2008. december
Vidor Miklós: Mi van a kemencében?
oha úgy jól nem lakhatott volna Tóni bácsi, mint a szomszéd Lili lakodalmán! Aztán mégis éhen maradt. Pedig ha valaki élt-halt a hasáért, hát Tóni bácsi volt az. Egy jó tányér pörköltért elhajtott volna egy csigát gyalog a felvégről az alvégre.
A lakodalomra meg már jó előre fente a fogát. Nem is fukarkodtak ott semmivel. Egyik tál a másikat szorította le az asztalról, s a fölszolgáló asszonyok még egyre sürögtek-forogtak. Ahogy elébe került a hasas levesestál, neki is látott Tóni bácsi istenigazából.
A vendégek körülülték az asztalt, a tarka tálakon járt mindenkinek a tekintete. Ügyet sem vetettek a menyasszony kisöccsére, a szurokszemű Palkóra, amint ott lábatlankodik a hátuk mögött, s hol itt, hol ott áll meg bámészkodni. Tóni bácsi még a szót is sajnálta a mellette ülőtől, mikor evésre használhatta a száját, nemhogy hátrafordult volna.
Alig a harmadik kanálnál tartott, amikor a menyasszony kisöccse, a szurokszemű Palkó, a füléhez hajolt, s rejtelmesen, suttogva megszólalt:
- Tóni bácsi, ha tudná, mi van a kemencében!
Még a leves is a nyeldeklőjén akadt erre az öreg nagyehetőnek. De mire odakapta volna a fejét, a gyerek már elillant. Elgondolkozva eresztette vissza a kanalát a levesbe. Igazat beszélhet ez a Palkó! Bolond lesz tán híg lével telitölteni a hasát, mikor a java még csak ezután következik!
Egyet-kettőt kanalazott még az illendőség kedvéért, aztán hadd vigyék előle a félig kimert tányért. Jött is már a sült csirke. Tüstént kiszemelt egy ropogós piros combot, hogy beleszúrja a villáját, de Palkó megint a háta mögött termett:
- Tóni bácsi, ha tudná, mi van a kemencében!
Az ám! Jó lesz tartogatni a helyet a legfinomabb falatnak - hökkentette vissza Tóni bácsit a figyelmeztetés, s megelégedett egy soványka fél csirkemellel.
Körülötte egyik-másik koma már a nadrágszíját eresztette ki egy lyukkal, ő még alig-alig kóstolgatott. Még meg is jegyezte valaki mosolyogva:
- Elrontotta tán a gyomrát, Tóni bácsi?
De ő csak a fejét ingatta bölcsen. Mikor ti már szuszogni se bírtok, én befalom egymagam a főfogást. Mert azt hagyják a végére! Addig őrzik a kemencében, ki ne hűljön.
Így vonult el Tóni bácsi előtt sorra a paprikás, a töltött káposzta, a pulykasült, a rántott borjú, alig-alig hogy megpiszkálta őket. S ha valamelyiknél mégis tétovázott volna egy szemvillanásnyit, tüstént odaugrott mögé a Palkó gyerek, s belesustorogta a fülébe:
- Hátha még azt tudná, Tóni bácsi, mi van a kemencében!
El nem gondolhatta, mit tartogathatnak, de valami fölséges, mennyei eledel kell legyen, annyi biztos! Talán kürtőskalács, vagy tejföllel nyakonöntött tűzdelt sonka lesz-e a csodaétel, de az is lehet, hogy valami olyat talált ki a háziasszony, amit még soha életében nem kóstolt! Hát, csak böjtölt szorgalmasan az ingerlő pecsenyeillat felhőjében, leste a javát.
Aztán egyszer csak üres kézzel jelentek meg a fürge lányok, s kezdték elszedni a tányérokat, de még az asztalkendőt is húzkodták a vendégek elől. A vak is láthatta: itt bizony vége az ebédnek!
Tóni bácsi elkapta az asztal mögött sündörgő Palkót a gallérjánál:
- Hát mi van abban a kemencében, te!
A gyereknek fülig húzódott a szája örömében, hogy végre valaki akadt, akinek eldicsekedheti:
- Nem tudja, Tóni bácsi? Az éjjel kilencet kölykedzett a macskánk, a kemencében tartjuk mind a kilenc kicsit!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 23:49 - címkék: elbeszélés és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
Norvég népmese: Mikor az ember volt a gazdasszony
olt egyszer egy ember, aki örökösen zsémbelt, veszekedett a feleségével, hogy "ezt se jól csinálod, azt se jól csinálod, még a házat se tudod ellátni rendesen, amíg én a réten vesződök kora reggeltől alkonyatig."
- Tudod mit, édes uram? - mondja neki egyszer az asszony. - Holnap majd én megyek kaszálni, te meg lásd el a házat, talán igazán jobban értesz hozzá.
Ebben maradtak. Másnap az asszony fogta a kaszát, és elment a rétre, az ember meg nekilátott a házimunkának.
" Az első, hogy friss vajunk legyen" - gondolta, és teleöntötte a köpülőt tejfellel, köpülni kezdett. Munka közben megszomjazott, hát lement a pincébe, csapra verte a söröshordót. Egyszer csak hallja, hogy a malac futkos odafent a konyhában.
"Hű az áldóját, ez még feltalálja borítani a köpülőt!"- villant az agyába.
Felszaladt a lépcsőn, betaszítja a konyhaajtót, hát a malac vígan nyalogatja a földről a tejfelt, a köpülő meg felborítva odább a sarokban.
- No, ezért meglakolsz! - förmedt a malacra, de az kiszaladt az udvarra.
Az ember lohol utána, kergeti körbe-körbe. Akkor veszi észre, hogy a kezében szorongatja a hordó csapját.
"Hű, a teremburáját! Azóta tán ki is folyt a sör!"- bosszankodik magában.
Ugrik a pinceajtóhoz, majdhogy le nem gurul a lépcsőn, úgy siet, de bizony a hordó már üres, a sör kifolyt az utolsó cseppig.
"Még jó, hogy a bödönben maradt egy kevés tejfel!" - gondolja. Újra hozzáfog a köpüléshez, de most megint eszébe jut valami: a tehénnek még se inni, se enni nem adott. Fogja a vedret, hogy megtöltse a kútnál, de a köpülőt nem meri otthagyni, ezért a hátára kötözi. ( Gondolatban megveregeti a vállát, hogy ezt ilyen okosan kitalálta.)
Ám ahogy a kút fölé hajol, a tejföl a nyakába folyik meg a fejére.
- Még csak ez kellett nekem! - mérgelődik az ember, majdhogy szét nem veti a méreg.
Közben dél lett. Az asszony szorgalmasan dolgozott a réten, és alaposan megizzadt, megéhezett.
"Hol marad ilyen sokáig az ura a kisebéddel?" - tépelődik. Ő már ilyenkor rég kivitte neki mindennap az ételt-italt a rétre. Elunja a várakozást, és hazaballag.
Ahogy belép az udvarra, meglátja az urát: csupa tejfel a haja, szakálla, inge, nadrágja, az üres köpülő meg a hátára kötözve. Nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem látná.
Bemegy a konyhába, megrakja a tüzet, felteszi a fazék vizet a kásának, kisepri a szobát, megteríti az asztalt, aztán ellátja az állatokat.
Attól fogva az embert mintha kicserélték volna. Nem zsémbel, nem veszekszik, mikor hazajön. Dicséri a feleségét, hogy milyen rend van a házban. Minden jól van úgy, ahogy csinálja, csak eszébe ne jusson még egyszer őrá bízni a házi munkát.
Átdolgozta: Beke Margit
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 22:59 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
2 komment
Móricz Zsigmond: Virtus
agyogó villanyfényben ültek. Már éjfélre járt az idő, s az urak elvesztették a fejüket. A Hortobágy szele zúgott odakint, a halastavakat verte, melyek kilométerekre suhogtak az igazgatói emeletes ház mögött, s az urak a parasztvirtusról beszéltek.
- A Hortobágy nem a régi - mondta az ügyvéd, s vérbe borult a szeme. - Soha olyan csalódás nem ért, mint mikor diákkoromban elolvastam Jókai Sárga rózsáját, s kijöttem utána a Hortobágyra.
- Azt nem szabad, Jókai után nem szabad a Hortobágyra menni - mondta a mátai biztos fia -, romantika után a valóság.
- Taknyos lovak - kiáltotta az ügyvéd -, kócmadzagok, feltört bőrű pókos lovak, légy lepte a sebet a marján, és csikósok, nem is illik rájuk ez a név, csikós. Ennek a szónak muzsikája, ereje van, a régi idők, a Szigligeti-féle igazi népszínművek patinája van rajta. Bandi bojtár: féktelen erő és durva külső alatt lovagi lélek...ezek a csikósok? Akik itt vannak a Hortobágyon?...Ezek mezőgazdasági napszámosok, akik éppen úgy hordhatnák a téglát a budapesti építkezésnél, mint ahogy most véletlenül a pusztán szolgálnak. Lerí a fejükről a pásztorkalap, s a kezükbe nem illik a karikás...
- Nono - mondta csendesen az öreg állatorvos, aki idősebb ember módjára ragaszkodott a maga világnézetéhez, s harminc év óta nem is változott szemében a világ.
- Százezer koronát teszek le, ha földhöz nem vágom a legelső csikóst, aki szembe jön - mondta az ügyvéd, s karját megfeszítette.
Büszkén nézett körül, s érezte az izmaiban lüktetni az ezüstérmeit, miket mint atléta nyert tíz-tizenkét évvel ezelőtt.
- Hát akadhat olyan, akit odavágsz - mondta az állatorvos csöndesen, szivarja mellől -, de akad olyan tíz, aki odavág.
- Gyerünk a hortobágyi csárdába! - kiáltotta az ügyvéd, s felállott. - Én is magyar ember vagyok, bennem is van vér. Be fogunk menni a csárdába, az asztalra ütök s azt mondom: no, legények, ki áll ki velem?
Furcsa volt s jellemző ez az éjféli virtus a Hortobágy kellős közepén. Mintha a levegő, az ősi szél ébresztette volna fel, mindenki megértette, az asszonyok is hangosan s csiklandozva nevettek: ez a magyar vér játéka, ez a délibáb.
A pesti ügyvéd kivette az új százezer koronását, s a háziasszony kezébe tette:
- Nagyságos asszonyom, csókolom a kegyes kis kezeit, gyüjjön velünk. Legyen a mi tornatündérünk! Adja maga ki a jutalmat.
A háziasszony sem tiltakozott ellene, bármilyen ellentétben volt is is a villanycsillár éles fehér fényével e sötét szenvedély, amely cél és ok nélkül lobogott fel az urakban.
Kocsiba ültek, s a szél irányában elrobogtak a hortobágyi csárda felé. Átrohantak a Hortobágy hídján, amely a sötétben óriás és komor volt, sivár, dísztelen, tömör alkotmány, jól illett a mozdulatlan, végtelen pusztához két izmos, rideg oszlopfőjével, amely olyan barbár, mintha az ázsiai pusztákon állana.
A boltíves nagy tornácokról még valóban gyenge lámpafény világított.
Megállottak, bementek.
Bent a nagy ivó olyan volt, mint ezelőtt hetven esztendővel, mikor Petőfi erre járt, s egy pohár rossz bor mellett búsult.
Jobbról a kármentő előtt kis kerek asztalnál két csöndes pásztorember üldögélt a "spriccelt" mellett.
Az ügyvéd hevesen, izgatottan lépett az asztalukhoz:
- Urak - mondta, s akkor vette észre, hogy egész úton úgy készült rá, hogy: "no, legények!"...- hát urak, van-e még virtus a hortobágyi csárdában?
A pásztorok hátrább ültek, nem feleltek, lassan nézdelték az úri társaságot. Csupa idegenbéli volt, mert a mátai biztos úr fián kívül nem volt jelen szemükben ismert arc.
- Úgy gondolom - folytatta az ügyvéd -, van-e kedvük birkózni?
A pásztorok még mindig nem szóltak, ellenségesen, megzavart állatok módjára vártak.
- Százezer korona jutalom. Százezer koronát tűzök ki jutalmul - kiáltotta egyre erősebben az ügyvéd -, ha földhöz vág engem valaki.
- Magát? - szólt az egyik pásztor.
- Engem!
- A más! - mondta a pásztor, s elmosolyodott.
Az ügyvéd kicsit belevörösödött, ez a nyugalom, ez a mozdulatlan világ s másfelől az idegesen felhajszolt idegek, saját társaságának izzó jelenléte.
Kör támadt, a hölgyek hátra húzódtak a kemence felé, önkéntelenül, védőhelyet keresve.
- Hát ha az úrnak jobb dóga nincs a százezer koronájával - mondta a pásztor -, én odavágom érte.
- No majd meglássuk! - mondja az ügyvéd. - Csakhogy akkor jó lesz bevágni egy-két decit abból a szíverősítőből.
A pásztor nem szólt, de leeresztette magáról a szűrt s kezdte kigombolni a kabátját.
- Csak azír - mondta magyarázkodva -, mert ha elszakad az a kacat, százezer koronáír még meg se igen fótozzák.
Az ügyvéd is lerakta a kabátját, mellényét s egy szál ingben állott egymással szembe a két ember.
A csapláros bort rakott elő, s mind a ketten ittak egy jót.
Ivás közben nézték egymást.
Az ügyvéd megbecsülte ellenfelét. Sovány, nagy csontos ember volt, nagy öklei voltak, nagy fekete öklök, mintha vékony nyélen kalapácsok volnának, csodálatosképpen folyton ezeket az öklöket kellett néznie, kidagadt nagy bütykök voltak az ujjakon s terpedt nagy kézfej, aránytalanok, lófékező, pányvavető nagy horgas markok.
Egy pillanatra már meg is bánta az egészet, torkán érezte ezeket a szörnyű ujjakat.
A pásztor is rámeredt s végigmustrálta az urat. Nagy, kövér embernek látta, puha húsú nagy testnek. Ő maga nem evett egyebet egy kis kenyérnél s tarhónál, azért is jött be estére a csárdába, mert a bor most legolcsóbb. Iszik az ember egy litert, s akkor is csak hatszáz korona, de tíz deka szalonna ezerhatszáz korona...Bezzeg ezek az urak jókat ettek, húsokat zabáltak, s izzani kezdett a szeme, míg hunyorítva, ahogy a napon megszokta, élesen megnézte.
- Na, barátom - mondta az ügyvéd -, hát lássuk...
A pásztor óvatosan letette az asztalra a félliteres üvegét, hogy valamiképp el ne törjön. Az ügyvéd lecsapta a maga poharát.
Kiállottak.
A társaság suttogva nézte őket a tágas ivóban, s idegesen kacagtak.
Most az ügyvéd előrehajolva, birkózóállásban , összeszorított könyökkel fejjel neki a pásztornak, s azt rögtön derékon kapta, mert az kétfelől felemelt karral várta, s nem volt kész e szinte orvtámadásra.
De rögtön lecsapott s könyöke alá fogta az ügyvéd nyakát s felülről karolta át.
Át is fordult rajta lábbal a mestergerenda felé kalimpálva, s most hátulról ragadta körül az urat, s annak gyomrát szorította teljes erejével.
Az ügyvéd vértódulást kapott, s néhány pillanat múlva kitépte magát, inge kettőbe repedt s fehér bőre kivilágított.
Most úgy fordult, hogy egyszerre szabályos öleléssel vették egymást össze, s egy pillanatnyi szünet, amiben lihegése hallatszott a két határtalanul megfeszített testnek.
Az ügyvéd most szembenézett a csikóssal, s a pillanatnyi nyugalomban így szólott neki dörmögő, halk hangon:
- Öcsém, ha földhöz hagyod magad vágni, kétszázezret kapsz.
A csikós szeme nagyot meredt. A fogát összeharapta, s kétoldalt két sovány pofája kidagadt, mint a lóé.
- De - azt mondja éppen olyan csendesen - engem oda nem vág...
Erre az ügyvéd őrült dührohamot kap, s felemeli a levegőbe a parasztot, nagyot csavarint rajta, s térdre vágja. Az felpattan, mint egy farkas, s a forró nagy testet kezdi csavarni körül-körül a csárdában, mint mikor két bika homlokot feszít s egymás körül forog, neki az asztalnak, neki a lócának, ugrik, repül, szakad minden a testük alatt, az ügyvéd ruhája valamibe akad, végigreped, a dámák sápadtan, sikoltozva húzódnak a konyha felé.
Percekig hajtja a csikós a másikat, hogy már a nyelvük kilóg, s az izzadtság összefolyik a két testről egy patakba, akkor egyszerre megpihennek, de el nem eresztik egymást, az ügyvéd csaknem megfúl a parasztizzadság fojtó szagában.
- Fiam - mondja lihegve -, oda ne vágj, kapsz ötszázezer koronát.
- Miit - hördül a csikós -, ha én egyszer megfogtalak, kutya, az apád kutya istenit...-, s neki, mint egy veszett farkas, és dobja, rángatja, vágja, s úgy fordítja maga alá, hogy keze-lába alátörik s már nem bánja, elejti magát, s a földön elesve kifordult nyakkal hörög...
S akkor a csikós, kinek minden vére agyára száll, kezdi ököllel agyba-főbe verni, iszonyú öklökkel a kövér pofáját, hasát, oldalát, derekát, agyát, ahol éri...
Mindenki iszonyodva s rémülten rohan elő.
- Megálljon kend, megálljon kend! Az isten döglessze meg kendet - kiáltanak az urak, s ki akarják szedni a csikós kezéből az ügyvédet, de a pásztor sötéten felugrik, s mint egy komondor lerázza magáról a kopókat, s fog egy faszéket s zsupsz jobbra is, zsupsz balra is, a hölgyek holtra válva menekülnek az ajtón, s egy pillanat múlva egy lélek sincs a csárdában.
Akkor a csikós fogja az ügyvéd tetemét, s kidobja az udvarra, bevágja utána az ajtót.
Visszaül a helyére.
Aztán törülgeti magát.
Csönd van.
Kint kocsizörgés hallatszik, lárma, kocsisok, asszonyi hangok.
Aztán minden elcsendesedik, a pásztorok magukban maradtak.
A másik pásztor egész idő alatt meg se moccant, míg a birkózók dolgoztak.
Nagy soká megszólal csendesen:
- Ejnye ides testvirem, de nagy szamár vagy, hallodi.
- Mir?
- Há most fuccs a százezer koronának, igazi.
- Há fuccs.
Újra hallgatnak.
- Csak legalább meg ne raktad vón azt a hájast.
- Hát komám, én rendesen el szoktam vígezni a dógot. Nemcsak úgy akárhogy...Ides komám...
- Hát az igaz - mondta a másik pásztor, s csendesen mosolyogva kiitta a bora maradékát.
Két csendőr lépett most be.
Megállottak a szoba közepén, kézben a fegyvert, lövésre készen odaszóltak:
- No, mék az a kommunista!
A csikós, aki birkózott, megtörülte ivás után a száját s felállt.
- Kommunista nem vagyok, őrmester úr...azért, hogy odavágtam...
- No csak ne beszéljünk.
S felverték kezére a bilincset.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 13:03 - címkék: novella és kategóriák: Elbeszélések,novellák
-
2 komment
Móra Ferenc: A Hadak Útja
a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek föllázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Együtt jövünk vissza elfoglalni Attila apánk országát.
Föl is kerekedett erre a hun sereg asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
Akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta:
Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!
És lett a népe neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
- Üzenhettek tűzzel-vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga a föld anyánk is.
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, és mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszor már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették székely véreiket az ellenségtől. Aztán már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!
Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket a zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
Ott aludtak azután száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, a székelyek öregjei sóhajtoztak:
- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony most is megsegítette.
A székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt:
- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott. Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek fel az égen a csillagok között.
- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt!
Új erőre kaptak a székelyek. Az ellenséget pedig megvetette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes, fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is a Hadak Útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 8:22 - címkék: monda és kategóriák: Mondák világa, regék, legendák
-
még nincsenek kommentek
Kányádi Sándor: Novemberi szél
Lefonnyadt rég az áfonya,
deres a medve lábnyoma.
Lecsupaszult a málnavész.
Minden toboz a földre néz.
Hályogos szemmel pillogat
olykor néhányat még a nap.
Se cirpelés, se csipogás,
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél, csak a szél,
egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle,
minden kis hang az ő műve.
A medve helyett ő morog.
Övé minden csőr és torok,
ő játszik minden furulyán,
harsonán, dobon, pikulán.
Táncoltat erdőt, bokrokat,
lebbent az égre fodrokat,
s annak, ki ellene szegül,
annak a hátán hegedül.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 8:06 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
1 komment
Kányádi Sándor: Margaréta
Hatalmas nagy szalmakalap,
alatta valaki halad.
Azt mutatja a viselet,
hogy az utas kislány lehet,
kislányra vall a ruhája
s a kalap nagy karimája.
Arra vall a járása is,
bizonyára ebédet visz,
különben nem volna nála
se kisfazék, se kosárka.
Meg-megáll szusszanni egyet,
aztán kaptat föl a hegynek.
Olykor vigyázattal lép át
egy-egy nyíló margarétát.
Le is szedné, ha nem volna
mindkét keze megpakolva.
Addig-addig incselegnek,
míg a kislány gondol egyet,
s mert a keze foglalt, így hát
leharap egy margarétát.
És boldogan mezítlábal
foga között a virággal.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 7:59 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Tompa Mihály: Az esztendő végén
Mint habja a sebes folyónak
Sietve zúg alá,
És nincs erő, mely a lezajlót
Visszafordítaná:
Nap nap után elment, betöltve
A megszabott határt,
S mi érezzük, hogy életünkből
Egy év megint lejárt.
És oh mily év volt ez! hozott ránk
Bút, gondot és sanyart...
Fejünkre gyászt tőn és szemünkből
Kínos könyűt facsart:
Mély csüggedésbe ejtve gyakran
S hálót vetett elénk...
Ah, csuda volt, hogy el nem estünk
S meg nem emészteténk!
És mely nekünk vajmi kevés jót,
De sok gonoszt adott:
Rideg szóban említsük-é a
Lefolyt órát, napot?
Az évre hangos, terhes átkot
Kiáltva szertelen:
Emléke is legyen szivünkből
El-kitörölve...? Nem!
Kényeztet a jó sors: - kevéllyé
Tesz, bűn- s bukásba ránt:
A bajt, nyomort ösmérje keblünk
Gondos kertész gyanánt!
Ennek keze gyomlál ki onnan
Nagy-sok mérges gyomot,
Mely annyi szép erény-virágot
Növésben elnyomott.
Az Úr bölcs, jó, ő adja nékünk
Az édest, keserűt:
Amazt fogadd hálaadással,
Ezt gyáván ne kerüld!
Ő hordja e roppant világnak
Örök nagy gondjait...
Öröm- s búban, élet- s halálban
Kössön hozzá a hit!
Hangozzanak fennen szivedben
Az erkölcs szavai,
Légy, a magas célt nézve, ember,
Keresztyén s hazafi!
Áldozz, hogy a szent láng ezer sziv
Fagyát olvassza fel,
Tudj hatni, tűrni és szeretni,
Meghalni is, ha kell!
Így semmi nem szülhet szivedben
Aggályt, rémületet,
Lábad oroszlányokra, s áspis-
Kígyókra vetheted!
Jöhet jó s rossz év: - bú, baj árja,
Amely feléd rohan:
Megállhatsz minden rázkódásban
Nyugton és boldogan!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 31. 7:40 - címkék: vers és kategóriák: Tompa Mihály versei
-
még nincsenek kommentek
Gottfried August Bürger: Lenóra
Lenóra virradat felé
Nehéz álomból ébredt:
"Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?
Meddig remegjek érted?"
Frigyes király hadához állt,
És Prágában táborba szállt,
S bár írni elfogadta,
Hogy él, jelét sem adta.
És vége-hossza nem szakad
A tóduló tömegnek,
S gyerek, szülő, mind ott szalad,
Egymásnak integetnek.
"Ó, végre!" - mond a gyerek s anya,
"Üdvöz!" - sok örvendő ara.
Csak a szegény Lenóra
Vár h'jába kézfogóra.
A csapaton végigfutos
Kérdezve sürgetősen:
De róla, rossz hírt, jót se hoz
Egyik jövő-menő sem.
S midőn átment a víg sereg,
Sötét haját tépdeste meg,
S őrülten hadonászva
A földet üti, rázza.
Éd's anyja is hozzászalad:
"Uram, segíts! Mi lelte?
Jó gyermekem, türtesd magad!"
S remegve átölelte.
"Anyám! Elveszve mindenem!
Egész föld semmi már nekem!
Szánalma nincs az égnek,
Ó, jaj, nekem , szegénynek!"
"Jézus segíts, ó, légy velünk!
Mondj, lány, egy miatyánkot!
Majd megsegít jó Istenünk,
Megkönyörül Atyánk ott!"
"Anyám, anyám, hiú remény!
Ne hidd, az Isten is kemény!
Ez haszna hát imámnak?
Mér' nem maradt magának?"
"Jaj, ó! Imádjad az Atyát,
Ki gyermekét segíti.
Szentségben adja vigaszát,
Bősz lángodat lehűti."
"Anyám, anyám, keservemet
Szentség se gyógyíthatja meg!
Szentség olyat nem éltet,
Ki megveti az éltet."
"Halld, lányom, hátha elfeledt
Magyar hazába' távol,
S felvéve ottan új hitet,
Bűnös szerelmet ápol?
Hagyd el felejtsd, a hithagyott
Megbánja még, hogy elhagyott:
Gaz lelke más világon
Nyugalmat sose várjon."
Elúnva császárné s király
Hadat viselni, végre
Lecsillapult a dac, viszály,
És helyreállt a béke.
S harsány zenére dob pereg,
S vidáman a dalos sereg,
Gallyt tűzve fövegére,
Családi körbe tére.
" A veszteség csak veszteség!
Anyám, de árva lettem!
Reményt nem ád se föld, sem ég,
Jaj, minek is születtem!
Aludj' ki, húnyj el életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Szánalma nincs az égnek,
Ó, jaj nekem, szegénynek!"
"Jaj, magzatoddal, szent egek!
Ne menj bíród elébe!
Uram, magán kívül fecseg,
Ne tudd be bűn helyébe!
Felejtsd a bajt, mi földön ért,
Imádkozz' lelki üdvödért,
És lelked igazában,
Nem lesz jegyes híjában."
"Anyám! Mi nékem már az üdv?
Anyám! Mi a pokolkín?
Őnála, nála van csak üdv,
S Vilmos híján pokolkín!
Aludj' ki, húnyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Őnélküle se földön,
Se túl ne leljem üdvöm!"
Így készté vad kétségb'esés
Egész testén remegni,
És vakmerőn Istennel, és
Irgalmával perelni.
Keblét végig roncsolta szét,
És törte, törte két kezét,
Amíg a néma égbolt
Csillagborítva nem volt.
És hallga! Künn nagy trapratrap!
És mintha ló kaparna:
S csörögve egy lovas lecsap.
Lépcső van ott s karfa.
És hallga! Ki csöndíte kint?
Halkal, kicsit csiling! csiling !
S majd érthetőn e szózat
A bolthajtáson áthat:
"Hamar, hej! Nyiss kaput, babám!
Alszol-é vagy virasztasz?
Hogyan vagy és gondolsz-e rám?
Nevetsz-e vagy siratgatsz?"
" Te vagy?...Ily késő éjjelen?...
Zokogtam érted szüntelen,
Mit kelle elviselnem!...
De hogy' jövél, szerelmem?"
"Nem nyergelünk, csak éjszakán,
Csehországból ügettem.
Érted jövék, kedves babám,
Megyünk ma mind a ketten!"
"Ah, Vilmos, elsőbb jer be csak!
Sövényt zugó szél szárnya csap.
Szelet, fagyot, szerelmem,
Feledni fogsz ölemben!"
"Hagyd zúgni, csapni, jer hamar.
Hadd zúgjon a sövényen!
Sarkantyú csörg, lovam kapar,
Nincs késni engedélyem.
Siess, ugorj', kösd fel ruhád',
Hamar mögém, s karolj csak át!
Száz mérföldet befutni,
Ma kell nászágyba jutni."
"Ah, száz mérföldön át ma még
A nászi ágyba vinnél?
Halld! A harang zúg, hallga még...
S az óra tizenegynél."
"Imitt, imott! A hold velünk,
Mi és a hold gyorsan megyünk.
Fogadj, ma célt találunk,
S ketten nászágyba' hálunk." -
"Vaj' merre van hálószobád
És nászi ágyad ebbe?"
"Távol...kicsiny...hűs, nyugtot ád!
Hat deszka két kisebbel!" -
S port rúgva, mint a szélroham,
Futnak, velük föld, s ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
És jobbra tűnt és balra tűnt
Fa, róna hegytetővel.
És balra, jobb- s meg' balra tűnt
Falu, város mezővel.
" A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz, rózsám, a halottul?"
- "Nem, nem, de hagyd halottul."
Ni ott: ni a vesztőhelyen,
Kerék körül forogva,
A félhomályba' megjelen'
Egy nép, mint árny inogva.
"Csak ide, ide! Lenge nép!
Kövesd lovam', te csőcselék!
S alunni ha ledőltünk,
Táncolj vígan körültünk."
S az éji nép, huss! nyöszörög
Suhogva, zúgva hátul,
Mint száraz, sárga gally zörög
Bokron, ha vált a fátul.
S port rúgva, mint a szélroham,
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
Hogy' fut a hold sütötte tér,
Hegy, róna hogy' tűnék el!
Repül, mit csak a szem beér,
A csillagok az éggel!
"A hold világa, nézd, mi szép...
Így száguld a halotti nép.
Félsz, rózsám, a halottul?"
- "Nem, nem: de hagyd halottul."
"Pej! Hallom a kakas szavát...
A homok is fogyóban...
Hajnalt orrontok, éj lejárt,
Szaladj, pej, vágtatóbban!
Célunkat értük...végezénk!
Az ágy már kitárul felénk!
Lám, gyors a holt futása!
Célunk ez, bárki lássa!"
Eresztett gyeplővel legott
Vasrács elébe futnak.
Vesszősuhintás felnyitott
Reteszt, zárt: ott bejutnak.
S az ajtószárny nyikorogva nyíl',
Sírhantokon megy, mint a nyíl,
Útjok, s a hold sugára
Sírkőre süt s fejfára.
Nini! Egy pillanat se múl,
S juj! Rémesen , csudásan
Lovas ruhája szertehull,
Mint tapló korhadásban:
S üstöktelen, cibaktalan
Lesz koponyája hajtalan:
Csontváz porond órával:
Vigyorgó váz kaszával.
Pej fú, ágaskodik vadul.
Tűz, szikra jön belüle:
S alattok pillanat se múl,
Eltűnt, alámerüle.
Üvöltés a magasba' fent,
Nyöszörgés a sírokba' lent.
Lenóra borzadozva
Küzd, halni még habozva.
Holdfénybe' most a szellemek
Egymást körülkarolva
Sebes körtáncba' lejtenek,
Suhogva és dalolva:
"Halálig tűrd keservedet!
Uristen ellen nincs pered!
Már túladál a testen,
Hallgassa lelked' Isten!"
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 18:07 - címkék: ballada és kategóriák: Balladák
-
még nincsenek kommentek
Magyar népmese: A rest macska
Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag lányt: ráadásul még azt is megfogadta, hogy sohasem veri meg.
A menyecske sohasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni, s egyéb hitvány dolgokat művelni.
Nem verte meg az ura egyszer sem.
Hanem egyszer egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macskához:
- Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted.!
A macska a tűzhelyen szunyókált, jámboran végighallgatta a beszédet.
De az asszony azt gondolta magában, hogy ez az én emberem megbolondult!
S azt mondja:
- Kelmed, uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának?
Hisz nem tud az ilyen parancsnak megfelelni!
- Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! - azt mondja az ember - nekem nincs más, akinek parancsoljak! De ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elkerülte volna!
Avval ment a dolgára.
Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát:
- Dolgozz, macska, mert megver az uram!
De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz, s mikorra hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét mondta:
- Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma megverődöl!
De a macska nem dolgozott.
Hazajön a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni nem kezd:
- Ne üsse többet azt a macskát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz!
- Fogadod hát, hogy helyette mindent véghez viszel? - kérdi az ura.
- Véghez viszek még többet is, mint amennyit neki kelmed parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelé az asszony.
A menyecske hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta:
- Felfogadtam, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje a hátamon olyan kegyetlenül.
Hozzászólott az apja is:
- Ha elfogadtad, tedd is meg! Mert ha nem, a macska holnap is megverődik!
S evvel hazaküldte az urához.
Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen.
De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jól megverte a felesége hátán.
Az ifjasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy lába sem érte a földet.
Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már végighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. De hát most sem dolgozott semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az ifjasszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett. Elvégzett mindent, amit kellett.
Úgy megesett a lelke azon a szegény macskán: azon, hogy amikor az ura azt veri, kínjában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel.
Mikor az ura hazajött, hát minden jól van!
Mondogatja is az ember:
- Ne félj, macska, most nem bántalak!
Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót megcsinálta, az ura elé tette. Jóllaktak jókedvvel.
Aztán mindennap úgy volt. A macska többször nem verődött meg, s a menyecskéből olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helybe!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 17:26 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
jazsoli5: Újévi köszöntő
BUÉK
Megy az ó év, s jön az új,
ezen az éjjelen ne legyél bús!
Tyúkot, halat ne tégy az asztalra,
mert a babona bajnak tartja!
Egyél inkább sok-sok lencsét,
ez hozza meg a szerencséd!
A malachúst is megeheted
szájában citrom díszelegjen!
És ha éjfélt üt az óra,
töltsd a poharad jó borral,
emeld magasra s igyál arra:
hogy a betegség elszeleljen,
a munkád is sikeres legyen,
életed boldogan, békében élhesd,
pénzzel legyen tele az erszényed!
Adjon jó termést a vetés,
asztalodon legyen friss a kenyér!
A szerelem is rád találjon,
csókban, ölelésben ne legyen hiányod!
Tartsd meg minden jó barátod,
légy hű rokonhoz s családhoz!
Vigadj, táncolj , énekelj,
s néha nézz az égre fel,
szikrát szór a tűzijáték
csak azért, hogy gyönyörködjél!
Sok pezsgős palack is durrogjon:
Boldog Újévet Kívánok!
Székely népmese: Bolondos Gyurka
Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában, volt egyszer egy szegény ember.
Ennek a szegény embernek volt három nagy legényfia és egy bikája. Nem is hagyott egyebet rájuk, amikor meghalt, csak ezt a bikát és egy kötelet. A három legény, még el sem temették az apjukat, összeverekedett afelett, hogy melyiküké legyen a bika hármuk közül. Amikor aztán istenesen véresre verték egymást, abban egyeztek meg, hogy építenek hárman három pajtát, a bikát eleresztik, s azé lesz, akinek a pajtájába fut.
Hej, épít a két idősebb legény olyan pajtát, hogy a pap is ellakhatott volna benne, a kisebbik pedig, aki kicsit bolondos is volt szegény feje- nem is hívták másként, csak bolondos Gyurkának -, nyírfavesszőből tákolt egy pajtácskát. No bezzeg kacagott a két idősebb legény, s már előre csúfolódtak Gyurkával, hogy a bikának majd csak több esze lesz, mint neki.
Jól van hát, no: kieresztik a bikát az udvar közepébe. Rekkentő meleg nap volt, s a szegény bika olyan erősen legyezett a farkával, hogy nem találta helyét. Csak nagyot ugrik egyszer, megtáncolja magát, s egyenesen befut a bolondos Gyurka pajtájába.
No, volt irigykedés! De Gyurka egy kukkot sem szólt, kötelet kötött a bika fejére, s elindult vele a vásárra.
Amint mendegélnek, az út mellett nyikorogni kezd egy odvas fűzfa. Megáll Gyurka, s azt kérdi a fűzfától:
- Talán bizony megvennéd ezt a bikát?
A fűzfa még jobban nyikorgott.
- Adsz érte negyven pengő forintot?
Még erősebben nyikorgott a fűzfa.
- Hát jól van - mondja Gyurka -, látom, hogy most nincs pénzed, majd két hét múlva erre járok, s akkor fizesd meg!
Azzal megkötötte a bikát a fához, s elment haza.
Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, hol hagytad a bikát?
- Eladtam jó pénzért, negyven pengő forintért.
- Kinek, te világ bolondja?
- Egy fűzfának! Azt mondta, hogy két hét múlva meg is fizeti.
Hej, nagyot kacagnak a legények!
- Csak kacagjatok - mondta Gyurka -, megmutatom én, hogy lesz pénz!
Eltelik két hét, s a bolondos Gyurka elmegy a fűzfához. Mondja neki:
- Hé, fűzfa! Eljöttem a bika áráért, kitelt a két hét!
De a fűzfa csak hallgatott: nem fújt a szél most, nem is nyikorgott.
- Mit? Te nem is szólsz? Mindjárt fizesd meg azt a negyven pengő forintot, mert ha nem, rútul jársz!
Bizony, csak nem szólt a fűzfa.
Aj, megmérgelődik Gyurka, fogja a fejszéjét, s olyat vág a fára, hogy mindjárt kidőlt a gyökeréből. Hát, szerelmes Jézusom, mit lát a gyökér alatt? Egy üst aranyat!
- No - mondja Gyurka -, a negyven forintot elviszem az adósságba, a többit csak úgy.
Kiemelte az üstöt, hátára vetette, s szépen hazaeredt. Látják otthon a bátyjai a teméntelen sok aranyat: haj, de csak most fogja el igazán az irigység! Össze is súgnak-búgnak éjjel, hogy megölik azt a bolondot, s a pénzből ők majd ketten boldogan élnek. De Gyurka nem aludt, meghallotta, hogy miben mesterkednek a bátyjai, s még jó hajnalban fölkelt, s egyenesen a királyhoz ment panaszra.
Bemegy a királyhoz audenciára és elmondja panaszát, s mindent, hogy s mint történt. Ott volt a királynak a leánya is, akinek az volt a betegsége, hogy semmivel a világon meg nem tudták kacagtatni. Amikor a bolondos Gyurka panaszát hallotta, olyan hangosan elkacagta magát, hogy az egész udvar népe összefutott ijedtében.
- No, te legény - mondta most a király -, én megfogadtam, hogy annak adom a leányomat, aki meg tudja kacagtatni, legyen az akármiféle rendbeli ember fia. Én a szavamat meg is tartom, neked adom a leányomat fele királyságommal , a bátyáidat pedig karóba húzatom.
- Jaj, ne, felséges királyom - mondta a bolondos Gyurka -, talán nem is érdemesek olyan nagyra, fogadja be inkább őket béresnek!
- Hát legyen meg a te akaratod - szólt a király.
Tüstént nagy lakodalmat csaptak, olyat, hogy hét országra szólt, lakodalom után pedig az ifjú pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 11:01 - címkék: mese és kategóriák: Vidám,tréfás történetek, mesék
-
még nincsenek kommentek
Heinrich Heine: Egy elmaradt könyűtől...
Egy elmaradt könyűtől
Nem bírok nézni sem.
Rég tovatűnt napakból
Tapad még szememen.
Sok ragyogó testvére
Szétfolyt, megsemmisült.
A bánattal s örömmel
Viharba, éjbe tűnt.
S szétfolytak, mint a pára,
Ama kék csillagok,
Melyek rám mosolyogtak
Örömet, bánatot.
Mint pára és lehellet
Szétfolyt szerelmem is.
Te régi, elmaradt könny,
Szétfolyhatsz már te is!
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 8:08 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Heinrich Heine: Gyönyörű májusban
Gyönyörű májusban, mikor
Bimbó feselt a fákon,
Akkor támadt szerelmem,
Az én virágnyílásom.
Gyönyörű májusban, mikor
Madár dalolt az ágon.
Akkor jött ajkaimra,
Szerelmi vallomásom.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 8:03 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Anastasius Grün: Száraz levél a könyvben
Öreg néném egy ócska
Könyvecskét rejteget,
S az ócska, régi könyvben
Egy száraz levelet.
Mely egykoron szakítá,
Ily száraz most a kéz.
Mit sír az öregasszony,
Ha e levélre néz?...
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:59 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Ferdinand Drammor: Mennék aludni már
Mennék aludni már
A halmok oldalába:
Hol a dús fenyves áll,
Lehullni könnyben ázva,
Mélázni édesen
Kék fellegeken,
Ha a nap éjre vált...
Mennék aludni már.
Ó, drága gondolat,
Ami volt, elfeledni!
És lázas arcomat
Zöld fű közé temetni.
Köröttem semmi zaj,
Még egy sohaj...
S elringat a halál...
Mennék aludni már.
Vágy és remény között
Virrasztottam sokáig:
De mind elköltözött!
Elértem a halálig.
Ti égi csillagok,
Nem jajgatok:
De hol a fenyves áll,
Mennék aludni már...
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:52 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Nikolaus Lenau: Őszkor
Ím ősz van, a fák lombja sárgul,
Az erdő válni kénytelen.
És én elkéstem a virágtul
S daltól a puszta tengeren.
A nap sütött enyhén, vidáman,
De lángja nékem elveszett.
Nem nyit virág tenger-magányban,
Nem tudnak dalt a zord szelek.
Ifjúkorom bánatba' telt el,
Napos fénytől elkéstem én:
És álmodom hervadt kebellel,
S a halál, enyészet int felém.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:47 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Adalbert Chamisso: Isten veled!
Megesett ez már másokon,
Éppúgy, ahogy rajtunk esett!...
Hogy' örvendtem látásodon,
S te is , ha láttál engemet!
Első köszöntés! Drága múlt!
Egyszerre lettünk gazdagok.
Arcod, ha jöttem, úgy elpirult,
S ha mentem, úgy elsápadott.
Sűrűen látogattalak,
S nem volt mit mondanom neked.
Ború-derű közt így haladt
A szép, virágos kikelet.
Kezet fogtunk nyájaskodón,
Sírtunk, kacagtunk mindenen:
Gyötörtük egymást, én bohóm!
Azt mondják , ez a szerelem.
De oly rövid volt, mint a nyár:
Elszállt a fecske is vele,
Világunk oly hideg ma már,
Hogy lelkünk is fázik bele.
Én idegenbe távozom,
Te nyájasan szólsz: Ég veled!
Kis kezedet megcsókolom,
S szívem csókot, leányt feled.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:38 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Nikolaus Lenau: Távolban
1
Távol, idegen helyen
Tépem ezt a rózsát.
El is vinném szivesen,
Édes lányka, hozzád.
De míg oda juthatok,
Elrepül sok óra,
S hervadt lészen és halott,
Mert siet a rózsa.
Ó, ne hagyd el kedvesed!
Ne menj tőle messze.
Csak ameddig elviszed
A rózsát kezedbe'.
Ameddig a fülmile
Fészkéből kirebben,
Vagy ameddig éneke
Hangzik a közelben.
2
Sietős és hervatag
Rózsa és az ének,
Mint rózsálló ajakad,
Mint zengő beszéded.
Dőreség volt, dőreség
Percre is veszítnem
Ajkad egy lehelletét,
S a fényt szemeidben!
Most a rózsa, csalogány
Vérem' egyre szítja:
S futva futnék, drága lány,
A te karjaidba.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:22 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Nikolaus Lenau: Csöndesen légy!
Érzelmid' soha el ne áruld.
Csak csöndesen, csak csöndesen légy!
Minek bíznád az emberekre
Szíved üdvösségét, keservét?
Fájdalmadban nem vesznek ők részt,
Örülni véled sose fognak.
Nyisd meg szíved' inkább az égnek,
Napnak, virágnak, csillagoknak.
Nap, ég, virág, előbb megértik
Szívednek titkos gerjedelmét.
Azért, ha emberek között vagy,
Gondolj reám, és csöndesen légy!
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:16 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Nikolaus Lenau: Lenau hattyúdala
Ha eltűnik léted java,
Nem térhet vissza többé:
Nézd a folyót, hol habra hab
Tolul s merül örökké.
Ó, nézd soká, ó, nézd merőn,
Ez lesz könnyebbülésed.
Habár szívedből vakmerőn
Minden vigaszt kitéptek.
Ó, nézd merőn, nézd szüntelen,
Míg könnyeid kihullnak,
S átködlik rajtuk csöndesen
Múltad, mint alkonyult nap.
Álmod, ha végigálmodád,
Elringat feledésbe.
S a hullámokkal foly tovább
A lélek szenvedése.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 7:11 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Nikolaus Lenau: Dalok a nádasból
1
Alkonyodik odaáltal,
Pihenőre száll a nap.
Lomha füzek, lomha ággal
Tó vizébe hajlanak.
Elszakadtam kedvesemtül:
Most hullass, szem, sós vizet.
Ím' a fűz, a méla, rezdül:
Szélben a nád zúg, zizeg.
Tiszta fényed éjszakámon
Távolról is átragyog.
Így rezegnek át a nádon
A mennybéli csillagok.
2
Felleg gyűl az alkonyégen,
Keble zúgva megszakad:
Panaszos hang kél a szélben:
Csillagod, tó, hol maradt? -
Keresik a fényt a szellők,
Felborzolva a vizet...
E borongást, ezt a felhőt
Már te föl nem deríted.
3
Lopva bolygok este végig
Titkos erdőösvenyen:
Ki, a puszta nádas-érig,
S hogy velem vagy, képzelem.
S a bokor ha elsötétül,
S zúg a nádas, rezeg a tó:
Oly bús minden: enyhülésül
Sírni, sírni volna jó!
Tiszta hangod lágy zenéje
Leng körülem, azt hiszem:
S éneked a tó vizébe
Merül halkan, szelíden.
4
Esthajnal. A nap
Nyúgovóra tér.
Felhős ég alatt
Nyargalász a szél.
Villámlik vadul,
Dörg irtóztatón,
Röpke fény vonul
Gyorsan át a tón.
Vészes ég alatt
Lelkem látni vél.
Hosszú hajadat
Lengeti a szél.
5
Méla holdfény lejti táncát
A tó sima tükörén,
Sápadt színű rózsaláncát
Fonva a zöld sás közé.
Túl a dombon a sötétbe
Szarvasok tekintenek:
Itt egy szárny halk libbenése,
És a nádas megremeg.
Sírva kell a földre néznem:
S képed' lelkem mélyin át
Halkan átvonulni érzem,
Mint egy csöndes estimát.
/Ford.: Reviczky Gyula/
írta: jazsoli5, 2008. dec. 30. 6:52 - címkék: vers és kategóriák: Napszakok
-
még nincsenek kommentek
Reviczky Gyula: Jövendő évek
Jövendő évek, nemzedékek,
Kit szegény fejem nem ér meg,
Vajon minő lesz arcotok?
Egyet tudok, hogy bármi lészen,
Én soha többé meg nem érzem,
S a föld azért tovább forog.
Tavasz fog akkor is virúlni,
Szerelmes ifju lángra gyúlni,
A gondtalan vigadni fog.
Harmatkönny hull a rózsafára,
Csók méze lányok ajakára...
S a föld azért tovább forog.
S én nem tudok majd semmit erről,
Tavaszról, csókról, küzdelemről.
Porladni lent csak én fogok.
Aludva a halottak álmát,
Nem hallom a világi lármát,
S a föld azért tovább forog.
Kikért forró szívek dobogtak,
Megvénülnek, megráncosodnak
A legszebb lányok, asszonyok.
A bánkodó lélek kiszenved,
Elmúlnak örömek, szerelmek...
S a föld azért tovább forog.
A halál, mint az őszi lombot,
Gödrébe hajt bölcset, bolondot:
Befutja mind a sírhomok.
Mindegy, ha gyom, mindegy, ha rózsa:
Mindegy, ha könny, ha pásztoróra...
S a föld azért tovább forog.
Jobb nem lesz a világ, se rosszabb,
Hazát ad jámbornak, gonosznak.
Lesz rajta úr és elnyomott.
S örökre tart, örökre járja
Bohó játékod, élet álma!...
S a föld azért tovább forog.
Nem, nem örökké! Hála isten,
Hogy ami van, mind véges itten:
Mind, ami érez, él, mozog.
Nem lesz, ki sírjon és nevessen:
Nem lesz, ki gyűlöljön, szeressen,
S szív nem dobog, föld nem forog.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 18:50 - címkék: vers és kategóriák: Reviczky Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Reviczky Gyula: Akit szerettünk...
Akit szerettünk, nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.
Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, muló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd!
Báját veszti, véget ér.
Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetetlenül.
Ugy őrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.
A sors megáldhat, meggyötörhet:
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el,
Őt áldja hűlő ajakunk.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 18:44 - címkék: vers és kategóriák: Reviczky Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Reviczky Gyula: Szeretnék, mint hajdan, égni
Szeretnék, mint hajdan, égni,
Ah! de nincs kiér'!
Hogyha így kell szomjan élni,
Életem mit ér?
Hol az édes kín?...Lezajlott.
Hol a szerelem?
Régi szempár, régi arcok
Árnya jár velem.
Ó! Ha jönne még csak egyszer
Egy szelíd leány.
Nyájas arccal, szerelemmel
Csábos ajakán.
E hideg szív melegétül
Fölengedne még.
Öleléstül, csók hevétül
Dala ömlenék.
Új tavasznak, ifjuságnak
Napja sütne rám.
Csak már jönnél, várva várlak,
Megváltó leány!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 18:37 - címkék: vers és kategóriák: Reviczky Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Reviczky Gyula: Mulandóság
Hulló levéllel besöpörte
Az őszi szél az utakat.
Mint a ligetnek üde zöldje,
Minden mulandó, hervatag.
Az ember visszatér a porba:
A hű szívektől elszakad.
Örök válás, bucsú a sorsa:
Mind elmulik az ég alatt.
A forró szív kihűl, s ha végre
A múltak sírjává leszen:
Az emlék reszkető kezével
Gyújt neki mécsest csöndesen.
Mert ennek nincsen hervadása.
Él és viraszt a sír felett.
Ez rejti özvegy fátyolába
A bús arcú enyészetet.
Azért, ha vesztettél barátot,
Hullasd sírjára könnyedet:
Ha kedvesed' mély sírba zárod,
Sírj, sírj a drága hant felett.
Keresd fel könnyel és virággal
A csendes, jó halottakat:
Hogy majd, ha síri fád beárnyal,
Téged is megsirassanak.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 18:29 - címkék: vers és kategóriák: Reviczky Gyula versei
-
még nincsenek kommentek
Népköltés: Ez új esztendőben
Ez új esztendőben
bújj a kemencébe!
Szedd ki a pogácsát
rúgd ki az oldalát!
Boldog újévet!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 15:18 - címkék: mondóka és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Népköltés: Adjon Isten
Adjon Isten füvet, fát,
tele pincét, kamarát!
Sok örömet e házban,
boldogságot hazánkban
ebben az újévben!
Bort, búzát, békességet,
fát, füvet, feleséget,
diót, disznót, derelyét,
pénzt, paripát, pecsenyét,
ebben az újévben!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 15:15 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Török Sophie: A magányhoz
Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintelek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni:
borzadó szívem ezt nem hitte soha...
Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzdő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 14:49 - címkék: vers és kategóriák: Kedvenc verseim
-
még nincsenek kommentek
Kányádi Sándor: Ballag már
Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.
Beéri az öreget,
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul,
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 14:23 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
Népköltés: Köszöntő
Adjon Isten minden jót
ez új esztendőben!
Fehér kenyér dagadjon
fűzfa tekenőben:
bor, búza, kolbász
legyen mindig bőven!
A patikát felejtsük el
ez új esztendőben!
írta: jazsoli5, 2008. dec. 29. 14:20 - címkék: vers és kategóriák: Gyermekversek, verses mesék
-
még nincsenek kommentek
