2009. április
jazsoli5: Édesanyámnak
Sohasem szólítottalak mamának,
mindig csak hívtalak édesanyának.
S este mielőtt lezárult szemem,
imádkoztam, hogy örökre legyél velem.
Gondosan óvtad minden léptemet,
irányítottad, míg éltél, az életem.
Velem voltál bánatban, örömben,
ha sírtam - könnyeimet letörölted.
Tanítottál csak a szépre, jóra:
azért néha mégis rosszalkodtam.
Ha ilyenkor keményen megszidtál,
sarokba bújtam, haragudtam rád.
Felnőtt fejjel már mindent megértek,
de fáj, hogy bocsánatot nem kérhettem tőled,
hiszen oly rövid volt az életed,
elmentél, magamra hagytál örökre.
Ha csak még egyszer itt lehetnél velem,
megcsókolnám a fáradt két kezed,
öledbe hajtanám kócos fejemet,
s köszönném, hogy életet adtál nekem.
Ha még egyszer mondhatnám: - Édesanya !
Nálam a földön nem lenne boldogabb!
S ha újra két karodba zárhatnál -
füledbe suttognám: -Szeretlek, Édesanyám!
Anyák napján a temetőbe ballagok,
letérdelek és érted imát mormolok.
Virágaim a sírodra helyezem,
s kérem Istent legyen helyettem veled!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 10:01 - címkék: vers és kategóriák: Saját versek
-
még nincsenek kommentek
Perenna (1860): Vándormadár
Vándormadár, szemem merengve követ,
Szárnyad mint hasogatja a friss leget:
Nézlek, míg el nem takar a messzeség,
Míg eltakar a könny, mely szememben ég.
Téged minden óra közelebb viszen
A célhoz, hol szép öröm vár rád készen,
Boldog vagy: ha elvirul a kikelet,
Messze elszállsz, s más hazában fölleled.
Számodra mindig új s új öröm terem,
Rád fényes nap süt, s felhőtlen a menny,
Te nem tudod, mi a szenvedés, a bú,
Nem tudod, mi az, ha a szív szomorú.
Midőn nem jön kikelet, nem jön fényes
Nap, csak a halovány ősz s a sötét est:
Midőn azt mondják, nincsen már több tavasz,
Végképp eltűnt, s nem viruland soha az.
Nincsen virág, nincs számodra napsugár,
Lelked több illatot hiába (is) vár:
Az őszt nem tavasz, de tél követi,
Tél után ágyadat a sír megveti.
Lásd, madárkám, ez jelen s jövő éltem,
Könnytelt szemmel röpted azért kísérem.
Vígy magaddal, vígy, kis vándor, engem el,
Szállj bús lelkemmel, szállj szép hazádba el!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 8:00 - címkék: vers és kategóriák: Nőköltők versei a XVI. sz.-tól
-
még nincsenek kommentek
Riza (1860): Fiacskám bölcsőjénél
Búcsút int hozzánk a nap a hegyek mögül,
A fülmile dalol már csak egyedül.
Lezárták a virágok is kelyhüket,
Nyugalomra bocsátják szép fejüket.
Pihenj te is, gyöngyvirágom, magzatom!
Nyugalomra int az esti fuvalom.
Pihenned, ah, úgyis csak addig lehet,
Magadnak míg alkothatsz ködképeket...
Pihenjél hát az álom lágy karjain,
Ringatva az öröm szép virágain.
Örömvirágink csak addig virulnak,
Míg nem érik az első napsugarak!
Míg kelyhükről életüknek hév napja
A korány harmatát föl nem csókolja.
Szedd ki belőlük hát a legszebbeket,
Füzérbe fonja majd az emlékezet.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 7:49 - címkék: vers és kategóriák: Nőköltők versei a XVI. sz.-tól
-
még nincsenek kommentek
Teréz (1860 ): Édesanyám emlékére
Midőn kórágyadnál éjeket virraszték,
Te nyugton feküdtél, halálodat várva,
S hogyha reám néztél, fel-felsóhajtottál:
Talán azt számoltad, hány perc van még hátra?
És gondolád olykor: Szegény, szegény gyermek,
Mint fog szíved fájni, ha a földbe tesznek!
S mint fog nekem fájni ott a másvilágon,
Ha megtört alakod sírom szélén látom!
Szenvedő arcod nyugodt kifejezése
Így tanított tűrni halálod óráján.
De én meg nem értem végső oktatásod,
Majd meghasadt szívem, hogy itt hagytál árván.
Amidőn testedet a sírba bocsáták,
És a nehéz földet koporsódra hányták,
Minden boldogságnak, mit addig élveztem,
Adóját e percben dúsan megfizettem!
És szörnyű kínomban nem gondoltam rája,
Hogy csak a tested halt meg, de él még szellemed,
Talán mellettem vagy, és megvigasztalnál,
De a szellemnek beszélni nem lehet.
Hogy is gondolhattam olyan elhagyottan?
Atyám a halálán, jó anyám halottan!
Csak az óvott meg a végső enyészettől,
Hogy erős volt hitem a jövő életről.
Gyönge törzsökömnek életadó fája!
Mért dőltél oly kora sírodba, jó anyám?
Hogyha oltalmaznál végső árnyékoddal,
A zúgó vihartól nem félnék úgy talán.
Vagy talán az Isten jobb szeretett téged,
Mint hogy megengedte volna érni néked
Azt a sok csapást, mely családodat érte,
Amelynek, úgy rémlik, még most sincsen vége.
Azzal vigasztaltam magam, nemsokára
Hogy viszont meglátlak, még sincs itt halálom.
Oh, az én életem még csak nyarában van,
Nem is szabad nékem még a halált várnom!
Pedig ha vihar jő, s megrázza lelkemet,
S nem látlak mellettem, jó anyán, tégedet,
Bárha megsiratom szomorú halálod,
Gondolom: de jó, hogy könnyeim nem látod.
Nem jelöli márvány egyszerű sírodat,
Melyre a természet ültette virágát,
De mint szomorúfűz, leng feletted lelkem,
S lehajtja sírodra érzelme világát,
Amely emlékedre fájdalmasan támad,
Megrázván valóját az erős búbánat,
Vagy mint élő szobor, letérdel sírodra,
Áldást kér az égtől hamvadó porodra!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 7:26 - címkék: vers és kategóriák: Nőköltők versei a XVI. sz.-tól
-
még nincsenek kommentek
Mária Lujza: Estve jövék
Estve jövék öreglaki határig,
Csillag lovam patkója be szikrázik,
Beértem az öreglaki faluba,
Behajtottam a kasznári udvarba.
A kasznárház homokos, tág udvarán
Egy ifjú ül délceg, barna paripán,
Tüzesvérű pejcsikó a paripa,
Büszke magyar, szép legény a lovagja.
Búcsúzóra nyújtja kezét a lovag,
Szemeiben bánatkönnyek ragyognak.
De erőt vész végre szíve fájdalmán,
Megereszti a kantárszárt, s elrohan.
Távoztával szomorú lett a kis lak,
De az égen ott ragyog a sok csillag.
Ragyogj nekem, boldogságom csillaga,
Hogy ez ifjú jöjjön vissza valaha!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 7:05 - címkék: vers és kategóriák: Nőköltők versei a XVI. sz.-tól
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Vadkacsa ballag
Vadkacsa ballag,
Zizzen a nádas,
Nyúl feni bajszát:
Neszre figyel.
Szél birodalmát,
Búzamag álmát,
Hó fedi el.
Alszik a csibor
Lenn az iszapban,
Hóban a nádas,
Rejtve csapás.
Tó birodalmát,
Kishalak álmát
Jég fedi el.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:51 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Hazafelé
Ködben ülnek
Este a falvak,
Falvak alján
Állnak a kazlak,
Pereg az eső
Szalmahajukról.
Villanyfényben
A hársfasoron,
Palánk alján
Macska oson,
Szeme csillog,
Két pici csillag.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:49 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Harmat
Hajnalban
Leszáll a harmat,
Kiül
Fűszálra,
Virágra,
S mire
Nappal köszönt
Madárra,
Bogárra,
Nyoma nincs
Fűszálon,
Virágon,
Elszáll
A harmat,
Bárhogy akartad,
Harmatcseppet
Nem találsz.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:44 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Este a halászok
Ha vízre szállnak
Este a halászok,
Fekete csónakba szállnak,
Karcsú a csónak.
Ha vízre szállnak
Este a halászok,
Holdfényben halásznak,
Siklik a csónak.
Ha vízre szállnak
Este a halászok,
Mind csillaggá válnak,
Fényben a csónak.
Ha vízre szállnak
Este a halászok,
Intenek halásztanyának,
Csobban az árnyék.
Ha vízre szállnak
Este a halászok,
A hálóban mit se találnak,
Nincs hal a tóban.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:39 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Apró csodák
Falu végén
Micsoda tó!
Furcsa egy tó!
Kacsaúsztató!
Kocsi után
Fut a ló!
Micsoda ló!
Kiscsikó!
Az iszterjén
Ki ballag?
Alig hallak!
Macska ballag!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:35 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Jung Károly: Bájoló
Nem-is-igaz-ház előtt,
Árok partján csoda nőtt:
Pitypang, rekettye,
Te leszel a párom!
Porcfűbokor égig ér,
Ágán bő termést ígér:
Pitypang, rekettye,
Te leszel a párom!
Kerek gyümölcs, benne mag,
Ágas-bogas iszalag:
Pitypang, rekettye,
Te leszel a párom!
Se nem bokor, se nem ág,
Ágán soha-volt virág:
Pitypang, rekettye,
Te leszel a párom!
Csodabokor, csodafű,
Csodagyümölcs, keserű:
Pitypang, rekettye,
Te leszel a párom!
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 30. 6:30 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Wilhelm Müller: Hová?
Egy csermely itt csobog le -
sziklák szívén fakadt -
a völgy felé csobog le
csillámló, fürge hab.
S én nem tudom, mi sarkallt,
mi súgta untalan:
vegyem vándorbotommal
a völgy felé utam.
A völgy felé, csak egyre
a víz mentén tovább,
mely egyre csillogóbban
s fürgébben csordogált.
Ó, mondd, hová, te csermely!
Ösvényem ez legyen?
Csacskán, csobogva szinte
megszédíted fejem!
Mit is beszélek? Ó, nem,
nem csacska hab csobog:
hablányok énekelnek
s ropják a táncot ott.
Csobogjon csak! kísérjük
vígan, mi vándorok:
hisz csillogó patakban
malomkerék forog!
/Ford.:Kárpáty Csilla/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:50 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Eduard Mörike: Egy régi képre
Zöld nyári tájban, tó előtt,
napfényes nád és káka közt,
a Gyermek, nézd, a bűntelen,
a Szűz ölében mint pihen!
S ott zöldell hátul már a fa,
min majdan meg kell halnia!
/Ford.:Hárs Ernő/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:46 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Eduard Mörike: Ő az
Kék szalagját bontja már
a tavasz, s fent leng az égen,
édes illatok lehével
csíkozódik a határ.
Már a föld alól
az ibolya ébred.
Hallod, messze könnyű hárfa szól!
Tavasz, te vagy az!
Hallottalak téged!
/Ford.:Fodor András/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:40 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Eduard Mörike: Ő az
Kék szalagját bontja már
a tavasz, s fent leng az égen,
édes illatok lehével
csíkozódik a határ.
Már a föld alól
az ibolya ébred.
Hallod, messze könnyű hárfa szól!
Tavasz, te vagy az!
Hallottalak téged!
/Ford.:Fodor András/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:40 - címkék: vers és kategóriák: Évszakok
-
még nincsenek kommentek
Luise Hensel: Esti imádság
Fáradt vagyok, nyughatom,
két kis szemem csukhatom:
Atyám, a te két szemed
őrködjék ágyam felett.
Vétettem ma bármiben:
ne vedd észre, Istenem!
Jézus vérével kegyed
minden rosszat elvehet.
Nézd hű rokonaimat,
kezedben nyugodjanak!
Embert, ha kicsi, ha nagy,
soha, soha el ne hagyj!
Bús szívemnek légy szánalom,
könnyes szememre oltalom!
Hordozd fennen holdfényedet,
nézze csöndes éjedet!
/Ford.:Tandori Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:30 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Wilhelm Müller: A hársfa
Kapunk előtt, a kútnál
egy hársfa bólogat.
Árnyában álmodoztam
mézédes álmokat.
Kérgébe róttam egykor
betűt, sok kedveset,
örömben, búban egyre
hívón édesgetett.
Mélységes éjszakákon
vándorlok szüntelen -
s a vak sötétben egyszer
lehunytam én szemem.
S a gallyak egyre zúgtak,
s így szólott a hárs:
"Jöjj hozzám, ó, barátom,
jöjj, nyugtot itt találsz."
Hideg szelek fütyültek
arcomba, messze szállt
a kalpag is fejemről,
de csak mentem tovább.
Órákig bandukoltam,
s oly messzi már a hárs,
de zúgja-zúgja, hallom:
"Nyugalmat itt találsz!"
/Ford.:Kárpáty Csilla/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 13:20 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Radnóti Miklós: Hasonlatok
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rám hajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, épp
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 11:48 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Radnóti Miklós: Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 11:41 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Ivan Minatti: Egy éjjel
Az ablak alatt egy éjjel elsuhant az ősz.
Az esővert ablaktáblán a cseppek
könnyként csorogtak. A fákról peregtek
rozsdaszín levelek, és szél fújt, hideglelős.
Most csak az esőt hallgatom éjjel, és
azt, hogy dobol a rozsdás pléh-eresz.
A kéménykürtőben ott hangversenyez
éjjelenként a szél, züllött zenész.
Hallgatom mélán, rezzenéstelen.
Talán épp erre a gyászra húzza:
Sapka alatt madár...Lábát kirúgta,
dermedt szemében ott a végtelen:
vagy a megkésett virágról zenél,
mely rosszkor bújt elő, és most beteg:
virágzik, de mihasznán, lengeteg,
míg sárba nem sodorja majd a szél.
Kint nyöszörgő fák, eső zenéje,
részeg nóta száll az út felett...
Az éjben furcsa mód összerettenek,
mintha egy jeges kéz szívemhez érne.
/Ford.:Fehér Ferenc/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 11:22 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Ivan Minatti: Egy éjjel
Az ablak alatt egy éjjel elsuhant az ősz.
Az esővert ablaktáblán a cseppek
könnyként csorogtak. A fákról peregtek
rozsdaszín levelek, és szél fújt, hideglelős.
Most csak az esőt hallgatom éjjel, és
azt, hogy dobol a rozsdás pléh-eresz.
A kéménykürtőben ott hangversenyez
éjjelenként a szél, züllött zenész.
Hallgatom mélán, rezzenéstelen.
Talán épp erre a gyászra húzza:
Sapka alatt madár...Lábát kirúgta,
dermedt szemében ott a végtelen:
vagy a megkésett virágról zenél,
mely rosszkor bújt elő, és most beteg:
virágzik, de mihasznán, lengeteg,
míg sárba nem sodorja majd a szél.
Kint nyöszörgő fák, eső zenéje,
részeg nóta száll az út felett...
Az éjben furcsa mód összerettenek,
mintha egy jeges kéz szívemhez érne.
/Ford.:Fehér Ferenc/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 11:22 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Vladimir Cerkez: Vadalmafa
Kint nő a mezőn, vadon bokrok mellett,
s akár a táj, ő is szelíd panasz.
A tél vet rá hóselyem, puha leplet,
és csipkeinget a virágos tavasz.
Ősztájt, ha ifjú vándor áll előtte,
s nem hallik szívének verése sem,
blúzából kivillan hamvas gyümölcse,
és nyújtja feléje szemérmesen.
/Ford.:Fehér Ferenc/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 11:11 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Kormos István: Macska-kisasszony
Élt egyszer egy csudás királylány,
tündöklő csillaghomlokú,
kedvét soha nem árnyékolta,
nem lepte felleges ború:
nőtt gondtalan, mint nő esőtől,
nap fényeitől a virág,
azt hitte, játék csak az élet,
egyetlen játék a világ.
Apjának kezes báránykája,
derűje volt e lány maga,
de egy napon megirigyelte
víg nevetését egy banya:
felhőt fuvintott homlokára
és átkot mondott, iszonyút,
szívére abroncsnak szorítva
a soha-nem-ismert borút.
Elátkozta a szép királylányt,
hogy fekete macska legyen,
bujdokoljon a holdvilágon
fekete macska képiben,
és átka börtönében éljen,
míg valaki nem oldja föl -
Fekete macska lett a lányból,
homlokán csillag tündököl.
Mikor az öreg király meghalt,
széthullott a birodalom,
pusztító pestis tizedelte,
ölte a népet szabadon.
A földműves nem művelt földet,
szövőszék, rokka nem pereg,
mint sáskahad megkopasztotta
az országot egy vad sereg.
Urak, cselédek hova lettek?
Embernek se pora-híre.
Már a gólya se rakott fészket
a kastély hűlt kéményire,
csak egy fekete macska bolygott
a kertben: a királyleány:
surrant a fénylő holdvilágon,
fénylő csillaggal homlokán.
Napra nap telt, év évre elszállt,
a friss hó is már tavalyi,
öltözhetsz tavasz, víg csuhába,
lomb, hiába fogsz hullani,
hiába önti el a búza
kalásztengerrel a mezőt,
elpusztul a csudás királylány,
ha senki meg nem váltja őt.
A szomszéd király udvarában
három királyfi nődögélt:
illett kezükbe már a kopja,
karcsú testükre már a vért:
kengyelbe hágni kurjongatva,
habosra hajtani lovat,
tudtak poharat falhoz csapni,
időt mulatni el sokat.
A két idősebb volt a mester,
a féktelen duhajkodó:
a harmadik királyfi, János,
nem volt a kedvükre való,
mert mindig a könyveket bújta,
s mégis bátrabb volt s ügyesebb,
harcban erős, könnyed a táncban,
s apjuknak a legkedvesebb.
Egyszer a fiúk összevesztek,
hogy melyikük lesz a király,
ha meghal apjuk: országolni
dicső helyébe majd ki áll,
és gúnyolták a kis királyfit,
akit nem csábított a trón,
s csak sírt a durva osztozáson,
az ideje előtt valón.
Ablakából figyelte végig
a veszekedést a király:
fölhallatszott hozzá a lárma,
a forrongó testvérviszály.
Leküldött értük egy cselédet.
- Gyertek, fiaim, közelebb -
fordult hozzájuk szomorogva,
- hadd tegyek én ítéletet.
Öreg vagyok már, lassú is már,
romlik a szívem, a szemem,
elfáradtam a kormányzásban,
bevégzi útját életem:
le kéne tenni koronámat,
hanem hát hogyan dönthetek?
Melyik fiam eszére bízzam
a trónomat s a népemet?
Keljetek, fiúk, versengésre,
én, a király parancsolom!
A legvitézebbé az ország,
korona, jogar, hatalom.
Három kívánság, ím, a próba,
könnyű valóra váltani:
hadd lássam, hogy e három próbát
ugyan melyitek állja ki?
Egy világraszóló ruhában
gyertek elébém, fiaim:
szőjjék a vásznát holdsugárból,
arany nap legyen rajta a him,
sújtása felhő és a gombja
a Tejút legszebb csillaga:
az utódom nem lehet más,
csak ez a világszép ruha...
Útra kelt a három királyfi -
Haladtak is jó darabon:
egy rengeteg erdőbe értek,
nem erdő volt az, de vadon:
a százados fák koronáin
rácsosan átsütött a nap:
járták az erdőt körbe-körbe,
ott tévedeztek napra-nap.
Végül egy kis ösvényre leltek:
hát ott a kis királyfira
csak rámordult a két idősebb,
mint gyilkos két haramia:
- Velünk jöhetsz továbbra, János,
ha előbb megvakíthatunk:
te vakon is győzhetsz fölöttünk,
elég ha mi látunk, magunk.
Fenték a kést, hogy megvakítsák
a legkisebb királyfiút,
hogy örökre sötétbe taszítsák,
ahonnét nincsen visszaút,
de János állton állt elébük:
- Csak menjetek ti, én magam,
egyszál magányosan se félek,
megyek tovább úttalan!
És nekivágott egymagában,
tüskésen át, bozóton át,
hogy megszerezze azt a fényes,
világraszóló szép ruhát:
hét nap, hét éjjel ment előre,
sem enni-inni, menni csak:
éjjel a hold kísérte útján,
nappal előtte járt a nap.
Hét nap, hét éjjel ment előre,
akkor egy percre csak leült,
s a fűben, mint gyerek ölben,
jóízű álomba merült:
aludt, aludt, aludt sokáig:
álmában jól megéhezett:
fölébredt: hát a csizmájához
egy szép macska törleszkedett.
Fekete volt a macska szőre,
csillag sütött a homlokán,
két okos szeme hívta Jánost:
ment János a macska után,
s már látta is a régi kastélyt,
már itt a kapu, itt a kert,
tornác, trónterem: sehol senki:
kiáltott - csak visszhang felelt.
Járja a kihalt kastélyt János,
körbejár fönn a várfokon:
üres a ház, hallgat sötéten
a magányos kastélytorony:
leül, töpreng: hová lettek
urak, cselédek, hát hova?
És csüggedez: ki tudja hol van
a világraszóló ruha?
Akkor az a fekete macska
odaáll elébe megint,
oda csillagos homlokával
és János szemébe tekint,
s megszólal tiszta emberhangon:
- Te kis királyfi, mi bajod?
Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves,
hogy a fejed úgy lógatod?
Nagyot nézett János királyfi
és fölsóhajtott: - Semmi se:
csak azt tudnám, hogy nem hiába
vetődtem ilyen messzire!
És sorra sor, leírta szépen
a világraszóló ruhát,
amiért ilyen messze tévedt
tüskésen át, bozóton át.
- Sose búsulj - felelt a macska,
s dorombolt hozzá kényesen,
- a világraszóló ruhát én,
akárhol is van, meglelem.
Azzal eltűnt és hozta is már:
vászna a holdsugár maga,
a nap a him rajt, felhő a sújtás,
és gomb a Tejút csillaga.
Fölpróbálta János királyfi
tüstént a világszép ruhát.
Mintha épp őrá szabták volna:
nézhette tükörben magát,
úgy illett ez a ruha hozzá,
hogy soha szebb királyfi még
nem élt, mióta él az élő,
és föld a föld, és ég az ég.
Kérdezte a fekete macskát,
hogyan hálálja meg neki?
Hát annak erre kezd a fénylő
homloka jobban fényleni:
s mit kér?...Tördeljen rózsavesszőt
a kastély rózsakertjiben,
s verje végig a kis királyfi
a vesszőkkel könyörtelen.
- Kívánj valami mást - szabódott
János, szegény. - Mért üsselek?
Nem hagyta a fekete macska:
- Csak tedd, amire kértelek!
Végül letört hét rózsavesszőt
és nagy fohásszal nekiállt:
verte a vesszővel a macskát,
de minden ütés neki fájt.
Aztán elköszönt: fordul vissza:
tüskén, bozóton át - haza.
Megvolt a fáradtsága bére:
a világraszóló ruha:
de fölébe húzta a régit,
hogy ne lássák a bátyjai,
hogy hazajusson vele épen,
hogy ne tudjanak ártani.
Mert jöttek azok szörnyű garral,
csúfolkodva az ösvényen:
- Héjha, János, de szép ruhád van! -
fújták hosszában-széltiben
a tüske-tépte rongy-ruhára:
pedig mi volt a rongy alatt!
Hazaértek: a két idősebb
az ősz király elé szaladt.
Apjuk elé szaladtak büszkén,
s nagy dicsekvésbe kezdenek,
mikor betoppan a tornácról
a legkisebb királygyerek:
ledobta kívül minden rongyát:
ruhájából áradt a fény -
Megölelte a király: - Éljen,
ez a legderekabb legény!
Irigykedett a két idősebb,
de szólt az apjuk: - Hej, fiúk!
Halljátok a második próbát,
és kössetek útilaput!
Azé a fele királyságom,
ki szerez olyan paripát,
amely a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.
Fölkerekedtek a testvérek,
a versengő királyfiak:
amerre mentek elhalványult
fényes ruhájuktól a nap.
Az ösvényen a két idősebb:
János nem kímélte magát,
és másodszor is nekivágott
tüskésen át, bozóton át.
Megtalálta a kihalt kastélyt
az embervesztő sűrűben:
sehol senki: csak a süket csönd:
a mohos bástyán megpihen:
de íme, a fekete macska,
jön már a kastély udvarán:
fénylik csudás fekete szőre
és csillag süt a homlokán.
Elmondja János, el a próbát,
s kérte, hogy segítsen neki,
mert kitúrják örökéből,
elűzik a testvérei:
azé lesz a fele királyság,
ki szerez olyan paripát,
amék a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.
Hát térült-fordult csak a macska,
s hozott egy lesántult gebét,
csontja kiállt, lógatta földig
rozsdaszín búsuló fejét.
Elhűlt János a gebe láttán,
színében is elváltozott,
de addig kérlelte a macska,
míg végül fölkantározott.
Vigyázva ült a görhes lóra -
hát akkor az a rossz gebe
rázkódott egyet, s táltossá vált,
szikrákat hányt a két szeme.
Csitíthatta a kis királyfi,
ágaskodott és dobrokolt,
öt lába volt, és öt patával
kavarta táncolva a port.
- Hogy háláljam meg? - kérdi János.
A macska nem kér semmi mást,
csak törjön le hét rózsavesszőt,
s mérjen rá hetvenhét csapást.
Sírt-rítt a kis királyfi: végül
rámérte a hetvenhetet:
de mintha őt verné a vessző,
nyelte, nyelte a könnyeket.
Aztán nyeregbe! Szállt a táltos:
már itt az ösvény: nem sokat
időz János: ím visszaváltja
gebévé a táltos-lovat.
Már jönnek is nagy kurjongatva
a bátyjai két szép lovon,
becsmérlik rozsdás gebéjét
és csúfolkodnak Jánoson.
Hazaérve is táncoltatta
a két testvér a paripát:
a kastély-tornácra hívatták
nagy hűhóval az ősz királyt.
Kiment a király: - Hol van János?
- Ott húz egy lesántult gebét! -
mutatnak rá...Néz, néz az apjuk,
és könny futja el a szemét.
De fölkiált:- Hát akkor rajta!
Ott áll, fiaim, a torony!
Nekiugrat a két idősebb,
neki a telivér lovon:
az első emeletig érnek,
onnét zuhannak, mint a kő,
bújhatnak is szégyenletükben,
tán sose kerülnek elő.
János királyfi a gebének
fülébe súgott valamit,
hát megrázkódik csak nyihogva,
s már ragyog! Nem ragyog: vakít!
Olyan szép aranyszőrű táltost
nem látott még ország-világ:
a kastélytorony tetejébe
röpítette föl lovasát.
Megcsókolta a király Jánost,
és harmadszorra küldte el
három fiát, három királyfit:
menjenek Isten hírivel.
Azé az egész birodalma,
az nyeri el a koronát,
aki megszerzi feleségül
a csillagos királyleányt.
Elmennek harmadszor az ifjak.
A két nagyobb az ösvényen:
a legkisebb királyfi újra
az embervesztő sűrűben.
Kérlelte a fekete macskát,
kerítse elő, ha lehet,
azt a királylányt, akit ő már
láthatatlanul is úgy szeret.
- Megszerzem a csudás királylányt,
megszerzem s elibéd hozom,
de előbb rózsavenyigéből
rakj nagy tüzet az udvaron:
hányj belé minden tüskés ágat,
s mikor a láng fennen lobog,
hasíts ketté és vess a tűzbe,
különben nem lesz asszonyod!
Így beszélt a fekete macska...
János elbúsult: - Miért tegyem?
Hogy öljelek meg, jótevőmet?
Inkább kívánd az életem!
Azt a csudás lányt sose lássam,
ha ilyen áron! - és leült:
két fejét tenyerébe hajtva
gondjai közé elmerült.
A macska meg csak mondta, mondta,
dorombolt és hízelkedett,
míg János rózsavenyigéből
rakott lobogó nagy tüzet.
Égett a máglya, égre lángolt:
akkor vacogva nekiállt,
hogy megtegye a szörnyűséget,
amit a jótettért kívánt.
Kihúzta kardját hüvelyéből
és kettéhasította őt,
a lobogó lángba vetette
s térdre esett a tűz előtt,
mert a lobogó venyigékből
kihajolt egy gyönyörű leány,
elfuvintva onnét a máglyát -
csillag sütött a homlokán.
Egy fényes égi csillag,
bal orcáján pihent a hold,
és jobb felől a nap mosolygott,
szemében az ég kékje volt,
aranyhaja vállára omlott -
kell-e tovább is mondani?
Ott azon helyben megtanultak
egymás karjába omlani.
A rég elátkozott királylány
volt az a világszép csoda.
Vitte haza, röpítette őket
a királyfi táltos-lova.
Elnyerte csudás kedvesével
János a dicső koronát,
csaptak is tiszteletükre
hét napig tartó lakomát.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 29. 6:01 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Krilov: A sas és a tyúkok
Nagy volt a lárma, a nyüzsgés kint a baromfiudvarban. A kis sárga pelyhes kacsák bukdácsolva totyogtak a tócsákban, a kiscsirkék pityegve csipegették fel a magokat, egy vörös mellényes kis kakas egészen kidüllesztette a mellét, s próbálta utánozni a sárga sarkantyús öreg kakast, de bizony csak szánalmas kikirikú jött ki a torkán.
A baromfiketrec tetején ült veréb úrfi, és előadást tartott a sasról három buta kis tyúknak.
- Az igaz, hogy én is magasra tudok repülni, de csak látnátok a sast! Olyan magasra tud repülni, fel az egekbe, akár a nap! Vagy talán még annál is magasabbra!
A tyúkok áhítattal hallgatták veréb úrfi előadását.
- Be jó is lehet sasnak lenni! - kárálta az egyik.
- Ha sas volnék, én is mindig fenn a villámok felett repülnék! - sóhajtotta a másik.
- Milyen kár, hogy még sohasem láttam sast! - sajnálkozott a harmadik tyúkocska, aki kendermagos kötényt viselt a mellén.
Ebben a pillanatban, mint a villám, hirtelen lecsapott a levegőből egy sas, és máris ott ült az egyik tyúkól tetején!
S ahogy a tyúkok odafordultak, csak annyit láttak, hogy a sas hanyagon csattogtatva a szárnyát, átsiklott a másik tyúkól tetejére.
A kis barna kontyos tyúk fitymálva vetette oda a verébnek:
- Hát ez a híres sas?
A másik megtoldotta:
- Ezt nevezed te repülésnek?
- Hiszen én is át tudok repülni az egyik tyúkólról a másikra! - düllesztett ki kendermagos kötényét a harmadik tyúkocska.
S aztán ismét az első tyúk vette át a szót:
- Nem is értem, hogy miért tartod többre a sast minálunk!
De már a másik sem állhatta meg szó nélkül:
- Hiszen neki sincs több szeme, mint nekünk van, a lába meg a szárnya száma is pontosan annyi, mint a mienk!
A kendermagos tyúkocska meg ezt kotyogta:
- Bizony, a sasok is csak úgy repülnek, mint a csirkék!
A sas fültanúja volt ennek a beszélgetésnek. Méltóságteljesen jegyezte meg:
- Azt mondtad, kis kendermagos, hogy nem vagyok különb, mint a csirkék, mert csak egyik ólról repültem át a másikra? Látjátok, ha kedvem van rá, aláereszkedem a felhőkből, és átszállok egyik tyúkólról a másikra, de ti, ti tyúkok, hiába próbáltok felszállni a fellegekbe, nektek nem sikerül soha!
És ezzel méltóságteljesen megsuhogtatta szárnyát a sas, és szállt-szállt a szél szárnyán a fellegek fölé, a tyúkok meg csak döbbenten bámultak utána, s még csak meg sem próbálták, hogy kövesség a fellegek urát.
Átdolgozta: Végh György
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 17:36 - címkék: mese és kategóriák: Mesék a természetről
-
még nincsenek kommentek
Ludwig Uhland: Ökörnyál
Nini, ahogy megyünk a réten,
ökörnyál száll az út felett,
fénylő, tündéri selyme szépen
kezemhez köti kezedet.
Mintha egy álom jönne véle,
oly gyönyörű, amit ígér.
Óh, remélni tudók reménye:
illat sző s elhessent a szél!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 14:29 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Karl Mayer: Őszi csend
Édes kikerics, jössz, ím, e késő
keserű időn, őszi kerítő,
békén borítod a réteket.
És látom már elémbe terítve,
időmből gyengéden kikerítve,
más, rózsás-zöld világ integet.
Égi csend már ez a földi béke?
Lehajolna létünk közelébe
egy jobb, szelíd-örök üdvű tér?
Akár égi, akár földi: várom,
idő múljon, örökléttel áldjon,
lelkem Istenhez ujjongva tér.
/Ford.: Tandori Dezső/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 14:23 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Karl Mayer: Quid pro quo
Leng erre, arra rózsa ága,
hajlítja enyhe súly,
szirmai közt arany bogárka
a dús kehelybe bújt.
Néztem volna a táj csodáit
az ablakom alatt,
de dúskál a tolvaj bogár itt
s szemem reá tapad.
/Ford.: Hajnal Gábor/
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 14:19 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Radnóti Miklós: Hajnali kert
Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyű felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hűvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s leheletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 13:58 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Radnóti Miklós: Elégia
Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta rémülten fészkel a mag:
fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert bitó, hősi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.
Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.
Világíts, távol égő tartomány!
hideg van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan vacognak
tegnap még simogató patakok.
Őrizz magány, keríts be lusta ősz,
új szégyent ró szívembe az idő,
s rágódva régi, díszes őszökön,
konokon élek, szívós téli tő.
A lélek egyre többet elvisel,
holtak között hallgatag ballagok,
újszülött rémek s hitek kísérnek
és a vándorlófényű csillagok.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 13:47 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraitélt
Járkálj csak, halálraitélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
írta: jazsoli5, 2009. ápr. 28. 13:42 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
