford.: Lator László/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 29. 6:23 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Alfred de Vigny: A farkas halála
1
Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyogva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppedő avarban,
amidőn észrevettük a magas mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán:
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva
a legvénebb vadász, kinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben még szégyent sose vallt -,
azt suttogta felénk, hogy ott a tó homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam:
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vígan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra:
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: félszemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyűrűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát:
nem tágította meg azt az acélfogót
bárhogy tépték húsát a csattogó golyók:
kifent nagy késeink, ahogy belevágtuk őket
széles horpaszában összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Felnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.
2
Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s a kölykeit üldözni...nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötelét, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.
3
Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem meg eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itt hagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend, a nagy: és gyengeség a többi.
- Oh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta:"Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.
/Ford.: Illyés Gyula/
Kassák Lajos: Őszi kép
Egy paraszt üti a lovát az útközépen
Csattog az ostor és állja a vén gebe
szeméből a bánat könnyei csurognak
és eltakarják előle a világot.
Vásárra indultak a kék hajnalórán
de hull és locsog az eső szakadatlan
mindketten érzik, vége már a szép napoknak
hazavágynak, de hogy térjenek vissza így
ázott holmival és üres tarisznyával.
Ó, az ősz, a vak ég szemfedő felettük
s a népesség, ki velük indult, baktat tovább
nem is hallja már a zuhogó vizekben
a roskadó állat még egyszer felnyerít
Istennek igazságát kéri a földre.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 18:32 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Napocska
Istent, Jézust nem sokat emlegetted.
Ha imádkoztál is: titokba tetted.
A holdtól féltél: megzavarta álmod.
Hidegen hagytak hűs csillagvilágok.
Az égen csak a "napocskát" szeretted.
Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel,
Csak a napocskát ibolyalevéllel,
Csak a napocskát őszi sugárzással,
Szobán át támolygó téli verőfénnyel.
Anyám...
Fehérfürtös, napfényszomjas virág,
Úgy fordultál te is a nap felé,
Mint sok-sok kedvenc pelargóniád.
Lelkedben elzenghetetlenül buzogtak
S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, -
Én most e téli nap-elégiával
Áldott, eltűnt kezedre borulok.
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...- -
Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak,
A repedt pohár, csorba csésze is -
Visszaverői örök sugaraknak -
Csak Te mentél el fecske-érkezéssel,
Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - -
De az akkor sokkal azelőtt volt.
A reggeli-asztalnál ketten ültünk
Talán már februári reggelen,
És jött a napfény, az áldott "napocska",
Csillant abroszon, csészén, üvegen.
Te szóltál szokatlanul-komolyan:
"A túlvilág? Nem, azt nem hihetem,
Nem úgy...
De olvastam egy álmodó tudós
Elméletét, - az úgy tetszik nekem...
Azt mondja, hogy a szeretet erő,
Ha kihűl, visszasugárzik a napba, -
És szeretteink lelke érkezik
Sugárhajón
Mindennap reggeliző asztalunkra.
Látod, ez így nagyon tetszik nekem."
Elhallgattunk azután mind a ketten. - -
A reggeliző asztalunkon most is
Úgy bujdosik a tűnő téli fény,
Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik,
Úgy csillan meg a csészék peremén,
Mint akkor...
Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna,
Ha Te volnál e bujdosó napocska,
Az abrosz ráncaiba Te fogódznál,
Te csillannál a csészék peremén,
Kikötött sugárhajó, drága fény!
S a tompa tárgyak, akik megmaradtak,
A repedt pohár, csorba csésze is -:
Tükre lennének örök sugaradnak... - -
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 18:03 - címkék: vers és kategóriák: Édesanyák
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Szerenád oda túlra
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindig megenyhített.
Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.
Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve én is föltekinthetek.
Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: "Fiam, ne fáraszd magad."
Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket.
S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
"Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút..."
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 15:55 - címkék: vers és kategóriák: Édesanyák
-
még nincsenek kommentek
Szakonyi Károly: Jegenyék
Nyolcadik évükbe léptek itt, Szentendrén, a házunk mellett a jegenyék. Annak idején nagy gondossággal készítettük el a gyenge, sérülékeny, védelemre szoruló facsemetéknek a talajt. Ha fát ültetünk - vagy ha gyereket hozunk a világra -, kétségtelen, hiszünk a jövőben: azt kívánjuk, hogy növekedjék, erősödjék, maradjon itt majd helyettünk jelnek, továbbélőnek.
Persze az ember nem ilyen patetikus gondolatokkal ültet fát - vagy nemz gyermeket. Hogy csak a mi faültetésünknél maradjunk: az öt-hat felserdülő jegenyével részben a déli fekvésű teraszt akartuk beárnyékolni, részben a kajlán magasra sikeredett ház képét kívántuk a tájban harmonikusabbá tenni: a giganticusok majd arányban tartják a méreteket.
Egész sort ültettünk, szépen, zsinórban, kétméteres távközökben. Az első évben a háztól legtávolabbi két suháng kiszáradt. Megeredtek, de a nyár folyamán zsenge levélkéik összetöpörödtek, őszre a gallyakat tördelni lehetett. Ezeket aztán másokkal pótoltam, de akárhogy öntöztem, ápoltam valamennyit, az újak is csak egy esztendeig bírták. Máig sem tudom, miért.
Csak három maradt életképes. Ebből is a házhoz legközelebb álló erősödött meg igazán...
Mára hatalmas, erős, óriási fává növekedett.
Társai is igyekeztek utána, de igen erőlködve - mostanra sem mondhatók még derék jegenyéknek. Amolyan közepesek: vannak, vannak, árnyékot is vetnek, ám magasságuk, törzsük, lombjuk középszerű.
Meglehet, igazságtalan vagyok. Talán ezek ketten nőttek szabályosan? Talán nyolc év alatt csak ennyit kell fejlődni egy jegenyének? Nem tudom, mert ez a harmadik, ez az óriás, ez megemelte a mércét. A három giganticus közül kettő bizony csak nagyobbacska.
Ők is ellátják feladatukat. Árnyékban tartják a nap verte teraszt, messziről nézve esztétikusan simítják be a domb rajzolatába a ház otromba tömbjét.
De az égbeszökő?! Mindenki megcsodálja. Hogyan? Még csak néhány esztendős?
Magunk is így vagyunk vele. Büszkén mutogatjuk, dicsekszünk monumentális, mégis arányos méreteivel. Mintha bizony a mi érdemünk volna. És kedvtelve nézegetjük, s azt gondoljuk, lám, a fák között is akad zseniális.
Így van ez szép időben. Főleg nyáron, amikor levelei fényesen megcsillannak a napban. Amikor zöld csúcsa fürdik a tiszta, kék égben, mint valami áttetsző, délszaki tengerben.
Így van ez, ha langyos szél támad, szellő, alkonyatkor vagy kora reggel. Hűs áramlatok öblítik: zizzennek, sustorognak a levelei.
Susog a másik kettő is, de csak amolyan alázatos igyekezettel.
Ő nem. Ő barátságosan, de nem hízelgőn.
Hanem amikor vihar támad!
A domb mögül, a hegyek felől lecsapó szél nekiütközik tömör, erős lombjának. Megküzd vele: a szél először szétborzolja, aztán egy újabb rohammal az ágaiba kapaszkodik, vad erővel hajtja, löki, rángatja. Befogja a vihar. És ő már egy lesz a viharral.
Társai? Könnyedén, riadtan, kapkodva hajladoznak. Dőlnek balra - ahogy fordul az orkán.
De ő, az erős, tombol, zúg, süvít, csapdos. A lomb, a gally, az ág a tetőt veri, a félelmetesen meghajló törzs - a csodált, az óriás - a falat súrolja, döngeti.
Aggodalmasan nézzük: nagysága most félelmetes. Félünk tőle: fölénk nőtt, vad és idegen. Gyanakodva lessük minden mozdulatát: nem kárunkra, nem ellenünkre van-e? Giganticus. Tudtuk, azért ültettük, telepítettük, hogy fölénk - a házunk fölé magasodjék, hogy hasznunkra legyen. De most egyszeriben haragszunk rá. Mintha ő csinálná a vihart. Mintha ő nem ugyanúgy kiszolgáltatott volna szélnek, orkánnak. Északról, délről, keletről, nyugatról támadó viharoknak...
Reggelre elcsendesedik az idő. A földön letépett hajtások, gallyak, levelek. A küzdelem nyomai.
A fa - az óriás - szelíden, mozdulatlanul áll. Megint szép és derék. De azért titkon latolgatjuk: maradjon-e? Nem kellene-e megcsonkítani lombját, megkurtítani magasságát - vagy egyszerűen kivágni?
Itt ez a másik kettő. Középszerűek, nem szépek, nem derék egyik sem. De árnyékot azért adnak. Nem gigantikus giganticusok, de legalább veszélytelenek.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 12:25 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen a tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör! Ó, mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: "állj!"
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs vagy ronts: neked mindent lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serege meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed a korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted senki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 7:40 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Reményik Sándor: Ma megfogta kezem...
Ma megfogta kezem
S ki, a határba vezetett a bánat.
Nézni
A hó alatt a gyönge, gyér fűszálat
S nézni süppedt, régi sírok felett
Az örök, élő repkénylevelet.
Akartam tudni: mit álmodtanak
Karácsonykor a fák,
S a törzsek most is oly hatalmasak
S büszke fejük a vihart éppúgy állja,
Mióta letört
S lehullott a mi fejünk koronája?
Fürkészni mentem távolát az égnek,
Hogy ép-e még a kékje,
Mióta mindent darabokra tépnek?
És mentem látni: régi még a táj,
Mióta a szívünk jobban fáj?
S láttam: a táj a régi, a régi volt.
A nagy határban szűzi csend honolt.
Az ősi füzek hallgatagon álltak,
Láttam a hó alatt a gyér fűszálat,
Az örök élő repkénylevelet
Süppedt sírok felett...
S lehajtottam lassan a fejemet.
Kerestem a közömböst a nagyot,
Valamit, ami nem változhatott,
Valamit, ami a régi
És amibe még megfogódzhatok,
S mikor megtaláltam a régi tájt,
Az is fájt.
Valaki dúdolt: régi volt a nóta
S én mégis tudtam,
Tudtam, hogy minden, minden más azóta.
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 7:28 - címkék: vers és kategóriák: Reményik Sándor versei
-
még nincsenek kommentek
Francis Jammes: Két harangvirág
Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt húgának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva vájt be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
/Ford.: Rónay György/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 6:57 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Francis Jammes: Az orgonák
Az orgonák, melyek tavaly nyíltak virulva,
fakadni kezdenek bús ágyaikban újra.
Már az őszibarack beszórta az eget
rózsáival, akár úrnapon a gyerek.
És most meg kellene hasadnia szívemnek,
mert hiszen e fehér és rózsaszínű kertek
ölén vártam nem is tudom mit, kedvesem,
tőled. Ájultan ott álmodik térdeden
a lelkem. El ne űzd onnét, föl ne riasszad,
nehogy észrevegye, ha kissé távolabb vagy,
hogy karjában milyen védtelen és zavart vagy.
/Ford.: Rónay György/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 6:51 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Francis Jammes: Nem akarok más örömet
Nem akarok más örömet, ha nyár
lesz újra majd, a tavaly nyárinál.
Alvó muskotály árnyán lesz tanyám,
s erdők mélyén, hol forrás muzsikál,
nézem, érzem s hallgatom majd a fák
közt, amit fa hall, fa érez, fa lát.
Nem akarok más örömet, ha újból
ősz lesz, mint sárga avarét a dombról,
honnét a mennybolt moraja dorombol,
hordók pezsgését, amint forr az új bor,
lomha eget, gulyát, amely kolompol,
s koldust, kit éhe kéregetni unszol.
Nem akarok más örömet, ha tél
lesz újra, mint öntöttvas egekét,
zizzenő darvak füstcsíkját az ég
ölén, parázs tűz-tenger énekét,
s a lámpát a zöldablakos szerény
boltban, ahol kesernyés a kenyér.
Nem akarok, ha itt az új tavasz,
más örömet, mint hars fuvalmakat,
virágfüzért a lombtalan barack
ágán, sáros, zöldellő utakat,
ibolyákat és dalos madarat,
amint zeng, mint egy viharzó patak.
/Ford.: Rónay György/
írta: jazsoli5, 2009. jún. 28. 6:33 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
