2009. március
Mikszáth Kálmán: A" királyné szoknyája"
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni...
Az öreg Bogát-hegy, ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe...
Mert úgy volt az...mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a "királyné szoknyáján" ( amint a Gyócsi had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi szoknyák között. Többet ér ez az egy rét a Gyócsi család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjének az asszony, s hogy íme, most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp: a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki mint legöregebb és férfi a két kiskorú húgát. Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a Csipke dűlőbe: árok árok hátán. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy "hasznavehetetlen".
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a királyhoz egy instancia?... De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta, olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De hiszen okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, ahol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a "Csipke", Erzsié a selyemrét, a "királyné szoknyája". No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények...
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyottabbik: szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?...Oly kicsike, vézna: aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte az öklét. "Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!" Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek azt mind megértenék!
Haragoszöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogár alatt. A "királyné szoknyájának" mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik, s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza...Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen...
Igaz, hogy az övé belőle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégiscsak van valamije benne. Azután nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.
Olyan innen az a széles, nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres...
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A "királyné szoknyáján" sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekilódult a túlsó végben...Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?...
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sosem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike, gyenge füvek erősebbek az embereknél...
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt, mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki.
Imre lehajolt, és teleszedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyebbülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van ez így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította:
- Jó estét, fiam! Hová való vagy?
- Csoltóra.
- Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.
- A Gyócsi Imréé - mondta kelletlenül.
- Úgy nézem szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző hang. De bizony csak nem hagyta bántani a Bogátot.
- Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
- Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
- Csintalan, majd mindig csintalan...
A vadász dünnyögött erre valamit, s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:
- Hol lakik az a Gyócsi?
- Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az - vallotta be pirulva.
- Akkor veled alkuszom meg.
Imre nem tudta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utánajött a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött. Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már...
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. a két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt, és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak panaszkodóan, reménykedve, várakozóan.
A púpos észrevette, s a kedvetlenség felhője futott át az arcán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály őkegyelme felelget neki.
- Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No ugyan pompás domínium az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett, s zavarodottan makogá:
- Nem adom a hegyemet...dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát...Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, megörült nekik, s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arccal szökött oda, s kezeivel összefogta köténykéje alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott. Kirakta a köveket egyenként. Félénken nézte, tetszenek-e a húgának. Hogyne tetszenének.
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét odavonja, mintha azt mondaná:"Látod mim van nekem!" Aztán ő is visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyik ér többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
- Ejnye, fiam, ide hallgass hát... - szólt a vadász türelmetlenül. - Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok...a belédi gyáros.
- Az a gazdag ember - vágott belé élénken Mudrik Mihály -, akié az üveghuta meg a nagy majorság?
- Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.
- Nem tudok én megválni attól a hegytől - szólt restelkedve. - Nekem jutott, legyen az enyém.
- De ha jól megfizetném?
- Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
- Még tán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott. - No jó, jó...látom, hogy igazi palóc vagy...odanőttél a röghöz - akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét, adok érte évenként ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől, s Gyócsi Imre pirult el az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz forint! Még a "királyné szoknyája" sem ér talán annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a...
Eszterke volt az első gondolatja.
- Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem!
De Eszterke nem nevetett, makrancos képet vágott. Hogy ím, az egyik kavicsot a szájába vette, és megnyalogatta, kisült, hogy nem cukorból van.
- Hisz ezek kövek! - sóhajtotta elpityeredve. - Egye meg őket!
S durcásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még egyszer megnézte.
- Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
- A kishúgom földjén egy nagy darab kőből törtem. Tele van annak a belseje ilyenekkel.
- No, fiam - mondta a hutás fölugorva - tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok?!
A lányka, aki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást, és bámészan nézte az ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberről.
Imre pedig behunyta szemeit, s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni sokáig.
Pedig kinyithatta bizvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. Sőt, a magvát is kitalálták...mert nem ostoba nép az...tud ez gondolkozni, ha akar...s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom...akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a "Csipke" még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét nem bántották, a Gyócsi árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen.(Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?). A Bágy négy álló évig egymás után öntötte el a réteket, s akkora nádast növesztett a "királyné szoknyáján", hogy évről évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 17:41 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
még nincsenek kommentek
jazsoli5: Manapság....
Lassan kihuny minden reményünk,
a vágy szívünkben elül.
A jövő-kép álmai szétfoszlanak,
törekedsz, hogy túléld, ami van.
Izzadsz, robotolsz, lótsz-futsz,
közben családod széthull.
S mit keresel keservvel-kínnal
arra épp elég, hogy éhen ne halj!
Tudod, hogy léted és sorsod nehéz.
S ki vagy te?- szánalmasan szegény!
Ki, mint hangya végzed dolgodat,
de nem lelheted boldogságodat.
Munkáddal más erszényét tömöd,
s ami jár, abban sincs örömöd.
Nem juthatsz egyről a kettőre,
mert mindig visszasüllyedsz a mélybe.
Visszahúznak gigászi karok,
rád taposnak, rajtad lábnyomok.
S ha végül depressziós leszel,
csak a te bajod, mást nem érdekel!
A törvény csak téged szabályoz,
körülfon, s hiába fuldokolsz,
ha ellene csak egyet is vétesz,
büntetésed iszonyú kemény lesz.
Jártathatod szabadon a szádat.
Ki figyel rád? Kit érdekel, amit mondasz?
Mi jó neked? - majd eldöntik mások!
Dolgod: ne érvelj és ne gondolkodj!
Hülyítenek és hülyének néznek,
analfabétának, ki semmit sem ért meg.
S hiszik, ha rázzák előtted a kolompot,
beállsz a sorba, mész, mint balga barom.
"Nektek fájni fog!" - mindig ezt mondják.
Már meg se hallod, belefásultál!
Mit neked törvény s politika,
a te sorsod nem válik jobbra soha!
Kétezer éves múltunk megmutatja,
hogy felemelkedni nem tudtunk soha.
Csak viszonylagos volt a béke-idők korszaka,
s húzzuk a nadrágszíjat időtlen-idők óta.
Gond, keserűség és szenvedés!
Neked ennyi nem elég?
Ha másra vágyol, hát megkapod,
még több elvonás lesz a jussod!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 10:45 - címkék: vers és kategóriák: Saját versek
-
még nincsenek kommentek
Reviczky Gyula: Pán halála
Alkonybíborban úszik a hajó.
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap Zefír, az arra illanó,
Hablepkét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat leng a légben:
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt színéből lángba olvad át...
Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóba'
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul:
Szűk nyaku korsók összekocódnak.
Perdül a kocka: csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok,
Szív az ajak hiblájai mézet.
"Lezbia, csókolj! éljen az élet!
Éljen a kedvnek mámora, gőze.
Éljen a vágy,mely minden időbe'
Inni mohón kéjserleget unszol.
Nincs zene, bor, lány, hol Kocitusz foly!"
S még hangosabb lesz a hajófenék.
Szitok, kurjantás repked szerteszét.
Padlóra öntik a caecubumit,
Tiberiuszt, a császárt így köszöntve.
Egy ifju pár függöny mögé buvik:
Pajkos manó íncselkedik körötte.
Mások szilaj cordaxot lejtenek,
S a gondtalan, a dévaj istenek
Láthatatlanul vegyülnek el e körbe.
És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul:
"Thamus!"...Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
"Thamus!"...No várj, nem tréfálsz meg bitang!
S fölmegyen, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyű a hullámkaréj,
A tengerből lágyan kirezgenek
A csillagok,vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétbe ér,
Etóliának partja feketél.
Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis: s már indulna vissza.
Lent kocka várja, bor s tüzes Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba'
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
"A földi hang embertől jő: ez égi.
Ki vagy? Mi kell?" - Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen:
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez ige hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudatodon kívül ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírül: "A nagy Pán halott!"
S elnémult a duhajkodó csapat.
Nem kell korty, nem ízlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére:
Magába száll, merengő, meghatott:
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -
Megindulnak a fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél: elhaló sirámot
Kínos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sírás hangzik fel, csukló, szaggatott.
De kétségb'esve túlzokogja mindet:
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
"Némán hever hétcsövü fuvolája,
Amellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva:
Nem élnek rajt a játszi istenek.
A szatirok, szilvánok és najádok
- Minden bokorban istenség lakott -
Otthagytak fát, füvet, forrást, virágot...
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Ezután a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek:
Jön a szívet fásító öntudat.
Egyhanguság, elmélkedés unalma...
Óh Thalmus, ezt jelenti jóslatod!
Megszünt az istenek pogány uralma.
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!"
Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?...
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Oh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.
És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn finom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:
"Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben , de a szívben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők bírják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelíd magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány,
Ő rendelé ezt így Golgothán.
Ő, aki jámbor, irgalmas, szelíd
S elvette a világnak bűneit."
És ím kelet felől, ahol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 8:52 - címkék: vers és kategóriák: Reviczky Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Vajda János: Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végzet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom:
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más:
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad:
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket:
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elveszett,
Az el nem nyert édes fájdalma van.
Igy ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 8:12 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Komjáthy Jenő: Diadalének
Legyőztem az átkot,
Kivívtam a pálmát,
Az istenörömnek
Örök tüze jár át.
Legyőztem az ádáz,
Az irigy erőket,
Ur vagyok a sorson,
Nem rettegem őket.
Ur vagyok a lángon,
Ur vagyok a vészen,
Az égi hatalmat
Kiküzdve merészen.
Itt állok az élet
Napfényteli halmán,
Ur vagyok a lelkek
Roppant birodalmán.
És járok az élet
Nagy, légi mezőin,
Szabadok a lelkek
Én hű követőim.
Fölszállok az égig,
Fölszállok a napba,
Megfürdik a lelkem
Bíborsugarakba'.
Ur vagyok az időn,
Ur vagyok a téren,
Lelkemmel a mindent
Már játszva elérem.
Kivívtam az üdvöt,
Legyőztem az ármányt,
Az eszmegyönyörnek
Örök tüze jár át.
Óh jertek utánam
Ti fénykeresőek,
Már látom az égi,
A büszke tetőket!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 8:03 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Komjáthy Jenő: A homályból
Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém:
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.
Míg más napok ragyogtak egyre
s imádta őket mind a nép:
Addig szívem' nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.
Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék:
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyű, tiszta lég.
Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.
De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.
Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.
Rohanj lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összességbe,
Hova minden világ rohan!
Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!
Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szívén:
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szívébe én.
Óh jőjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!
Szívembe' hordom én a lángot,
Szívembe' hordom a napot:
Óh, gyújtsatok rokon világot!
Én látok: ti is lássatok!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 7:50 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
2 komment
Szalai Borbála: Kakaskodók
Volt egyszer két
kis kakas,
fényes tollú
tarajas.
Hát mit lát a
két kakas:
szemétdombon
tarka kas,
ütött-kopott
ócska kas.
Kié legyen
a lyukas,
szeméten lelt
tarka kas?
Hajba kap a
két kakas,
mind a kettő
rém nyakas...
Kakaskodnak, kakaskodnak -
repülnek a fényes tollak...
Hanem az a
tarka kas-
egyikük sem
tar kakas!...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 7:38 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: A csacsi
Nőtt a csacsi, növekedett,
nagy csacsivá cseperedett...
Azt mondja az apukája:
- Beíratlak iskolába.
Tanulj , fiam, okosodjál,
buta szamár ne maradjál!...
Így került az első bé-be
csacsicsalád csemetéje.
Vettek neki könyvet, irkát,
kalamárist, tollat, tintát,
hátitáskát, szépet, nagyot -
s abba mindent belerakott.
Reggelenként útnak eredt
a nagy fülű csacsigyerek.
Sietett, hogy idejében
ott legyen az első bé-ben.
Gondtalanul nyargalászva
ment a csacsink az iskolába.
Hátán vitte tudományát:
a hatalmas, teli táskát -
mert fülesünk úgy gondolta,
a tudományt abban hordja. -
Teltek-múltak napok, hetek,
minden kicsi elsős gyerek
megtanulta a betűket -
fújta, mint az egyszeregyet...
A csacsi meg - minden este
könyvét feje alá tette:
azt hitte, a tudománya
így vándorol buksijába...
Tanulni biz nem volt kedve!
Sose tudta, mi a lecke!
Ült, csak ült a szamárpadban,
kalimpált a füle nagyban.
Hiába járt első bé-be -
semmi se ment a fejébe!
- Iá! Iá! - ennyit tudott...
Az év végén meg is bukott...
Csacsicsalád fiacskája
az első bé-t kétszer járta!
Tudomány rá így sem ragadt...
Bizony, jó nagy szamár maradt!...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 7:24 - címkék: mese, verses és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Szitatánc
Tele van a
szita liszttel,
szitatáncát járja:
illeg-billeg
jobbra-balra,
derekát riszálja...
Táncát járva
meg se látja,
hogy a lisztje
hullva hull...
Talán bizony
elfeledte,
hogy hát csupa
lyuk alul?!...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 7:21 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Mindvégig
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál:
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.
Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért:
Hát nincs örömed, hát
Nics bánat, amit rád
Balsors keze mért?...
Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt:
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derűs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.
S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más:
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
Tárgy künn s tenmagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív:
S új eszme ha pezsdűl,
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 7:10 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Epilogus
Az életet már megjártam
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam:
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely:
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe',
S hány reményem hagyott cserbe'!...
Az életet már megjártam:
Mit szívembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom:
Benne én s kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak:
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már nyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 6:52 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Arany János: Az örök zsidó
Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd...
Tovább! tovább!
Az út, hová talpam nyomul,
Süllyed, ropog, átvékonyul:
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
Tovább! tovább!
Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő:
Új léptem új kígyón tapod:
Gyűlölöm a mát s a holnapot...
Tovább! Tovább!
Éhes vagyok: ennem iszony:
Láng az ital midőn iszom:
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megöl szivembe kés...
Tovább! tovább!
S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak:
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu...
Tovább! tovább!
Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
Tovább! tovább!
Oh, mily tömeg! s én egyedűl,
Útam habár közé vegyűl:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rámcsapott...
Tovább! tovább!
Az üstökös meg' visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!
Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
Tovább! tovább!
Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad:
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
Tovább! tovább!
Szegény zsidó...Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen,
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 31. 6:24 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Mi a legfeketébb?
Fekete a feketebors,
meg a dinnyemag...
Kerti madárijesztőkön
ilyen a kalap.
Fekete a szarka farka,
harcsa bajusza.
Feketével van csíkozva
zebrán a ruha.
Fekete a fecske frakkja,
tücsök öltönye,
éppen ilyen pulikutyám
gyapjas ködmöne.
Fekete a feketeszén,
kürtő belseje...
Csoda, hogy a kéményseprő
koromfekete?
No, azért a holló nála
sokkal feketébb...
De a legfeketébb:
éjjel a sötét!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 19:47 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Volt egyszer egy kicsi manó
Volt egyszer egy kicsi manó:
huncutkodó,
gonoszkodó.
Ez a pöttöm kópé törpe
fejét törte,
egyre törte,
hogy valamit kitaláljon,
s mindenáron
bajt csináljon...
Történt, hogy egy verset talált...
Nos, ha talált,
hát mit csinált?
Sorait mind széjjelszedte,
átrendezte,
megkeverte!
S a versnek, hogy felforgatta -
a "Hazug vers"
címet adta!...
Szavamat, hogy elhiggyétek,
figyeljétek
versikémet:
H a z u g v e r s
Lovat patkol
a szakács,
gombócot főz
a kovács.
Minden törpe
égig ér,
sz óriás
zsebbe fér.
Me-e -mondja
a medve,
dirmeg-dörmög
a kecske.
Bajsza van a
madárnak,
szárnya meg a
cicának.
Tavi béka
turbékol,
a vadgalamb
kuruttyol.
Szobát fest a
kéményseprő,
kürtőt kotor
szobafestő.
Az egész vers
hazugság,
nincsen benne
igazság!...
Ezt csinálta az az apró,
gonoszkodó,
huncut manó...
Mit tegyünk most? Nem is tudom...
Legjobb lesz, ha
rátok bízom!...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 19:37 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: A zsiráf
Kíváncsi lett a zsiráf:
- Meddig érhet a világ?
Hol a széle?
Hol a vége?
Bizony, bizony,
tudni kéne!
Ez furdalta oldalát,
s törte zsiráf-buksiját:
hogy csinálja,
mint csinálja,
hogy a világ
szélét lássa.
Kapta magát, kapta hát,
s kinyújtotta a nyakát:
nyújtogatta,
húzogatta
kíváncsian
jó magasba...
Biz a nyaka úgy maradt!...
Kesereg is amiatt,
hogy megjárta,
s mindhiába:
világ szélét
úgyse látta...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 19:32 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (részlet)
VISZIK A KIS VERONIKÁT
Özvegy tanítóné halt meg Halápon.
Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még, mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyermeke. A libának még legfeljebb két hetet kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be az a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt meg, de a gyerekre későn. Annak meg sem kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát, (Istenem, micsoda szép hangja volt annak!) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.
Jó, becsületes asszony volt - de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem, hogy itt hagyja.
Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.
Hiszen, uramfia, egy nagy káplán fiúk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmecbányai és besztercei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.
Ím, most mikor már egy kicsit segíthette volna a pap fia, kellett meghalnia a kántornénak.
De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentációval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községnek), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségekre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd maradt, de minthogy kukorica nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélegzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval menekedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higgyétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon ezekre talán éppúgy, mint a királyokra és a hercegekre.
Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas - de bíró uram sem csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál, s a tizedes vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.
- És meddig fog ez így tartani, bíró uram? - kérdezték a tanácsbeliek aggódva.
- Míg nem méltóztatom másképp intézkedni - felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a dolog vagy tíz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uraimék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat (merthogy azt mondják, arrafelé még nem olyan okosak a zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
- No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
- Dehogy esik arra, dehogy! - ellenveték ezek.
- Arra kell esnie, punktum! - döntötte el a bíró.
Szabódtak, okoskodtak őkelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az útón, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat, és abba a Veronkát meg a libát, mert az , mint örökség, vele jár. A felsővég fehérnépei pogácsát, marcifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba, és teleraktak egy szeredást aszalt körtével, szilvával, és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyermeket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta nagy mosolygással, hogy a cocók megindulnak, és ő nem mozdul egy zsák tetejéről a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek.
Norvég népmese: Hat bolond meg a légy
Hat félnótás legény együtt indult vándorútra. Találtak egy ezüsttojást, gondolták, annak az árából úri lakomát csapnak. Vettek egy malacot, levágták, megsütötték, de akkor eszükbe jutott, hogyha már urasan ebédelnek, hát fogpiszkáló is kell. Letakarták a pecsenyét egy szitával, és elmentek együtt a boltba, fogpiszkálóért.
Közben míg odajártak, a falubeli suhancok felfedezték a malacpecsenyét, megették, a csontokat szépen halomba rakták, aztán letakarták a szitával. Mire a hat bolondos legény visszajött a fogpiszkálóval, a szita alatt nem volt más, mint egy rakás lerágott csont és a rakás tetején egy nagy légy.
- No - mondja a legöregebb legény -, akkor ez a légy ette meg az ebédünket. Gyertek, pereljük be a tolvajlásért!
Mennek a bíróhoz, előadják a panaszt. A bíró igazat ad nekik.
- Úgy van, barátaim, a legyet elítélem. Ahol előtaláljátok, csapjátok agyon.
Abban a pillanatban az egyik legény nagyot üt a bíró fejére, de akkorát, hogy az lefordul a székről. Mikor végre feltápászkodik, rájuk förmed: - Ilyen-olyan adta, csavargó népsége, hogy mertetek rám kezet emelni?! No, ezért meglakoltok, a legsötétebb tömlöcbe veletek!
- De hiszen kegyelmed mondta éppen az imént, hogy ahol előtaláljuk, csapjuk agyon azt a tolvaj legyet! - mondta erre a legény, amelyik fejbúbon vágta. - Ott ült kegyelmed fején, hát rácsaptam.
A bíró - mit tehetett? - eleresztette őket. De még sokáig tapogatta a feje búbját.
Hazugságnak nem kicsi, bolond, aki elhiszi!
Átdolgozta: Beke Margit
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 14:17 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
Lionello Fiumi: Nagyon halk és regényes ábránd
A juniusi éjen,
hogy a késői árnyak
a közkertekbe mélyen
csak néha-néha jártak,
a levegőt a szellő
lágy tolluval legyezte
a nyomát illat-lehellő
hullámfodor jegyezte.
Kis fények messze-messze,
csak egy bár, tul az ében-
fákon, a feketében
villámlott tündökölve,
mint rózsaszín öbölke
s lámpák néztek ki nikkel
és kristály szemeikkel.
Mentem tovább a zöldbe
s pár pont lett, sárga pikkely,
mély vízalatti béke,
nyugodt, fekete béke.
De fönn kinyílt a csillag
egy uj és égi kerten,
sok miriád kavicsmag,
aranyporral keverten.
S végül, mikor csikordult
cipője a fövenyből
és vélem szembe fordult
a rég várt, drága kis nő
egy vén, mohos fa mellől,
nem tudtam, honnan is jő:
a földről vagy a mennyből.
Forrás: Pesti Hírlap 1932 /számomra ismeretlen fordító/
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 12:39 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Bertold Brecht: A lila rém
Gyermekkorunk derengő,
bárányfelhős egén,
a fák közt megjelent ő,
a Rém, a lila Rém.
Kuksolt az istenadta,
semmit sem érzett,
galambját simogatta,
lustán sütkérezett.
Mert ő az, aki vért szí
s elvesz mindent azért,
mások sebét nem érzi,
csak hörpöli a vért.
Ha véred itta egyszer,
a kedved elenyész,
s ha künn a sárba fekszel,
többé feléd se néz.
Arcodba pök röhögve,
aztán reád mered,
s te rabja vagy örökre,
ha rebben a szemed.
Téged les este folyvást
az ablakvánkoson
s mihelyt lát egy mosolygást,
sértődve eloson.
Ha nincs is oka, rína,
s alig nevetsz kicsit,
száján az okarina
halotti dalt visít.
Kék égbe, mint kísértet,
leng szörnyű szelleme,
mert gúnyolódva sérted,
vétkeztél ellene.
Koporsód mellett ő ül
vidáman és henyén,
s lázadra szemfedőül
borul a lila Rém.
Forrás: Pesti Hírlap 1932 / számomra ismeretlen fordító/
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 12:18 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Gyökössy Endre: Csodák csodája, ember
Lassanként a semmi-kis ember is csodává szépül.
Hová jutottam el a nádkerítések tövébül?
Az iskola igyekvő útjain szaporán járva:
kis csizmám sűrűn beléragadt a szeghalmi sárba.
Kőolajjal kormoló, bűzlő, vaksi lámpa mellett
rajzolgatni szép, vidámarcú betűket kellett.
A Gáton mezítláb játszadoztam a nyári porban
s a Berettyóban anyaszűz-meztelen lubickoltam.
Kórószigeti nagyapámhoz kivágtam gyalog.
Ujjongó voltam, ha a szekerező magyarok
rámszóltak aranycsengős szájjal: - Ugorj fel, fiam,
az a puszta ilyen pöttöm legénynek messzi van.
S a Villám vagy a Fecske kocogása már nekem
röpülés volt a lőcsös-gőgös paraszt-szekeren.
És nagyapám fütyülő cséplőgépje a tanyán
csodák csodája. Nem is ember csinálta talán.
Apró fiúcska hova lettél? Hiába kereslek?
Fekete fejem az ötven év havától deres lett.
De villany mellett írom a verset az éji csöndben.
Majd Párizs, vagy Róma muzsikája szobámba röppen,
csak egy kis karocskát billentek jobbra rádiómon.
S munkába reggel a Fényes Város ölén sodródom.
Fiam már magát útján kis gépkocsijára bízza,
én is repülőgépen szállhatok falumba vissza.
Ha beteg vagyok: csontomig átvilágítanak
a bacillus-fészket kutató Röntgen-sugarak.
Túllátok a még csak tegnap- ismert csillagokon,
nő a világ: szaporodik az új föld, új rokon.
Nincs távolság. És nem marad megoldatlan Titok,
új műszerrel holnap a Rejtelmekbe benyitok,
Ha még van!...Az Élet s a Halál titka rámmered...
Csodák csodája, ember, azt soha meg se ismered!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 11:44 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Zsolt Béla: Végy példát a vadásztól
Jéggé se fagynak, gyönggyé se merednek
A könnyeid: ne sírj és ne apaszd
Égő vizét világító szemednek!
Légy szótlan s hogyha szólsz: soha panaszt
Ne nyögjön szádon rossz szíved, az asszony:
Légy néma, zord, mint télen a paraszt.
Izmod se sorvaszd untalan, pihegve,
Ne bújj a nőhöz: hadd, hogy megsirasson,
Mert más képet is zártál a szívedbe!
Nem könny, nem szó, nem gyenge, locska asszony
A pajzsod s a fegyvered! Vigyázz, ha játszol,
S vigyázz, ha álmodsz: nincs , aki virrasszon!
Légy éber és végy példát a vadásztól,
Ki kőszoborként, sohasem alélva
Egy helyben áll, s ha eltéveszti százszor:
Ezredszer újra tör a régi célra!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 11:14 - címkék: vers és kategóriák: Kategória nélküli versek
-
még nincsenek kommentek
Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya vagyis A dámák diadalma a Fársángon (részletek)
Első könyv
Énekelem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carnevál s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Oly lármát, zendűlést, viadalt beszélek,
Amilyet nem láttam, miólta csak élek,
Amilyet nem említ semmi istória,
Meg nem merné tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. -
Hát férhet íly harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -
Fársángi jó borral habzó butellia!
Melytől a múzsákban gyúl a fantázia.
Te töltsd bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal. (...)
Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat,
Mely ennyire borzaszt minden érző-inat?
Mi harmóniátlan lárma jőn fülembe,
Mintha nyolc kutyafi zúgna egy verembe,
Vagy mint elfőtt kása poffangana? -
Ahá!...itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szentgelléri borsot, vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon:
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem olthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölő-fát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajkait kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, írhával bévont rakoncára.
Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek,
Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
Amely alatt fonnyadt egész ősszel a télben:
Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közé teszik.
Egyszóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, akinek kén litániázni,
Itt mér a fársángolók között botorkázni. -
Mellette, aki ül, az öreg Orsolya,
Biz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival különb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál. (...)
Második könyv
(...) A szegény Dorottya nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Eris hát tündéres erejét felvevé
S magát egy gömbölyű kis formába tevé:
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. -
Ah! vígyázz, kisasszony, most vígyázz ám nagyon
Ím, a tányérodon, méreg s veszély vagyon.
Ne higyj minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgysem vagy már gyermek: vígyázz jól magadra.
Mit tészek! - Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondtalan öreg s nagyon mohón eszi.
Megeszi -megette! - megvan! - már hiába!
Eris kívánt célra jutott szándékába.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melanchólia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja űlő helyén.
Eris összejárja belől minden tagját,
Szívére, májára kiönté maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a hiszterikának. (...)
Harmadik könyv
(...) Opor, hogy már végét vesse a csatának,
Egy új stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen,
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemközt állván, így szólt felséges orcával:
"Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!
Kiket bennünk ural minden érzékenység,
Kik bírván szívünket a természet jussán,
Törvényt szabtok nekünk szépségtek trónussán,
Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?
Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek.
Tudjuk, miért vagytok haragban erátunk:
Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
Nohát ezen vétkünk jóvátételére
Én, mint a fársángi tábor fővezére,
Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni:
S tudom, vitézim is mind így fognak tenni -
De én annak adom cserébe szívemet,
Aki legelőször megcsókol engemet."
Édes kotlós anyjok egy kotyogására
Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:
Minden kisasszonyok akként tódulának
Legelső csókjára Opor orcájának. -
Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra:
Isten hozzád, jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát:
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A hátúlsók visszahúzták az elsőket:
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.
Tört a pohár, palack, tányér, tárca csörgött:
Ugattak a pudlik: ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a vén-lantok is.
Sem hadnagy, sem svadrom, sem rend. Sőt magok is
A dívánt emelő szűzek elfutának,
S keze, lába kitört marsal Dorottyának. (...)
Negyedik könyv
(...) Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind harminckét fogai,
Felderűlt ajkán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja tündöklő bársonnyá barnúla:
Szíve benn repesett, teste megújúla:
Egyszóval belőle - csudáltam magam is -
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták volna ki.
De már a lángok is éppen látszanának,
Melyeket az égi lovak fúvallának:
Szikrázott a napnak rúdja a főld felett,
Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet.
Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte:
Fel is kerekedvén hattyú-hintajába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. -
De Ámor, a szép fény s illat közepéből,
Kiválasztván egypár nyilat tegezéből,
Ráteszi keményen elhúzott íjjára -
S ellövi Oporra s a szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott:
Levágatta tulkát s hívatta a papot.
Butélia: borospalack
Ennius: római költő
Mamszel: hajadon, kisasszony
Hymen: a házasság istene
Kráfli: fánk
Citére: Venus istennő
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:52 - címkék: eposz, komikus és kategóriák: Elbeszélő költemény
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Az a huncut napsugár
Udvarunkat hódunnával
takargatta be a tél.
Házunkra is sapka került,
meleg kucsma hófehér.
Duzzadt, dagadt, nőtt a sapka,
vastagon hullt rá a hó,
kucsmájában a mi házunk
olyan lett, mint Télapó...
Nézegeti, nézegeti
házunkat a napsugár:
- Nem igazi Télapó így,
nincsen rajta nagy szakáll! -
Gondol egyet, s háztetőnkre
jó melegen sütni kezd:
kucsma alól víz patakzik,
ellepi a házereszt...
Addig sütött, addig tűzött
az a huncut napsugár,
míg a hosszú jégcsapokból
elkészült a dús szakáll...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:32 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: A hóember sétabotja
Recseg a hó,
csikorog,
mégis nevet,
vigyorog
a nagy orrú,
pocakos,
ütött-kopott
kalapos
hóember.
Nagy bekecse
földig ér,
hóna alatt
seprűnyél -
büszke is rá
a pohos,
lyukas fazék
kalapos
hóember.
Néha metsző
szél oson
kalapjába
száz likon,
s kalpagját bár
tépdesi -
vigyorogva eltűri
a hóember.
Ha jönnek a
kuvaszok,
s egyik-másik
rámorog -
jót kacag a
vén pohos,
horpadt fazék
kalapos
hóember.
Ám az égre
kandikál,
ha ragyog a
napsugár...
Nem vigyorog,
nem nevet,
rosszat sejtve
megremeg
a hóember.
Végét járja
tán a tél?...
Jó, hogy itt a
seprűnyél:
ez lesz majd a
sétabot,
ha egy éjjel
eltotyog
a hóember.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:24 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: A picinyke fenyőfácska
Van nekünk egy pici fenyőnk,
vállamig sem ér.
Télen-nyáron, mindig hamvas,
ezüstös fehér.
Ágai közt nincsen fészek,
nem lakik madár,
bogarászni két kis cinke
mégis oda jár.
Az ám, csakhogy ma reggelre
leesett a hó,
fenyőfánkat befedte a
vastag takaró.
Hófehérbe bugyolálta
gyönge gallyait...
Hogy leljen most a két cinke
rajtuk valamit?!
Sebaj! Nálam a cinkepár
éhen nem marad!
Akad itthon sajthulladék,
szalonnadarab...
Cérnaszálon fenyőfánkra
felaggatom én,
feldíszítve áll majd a fa
kertünk közepén.
Így lesz hát a kicsi fából
madáretető,
s egyúttal a cinkepárnak
újévi fenyő!...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:17 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Újévi kívánság
Tiktakolva
jár az óra -
pergeti a perceket,
mutatója
nesztelenül
éjfél felé lépeget.
Útra készen
áll az óév:
vállra vette batyuját,
szolgálatát
hamarosan
új esztendő veszi át...
Tizenkettőt
üt az óra -
s a várt vendég beköszön:
fenyőfákon
gyertyák gyúlnak -
minden csupa fényözön...
Hozzon ez az
új esztendő
mindenkinek örömet,
békességben,
boldogságban
nőjenek a gyerekek!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:12 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Levél Télapónak
Kedves öreg
Télapó!
Azért írok levelet,
úgy kéne egy
hintaló,
hozzál nekem, ha lehet.
És még hozzál
vonatot,
autót, labdát, furulyát,
fenyőt is egy
jó nagyot
meg egy élő kiskutyát!
Tisztelettel:
Kiss Balázs
nagycsoportos
óvodás.
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:09 - címkék: vers és kategóriák: Karácsonyi versek
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Bőkezű volt Télapó!
A sok gépnek most van ám csak
melege!
Valóságos hegyet tol a
hóeke...
Mert az idén bőkezű volt
Télapó:
nagy zsákjából csak úgy zúdult,
dőlt a hó!
Hol szerzett ily töméntelen
sok havat?
Azt is szórta, ami tavaly
megmaradt?...
Essen a hó! Essen, ahogy
belefér!
Az se baj, ha olyan lesz, hogy
térdig ér!
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 7:00 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Fehér lett minden
Ma reggelre minden
vakító fehér lett,
udvarunk is
vastag, fehér
paplan alatt ébredt.
Nem látszik a padka,
sem a kutya óla,
kert végén a
szemétdomb is
nyakig bújt a hóba.
Fehérek az utcák,
kanyargó ösvények,
rajtuk még a
csizmanyomok,
azok is fehérek...
Csak egy öreg csóka,
ott a kerítésen,
gunnyaszt, akár
vén anyóka,
talpig feketében...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 6:55 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Szalai Borbála: Verebek
Gesztenyefa tetejét
ellepte vagy száz veréb:
csiripelnek ,
hangoskodnak,
éktelen nagy
lármát csapnak.
Nini! Jön egy fedett autó!
Kinyílik az üzletajtó:
hordják a friss
kenyeret -
néhány morzsa
lepereg...
Erre vártak
a gesztenyén
hangoskodó
verebek...
írta: jazsoli5, 2009. márc. 30. 6:51 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
